A bioszféra... (DAJOZ R.: PRÉCIS D'ÉCOLOGIE, 1972) Robert Wilson, jr.: Az óceánon

GALAKTIKA 30.

A bioszféra... A bioszféra a földgolyó külső rétege, ahol megszületett az élet... Az élő szervezetek a légkör alsó rétegét, a vízkört és a vízből kiemelkedő szárazföldeket népesítik be... A bioszféra a zöld növények segítségével megköti és szétosztja a Földön a világűrhöz érkező energiát... „Az ember, mint bármely élőlény, csak egyik eleme a bioszférának. Nagyon jelentős következménye van e felismerésnek. Megállapíthatjuk, hogy a természet védelme végső soron az ember védelmét jelenti.” (DAJOZ R.: PRÉCIS D'ÉCOLOGIE, 1972)

Robert Wilson, jr.: Az óceánon Szabadságának hatodik napján, a Perkins Pointon levő öreg házban, Stephen Bell szokás szerint fél hatkor ébredt. A nap már rásütött a hálószoba kis ablakával szemközti falra, de a szoba még hűvös volt. A ház mögötti réten a madarak érthetetlen párbeszédet folytattak egymással, és a tenger egyre távolodó zaja azt sejtette, hogy a dagálynak rövidesen vége. Bell fölkelt és felöltözött. Felesége, Clarice diszkréten horkolt a nagy ágyban. A férfi a konyhához vezető úton megállt, hogy benézzen lányának, Lindának a szobájába, és egy pillantást vessen a kislány göndör, szőke hajára, amely szinte belefészkelte magát az egyik könyökhajlatába. Bellt hatalmába kerítette az érzés, hogy mindkét nő hozzá tartozik, ugyanakkor gyengédséget is érzett irántuk; nem keltette fel őket. A konyhában óvatosan töltött magának egy pohár narancslét, lenyelt vele egy vitamin-tablettát, aztán elindult szokásos sétájára a tengerhez. A nyaraló, egy szerény, fehér épület, amelyet Bellék egy damariscottai ügynök révén béreltek, a húszas években épült a környék csaknem legmagasabb pontján. Legfelső ablakaiból három irányban nyílt kilátás az Atlanti-óceánra, és mivel a Perkins Pointnak alig volt homokos partja – mindössze egy néhány száz lábnyi csík a délnyugati oldal mentén –, csupán háromnegyed mérföldnyi tengerparton sétálhatott Stephen a kora reggeli fényben. Sziklák és éles, fekete zátonyok fogadták mogorván a tenger támadásait, és a síkság keskeny csíkjait is érdes kövek borították, amelyeket a tenger játékszerekként görgetett. A fok csúcsán állt valami, jobb híján szirtnek lehetne nevezni. Dagálynál mindössze öt– vagy hatlábnyira emelkedett ki a vízből, apálynál viszont már-már igazinak tűnt. Erre a csúcsra sétált ki Stephen minden áldott nap, hogy bámulja a tengert, s közben gondolkozzék. Ez a nap sem különbözött a többitől, bár feltűnt neki, hogy az apály szokatlanul nagy mértékű: olyan sziklákat látott a fok végénél, amelyeket eddig még soha. A szirt nem ért bele a zöld vízbe, hanem egy sötét színű kőben folytatódva, fokozatosan ereszkedett le a nyílt tengerbe. Ezen a reggelen a legközelebbi dagálypocsolya olyan messze volt, hogy minden erejét összeszedve tudott csak egy követ úgy elhajítani, hogy az elérje és felborzolja a sima felületet. A mintegy mérföldnyi távolságra lévő Thrumcap szigete szokatlanul magas árnyék volt a reggeli ködben, és a keskeny parti sávtól néhány yardnyira a süppedős homokban, a szárazon ült a két evezős csónak, amely a házhoz járt, és olyan különös volt a kengyelére kötött kötéllel, mintha a csónak valahol a föld alatt lenne lehorgonyozva. – Mi történik itt? – mondta Stephen félig magának, de ahhoz elég hangosan, hogy megijesszen egy sirályt odafönn. A sirály, amely a

ködből bukkant elő, ismét eltűnt. Stephen utánahajított egy követ, és elindult vissza a házhoz. Clarice-t reggelizés közben találta, Linda, pizsamában, éppen egy tál zabpehelyre loccsantott tejet egy kancsóból. – Bevetted a tablettádat? – kérdezte Clarice. – Első dolgom volt. – Stephen leült az asztalhoz a lányával szemben. – Látnotok kellene, milyen alacsony a tenger. – Telihold van – mondta a felesége. – Tegnap is alacsony volt. – Tudom, de most valóban alacsony. Ilyet még soha nem láttam. Clarice egy tányéron tojást rakott eléje. – Mindjárt lesz kávé – mondta az asszony. – Lin, kérlek, drágám, a tál fölött egyél. – Félig el lehetne sétálni Thrumcapig – mondta Stephen. Linda felnézett a tálról. – Nem vicc, Lin. Félig Thrumcapig. – Mit gondolsz, mi ez? – kérdezte a felesége. – Nem t'om – mondta tele szájjal. – Talán, amit mondtál. A hold. – Papa, a hold csinálja az árapályt? – Azt mondják. Clarice, hallgass ide, olyan alacsony, hogy nem tudok eldobni egy követ a legközelebbi pocsolyáig. A csónak a szárazon fekszik. – Hogyan csinálja a hold az árapályt? – kérdezte Linda makacsul. – Gravitáció – mondta Stephen. A lányára kacsintott. – De tudod mit? Azt hiszem, ez az apály túlságosan nagy ahhoz, hogy a holdat okoljuk érte. Azt hiszem, az óceán egyszerűen egy óriási úszómedence, és valaki most leereszti. – Anya, az óceán tényleg egy nagy medence? – Azt hiszem, apád viccel veled. – Clarice két csésze kávét tett az asztalra. – Úszol benne, ugye? – kérdezte Stephen. – Mindenki csinálja. – Na látod. Egy medence, és valaki leereszti, így most elsétálhatunk félúton Thrumcapig. Clarice szigorúan nézett a férjére. – Idd meg a kávédat, és ne tömd butaságokkal a nyolcévesek fejét – mondta. Stephen megtörölte a száját a szalvétával, és hátratolta a székét. – Azt hiszed, hogy az egészet csak kitaláltam – mondta –, de gyere csak ki, majd én megmutatom neked. Mialatt Stephen és mögötte a két nő lebukdácsolt a partra, a köd szinte teljesen feloszlott, és Thrumcap szigete hatalmasan magasodott fel előttük. A tenger még messzebb hátrált, a part és a sziget közötti mérföldön már csak néhány kerek pocsolya látszott. Ezenkívül csak puszta, szürke homok és lelapult, fekete gaz. A sziget olyan volt, mintha egy összecsavarodott gyökerekkel szegélyezett homokbuckáról emelkedne ki. Clarice hirtelen megállt. – Ó, Steve! – mondta. – Ó, Steve, te jó isten! – Elhiszed már? – Stephen furcsa módon azt érezte, mintha ez a jelenség az ő műve lenne. – Nézzétek a rákcsapdákat! – kiáltotta Linda. Stephen odanézett. Majdnem tucatnyi rákfazekat pillantott meg egy vonalban, elmerülve az iszapban, mintegy ötvenyardnyira a régi partvonaltól. Megindult lefelé a lejtőn a kis part felé. – Szedjünk össze néhányat! – kiáltotta hátra – Steve, nem! Azok Paul Dunhaméi. Szembefordult a feleségével. – De egyszerűen megdöglenek, nem? Nem lesznek jók senkinek se. – Hogyan? A homokban nem lehet evezni.

– Akkor majd gyalog megy. Ne áruld el bűnös hajlamaidat. Stephen vállat vont és visszajött. – Nem eszünk rákot? – kérdezte Linda. – Majd veszünk, drágám – mondta neki Clarice. – Steve, hát nem borzasztóan különös? – Számomra érthető. – Úgy értem, ilyesmi nem történhet meg, ugye? Lehet, hogy egyszerűen álmodunk? – Megcsíphetlek, ha akarod. – Ne hülyéskedj, Steve. – Az asszony közel állt a síráshoz. Stephen gyengéden magához ölelte. – Nem tudom, Clar. Igen, valóban nagyon különös. Lehetetlen. – Rossz, ha a víz ilyen messzire megy? – kérdezte a lánya. – Nem, Lin, csak nagyon mulatságos. Nagyon szokatlan és őrült dolog. – Clarice-re nézett. – Mit akarsz csinálni? – Nem tudom. – De tudom én! Sétáljunk át mindannyian Thrumcapre, és fedezzük fel. Erre eddig még nem volt alkalmunk. Linda táncolt örömében. – Jaj, de jó, menjünk! – És mi lesz, ha közben újra megjön a dagály? – kérdezte Clarice. – Akkor ottragadunk a szigeten, és leállítunk egy arra haladó rákhalászhajót. – De ha ez az apály – aggályoskodott Clarice –, milyen lesz akkor a dagály? – Lassú. Látni fogjuk, amikor elkezdődik, és visszaszaladunk a házba, mielőtt elér bennünket. – Stephen elindult a parton lefelé. – Gyerünk! – kiáltotta, a családja pedig követte. Mintha egy megszokott part szélén sétálnának, a lábnyomaik száraz formákat hagytak a tömör homokban, ahogy haladtak. Csakhogy ennek a partnak nem látszott a vége. Stephen észrevette, hogy a homok feltűnően tiszta, néhány elszórt hínárfolt látszott csak, amelyek már félig megszáradtak a napon, és itt–ott néhány kagylóhéj vagy félig éttemetett fekete rák. A tudat, hogy most átsétálhatnak Thrumcap szigetére, hátborzongató volt. Stephen sohasem járt a szigeten, még hajóval sem. Elérve a szigetet fel kellett másznia rá, kézzel húzta fel magát egy magas fenyő gyökerein, aztán le kellett nyúlnia, hogy felhúzza Lindát és Clarice-t. – Remek volna, ha itt építhetnénk egy kunyhót, mindenkitől távol – mondta Clarice, amikor átvágtak a szigeten. – Lett volna – helyeselt Stephen. – Miért mondod így? – Azt hiszem, a dagály soha többé nem tér vissza. Azt hiszem, a tenger kiszáradt, vagy megváltoztatta a helyét, vagy valami ilyesmi. – Komolyan mondod? – Nem tudom. Annak mindenesetre semmi értelme, hogy ez egy fantasztikusan nagy mértékű apály. – Már a sziget túlsó végén álltak, arccal délkelet felé. – Nézd csak! – mutatott a távolba Stephen. – Nem is lehet látni a tengert egyáltalán. Érezte, amint a felesége keze erősen megszorítja az övét. – Félek, Steve. A másik kezét is az asszonyéra tette. – A természet szeszélye – mondta. – Sétáljunk vissza, és hallgassuk meg, mit mond a rádió. Mialatt elindultak visszafelé, más alakok is fel-feltünedeztek a parton, férfiak, asszonyok és néhány gyerek, egyesek terjedelmes batyukat cipeltek. Kutyák ugráltak a családi csoportok körül, vagy a homokból félig-meddig kiálló tárgyakat szaglászták és kapargatták. Nem messze

saját partjától Stephen egy magányos férfit pillantott meg, aki egy rákcsapda felé igyekezett egy fából készült, magas oldalú gyerekkocsit húzva maga után. – Itt van Paul – mondta Clarice. – Kérdezd meg, mit tud ő minderről. Felviszem Lint a házba, és igyekszem híreket szerezni. Elváltak. Stephen megszólította a rákászt: – Jó reggelt, Paul! Dunhame megbiccentette a fejét. – Jó reggelt, Mr. Bell! Sovány, borostás arcú, negyvenes férfi volt, vizesszürke szemével széles ellenzős tengerészsapkája alól pislogott ki, nadrágját a csizmájába begyűrve viselte. A kocsiban Stephen néhány rákot pillantott meg, amelyek lustán mozogtak egymás felé. – Mi történik, Paul? – Nem tudom. – Éppen a következő rákcsapda köteléhez ért, megállt, kinyitotta, s egyetlenegy rákot húzott elő. Megmérte a páncélját, és zavart tekintettel fordult Stephen felé. – Mit csináljak ezzel az átkozottal? Kicsi, de nincs hová visszadobni. – Visszarakta a rákot a csapdába, és felállt. – Miféle apály ez? – kérdezte ismét Stephen. Dunhame kelet felé nézett. – Egy ember arra fönt azt mondta, tizenöt mérföldnyire vonult vissza – mondta. – Ott lakik fönt Pine Ledges-ben. Messzelátója van. – És lesz újra dagály? Dunhame megfogta a kocsi rúdját. – Én fölvettem a gumicsizmámat – mondta. Stephen olyan mozdulatot tett, mint aki el akar búcsúzni. – Jó fogást – mondta ostobán. A feleségével a szárazra került csónak mellett találkozott. – Van valami? – kérdene. – A rádióban csak vacak zene van – mondta Clarice. – El kellett volna hoznunk a kis tévét. Mit akarsz tenni? – Nézd, papa, mit csinálnak egyesek! – Steve, autóval mennek arra kint – kiáltotta Clarice. Valóban. Stephen öt-hat autót látott, amelyek Thrumcap felé tartottak, és a Schumann család – akinek a nyaralója néhány száz yardnyira volt északkeletre az övéktől – éppen akkor préselte be magát a terepjáróba, és már indultak is kelet felé, maguk mögött hagyva két megfeneklett vitorlást. – Ezt kell tennünk – mondta Stephen. – Autóval kimenni oda? – Miért ne? Ha megbír bennünket. – Jó hecc lenne – mondta Linda. – Persze. Csomagoljunk ennivalót, szálljunk be a kocsiba, és menjünk. – De hová?– kérdezte Clarice. – A tengerre – felelte Linda. – Helyes. Hiszen ezért nyaralunk. Nos, autózzunk be a tengerbe. Clarice végül is beleegyezett, és egy órán belül Bellék kocsija, egy tömzsi, fehér furgon, útra készen állt. Clarice szendvicseket készített, és megtöltött egy termoszt kávéval. Stephen berakott egy karton sört, virslit és egy doboz tejet, s az egészet jéggel együtt betette egy fémládába. Linda összeszedett néhány képregényt és babákat. Az utolsó pillanatban Stephen még feltöltötte a turistafőzőt, és berakott egy ötgallonos benzint, amelyet az előző nap vásárolt a csónakmotorhoz, és megmagyarázta a feleségének, hogy fenéken. – Minden rendben? – Már bent voltak a kocsiban, Linda hátrakuporodott egy vékony plédre. – Rendben – kiáltották a nők. Stephen örült, hogy minden ilyen jóra fordult, hogy az, ami egyes családoknál félelmetes időszak lett volna, valamiféle családi katasztrófa, hogy szembe kell nézniük egy váratlan

eseménnyel, az ő számukra most egy nyári kirándulássá vált. Még Clarice is mintha megnyugodott volna, ámbár közhelyszerű félelmek még mindig gyötörték. – Van elég benzin a tankban? – Tegnap töltöttem fel – biztosította a férfi. – Ötszáz mérföldre elég. – Remélem, semmi nem döglik be. – Nem valószínű – mondta Stephen. – Akkor – mondta a felesége kelletlenül –, légy szíves, ne hajts nagyon gyorsan. Nehéz lesz szót fogadni neki, jött rá Stephen. A felület, amelyen az autó haladt, hihetetlenül sima volt, és bár néha-néha kerülgetnie kellett a hirtelen eléje kerülő sziklákat vagy a valódi szigeteket, az egész mégis olyan volt, mintha egy vásárlóközpont parkolóját keresztezné: minden célpontot nyílegyenesen közelíthetett meg, nem kellett törődnie mindenféle vonalakkal, amelyeket a közlekedés-rendészet írt elő. A kocsikázás maga élvezet volt. Nem fenyegetett összeütközés veszélye, nem voltak kanyarok, amelyeket teljesíteni kellett, a gumik a szürke homokban olyan hangot adtak, mint a sílécek a száraz havon. Mennél távolabb hajtottak, annál kevesebb akadály tornyosult eléjük, Clarice még akkor sem tiltakozott, amikor a sebességmérő mutatója hetven és hetvenöt között ingadozott. Néhány kocsi elhaladt mellettük – egyik sem volt közelebb tíz yardnál –, és a kocsik utasai vidáman integettek Belléknek. – Általános őrület – jegyezte meg Clarice. – Izgatottak – mondta Stephen. – Ezt az utat soha senki sem tehette meg eddig: – Ezt még a televízióban sem lehetne megtenni! – kiáltotta Linda. Körülbelül másfél órás út után Stephen csodálkozva látta, hogy nagyon sok kocsi – úgy gondolta, legalább harminc-negyven – egy mérföldnyire előttük felsorakozik. Megálltak, utasaik kiszálltak, és csak járkáltak körbe-körbe. – Mi folyik ott? – kérdezte Clarice. – Talán elmosta az utat a víz – felelte Stephen, és a feleségére kacsintott. – Olyan átkozottul vicces kedvedben vagy – mondta az asszony. – Fogadni mernék, hogy a tenger – mondta Linda. – Hé, lefogadom, hogy igazad van! – Stephen lassított, bekormányozta az autót két parkoló kocsi közé, és megállt. – Oké! – mondta. – Szálljunk ki. De nem a tenger volt. Az autókat megkerülve egy meredély szélén találták magukat. – Hű – mondta Linda –, nézzétek, milyen mély! A szakadék alja több mint kétszáz láb mélységben volt – nem függőlegesen, de veszedelmesen meredek szögben zuhant le a part onnan, ahol álltak, le, oda, ami egy végtelen, száraz síkságnak tűnt. A szirt főként durva sziklákból állott, amelyek részben teljesen kopárak voltak, részben zöld és fehér kagylók borították. A kiemelkedések közötti mély árkokat homok töltötte fel. A lenti síkságot mindenütt homok fedte, és olyan sima volt, mint az asztal lapja. – Sohasem fogunk lejutni oda – mondta Stephen. Mintha tisztelettel vegyes félelem árnyalatát érezte volna a saját hangjában. – Ez aztán kilátás, mi!? A szavak megzavarták. Megfordult, és egy idegennel találta szembe magát – egy középkorú, vöröses hajú és szélesarcú férfival. – Hihetetlen! – válaszolta egyetértően. – Van ott elöl néhány fickó, azt mondják, megpróbálnak lemenni oda egy dzsippel. Szerintem elment az eszük. – Én is azt hiszem – bólintott Stephen szerényen. – Én a feleségemmel dél felé megyek. – Miért dél felé? – kérdezte Clarice. Az idegen zavarba jött, és a kezét nyújtotta.

– Bocsánatot kérek – mondta –, Allen a nevem. Des Moines-ből jöttünk. Bemutatkoztak. Mrs. Allen, férje slampos hasonmása csatlakozott hozzájuk. – Van itt egy New York–i úr – magyarázta Allen –, azt mondja, geológiát tanult az egyetemen. Azt állítja, hogy ha néhány száz mérföldre délre megyünk, le majdnem Cape Codig, amint mondja, aztán egyenesen keletnek, akkor elkerülhetjük ezt a különös meredélyt. Én nem tudom, de azt állítja, hogy ő tudja. – Ez érdekes – mondta Clarice. – Azt mondja, hogy egyszerűen ki lehet hajtani ezen a kontinentális padon, erről ő tanult – tette hozzá Allen. Stephen a feleségére nézett. – Megpróbáljuk? – Ön és Mrs. Allen ezt fogják tenni? – kérdezte Clarice Allent. – Ó, igen, valószínűleg. – Miért? – Kíváncsiságból, főként – felelte Allen. Mintha nem lett volna kedve többet mondani. – És a kincs? – szólt közbe Mrs. Allen. – Kincs? – Linda hirtelen érdeklődővé vált. – Ó, hát igen, estünkbe jutott, hogy körülnézünk egy kis elsüllyedt kincs után mondta Allen zavartan. – Tudják, azok a régi hajók, amelyek elsüllyedtek, ó, több száz éve, és mindmostanáig senki sem talált rájuk. Gondoltuk, nyitva tartjuk a szemünket. Látták azt az öreg hajóvázat az idevezető úton? – Nem, nem láttuk – felelte Stephen. – Ó, mi elhaladtunk mellette. Félig eltemetve, nincs lehetőség, hogy bejusson az ember. – Pedig vannak lapátjaink is – mondta Mrs. Allen. Allen kezdett elhúzódni a feleségével. – Azt hiszem, jobb lesz, ha indulunk – mondta Stephennek. – Szerencsés utazást! – Steve, van ennek értelme? Elsüllyedt kincseket keresni? A férfi egy kis semmitmondó mozdulatot tett a karjával. – Ilyen helyzetben mindenben hiszek – mondta. – Nem ennénk valamit? Már elmúlt dél. – De mi nem láttunk régi hajóroncsokat – mondta Clarice. – Igaz, de minden valószínűség szerint lenniük kell. Egy egész csomó második világháborús hajó is valahol erre süllyedhetett el. – Nem láttunk semmit. Még egy döglött halat sem. De azokat a különös víz alatti növényeket sem, amelyekről annyi felvételt láttunk. Miért van ez? Stephen szendvicseket osztogatott. – Azt hiszem, mindent eltemetett a homok, vagy mindent elsodort a víz. Ez valamiféle vízáramlás lehetett. Ettek. Stephen a kocsi lökhárítóján ült, szendvics az egyik kezében, sör a másikban. Ahogy elnézett a meredély széléről, azon csodálkozott, hogy milyen messzire ellát, és ugyanakkor milyen keveset lát. A látóhatár – milyen messze volt? Húsz, harminc mérföldnyire? Olyan megszakítatlan, mint egy tányér pereme. Csak a jóisten tudhatta, hol van a tenger. Mit csinál, mennyi ideig tartja távol tőlük magát? Megrázta a fejét, mintha fel akarna ébredni. Tőle jobbra egy fiatal pár fehér tornacipőben fürgén kapaszkodott föl a meredek lejtőre. Fekete, fonnyadt növényeket szedtek egy keskeny homokcsíkról. Visszakapaszkodtak, boldogan a teljesítményüktől. Balra egy kisfiú palackkupakokat dobált messzire, le a síkságra, a kupakok úgy szálltak, mint a madarak. „Hol vannak a sirályok és a kormoránok? – jutott hirtelen Stephen eszébe. – Követték a megszökött tengert?” – Induljunk el dél felé – mondta a feleségének.

– Gondolod, Steve? – Nem fogunk eltévedni. Úgy megyek majd, hogy láthassuk a partot lefelé. – Előbb vissza kellene mennünk a házba, nem gondolod? Talán elhozhatnánk a sátrat és még élelmet. – Nem – mondta a férfi –, így izgalmasabb. Van elég élelmünk reggelire, és alhatunk a kocsiban, ha muszáj. Amint megfordult a kocsival, és beállt délnyugati irányba, amelyet addig követ majd, ameddig csak lehet, eszébe jutott – mintha valami benne elhatározta volna, hogy igenis megtalálja az óceánt. Ezt az eltökéltséget kétféleképpen ésszerűsítette: először is, az óceán miatt hagyta ott Clevelandet, és hallani sem akart arról, hogy most megfosszák tőle, miután ötven hétig robotolt a tervezőasztala fölött; másodszor, kétségtelenül vágyott arra, hogy elmesélhesse a barátainak, szemtanúként, milyen is volt ez az egész Nagy Apály-ügy. Én ott voltam, mondhatná. Benne voltam. – Földet látok előttünk – szólalt meg Clarice. Ebéd óta két órája vezetett jó ütemben, mint előzőleg, kivéve, hogy jelentős keresztforgalom is volt, amire vigyáznia kellett – autók, túrakocsik, motorkerékpárok, és mind keletnek tartottak veszett iramban. Az út legnagyobb részében a New England-i partot tartotta szem előtt – a régi partot. – Menjünk ki a partra, és nézzük meg, hol vagyunk – mondta. Az járt a fejében, hogy valami normális helyen kinyújtóztatja a lábát, keres valami pihenőhelyet, vesz benzint, és közben fülel, hátha hall valamit, ami a nagyvilágból eljutott idáig. Végül is a Gloucester-félszigeten értek partot, és Stephen az óceán fenekéről egy kavicsos részen át jutott ki, nem messze egy kövezett országúttól. A legközelebbi városban megtalálta a benzinkutat. Mialatt egy mogorva fiatalember megtöltötte a tankját, Stephen egy térképről kikövetkeztette, hogy a várost Rockportnak hívják, és megpróbálta kiszámítani – a nap segítségével, amely addigra körülbelül fele útján járt az égen –, milyen irányba kell fordulnia ahhoz, hogy ne menjen egyenesen Cape Cod Baybe. Húsz percen belül úton voltak délkelet felé; a benzinkutas nem fogadta el a csekket – egy másik autós fennhangon méltatlankodott –, és Stephennek szokatlanul magas összeget kellett fizetnie a benzinért. „Fél – gondolta Stephen –, míg teheti, csak pénzt fogad el.” Vaktában vezetett, és gyorsan: már hozzászokott ehhez a fajta utazáshoz s a látványhoz, amelyet a láthatáron minden irányból fel-feltűnő autók nyújtottak. – Ez valami olyan dolog, mint egy hajdani földfoglalás – szólt oda Clarice-nek. – Olyasmi – felelte az asszony. – Hallottál valamit a benzinkútnál? – Csak kósza híreket. – Mint például? A férfi lebiggyesztette az ajkát. – Hülyeségeket. Valami fickó mesélte, hogy azt hallotta, egész Európa víz alatt van. – Istenem, Steve! – Ugyan, Clar. Ez igazán nem valószínű, te is tudod. – Nem tudom. – Az asszony behúzódott az ajtó melletti sarokba. – A víznek valahová mennie kellett. Higgy, amit akarsz. Talán eljött az utolsó ítélet. A felesége hallgatott. Hát persze hogy lehetséges – az a vad történet Európáról. Furcsa módon logikus volt, Stephen belátta. Mégis fantasztikus. Hogy lehet ezt megmagyarázni. Talán a mágneses sarkok elmozdulása. Vagy valami – óriási – meteor, amely hihetetlen erővel csapódott a földhöz. De hát akkor nem kellett volna

földrengésnek is lennie? Eltűnődött, jóformán oda sem figyelve a vezetésre – nem is volt szükség rá. Nem voltak forgalmi akadályok, semmi, ami lelassította volna. – Nem tudok hozzászólni a dologhoz – mondta. – Papa, fáj a gyomrom – panaszkodott Linda. A férfi az órájára pillantott. Hat óra elmúlt, állapította meg csodálkozva; mióta Rockportot elhagyták, nem is figyelt az idő múlására, és nem csoda, hogy a lánya már éhes. – Légy türelemmel, édesem – mondta Clarice félig megnyugtató, félig csúfolódó hangon –, a papa meg fog állni, mihelyt talál egy szép, árnyas helyet. A férfi önelégülten elvigyorodott. – Nahát, ez aztán vicces – mondta, de még abban a pillanatban szinte elképedve pillantott meg valami feketeséget a látóhatáron. Rámutatott. – Mit gondolsz, mi Lehet az? – Nem tudom – felelte Clarice –, de álljunk meg ott. Ahogy közelebb értek, ráismertek a tárgyra. – Az első hajóroncsunk – mondta a férfi. Közelebbről modern hajónak látszott – mindenesetre fémteste volt –, a fara kiállt, mintha egyenesen a fenékre szállt volna le. Második világháborús? Egy tengeralattjáró áldozata? Óriási lemezlapjait megrágta a rozsda, és váratlan megjelenése körös–körül mérföldekre feldúlta a homokot. Ahogy körbekerültek a hajó árnyékos oldalára, látta, hogy ott már két autó áll. – Társaság – mondta. – Nagyszerű – jelentette ki Clarice. – Lesz kivel beszélgetned, míg elkészítem a vacsorát. Stephen leállította a kocsit, és kiszállt. Az egyik autó utasai plédet terítettek le a hajótest mentén az árnyékban. A hajóroncs tetején egy ember jelent meg, és lekukucskált a rozsdás mellvédről, fogódzkodva, hogy megtartsa egyensúlyát a lejtős fedélzeten. – Az óceánt keresi? – kiáltott le Stephennek. – Itt van az egész! – A hajó lesüllyedt orra felé mutatott. Stephen, otthagyva a fasutos zsemléket készítő nőket, körüljárta a hajót, és bizonytalan léptekkel felment a meredek fedélzetre. – Azt hiszem, tartályhajó lehetett – szólalt meg fölötte a férfi. – Megtorpedózták? – Valószínűleg. A férfi bermudanadrágot és hawaii inget viselt; rávigyorgott Stephenre. – Az ember Davy Jonesnak képzelhetné magát, nem? Benéztem ott a hajófenékre. Nem látni semmit, de hallottam a víz lotyogását. Fogadok, hogy egy csomó csont hever ott szanaszét. Szegény ördögök! Stephen bólintott. Nem volt kedve beszélni, de ottmaradt a hajón, egy szellőzőnyílásnak támaszkodva. Tetszett neki, hogy az óceán fenekén van. Meleg volt és szélcsend. Az órákig tartó egyhangú vezetés után még azt az erőfeszítést is üdítőnek találta, hogy itt vigyáznia kell az egyensúlya megtartására. Kétségtelenül ez volt élete – mindannyiuk élete – legjelentősebb napja, tele apró csodákkal. A rákász, amint húzza a kocsit. A bolond iowai házaspár a lapátjaikkal és ábrándjaikkal a kincsről. A meredélyen a fiú és a lány, akik úgy tettek, mintha nászutasok lennének, és havasi gyopárt szednének az Alpokban. És az óceán. Az óceán, amelynél a maine-i vakációk alatt egyik nyarat töltötte a másik után most hirtelen sivataggá vált. Mégis – a félelem gyenge reszketését érezte. Ha ennek a meglékelt hajónak a fenekén víz volt... Odaballagott a nyitott fedélzeti nyíláshoz, amely ott tátongott az üledékes és rozsdamarta fedélzeti padlatban, és megpróbált lenézni. A szaga olyan, mint az óceáné, gondolta. Fülelt, és meghallotta a vizet. De miért mozog? Stephen lemászott a roncsról, és körülnézett. Semmi – hacsak nem az a köd, messze keleten? Stephen felkiáltott a Bermudás férfinak: – Hall valamit?

– Semmit – felelte a másik. Stephen mintegy egymérföldnyire meglátott egy nyugatnak tartó autót. – Várjon csak – mondta a férfi –, tényleg hallok valamit. Az a hang volt, amely ma reggel fölébresztette – a távoli, távoli víz hangja. – Teringette! – kiáltotta a férfi. – Azt hiszem, végre megtaláltuk. – Lebotladozott a fedélzetről. – Utolértük – mondta, és elment, hogy megmondja az újságot a családjának. Stephen visszament a nőkhöz. – Még nem vagyunk készen – mondta Clarice. – Kinyithatnál egy sört. Stephen nagy lélegzetet vett. – Hallgass ide! Azt hiszem, helyes lenne visszafordulnunk. Körülbelül százötven mérföldet kell megtenni Cape-ig, de jó lenne, ha sötétedésre odaérnénk. Clarice megmerevedett. – Mi történt? – kérdezte. – Csak úgy gondolom, jobb, ha elindulunk. Hosszú volt a nap. A felesége elfordult a tűzhelytől, és ledobta a húst a homokba. – Linda, szállj be. – Hát nem eszünk semmit? – Linda, drágám, ne vitatkozz velem. – Az asszony körülnézett. A két másik kocsi már elment. Kelet felől más autók tűntek fel, és sebesen száguldottak el. – Beöntöm a tartalék benzint is a tankba – mondta Stephen –, így majd nem kell megállnunk. Miközben dolgozott, hallotta a háta mögül jövő hullámok lágy, szüntelen suttogását. Épp hogy csak belöttyintette a benzint. „Nyugalom – mondta magának. – Ez a te saját, átkozott hibád.” Mire elkészült, a nők már bent voltak a kocsiban, vártak. Széles ívben elhajította a benzinesdobozt, és gyorsan beszállt. Eddigre a mögöttük hallatszó tengeri zaj már olyan erőssé vált, hogy még a beinduló motor zaján keresztül is hallotta. Első sebességre kapcsolt és megugrott. – Fokozatosan jön a dagály, ugye? – kérdezte Clarice összeszorított szájjal. – Többnyire – felelte Stephen. Átkapcsolt második sebességre; a kocsi hátsó kerekei ismét megpördültek, mintha alattuk nedvessé vált volna a homok. – Ezt egyáltalán nem tudom elhinni – mondta a felesége. Az ülés támlájára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Elérték a maximális sebességet. A motor egyenletesen működött, és a sebességmérő mutatója rendületlenül hetven mérföldet mutatott óránként. A délutáni nap a szeme előtt csúszott le a horizonton; a kocsit abba az irányba tartotta, ferdén átvágva a hatalmas, szürke homoktengeren. „Micsoda őrült ügy – gondolta. – Milyen pokoli befejezése egy nyaralásnak.” Tudta, hogy körülötte mindenfelé más autók, más vezetők rohannak nyugat felé, ebbe a hihetetlenül reménytelen irányba. Elment mellette egy kocsi, majd egy másik, és ő lenyomta a gázpedált. Megelőzött egy fehér kocsit, és eléje kanyarodott; a kocsi könnyedén megugrott. – Mi baj? – a felesége kinyitotta a szemét. – Nincs semmi baj. – Ugye nem fog most kifogyni a benzin? – Nem valószínű. Figyelte, amint a mutató elhagyja a nyolcvanat. A homok csillogott előtte, ahogy rászivárgott a víz. A dagály már itt száguldhat mögöttük. Vajon tudnak-e benne úszni? És hová fognak úszni? – Papa! – A sikoly felriasztotta. – Papa, látom! Látom, hogy jön utánunk! – Linda nem

sírt. A visszapillantó tükörben látta az arcát, félig feléje fordulva, a szeme tágra nyílt, szája reménytelenül mozgott, hogy tovább beszéljen. A hátsó ablakon át ki tudta venni azt az alacsony, szürke falat, amely mintha utol akarná érni. Hallotta, hogy a kerekek alatt megcsobban a víz, és látta, amint felfröccsen. Bekapcsolta az ablaktörlőket. Hátranyúlt, és megragadta a felesége kezét. „Legalább mindnyájan együtt vagyunk” gondolta. Jobb kéz felől, a távolban megpillantott egy felborult autót, két férfi és egy nő próbálta visszafordítani. A nap már majdnem a horizonton állt, és fénye száz szivárványt csillantott meg száz autó nyomdokán. Fakó, kavicsos köd kezdett alakulni a kocsi belsejében mindenen. A hihetetlen dagály üvöltése már fülsiketítő volt: mintha teljesen körülvenné őket, és a mélyülő víz kalapácsütésekként érte a kocsi fém alvázát. Oda nem illő módon arra gondolt, hogy a sós tengervíz milyen gyorsan megeszi majd a lökhárítókat és a műszerfalat, amikor utoljára meghallotta Clarice sikoltását: – Hajts, Steve, hajts! Az Isten szerelmére, hajts, hajts, hajts! (A Stay at the Ocean)

F. Nagy Piroska fordítása

William Saroyan: A kolibri, amely áttelelt Az egyéni képességek néha még az ösztönt is legyőzik – arra gondolok, hogy nem csupán az emberekben. Az emberekben az ösztönöknek ellenőrzés alatt kell állniuk, de hogy valójában így van-e, vagy sem, annak eldöntését másokra bízom. Bárhogy van is, az élőlények nagy részének legalapvetőbb ösztöne az, hogy élni akar. Az élet minden formájának megvan az ösztönös módszere, hogy megvédje magát az élet más formáival szemben, csakúgy, mint az elemi erőkkel szemben. Hogy mi történik a kolibrikkel, azt sohasem tudtam meg, sem saját megfigyeléseim, sem olvasmányaim nem segítettek ebben. Meghalnak, ez biztos. És valahogy meg is születnek, bár kolibritojást még sohasem láttam, de még kolibrifiókát sem. A felnőtt kolibri maga is olyan kicsi, hogy tojása minden bizonnyal valami csodálatos, talán a legszívderítőbb apróság a világon. Nos, ha a kolibrik nem tojásból, hanem valamilyen más módon jönnek a világra, akkor bocsánatot kell kérnem az olvasótól. Az egyetlen dolog, amit Agass Agasig Agassig Agazigról (vagyis a nagy amerikai természettudósról) tudok, az, hogy egyszer tanulmányozta a teknősbékatojásokat, és hogy megszerezze a kívánt ismereteket, friss tojásokra volt szüksége. Ez óriási izgalomba hozott Bostonban egy fiatal fickót, aki hat vagy hét évvel előbb írt erről, mint ahogy én tizennégy éves koromban olvastam. 1922-ben voltam tizennégy éves, amiből kitűnik, mennyire nem fontosak az évek, ha bármiféle tojások izgatják az embert. Irigylem azokat, akik madarakat tanulmányoznak, és remélem, hogy egy szép napon mindent megtudok a kolibrikről, amit csak lehet. Szóbeszédből tudom, hogy a kolibri hihetetlenül nagy távolságokat tesz meg hihetetlenül kevés energiával – mi juttatja hát előre? De a legérdekesebb dolgokat a kolibrikről magam figyeltem meg: hogy akkor kerülnek elő, amikor a nap istenigazából süt, amikor virágok vesznek körül bennünket, és az illatuk beborít mindent. Egy ilyen gyönyörű nap nem múlhat el anélkül, hogy kolibrit ne látna az ember: ott függ, mint valami kis csoda, egy fénypászmában vagy egyetlen hatalmas vagy egy csomó apró virág fölött. Majd meg mint valami vidám bolond röpdös körbe-körbe, aztán nyílvesszőként suhan egyenesen, látszólag minden ok nélkül, csak azért, mert eleven. Nos, hogyan lehetséges, hogy az ilyen teremtmények, amelyek ilyen finoman nagyszerűek és egyben bolondok, mégis találnak időt afféle hétköznapi foglalatosságra, mint hogy fiatalokat hozzanak a világra, vagy hogy önvédelmi ösztöneiket gyakorolják? A lényeg mindenképpen az, hogy mihelyt az isten egy gyönyörű nappal ajándékoz meg bennünket, egyszerre megjelennek a kolibrik is. Mint kezdtem mondani, bárhogy van is, úgy tűnik, néha még az ösztön is megszűnik működni egy fajtában. Vagy fajban. Vagy bárminek nevezzük is. Nos, amikor mindenféle élőlény megfordul, és elmegy valahová, hogy életben maradhasson, hogy elmeneküljön a hideg elől vagy bármi más elől, néha akad egy-egy, amelyik nem teszi ezt. Hogy miért nem, nem tudnám megmondani. Talán mert különc, vagy talán mert van valami magasabb szempont, valami sajátságos és nem elvont szenvedély benne valamelyik – talán halott – társa iránt, esetleg a hely iránt. De az is lehet, hogy egyszerűen ostobaságról vagy együgyűségről van szó. Ki tudhatná? Volt egyszer egy kolibri, amely télen nem hagyta el a környékünket. Fresnóban történt, Kaliforniában. Elmondom, hogyan. Az utca másik oldalán lakott az öreg Dikran, aki majdnem vak volt. Elmúlt már nyolcvan, és a felesége csak néhány évvel volt fiatalabb nála. Volt egy kis házuk, amely belül éppolyan

tiszta volt, mint amilyen szerény volt kívül, kivéve az öreg Dikran kertjét, amely a maga nemében a legcsodálatosabb kert volt a világon. A virágok, bokrok és fák mind hatalmasra nőttek a zsíros és nyirkos fekete földben, melyet az öreg Dikran kezelt. Az ég madarai mind nagyon szerették szegényes szomszédságunknak ezt a pontját, és az öreg Dikran is nagyon szerette őket. Egy fagyos vasárnapon, a tél vége felé éppen hazafelé jöttem a vasárnapi iskolából, és megláttam az utca közepén az öreg Dikrant, ott állt, és azt próbálta kitalálni, mit tart a kezében. Ahelyett, hogy a saját házunkba mentem volna, hogy a tűznél felmelegedjek, pedig már nagyon vágytam a melegre, megálltam a ház előtti veranda lépcsőjén, és figyeltem az öregembert. Megfordult, felnézett a fáira, majd vissza a tenyerébe. Legalább két percig állt az utcán, végül odajött hozzám. Kinyújtotta a kezét, és azt kérdezte örményül: – Mi ez a kezemben? Megnéztem. – Kolibri – mondtam félig angolul, félig örményül. A kolibri nevét nem tudtam pontosan örményül. – Mi az? – kérdezte az öreg Dikran. – Az a kicsi madár – mondtam –, tudja. Az, amelyik nyáron jön, és meg tud állni a levegőben, aztán hirtelen nyílegyenesen elröppen. Az, amelyiknek a szárnyai olyan gyorsan csapkodnak, hogy nem is lehet látni őket. Ez van a kezében. Mindjárt meg fog halni. – Gyere velem – mondta az öregember. – Én nem látok, és az öregasszony templomban van. Érzem, hogy dobog a szíve. Rossz állapotban van? Nézd meg még egyszer. Megnéztem még egyszer. Nagyon szomorú látvány volt. A nyárnak ez a csodálatos kis teremtése az öreg paraszt durva kezében, itt, teljesen reménytelenül és szánalomra méltóan a téli hidegben, és nem a nyári fényözönben lebegve – most igazán nem lehetett a világ legelevenebb lényének nevezni, számomra inkább a legreménytelenebb és legszívszorítóbb látvány volt. – Haldoklik – mondtam. Az öregember a szájához emelte a kezét, és meleg levegőt lehelt a markában levő kis állatra, amelyet nem is láthatott. – Maradj még – mondta örményül –, nincs már messze a nyár, maradj hát eleven és szeretni való. Bementünk a kis ház konyhájába, és miközben leheletével melengette a madárkát, elmondta, mit tegyek: – Tarts egy evőkanálnyi mézet a gázláng fölé, aztán csöppentsd a kezembe, de vigyázz, ne legyen forró. Szót fogadtam. Néhány pillanat múlva a kolibri mintha megelevenedett volna. A szoba melege, a párolgó méz, és igen, az öregember akarata és szeretete. Az öreg hamarosan észlelte a változást a tenyerében, és lám, egy-két pillanat múlva a kolibri csipegetni kezdte a mézet. – Életben marad – jelentette ki az öregember. – Maradj és figyeld. Az átalakulás hihetetlen volt. Az öregember gyengéden nyitva tartotta a tenyerét, és tanúja voltam, amint a halálra (félt madár felröppen, fel a tenyérből, és megáll a levegőben. Halálra rémített vele. A madárka körberöpködte a kis konyhát, odaszállt az ablakhoz, vissza a meleghez, megállt a levegőben, körözött, mintha nyár volna, és mintha sohasem érezte volna jobban magát egész életében. Az öregember leült a székre, vakon, de figyelmesen. Feszülten figyelt, látni akart, erre persze nem volt képes. Egyre csak a madárról kérdezősködött, hogy milyen állapotban van, nem látszik-e ismét gyengébbnek, milyen a kedve, nyugtalankodik-e vagy sem? Én pedig mindenről beszámoltam neki, amit láttam.

Amikor a madár nyugtalankodni kezdett, és el akart menni, azt mondta az öregember: – Nyisd ki az ablakot, és engedd ki. – Életben marad? – kérdeztem. – Most él, és el akar menni – felelte. – Nyisd ki az ablakot. Kinyitottam az ablakot, a kolibri, megérezve a kívülről beáramló hideget, megállt a levegőben az ablak előtt, röppent erre-arra, aztán elment. – Csukd be az ablakot – mondta az öregember. Még egy-két percig beszélgettünk, aztán hazamentem. Az öregember állította, hogy a kolibri áttelelt, de én sohasem voltam biztos ebben. Ismét láttam kolibriket, mihelyt beköszöntött a nyár, de nem tudtam megkülönböztetni egyiket a másiktól. Egy nyári napon megkérdeztem az öregembert: – Áttelelt? – A kismadár? – kérdezte. – Igen – feleltem. – Amelyiknek a mézet adtuk. Emlékszik? Az a kismadár, amelyik haldoklott télen. Áttelelt? – Nézz körül – mondta az öregember. – Látod a madarat? – Sok kolibrit látok – mondtam. – Mindegyik a mi kolibrink – mondta az öregember –, mindegyik, mindegyik – mondta gyorsan és halkan. (The Hummingbird what Lived Throught Winter) F. Nagy Piroska fordítása

Sarah Orne Jewett: A fehér gém I. Egy júniusi estén, nem sokkal nyolc óra előtt, az erdőt már megtöltötték az árnyak, de a lenyugvó nap fénye még halványan meg-megcsillant a fatörzsek között. Egy kislány az erdőn át vezette hazafelé a tehenét. A tehén fárasztó, bosszantóan piszmogó teremtés volt, a kislány mégis társának érezte. Egyre mélyebben hatoltak be az erdőbe, távolodva a fénynek alig-alig nevezhető világosságtól, lábuk azonban ismerte az ösvényt, így teljesen mellékes volt, hogy látják-e vagy sem. A nyár folyamán nem fordult elő még egyetlen estén sem, hogy ez az öreg tehén ott várakozott volna a kislányra a legelőt körülvevő korlátnál – ellenkezőleg, fő szórakozása volt, hogy elrejtőzzék a szederbokrok között, s noha meglehetősen erős hangú kolompot hordott a nyakában, felfedezte, hogy ha teljesen nyugodtan áll, akkor a kolomp néma marad. Így tehát Sylviának fel kellett kutatnia őt, miközben kiabált: nee-nee, anélkül hogy meghallotta volna a feleletet: múú, mindaddig, amíg gyermeki türelme teljesen el nem fogyott. Ha az állat nem adott volna jó tejet, és méghozzá meglehetősen bőven, a gazdái egészen másként fogták volna fel a helyzetet. Mindamellett Sylvia sok fölös idővel rendelkezett, és nemigen tudta hasznosítani ezt az időt. Néha, ha jó idő volt, azzal vigasztalta magát, hogy a tehén nem is szeszélyes, csupán bújócskázni akar vele, s mivel a kislánynak nem voltak játszótársai, szívesen belement ebbe a játékba. S bár az üldözés oly hosszan tartott, hogy végül maga a gyanakvó állat fedte fel magát,

Sylvia nem haragudott, csak nevetett, mikor végre rátalált Moolly asszonyságra a mocsár szélén, és szórakozottan, kezében egy nyírfaággal, hajtani kezdte hazafelé. Az öreg tehénnek nem akarózott továbbmenni, de amint maguk mögött hagyták a legelőt, egyszerre mégis befordult a helyes irányba, és meglehetősen gyors léptekkel megindult az úton. Eljött a fejés ideje, s ezért elég ritkán állt meg legelészni. Sylvia aggódott, mit fog szólni a nagyanyja, amiért elkéstek. Hosszú idő telt el fél hat óta, amikor eljött hazulról, és afelől nem volt kétsége, hogy milyen nehéz lesz ezt a tévelygőt rövid úton hazaterelnie. Mrs. Tilley azonban maga is éppen elég nyári estén át hajszolta ezt a szarvas istenátkát ahhoz, hogy senkit ne ítéljen el a késedelemért, inkább csak hálát érzett várakozás közben azért, hogy mostanában már egy értékes segítségre, Sylviára számíthat. A jó asszony azt is el tudta képzelni, hegy Sylvia néha-néha talán a saját kényére-kedvére időzik, olyan gyerek még sohasem élt a világon, aki ezt meg ne tette volna, mióta világ a világ! Mindenki azt mondta volna, hogy annak, aki nyolc éve él egy zsúfolt iparvárosban, ez a hely valóban tele van lehetőségekkel, ám ami Sylviát illeti, mintha élete első percétől kezdve itt élt volna a tanyán. Gyakran gondolt csendes szánalommal egy városi szomszéd vacak muskátlijára. „Fél az emberektől – mondta Tilley nagymama önmagának, befelé mosolyogva, miután nagyon is esetlegesen választotta ki Sylviát a lánya gyerekei közül, és készült vissza a tanyájára. – Fél az emberektől, mondták! Azt hiszem, odafönt nem nagyon fogják zavarni!” Amikor a magányos ház felé közeledtek, és az ajtó előtt megálltak, hogy kinyissák, egy macska jött eléjük dorombolva, odadörgölődzött a lábukhoz; kóbor macska volt minden valószínűség szerint, de jól táplált, hiszen fiatal rigókat zabált. Akkor Sylvia azt suttogta, hogy ez valóban gyönyörű hely, csodálatos lehet itt élni, és ő sohasem szeretne hazamenni innen. A kislány és a tehén az árnyékos erdei úton ballagtak, a tehén lassan lépkedett, a kislány szaporázva. A pataknál a tehén megállt, hogy igyék, mintha a legelő is nem lett volna félig-meddig mocsár, Sylvia pedig nyugodtan várt, meztelen lábát hűtve a sekély vízben, miközben hatalmas éjszakai lepkék röpültek neki puhán. Mikor a tehén nekiindult, ő is átgázolt a patakon, s boldog szívdobogással hallgatta a rigók énekét. Az ágak között surrogás hallatszott. Madarak és más állatok bújtak meg az ágak között, ott nyüzsögtek saját birodalmukban, mintha álmos hangocskákkal jó éjszakát mondanának egymásnak. Amint sétált tovább, maga Sylvia is álmosnak érezte magát. Már nem jártak messze a háztól, és a levegő lágy volt és illatos. A kislány ritkán járt ilyen későn az erdőben, s most úgy érezte, mintha maga is része lenne a szürke árnyaknak és a mozgó leveleknek. Az járt az eszében, milyen hosszú idő telt el azóta, hogy egy éve idejött a tanyára, és eltöprengett azon, vajon minden éppen úgy zajlik-e a nyüzsgő városban, mint amikor még ő is ott élt, és amikor felmerült emlékezetében annak a vörös képű fiúnak az arca, aki kergetni és ijesztgetni szokta, egyszerre sietni kezdett az ösvényen, hogy kijusson a fák árnyékából. A kislány hirtelen megrémült: a közelből füttyszót hallott. Nem madárfütty volt, az mindenképpen barátságosabb lenne, inkább egy fiú fütyült, határozottan és bizonyos értelemben támadóan. Sylvia azonnal a sorsára bízta a tehenet, belépett egy bokorba, de már elkésett. Az ellenség fölfedezte, és rendkívül kedves, de átható hangon rákiáltott: – Hé, kislány! Milyen messze van az út? És a remegő Sylvia alig hallhatóan felelte: – Elég messze. Nem ismert egyenesen a magas fiatalemberre nézni, akinek puska volt a vállán, de kimászott a bokorból, elindult a tehén után, miközben a fiatalember követtea

– Madarakra vadásztam – mondta barátságosan az idegen –, eltévedtem, és nagy szükségem lenne egy jó barátra. Ne félj – tette hozzá udvariasan. – Szólalj meg már, mondd, mi a neved, és szerinted éjszakázhatnék-e nálatok, hogy kora reggel ismét mehessek vadászni. Sylvia erre még jobban megrémült. Vajon a nagymamája nem fogja-e keményebben megszidni ezért? De ki láthat előre egy ilyen találkozást? Ez nem az ő hibája. Olyan mélyen lehorgasztotta a fejét, mintha eltört volna a nyakcsigolyája, de mikor kísérője ismét a neve felől kérdezősködött, nagy erőfeszítéssel kinyögte: „Sylvy”. Mrs. Tilley a kapuban állt, mikor mindhárman előbukkantak. A tehén egy hangos múúval igyekezett a helyzetet megmagyarázni. – Bizony, mentegetheted magad, te vén gonosztevő! Hol a csudában rejtőzködött ennyi ideig, Sylvy? Sylvia azonban hallgatott, ösztönösen tudva, hogy nagyanyja nem fogja fel a helyzet komolyságát. Bizonyára azt hiszi, hogy az idegen a környék valamelyik farmerének a fia. A fiatalember az ajtó mellé támasztotta a fegyverét, ledobta melléje tömött vadászzsákját, aztán jó estét kívánt Mrs. Tilleynek, elmesélte eltévedésének történetét, és megkérdezte, vajon éjszakázhatna-é nála. – Akárhol megalszom – mondta –, holnap korán kell kelnem, hajnalban, de nagyon éhes vagyok. Ha tudna adni egy kis tejet vagy bármit, ami van a háznál. – Hát persze, persze – felelte az asszony, és hirtelen felébredt szunnyadó vendégszeretete. – Jobban járt volna, ha kimegy az országútra, itt van egy mérföldnyire, de szívesen látjuk mindennel, amink csak van. Mindjárt megfejek, érezze csak itthon magét. Alhat odakint pelyván vagy idebent tollas ágyban – ajánlotta fel nagylelkűen. – A párnákat magam tömtem. Jó legelőjük van itt a libáknak, nem messze, lejjebb a mezőn. Ugorj csak, Sylvy, és hozz vacsorát az úrnak! És Sylvia azonnal ugrott. Boldog volt, hogy van valami tennivalója, azonkívül maga is éhes volt. A fiatalember meglepődött, hogy ilyen tiszta és kényelmes házra bukkant itt, ebben a New England-i vadonban. Hallott már e vidék primitív körülményeinek borzalmairól, az alacsony életszínvonalról, amely még a tyúkok társaságától sem borzad meg. Itt egy régi típusú tanya legjobb változatával találkozott, amely ugyanakkor olyan kicsi és szűk volt, mint valami remetelak. Kíváncsian figyelt az öregasszony beszédére, figyelte Sylvia sápadt arcocskáját, sugárzó, szürke szemét, amelyben egyre nőtt a lelkesedés, és tudta, hogy ez volt a legjobb vacsora, amelyet egy hónapja evett. Vacsora után az újdonsült barátok együtt ültek ki az ajtó elé, miközben feljött a hold. Hamarosan itt lesz a szederérés ideje, és Sylvia nagy segítséget jelentett a gyűjtésben. A tehén jó tejelő, de sok bosszúságot okoz, hogy utána kell járni. A háziasszony egyre fecsegett, elmondta, hogy négy gyermeket temetett el, köztük Sylvia anyját, és az egyik fiát, aki valószínűleg szintén meghalt Kaliforniában, ahol a gyermekeit hagyta. – Dan, a fiam nagyon értett a puskához – magyarázta szomorúan. – Sosem láttam szükséget fácánban és fogolyban, míg otthon volt. Nagy erdőjáró volt. Én vártam ugyan, de ő nem volt valami nagy levélíró, na persze nem vádolom ezért, magam is úgy láttam volna a világot, mint ő, ha megtehettem volna. – Sylvy éppen olyan, mint ő – folytatta a nagymama szenvedélyesen, percnyi szünet után. – Nincs egy talpalatnyi föld itt a környéken, ahol ne ismerné ki magát, és a vadak maguk közé számítják. Mindenféle madarat megszelídít, a kezéből esznek. Az elmúlt télen a szajkók mind ideszoktak, és azt hiszem, ha nem figyelek oda, egy falatot nem evett volna, csak hogy eleget adhasson nekik. Bármit, csak a varnyakat ne, mondtam neki, magam is szívesen segítek. Bár

Dannek volt egy megszelídített varnya, az olyan okos volt, mint az emberek. Miután eltűnt is emlékeztek rá az egész környéken. Dan és az apja nem szívelhették egymást, de az apja sohasem tért igazán magához többé, miután Dan szembeszállt vele és elment. A vendég nem vett tudomást ezekről a családi tragédiákról, mivel egészen más érdekelte. – Így hát Sylvy mindent tud a madarakról, ugye? – kérdezte, s körülnézve megpillantotta a kislányt, aki illedelmesen, de egyre álmosabban üldögélt a holdfényben. – Magam is madarakat gyűjtök. Kisfiú korom óta ez a szenvedélyem. – Mrs. Tilley mosolygott. Két-három fajta után kutatok már öt éve. Úgy értem, el szeretném ejteni őket magam, ha sikerül megtalálnom. – Élve akarja őket? – kérdezte Mrs. Tilley a lelkes kijelentést hallva, kétkedő hangon. – Ó, nem! Több tucatot tömtek ki és tartósítottak belőlük – mondta az ornitológus –, és magam lőttem le vagy ejtettem őket csapdába. Szombaton néhány mérföldnyire innen egy fehér gémet pillantottam meg, és követni kezdtem ebben az irányban. Ezen a környéken még sohasem látták. Ez a kis fehér gém... – fordult Sylvia felé, remélve, hogy ez a ritka madár a kislány ismerősei közé tartozik. Sylvia azonban egy ugráló békát figyelt a közeli ösvényen. – Biztosan emlékeznél a gémre, ha láttad volna – folytatta az idegen mohón. – Meglehetősen délceg madár, puha, fehér tollakkal, hosszú, vékony lábakkal, és ágakból épített fészke valószínűleg egy magas fa tetején van, mint a sólyom fészke. Sylvia szíve vadul kezdett verni: ismerte ezt a különös maradat, egyszer óvatosan el is osont mellette az élénkzöld mocsári fűben, át a másik oldalra, az erdő felé. Volt ott egy tisztás, ahol a nap olyan különös sárga és meleg fénnyel sütött, ahol magas és hajladozó káka nőtt. A nagyanyja óva intette ettől a tisztástól, azt mondta, könnyen elmerülhet a fekete iszapban, és úgy eltűnhet, hogy soha senki nem hall róla többé. Nem messze, lejjebb kezdődtek a sós mocsarak, s azon túl a tenger, amelyről Sylvia sokat töprengett és álmodozott, de amelyet sohasem látott, erőteljes moraját azonban gyakran hallotta még az erdő zúgásán keresztül is, különösen viharos éjszakákon. – Nincs semmi, amit annyira szeretnék megtalálni, mint a fehér gém fészkét – mondta a csinos idegen. – Tíz dollárt sem sajnálnék attól, aki megmutatná nekem – tette hozzá kétségbeesetten –, és rááldoznám az egész szabadságomat a felkutatására. Lehet, hogy csupán vándorol, talán valami ragadozó madár kiűzte a saját területéről. Mrs. Tilley álmélkodva hallgatta, Sylvia azonban még mindig a békát figyelte, de nem vette észre – s ez más, nyugodtabb pillanatban nem fordult volna elő –, hogy az állat szeretett volna bejutni az ajtófeljáró alatti lyukába, a váratlan szemtanúk azonban nagyon megzavarták ebben az esti órában. A kislány sokat töprengett éjszaka, de nem tudta még elképzelni sem, mennyi titkon vágyott kincset lehetne vásárolni azért az oly könnyen felajánlott tíz dollárért. Másnap a fiatalember az erdőben csatangolt, Sylvia pedig vele tartott. Már nem félt ettől a barátságos fickótól, sőt egyre kedvesebbnek és rokonszenvesebbnek tűnt a számára. Sokat mesélt a kislánynak a madarakról, hogy mennyi mindent tudnak, hol laknak, és mit csinálnak. Egy rugós bicskát is ajándékozott Sylviának, amit a kislány olyan kincsnek érzett, mintha egy elhagyott sziget lakója lenne. A fiatalember egyetlenegyszer sem ijesztette meg, vagy hozta zavarba egész nap, kivéve, amikor néhány gyanútlan énekesmadarat leszedett az ágak közül. Sylviának sokkal jobban tetszett volna a fiatalember a puskája nélkül, s nem tudta megérteni, miért öldösi éppen a madarakat, amelyeket állítólag annyira szeret. De Sylvia ennek ellenére még napnyugta felé is szerető csodálattal nézett a fiatalemberre. Még sohasem látott ilyen csinos és elbűvölő fiatalembert, s a gyermekben szunnyadó női szív hirtelen megremegett a szerelem álmától. Ennek a hatalmas erőnek bizonyos előjelei tűntek fel, és remegtették meg ezt a két fiatal teremtést, akik óvatos, puha léptekkel haladtak át az ünnepélyes, csendes erdőn. Meg-megálltak, hogy hallgassák

a madárdalt, aztán széthajtva a bokrok ágait, ismét előretörtettek. Csak ritkán és súgva szóltak egymáshoz. A fiatalember haladt elöl, Sylvia néhány lépésnyire követte lelkesen, szürke szemében izgalom sötétlett. Sylviát bántotta, hogy a hőn óhajtott fehér gém megfoghatatlanul eltűnt, de nem vezette a vendéget, csak követte, és eszébe sem jutott olyasmi, hogy ő szólaljon meg először. Saját kéretlen hangja megrémítette volna, még az is nehezére esett, hogy igennel vagy nemmel válaszoljon akkor, ha erre szükség volt. Mikor végül beesteledett, és együtt hajtották haza a tehenet, mikor arra a helyre értek, ahol a füttyöt hallotta, Sylvia gyönyörűséggel mosolyodott el, és már nem is félt, csak az előtte lévő éjszakától. II. A tanyától mintegy félmérföldnyire, az erdő távoli szegletében, ahol a környék a legmagasabbra emelkedett, állt egy hatalmas fenyő, fajtájának egyik legutolsó példánya. Hogy határjelként vagy valami más okból maradt-e meg, senki sem tudta, a favágók, akik társait kivágták, vagy meghaltak már, vagy régen elmentek erről a vidékről, és a hatalmas fenyőkből, tölgyekből és juharfákból álló erdő újra növekedésnek indult. A vén fenyő csúcsa azonban föléjük magasodott, és messzi mérföldekre határjelként szolgált a szárazföldön és a tengeren egyaránt. Sylvia jól ismerte az óriást, és hitt abban, hogy ha bárki felmászik a csúcsára, egészen az óceánig láthat el, és gyakran tapogatta meg a hatalmas, durva kérgű törzset, miközben vágyódva nézett fel az óriási, sötét ágakra, amelyeket mindig mozgatott a szél, bármilyen meleg és mozdulatlan volt is a levegő idelent. Most új izgalommal gondolt a fenyőre, hiszen ha valaki kora hajnalban felmászna erre a fára, a fa legtetejére, vajon nem láthatná-e be az egész világot, s vajon nem fedezhetné-e föl, honnan szárnyal fel a fehér gém, s így nem könnyen találhatná-e meg azt a helyet, ahol ez a különös madár fészkel? Micsoda kalandos gondolat, micsoda vad szándék! Micsoda varázslatos győzelem, boldogság és dicsőség, amikor holnap reggel felfedheti a titkot! Az érzés szinte felülmúlta azt a mértéket, melyet a gyermeki szív elviselni képes. A kis ház ajtaja egész éjszaka nyitva volt, és a lappantyúk egészen a lépcsőig merészkedtek, és ott énekeltek. A fiatal sportember és idős háziasszonya mélyen aludtak, de Sylvia a nagy izgalomtól képtelen volt lehunyni a szemét. El is felejtett alvásra gondolni. A rövid nyári éjszaka oly hosszúnak tűnt számára, mint a téli éjszakák, és végül, mikor a lappantyúk elhallgattak, és a kislány már attól félt, hogy hamarosan itt a hajnal, kilopózott a házból, és az ösvényen haladva nekiindult az erdőnek. Sietve lépkedett a tisztás felé, gyönyörűséggel és testvéries érzésekkel eltelve hallgatta a nyugalmukból felzavart madarak elrévedező, álmos csipogását. Milyen kár lenne, ha az emberi érdek, amely most először kerítette hatalmába ezt az egyszerű kis életet, elsodorná boldogságát, azt, hogy a szíve együtt tud dobogni a természettel, együtt élhet az erdő együgyű életével! A hatalmas fa még ott aludt a sápadt holdfényben, és a kis buta Sylvia minden erejét összeszedve mászni kezdett fölfelé, a csúcsra, a vére türelmetlenül száguldozott ereiben, csupasz lábát és ujjait úgy vájta bele a durva fatörzs kérgébe, mint a madarak karmaikat, és csak mászott, mászott fölfelé, egyre feljebb, szinte az égbe. Először meg kellett másznia a fehértölgyet, mely a fenyő mellett nőtt, majdnem eltévedt a sötét ágak és a zöld levelek között, melyek nedvesek és súlyosak voltak a hajnali harmattól. Egy madár riadt fel a fészkéről, majd egy vörös mókus rohangált föl-alá, ingerülten perlekedve a védtelen betörővel. Sylvia könnyen haladt előre. Gyakran mászott fára, és tudta, hogy a fehértölgy legfelső ágai nekidörzsölődnek a fenyő törzsének, éppen ott, ahol legalsó ágai szorosan összehajlanak.

Akkor kezdődik majd az igazi nagy vállalkozás, amikor megteszi a veszélyes lépést az egyik fáról a másikra. Végigkúszott a tölgy ingadozó ágán, és megkockáztatta, hogy átlépjen a fenyőre. A vállalkozás nehezebbnek bizonyult, mint gondolta, messzire kellett kinyúlnia, és erősen kellett szorítania az ágat. Az éles fenyőtűk beléje fúródtak, fogva tartották, és úgy karmolták, mint éles karmok, és ahogy felfelé kapaszkodott a hatalmas fatörzsön, az ujjai elgémberedtek és elmerevedtek. Alatta az erdő verebei és rigói ébredezni kezdtek, és hangos csipogással üdvözölték a reggelt. Odafönt a fenyőfán sokkal világosabb volt, és a kislány tudta, sietnie kell, ha a tervét meg akarja valósítani. A fa mintha egyre magasabbá vált volna, miközben haladt fölfelé, mintha közben folyton nőtt és nőtt volna. Mintha az útra kelt föld főárboca lenne, bizonyára elámulhatott ezen a reggelen, egész testének súlyos vázán éreznie kellett az emberi szellemnek ezt az aprócska, de határozott szikráját, amely egyre feljebb és feljebb tört ágról ágra. Ki tudhatja, hogy igyekeztek tartani magukat a vékonyabb ágak, hogy megtarthassák ezt a könnyű, gyenge teremtést! A vén fenyő bizonyára megszerette új terhét. Többet jelentett számára ennek a különös, szürke szemű gyermeknek a bátran dobogó szíve, mint a héják, denevérek és az éjjeli lepkék, de még az édes szavú rigók is. És a fenyő mozdulatlanul állt, és szigorúan elhessentette a szeleket azon a júniusi hajnalon, miközben az ég alja keleten egyre világosodott. Sylvia arca sápadt csillagnak látszott volna, ha valaki odalentről nézi most, amikor az utolsó szúrós ágat is maga mögött hagyta, és reszketve, fáradtan, de diadalmasan kapaszkodott a fa csúcsán. Igen, valóban látni lehetett a tengert a felkelő nappal, a víz tükrén aranyfény csillogott, és a fénylő keleti égen két sólyom szárnyalt lassú szárnycsapásokkal. Onnan fentről, a fenyő csúcsáról úgy tetszett, alacsonyan szállnak, pedig egyébként csak addig lehetett látni őket, míg igazán magasba nem emelkedtek, aztán sötét foltjuk semmivé vált a kék égen. Szürke toltuk puha volt, mint az éjjeli lepkék szárnya, és Sylvia úgy érezte, mintha ő is felszárnyalhatna a felhők közé. Nyugat felé az erdő és a farmok mérföldekre nyúltak, itt-ott templomtornyok, fehér falvak látszottak, valóban hatalmas és lenyűgöző világ! A madarak egyre hangosabban énekeltek. Végül felkelt a nap, ijesztően erős fénnyel. Sylvia hajók fehér vitorláit látta a tengeren, s az eddig lila, rózsaszínű és sárgás felhők most kezdtek eltűnni. De hát hol lehet a fehér gém fészke az ágak zöld tengerében, vagy csupán a világ csodálatosan ünnepélyes látványa volt az egyetlen eredménye annak, hogy ebbe a szédületes magasságba felmászott? Nézz csak le újra, Sylvia, nézz le oda, ahol a zöld rét benyúlik a fénylő nyírek és a sötét bürök közé, oda, ahol egyszer már láttad a fehér gémet, most újra láthatod; nézd, nézd ott azt a fehér foltot, mintha egyetlen szálló folt volna, repül felfelé a száraz bürökből, egyre nő, emelkedik, végül közeledik is, és elhalad a határjelző fenyő mellett szorgalmas szárnycsapásokkal, előrenyújtott nyakkal, búbos fejjel. És vigyázz, vigyázz! Meg ne moccanj, kislány, ne küldd kíváncsi pillantásod egyetlen fényes nyilát se feléje, mert a gém leszállt egy fenyőágra, nem sokkal lejjebb a tiédnél, és visszaszól a párjának a fészekbe, és rendbe szedi a tollazatát, hiszen új nap kezdődik! A következő pillanatban nagyot sóhajt a kislány, éppen egy csapat macskamadár érkezik a fára, és zűrzavaros lármájukkal elriasztják az ünnepélyes gémet. Sylvia most már ismeri a gém titkát, ezét a vad, könnyű, karcsú madárét, amely szárnyal és lebeg, aztán kilőtt nyílként visszaszáll az otthonába, le a zöldbe. Sylvia most már elégedetten indul lefelé veszedelmes útján, nem is mer lenézni az ágról, amelyen áll, a mélybe, és több ízben már-már elsírja magát, mert sajognak az ujjai, és megbénult lábai csúszni kezdenek. Egyre azon töpreng, mit fog mondani neki az idegen, és mit fog gondolni, amikor majd elmondja neki, hogyan juthat el a gém

fészkéhez. – Sylvie, Sylvie! – kiáltotta az öreg nagymama újra meg újra, de senki sem válaszolt, az ágyacska üres volt, Sylvia eltűnt. A vendég is felébredt, sietve öltözött, hogy újra kedvenc időtöltésének áldozhasson. Biztos volt abban, hogy a kislány legalábbis látta már a fehér gémet, ezt párszor kiolvasta a tekintetéből, és most elhatározta, hogy szóra bírja. Már jön is a kicsi, sápadtabb a szokottnál, viseltes szoknyája elszakadt, és tele van ragadós fenyőszurokkal. A nagymama és a sportember együtt állnak az ajtóban, kérdezgetik. Most jött el az ideje, hogy beszéljen a száraz bürökről és a zöld rétről. De Sylvia csak hallgat, bár a nagymamája bosszúsan dorgálja, a fiatalember kedves, vonzó szeme pedig egyenesen az övébe kapcsolódik. Gazdaggá tehetné őket a pénzével, megígérte, és ők bizony szegények. Derék ember, és boldoggá tenné őket, és most várja, hogy Sylvia elmesélje a történetét. Nem, nem szólhat egy szót sem! Mi az, ami hirtelen megtiltja neki, hogy szóljon, mi az, ami elnémítja? Ezért nőtt kilenc éven át, s most, amikor a világ először nyújtja ki feléje a kezét, félre kell löknie egy madár kedvéért? A fenyő ágainak zúgása ott cseng a fülében, emlékszik, hogyan közeledett szárnyalva az a fehér gém az aranyban úszó égen, és hogyan figyelték együtt a tengert és a hajnalt, és Sylvia nem tud megszólalni, nem tudja elárulni a gém titkát, nem kockáztathatja a madár életét. Drága hűség, melybe olyan élesen nyilallt bele a fájdalom, amikor később a vendég csalódottan elment, pedig ez a hűség kutyaként szolgálta, követte és imádta volna ezt a fiatalembert! Sylvia még számtalan éjszakán át hallotta füttyének visszhangját, amelyet az ösvényen hallott, amikor hazafelé tartott a ténfergő tehénnel. Még a szomorúságát is elfelejtette, melyet a férfi puskájának éles dörrenésekor érzett, elfelejtette a némán lehulló madárkák látványát, félbeszakadt éneküket, vérrel foltos tollukat. Vajon igazabb barátai voltak-e a madarak, mint az, aki rájuk vadászott? Ki mondhatná meg? Talán kincset vesztett el, ne felejtsd el, erdő, nyár, el ne felejtsd! Hintsétek rá adományaitokat és kegyeiteket, tárjátok fel minden titkotokat ennek a magányos vidéki gyermeknek! (A White Heron) F. Nagy Piroska fordítása

Robert M. Coates: A törvény Az első jel, ami arra vallott, hogy a dolgok fellázadtak, a negyvenes évek vége felé, egy korán sötétedő estén kezdett megmutatkozni. Azon az estén, úgy hét és kilenc óra között egyszerűen az történt, hogy a Triborough-híd fennállása óta a legnagyobb kifelé irányuló forgalmat volt kénytelen elviselni. Ez, hétköznap este lévén (a pontosság kedvéért szerda este) különös volt, és bár az idő kellemesen enyhe és derült volt, a hold a negyedik negyedben járt, és megvilágította a városból kifelé tartó számtalan autót, mégis, ezek a tények egymagukban nem magyarázhatták meg a jelenséget. Más hidat vagy főútvonalat a dolog nem érintett, és bár a két megelőző éjszaka éppolyan kellemes és holdfényes volt, mindkét hídon nagyjából a megszokott forgalom zajlott.

Mindenesetre maga a híd teljesen felkészületlen volt. Egy olyan fő közlekedési vonal, mint a Triborough, meglehetősen előre meghatározható körülmények között működik. Az autózás, csakúgy, mint a legtöbb más, széles körű emberi tevékenység, aláveti magát az átlag törvényeinek – ez az a nagy, régi szabály, amely kimondja, hogy az emberek nagy tömegeinek cselekedetei mindig meghatározott sémát követnek –, és a múlt tapasztalatai alapján mindig előre meg lehet határozni majdnem pontosan az autók számát, amelyek a nappal vagy az éjszaka egy adott órájában keresztülhaladnak a hídon. Ebben az esetben azonban minden szabály felborult. Hét órától éjfélig rendszerint csend volt a hídon. Azon az estén azonban mintha a város összes autósa vagy mindenesetre meghökkentően nagy részük összebeszélt volna, hogy megtörje a hagyományt. Majdnem pontban hét órától kezdődően hömpölyögni kezdett az autók áradata: a hídra már olyan tömegben és olyan iramban érkeztek, hogy a vámbódék személyzete szinte attól a pillanattól fogva túlterheltté vált. Hamar kiderült, hogy nem valami átmeneti torlódásról van szó, és ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a forgalmi zavar előreláthatólag monumentális méreteket fog ölteni, haladéktalanul rendőrségi csapatokat rendeltek a helyszínre, hogy segítsenek. Minden irányból özönlöttek az autók Bronx felől és Manhattan felől, a 125. utcából és az East River Drive irányából. (A csúcsidőben, negyed kilenc körül, a hídon levő megfigyelők jelentették, hogy a Drive-on olyan hosszú vonalban látszanak délre az autók lámpái, mint a Nyolcvankilencedik utca kanyarulata, míg az átellenben levő városban, Manhattanben, a torlódás kettévágta a forgalmat nyugati irányban, egészen az Amsterdam Avenue-ig.) És az volt az egész jelenségben a legzavarbaejtőbb, hogy úgy látszott, nincs semmi különösebb oka. Néha, amikor az elkínzott vámtisztviselőket a végtelennek látszó autóözön közben leváltották, azok az utasoktól érdeklődtek, de hamarosan kiderült, hogy a roppant közlekedési zavarnak a résztvevői is éppoly tanácstalanok a dologban, mint bárki. Az a jelentés, amelyet a Bronxi útra kivezényelt egység parancsnoka, Alfonse O'Toole őrmester készített, jellemző volt. – Kérdezgettem őket – mondta –, valami esti futballmeccs van valahol, amiről mi nem tudunk? Lóversenyre mennek? De a vicces az volt, hogy ők ugyanígy kérdezgettek engem, „Miért van ez a nagy tömeg, Mac?” – kérdezték. Én meg csak néztem rájuk. Volt köztük egy fickó, egy nyitható tetejű Ford kocsiban ült, mögötte, a hátsó ülésen egy lány, és amikor ezt kérdezte tőlem, én azt feleltem neki: „A teremtésit, hát maga is benne van a tömegben, nem? Magát mi hozta ide?” A fajankó meg csak bámul rám. „Engem? – kérdi. – Csak úgy elindultam egy kis kocsikázásra a holdfényben. De ha tudom, hogy ilyen nagy tömeg van...” – mondja. Aztán megkérdezi: „Van annyi hely, hogy megforduljak, és kijussak innen?” Ahogy másnap reggel a Herald Tribune beszámolója összefoglalta, „az egész dolog olyan volt, mintha minden manhattani lakos, akinek autója van, úgy döntött volna, hogy azon az estén kikocsizik Long Islandre”. Az esemény eléggé szokatlan volt ahhoz, hogy megtöltse a másnap reggeli újságok első oldalát, és ezért sok hasonló esemény, amely máskülönben észrevétlen maradt volna, nagy figyelmet keltett. A Nyolcadik Avenue-n levő Aramis Színház tulajdonosa bejelentette, hogy a közelmúltban néhány estén át a nézőtér gyakorlatilag üres volt, míg más estéken fulladásig megtelt. Kisvendéglő-tulajdonosok megjegyezték, hogy üzletvezetőik fokozatosan azt a szokást vették fel, hogy kampányszerűen készítenek bizonyos ételeket: egyik nap szinte kizárólag sült borjúlapockát rendeltek mártással, míg másnap mindenki bécsi szeletet kért, és a borjúsült kárba veszett. Egy ember, akink egy kis rövidáruüzlete volt Bayside-ban, felfigyelt arra, hogy négy napon át kétszázhetvennégy vevő lépett be egymás után az üzletébe, és mind lila cérnát vett. Vannak újsághírek, amelyek rendes körülmények között azért kerülnek bele az újságba, hogy üres helyeket töltsenek ki, vagy a furcsaságoknak szánt rovatban közöljék őket. Most,

akárhogyan is, nagyobb jelentőséget kaptak. Végül nyilvánvalóvá vált, hogy valami határozottan különös dolog történik az emberek szokásaival, és ez éppannyira nyugtalanító volt, mint azok az esetenkénti pillanatok a kirándulóhajókon, amikor az utasok valamennyien egyszerre mozdultak meg, és hol a hajó egyik, hol a másik oldalára rohantak. Végül egy decemberi napon, amikor, szinte el sem hihetően, a Twentieth Century Limited elindult New Yorkból Chicago felé, fedélzetén mindössze három utassal, az üzletvezetők rájöttek, milyen katasztrofális lehet ez az új irányzat. Addig a New York Central például bizton építhetett arra a feltevésre, hogy bár több ezer ember él New Yorkban, akiknek üzleti ügyeik vannak Chicagóban, mégis egyetlen napon nem több – és nem kevesebb – mint pár száz ember utazhat oda. A színházigazgató biztos lehetett abban, hogy állandó közönsége megoszlik, és hogy ez nagyjából azt jelenti, éppen annyi ember akarja látni az előadást csütörtökön, amennyi kedden vagy szerdán. Most már nem lehetnek biztosak semmiben. Az átlagtörvény érvényét vesztette, és ha az üzletre gyakorolt hatása katasztrofálisnak ígérkezik, ez egyedülálló módon elbátortalanítja a vásárlót általában. A hölgy például, aki bevásárlókörútra indul a városba, soha nem lehet biztos abban, vajon nem talál-e kavargó csőcseléket Macy áruházában, vagy esetleg tátongó ürességet, visszhangzó folyosókkal és ácsorgó eladólányokkal. És a bizonytalanság valami különös idegességet keltett az emberekben a cselekvés előtti pillanatokban. „Tegyük vagy ne tegyük?” kérdezgették az emberek maguktól, tudva, hogy ha megteszik, elképzelhető, hogy száz másik éppígy határozott; de tudva azt is, hogy ha nem teszik, elmulaszthatják az egyetlen csodálatos lehetőséget. Az üzleti élet elsorvadt, és egyfajta reménytelen bizonytalanság uralkodott el mindenkin. Vitathatatlan volt, hogy ebben a kritikus helyzetben a Kongresszus segítségét kell kérni. A Kongresszus össze is ült, és meg kell mondani, hogy a helyzet magaslatára emelkedett. Mindkét Ház tagjaiból kijelöltek egy bizottságot, melynek feje az Indiana államból való J. Wing Slooper (R.) szenátor lett, és bár mélyreható tanulmányozás után a bizottság ímmel-ámmal kénytelen volt elismerni, hogy nincs bizonyíték kommunista izgatásra, mégis, első pillantásra nyilvánvaló volt, hogy az emberek akaratlanul is felforgató módon viselkednek. A kérdés az volt, mit lehet tenni ellene. Nem lehet vádat emelni az egész nemzet ellen, különösen nem ilyen bizonytalan alapokon. De, amint azt Slooper szenátor határozottan kijelentette, „lehet ellenőrizni”, és végül elhatározták, hogy reformokat és átnevelési rendszert léptetnek életbe, hogy visszavezessék az embereket – ismét Slooper szenátort idézve – ”az amerikai életmód alapvető szabályszerűségéhez és meghitt átlagosságához”. A bizottság vizsgálódásai folyamán mindenki rémületére kiderült, hogy az átlagtörvényt sohasem jegyezték be a szövetségi jog törvénytárába, és bár az önálló államjogok hívei hevesen tiltakoztak, a tévedést azonnal helyesbítették mind alkotmánymódosítással, mind pedig egy új törvénnyel – a Hills-Slooper-törvénnyel –, ekképpen pótolva a hiányosságot. A törvény értelmében az emberektől megkövetelték, hogy átlagosak legyenek, és hogy ezt a legegyszerűbb módon bebiztosítsák, az ábécének megfelelően osztották őket Csoportokra, és ennek alapján lajstromozták megengedhető tevékenységeiket. Ez elgondolás alapján például az a személy, akinek G, N vagy U betűvel kezdődött a neve, csak keddi napon mehetett színházba, és csak csütörtökön nézhetett baseballmérkőzést, ellenben rövidáru-kereskedésbe kizárólag hétfői napokon, délelőtt tíz és tizenkettő között tehette be a lábát. A törvénynek természetesen hátrányai is voltak. Sorvasztó hatást gyakorolt a színházi összejövetelekre, de egyéb társadalmi rendezvényekre is, és e kényszer ára hihetetlenül súlyos volt. Ráadásul a végén oly sok módosítást kellett csatolni hozzá – mint például azt, amely lehetővé tette a férfiak számára, hogy menyasszonyaikat (amennyiben elismertek) magukkal vihetik a különböző eseményekre és alkalmakra, függetlenül attól, hogy milyen betűvel kezdődik

a menyasszony neve –, hogy a bíróságok gyakran alig tudták, hogyan magyarázzák, amikor szembetalálták magukat az erőszakkal: Mégis, a törvény a maga módján megfelelt céljának, mert lehetővé tette a visszatérést – igaz, meglehetősen mechanikusan, de azért kellő mértékben – az átlagléthez, ahogyan Slooper szenátor óhajtotta. Valóban, minden jól ment volna, ha körülbelül egy évvel később aggasztó hírek nem szivárognak ki az isten háta mögötti területekről. Úgy látszott, hogy e mind ez idáig határterületnek számító különös fellendülési hullám kezdi éreztetni hatását. Tennessee hegylakói nyitható tetejű Packardokat vásároltak, a Sears-Roebuck cég arról számolt be, hogy Ozarks területén luxuscikkeik eladása kilencszáz százalékra ugrott. Vermont bozótos vidékein, ahol az emberek, ugyanazok, akik korábban éppen csak hogy tengődtek sziklákkal teleszórt földjeiken, most Európába küldték a lányaikat, és New Yorkból rendeltek maguknak drága szivarokat. Úgy tűnt, hogy a csökkenő hozadék törvénye is összezavarodott. (The Law) F. Nagy Piroska fordítása

A. E. Coppard: A szép, fiatal fűzfa Mocsaras vidéken kanyargó út szélén állt a szép, fiatal fűzfa. Egyedül nőtt ott, társtalanul ezen a magányos helyen. Szemtávolban se bokor, se ház, hogy köszöntse a tévelygő utast, semmi, csupán a végeláthatatlan mocsár. Satnya fácska volt, de kedves. Boldogan integetett az ég felé, játszadozva a lágy szellőkkel, a viharos szelekben azonban összehúzta magát, és csak siránkozott. Kimentették a ködök is, ilyenkor sírt és könnyezett, kesergett szomorú sorsán, és társ után vágyakozott. – Ha egyetlen barátom lenne, aki köszöntene, és akivel beszélgethetnék a világ fontos dolgairól, én lennék a legboldogabb a világon, de egyedül vagyok, egyedül, teljesen egyedül. Nőtt, növekedett, mígnem elérte a tizenkét láb magasságot, és akkor egy szép napon, amint legfelső gallyacskáival a távolt kémlelte, messze, az országúton megpillantott egy hatalmas, fekete póznákkal megrakott teherautót, körülötte egy csomó embert, akik serényen dolgoztak. Másnap újra visszatértek, aztán ismét, és ez így ment napról napra, mintha minden nap közelebb hozta volna őket, és a fácska végül már azt is láthatta, mit dolgoznak. Gödröket ástak az út szélén, és mindegyikbe beemeltek egy hosszú fekete póznát, a pózna tetején fényes huzalt feszítettek égy új távíróvonal számára. Micsoda boldogság! A gyönyörűségtől és a reménytől ujjongva figyelte a magas, fekete póznákat, amint kitartóan jöttek előre az elhagyatott mocsáron keresztül, egyre közelebb és közelebb, míg végül olyan közel voltak, hogy már az emberek kiáltásait és szerszámaik zaját is hallhatta, ahogy lapátoltak és ástak. Odaérve az emberek éppen a szép, fiatal fűzfa mellett ástak egy gödröt, beleállítottak egy robusztus, sötét bőrű póznát, majd betemették a lyukat, és a lábánál erősen ledöngölték a földet. Takarosan visszahelyezték a gyeptéglát, aztán továbbmentek, egyre messzebb és messzebb, óriási póznákat ültetve a mocsáron keresztül. A szép, fiatal fűzfa megtelt boldogsággal. – Hát végre mégiscsak lett egy kedves társam! – kacagott, és beszélni kezdett a távírópóznához. Szegény pára egy ideig mélabúsan állt, ismeretlen volt számára a vidék, elveszettnek

érezte magát ebben a környezetben, de lassanként megszokta, és barátságosabb lett. Sajnos azonban amikor a szél megváltoztatta irányát, kellemetlen kátrányszag áradt felőle, és ez sértette a szép, fiatal fűzfa kifinomult érzékeit. Ilyenkor, amennyire helyzete csak megengedte, elhúzódott a pózna szomszédságából. Ez persze nem volt valami nagy távolság, és nem is segített a bajon; ő pedig szemére hányta társának a tolakodó szagot. – Ó, micsoda bűzt hozott ide! – panaszkodott a távírópóznának. – Nem tudom elviselni a társaságát. Ön egy közönséges, alacsonyrendű dolog, amit ideraktak, hogy bűzével bepiszkítsa a levegőmet. És nézze otromba, tuskó karjait, ösztövér huzalait, melyek szüntelenül nyöszörögnek és sóhajtoznak! Hát most mitévő legyek? – Ó, jaj! – sóhajtotta a pózna. – Igaz, hogy megjelenésem most semmi okot nem ad a büszkélkedésre; nem lehetek büszke az alakomra; nem olyan vagyok, mint egykor. Akkor kellett volna látnia! Ó, nem, valóban, megcsonkítottak, és olyasmit kell tennem, amire sohasem neveltek. Keresztülutaztam a széles világot, de mi hasznom belőle! Ön utazott valaha, kedvesem? – Nem – válaszolt a fa. – Nem vagyok híve az ilyesminek. Én nem akarok elmenni sehová. Ez az én igazi otthonom. – Ó, de hát az tágítja a látókört – válaszolta a pózna. – Addig utazzék, míg fiatal. Én megtettem. – Én nem akarok utazni – a szép, fiatal fűzfa megvetően rázta meg a fejét, s most még gyönyörűbbnek látszott csinos leveleivel és karcsú gallyaival. – Nem, persze hogy nem – felelte a pózna. – Én sem akartam. Túl a tengeren, az északi vidéken nevelkedtem. Ezernyi társammal éltem ott, nekem is voltak ágaim, de sohasem voltam olyan kecses és finom, mint ön, csak erős és bátor voltam. Ámbár ön nem élhetett volna ott, nem bírta volna elviselni a zord időjárást, a vad bércek világát. Az én hazám! Milyen üvöltve tört be a szél a jeges szigetek fölé! Naphosszat és egész évben bömbölő hullámok csapódtak a partnak, és én figyeltem a sziszegve örvénylő tajték találkozását a parti kavicsokkal. Ó, de gyönyörű volt! Ó, de gyönyörű! De ön, kedvesem – igen, az ön finom teste biztosan hamarosan elpusztult volna ott. Engem azonban nem rémített meg; engem semmi nem dönthetett ki. – Hogy maga milyen beképzelt! – gúnyolódott a szép, fiatal fűzfa. – Én szeretem a szelet. Nem félek tőle, ő az én játékom. Kitárom a karjaimat, ő megölel engem, és én hallom az angyalok hangját, a nap pedig a leveleimre árasztja sugarait. Erre a magas, fekete pózna hencegni kezdett utazásaival: – Én hajón és vonaton beutaztam a kerek világot. De a szép, fiatal fűzfa csak nevetett rajta. – Ugyan! Vitték! Nem volt más választása. Kivágták és eladták. Szép kis utazó, mondhatom! Most nem tudna utazni, most csak egy pózna, amit leszúrtak a földbe, se megfordulni, se megmozdulni nem tud. Hahaha! Ez a jókedv elszomorította a póznát, és keserűen vágott vissza: – Az égre kérem, mondja meg, hogyan eresztett ön gyökeret ott, ahol most áll? Ön egyáltalán nem tud utazni, el sem tud moccanni erről a helyről. Ön nem ültette el saját magát, önnek nincs akarata, se önérzete, se haszna – csak hiúsága van, semmi más! – Nincs hasznom? – kiáltotta a fűzfa méltatlankodva. – Nincs hasznom? Figyeljen! Megrázta az ágait, és egy aranyos kismadár bukkant elő az egyik hintázó gallyon, nyomban dalba kezdett, hiszen a szép, fiatal fűzfa ölén építette fel a fészkét, és a fészekben öt becses tojás volt. – Látja, maga ostoba! Madarak jönnek hozzám menedékért és szeretetért. Miféle madár épített vagy építhetett volna fészket magán! – De... de... de... – tiltakozott a pózna – az ilyen madarak nem számítanak. Az én hazámban akkorák a madarak, mint a kutyák; sasok, kondorkeselyűk, albatroszok; még a hattyú

is semmiség. – De tudnak-e énekelni, tud-e akár egy is közülük? – kiáltotta a fűzfa. – Nem, miért tudnának – felelte a pózna. – Miért énekeljen a sas? Gondolkozzék ésszerűen. A csöpp kis madarak ugrándoznak, csicseregnek, és férgeket esznek, vagy bemennek a kertekbe, és magvakat szedegetnek, no meg ellopják a cseresznyét, mielőtt bárki leszedhetné. Csupán kellemetlenségeket okoznak, amíg a macska el nem kapja őket. Nem is jó a macska semmi egyébre. Így civakodtak újra meg újra, s ez nagy kár volt, hiszen rajtuk kívül nem volt itt semmi: sem sövény, sem ház, sem valami bokor vagy fa – a többi pózna pedig komolyan, büszkén állt a távolban, s ügyet sem vetett rájuk. A fűzfa gyakran zsémbelődött és basáskodott, mégis olyan fiatal és gyönyörű volt, hogy a pózna többnyire hamar megbocsátott neki, és a kedves nyári szellőben a fa egyedül neki táncolt. Amikor leereszkedett rájuk a ködös őszi idő, a fűzfa levelei lehulltak, s ő búsan lekonyult. Gallyacskái sírva csöpögtek, s a pózna vigasztalta gyerekes könnyeiért. Milyen magányosak voltak! Néha egy egész hét telt el, míg egy kocsi elment az úton az az égszínkék kocsi, sárga kerekekkel, négy hófehér ló vágtázott előtte, és piros ruhás ember fújta a hosszú rézkürtöt! Ha jó volt az idő, az utasok még énekeltek is, és ez volt a legszebb, amit hallhattak. – Milyen jó így! Igen, igen, ez nagyszerű! – mondta a robusztus pózna, bár a szíve nehéz volt, mert kezdett szerelmes lenni a szép, fiatal fűzfába, és látta, milyen reménytelen a helyzete. Vagy egy juhnyáj ment keresztül az úton este, fütyörésző juhász hajtotta, és egy kutya zaklatta a nyájat. Apró, kemény patáik hogy fel tudták kavarni a port! – Ó, de élvezetes! Ó, de izgalmas! – kiáltotta a pózna. – Milyen édes az élet, nem gondolja, kedvesem? Most mondja meg nekem, mi szeretne lenni a legszívesebben a világon? – És közben remélte, hogy a fa majd azt válaszolja, az ő felesége szeretne lenni. – Hogy mi? Ó, ha választhatnék! – nevetett a szép, fiatal fűzfa. – Szeretném érezni, hogy csillogó virágok nyílnak rajtam mindenütt, virágok minden gallyacskámon, csupa színes virágok, igen, és valamennyi virág végül sárga birsalmává változna. Na és ön mi szeretne lenni a leginkább? – Én? Ha én választhatnék – felelte a pózna –, egy magas, karcsú hajó árboca szeretnék lenni, fehér, jól feszülő vitorlákkal és erős kötelekkel, hogy mélyen bepillanthassak a kristályos vizekbe, és lássam a mélység csodáit. – A mélység csodáit! – Igen. A benne hullámzó erdőket, a hatalmas szivacsos óceánt, a korallbarlangokat, az álmukban himbálódzó vízinövényeket, a palotákhoz hasonló szivacstelepeket, a sürgő-forgó halakat, mind ezüstös és aranyos ruhában, mint a hercegi gyermekek. – Nem, én inkább olyan szeretnék maradni, amilyen vagyok – mondta a szép, fiatal fűzfa. És ez bölcs dolog volt tőle, mert így nap mint nap boldogan integethetett a karjaival, és táncolhatott, amennyire a helyzete megengedte – ámbár gyökerei odakötötték a talajhoz. Mindazonáltal ez nem nagy baj, ha az embert nem nézi senki. Csak önmagát kell szórakoztatnia, és a pózna már olyan szerelmes volt belé, hogy azt gondolta, ez a tökéletesség. Egy szép napon a pózna összeszedte minden bátorságát, és azt mondta: – Szeretném feleségül venni. – Ó, de hát maga halott – felelte a fűzfa. – Vagy nem? Nincsenek gallyai, ágai, csak ezek a lehetetlen huzalok. Maga nem élő fa. – Lehet, hogy halott vagyok, ifjú hölgy – hangzott a bánatos felelet –, de még mindig hasznos vagyok.

– De nem hasznos önmagának, Pózna úr. – Másoknak. – Felsóhajtott. – A halottak már nem hasznosak önmaguk számára. – És nekem sem. Én élek, élek! – kiáltotta a fa. – Kérem, ne beszéljen többé erről, ez zavar engem. Másfajta reménységeim vannak. – Bizonyára valami kicsiség – vágott vissza a pózna szemtelen fintorral. Ez rettenetesen feldühítette a fűzfát, és felkiáltott: – Mondja meg nekem, miért olyan ostoba, maga bolond! – Bocsásson meg – felelte a pózna gőgösen –, ez komoly kérdés volt? – Vegye annak, aminek akarja! – Nos, semmi értelmét nem látom. – Próbálja meg újra, maga otromba nagy szerecsen – mondta a fa a legsértőbb hangján. – Tréfál? Egyszerűen képtelen vagyok nevetni rajta. – De ki akarja, hogy nevessen? Én csak egy egyszerű kérdést tettem fel önnek. – Nem vagyok lexikon – felelte a büszke pózna. – Magam sem találom ezt nagyon viccesnek – mondta a szép, fiatal fűzfa. Ó, nagyon dühös volt. És nagyon sértő. De a robusztus pózna nem hagyta abba: – Hadd mondjam meg önnek, hogy milyen megtisztelő és jó érzés hasznosnak lenni, ha az ember már halott. És én még nem vagyok egészen halott, még nem. Csak félig. Látja, bekentek ezzel a rossz szagú dologgal, hogy megvédjenek egy ideig, és hasznos lehessek, én pedig ennek is örülök, máskülönben talán felaprítanának tűzrevalónak. – Brrr! Ne beszéljen tűzről! – A fűzfa gyökere csúcsáig megremegett. – Gyűlölöm! Irtózom tőle! Még a gondolatától is reszketek. – De a tűz jó – csillapította a pózna. – Bizonyos értelemben igen értékes. Nagy múltja van, a lehető leghasznosabb dolog, és nagy a becsülete a legmagasabb körökben. – Nem érdekel – felelte a fa. – Gyűlölöm! Gyűlölöm! – És azok a huzalok, itt a vállaimon, amelyeket szintén nem szeretek: ők az én ereim! Az éltető vérem! Nélkülök semmi sem lennék. Elhozzák nekem a nagyvilág híreit, és tudja, néha hallom, hogy a király üzenetét suttogják! – Nekem megvannak a saját ereim – mondta a fa. – Nekem nincs szükségem üzenetekre és hírekre. Táncolhatok a napsugárban az ágaimmal, sugdolózhatok a széllel, száz karom van, több a gallyacskám, mint csillag az égen, a leveleim csordultig vannak jókedvvel, és álmodnak a holdfényben. – Ó, Istenem – mormolta a szegény, fekete pózna –, ó, Istenem! – Csak ennyit tudott mondani, és már nem is akart hallani semmit. Boldog szelek sóhajában, sötét fellegekben haladt tova a mocsár felett a meg nem állítható idő. Egyedül, mint maga az ég, a mocsáron kihajtott a hanga, kivirágzott és elhervadt. Hideg tél jött sietve a vidékre, és a szép, fiatal fűzfa ismét elhullatta a leveleit; messze repültek tőle, és ő szánalmasan reszketett a szél jeges rohamaitól. A hosszú, fekete pózna nem reszketett. Bátran és közömbösen, zokszó nélkül végezte a dolgát, még akkor is, amikor a hó vastag rétegben pihent körülötte, félig betemetve a gerincét. A fűzfa nem is tért magához farsang utójáig, akkor kezdett újból felvidulni. Húsvét körül már jókedvű volt, hiszen gallyacskáit apró, bíborszínű bimbók borították. Pünkösd hetében a bimbók gyengéd, csillogó levélkékké feslettek szét, madarak népesítették be ismét az ölén bújó fészkeket, és ő énekelt a szélben, táncolt, a napsugárban, és levelei álmodtak a holdfényben. Egyébként megnőtt, kezdett magas fává fejlődni; legfelső ágai felfelé kapaszkodtak, és egy napon a robusztus pózna érezte, hogy a legmagasabbra nyúlóvesszők gyengéden, finoman cirógatják a

feje melletti huzalokat. Ó, micsoda boldogság volt: jó barátok lettek, és együtt álmodoztak a holdfényben, és így múlt el a tavasz, a nyár és az ősz. És akkor egy napon arra járt egy állami hivatalnok, és meglátta, hogy a szép, fiatal fűzfa ágai összekeverednek a távíróhuzalokkal. – Ez veszélyes – mondta. – Ez megengedhetetlen. Intézkednem kell. És küldött egy embert széles, csillogó fejszével, aki egy bocsánatkérő szó nélkül kivágta a szép, fiatal fűzfát. És nem elégedett meg ennyivel, levagdosta gyönyörű karjait, törzsét hét darabra fűrészelte, maradványait kupacba rakta épp azon a helyen, ahol eddig állt, majd elment. Így történt, és ő ott feküdt meggyilkolva és elfeledve. Sok hónap telt el, már hideg fagyok csipkedték a mocsarat, mikor egy szegény vándorcigány vetődött arra, meglátta a halom tűzifát, letelepedett melléje, és mivel tüzet kívánt, hogy fagyos csontjai felmelegedjenek, szép fehér hamuvá és csekélyke fekete salakká égette el a szép, fiatal fűzfa maradványait. És mikor a tűz kialudt, és megint hideg lett, az ember továbbment. A hamukupac pedig hosszú-hosszú ideig, egész télen át ott hevert a pózna lábánál. A szegény pózna ezt látva majdnem sírva fakadt, de persze nem tudott sírni – csak állt és gyászolt. Hamarosan ismét beköszöntött a tavasz. És jöttek a madarak, de hiába, a szép, fiatal fűzfa nem volt többé, nyoma sem maradt, csupán egy apró kis hamukupac. És a fű nőni kezdett, magasra, hamarosan eltakarta a hamut, s akkor már senki, még a robusztus pózna sem látta őt többé. Így hát ő is elfelejtette a fűzfát. (The Fair Young Willowy Tree) F. Nagy Piroska fordítása

John Steinbeck: A teknősbéka A beton országutat hepehupás, kusza, száraz füves tér szegélyezte, a fűszálak fejét lehúzták a súlyos kalászok, melyek kampóikkal arra vártak, hogy belekapaszkodhassanak egy kutya bundájába, toklászaik belekuszálódjanak egy ló csüdszőrzetébe, töviseik beleakadjanak a birka gyapjába; szunnyadó élet, amely arra vár, hogy szétszóródjon és elterjedjen. Minden egyes mag repülő szerkezettel van ellátva, csavart dárdákkal és ernyőkkel a szél számára, vékony tüskék apró lándzsái és lövedékei, és mind állatokra várnak, meg a szélre, egy ember nadrághajtókájára vagy egy asszony szoknyájának a szegélyére, valamennyi passzív, de fel van fegyverkezve az aktivitásra, mind mozdulatlan, de mind birtokában van a mozgás készségének.

A nap rásütött a fűre, és melegítette, és a fű alatt, az árnyékban bogarak mozogtak, hangyák és a hangyáknak csapdát állító hangyászok, szöcskék ugráltak fel a levegőbe, egy pillanatra megvillantva sárga szárnyukat, miközben aprócska rovarok szóródtak szét körülöttük, és fáradhatatlanul vergődtek keserves útjukon gyenge lábaikkal. És túl a gyepen, az útszélen egy szárazföldi teknősbéka mászott, el-elfordulva valami semmiségért, a fű felett vonszolva domború teknőjét. Erős lábai és sárga körmű lábfejei csapkodták a füvet, valójában nem is lépkedett, csak lökdöste és vonszolta előre a teknőjét. Az árpatoklászok lecsúsztak a páncéljáról, a zab

rápottyanó dárdái legurultak a földre. A teknős kérges csőre félig nyitva volt, és átható tekintetű, mulatságos szeme a körömszerű szemöldök alatt egyenesen előremeredt. A füvön áthaladtában letaposott sávot hagyott maga mögött, és a domb, amely valójában az út töltése volt, most ott magasodott fel a szeme előtt. Egy percre megtorpant, fejét magasra emelte. Pislantott egyet, felnézett, majd ismét le, a lába elé. Aztán elindult, hogy megmássza a töltést. Mellső karmos lábai előrenyúltak, de nem érintették a talajt. A hátsó lábak lökték előre a teknőt, így súrolta a füvet és a durva homokot. Amint a töltés egyre meredekebb és meredekebb lett, annál kétségbeesettebben erőlködött a szárazföldi teknős. Lábait megfeszítve és csúsztatva haladt tovább, egyre emelgetve a teknőt, s a szaruszerű fej olyan messzire nyúlt ki, amennyire a nyaka csak engedte. A teknő apránként felcsúszott a töltésre, mígnem egy korlát elvágta az útját: útpadka volt ott, egy tíz centiméter magasságú betonfal. Mivel lábai szünet nélkül dolgoztak, a hátsó lábak nekilökték a teknőt a falnak. A fej felemelkedett, és átkémlelt a fal felett a tágas, sima cementfelületre. A mellső lábak nekitámaszkodtak a fal peremének, megfeszültek, majd felemelkedtek, és a teknő lassan felérkezett a fal tetejére, és elülső pereme megtámaszkodott rajta. A teknős egy percre megpihent. Egy vöröshangya futott be a teknőbe, a teknő belső, lágy bőrébe, s ekkor a fej és a lábak hirtelen behúzódtak, és a páncéllal bevont farok súlyosan csapkodott ide-oda. A vöröshangya szétmorzsolódott a test és a lábak között. A mellső láb vadzab kalászát szorította be a teknőbe. Egy hosszú percig mozdulatlanul feküdt a teknős, majd kibújt a nyak, az öreg, mulatságosan szigorú szemek körülnéztek, és előjöttek a lábak és a farok. A hátsó lábak ismét munkához láttak, erőlködve, mint az elefánt lábai, és a teknő egyik sarkán megbillent úgy, hogy a mellső lábak nem tudták elérni a cementfelületet. De a hátsó lábak egyre feljebb és feljebb emelték, míg végül megtalálta egyensúlyát, előrebillent, a mellsők már az úttestet kaparták, és feljutott. De a vadzab kalásza száránál fogva ottmaradt a mellső láb köré fonódva. Most már könnyebb volt az előrehaladás, valamennyi láb dolgozott, ide-oda billegve haladt előre a teknő. Egy négyüléses, négyajtós autó közeledett, a kormánynál egy negyven év körüli nő ült. A nő meglátta a teknőst, és jobbra lekanyarodott az útról: sikoltottak a kerekek, és porfelhő verődött fel. Egy pillanatra felemelkedett két kerék, majd lezökkent. Az autó visszacsúszott az útra, és továbbment, de sokkal lassabban. A teknős akkor azonnal berántotta magát a teknőbe, de most sietett tovább, mert az országút forró volt. Ekkor egy könnyű kis teherautó közeledett, és ahogy odaért, a vezető meglátta a teknőst, és letért, hogy elüsse. Az első kerék eltalálta a teknő szélét, elpattintotta a teknőst, mint valami bolhát, megpörgette, mint egy pénzérmét, és legurította az országútról. A teherautó visszakanyarodott útjára, a menetiránynak megfelelő oldalra. A hátán fekvő teknős hosszú ideig mozdulatlanul lapult teknőjében. De aztán lábai integetni kezdtek a levegőben, keresve valamit, amiben megkapaszkodhat. Mellső lába elcsípett egy kvarcszemecskét, a teknő lassan-lassan átfordult és visszapuffant. A vadzab kalásza lepottyant, és három lándzsahegy belefúródott a földbe. És ahogy a teknős lemászott a töltésről, a teknője piszkot vonszolt át a magokon. A teknős egy poros útra lépett, továbbzötyögött rajta, vékony, hullámos sávot rajzolva maga után a porban. Az öreg, mulatságos szemek előrenéztek, és a szarus csőr kissé megnyílt. Sárga körmei belevájódtak a porba. (The Turtle) F. Nagy Piroska fordítása

James Agee: Anya meséje A borjú olyan gyorsan futott fel a dombra, ahogyan csak a lába bírta, s ott hirtelen megállt. – Mama! – kiáltotta torkaszakadtából. – Mi az? Mit csinálnak? Hová mennek? Az idei borjak mind vágtában közeledtek. Mindannyian felnéztek rá, várva a magyarázatát, de a tehén elkerülte izgatottan csillogó tekintetüket. Amint a rejtélyes és méltóságteljes dolgot figyelte, amelyet ők még sohasem láttak, a pillantása még a megszokottnál is nyugodtabbá vált, és mire szólnia kellett, már alig hallotta sürgető kérdéseiket. Messze, az őszi síkság szélén, a ferdén lehulló fényben hatalmas marhacsorda mozgott kelet felé. Lépésben haladtak, nem túl gyorsan, de annál valószínűleg gyorsabban, hogy élvezhették volna. Az elöl haladókat űzték a mögöttük jövők; a lemaradozók kevés kivétellel mindent elkövettek, hogy behozzák a hátrányukat; azok, akik be voltak zárva a csordába, éppúgy nem tudtak változtatni a mozgásukon, mint a lefelé görgő szikla darabkái. Lovasok haladtak elöl, oldalt és hátul, nekilendülve majd lemaradozva, hogy tartsák a sebességet, és a csorda együtt maradjon. Egyik embertől a másikig pedig egy kutya szaladgált oda-vissza szakadatlanul, mint valami vetélő, s szüntelenül hisztérikus hangon ugatott. Néha valamelyik ember éleset kiáltott, amit éppen úgy, mint a kutya csaholását, csak nagy nehezen lehetett hallani valami mély és félelmet keltő hang, no meg a csordából fel-felhangzó bömbölések és bőgések felett; ez a hang minthogyha a föld középpontjából s nem a paták sokaságától származott volna. A domboldaltól ez a nyüzsgés oly távol volt, hogy csak még finomabbá tette a csodálatos csendet, amely beborított eget és földet; innen maga a látvány is olyan szerény volt, mint a hangja. A csorda valójában elrejtőzött saját felvert porában, és voltaképpen csak a könnyű, napsütötte porfelhőt apró tüskebokrokként átszúró szarvak árulkodtak róla. Egyetlen helyen fedte fel egy légörvény a számtalan hát ingását, de csak a tömeg szélének mentén váltak láthatóvá az egyes állatok, mint valami keskeny, szaladó szegély: siető, meg-megbotló, majd újra talpra álló alakok, amint felfegyverzett fejükkel öklelő mozdulatokat tesznek, vagy szájukat kitátva az ég felé bődülnek, s ez az a hang, amely csak sokára, amikor már az állkapcsok bezárultak, ért fel a domboldalra. Az anya nem tudta, hogy ekkora távolságból vajon felismeri-e valamelyiket. Az egyik fia bizonyosan köztük van, nem látta őt néhány tavasz óta, és nem is fogja látni többé. A fiatalok kiáltásai rázták fel bódulatából: „Hová mennek?” Tudatlan szemükbe nézett. – Messzire – mondta. – Hová? – kiáltották. – Hová? Hová? – hallotta a fia hangját. Ugyan mit felelhetne nekik? – Hosszú útra. – De hová? – kiáltották. – Mondd már, hová? – kiáltotta a fia, és látnia kellett, mint válik a fiú egyre türelmetlenebbé, mint mindig, amikor érezte, hogy ki akar térni előle. – Nem tudom biztosan – mondta. Hallgatásuk olyan rideg volt, hogy hosszú ideig nem tudta elkerülni a tekintetüket. – Igazán nem tudom biztosan. Mert, tudjátok – mondta legmeggyőzőbb hangján –, sohasem láttam a saját szememmel, pedig csakis így lehetnék biztos benne, nem? De ők csak néztek. Nem volt menekvés. – De hallottam róla azoktól – mondta üres kedvességgel –, akik látták, és azt hiszem, nincs okom, hogy ne higgyek nekik.

Ismét elnézett felettük, és a gyerekek, noha nagyon is érdekelte őket, amit a tehén mondandó volt, látva anyjuk megváltozott tekintetét, elfordultak tőle. A csorda, amely eddig oldalvást mozgott, most lassan, mint a csillagok járása, melyet észre sem lehet venni egyik pillanatról a másikra, irányt változtatott; csakhamar velük éppen ellenkező irányba kezdett vonulni, és mialatt az anya beszélt, ők szemükkel követték a csordát: az egyenletesen és szemmel láthatóan kisebbedett, s éppígy csökkent a hangja is. – Ilyentájt történik minden évben – mondta az anya csendesen. – Csaknem minden ember és ló elindul északnak és nyugatnak. – Ki a szabad legelőre – szólalt meg a fia, és hangjából az anya megérezte, már a gondolat is mennyire elbűvölte. – Igen – felelte –, ki a szabad legelőre. – És amint megpróbálták, hasztalanul, elképzelni a legelőt, megérintette őket a nagyszerűség lehelete. – És egy idő múlva – folytatta az anya – összeszedik valamennyit, és egy helyre terelik őket.. , és az történik, amit láttatok. Mindnyájukkal. Néha, amikor jó irányból fúj a szél – mondta még csendesebben –, sokkal előbb hallani, hogy közelednek, mielőtt megpillanthatnánk őket. Először még csak nem is hanghoz hasonlít. Több annál: mintha valami messze, a föld alatt mozogna. Nyugtalanná váltok tőle. Nem tudjátok, miért, ugyan mi a csoda lehet az! Aztán rájöttök, és már valóban halljátok is. A végén egyszer csak megjelennek. Látta, hogy mindez nem túlságosan érdekli őket. – De hová mennek? – kérdezte az egyik kissé türelmetlenül. – Azt mesélem – felelte az anya, és kicsit megvárakoztatta őket, mielőtt lassan, de közömbös hangon hozzátette volna: – A vasút felé mennek. Hát tessék, gondolta; ez azért a tekintetért volt, amit rám vetettetek, amikor azt mondtam, hogy nem vagyok benne biztos. Várta a kérdéseket; a gyerekek pedig magyarázatra vártak. – A vasút – kezdte – hatalmas, kemény vasrudak egymás mellé fektetve, vagy valahogy így mesélték nekem, és csak mennek és mennek, keresztül a vidéken, amerre a szem ellát. És rajtuk nagy vadonok rohannak, kocsikerékhez hasonló, csak kisebb kerekeken, és azok is kemény fémből készültek. A vagonok sokkalta nagyobbak, mint amilyeneket valaha is láttatok, olyan nagyok, mint az istállók, úgy mondják, és egy hatalmas fekete gép hangos sikoltozással vontatja őket a vasrudakon. – Olyan nagyok, mint egy istálló? – kérdezte hitetlenkedve az egyik borjú. – Mindenesetre elég nagyok – felelte az anya. – Mondtam, hogy én magam még sohasem láttam. De azok a vagonok olyan nagyok, hogy egyszerre többen is beszállhatnánk. És pontosan így is történik. Hirtelen elhallgatott, mert érezte, hogy maga sem érti, hogyan, de máris túl sokat mondott. – Nos, mi történik? – tudakolta a fia. – Mit gondolsz, mi történik? A tehén mindig arra törekedett, hogy modern anya legyen. Sejtette, hogy folytatnia kell, ha nem akarja, hogy holmi képzelgések és misztifikációk a hatalmukba kerítsék őket. És tulajdonképpen semmi, de semmi szörnyűség nincs abban, ami történik... ha tudhatná az okát. – Nos – mondta –, igazán semmi különös. Csak éppen... nos, amikor végül mindnyájan odaérnek, hiszen rájuk várt a kocsik hosszú sora meg a sötét gépezet ott elöl... füst száll fel belőle, így mesélik... és... nos, csak éppen beszállítják őket a vagonokba, mindegyikbe pontosan annyit, amennyit kell, és ha már mindenki bent van, nos... – Ismét habozott, mert bár nem tudta volna megmondani, miért, nyugtalan lett. – Akkor – mondta a fia – a vonat elindul velük. A szavak hallatán az anya szíve összeszorult. Honnan szedte? – tűnődött, és furcsa, ijedt

pillantással nézett rá. Ó, istenem, gondolta, nem lett volna szabad még csak bele se kezdenem! – Igen – mondta –, amikor már mindenki bent van, betolják és bereteszelik az ajtókat. Valamennyien hallgattak egy kis ideig. Majd az egyik elgondolkodó hangon azt kérdezte: – Olyan helyre viszik őket, ahová nem akarnak menni? – Ó, nem hiszem – mondta a tehén. – Úgy gondolom, nagyon szép helyre mennek. – Én is el akarok menni – hallotta a fia lelkes kiáltását. – Most rögtön menni akarok – kiáltotta. – Mehetek, mama? Mehetek? Kérlek! – És látva fia szemében a vágyakozást, az anyát letaglózta a szomorúság. – Kis buta – mondta –, még elég időd lesz erre, ha majd felnősz. Ámbár én nagyon remélem – folytatta –, hogy nem sorolnak be azok közé, akik kimennek a szabad legelőre, és megteszik a hosszú utazást, inkább nagyon is erős és okos leszel, annyira, hogy úgy döntenek, itt maradhatsz anyával. És ti is, mind – nézett a többi fiára; de ezt őszintén csak a legkedvesebb, legerősebb, legbüszkébb fiának kívánhatta, hiszen tudta jól, milyen keveset választanak ki. Látta, hogy szavait nem fogadják lelkesedéssel. – De én el akarok menni – mondta a fia. – Miért? – kérdezte az anya. – Azt hiszem, egyikőtök sincs tisztában azzal, mekkora tisztesség, ha valakiről úgy döntenek, hogy maradhat. Óriási kiváltság. Nos, éppen a leghétköznapibbak kerülnek ki a szabad legelőre. Csak a színe-java maradhat itthon. Ha ki akartok kerülni a legelőre – mondta egy hirtelen és szerencsés sugalmazás hatására –, csupán közönségesnek, nemtörődömnek és butának kell lennetek. De hogy legalább némi esélyetek legyen arra, hogy maradhassatok, meg kell próbálnotok mindenkinél erősebbeknek, nagyobbaknak, bátrabbaknak és okosabbaknak lenni, és ez bizony kemény munkát jelent. Nap mint nap.Értitek már? – És boldogan, reménykedve nézett egyikről a másikra. – Azonkívül – tette hozzá, tudva, hogy nem győzte meg őket – azt is mondták nekem, hogy ott kint nagyon mostoha az élet, az emberek pedig szigorúak. Értitek? – kérdezte ismét; úgy tett, mintha mindegyikhez szólna, holott egyedül a fiához intézte a szavait. De az csak nézte őt. – Miért akarod, hogy itthon maradjak? – kérdezte a fiú határozottan; a többiek hallgatásából érezte, hogy mindnyájan ugyanezt kérdezik tőle. – Mert itt biztonságos – felelte, mielőtt még valami okosabb jutott volna az eszébe, de már tudta is, hogy a lehető legszerencsétlenebb utat választotta. – Nem is az, hogy biztonságos, nem is csak az – keresgélte ügyetlenül a szavakat. – Arra gondolok... itt tudjuk, hogy mi történik, és mi fog történni, és efelől itt soha semmi kétség nem merül fel, nincs ok aggodalomra, töprengésre. Nem értitek? Itthon vagyunk – és ennél a szónál elmosolyodott –, ahol mindnyájan ismerjük egymást, és boldogok vagyunk, és jól érezzük magunkat. A gyerekek oly tökéletes nyugalommal néztek rá, hogy az anya érezte, nem sikerült őket sem meggyőznie, sem megijesztenie. S még arra is rá kellett döbbennie, hogy valami módon a fiát tudta a legkevésbé meggyőzni, hiszen ő tette fel a legijesztőbb kérdést: – Hová viszi őket a vonat? Ezt hallva az anya tudta, hogy be kellene érnie valami semmiséggel, hogy ezt a kíváncsiságot, ezt a buzgalmat és az egész folyamatot biztonságosan vezesse el a kételkedésig. – Senki sem tudja – mondta, és olyan hangon tette hozzá, amely várhatóan a leginkább felkelti a figyelmüket –, legalábbis semmi biztosat. – Hogy érted azt, hogy semmi biztosat? – kiáltotta a fia. És a legöregebb, legnagyobb borjú felcsattanó hangon visszhangozta a kérdést. Az anya szándékosan nem válaszolt, elnézett a síkság felé, s a csendben még egyszer hallhatták az elmenők utolsó nagy kiáltását, mely halk volt, mint valami sóhaj; a kutya alig

hallható, szószátyár szidalmazását és a föld ünnepélyes mormogását. – Hát – mondta az anya, amikor már ez a hang is teljesen elenyészett –, volt valaki, aki visszajött. – S mivel nem állhatta sürgető, bizalomteli tekintetüket, gyorsan hozzátette: – Legalábbis ezt mesélik. S hogy halkan beszélni kezdett, a gyerekek közelebb húzódtak hozzá. – A dédanyámtól hallottam. Neki meg az ő dédanyja mesélte, aki állította, hogy a saját szemével látta, de persze én ezért nem kezeskedhetem, hiszen akkor rólam még nem is álmodtak. Dédmama pedig, szegény, olyan nagyon de nagyon öreg volt, tudjátok, hogy bizony legtöbbször az ember nem is volt biztos abban, vajon tudja-e, hogy mit beszél. Most, hogy a történet fokozatosan kezdett megelevenedni benne, már sajnálta, hogy belefogott. – Igen – mondta –, arról szóit a mese, hogy volt valaki, csak egyetlenegy, aki valaha visszatért, és elmesélte, mi történt a vonaton, egyáltalán hová ment a vonat, és mi történt azután. Az egészet egy szuszra mondta el, így mesélik, először, ami a végén történt, aztán összekevert mindent, de ahogy végül szétválasztották és sorrendbe rakták a dolgokat, többé-kevésbé minden kiderült. Elmondta, hogy miután az emberek ahányukat csak bírtak – köztük őt is – bezsúfoltak a kocsiba úgy, hogy az oldaluk szorosan egymáshoz simult, és senki sem tudott lefeküdni, rémítő lármával és robajjal bereteszelték az ajtót, majd hirtelen rándulást éreztek, olyan erőset, hogy ha nem állnak olyan szorosan egymás mellett, mind elestek volna, s ezzel a vonat elindult. De alig tett meg egy rövidke utat, hirtelen, ahogy elindult, meg is állt, úgyhogy ismét csaknem elestek. Tudjátok, akkor ért oda a mögéjük kapcsolt kocsi, amelybe még többünket zsúfoltak be. Ő mindent látott a kocsi deszkái között, mivel ezeken a réseken át engedték be a levegőt. Kocsi, ismételte magában a fia. Ezt a szót többé nem fogja elfelejteni. – Elmondta, hogy életében akkor érzett először valami rettenetes félelmet, nem tudta, miért. De abban biztos volt, hogy olyasmi történik, amitől félni kell. A többiek is érezték ezt a félelmet. Fennhangon szólongatták a mögöttük levő kocsiba terelt társaikat, azok meg visszakiáltottak, de hasztalan; akik elindultak fölfelé, azok nyomban szűk, fehér korlátok között találták magukat, és egy keskeny kaptatón kellett menniük, az emberek pedig oda–odaütöttek, mint mindig, amikor rossz kedvük van; és nem volt más út, csak fölfelé a kocsiba. Onnan pedig már nem lehetett kiszállni: ő minden erejéből megpróbálta, ott állt az ajtó közelében. Miután a mögöttük lévő kocsi megtelt, az ajtaját is bezárták, a vonat ismét előrerándult, majd ismét megállt, egy újabb kocsi következett, és ez így ment, míg az indulások és megállások többé nem ijesztettek meg senkit; már nem volt más, mint kényelmetlenség, amelynek nem akar vége szakadni, és inkább arra kezdtek ráébredni, milyen éhesek és szomjasak. De nem volt étel, és nem volt víz sem, így hát ebbe bele kellett törődniük; és amikor már lemondtak arról, hogy aznap vacsorázni fognak (mivel addigra szinte teljesen besötétedett), váratlanul rettenetes sikoltást hallottak, amely minden eddiginél még jobban megrémítette őket. A vonat ekkor ismét elindult, ők megvetett lábakkal várták a következő rándulást, amikor majd megállnak, de ezúttal nem álltak meg, sőt, a vonat egyre gyorsabban ment, olyan sebesen, hogy a föld felduzzadt patakként siklott el mellettük, és az egész vidék megmozdult, lassan, mint egy óriási kerék, forogni kezdett egy távoli hegy körül. És akkor a kocsiban vagy még inkább az ő zsigereiben valami különös nyugtalanság támadt. Úgy érezte, mintha minden zuhanni kezdene a belsejében, mintha valami súlyos folyadékkal töltötték volna meg, amely mind egy irányban akar elindulni, és valamennyien dőlni kezdtek el ettől a furcsa súlyosságtól, amely magához próbálta húzni őket. Olyan hirtelen szűnt meg a súly vonzása, hogy csaknem újra elestek, mielőtt megtámaszkodhattak volna. Soha nem tudott rájönni, mi lehetett az, de aztán annyiszor

ismétlődött, hogy végül mindnyájan megszokták, mint annak a látványát is, hogy a vidék lassú kerék módjára forog, és ahogy hozzászoktak a mozdony hosszú, éles sikoltásaihoz is, meg a vas állandó, egyenletes lármájához alattuk, amely olyan ijesztővé tette a hideg sötétséget. Megszokták az éhséget meg a szomjúságot is, a szüntelen álldogálást és az utazást egyre tovább, tovább és tovább, mintha soha többé nem állnának meg. – Nem is álltak meg soha? – kérdezte az egyik borjú. – Csak nagy sokára – felelte az anya. – Valahányszor megálltak. ő azt gondolta: „Ó, hát végre! Végre kiszállhatunk, kinyújtóztathatjuk fáradt lábunkat, és lefekhetünk! Végre kapunk enni és inni!” De nem engedték ki őket. És nem adtak nekik sem enni, sem inni. És egyszer sem takarítottak ki alattuk. Ott kellett állniuk a trágyában és a vizeletben. – Miért állt hát meg a vonat? – kérdezte a fia; és az anya komor elégtétellel nyugtázta, hogy a hallottakat nagyon a szívére veszi. – Sohasem lehetett tudni, miért – felelte. – Néha emberek sétáltak le-föl a kocsik mellett, akkor a legidegesebbek és a legjóhiszeműbbek kikiáltottak. De azok csak körülnéztek, soha nem látszott, hogy bármit is tennének. Ő olykor látott házakat, nagyobbfajta épületcsoportokat, melyekben emberek élnek. Néha, kint a vidéken hosszú ideig vesztegeltek, ilyenkor tompa zajt hallottak, amely egyre közeledett, és hirtelen annyira felerősödött, hogy elállt tőle a lélegzetük, s eközben valami feketeség ment el közvetlenül mellettük, olyan sebességgel, hogy szinte nem is látták. Oly hirtelen tűnt el, ahogy megjelent, a zaj elhalkult, és a beálló csendben ismét elindultak. Egyszer, így mondta, valami nagyon furcsa dolog történt. Éppen álltak, amikor egy nagyon különös vonat húzott el lassan mellettük. A kocsik nem vörösek voltak, hanem feketék, telis-tele üvegablakokkal, mint a házak ablakai; és azt mondta, az a vonat éppúgy tele volt emberi lényekkel, mint az ő vonatuk a mi fajtánkkal. És az egyik ember ránézett és mosolygott, mintha szeretné őt, vagy mintha pontosan tudná, milyen nehéz ez az utazás. – Tehát szerinte velük is ez történik – mondta a tehén könnyed kárörömmel a hangjában –, csak hát ők kényelmesen ültek, és nem álltak. És a mosolygó éppen evett. Az anya elhallgatott, megpróbálta összpontosítani a gondolatait, de nem sikerült. – De hát egyáltalán nem engedték ki őket? – kérdezte a fia. A legöregebb borjú gúnyosan felkiáltott: – Hát persze hogy kiengedték! Ő visszajött, nem? Hogy jöhetett volna vissza, ha nem engedik ki őket? – Nem engedték ki őket – mondta a tehén – hosszú, hosszú ideig. – Mennyi ideig? – Nagyon hosszú ideig, és ő annyira fáradt volt, hogy nem is tudta pontosan. De azt mondta, hogy az éjszakából nappal lett, majd újra éjszaka, és ismét nappal, és ez így ment jó néhányszor, miközben a vonat szinte szünet nélkül robogott, és mikor végül egy hajnali órában megállt, már mindannyian olyan fáradtak és elcsigázottak voltak, hogy körülnézni is alig tudtak, már reményük sem maradt, hogy a dolgok valaha is megváltoznak; és akkor váratlanul emberek jöttek, széles lejárót állítottak fel, elreteszelték és kinyitották az ajtót, és eljött élete legcsodálatosabb és legboldogabb pillanata, amikor meglátta a nyitott ajtót, és reszkető lábaival kisétált a szabad levegőre, megitta a vizet, és megette a finom ételt, amit odakészítettek a számára; mindez kárpótolta az egész rettenetes utazásért. Most, hogy a képek megelevenedtek, az anya szemében valami távoli ragyogás csillogott, és mintha a hangja is a távolból jött volna. – Amikor mindnyájan annyit ettek és ittak, amennyit csak bírtak, felemelték a fejüket, körülnéztek, és minden, amit láttak; gyönyörűséggel töltötte el őket. Most, hogy már nem féltek tőle, még a vonat is kedves volt nekik. És bár a kocsik, melyekben utaztak, nagy

recsegés-ropogás, durva kiáltások közepette szétváltak, majd egyesültek más kocsikkal, ők erre már ügyet sem vetettek, olyan boldogok voltak, hogy ismét hazaérkeztek, egy új otthonba, és annyira meglepő és hihetetlen volt, hogy egyszerre száz meg száz ismeretlen fajtájukbeli közt találták magukat, hogy ujjongva dicsőítették a békességet és a hálát, miközben szüntelenül ámuldoztak, olyan gyönyörű és nagyszerű volt körülöttük minden. Mert úgy mesélte, hogy hófehér kerítések között éltek, oly sok, oly szövevényesen elrendezett, oly tisztán ragyogó palánk között, hogy ezt a szépséget és ragyogást hasztalan próbálná megsejtetni bárkivel, aki csak egy farm szánalmas felszerelését ismeri. Ezeken a tekervényes korlátokon túl, egy füstfelhőn át, mely a napfénytől függően hol kivilágosodott, hol elsötétült, hatalmas, büszke hegyekként emelkedő sötét épületeket lehetett látni. És a levegőben állandóan a vas zümmögése hallatszott, mint amikor megütik a vasrudat, jelezve az embereknek, hogy eljött az evés ideje, és a levegő telítve volt a vasnak ezzel a különös erejével, olyanformán, mint ahogy a villámlás előtti csönd összetéveszthetetlen minden más csönddel. Egyszer egy nagyon rövid időre a szél irányt változtatva egyenesen a nagy épületek felől fújt, és furcsa, átható szagot hozott feléjük, amely megzavarta és felkavarta őket. Nem tudta leírni, milyen volt ez a szag, de állította, hogy nem hasonlított semmiféle szagra, amit addig ismert. Mint a kialudt tűz és állott vér és félelem, sötétség és fájdalom és kegyetlen és rettenetes erő és még valami volt benne, amitől úgy érezte, rohannia kell. Ez a váratlan szorongás és vágy, mely menekülésre ösztökélte, végigsöpört mindnyájukon, hogy mind egyszerre mozdultak meg, nyugtalanul, mint szélben a falevelek, és hangjukból vészes aggodalom csendült ki. De vezetőik végül arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek szaga lehet ez, minthogy ilyen sokan laknak együtt. Minden bizonnyal a sötét épületek tömve vannak emberekkel, bent talán éppúgy több ezer ember van, mint ahogy a mi fajtánkból is több ezren vannak kint; nem csoda hát, hogy olyan erős és számunkra olyan kellemetlen a szaguk. Azonkívül addigra világossá vált, hogy az emberek egészen mások, mint eddig hittük őket, hiszen kényelmünk és boldogságunk érdekében minden tőlük telhetőt megtesznek, így hát el kellett tekintenünk a szaguktól. Végül is erről ők éppúgy nem tehetnek, mint ahogy mi sem tudjuk megváltoztatni a miénket. Nagyon valószínű, hogy az emberek éppúgy nem szeretik a mi szagunkat, mint mi az övéket. Ezeket az elképzeléseket megosztották a többiekkel, és hamarosan visszatért a nyugalom. A szél megfordult, és másfelé vitte az átható szagot, s megint érezhetővé vált a saját fajtánk szaga, töményen, de mégis olyan otthonosan, meghitten, hogy mindenki megkönnyebbült. Olyan bőségesen etették, itatták őket, olyan jól bántak velük, és a megtalált otthon fensége és bája oly messze volt mindattól, amit ismertek, vagy amiről álmodtak, hogy az együgyűbbek és tudatlanok közül sokan már azon tűnődtek, vajon a kemény utazás, sőt egész addigi életük valóság volt-e. Talán nem is volt egyéb, mormolták, csak valami rossz álom. Még az okosabbak is, akik nagyon jól emlékeztek arra, hogy mindaz megtörtént, úgy gondolták, talán azért volt tele annyi szenvedéssel, hogy a jelen még édesebbnek, még dicsőbbnek látsszék. Még a legöregebbek és legbölcsebbek közül is akadtak, akik szerint az utazás minden zavarodottsága és gyötrelme egyfajta kemény próba vagy érdemességünk bizonyítéka kellett legyen. Végül is teljesen illő és helyes volt az, hogy utunk célját ilyen ellenszolgáltatások fejében érhettük el, pusztán szenvedések által és azzal, hogy a fájdalmat türelemmel viseltük, noha értelmét ésszel fel nem érhettük; s most azok előtt, akik azt jól elviselték, mindez megmutatkozik: mert a szenvedés titka boldogságban tárulkozott ki. És visszatekintve az elmúltakra, mindaz a szomorúság és rémület, amit akkor éreztek, olyan jelentéktelennek, mulandónak tűnt, hogy a legegyügyűbbektől a legbölcsebbekig valamennyien egyfajta gyöngéd szánalmat éreztek, mint amit a legifjabbak iránt érzünk, amikor az első sértésre vagy korlátozásra úgy vélik, hogy a világon senki sincs, aki szeretné vagy tisztelné őket,

következésképpen tombolnak, majd búskomorságba esnek, mintha a szívük akarna megszakadni. Az anya szelíd mosollyal nézett végig rajtuk, reménykedve, hogy ez a kis lecke nem lesz hiábavaló. A gyerekek érdeklődőknek, mégis, valahogy kábultaknak tűntek. Nem értik, amit mesél, eszmélt rá. De addigra ő maga már túl mélyen belemerült a saját történetébe, semhogy lényegében változtathatott volna rajta. Legyen, gondolta egy kissé idegesen; ami a lényeget illeti, hát én sem értem. – Azelőtt jóformán még azzal sem törődtek, hogy élnek – folytatta –, és most egyszerre csak úgy érezték, értik, miért élnek. Ez nagyon boldoggá tette őket, de alighogy élvezni kezdték ezt az új tapasztalatot, váratlanul teljesen új és másfajta nyugtalanság szaladt át rajtuk. Mielőtt egyáltalán feleszméltek volna, ismét egy testként mozdultak meg mindnyájan, és akkor vették észre, hogy megint elindultak, emberek hajtják őket valami másik hely, valami olyan cél felé, amit ők nem ismerhetnek. De az utolsó órák alatt olyan nagyszerűen érezték magukat, hogy most nem éreztek semmi kellemetlenséget, csak mentek tovább nyugodtan és annak biztos tudatában, hogy ami még következik, az csak jobb lehet; ő maga sem érezte azt, hogy hajtják, még amikor kezdett is világossá válni, hogy azok felé a hatalmas épületek felé mennek; csak vezették őket. Korlátok között kellett haladnia, melyek egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz, s társai is egyre szorosabban és szorosabban vették körül. Egyáltalán nem volt kellemetlen, hogy testén érezte testük melegét, az öröm nem valami nyugtalanságból származott, ami a többiek közelébe vonzotta, hanem valami újfajta szilárd és szelíd gyönyörűséget okozott a többiek közelsége, az, hogy saját fajtája ilyen szorosan veszi körül, mintha mindegyikük lélegzetvétele és szívdobbanása együtt hangzana a sokaságéval, és valamennyi egy másik lenne, és a másik jelentené valamennyit, mintha egyben öltene testet a tömeg, a tömeg pedig egyetlenegy lenne. Ebben az elérzékenyült hangulatban megnyugodva és szelíden léptek be az épületek hideg árnyékába, de az a szag minden lépésnél egyre erősebbé vált, és a homályban a korlátok csillogása még gyanúsabbá vált. Most még szorosabban nyomódtak egymáshoz, s ekkor egy szűk kapu előtt találta magát, s úgy nyomták minden oldalról, hogy végre türelmetlenül belépett, s innen már két korlát között haladt tovább, amelyek olyan közel voltak egymáshoz, hogy horpaszával súrolta mindkét korlátot. Már csupán egyvalakit látott maga előtt, s tudta, hogy mögötte is csak egyvalaki lépked: egy pillanatra az a különös gondolata támadt, hogy előtte az apja megy, mögötte pedig a fia, akit sohasem nemzett. Egyszerre furcsán világos lett, ebből tudta, hogy beléptek az egyik komor és hatalmas épületbe, a bűz pedig annyira felerősödött, hogy csaknem marni kezdte az orrát. Ez a bűz összekeveredett a sivár fénnyel, és megint valami új dolog lett belőle. EI sem tudta szavakkal mesélni, csak azt, hogy a levegő lüktetett, mint valami óriási szív, és úgy tűnt, mintha ez a lüktetés véget nem érő erőszakok sorozata, maga a meztelen erőszak volna: így történt, hogy újra hatalmába kerítette valami kényelmetlen érzés, mely azt súgta, hogy a legokosabb lenne megfordulni, és kirohanni erről a helyről, olyan gyorsan, és olyan messzire, amennyire csak lehet. Mintha torkaszakadtából kiáltotta volna, noha a hang saját bensejének olyan ismeretlen mélységeiből érkezett, mint valami forró és dermesztő lehelet, alig is figyelt rá, annyi minden másra kellett figyelnie. Mert amint ebben a váratlan és tökéletes magányban lépkedett előre, meséli, a nagyszerű érzés, hogy ő és a faj egyek, mind kevesebbet és kevesebbet jelentett számára, és valami, még ennél is gyönyörűbb érzés lepte meg: megtudta, mit jelent ő egymagában, ő maga, a mindenki mástól különböző lény, amely nem élt azelőtt soha, és nem fog élni ezután sem. Egész súlyában ezt érezte, minden lépésnél, ahogy a lábát letette, ráhelyezte súlyát, majd elmozdult felette, és minden izmában érezte, valami büszkeség a magasba emelte, nagynak érezte magát, és öröm

hatotta át. És ahogy ilyen csodálatos gyönyörűséggel kezdett tudatára ébredni saját egyedülvalóságának ezen a világon, egyben azt is megértette (legalábbis azt hitte), miért ilyen keskeny a két korlát között az út, és miért is megy ő itt teljesen egyedül. Az érzés lassú, hideg szálként szinte elborította, hogy őt most valami még csodálatosabb jutalom vagy felfedezés elé vezetik előre, amelyet persze elképzelni sem tud, de kétségtelen, hogy azt egyedül az ő számára tartogatják. Akkor az előtte haladó nagy sóhajjal összeesett, és olyan gyorsan vitték el az útból, hogy még csak meg sem kellett változtatnia lépései ütemét. A hirtelen zuhanás és annak a sóhajnak a hangja megdöbbentette, de valami azt súgta neki, hogy okosan teszi, ha most felnéz: és ott meglátta Őt! A korlátok felett egy kis híd futott keresztbe: ezen a hídon állt Ő, lábait úgy szétterpesztve, hogy jobban már nem is lehet. Összefröcskölt nadrágján kívül, deréktól felfelé semmi nem volt rajta, és csurgott róla a víz. Két karját magasra emelte, a feje fölé, és mindkét kezével egy óriási kalapácsot tartott. Egy morranással, ami alig hasonlított emberi lény hangjához, teljes erejéből lesújtott a kalapáccsal barátunk homlokára: ő káprázva égő szemmel hallotta, amint saját szájából ziháló sóhaj tör fel; aztán már nem volt más, csak sötétség. „Ó, elég már! Elég már!” – kiáltotta egy hang az anyában, látva a gyerekek megrettent fiatal szemét. Hogy lehetett olyan őrült, hogy ilyen sokat elmondott nekik? – Mi történt aztán? – hallotta a legöregebb borjú hangját, és elszörnyedt. Ez a csillogás a szemükben: lehet, hogy csak izgatottság, nem szánalom, nem félelem? – Mi történt aztán? – kérdezte másik kettő. Hát jó, mondta az anya magának. Olyan messzire elmentem; most már végig kell mennem. Elhatározta, hogy ezentúl nem szépít semmit. Olyan leckét ad nekik, amit egyhamar nem felejtenek el. – Hát jó – hallotta meglepődve a saját hangját. – Hogy milyen hosszú ideig feküdt ebben a sötétségben, nem tudta, de mikor kezdett kikeveredni belőle, nem érzett mást, csak elmondhatatlanul irtózatos fájdalmat. A feje tetején állt, lassan forogva, mert sarokinainál fogva óriási, félelmetes kampókon lógott, és olyan érzése volt, mintha bőrét centiméterről centiméterre egy darabban szakítanák le róla. És ahogy egyre jobban magához tért, rájött, hogy pontosan ez történik vele. Kések hasítottak belé, és vágták a horpaszánál, a bőr és az élő hús között; majd egy percnyi kimondhatatlanul édes enyhülés következett; aztán vörös kezek ragadták meg a bőrét, csak egy rántást érzett, és a szövet szakadásának hangja csaknem olyan rettenetes volt, mint az érzés, midőn végül egész testével és szegény fejével megfordult; aztán újra a kések. Ez annyira meghaladta mindazt, amit valaha is tudott, annyira természetellenes és hihetetlen volt számára, hogy itt lóg, és még további vágásokat, hasításokat és szakításokat fog elviselni, mielőtt még teljesen képes lesz az egészet felfogni: akkor egy sikoltással és erejének végső megfeszítésével letépte magát a kampókról, elterült a földön, és feltápászkodva nekirontott a késeket tartó embereknek. Azok egy pillanatra úgy megdöbbentek és megrémültek, hogy mozdulni sem bírtak. Aztán olyan gyorsan futottak el, hogy azt eddig emberről fel sem tételezte volna. Így rohantak szét mindazok, akik véletlenül az útjába kerültek. Végigvágtatott egy vértől vöröslő padlón, majd végtelen hosszúságú folyosók következtek, telis-tele fajtánk lógó, vérző tetemeivel és tetemeik vérző darabjaival, s mindenütt véres ruhájú, véres fegyvert viselő emberek voltak. Kirohant a nagy teremből a szabadba, keresztül és át egyik korlát után a másikig, közben sokat ki is döntött, futás közben kiáltozott, így ért ki a nyugat felé tartó vasúthoz. Hogyan sikerült egyáltalán megszabadulnia, és hogyan találhatta meg a hazavezető utat, csak találgatni tudjuk. Azt mondják, hogy mire idáig elért, ő maga sem volt tisztában történetének ezzel a részével. Türelmetlen volt azokkal szemben, akik elbeszélését megszakítva erről

kérdezősködtek, olyan sok ennél fontosabb dolgot akart nekik elmesélni. Akkor már olyan kimerült volt, és annyira ereje végén járt, hogy azt a keveset is, amit tudott, alig volt képes világosan elmondani. De azt megértettük, hogy iszonyú ereje lehetett, másképp nem élhette volna túl a kalapácsot; és az olyan erő, mint amilyen az övé – ezt mi már nem ismerjük, ez már a régmúlté –, képes olyan dolgokra, amelyek puszta gondolata elgyengíti közülünk a legerősebbeket és legbátrabbakat is. De valami még az erejét is felülmúlta: jogos dühe, aminek nem állhatott ellen semmi, amely kihozta őt arról a félelmetes helyről. És volt egyetlen, nemes, lángoló és hősies célja, amely biztonságban tartotta az úton, hazavezette és életben tartotta addig, amíg bennünket értesíteni, figyelmeztetni nem tudott. Sikerült még azt is elmondania, hogy csak követte a vasutat, de hogy hogyan választotta ki az egyetlent a sok közül, amely arról a helyről szétágazott, azt ő sem tudta. Elmondta azt is, hogy időről időre felismerte a hegyek formáit és más, jellegzetes pontokat, visszaemlékezve a vonaton tett utazásra, most mindez fordított sorrendben tűnt fel, egészen másként és nehezen felismerhetően (mivel elég esze volt, és főleg éjszaka ment), de azért felismerte őket. Ám ez a magyarázat nem elég. Egyszerűen tudta az utat; egy pillanatig sem habozott, melyik sínpárt kell választania, vagy hogy egyáltalán választania kell; és a jellegzetes pontok valójában nem is vezették őt, csak általuk biztosabb lett abban, amit úgyis tudott már; és amikor emberi lénnyel akadt össze – az út utolsó szakaszán ugyanis, amikor már bizonytalanná vált, vajon megéri-e még, hogy elmondja nekünk, éjjel-nappal úton volt –, azok még csak egy rossz mozdulatot sem tettek, egyszerűen gyökeret vert a lábuk, és leesett az álluk. És bizony ezen nem is csodálkozhatunk. Biztos vagyok abban, hogy ti is így jártatok volna, ha látjátok őt, amint megérkezik. Én nagyon örülök, hogy nem voltam ott, és nem láttam, noha azt mondják, hogy ez volt minden idők legnagyobb és legemlékezetesebb napja. Mert őrizzük a szemtanúk vallomását arról, hogy milyen volt, de még így is túl élénk a kép. Keletről tűnt fel, támolyogva, futva (mivel addigra a fájdalomtól, az erőfeszítéstől és a vérveszteségtől már annyira el volt csigázva, hogy alig állt a lábán), és sarkát olyan siralmasan törte el a kampó, hogy patái minduntalan hátracsúsztak, és bezúzott homlokán a kalapács jegye akárha egy harmadik szem gödre lett volna. Arra a rétre érkezett meg, ahová a nagy fák árnyékot vetnek a vízen át. „Mindenkit hívjatok ide! – kiáltotta, mihelyt levegőhöz jutott, – Mindenkit!” Aztán ivott; majd beszélni kezdett azokhoz, akik már ott voltak, mert meglátta magát a vízben és megértette, mint azok, akik látták őt, hogy nincs már idő arra, hogy a többieket is megvárja. Nem volt bőr a fején, a nyakán, mellső lábain, a mellén, végig az egyik oldalán, és a másik oldala nagy részén. Futás közben meztelen izmairól hátracsúszott a szélben, és most ott hevert mellette a porban, mint valami elnyűtt ruhadarab. Azt mondják, hihetetlen, milyen rettenetes és bizonyos értelemben hatalmas a szemgolyó, ha a bőrt teljesen eltávolítják körülötte: lemeztelenített szemében fájdalom égett, az élet utolsó szikrája, és az a makacs vágy, hogy figyelmeztessen bennünket; amíg teheti; és mialatt beszélt, vadul forgatta a szemét, vagy merőn nézett egyik hallgatójáról a másikra, miközben egy-egy kiáltással félbeszakította magát: „Higgyetek nekem! Ó, higgyelek nekem!” Mert persze eddig eszébe sem jutott, hogy talán nem hisznek neki, és mindazon felül, amin keresztülment értünk, még meg kell tennie ezt a végső erőfeszítése is, hogy elhitesse velünk, amit mond. Így hát szomorúan és dühösen nyöszörgött, végül tapintat és irgalom nélkül rájuk támadt, hogy ilyen nehezen akarnak hinni neki. Hangnak alig nevezhető maradék hangjával kiabált, bömbölt és fenyegetőzött, és aggodalmában még haldokolva is bántalmazott bennünket. Mialatt beszélt, szájából vér folyt, és a vérrel kevert nyál úgy lógott az állán, mint a kecske szakálla. Vannak, akik azt mondják, hogy meztelen arcával, vad szemével, ezzel a szakállal és rongyos ruhaként meztelen vállairól lógó bőrével majdnem embernek nézett ki. De mások úgy

érzik, hogy ilyesmit még csak gondolni is tiszteletlenség; és megint mások hangoztatják, hogy ez szánalmas bók az előtt, aki ilyen drága árat fizetett azért, hogy elmondhassa nekünk az Ember valódi végső célját. Egyesek el sem hitték, hogy ő eredetileg a mi tanyánkról származott volna, merthogy testében és hangjában egyaránt annyira különbözött tőlünk és attól, aki valaha lehetett, hogy bizonyossággal senki sem ismerte fel – bár néhányan ennek az ellenkezőjét állították. Voltak, akik arra gyanakodtak, hogy őt a történetével együtt valami gonosz és kegyetlen céllal küldték hozzánk, s hogy el sem tudták képzelni, mi lehet ez a cél, csak még gyanakvóbbá tette őket. Mások úgy vélték, hogy ő valójában ember, aki megkísérli – szerintük kevés sikerrel – magát közülünk valónak feltüntetni; és újra csak a rejtély, hogy miért tesz ilyesmit egy ember, még inkább zavarba ejtette őket. Nagyon kevesen kételkedtek abban, hogy bárki, aki olyan rossz állapotban van, mint ő, még képes megbízható híreket, mi több, tanácsokat adni jó egészségnek örvendő társainak. Néhányan még azalatt is, míg beszélt, azt suttogták, hogy eszelős lett; és sokan hajlottak rá, hogy elhiggyék. És erre nemcsak fantasztikus története volt a magyarázat: úgy érezték, hogy komolyan el kell gondolkodni azon, hogy valaki elviselheti-e ép ésszel mindezt a gyötrelmet a többiekért. De még azok is, akik nem hittek neki, feszülten hallgatták, kíváncsiságból, mert a történet vad volt, és tiszteletből, amely minden lényt megillet, amikor haláltusáját vívja. Amit elmondott, most elmondtam nektek. De a célja messze meghaladta mindazt, amit csak elmesélt. Amikor a vége felé kérdezgetni kezdték, bármilyen furcsa, gyanakvó, haszontalan vagy ostoba kérdést tettek fel, ő mégis olyan türelemmel válaszolgatott, amennyire csak tudott, és olyan részletesen, ahogyan csak emlékezett rá. Még magához is hívta őket, hogy közelről nézzék meg sebzett sarkát és a fején lüktető sebet. Erre kérte őket, mivel tudta, hogy mindenekelőtt hinniük kell neki. Mert csak ha hiszünk neki, értjük meg, és lesz elegendő bátorságunk megtenni azokat a nehéz és félelmetes dolgokat, amelyeket megparancsolt nekünk! Csak ezekkel a dolgokkal törődött. Csak ezek miatt jött vissza. Most, hogy az anya tisztán emlékezett arra, hogy mik voltak ezek a dolgok, érezte, hogy teljesen elhagyja a bátorsága. Gyorsan rápillantott a gyerekekre, majd éppolyan gyorsan elkapta róluk a pillantását. – Mialatt beszélt – szólalt meg újra –, és őseink hallgatták, emberek érkeztek csendesen közéjük; az egyikük lelőtte őt. Hogy könyörületből-e, vagy azért, hogy elhallgattassa, máig vitatott kérdés maradt, amely talán sohasem fog tisztázódni. Sőt, hogy a golyótól pusztult-e el, vagy saját rettenetes szenvedésétől és kimerültségétől (azt mondják, hogy a szeme már üvegesedni kezdett, mielőtt az emberek megérkeztek volna), már sohasem fogjuk biztosan tudni. Néhányan feltételezik, hogy saját szomorúsága és értünk érzett aggodalma oltotta ki az életét. Mások úgy vélik, hogy enélkül is kapott eleget ahhoz, hogy meghaljon. Mindezek a dolgok összekuszálódtak és elvesztek azok vitáiban, akik szeretnek elméleteket gyártani és vitatkozni. Utolsó szavain viszont nem lehet vitatkozni, azokra mindenki nagyon világosan emlékszik: „Mondjátok el nekik! Higgyétek el!” Egy kis idő múlva a fia megkérdezte: – Mit mondott, mit tegyenek? Az anya elkerülte a pillantását. – Sok vita folyik ezen is – mondta rövid hallgatás után. – Tudjátok, akkorra már szörnyen elfáradt. Csend volt. – Olyan fáradt volt – mondta az anya –, hogy néhányan azt hiszik, a vége felé már bizonyosan nem volt magánál. – Miért? – kérdezte a fia. – Mert annyira kifáradt, és olyan súlyos sebeket kapott. A gyerekek gyanakvóan néztek rá.

– És mert olyan dolgot tanácsolt nekünk. – Mit mondott, mit tegyünk? – kérdezte ismét a fia. Az anya torka kiszáradt. – Csak... olyan dolgokat, amilyenekre még csak gondolni sem merünk. Ez minden. Vártak. – Nos, mit? – kérdezte a fia hűvös, vádló hangon. „Valamennyien azonosak vagyunk ővele” – mondta az anya félénken. – „Nem a csorda tagjai. Ő maga, egyedül.” Ez az egyik. – Még mit mondott? „Ne engedelmeskedjünk senkinek. Ne függjünk senkitől.” – Még mit? Az anya érezte, hogy megmozdul. „Romboljátok le a korlátokat!” – mondta már bátrabban.– „Mondjátok meg mindenkinek, mindenütt!” – Hol? – Mindenütt. Tudjátok, ő azt gondolta, hogy olyan végtelenül sokan vagyunk, hogy nem is sejtjük. Hallgattak. – Még mit mondott? – kérdezte a fia. „Mert ha csak néhányan is nem hallanak engem, vagy nem hisznek nekem, mindannyian ki vagyunk szolgáltatva.” – Kiszolgáltatva? – Arra gondolt, hogy azt tesszük, amit az emberek kívánnak tőlünk. Nem magunkért vagy egymás javáért cselekszünk. A gyerekek tanácstalanul néztek. – Mert, tudjátok, ő úgy érezte, más megoldás nincs. – A hangja ismét megváltozott. „Mindenki, akit kivisznek a szabad legelőre, felkerül a vonatra. Mindenki, aki felkerül a vonatra, találkozik a Kalapácsos Emberrel. Mindenki, aki itthon marad, szaporítja a többieket, akik kikerülnek a szabad lege/őre, és így szolgáltatják ki magukat, a fajtájukat és a gyerekeiket örökre. Csak azért jöttünk a világra, hogy áldozatok legyünk; és nincs más út a számunkra, csak ha megvédjük magunkat.” Értitek? Az anya látta, hogy a gyerekek még mindig tanácstalanok; és nem is csoda, szegénykék. De most felhangzott emlékezetében a régi, a rettenetes, a bátor költemény. Valahogy büszkeséget érzett tőle. Kikívánkoztak belőle a sorok: „Ne fogjanak el soha” –mondta. –”Ne hajtsanak e/soha. Akik tudják, öljék meg az Embert. Akik nem tudják kerüljék el Őt.” Végignézett rajtuk. – Még mit? – kérdezte a fia, és hangjában növekvő bátorság csengett. Az anya egyenesen a szemébe nézett. „Öljétek meg az egyéves állatokat” – mondta szelíden. – „Öljétek meg a borjakat!” Látta, hogy a bátorság eltűnik a fiú szeméből. – Bennünket? Az anya bólintott. „Egészen addig, míg az Ember uralkodik felettünk” – mondta. És rémülten és döbbenten hallotta a saját hangját: – „Ne szüljetek borjakat.” Erre egyszerre olyan szemmel néztek rá mindnyájan, hogy úgy szerette a gyermekét és a többieket mind, mint még soha azelőtt; és ekkor valami olyan fájdalmas és csodálatos nagyszerűség nyílt ki benne, hogy egy percre nem létezett semmi más, csak saját belső suttogása;

„Hiszen én vagyok egyedül. És mégis egy vagyok a csordából.” A fia hangja rántotta vissza: – Megfogadták a tanácsát? A legöregebb gúnyosan felkiáltott: – Itt lennénk, ha megfogadták volna? – Azt mondják, néhányan megfogadták – válaszolta az anya. – Páran megpróbálták. Nem mindenki. – Mit csináltak velük az emberek? – kérdezte egy másik borjú. – Nem tudom – felelte az anya. – Már annyira régen történt. – Te elhiszed? – kérdezte a legidősebb. – Vannak, akik elhiszik – felelte a tehén. – És te? – Nekem azt mesélték, hogy messze, a legelő legfélreesőbb részein élnek közülünk valók, akik többnyire nagyon, nagyon öregek, és akiket sohasem fogtak el. Azt mondják, hogy ők gyakran találkoznak, hogy együtt beszélgessenek, vagy egyszerűen csak gondolkozzanak el a két fenséges lény hősiességéről és rémuralmáról. Az egyik lény ő, Aki Visszatért, a másik az Ember a Kalapáccsal. De még itthon is akadnak a legöregebbek és a hagyománytisztelők közül, akik elhiszik, vagy legalábbis részben elhiszik. Tudom, hogy vannak, akik állítják, hogy a homlok közepén levő mélyedés – mint a kalapácsütés árnyéka – nagyon különös képesség jele. És emlékszem, hogy a dédnagymamám gyakran énekelt egy ősrégi, jámbor dalt, lássuk csak, igen: „Ne légy ostobán terelt állat, légy hős a küzdelemben!” De nincsenek sokan. Már nincsenek. – Te elhiszed? – kérdezte makacsul a legidősebb; és most végre megértette, hogy mindegyikük, a legöregebbtől a legfiatalabbig meg akar bizonyosodni efelől. – Persze hogy nem, kis buta – mondta; és egyszerre csak valami furcsa szégyenlősség kerítette a hatalmába, mert eszébe jutott, hogy idővel ezt az ifjút párosíthatják vele. – Ez csak egy régi, régi legenda. – Majd gyengéd kis nevetéssel, könnyedén hozzátette: – Ezzel szoktuk ijesztgetni a gyerekeket. Addigra a fény már elnyúlva feküdt végig a mezőn, és a csorda csak aranyfüstként látszott a látóhatár közelében. Mögöttük trágya gőzölgött, és por szállt le finoman a feldúlt földre. Az anya egy percig messzire nézett, tűnődve. Valami – az érzés olyan volt, mint egy rég elfelejtett szó a nyelve hegyén. Meglegyintette a késő délután hirtelen hűvössége, és már nem is tudta, min tűnődik. – Gyertek, gyerekek – mondta élénken –, itt a vacsora ideje. – És megfordult; a gyerekek követték. Az a baj, gondolta a fia, hogy sohasem lehet benne megbízni. Ha valamiről azt mondja, hogy az úgy van, talán csak bennünket akar jobb belátásra bírni. Ha valamiről azt mondja, hogy nem úgy van, lehet, hogy az mégis úgy van. De az ember sohasem lehet biztos. Hacsak nem győződött meg róla a saját szemével. Márpedig én el fogok menni, mondta magának. Nem érdekel, ő mit akar. És ha nem így van, nos, hát akkor kint élek majd a szabad legelőn, és megteszem a nagy utazást, és kiderítem, mi az, ami úgy van. És ha igaz, amit mondott, én már tudni fogom előre, és én fogom megtámadni a Kalapácsos Embert. Örökre elteszem őt és a kalapácsát az útból, és ettől még nagyobb hős leszek, mint ő, Aki Visszatért. Így, amikor az anyja aggodalmas pillantást vetett rá, de kérdezni nem mert tőle semmit, mosolyát küldte feléje, és fejét odadugta az övéhez, az anyja pedig megnyugodott. A legkisebb és legfiatalabb közülük szökdécselve próbált nagy erőfeszítéssel lépést tartani velük. Most, hogy anyja már nem szakította félbe, és a nagyok közül senki sem hallhatta, és nem csúfolódott vele, szégyenlősen súgta oda a kérdését, olyan melegen és nedvesen csiklandozva,

hogy az anya úgy érezte, mintha a fülét nyaldosná. – Mi van, drágám? – hajolt le hozzá. – Mi az a vonat, anya? (A Mother's Tale) F. Nagy Piroska fordítása

J. G. Ballard: A végső part Éjszaka, amint ott feküdt a lerombolt bunker padlóján, Traven hallotta álmában, ahogy a hullámok a lagúna partjához csapódtak. Az egész olyannak tűnt, mint egy óriás repülőgép hangja, amely kifutópályája végéhez érve már bemelegedett. A japán szárazföld elleni nagy éjszakai támadásoknak ez a keserű emléke a szigeten töltött első hónapjait benépesítette a levegőből körülötte lezuhanó égő bombázók képeivel. Később, a beriberi rohamaival, elmúlt a lidércnyomás, és a hullámok a nagy atlanti parthullámokra kezdték emlékeztetni Dakar partjainál, ahol született, és az estékre, amikor az ablakból leste szüleit, amint a búzavirág-szegélyes úton hazahajtottak a repülőtérről. Elborította ez a régen elfelejtett emlék, hát bizonytalanul föltápászkodott a régi folyóiratokból összehordott vacokról, amin aludt, és kiment a homokdombokhoz, amelyek eltakarták a lagúnát. A hideg éjszakai levegőn át láthatta az elhagyott szupererődöket a pálmák között, a háromszáz yardnyira levő kényszerleszálló pálya beton úttestjén túl. Traven belegázolt a sötét homokba, már elfeledve, hogy hol van a part, bár a korallzátony alig volt fél mérföldnél szélesebb. Fölötte, a homokdombok gerincén a magas pálmák úgy nyúltak föl a ködös levegőbe, mint egy rejtélyes ábécé jelei. A sziget tájai tele voltak különös rejtjelekkel. Föladva a part meglelésére tett kísérletet, Traven belebotlott egy csomó nyomba, amit évekkel azelőtt valami nagy, hernyótalpas jármű hagyott. A fegyverkísérletek által fölszabadított hő megolvasztotta a homokot, és a megkövesedett lenyomatok, melyeket feltárt az esti levegő, úgy kanyarogtak az üregek között, mint valami ősgyík lábnyomai. Traven, aki túl gyönge volt ahhoz, hogy továbbmenjen, leült a nyomok közé. Abban a reményben, hogy a nyomok elvezetik a partra, kezdte kiásni az ék alakú vágatokat a hordalék alól, amiben eltűntek. Nem sokkal hajnal előtt tért vissza a bunkerbe, és végigaludta a következő dél forró csöndjét. AZ ÉPÜLETTÖMBÖK (1) Mint ezeken a bágyasztó délutánokon mindig, amikor egy leheletnyi parti szellő sem zavarta föl a port, Traven az egyik épülettömb árnyékában ült, eltévedve valahol az útvesztő közepén. Hátát a durva betonfalnak támasztva, flegmán bámulta a körülötte levő oldalfolyosókat és a vele szemben levő ajtók sorát. Minden délután elhagyta celláját az elhagyott kamerabunkerben a homokdombok között, és lesétált az épülettömbökhöz. Az első félórában a szélső oldatfolyosón maradt, időnként próbálkozva egyik-másik ajtónál a zsebében őrzött rozsdás kulccsal – törött üvegek és konzervdobozok hulladéka között találta azon a homokos földnyelven, ami elválasztja a kísérleti terepet a repülőtértől –, azután elkerülhetetlenül, valami kábult lendülettel elindult az épülettömbök középpontja felé, rohanni kezdett, ki-be ugrándozva a

folyosókon, mintha valamiféle láthatatlan ellenfelet akarna kiűzni rejtekhelyéről. Általában rövid időn belül teljesen eltévedt. Bármennyire is igyekezett visszatérni a szélső folyosóra, mindig a középpontban találta magát. Rendszerint tehát abbahagyta a próbálkozást, és leült a porba, figyelte, ahogy az árnyékok előbújnak a résekből az épülettömbök lábánál. Valami megmagyarázhatatlan okból mindig úgy rendezte a dolgot, hogy akkor essen bele a csapdába, amikor a nap zeniten állt – Eniwetokon, a termonukleáris delelőn. Különösen egy kérdés izgatta: „Miféle emberek laknák ezt a kicsike betonvárost?” A MESTERSÉGES TÁJ „Ez a sziget egy lelki állapot,” Osborne, a régi tengeralattjáró-kikötőben dolgozó tudósok egyike mondta ezt egyszer Travennek. Ennek a mondásnak az igazsága két-három héttel az érkezése után vált nyilvánvalóvá Traven számára. A homok és a néhány vérszegény pálma ellenére, a teljes táj mesterséges volt, emberi készítmény, gazdátlan beton autóutak kiterjedt rendszerének minden asszociációjával. Az atomkísérletek időleges betiltása óta a szigetet elhagyta az Atomenergia Bizottság, és a fegyverek, folyosók, tornyok és épülettömbök rengetege kizárt minden kísérletet, hogy a szigeten visszaállítsák az eredeti állapotokat. (Voltak ennél erősebb belső motívumok is, állapította meg Traven: míg a primitív ember szükségét érezte annak, hogy a külvilág eseményeit saját lelkéhez asszociálja, a huszadik század embere megfordította ezt a folyamatot; ezzel a Descartes-i mércével mérve, a sziget legalább létezett olyan értelemben, ami kevés más helyről igaz.) De néhány tudományos munkatárstól eltekintve, még senki nem óhajtotta felkeresni a korábbi kísérleti terepet, a lagúnában horgonyzó tengerészeti őrhajót pedig Traven érkezése előtt három évvel visszarendelték. A sziget romos külseje és összefüggése a hidegháború korával! – amit Traven „A Harmadik Előtt”-nek nevezett el – mélységesen nyomasztó volt, a lélek Auschwitza, melynek mauzóleumai a még élők tömegsírjait rejtették. Az orosz-amerikai enyhüléssel a történelemnek ez a lidércnyomásos fejezete szerencsésen feledésbe merült. A HARMADIK ELŐTT Az atombomba valóságos és potenciális pusztító hatása közvetlenül a tudatalatti kezére játszik. Az őrültek álomvilágának és fantaziálásának legfelületesebb tanulmányozása is megmutatja, hogy a világpusztítás eszméi ott lappangnak a tudattalan elmében... A tudomány csodájával elpusztított Nagaszakival közelítette meg eddig legjobban az ember azoknak az álmoknak a realizálását, amelyek még az alvás biztonságos mozdulatlanságában is a szorongás rémképeivé fejlődhetnek. Glover: Háború, szadizmus és pacifizmus A Harmadik Előtt: Traven számára a korszakot mindenekelőtt az erkölcsi és pszichológiai eltévelyedések jellemezték, az az érzés, hogy az egész történelem és különösen a közvetlen jövő – a két évtized, 1945-65 – a harmadik világháború remegő vulkáni krátere fölött függ. Még feleségének és hatéves fiának egy autóbalesetnél bekövetkezett halála is csupán a történelmi és lelki semmi hatalmas szintézise részének látszott, a tébolyult országutak, ahol minden reggel halálukkal találkoztak, kényelmes sétaútként rémlettek a népek totális csatájához.

HARMADIK PART Éjfélkor szállt partra, kockázatos kutatás után egy zátonyon botorkálva. A kis motorcsónak, amit egy ausztrál gyöngyhalásztól bérelt Charlotte Islanden, megfeneklett a zátonyokon, fenekét széthasították az éles korallok. Traven kimerülten vágott át a sötétben a homokdombok között odáig, ahol a bunkerek és betontornyok homályos körvonalai derengtek a pálmák között. Traven felült, és szemügyre vette magát. Ez a szűkös leltár, ami csak megerősítette fizikai azonosságát, alig terjedt ki többre, mint sovány testére kopott gyapjú öltözékében. A környező terephez viszonyítva azonban még ez a rongykollekció is egyedülálló vitalitással rendelkezett. A sziget elhagyatottságát és ürességét és mindenfajta élőlény hiányát még csak jobban kiemelték a felszínen elhelyezett célmedencék hatalmas, plasztikus formái. Az egymástól keskeny földnyelvekkel elválasztott tavak messzire elnyúltak, a korallsziget kanyarulatát követve. Mindkét oldalon, itt-ott a töredezett cementben bizonytalanul kapaszkodó pálmák által árnyékolva, utak voltak, kameratornyok és külön álló épülettömbök, mindezek pedig egy összefüggő betonsapkát alkottak a szigeten, egy funkcionális, megalitikus építményt, olyan szürkét és fenyegetőt (és szemmel láthatólag olyan ősit is, a jövő időből és jövő időbe való kivetülésében), mint Asszíria és Babilónia bármely építménye. A fegyverkísérlet-sorozatok rétegekben olvasztották meg a homokot, és az álgeológiai rétegek magukba sűrítették a termonukleáris idő rövid, mikromásodperces időtartamú korszakait. A sziget jellemzően fordította visszájára a geológusok szállóigéjét: „A múlt kulcsa a jelenben van.” Itt a jelen kulcsa volt a jövőben. A sziget a jövő idő kövülete volt, bunkerei és épülettömbjei illusztrálták azt az elvet, hogy az élet, amiről a megkövesedett dokumentumok tanúskodtak, a fegyverek és vázlatok élete volt. Traven térdelt a meleg medencében, ingét és nadrágját fröcskölte. A tükörkép ösztövér vállak és szakállas arc vizes képét mutatta. Amikor a szigetre jött, nem volt más tartaléka, mint egy kis tábla csokoládé, mert feltételezte, hogy a sziget valami módon el fogja látni saját táplálékával. Talán az is lehetett, hogy az élelemszükségletét azonosította az időben való előrehaladással, és arra gondolt, hogy visszatérésével a múltba, vagy legalábbis egy időn kívüli zónába, ez a szükséglet meg fog szűnni. Az előző hat hónap nélkülözései, amíg átszelte a Csendes-óceánt, mindig is vékony testét már így is egy vándorló koldus testévé soványították, amit szemeinek szórakozott pillantásán kívül alig tart össze valami. Mégis, ez a soványság, ez a hús fölöslegességétől való megszabadulás valami belső, izmos szívósságot tárt föl, a mozgás gazdaságosságát és egyenességét. Traven órákon át vándorolt, egymás után szemügyre véve a bunkereket, hogy megfelelő hálóhelyet találjon. Áthaladt egy kis leszállópálya maradványain, egy raktár mellett, ahol egy tucat B-29-es feküdt egymás mellett, mint halott repülőgyíkok. A HOLTTESTEK Egyszer betévedt egy fémkalyibákból álló utcácskába, ahol pihenőhelyiségeket, zuhanyozófül kéket és egy önkiszolgáló éttermet talált. Egy összetört wurlitzer feküdt félig a homokba temetve az étterem mögött, melynek lemezei még mindig tartójukban voltak. Távolabb, a kalyibáktól ötvenyardnyira levő kis célmedencébe dobva hevert azoknak a teste, akiket eleinte a kísértetváros lakóinak gondolt – egy tucat életnagyságú műanyag báb. Elmosódott grimaszokba torzult, félig megolvadt arcuk lábak és torzók kusza halmazából bámult rá.

Mindkét oldalról hallotta a hullámok hangját, amit a homokdombok letompítottak, a nagy parti hullámokat, amint a sziklákhoz csapódtak meg a lagúnán belüli partokhoz. Ő mégis kerülte a tengert, és habozva állt meg minden olyan emelkedő vagy homokdomb előtt, amiről megláthatta volna. A kameratornyok mindenütt megfelelő rálátást biztosítottak volna neki a sziget zavaros topográfiájára, de ő elkerülte rozsdás lépcsőiket. Traven hamarosan rájött, hogy bármennyire rendszertelennek látszanak is az épülettömbök és tornyak, közös középpontjuk uralja a szigetet, és egyedülálló perspektívát ad. Mint ezt az egyik bunker ablaknyílásából észrevette, ahová pihenni ült le, valamennyi megfigyelőhely koncentrikus körök sorozatán helyezkedett el, egyre szorosabb ívekbe kanyarodva a legbenső szentély felé. Ez a végső kör, lent a zéróterepen, még rejtve maradt a homokdombok vonala mögött, egy negyedmérföldnyire nyugatra. A VÉGSŐ BUNKER Néhány, a szabadban töltött éjszaka után Traven visszatért arra a betonpartra, ahol a szigeten töltött első reggelén ébredt, és otthonát – ha ugyan lehet ezt a szót használni arra a nyirkos, omladozó odúra – egy kamerabunkerben rendezte be ötvenyardnyira a célmedencéktől. A sötét lyuk a vastag, megdőlt falak között, bármennyire is sírboltszerű volt, mégis bizonyos fizikai biztonságérzetet adott neki. Odakint a homok odasodródott a bunker oldalaihoz, félig betemette a keskeny ajtónyílást, mintha azt a hatalmas időszakot kristályosítaná ki, ami a bunker építése óta eltelt. Az öt kameranyílás keskeny háromszögei, a műszerek által meghatározott formáik és helyzetük, mint runikus betűk díszítették a nyugati falat. Ezeknek a rejtjeleknek a változatai díszítették a többi bunkerek falait is, ez volt a sziget egyedülálló kézjegye. Reggelente, ha Traven ébren volt, a napot mindig öt jelképes sugárra bontva láthatta. A fülkében többnyire csak nyirkos, homályos fény derengett. A leszállópálya irányítótornyában Traven talált egy halom kiselejtezett folyóiratot, és ezekből csinált ágyat magának. Egy napon, a bunkerben fekve a beriberi első rohama után, előhúzott egy folyóiratot, ami a hátát nyomta, és benne egy hatéves kislány teljes oldalas képét találta. A szőke hajú gyermek, nyugodt arcával és magába mélyülő tekintetével, ezernyi fájdalmas emléket ébresztett föl benne a fiáról. A képet fölragasztotta a falra, és azt bámulta, képzelgéseibe merülve. Az első néhány hétben Traven alig hagyta el a bunkert, és elhalasztotta a sziget további felderítését is. A szimbolikus utazás a sziget belső köreibe úgyis önmaga határozza meg az érkezés és a távozás idejét. Nem alakított ki semmiféle napirendet a maga számára. Rövidesen eltűnt minden időérzéke, és élete teljesen egzisztenciális lett, egy abszolút törés választott el minden percet az utána következőtől, mint két kvantumeseményt. Mivel túl gyönge volt ahhoz, hogy élelmet gyűjtsön magának, azokon a régi élelmiszercsomagokon élt, amiket a romos szupererődökben talált. Szerszám hiányában egy napig is eltartott, míg kibontotta a konzervdobozokat. Fizikai hanyatlása folytatódott, de közönyösen nézte sovány lábait és karjait. Mostanára már elfelejtette a tenger létezését, és homályosan úgy érezte, hogy a korallsziget egy folytonos szárazföld része. A bunkertől százyardnyira északra és délre a vérszegény pálmák sorával borított homokdombok takarták el a tengert és a lagúnát, és a hullámok gyönge, visszafojtott dobolása éjszaka egybeolvadt emlékeivel a háborúról és a gyermekkorról. Keletre feküdt a kényszerleszálló pálya és a repülőgépek. A délutáni változó, egyenes vonalú árnyakban a gépek vonaglani és forogni látszottak. A bunker előtt, ahol ülni szokott, terült el a célmedencék rendszere, a sekély üregek végighúzódtak a korallszigeten. Feje fölött az öt nyílás úgy tekintett erre a tájra, mint egy futurista mítosz gondviselő szimbólumai.

A TAVAK ÉS A KÍSÉRTETEK A tavakat arra a célra tervezték, hogy feltárjanak mindenfajta sugárbiológiai változáshegy bizonyos kiválasztott növényzetben, de a mintapéldányok már régen önmaguk groteszk paródiáivá nyíltak és elpusztultak. Néha, esténként, amikor síri fény borította a betonbunkereket és járdákat, és a medencék az elhagyatott mauzóleumváros dísztavainak látszottak, egy olyan városban, amit még a holtak is elhagytak, látni szokta a felesége és a fia kísértetét, amint a túlsó parton álltak. Magányos alakjuk mintha már órák óta figyelte volna őt. Bár sohasem mozdultak, Traven biztos volt benne, hogy őt hívják. Képzelgéseiből fölriadva, Traven előrebotorkált a sötét homokban a tó partjáig, és átgázolt a vízen, némán kiáltozva a két alak után, akik kéz a kézben távolodtak a tavak között, és eltűntek a távoli utakon túl. A hidegtől reszketve, Traven ilyenkor visszatért a bunkerbe, és lefeküdt a régi folyóiratokra, várva visszatértüket. Arcuk emléke, feleségének halványan világító vonásai emlékezete folyóján lebegtek tova. Az ÉPÜLETTÖMBÖK (2) Míg fel nem fedezte az épülettömböket, Traven nem jött rá, hogy sohasem fogja elhagyni a szigetet. Ennél a pontnál, vagy két hónappal az érkezése után, Traven kimerítette csekély élelmiszerkészletét, és a beriberi tünetei akutabbá váltak. Kezének és lábának merevsége, erővesztesége egyre fokozódott. Csak hatalmas erőfeszítéssel és azzal a tudattal tudta elhagyni folyóiratfekhelyét és a bunkert, hogy a sziget belső szentélyét még nem derítette fel. Azon az estén, amint ott ült a homokhordalékban az ajtónál, fényt látott fölragyogni a pálmákon keresztül, a korallsziget körüli távolban. Összezavarva ezt felesége és fia képével, és azt képzelve, hogy várják őt valami meleg családi tűzhely mellett a homokdombok között, Traven megindult a fény felé. Még száz yardot sem haladt, amikor elvesztette irányérzékét. Hosszú órákon át kóválygott a leszállópálya körül, és csupán annyit ért el, hogy a homokból kiálló törött coca-colős üveg megvágta a lábát. Éjszakára abbahagyta a kutatást, és másnap reggel újból nekiindult. Miközben elhagyta a tornyokat és az épülettömböket, a forróság összefüggő köpönyegként borította a szigetet. Belépett az időtlenség zónájába. Csupán az egyre szűkülő körök figyelmeztették arra, hogy a tűzfennsík belső mezeje felé közeledik. Megmászta a gerincet, ami előző, a szigeten tett felfedező útjainak végső pontja volt. A lent elterülő síkságról az ellenőrző tornyok úgy nyúltak az égbe, mint az obeliszkek. Traven megindult feléjük. A tornyok szürke falán emberi alakok gyönge körvonalai látszottak stilizált pózokban, a céltáblaközösség felvillanó árnyai a cementbe égetve. Itt-ott, ahol a betonfelszín megtört, pálmák nyúltak a mozdulatlan levegőbe. A célmedencék kisebbek voltak, teli a műanyag bábuk összetört testével. Legtöbbjük abban az ártatlan, családias testtartásban hevert, amilyenben a kísérletek előtt elhelyezték. A homokdombok legtávolabbi során túl, ahol a kameratornyok kezdtek Travennel szembefordulni, volt a teteje valaminek, ami leginkább kocka hátú elefántok csordájának látszott. Precíz sorokban voltak fölsorakozva egy medencében, ami sekély karámot alkotott, hátukról visszaverődött a napfény. Traven megvágott lábával bicegve közeledett feléjük. A laza homok mindkét oldalon

megroggyantotta a homokdombokat, és számos épülettömb az oldalára dőlt. Ez a bunkerekkel teli síkság vagy negyedmérföldnyi kiterjedésű volt, és a valamelyik korábbi kísérletnél a felszínre bombázott, félig eltemetett roncsok olyanok voltak, mintha elhagyott anyaméhek lennének, amelyek a világra hozták ezeket a megalitokat. AZ ÉPÜLETTÖMBÖK (3) Hogy megértsünk valamit az épülettömbök hatalmas mennyiségéből, nyomasztó méreteiből és Travenre tett hatásából, el kell képzelnünk, hogy az egyik ilyen betonmonstrum árnyékában ülünk, vagy annak az óriási labirintusnak a közepén bolyongunk, ami a sziget középső fennsíkját foglalta el. Kétezer, pontosan 15 láb magas, szabályos kocka helyezkedett el itt egyenlően tíz-tíz yardnyi távolságra egymástól. Ezek egyenként kétszáz tömbből álló sávokat alkottak, egymás és a robbanás iránya felé megdőlve. Építésük évei óta csak egy kicsit koptak meg, és komor profiljaik olyanok voltak, mint egy gigantikus sajtolóprés élei, amit ház nagyságú levegőkockák kihasítására terveztek. Három oldaluk sima volt és egybefüggő, de negyediken, a robbanással ellentétes oldalukon volt egy-egy keskeny vizsgálati ajtó. Az épülettömböknek különösen ez a vonása nyugtalanította Travent. Bár igen, sok ajtó volt, a perspektíva valamiféle szeszélye folytán az útvesztőn belül bármely pontról csak egyetlen oldalfolyosó ajtói látszottak. Ahogy a külső folyosók felől a fennsík középpontja felé haladt, egymás után tűntek fel és el a kis fémajtók sorai. Körülbelül húsz tömb, közvetlenül a zéróterep mellett, tömör volt: a többi tömb fala pedig különböző vastagságú. Kívülről egyformán szilárdnak látszott valamennyi. Amint belépett az első hosszú folyosóra, Traven úgy érezte, hogy hónapok óta tartó makacs fáradtsága növekedni kezd. Geometriai szabályosságukkal és simaságukkal az épülettömbök többet látszottak elfoglalni saját térfogatuknál, és az abszolút rend és nyugalom lelkiállapotát kényszerítették Travenre. Folytatta útját az útvesztő középpontja felé mohó igyekezettel, hogy elzárja maga elől a sziget többi részét. Néhány szeszélyes balra és jobbra kanyarodás után egyedül találta magát, és nem volt már kilátása sem a tengerre, sem a lagúnára, sem a szigetre. Itt leült, hátát az egyik tömbnek támasztva, megfeledkezve a felesége és fia utáni kutatásról. A szigetre érkezése óta első ízben kezdett csökkenni az elhagyatott táj okozta tudathasadásos érzése. Egy fejleményre nem számított. Amikor sötétedni kezdett, és szükségét erezte, hogy elhagyja az épülettömböket, és élelmet kerítsen, rájött, hogy eltévedt. Bárhogy is igyekezett visszakeresni lábnyomait, jobbra vagy balra egy kerülő utat találni, a nap szerint tájékozódva határozottan délnek vagy északnak tartani, mindig a kiindulási pontnál találta magát. Csak amikor már besötétedett, sikerült kijutnia. Elhagyva előző otthonát a repülőgép-roncstelep mellett, Traven összeszedett minden konzervet, amit csak a szupererődítmények főtornyainak és célzóhelyeinek raktáraiban talált. Egy összetákolt szánon átvonszolta a konzerveket a szigeten. Az épülettömbök külső sávjától ötvenyardnyira elfoglalt egy düledező bunkert, és a szőke hajú gyermek egyre fakuló képét kitűzte az ajtó melletti falra. A kép darabokra esett szét, mint önmaga széthulló tükörképe. Az épülettömbök felfedezése óta a reflexek embere lett, amit a saját idegrendszerének szintje fölötti szintek váltottak ki (míg az autonóm rendszert, Traven érezte, a múlt uralta, addig központi idegrendszere a jövő felé tört). Esténként, ha fölébredt, rendszerint étvágytalanul evett, azután az épülettömbök között bolyongott. Néha magával vitt egy kulacs vizet, és két-három napig is ott maradt.

A TENGERALATTJÁRÓ-KIKÖTŐK Ezt a bizonytalan egzisztálást folytatta a következő hetekben is. Egy este, amikor kiment az épülettömbökhöz, ismét meglátta a feleségét és a fiát, amint a homokdombok között álltak egy magányos kameratorony alatt, és kifejezéstelen arccal bámultak rá. Megértette, hogy utánajöttek a szigeten át előző tartózkodási helyükről, a kiszáradt tavak vidékéről. Körülbelül ugyanekkor látta ismét a távoli fényt integetni és elhatározta, hogy folytatja a sziget földerítését. Félmérföldnyire talált négy tengeralattjáró-kikötőt egy kiszáradt, keskeny öbölben, amelyek a tenger felől a homokdombok felé kanyarodtak. A kikötőhelyeken még maradt néhány lábnyi víz, tele különös, foszforeszkáló halakkal és növényekkel. A figyelmeztető fény egy fémállvány csúcsán villant föl időről időre. Egy frissen kiürített, jókora tábor maradványai álltak kint a mólón. Traven mohón rakta meg a szánját az egyik fémkalyibában fölhalmozott készletekből. A táplálkozás megváltozásával a beriberi csökkent, és a következő napokban Traven gyakran visszatért a táborba. A tábor egy biológiai expedíció telephelyének látszott. A táborirodában egy rakás táblázatot talált mutáns kromoszómák ábráival. Összegöngyölte őket, és magával vitte bunkerébe. Az absztrakt ábráknak nem volt értelme, de gyógyulása alatt azzal szórakozott, hogy megfelelő címeket talált ki nekik. (Később, a repülőtéri raktárban járva, egyik fosztogató útján, megtalálta a félig eltemetett wurlitzert, és kitépte belőle a lemezek listáját, megállapítva, hogy azok a legjobb képaláírások. Így kicifrázva, a táblázatok számos asszociációs rétegre tettek szert.) TRAVEN: ZÁRÓJELBEN A kvantumvilág elemei: A végső part. A végső bunker. Az épülettömbök. A táj rejtjelezett. Belépési pontok a jövőbe = szintek egy központi idegrendszeri tájban = a lényeges idő zónái. Augusztus 5. Megtaláltuk a Traven nevű embert. Különös, elhagyatott figura, aki egy bunkerben rejtőzik az elhagyott sziget belsejében. Számos, az időjárás és az alultápláltság következtében kialakult betegségben szenved, de erről nem tud, sem semmiféle egyéb eseményről az őt körülvevő világban... Azt állítja, hogy valami meg nem nevezett tudományos kísérlet elvégzésére jött a szigetre – de én azt hiszem, hogy ő is tisztában van a saját motívumaival és a sziget egyedülálló szerepével... A sziget külseje valami módon összefügg bizonyos, az időről alkotott öntudatlan képzetekkel, különösen pedig saját halálunk elfojtott előérzetével. Az ilyen építmények vonzerejét és veszélyességét, mint a múlt is bizonyította, nem kell hangsúlyoznom... Augusztus 6. A szemei egy megszállott szemei. Meg merem kockáztatni, hogy nem ő az első és nem is az utolsó, aki meglátogatja a szigetet.

Dr. C. Osborne Eniwetok Naplójából TRAVEN ELVESZVE AZ ÉPÜLETTÖMBÖK KÖZÖTT Készletei kimerültével Traven szinte állandóan az épülettömbök körzetén belül maradt, maradék erejét arra tartogatva, hogy az épülettömbök üres folyosóit járja. Lábának elfertőződése megnehezítette, hogy kiegészítse készleteit a biológusok által hátrahagyott készletekből, és ahogy ereje csökkent, egyre kevesebb bátorságot érzett ahhoz, hogy kimenjen az épülettömbök közül. A megalítok rendszere teljes mértékben helyettesítette tudatának azokat a funkcióit, amelyek a tér és idő szüntelen racionális rendjének érzetét biztosították. Nélkülük valóságérzete alig terjedt tovább a talpa alatti néhány négyzetcentiméternyi homoknál. Az útvesztőbe tett egyik utolsó kirándulása alkalmával az egész éjszakát és a következő reggel nagy részét is a menekülésre tett hiábavaló kísérlettel töltötte. Az árnyékok egyik háromszögétől a másikig vonszolva magát – lába olyan nehéz volt, mint a kő, és szemmel láthatóan gyulladásban is volt térdig – megértette, hogy rövid időn belül ki kell találnia valamit, ami számára egyenértékű az épülettömbökkel, vagy köztük fogja bevégezni az életét, elveszve ebben az önmaga alkotta mauzóleumban olyan biztosan, mint a fáraók kísérete. Tehetetlenül üldögélt valahol a rendszer központjában, a sírkamrák arc nélküli sorai elhalványodtak körülötte, mikor az égboltot lassan kettészelte egy könnyű repülőgép berregése. A gép elszállt a feje fölött, majd öt perc múlva visszatért. Megragadva a lehetőséget, Traven kínkeservesen föltápászkodott, és kiment az épülettömbök közül, feltartott fejével nyomon követve a kondenzcsík halványan csillogó sugarát. A bunkerben fekve elmosódottan hallotta, hogy a repülőgép visszatér, és ellenőrzi a terepet. MEGKÉSETT MEGMENTŐK – Kicsoda maga? Tisztában van vele, hogy a halálán van? – Traven... Egy kis baleset ért. Örülök, hogy iderepültek. – Örülhet is. De miért nem használta a rádiótelefonunkat? Mindegy, hívjuk a flottát, és elvitetjük magát. – Nem... – Traven félig felkönyökölt, és erőtlenül a farzsebét kereste. – Van valahol egy engedélyem. Kutatásokat folytatok. – Mit kutat? – A kérdésben benne volt Traven motívumainak teljes megértése. Traven az árnyékban feküdt a bunker szélárnyékos oldalán, és erőtlenül emelte szájához kulacsát, míg Osborne doktor a lábát kötözte. – Fosztogatta a raktárainkat is. Traven megrázta a fejét. Ötvenyardnyi távolságban a csíkos, kék Cessna úgy állt a beton leszállópályán, mint egy tündöklő szitakötő. – Nem gondoltam, hogy visszajönnek. – Nyilván nincs magánál. A gép pilótafülkéjében ülő fiatal nő kimászott a repülőből, és odajött hozzájuk. Futó pillantást vetett a szürke bunkerekre és tornyokra, és nem mutatott érdeklődést a legyengült Traven iránt. Osborne mondott neki valamit, a lány lenézett Travenre, és visszament a repülőgéphez. Amint megfordult, Traven önkéntelenül fölemelkedett, mert felismerte a lányban a gyermeket, akinek képét a bunker falára szögezte. Azután eszébe jutott, hogy a folyóirat nem

lehetett négy-öt évnél régebbi. A repülőgép motorja beindult. Traven látta; amint a gép ráfordul az egyik pályára, és fölszáll a szélbe. Aznap délután a fiatal nő egy dzsippel az épülettömbökhöz hajtott, és kirakott egy kis tábori ágyat meg egy ponyva napernyőt: A közbeeső órákat Traven átaludta. Felfrissülve ébredt, amikor Osborne éppen visszatért a környező homokdombok felderítéséből. – Mit csinál itt? – kérdezte a fiatal nő, miközben az ernyő tartóköteleit a bunker tetejéhez erősítette. Traven nézte a lány mozdulatait. – Keresem... a feleségemet és a fiamat. – Ezen a szigeten vannak? –A lány meglepetten, de a választ elfogadva nézett körül. – Itt? – Bizonyos értelemben. A bunker megtekintése után Osborne is csatlakozott hozzájuk. – A gyermek a fényképen a maga lánya? Traven habozott. – Nem. Örökbe fogadott engem. Miután képtelenek voltak kihámozni válaszai értelmét, de elfogadták ígéreteit, hogy elhagyja a szigetet, Osborne és a fiatal nő visszahajtottak táborukba. Osborne naponta eljött cserélni a kötést, a kocsit pedig a fiatal nő vezette, aki, úgy látszott, megértette, hogy milyen szerepet osztott rá Traven. Osborne, amikor megtudta, hogy Traven korábban hadipilóta volt, gyanítani kezdte, hogy a férfi olyan késői mártír lehet, akinek pályafutása a termonukleáris kísérletek időleges felfüggesztésének következtében futott zátonyra. – A bűn komplexum nem az erkölcsi szankciók válogatás nélküli halmozása. Azt hiszem, maga túlzásba viszi a dolgot. Amikor Eatherly nevét említette, Traven a fejét rázta. Osborne rendíthetetlenül folytatta: – Biztos benne, hogy maga nem ugyanúgy használja Eniwetok képét – a saját pünkösdi szelére várva? – Higgyen nekem, doktor, nem – felelte Traven határozottan. – Számomra a hidrogénbomba az abszolút szabadság szimbóluma volt. Úgy érzem, megadja nekem a jogot és a kötelességet is –, hogy bármit megtegyek, amit csak akarok. – Különös logika – jegyezte meg Osborne. – Hát nem vagyunk felelősek legalább saját fizikai létezésünkért, ha már másért nem is? – Nem most, azt hiszem – válaszolta Traven. – Végül is, lényegében mi halottainkból feltámasztott emberek vagyunk. Mégis gyakran gondolt Eatherlyre: a Harmadik Előtti Ember mintapéldányára – a Harmadik Előtt 1945. augusztus 6-án, kezdődött –, aki a kozmikus bűn egész terhét hordozta magában. Röviddel azután, hogy Traven ismét járni tudott, másodízben is ki kellett menteni őt az épülettömbök közül. Osborne már kevésbé volt békülékeny. – A munkánkat majdnem befejeztük – mondta figyelmeztetően. – Maga itt meg fog halni, Traven. Mit keres azok között az épülettömbök között? Traven maga elé mormogta: „Az ismeretlen civil sírját, a Homo hydrogenesisét, az Eniwetok Emberét.” – Doktor – mondta –, a maga laboratóriuma a sziget rossz oldalán van. – Tudom, Traven. Ritkább halak úszkálnak a maga fejében, mint bármelyik

tengeralattjáró-kikötőben – vágott vissza csípősen Osborne. Egy nappal a távozásuk előtt a fiatal nő elvitte Travent a tavakhoz, ahol annak idején partra szállt. Búcsúajándékként, az idős biológustól nem várható ironikus gesztusként elhozta Osborne-tól a kromoszómatáblázatok képaláírásainak pontos listáját. Megálltak a szétroncsolt wurlitzer mellett, és a lány a listát fölragasztotta a választható számok listája helyére. A szupererődítmények megroggyant roncsai között kóboroltak. Traven szem elől tévesztette a lányt, és a következő tíz percben nem is talált rá a homokdombok között. Végül abban a kis amfiteátrumban találta meg, amit az egyik korábbi expedíció által épített napenergia-nyerő lejtős tükrei alkottak. A lány rámosolygott Travenre, amikor az éppen átlépett az állványzaton. A lány tucatnyi töredékes képe tükröződött a törött lemezekben némelyiken nem volt feje, másokon meg karjai megsokszorozódva tekeregtek körülötte, mint egy hindu istennő kígyózó végtagjai. Traven zavartan megfordult, és visszament a dzsiphez. A visszafelé vezető úton összeszedte magát. Elmesélte látomásait a feleségéről és a fiáról. – Az arcuk mindig nyugodt – mondta. – Különösen a fiamé, bár valójában mindig nevetett. Egyetlenegyszer volt csak komoly az arca, amikor megszületett – akkor legalább millióévesnek látszott. A fiatal nő bólintott. – Remélem, hogy megtalálja őket. – És mint egy utólagos gondolatot, még hozzátette: – Osborne doktor szólni fog a flottának, hogy maga itt van. Rejtőzzön el valahová. Traven megköszönte a figyelmeztetést. Az épülettömbök központjából integetett a lánynak másnap, amikor a lány végleg elrepült. A FLOTTA KÜLÖNÍTMÉNYE Amikor a kutat különítmény érte jött, Traven az egyetlen logikus helyen rejtőzködött. Szerencsére a kutatás felületes volt, és néhány óra múlva le is fújták. A tengerészek jócskán hoztak magukkal sört, és a kutatás rövidesen részeg kóborlássá változott. Az ellenőrző tornyok falain Traven később disznó párbeszédekkel teleírt buborékokat talált az árnyalakok szájához rajzolva, amitől pózaik megteltek a barlangrajzok táncosainak priapikus vidámságával. A különítmény ténykedésének csúcspontja egy benzintartály felrobbantása volt, amit egy föld alatti raktárban találtak a repülőtér közelében. Ahogy hallgatta először a nevét bömbölő hangszórókat és a homokdombok között haldokló madarak elhagyatott rikoltásaként elülő visszhangot, majd a robbanás robaját és a nevetést a különítmény távozásakor, Traven úgy érezte, hogy ezek voltak az utolsó hangok, amiket hallott. Az egyik célmedencében rejtőzködött, a műanyag bábuk törött testei között fekve. Az izzó napsütésben eltorzult arcuk vakon bámult rá a végtagok halmazából, zavaros vigyorgásuk olyan volt, mint a némán nevető holtaké. Arcuk emléke töltötte ki a tudatát még akkor is, amikor átmászott a testeken, és visszatért bunkerébe. Amint az épülettömbök felé haladt, meglátta, hogy felesége és fia ott állnak előtte az úton. Alig tíz yard választotta el tőlük, feléje forduló fehér arcuk szinte megsemmisítő erejű várakozást tükrözött. Traven még soha nem látta őket ilyen közel az épülettömbökhöz. Felesége halvány vonásai belülről fénylettek, ajkai szétnyíltak, mintha köszöntené, és kezét a férfi keze felé nyújtotta. Fia arca azzal a furcsa, nyugodt arckifejezéssel és a fényképen látott gyermek

titokzatos mosolyával tekintett rá. – Judith! David! Traven megdöbbenten rohant feléjük. Azután a fény hirtelen megváltozott, és az asszony meg a fiú ruhája halotti lepellé alakult, és Traven megpillantotta a nyakukat és mellüket eltorzító sebeket. Elborzadva fölkiáltott. És mihelyt a kísértetek eltűntek, Traven bemenekült a biztonságot nyújtó épülettömbök közé. A BÚCSÚZÁS KATEKIZMUSA Ezúttal, ahogy Osborne megjósolta, már nem volt képes elhagyni az épülettömböket. Valahol az útvesztő közepén ült hát, hátával az egyik beton oldalfalnak támaszkodva, szemét a napra emelve. Körülötte a kockák vonalai alkották világának látóhatárát. Néha úgy tűnt, mintha a tömbök közeledtek volna felé, fenyegetően borulnak fölé, mint a kősziklák, a köztük lévő távolság alig karnyújtásnyira szűkül, és folyosók labirintusa tekergőzik közöttük. Azután a kockák eltávolodtak tőle, elkülönülve egymástól, mint egy táguló univerzum pontjai, míg a legközelebbi sor nem alkotott egy ideiglenes kerítést a látóhatár mentén. Az idő ismét kvantumokra töredezett. Órák hosszat tartotta dél, az árnyak a tömbökön belül maradtak, a hőség visszaverődött a betonfennsíkról. Azután minden átmenet nélkül azt vette észre, hogy kora délután van vagy este, és az árnyak úgy nyúlnak elő mindenfelől,.mint a mutogató ujjak. – Isten veled, Eniwetok! – mormolta. Valahol fény villant föl, mintha az egyik épülettömböt, mint egy golyós számológép golyóját, valami félretaszította volna. Isten veled, Los Alamos! Ismét eltűnt egy épülettömb. Az őt körülvevő folyosók érintetlenek maradtak, de valahol a tudatában megjelent a semleges tér egy apró darabja. Isten veled, Hirosima! Isten veled, Alamagordo! Isten veled, Moszkva, London, Párizs, New York!... Ingák remegtek, az elveszett egész számok hullámsorozata. Traven abbahagyta, mert rájött ennek a végeláthatatlan búcsúzásnak a hiábavalóságára. Az ilyen búcsúzás megkövetelte volna, hogy aláírásával lássa el a világmindenség minden egyes részecskéjét. ABSZOLÚT DÉL: ENIWETOK Az épülettömbök most egy végtelenül keringő óriáskeréken helyezkedtek el. Fölemelték Travent az égbe, ahonnan láthatta az egész szigetet és a tengert, azután ismét megint alászálltak vele az átlátszatlan betonfelszínen keresztül. Innen nézett föl a betonköpeny belső borítására, az egyenes vonalú üregek felfordított tájára, a tórendszer kupola alakú hantjaira, az épülettömbök üres kocka alakú gödreinek ezreire. „ISTEN VELED, TRAVEN!” A vége felé csalódottan állapította meg, hogy mindennek ezzel a végső elvetésével nem nyert semmit. Világos pillanataiban lenézett lesoványodott karjaira és lábaira, melyeket fekélyek csipkemintái borítottak. Jobbra tőle a felkavart porban erőtlen sarkak bizonytalan nyomait látta. Balra tőle hosszú folyosó vezetett az épülettömbök között a százyardnyira belécsatlakozó

további ferde folyosókhoz. Ezek között, ott, ahol egy keskeny nyílás látni engedte a tömbökön túli nyílt tért, egy félhold alakú árnyék lebegett a levegőben a föld felett. A következő félórában ez az árnyék lassan mozgott, a nappal együtt fordult bele egy homokdomb profiljába. A HASADÉK Ebbe a jelbe kapaszkodva, ami úgy lebegett előtte, mint valami szimbólum egy pajzson, Traven átvonszolta magát a poron. Bizonytalanul fölállt és eltakarta szeme elől az épülettömböket. Egyszerre mindig csak néhány lépést tudott tenni. Tíz perccel később úgy bukkant elő az épülettömbök nyugati határán túl, mint egy elhagyott várost hátrahagyó, támolygó koldus. A homokdomb ötvenyardnyira volt tőle. A dombon túl, az árnyéktól ernyőzve, mészkőgerinc futott végig a sziget ezen pontján túli pusztaság dombocskái között. Egy régi bulldózer maradványai, szögesdrótbálák és ötvengallonos vashordók hevertek félig betemetve a homokban. Traven közeledett a dombhoz, de vonakodott elhagyni ezt az ismeretlen homokáradatot. Téblábolt még egy darabig a homoktenger végén, azután leült egy sekély hasadék szájánál a gerinc meredélye alatt. Miután leporolta a ruháit, türelmesen bámulta az épülettömbök nagy körét. Tíz perccel később észrevette, hogy valaki nézi. A PARTRA VETETT JAPÁN A holttest, amelynek szeme Travenre meredt, baloldalt feküdt, a hasadék fenekén. Középkorú, erős testalkatú ember volt, a hátán feküdt, a feje alatt kőpárna, karjait széttárva, mintha az ég ablakát vizsgálná. Ruháinak anyaga fakószürke ornátussá rohadt, de minthogy a szigeten nem élt semmiféle apró ragadozó állat, a test bőre és izomzata ép volt. Itt-ott, a térd vagy a csukló hajlatában egy-egy csontos rész villant elő a bőr összetartó burkából, de az arc még érintetlen volt, és arra mutatott, hogy a holttest egy diplomás japán férfié. Az erős orrot, magas homlokot és széles ajkat nézve Traven úgy gondolta, hogy a japán orvos vagy ügyvéd lehetett. Azon töprengve, hogy a holttest hogy kerülhetett ide, Traven néhány lábnyival lejjebb csúszott a lejtőn. A holttest bőrén nem voltak sugárzás okozta sebek, ami arra mutatott, hogy a japán öt éve vagy ennél kevesebb ideje van a szigeten. Az öltözéke sem látszott egyenruhának, tehát nem lehetett valami katonai vagy tudományos különítmény szerencsétlenül járt tagja sem. A holttesttől balra, bal kezének érintési távolságán belül egy kopott bőrtok hevert, egy térképtartó maradványa. Jobbra egy oldalzsák burka feküdt nyitva, kilátszott belőle a vizeskulacs és a kis ételdoboz. Traven lecsúszott a lejtőn, míg Iába a holttest cipőjének leválófélben lévő sarkába nem ütközött, a kiéhezettség reflexe egy pillanatra elfeledtette vele, hogy ez a japán szándékosan választotta a hasadékot halála helyéül. Megragadta a kulacsot. Egy csészényi sótlan víz lötyögött a kulacs rozsdásodó fenekén. Traven lenyelte a vizet, és a feloldott ásványi sók keserű réteggel vonták be ajkait és nyelvét. Az ételdoboz üres volt, kivéve valami sűrített szörpből ráragadt bevonatot. Traven ezt lekaparta a tetővel, és szétrágta a kátrányszerű lemezkéket, hagyva, hogy szétolvadjanak szájában szinte mámorító édességgel. Néhány perc múlva elszédült, és kényelmesen elhelyezkedett a holttest mellett. A holttest világtalan szeme mozdulatlan részvéttel bámult rá. A LÉGY

(Egy kis légy, ami Traven feltételezése szerint követte őt a hasadékba, most a holttest arca körül zümmög. Rossz lelkiismerettel Traven előrehajol, hogy megölje, azután arra gondol, hogy ez a parányi őrszem talán a holttest hűséges társa volt, akit cserében a holttest gazdag nedvei és pórusainak kipárolgásai táplálnak, óvatosan, hogy kárt ne tegyen benne, bátorítja a legyet, hogy szálljon le a csuklójára.) DR. YASUDA: Köszönöm, Traven. Az én helyzetemben, ugye megérti... TRAVEN: Természetesen, Doktor. Sajnálom, hogy megpróbáltam megölni – ezeket a meggyökeresedett szokásokat, tudja, nem olyan könnyű lerázni. A nővére gyermekei Osakában 44-ben, a háború kényszerhelyzetei, gyűlölöm megemlíteni őket. A legtöbb ismert indok annyira alávaló, hogy az ember az ismeretlent kutatja abban a reményben, hogy… YASUDA: Kérem, Traven, ne feszélyezze magát. A légy szerencsés, hogy ilyen sokáig megőrizhette a személyazonosságát. A fia, akit gyászol, nem is szólva az én két unokahúgomról meg az unokaöcsémről, hát nem haltak meg mindennap? A világ minden szülője korábbi gyermekkoruk elveszített fiait és lányait gyászolja. TRAVEN: Maga nagyon elnéző, Doktor. Én nem merném... YASUDA: Egyáltalában nem, Traven. Én nem keresek mentségeket magának. Mindegyikünk csak egy kicsivel több, mint életünk végtelen megvalósítatlan lehetőségeinek szegényes maradéka. De a maga fia meg az én unokaöcsém rögzítődött az emlékezetünkben, az ő személyazonosságuk olyan biztos, mint a csillagoké. TRAVEN (nem teljesen meggyőzve): Lehet, hogy így van, Doktor, de ez veszélyes következtetésekhez vezet ennek a szigetnek az esetében. Például, az épülettömbök... YASUDA: Pontosan azok, amiről én beszélek, Traven. Itt, az épülettömbök között végre megtalálta önmagának azt a képét, amely független a tér és idő véletleneitől. Ez a sziget egy lételméleti Édenkert, miért űzné ki önmagát a kvantumáramok világába? TRAVEN: Bocsásson meg! (A légy visszarepült a holttest arcára, és az egyik kiszáradt szemgödörben ül, amitől a jó doktor olyan, mintha csúfondárosan kacsintana. Traven kinyújtja a kezét, és a tenyerébe csalogatja a legyet Gondosan megvizsgálja.) Hát igen, lehet, hogy ezek a bunkerek lételméleti objektumok, de az kétséges, hogy vajon ez–e a lételméleti légy. Igaz, hogy ezen a szigeten ez az egyetlen légy, majdnem a legjobb dolog... YASUDA: Maga nem tudja elfogadni a világmindenség pluralitását. Kérdezze meg önmagától, hogy miért, Traven. Miért kell ennek gyötörnie magát? Úgy látom, hogy maga a fehér leviatánt kergeti, a zérót. A part veszélyes övezet. Kerülje el. Legyen igazán alázatos, kövesse a beleegyezés filozófiáját. TRAVEN: Akkor megkérdezhetem, hogy maga miért jött ide, Doktor? YASUDA: Hogy tápláljam ezt a legyet. „Miféle nagyobb szeretet?” TRAVEN (még mindig töprengve): Ez nem oldja meg valójában a problémámat. Az épülettömbök, tudja... YASUDA: Rendben van, ha mindenképpen így akarja. TRAVEN: De, Doktor!... YASUDA (ellentmondást nem tűrő hangon): Ölje meg azt a legyet! TRAVEN: Ez nem a vég, és nem a kezdet. (Reménytelenül megöli a legyet. Kimerülten elalszik a holttest mellett.) A VÉGSŐ PART

Egy darab kötelet keresve a homokdomb mögötti szemétdombon, Traven egy bála rozsdás drótkötelet talált. Letekerte, hurkot kötött belőle a holttest mellkasa köré, és kihúzta a testet a hasadékból. Egy faláda tetejéből rozoga szánt készített. A holttestet ülő helyzetben a szánra erősítette, és elindult vele az épülettömbök külső sávja mentén. Körülötte a sziget csöndes maradt. A pálmák sora a nap felé tört, csak Traven saját mozgása változtatta egymást keresztező törzseik rejtjeleit. A kameratornyok szögletes tetőtornyocskái úgy álltak ki a homokdombokból, mint elfeledett obeliszkek. Egy órával később, mikor Traven elérte a bunkere elé kinyúló ernyőt, kibogozta a drótkötelet, amit a derekára erősített. Fogta a széket, amit Osborne doktor hagyott ott neki, és elvitte egy pontig, ami félúton volt a bunker és az épülettömbök között. A japán holttestét a székhez kötözte úgy, hogy kezei a karfákon nyugodtak, amitől a halott férfi úgy nézett ki, mint aki nyugodtan pihen. Munkájával elégedetten Traven visszatért a bunkerhez, és lekuporodott az ernyő alá. Miközben az elkövetkező napok hetekké változtak, a japán méltóságteljes figurája ott ült székében, ötvenyardnyira, és őrizte Travent az épülettömböktől. Travennek most elég ereje volt ahhoz, hogy időről időre összeszedje magát, és táplálék után kutasson. A forró napfényben a japán bőre egyre inkább megfakult, és Traven éjszakánként gyakran felébredt, és látta, ahogy a síri alak ott ül, kezeit a karfákon nyugtatva, az árnyak között, amelyek a betonfelszínt borították. Ezekben a percekben gyakran látta a feleségét és a fiát, amint a homokdombok közül figyelik őt. Az idő múltával egyre közelebb jöttek, és néha már csak néhány yardnyira voltak Traventől. Traven türelmesen várta, hogy szóljanak hozzá, és a nagy épülettömbökre gondolt, melyek bejáratát a halott arkangyal ülő figurája őrizte, miközben a hullámok verték a távoli partot, és az égő bombázók keresztülzuhantak álmain. (The Terminal Beech) Gálvölgyi Judit fordítása

J. G. Ballard: Mélypont Napközben mindig aludtak. Pirkadatra a város lakói mind egy szálig hazamentek, és a házak elnémultak, az ablakok elé elsötétítőfüggönyöket húztak, miközben a nap a málladozó sós partok fölé emelkedett. A többségük idős ember volt, és hamarosan elaludtak elsötétített házikóikban, de Granger, nyughatatlan agyával és fél tüdejével, gyakran ébren feküdte végig a délutánokat, míg a kalyiba külső fémfala csikorgott és recsegett, és reménytelen kísérleteket tett, hogy végigrágja magát azokon a régi hajónaplókon, amiket Holliday mentett ki neki különböző összedőlt kilövőtornyokból. Hat órára a hőfrontok rendszerint visszahúzódtak dél felé a moszatsíkságokon keresztül, és a hálószobákban a légkondicionáló berendezések egymás után kikapcsoltak. Miközben a város lassan életre kelt, ablakait kitárva a hűvös esti levegőben, Granger leballagott reggelizni a Neptune bárba, gálánsan köszöntgetve napszemüvege mögül az idős házaspárokat, kik mindkét oldalt kitelepedtek a tornácra, és egymást bámulták az árnyékos utcán át. Ötmérföldnyire északra, a Holt Negyed üres szállodájában Holliday rendszerint még egy

órát pihent, és a távolban fehér pagodákként csillogó koralltornyokat figyelte, amelyek énekeltek és fütyültek, amint a hőmérsékletesés hulláma átcsapott rajtuk. Húszmérföldnyire láthatta a Hamilton, a legközelebb eső Bermuda-sziget szimmetrikus csúcsát, ami úgy emelkedett ki a kiszáradt tengerfenékből, mint egy sík tetejű hegy, rajta még látszott a fehér parti sáv keskeny gyűrűje a napfényben, a süllyedő óceán által hagyott hordalékvonal. Azon az estén még kevesebb kedve volt lemenni a városba, mint rendesen. Nemcsak hogy ott lesz Granger a Neptune magánszobájában, hogy megint ellássa őt a humor és a lelki fröccs megszokott keverékével – gyakorlatilag ő volt az egyetlen ember, akivel Holliday el tudott beszélgetni, és Hollidayt elkerülhetetlenül bosszantani kezdte függő viszonya az idősebb emberrel –, de ma lesz az utolsó megbeszélése a kivándorlásügyi tisztviselővel is, és ma kell meghoznia azt a döntést, ami egész jövőjét meghatározza. A döntés már bizonyos értelemben megszületett, ahogy ezt Bullen, a kivándorlásügyi tisztviselő egy hónappal korábbi látogatásakor megállapította. Nem törte magát, hogy rábeszélje Hollidayt, akinek nem voltak különleges képességei, sem olyan vezetői vagy jellembeli adottságai, amik hasznosak lehettek volna az új világokon. De Bullen rámutatott egy apró, de fontos tényre, amit Holliday jól megjegyzett és átgondolt az eltelt egy hónapban. – Ne felejtse el, Holliday – figyelmeztette a beszélgetés végén a sheriff vityillójának hátsó feléből rekvirált irodában –, hogy a település átlagéletkora hatvan év fölött van. Tíz év múlva talán már csak ketten lesznek Grangerrel, és ha Granger tüdeje kikészül, akkor maga egyedül marad. Szünetet tartott, hogy az általa felvázolt kilátás felszívódjon, majd nyugodtan hozzátette – A következő járattal elmegy az összes srác – a két Merryweather fiú, Tom Juranda (az a faragatlan fickó, hál' Istennek megszabadultam tőle, gondolta magában Holliday, vigyázz magadra, Mars). – Tisztában van azzal, hogy maga lesz itt az egyetlen ötvenen aluli? – Katy Summers marad – vágott közbe gyorsan Holliday, a fehér organdi ruha és a hosszú szőke haj fölvillanó képéből bátorságot merítve. A kivándorlásügyi tisztviselő rápillantott jelentkezési listájára, és kelletlenül bólintott. – Igen, de csak hogy a nagyanyját gondozza. Mihelyt az öreglány meghal, Katy egy szempillantás alatt eltűnik innen. Végül is semmi sincs itt, ami visszatartsa, vagy nem? – De – egyezett bele automatikusan Holliday. Most már nem volt. Holliday hosszú időn át, tévesen azt hitte, hogy volt. Katy vele egyidős volt, huszonkét éves, és Grangeren kívül ő volt az egyetlen, aki megérteni látszott Holliday elhatározását, hogy itt marad, és őrködik az elfelejtett Földön. De a kivándorlásügyi tisztviselő elutazása után három nappal a nagymama meghalt, és Katy csomagolni kezdett. Holliday esztelenül azt feltételezte, hogy a lány maradni fog, és most az nyugtalanította, hogy talán az önmagával kapcsolatos feltételezései is éppilyen téves premisszákon alapultak. Kimászott a függőágyból, kiment a teraszra, és lenézett a szálloda mellett húzódó sós partok foszforeszkálóan csillogó nyomásványaira. A védőtető alatti lakosztályban lakott, a tizedik emeleten, az épület egyetlen hőszigetelt részében, de az állandó süllyedés a tengerfenékbe széles repedéseket nyitott a közfalakon, amelyek vészesen közeledtek a tető felé. A földszint már eltűnt. Mire a következő szint is eltűnik – legföljebb hat hónap –, el kell hagynia ezt a hajdan oly népszerű üdülőhelyet, és vissza kell térnie a városba. Ez elkerülhetetlenül azt jelenti, hogy együtt kell majd laknia Grangerrel. Egymérföldnyi távolságban fölberregett egy motor. A szürkületben Holliday látta, amint a kivándorlásügyi tisztviselő helikoptere a szálloda, az egyetlen jellegzetes épület felé közeledik, majd miután Bullen azonosította a várost, elfordul, és lassan a leszállópálya felé kezd körözni. Nyolc óra, állapította meg Holliday. A beszélgetés másnap reggel 8.30-kor lesz. Bullen a

sheriffel fogja tölteni az éjszakát, teljesíti tatarozásbiztosi és békebírói kötelességeit, azután, miután beszélt Hollidayjel, elindul útjának következő szakaszára. Holliday még tizenkét óra hosszat szabad volt, még hozhatott abszolút döntéseket (vagy, pontosabban, szabadságában állt nem dönteni), de azután már el kellett köteleznie magát. Ez volt a kivándorlásügyi tisztviselő utolsó útja, az utolsó körutazás St. Helena elhagyott városaitól az Azori- és Bermuda-szigeteken át a fő atlanti átkelőhelyekig a Kanári-szigeteknél. Már csak két nagy kilövőplatform volt hajózható orbitális pályán – és ha azok is lejönnek, a Föld minden tekintetben elhagyatott lesz. Attól kezdve már csak a katonai összekötő személyzet néhány hátrahagyott tagjának lesz rá esélye, hogy fölszedjék. A városba vezető úton Hollidaynak kétszer kellett megállnia, hogy leeressze a dzsip első lökhárítójára szerelt sóekét, és lekotorja a hordalékot, ami délután ráolvadt a kábelútra. Mutáns moszatok, amelyeknek genetikai fejlődését meggyorsították a radioaktív sók, nyúltak föl a levegőbe az út mindkét oldalán, mint óriás kaktuszok, és a sötét, sós partot holdbeli kertté változtatták. De az egyre nagyobb teret meghódító sivatagnak ez a bizonyítéka csak megerősítette Hollidayban azt az érzést, hogy a Földön kell maradnia. Éjszakánként, ha éppen nem vitatkozott Grangerrel, körbekocsikázott a tengerfenéken, átmászott a lezuhant kilövőplatformokon, vagy Katy Summersszel kóborolt a moszaterdőkben. Néha Grangert is rábeszélte, hogy tartson velük, abban a reményben, hogy az idősebb ember szakértelme – Granger eredetileg tengeri biológus volt – növeli majd az ő ismereteit is a mélytengeri növényzettel kapcsolatban, de az eredeti tengerfeneket betemették a végeláthatatlan sódombok, így hát akár a Szaharában is kocsikázhattak volna. Amint belépett a Neptune-ba – ebbe az alacsony, csontszínű és krómozott terembe a leszállópálya szomszédságában, ami korábban, amikor kivándorlók ezreit szállították a déli fölgömbről a Kanári-szigetekre, az utasok várócsarnokául szolgált –, Granger odahívta őt az asztalához, és sétapálcájával megkocogtatta az ablakot, a kivándorlásügyi tisztviselő helikopterének sötét sziluettjére mutatva. – Tudom – mondta Holliday bosszúsan, miközben az asztal felé tartott, kezében poharával. – Nyugodj meg, láttam, amikor jött. Granger rávigyorgott. Holliday figyelmes, komoly arcával hajának szőke szalmakazla alatt és abszolút személyes felelősségérzetével mindig szórakoztatta. – Te nyugodj meg – mondta Granger, és ingkabátja alatt megigazította a beesett tüdejét leplező válltömést. (Mélyvízi búvárkodás közben veszítette el a fél tüdejét harminc évvel ezelőtt.) – Én nem repülök a Marsra a jövő héten. Holliday komoran bámult a poharába. – Én sem. – Fölnézett Granger szikár, szomorú arcára, és keserű gúnnyal hozzátette: Nem tudtad? Granger fölkiáltott, és botjával úgy csapott az ablakra, mintha a helikoptert akarná elkergetni. – Komolyan, nem mész? Határoztál? – Tévedsz. De igazad van. Még nem határoztam, de ugyanakkor nem megyek. Tudod értékelni a különbséget? – Tökéletesen, doktor Schopenhauer. – Granger ismét vigyorogni kezdett. Eltolta a poharát. – Tudod, Holliday, az a te bajod, hogy túlságosan komolyan veszed magadat. Nem veszed észre, hogy milyen nevetséges vagy. – Nevetséges? Miért? – kérdezte Holliday óvatosan. – Mit számít, hogy határoztál-e vagy sem? Most csak egy dolog számít, hogy összeszedj magadban elég bátorságot ahhoz, hogy toronyiránt megindulj a Kanári-szigetek felé, és felszállj a

távoli kék égbe. Az ég szerelmére, miért maradsz itt?! A Föld halott és eltemették. Itt már nincs múlt, jelen és jövő. Hát semmi felelősséget nem érzel saját biológiai rendeltetésedért? – Szerezd meg nekem ezt. – Holliday egy kiutalási kártyát vett elő ingének zsebéből, és átadta Grangernek, aki a készletek elosztásának felelőse volt. – Új légszivattyú kell a hall hűtőberendezéséhez. 30 wattos frizsider. Maradt még? Granger fölnyögött, és bosszúsan vette el a kártyát. – Az isten szerelmére, ember, te egy fordított Robinson Crusoe vagy, állandóan ezeket a régi vacakokat bütykölöd, próbálod összerakni. Te vagy az utolsó ember a vidéken, aki úgy döntött, hogy itt marad, miután mindenki más elment. Talán költő vagy, vagy álmodozó, de nem veszed észre, hogy ez a két állatfaj már kihalt? Holliday kinézett a betonon álló helikopterre és a település fényeire, amelyek visszatükröződtek a várost körülvevő sódombokon. A dombok egyre közelebb jöttek, már alig lehetett összeszedni a heti osztagot, hogy visszaszorítsák a dombokat. Tíz év múlva a helyzete ugyancsak hasonló lehet Crusoe-éhoz. Szerencsére a nagy víz- és benzintartályok – gáztartály nagyságú óriás hengerek – tartalma elég lesz ötven évre. Nélkülük, természetesen nem lenne választási lehetősége. – Hagyj már egy kicsit békén – mondta Grangernek. – Egyszerűen csak bennem akarsz igazolást találni a saját kierőszakolt maradásodért. Lehet, hogy az én fajtám kihalt, de én inkább itt ragaszkodom az élethez, minthogy teljesen eltűnjek. Különben is, van egy olyan érzésem, hogy egyszer még visszajönnek. Valakinek itt kell maradnia, és életben kell tartania egy formáját annak, amit valaha itt az élet jelentett. Ez nem egy ócska dióhéj, amit eldobhatunk, ha már végeztünk vele. Itt születtünk. Ez az egyetlen hely, amelyikre valóban emlékezünk. Granger lassan bólintott. Már majdnem megszólalt, amikor egy ragyogó fehér ív tűnt föl a sötét ablak mögött, azután fölszállt a szemük elől, becsapódási pontja az egyik tároló mögötti talajon lehetett. Holliday fölállt, és kidugta a fejét az ablakon. – Egy kilövőplatform lehetett. Nagynak látszott, biztos az oroszoké. Nagy, hömpölygő becsapódás robaja remegtette meg az éjszakai levegőt, és halt el a koralltornyok visszhangzó távolában. Fények villantak föl. Több kis robbanás hallatszott, majd viharosan terjedő gőztakaró csapott föl északnyugaton. – Az Atlanti-tó – magyarázta Granger. – Menjünk, nézzük meg. Talán feltárt valami érdekeset. Félórával később, Granger régi mintagyűjtő poharaival; tárgylemezeivel és preparálófelszerelésével a kocsi hátsó ülésén, elindultak a dzsippel az Atlanti-tó tízmérföldnyire levő déli csücske felé. Itt fedezte fel Holliday a halat. Az Atlanti-tó – a posványos tengervíz tíz mérföld hosszú, egy mérföld széfes keskeny szalagja a Bermuda-szigetektől északra – maradt meg mindössze a korábbi Atlanti-Óceánból, de lényegében ez volt azoknak az óceánoknak az egyetlen maradványa is, amelyek valaha a Föld felszínének kétharmadát borították: Az óceánok esztelen kibányászása a múlt században, hogy oxigént biztosítsanak az új bolygók légköre számára, pusztulásukat gyorssá és visszavonhatatlanná tette, és haláluk olyan éghajlati és egyéb geofizikai változásokat hozott, amelyek biztossá tették az egész Föld pusztulását. Míg a tengervízből elektrolízis útján előállított oxigént összepréselték és elszállították, a felszabadult hidrogént kibocsátották a légkörbe. Végül a sűrűbb, oxigéntartalmú levegőből csak egy keskeny réteg maradt, egy mérföldnél alig vastagabb, és a Földön maradt emberek arra kényszerültek, hogy visszahúzódjanak az óceánok

ágyába, elhagyva a mérgezett szárazföldeket. A Holt Negyed szállodájában Holliday megszámlálhatatlan órát töltött annak a kis könyvtárnak olvasgatásával, amit ő gyűjtött össze a régi Föld városairól szóló folyóiratokból és könyvekből, és Granger gyakran mesélt neki a saját fiatalságáról, amikor a tengerek még félig tele voltak, és ő tengeri biológusként dolgozott a miami egyetemen, melynek híres laboratóriuma volt az egész hosszan elnyúló tengerpart. – A tenger a mi közös emlékezetünk – mondogatta gyakran Hollidaynak. – Kiszárításukkal szándékosan megsemmisítettük a saját múltunkat és nagymértékben a személyazonosságunkat is. Ez is újabb ok arra, hogy elmenj. Tenger nélkül az élet fenntarthatatlan. Nem leszünk többek az emlékek kísérteteinél, akik vakon és otthontalanul suhannak át egy kibelezett koponya kiszáradt kamráin. Félóra múlva elérték a tavat, és átevickéltek a partot képező ingoványon. A gyönge fényben a szürke sódombok több mérföld hosszúságban futottak végig, üregeik hatszögletű lemezekre törtek szét, a víz felszínét sűrű párafelhő takarta el. Megállították a kocsit egy alacsony kiugrón a tó szélénél, és fölnéztek a kilövőplatform nagy, gömbölyű kagylójára. A nagyobb járművek közé tartozott, átmérője majdnem háromszáz yard volt, aljával fölfelé feküdt a sekély vízben, horpadt, égett burkát hatalmas lyukak éktelenítették azokon a helyeken, ahol az erőforrások kiszakadtak belőle a becsapódáskor, és sorban felrobbantak a tóban. Negyedmérföldnyiről éppen csak ki tudták venni a ködön át egy csomó, ég felé mutató rotor körvonalait. A jobb oldalukon elterülő tó partján haladva, közelebb mentek a platformhoz, és peremén kibetűzték a szegecselt CCCP jelzést. Az óriás jármű hatalmas vágatokat vágott a tó sarkánál levő pocsolyarendszerek között, és Granger belegázolt a meleg vízbe, hogy mintákat gyűjtsön. Itt-ott apró anemónák és tengericsillagok voltak, törpe testüket eltorzította a rák. Pókhálószerű algák tapadtak gumicsizmáira, kidudorodó sejtmagjaik drágakövekként csillogtak a foszforeszkáló fényben. Megálltak az egyik nagyobb medence mellett. Kör alakú, 300 láb átmérőjű pocsolya volt ez, amely lassan kezdett kiszáradni, amint a víz lefolyt belőle az oldalán tátongó hasadékon át. Granger óvatosan ereszkedett le a mélyülő parton, mintákat rakosgatva a gyűjtőpoharakba, míg Holliday a medence és a tó közötti keskeny úton állt, és az űrplatform sötéten magasodó testét nézte, ami úgy nyúlt fölé a sötétségben, mint egy hajó tatja. Éppen az egyik személyzeti kupola összeroncsolt zsilipkamráját vizsgálta, amikor hirtelen meglátott valamit mozogni a fedélzeten. Egy pillanatig azt hitte, talán egy utas; aki túlélte a jármű lezuhanását, azután rájött, hogy csupán a tó fodrozódásának tükörképét látta a fényezett burkon. Megfordult, és meglátta Grangert. Tíz lábbal lejjebb, térdig a vízben állt, és figyelmesen nézte a medencét. – Láttál valamit? – kérdezte Granger. Holliday megrázta a fejét, – Nem. – Majd gondolkodás nélkül hozzátette: – Biztos egy hal ugrott föl. – Hal? Egyetlen élő hal sincs az egész bolygón. Az egész faj kihalt tíz évvel ezelőtt. De azért furcsa. Éppen ekkor ugrott föl másodszor is a hal. Néhány percig mozdulatlanul állva a félhomályban, együtt nézték a halat, amint karcsú, ezüstös teste vadul fölpattant a sekély, langyos vízből, és rövid, csillogó uszonyaival ide-oda cikázott a medencében. – Macskacápa – motyogta Granger. – A cápák családjából. Nagyon alkalmazkodó. Annak is kell lennie, ha meg tudott itt maradni. A fenébe is, talán ez az egyetlen élő hal a világon. Holliday leereszkedett a parton, lába belesüppedt a laza sárba.

– Nem túl sós a víz? Granger lehajolt, merített egy kis vizet, és gondosan megízlelte. – Sós, de viszonylag híg. – Válla fölött a tóra pillantott. – Talán a tó felszíne párolog folyamatosan, és itt csapódik le. Természetes desztillációs rendszer. – Megveregette Holliday vállát. – Holliday, ez érdekes lehet. A macskacápa, kétlábnyi testét csavargatva és csapkodva, vadul feléjük ugrott. Sekély sárpadok emelkedtek ki mindenütt a medence felszínéből; csupán néhány ponton, a medence közepe táján volt a víz egylábnyinál mélyebb. Holliday az ötvenyardnyira levő átszakadt partrészre mutatott, intett Grangernek, hogy kövesse, és rohanni kezdett a hasadék felé. Öt perccel később sikerült hatásosan eltorlaszolniuk a hasadékot. Holliday visszament a dzsiphez, és óvatosan odakanyargott vele a medencéhez, a medencék közti nyergeken. Leeresztette a sóekét, és kezdte a halasmedence partjait közelebb tolni egymáshoz. Kéthárom órai munkával a vagy százyardnyi átmérőt hatvan yard alá csökkentette, és a víz mélysége két láb fölé emelkedett. A macskacápa abbahagyta az ugrálást, és nyugodtan úszkált a felszín alatt, időnként bekapva egy-egy apró növényt, amit a dzsip ekéje sodort a vízbe. Vékony teste fehér és jeltelen volt, apró uszonyai formásak és erőteljesek. Granger a dzsip motorháztetőjén ült, hátát a szélvédőnek támasztva, és csodálattal figyelte Hollidayt. – Benned vannak rejtett tartalékok – mondta őszinte elismeréssel. – Nem hittem volna. Holliday megmosta kezét a vízben, azután átlépett a medence partját képező felkavart sáron. Néhány lépésnyire a háta mögött a macskacápa irányt változtatott, és előrevetette magát. – Életben akarom tartani – mondta Holliday tárgyilagosan. – Hát nem látod, Granger, a halak ott maradtak, amikor az első kétéltűek előjöttek a tengerből kétszáz millió évvel ezelőtt, éppen úgy, ahogy – cserében – most mi itt maradunk. Bizonyos értelemben minden hal önmagunk képe a tenger tükrében nézve. Lezöttyent a dzsip felhágójára. Ruháit átitatta a víz, és csíkokat hagyott rajtuk a só. Nehezen vette a nyirkos levegőt. Nyugatra, a floridai partvonal fölött, hatalmas repülőgép-anyahajóként emelkedett föl a tengerfenékről az első hajnali hőfront. – Nyugodtan itt hagyhatjuk estig? Granger bemászott a vezetőülésbe. – Ne aggódj! Gyere, pihenned kell. – Fölmutatott a kilövőplatform medence fölé nyúló peremére. – Ez néhány órán át beárnyékolja, segít lent tartani a víz hőmérsékletét. A városhoz közeledve Granger lassított, hogy integethessenek az idős embereknek, akik most kezdtek behurcolkodni tornácaikról, kezdték becsukni az acélkalyibák zsalugátereit. – Mi lesz a beszélgetéssel Bullennel? – kérdezte higgadtan Hollidaytól. – Biztosan vár már. – Elmenni innen? Ez után az éjszaka után? Szóba se jöhet. Granger megcsóválta a fejét, miközben megálltak a kocsival a Neptune mellett. – Nem becsülöd túl egy szál macskacápa jelentőségét? Valahol sok millió volt belőlük, a tenger ragadozóiból. – Nem érted a dolgot – mondta Holliday, hátradőlve ülésén, miközben megpróbálta kidörzsölni a szeméből a sót. – Az a hal azt jelenti, hogy itt van még mit tenni. Végül is a Föld még nem halt meg, és nem merült ki. Új életformákat tenyészthetünk ki, egy egészen új biológiai birodalmat. Holliday látomásaiba merülve markolta továbbra is a kormánykereket, míg Granger bement a bárba egy láda sörért. Amikor visszajött, a kivándorlásügyi tisztviselő kísérte.

Bullen egyik lábát a felhágóra tette, és benézett a kocsiba. – Szóval, mi lesz, Holliday? Szeretnék korán indulni. Ha nem érdekli a dolog, én megyek. Gazdag, új élet van ott, az első lépés a csillagok felé. Tom Juranda és a Merryweather fiúk a jövő héten indulnak. Jön velük? – Sajnálom – mondta Holliday kurtán. Behúzta a kocsiba a láda sört, begyújtotta a motort, és nagy porfelhő közepette elviharzott. Félórával később, amikor a Holt Negyedben kilépett a teraszra, lehűlve és felfrissülve a zuhanyozástól, látta a helikoptert, amint elszállt a feje fölött sebesen forgó fekete légcsavarjával, azután eltűnt a moszatsíkságok fölött a lezuhant űrplatform csontvázának tájékán. – Gyere, menjünk! Mi az? – Nyugi! – mondta Granger. – Kezdesz túlbuzgó lenni. Ne nagyon bolygasd, mert csupa szeretetből még elpusztítod a nyomorultat. Mi az ott nálad? – mutatott a tartályra, amit Holliday a műszerfal alá tett. – Kenyérmorzsa. Granger fölsóhajtott, és puhán becsukta az ajtót. – Meg vagyok hatva. Igazán. Szeretném, ha rólam is így gondoskodnál. Én is levegő után kapkodok. Ötmérföldnyire voltak a tótól, amikor Holliday a kormány fölött előrehajolt, és az előttük levő útszakaszt borító folyékony sóban friss nyomokra mutatott. – Valaki már ott van. Granger vállat vont. – Na és? Biztosan kimentek megnézni a platformot. – Halkan kuncogott. – Senki mással nem akarod megosztani az Új Édent? Csak te, egymagad, meg egy tanácsadó biológus? Holliday a tájat fürkészte a szélvédőn át – Bosszantanak ezek a platformok, úgy dobálják le őket, mintha a Föld egy szemétdomb lenne. Mégis, ha ez a platform nem lett volna, nem találtam volna meg a halat. Elérték a tavat, és megindultak a medence felé, az előttük haladó kocsi bujkáló nyomait követve. A kocsit a platformtól kétszáz yardnyira állították le, és most elzárta Holliday és Granger útját. – Ez a Merryweatherék kocsija – mondta Holliday, miközben megkerülték a nagy, sárgára festett, szirénákkal és zászlócskákkal díszített üres Buickot. – Biztos a két fiú jött ki. Granger a távolba mutatott. – Az egyik ott van a platformon. A fiatalabb fiú fölmászott a peremre, és mint egy mókamester, dirigálta a másik két fiút. Az egyik a bátyja volt, a másik pedig Tom Juranda, egy magas, széles vállú legény az űrkadétok zekéjében. A halas medence szélén álltak, és köveket meg sórögöket hajigáltak a medencébe. Grangert faképnél hagyva, Holliday előrerohant, teli torokból ordítva. A fiúk nagy buzgalmukban nem hallották meg a kiáltást, és tovább bombázták lövedékeikkel a medencét, az ifjabb Merryweather pedig tovább buzdította őket a platformról. Épp mielőtt Holliday odaért volna hozzájuk, Juranda elfutott a part mentén, és szétrugdalta a sárfalat, majd folytatta a célba dobást. – Juranda! Pusztulj onnan! – ordította Holliday. – Tedd le a köveket. Akkor érte el Jurandát, amikor az éppen egy tégla nagyságú sódarabot akart a medencébe dobni, megragadta a fiú vállát, megpenderítette, a kezében levő sórögöt nedves kristályok záporává ütve szét, azután az idősebb Merryweather fiúnak esett, és ellökdöste a medencétől. A medence kiszáradt. Partján mély hasadék tátongott, és a víz kifolyt a környező vágatokba és medencékbe. Lent, a medence középpontján, a kő- és sótörmelék között vergődött az összetört, de még élő macskacápa, reménytelenül csapkodva az alig egyujjnyi vízben.

Sötétvörös vére bő patakokban csorgott sebeiből, és összekente a sót. Holliday Jurandára vetette magát, és vállánál fogva vadul megrázta a fiút. – Juranda! Tudod, mit tettél, te! – Holliday kimerülten engedte el a fiút, letámolygott a medence közepére, szétrugdalta a köveket, és megállt a lábánál vergődő halat nézve. – Sajnálom, Holliday – szólalt meg mögötte bizonytalanul az idősebb Merryweather. – Nem tudtuk, hogy a te halad. Holliday leintette, azután keze erőtlenül lehanyatlott. Bénának és tehetetlennek érezte magát, képtelen volt feloldani dühét és reményvesztettségét. Tom Juranda nevetni kezdett, és gúnyosan kiáltott valamit. A feszültség megtört, és a fiúk megfordultak, és együtt futottak fölfelé a dombokon át a kocsijukhoz, kiáltozva és fogócskázva, Holliday kitörését utánozva. Granger megvárta, amíg elmennek, azután leballagott a medencéhez, de visszahőkölt, amikor az üres medencét megpillantotta. – Holliday! – kiáltotta. – Gyere! Holliday megrázta a fejét, és egyre csak a hal összevert testét bámulta. Granger lelépett hozzá a partról. Szirénák bődültek fel a távolban, amint a Buick elindult. – Azok az átkozott kölykök. – Gyengéden karon fogta Hollidayt. – Sajnálom – mondta csöndesen. – De ez még nem a világ vége. Holliday lehajolt, és a hal felé nyúlt, amely most már nyugodtan feküdt, körülötte a sár iszamos volt a vértől. Keze félúton megállt, aztán visszahúzta a kezét. – Semmit sem tudunk tenni, ugye? – mondta személytelenül. Granger megvizsgálja a halat. Az oldalán tátongó mély seben és a betört koponyán kívül a bőre ép volt. – Talán tömjük ki? – ajánlotta komolyan. Holliday hitetlenkedve nézett rá, az arca eltorzult. Egy pillanatig hallgatott. Azután szinte eszelősen kiáltotta: – Kitömni? Megőrültél?! Azt hiszed, magamból is kitömött bábut akarok csinálni, meg akarom tölteni a saját fejemet szalmával? Sarkon fordult, ellökte az útjából Grangert, és egy goromba lendülettel kilódult a medencéből. (Deep End) Gálvölgyi Judit fordítása

Isaac Asimov: Az utolsó kérdés Az utolsó kérdést először, félig tréfásan, 2061. május 21-én tették fel; ebben az időben lépett ki az emberiség a fénybe. A kérdés feltevésére egy ötdolláros fogadást követően került sor, néhány szódás whisky társaságában, a következőképpen: Alexander Adell és Bertram Lupov mindketten Multivac hűséges

kiszolgáló-személyzetének tagjai voltak. Mint akárki más, ők is nagyon jól tudták, hogy mi van ennek az irdatlan – sok-sok mérföld hosszú – komputernek a jéghideg, kattogó-villogó homloka mögött. Ráadásul nekik még volt némi halvány fogalmuk a relék és áramkörök egyszerűsített tervrajzáról is, hiszen a teljes egész már véges-rég túlnőtt azokon a dimenziókon, amelyeket az emberi agy még fölfoghatna. Multivac önmagát szabályozta, önmagát korrigálta. Ennek is így kellett lennie, mert nem volt senki emberfia, aki elég gyorsan vagy akár csak megfelelően szabályozni és korrigálni tudta volna. Így tehát Adell és Lupov csak félvállról és felületesen szolgálták a gigantikus szörnyeteget, de azért éppolyan jól, mint bárki más. Megetették szépen az adatokkal, mindenkori szükségleteihez igazítva a kérdéseket, és lefordították a lyukkártyára köpött válaszokat. Nem is vitás, hogy ők és a hozzájuk hasonlók méltán osztozhattak a dicsőségben, amit Multivac kivívott. Multivac évtizedeken át segített megtervezni az űrhajókat, és kiszámítani a röppályákat, lehetővé téve ily módon az emberiségnek, hogy leszálljon a Holdon, a Marson és a Vénuszon; de aztán kiderült, hogy a Föld szegényes nyersanyagforrásai képtelenek ellátni az űrhajókat. Túl sok energiára volt szükség a hosszú utazásokhoz. Lassan kimerültek a Föld szén- és urániumkészletei, hiába volt egyre hatékonyabb a kitermelés, ha egyszer mindkettőből csak ennyi meg ennyi volt. De Multivac fokozatosan elég adatot gyűjtött ahhoz, hogy mélyebben szántó kérdésekre is alaposabb válaszokat adhasson, és ami addig csak elmélet volt, 2061. május 14-én valósággá vált. Világméretekben hozzáláttak a napenergia közvetlen raktározásához, átalakításához, és felhasználásához. Az egész Földön egy csapásra abbahagyták a szénfüstölést meg az uránmag-hasogatást, és egyetlen kapcsoló elfordításával rákapcsolták a bolygót egy aprócska, alig egy mérföld átmérőjű űrállomásra, amely féltávolságban keringett a Föld és a Hold között. Az egész Földet a napenergia láthatatlan sugarai látták el energiával. Hét nap sem volt elég, hogy megkopjon valamicskét a dicsőség, és Adellnek meg Lupovnak csak most először sikerült megszöknie a kényelmetlenné vált nyilvános funkcióból, hogy egy olyan helyre vonuljanak vissza, ahol senki sem keresheti őket: az alagsorba, Multivac hatalmas testének föld alatti régióiba. Mivel magára hagyták, Multivac is kivette jól megérdemelt pihenőjét: unottan, lassú kattogással szortírozgatta az adatokat, amit a fiúk egy cseppet se bántak. Úgy volt, eredetileg, hogy nem is zavarják meg.

Lehoztak magukkal egy flaskát is, és pillanatnyilag nem volt más vágyuk, mint hogy lazítsanak egy kicsit egymás és a flaska társaságában. – Szédítő, ha meggondolod, hogy micsoda fantasztikus energiát szabadítottunk fel – mondta Adell. Széles arcát fáradt vonások szelték keresztül-kasul; lassan, élvezettel kevergette az italát egy üvegrudacskával, és a jégkockák tehetetlen bukdácsolását figyelte. – Eleget ahhoz, hogy ha épp nem jutna jobb eszünkbe, egyetlen hatalmas, tisztátalan vasérccseppé olvasszuk össze a Földet anélkül, hogy egyáltalán feltűnne ez a mértéktelen pocsékolás. Eleget ahhoz, hogy örökre ellásson minket, örökre, örökre, mindörökre! Lupov félrebillentette a fejét. Ez volt a trükkje neki, mindig így tett, amikor tamáskodni akart; most pedig akart, részben azért, mert neki kellett lecipelnie az üveget és a poharakat. – Örökre aligha – mondta. – Jó, legyen neked: majdnem örökre. Amíg kiég a Nap, Bert. – Az nem tart a végtelenségig. – Hát nem, a fene egyen meg! Csak néhány billió évecskéig. Mondjuk, húszbillióig. Most boldog vagy? Lupov a hajába túrt, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy az a néhány szál még mindig ott van, aztán finoman kortyolt egyet az italából. – Húszbillió év sem a végtelenség. – De azért nekünk még elég lesz, nem? – Nekünk elég lett volna a szén és az urán is. – Persze, persze, de azért most már semmiből sem áll rákapcsolni minden egyes űrhajót a napállomásra, aztán ha „tankoltak”, mehetnek akár a Plutóra is, milliószor oda meg vissza,

anélkül, hogy akár egy fikarcnyit törődnének az üzemanyaggal. Próbáld meg ugyanezt szénnel vagy uránnal. Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Multivactól. – Fölösleges. Én is tudom. – Hát akkor meg hagyd abba, és ne ócsárold itt, amit Multivac tett értünk – mondta Adell felfortyanva. – Nagyon is jól csinálta. – Mondtam én az ellenkezőjét? Én csak azt mondtam, hogy egyetlen nap sem világit örökké. Ennyit, és semmi mást. Jó, húszbillió évre el vagyunk látva; na de aztán, aztán mi lesz? – szegezte enyhén remegő ujját a másik mellének Lupov. – És ne gyere nekem azzal, hogy akkor majd átkapcsolunk egy másik napra. Egy darabig egyikük se szólt. Csak Adell emelte időnként poharát az ajkához, Lupov szeme meg lecsukódott. Pihentek. Aztán hirtelen felpattant Lupov szempillája. – Hát mégiscsak azt forgatod a fejedben, hogy majd egyszerűen átkapcsolunk egy másik napra, ha a miénk kikészült, ugye? – Semmire se gondolok. – Nem a fenét! Gyenge a logikád, ez a te nagy bajod. Olyan vagy te is, mint az a viccbeli pasas, akit elkapott egy hirtelen zápor, és erre odarohant egy erdősávhoz, és jó kényelmesen elhelyezkedett az egyik fa alatt. Nem nagyon izgatta magát, mert arra számított, hogy majd szépen átsétál egy másik fa alá, ha az övé már átázott. – Értem én – mondta Adell. – Ne üvölts úgy. Mire a Nap kiég, kihuny a többi csillag is. – Mint a vöcsök! – dörmögte Lupov. – Minden akkor kezdődött, amikor az a nagy kozmikus robbanás volt, vagy mi a csoda, és mindennek vége lesz, ha kiégnek a csillagok. Némelyik hamarabb, mint a többi. A pokolba is, a legnagyobbak még egymillió évet sem érnek meg ! A Nap kitart húszbillió évig, a törpék talán százbillióig is, amilyen kis huncutok. De vegyünk csak trillió évet, és hót ziher, hogy vaksötét lesz. Az entrópia a maximumig fokozódik, és kész. – Mindent tudok az entrópiáról – mondta Adell méltóságteljesen. – Kutyafülét tudsz! – Annyit biztosan, mint te. – Hát akkor azt is tudod, hogy egy szép napon minden véget ér. – Persze hogy tudom. Mondtam én az ellenkezőjét? – Mondtad hát, te szerencsétlen hülye! Azt mondtad, hogy örökre el vagyunk látva energiával. Így: „örökre”. Most Adellen volt a tamáskodás sora. – Talán majd egyszer újra felépíthetjük az egészet – mondta. – Soha. – Miért ne? Majd, valamikor. – Soha. – Kérdezd meg Multivactól. – Kérdezd meg te! Na rajta! Öt dollárom van rá, hogy nem megy. Adell elég részeg volt, hogy megpróbálja, és elég józan, hogy képes legyen olyan kérdésbe kódolni a szükséges jeleket és műveleteket, amely körülbelül így hangzott volna: Képes lesz rá valaha az emberiség, hogy a tiszta energiaveszteség ellenére teljes ifjúságában helyreállítsa a Napot, még akkor is, ha az előzőleg végelgyengülésben kimúlt? Vagy talán, még egyszerűbben, így fordíthatnánk: Hogyan lehet a világegyetem nettó energiaveszteségét számottevően csökkenteni? Multivac elnémult, mint akibe a villám csapott. Abbamaradt a jelzőfények komótos

villogása, megszűnt a relék távoli kattogása. Aztán, amikor a két beijedt technikus már-már úgy érezte, hogy nem bírja tovább visszatartani a lélegzetét, hirtelen életre kelt Multivac alagsori teletype-berendezése, és öt szót nyomtatott ki: ÉRTELMES VÁLASZHOZ ELÉGTELENEK AZ ADATOK. – Döntetlen – suttogta Lupov. Aztán sietve távoztak. És másnap reggelre, amikor zúgó fejjel és pocsék szájízzel felébredtek, már el is feledkeztek a dologról. Jerrodd, Jerrodine és a két Jerrodette (I. és II.) a teleképernyőt nézték, amelyen az éppen befejezett térsűrítő ugrást követően hirtelen változott a csillagos ég képe. Az egyenletes csillaghulláson egyszeriben átvilágított egy magányosan felbukkanó, központozott márványkorong. – Ez az X-23 – mondta Jerrodd magabiztosan. Keskeny kezét szorosan összefonta a háta mögött, hogy a bütykei belefehéredtek. A két kis Jerrodette, mindkettő lány, akik életükben most először éltek át térsűrítő ugrást, igen öntudatosak lettek az átmeneti kifordítottság felemelő érzésétől. Elfojtották a kuncogásukat, és vadul visítozva kergetőztek az anyjuk körül. – Megjöttünk az X-23-ra, megjöttünk az X-23-ra, megjöttünk az... – Csöndesebben, gyerekek! – mondta élesen Jerrodine. – Biztos vagy benne, Jerrodd? – Már hogyne lennék biztos? – kérdezte Jerrodd, felpillantva a mennyezet alatt húzódó jellegtelen fémdudorra. A dudor átszelte keresztbe az egész szobát, és a két oldalon a falban tűnt el. Olyan hosszú volt, mint maga az űrhajó. Jerrodd alig tudott valamivel többet erről a vastag fémrúdról, minthogy Microvacnak hívják, és hogy az ember kérdéseket tehet fel neki, ha kedve tartja; és hogy ha nem is kérdeznek tőle semmit, akkor is az a dolga, hogy a hajót előre meghatározott céljához vezesse; hogy energiát tankoljon a különböző szubgalaktikus energiatöltő állomásokon, és hogy kiszámítsa a szükséges időegyenlítést a térsűrítő ugrásokhoz. Jerroddnak és családjának nem volt más dolga, mint hogy várakozzék, és valahogy eltöltse az időt az űrhajó kényelmesen berendezett lakórészlegében. Valaki egyszer elmagyarázta Jerroddnak, hogy a Microvac szó két utolsó betűje, az „ac” az analóg computer, vagyis a függvényes számítógép óangol kifejezés megfelelő rövidítése, de Jerrodd lassanként ezt is elfelejtette. Jerrodine-nak könny szökött a szemébe, ahogy a teleképernyőt nézte. – Nem tehetek róla. Olyas furcsa érzés eljönni a Földről. – Már mért, a szentségit?! – faggatta Jerrodd. – Mi volt nekünk a Földön? Semmi. Itt meg mindenünk meglesz az X-23-on. Nem leszünk egyedül. Nem leszünk úttörők. Már most több mint egymillióan élnek ezen a bolygón. Jóságos ég, az unokáink unokái már majd új világ után kell hogy nézzenek, mert az X-23 telítődik. – Aztán egy percnyi gondolkodás után még hozzátette: – Én mondom neked, kész mázli, hogy a számítógépek a faj szaporodásának a megoldására kidolgozták a csillagközi utazást. – Tudom, tudom – mondta Jerrodine boldogtalanul, –A mi Microvacunk a legjobb Microvac a világon! – vágta rá azonnal Jerrodette I. – Bizony ám – mondta Jerrodd, és a hajába túrt. Olyan klassz érzés volt, hogy az embernek saját Microvacja van, és Jerrodd szívből örült, hogy abban a generációban él, amiben él, és nem egy másikban. Apja fiatalkorában a számítógépek még hatalmas gépezetek voltak, amelyek száz négyzetmérföldes helyen fértek csak el. Minden bolygóra egy jutott. Planetáris AC-nek hívták őket. Ezer éven át egyre csak nőtt a

méretük, amíg aztán egy csapásra bevezettek egy fontos módosítást. A tranzisztort felváltotta a molekuláris elektroncső, úgyhogy a legnagyobb Planetáris AC is elfért egy fél űrhajónyi helyen. Jerroddnak dagadt a keble, mint mindig, amikor arra gondolt, hogy a saját Microvacja mennyivel bonyolultabb annál az ősi és kezdetleges Multivacnál, amelyik annak idején megszelídítette a Napot, és hogy majdnem annyira bonyolult, mint a földi Planetáris AC (a legnagyobb), amely először oldotta meg a térsűrítés problémáját, lehetővé téve a csillagközi utazást. – Mennyi csillag, mennyi bolygó! – sóhajtott fel Jerrodine, elmerülve a saját gondolataiban. – Azt hiszem, a családok örökké vándorolni fognak a bolygók között, úgy, ahogy most mi. – Nem örökké – mondta mosolyogva Jerrodd. – Egy szép napon majd minden megáll, persze ez még eltart néhány billió évig. Sok billió évig. Mert tudod, egyszer még a csillagok is kihunynak. Az entrópia egyre növekszik. – Papa, mi az az entróka? – visította Jerrodette II. – Entrópia, drágaságom, a világegyetem elhasználódásának a mértékét jelenti. Tudod, minden elhasználódik egyszer, mint a beszélni meg járni tudó robotocskád, emlékszel még rá? – És nem lehet másik energiatelepet tenni bele, mint a robotomba? – Nem, kicsikém, mert maguk a csillagok az energiatelepek. És ha egyszer kifogynak, akkor nincsen több energiatelep. Jerrodette I. nyomban bőgni kezdett. – Ne hagyd aztat, papa! Ne hagyd, hogy kifogyjanak a csillagok! – Látod, mit csináltál? – suttogta Jerrodine elkeseredve. – Honnan tudhattam volna, hogy megijeszti őket? – súgta vissza Jerrodd. – Kérdezd meg Microvactól! – bömbölte Jerrodette I. – Kérdezd meg tőle, hogy kell újra bekapcsolni a csillagokat. – Menj már! – sürgette Jerrodine. – Ettől majd megnyugszanak. (Mert most már Jerrodette II. is pityeregni kezdett.) Jerrodd vállat vont. – Na jól van, jól van, bogárkáim. Majd megkérdezem Microvactól. Ne féljetek, ő biztosan tudni fogja. – Betáplálta a kérdést Microvacnak, és gyorsan hozzátette: – Nyomtatásban kérem a választ. Jerrodd összegyűrte a kifutó keskeny filmszalagot, és vidáman így szólt: – Látjátok, Microvac azt mondja, hogy ő majd mindenről gondoskodik, ha eljön az ideje; úgyhogy nem kell izgulnotok. – Most pedig, gyerekek, nyomás az ágyba – mondta Jerrodine. – Nemsokára megérkezünk az új otthonunkba. Jerrodd kisimította a filmet, és még egyszer elolvasta a szöveget rajta, mielőtt kidobta volna: ÉRTELMES VÁLASZHOZ ELÉGTELENEK AZ ADATOK. Vállát vont, és a képernyőre pillantott. Az X-23 ott lebegett előttük. A Lameth-i VJ-23X a Galaxis kis léptékű, háromdimenziós térképének fekete mélységeit fürkészte, aztán hirtelen így szólt.: – Mondja csak, nem vagyunk mi egy kissé nevetségesek, hogy ennyire belemerülünk ebbe a dologba? – Nem hinném – rázta a fejét MQ-17J. – Maga is tudja, hogy a Galaxis öt éven belül megtelik, ha ilyen ütemben nő a népesség. Mindketten huszonévesek voltak, magasak és tökéletes alakúak.

– Mégis – mondta VJ-23X – nehezen tudom rászánni magam, hogy borúlátó jelentést küldjek a Tejútrendszeri Tanácsnak. – Nekem eszembe se jutna másfélét küldeni. Rázza föl őket! Az a dolgunk, hogy fölrázzuk őket. – Az űr végtelen – sóhajtott VJ-23X. – Százbillió tejútrendszer van még a mélyén, amit elfoglalhatunk. Vagy talán több is. – Százbillió még nem a végtelenség, és ahogy múlik az idő, egyre inkább nem az. Gondolja csak meg! Húszezer évvel ezelőtt az ember rájött, hogyan használhatja fel a csillagok energiáját, és néhány évszázad elteltével lehetővé vált a csillagközi utazás. Egymillió évbe telt, amíg az emberiség ellepte azt a pöttöm bolygót, és aztán mindössze tizenötezer évre volt szükség, hogy megtöltse a Tejútrendszer maradékát! Most pedig már tízévenként megduplázódik a népesség... – Ezt a halhatatlanságnak köszönhetjük – vágott közbe VJ-23X. – Annak hát. A halhatatlanság létezik, tehát számolnunk kell vele. Ami igaz, igaz: nem fenékig tejföl ez a halhatatlanság. A Galaktikus AC rengeteg problémát megoldott nekünk; de azzal, hogy kidolgozta az öregedés és a halál megelőzésének módszerét, tönkretette az összes eddigi eredményét. – De azért nem szívesen válna meg az élettől, igaz? – Nem hát! – csettintett MQ-17J, nyomban enyhítvén is valamelyest a kijelentés mohóságán: – Egyelőre. Még amúgy sem vagyok elég öreg. Maga például mennyi idős? – Kétszázhuszonhárom éves. Hát maga? – Én még kétszáz se. De hadd térjek vissza az előbbi gondolathoz. Tehát a népesség minden tíz évben megkétszereződik. Vagyis ha megtöltjük ezt a Tejútrendszert, újabb tíz év elteltével megtöltünk egy másikat. Újabb tíz esztendő, és máris tele van újabb kettő. Még egy évtized, még négy galaxis. Eltelik száz év, és mi megtöltünk ezer galaxist. Ezer év alatt egymilliót. Tízezer esztendő elmúltával pedig az egész világegyetemet. Mi lesz aztán? – Mellékes kérdés ugyan – mondta VJ-23X –, de ott van még a szállítás kérdése is. Kíváncsi vagyok, mennyi napenergia-egységre lesz szükség, hogy egy galaktikányi élőlényt átköltöztessünk egyik tejútrendszerből a másikba. – Nagyon helyes megfigyelés. Az emberiség már most is évi két napenergia–egységet fogyaszt. – Nem beszélve a pocsékolásról. Végül is, a saját Tejútrendszerünk önmagában ezer napenergia-egységet bocsát ki egy esztendőben, s ebből mindössze kettőt hasznosítunk. – Úgy van. De még ha százszázalékos lenne is a hasznosítás, akkor is csak halogatnánk a véget. Energiafelhasználásunk görbéje még meredekebben ível fölfelé, mint a népesedési rátánk. Előbb fogyunk ki az energiából, mint a tejútrendszerekből. Úgy bizony. Kitűnő megfigyelés! – Nem lesz más megoldás: új csillagokat kell építenünk a csillagközi gázokból. – Miért nem mindjárt a kibocsátott hőből? – tódította szarkasztikusan MQ-17J. – Talán mégis van valami mód, hogy visszafordítsuk az entrópiát. Meg kéne kérdezni a Galaktikus AC–t. – VJ-23X nem gondolta komolyan a dolgot, de MQ-17J előhúzta a zsebéből az AC-kontaktját, és letette maga elé az asztalra. – Tudja mit, nem is lenne bolondság – mondta. – Egyszer úgyis szembe kell, néznie ezzel a kérdéssel az emberi nemnek. Komoran bámulta a kis AC-kontaktot. Ötször öt centiméteres kis vacak volt az egész, de a térsűrítés révén rá volt kapcsolva a nagy Galaktikus AC-re, amely az egész emberiséget szolgálta. Figyelembe véve a sűrített tér tulajdonságait, gyakorlatilag szerves része volt a Galaktikus

AC-nek. MQ-17J hirtelen arra gondolt, hogy vajon megéri-e valaha végtelen életében, hogy szemtől szembe láthassa a Galaktikus AC-t. A szerkezetnek volt egy külön kis világa, energiasugarakból szőtt pókháló, s a testében szubmezon átvitel vette át a körülményes molekuláris hullámok helyét. És jóllehet az éterben lebegett, mégis mindenki úgy tudta, hogy háromszáz méter széltében. MQ-17J hirtelen megkérdezte az AC-kontaktját: – Visszafordítható valaha az entrópia? – Ugyan, menjen már, nem gondoltam komolyan, hogy megkérdezze – mondta rögtön VJ-23X meglepetten. – Miért ne? – Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy az entrópia visszafordíthatatlan. Nem lehet füstből és hamuból újra fát csinálni. – A maga világában fák is vannak? – kérdezte MQ-17J. A Galaktikus AC hangja egyszeriben elnémította őket. Vékonyan és tisztán jött a hang az asztalon heverő parányi AC-kontaktból: – ÉRTELMES VÁLASZHOZ ELÉGTELENEK AZ ADATOK. – Na látja! – mondta VJ-23X. Erre aztán szépen visszatértek a Tejútrendszeri Tanácsnak küldendő jelentéshez. Zé Primusz agya lankadó érdeklődéssel regisztrálta a felbukkanó új tejútrendszert, ahogy előtűnt az energiát szolgáltató teméntelen csillag mögül. Ezt még sohasem látta. De vajon láthatja-e valaha is mindet? Hiszen annyi volt, mindegyik a maga emberiségrakományával. Pedig micsoda holt teher! Hiszen az ember legbensőbb lényege már régesrégóta idekinn volt, az űrben. A szellem, nem a test! A halhatatlan testek ott maradtak a bolygókon, felfüggesztve, örökkévalóságokon át. Néha berzenkedtek némi anyagi mozgásért, de ez is egyre ritkábban fordult elő. Igen kevés új személyiség jött létre, hogy csatlakozzon a sokasághoz, de ki a fene bánta? A világegyetemben kevés volt a hely az új személyiségeknek. Zé Primuszt egy másik szellem soványka indáinak érintése ragadta ki a mélázásból. – Zé Primusz vagyok – mondta Zé Primusz. – Hát maga? – Én meg Dee Sub Wun. Melyik a maga tejútja? – Egyszerűen tejútnak hívjuk. És a magáé? – Mi is így hívjuk a miénket. Mindenki egyszerűen tejútnak hívja a saját tejútját. Miért is ne? – Így is van. Annál is inkább, mert minden tejút pont ugyanolyan. – Ebben téved. Az ember nyilván egy bizonyos tejútrendszerből származik. Ez különbözteti meg ezt az egyet a többitől. – Maga szerint melyikről származunk? – kérdezte Zé Primusz. – Nem tudom. Majd a Világegyetem AC megmondja. – Tényleg meg akarja kérdezni tőle? Egyszerre olyan kíváncsi lettem. Zé Primusz érzékelése tágulni kezdett, amíg a tejútrendszerek összezsugorodtak, s egy jóval nagyobb háttér előtt új, még jobban elszórt porszemcsékké lettek. Mennyien vannak! – gondolta –, hány száz meg száz billió, és mind tele halhatatlan lényekkel, tele intellektusokkal, amelyeknek a szelleme szabadon lebeg a térben. És mégis van közöttük egy, amelyik kitűnik a többi közül, azáltal, hogy az eredeti Tejútrendszer. Mert egyiküknek volt valaha, messze, a homályos és távoli múltban egy olyan periódusa, amikor az egyetlen ember lakta tejútrendszer volt.

Zé Primuszt valósággal ette a kíváncsiság, hogy láthassa ezt a Tejútrendszert, ezért így kiáltott: – Világegyetem AC! Melyik tejútból származik az emberiség? A Világegyetem AC hallotta a kérdést, mert mindenütt a világűrben, minden egyes világban voltak neki érzékelői, és minden egyes érzékelő a sűrített téren át valami ismeretlen helyre vezetett, ahol a Világegyetem AC meghúzta magát. Zé Primusz mindössze egy emberről hallott, akinek a gondolatai elég közel hatoltak a Világegyetem AC-hez, hogy érzékelni tudják; de ez is csak egy csillogó gömbről tudott beszámolni, amely két láb átmérőjű volt és alig-alig kivehető. – De hát hogy lehet ilyen csöpp az egész Világegyetem AC? – kérdezte annak idején Zé Primusz. – Úgy – hangzott volt a válasz –, hogy a java része a sűrített térben van. De hogy milyen alakban, arról fogalmam sincs. Másnak se, gondolta Zé Primusz, mert rég elmúltak már azok az idők, amikor még bárkinek is bármi része lehetett egy Világegyetem AC konstruálásában. Mindegyik Világegyetem AC maga tervezte és építette meg a követőjét. Egymillió éves vagy még hosszabb működése során mindegyik felhalmozta magában a szükséges adatokat, hogy még jobb és bonyolultabb, még többet tudó utódot hozhasson létre, amelybe aztán beolvasztotta a saját adatkészletét és egyéniségét. A Világegyetem AC most félbeszakította Zé Primusz kalandozó gondolatait, na nem szavakkal persze, hanem transzpozícióval. Transzponálta Zé Primusz szellemiségét a tejutak tejszerű tengerében, ahol is az egyik annyira felnagyobbodott a szeme előtt, hogy megkülönböztethetőkké váltak a csillagai. Aztán a végtelen távolról, de végtelen tisztán megérintette egy gondolat: – EBBŐL A TEJÚTBÓL SZÁRMAZIK AZ EMBERISÉG. Hát végül is nem volt valami nagy különbség, ez is éppolyan volt, mint bármelyik; Zé Primusz igyekezett palástolni a csalódottságát. Dee Sub Wun, akinek szelleme elkísérte őt az útra, hirtelen így szólt: – Eszerint itt van ezek között a csillagok között az emberiség ősbolygója is? – AZ EMBERISÉG ŐSBOLYGÓJÁBÓL NOVA LETT; FEHÉR TÖRPECSILLAG mondta a Világegyetem AC. – És meghaltak rajta az emberek? – kérdezte meglepődve, gondolkodás nélkül Zé Primusz. – AMINT AZ ILYEN ESETEKBEN SZOKÁSOS, MÉG IDŐBEN ÚJ VILÁGOT ÉPÍTETTEK A TESTEIKNEK – mondta a Világegyetem AC. – Na persze – mondta Zé Primusz, de valahogy a veszteség érzése szállta meg. Az agya elengedte az ember eredeti Tejútját, s hagyta, hogy ismét visszacsússzon a többi hunyorgó gombostűfej közé. Úgy érezte, ebből ennyi elég volt. – Valami baj van? – kérdezte Dee Sub Wun. – Haldokolnak a csillagok. Az őscsillag már meg is halt. – Mindegyikre sor kerül előbb-utóbb. Miért is ne? – De ha minden energia elapad, akkor a testeink is meghalnak végül, s velük együtt maga meg én is. – Addig még eltelik néhány billió év. – De én nem akarom, hogy akár sok billió év múlva is sor kerüljön rá! Világegyetem AC! Hány csillagot tarthatunk vissza a kimúlástól? – Más szóval azt kérdezte tőle, hogy miképpen fordítható meg az entrópia iránya mondta

Dee Sub Wun, kitűnően mulatva magában. És a Világegyetem AC a következőképpen válaszolt: – PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ. Zé Primusz gondolatai visszatértek saját tejútrendszerébe. Nem gondolt többé Dee Sub Wun-ra, akinek a teste talán trillió fényévnyi távolságban várakozik valahol egy tejútban, de az is lehet, hogy a szomszédban. Teljesen mindegy volt. Zé Primusz boldogtalanságában nekifogott, hogy a csillagközi hidrogénből építsen egy saját kis csillagot. Ha egy szép napon el kell is pusztulniuk a csillagoknak, egyelőre legalább még lehet építeni néhányat. Az Ember magában tűnődött, mert valami módon az Ember szellemileg eggyé vált. Az Ember trillió, trillió és trillió kortalan testből állt, melyeknek mindegyike háborítatlanul és megvesztegethetetlenül nyugodott a helyén, mindegyikről éppilyen megvesztegethetetlen és tökéletes automaták gondoskodtak, miközben a testek szellemei szabadon és megkülönböztethetetlenül egymásba olvadtak. – Haldoklik a világegyetem – mondta az Ember. És végigtekintett a sötétedő tejutakon. A hatalmas csillagok, az energiapocsékolók réges-rég eltűntek már, a legmesszibb múlt legsötétebb mélységeiben. Majdnem minden csillag fehér törpe volt már, lassan halványulva a végső sötétség felé. Épült néhány új csillag is a csillagok közti porból, némelyik természetes úton, mások az Ember kezétől; de ezek is a végét járták. A fehér törpéket ugyan még egymásnak lehetett volna ereszteni, és az ütközéskor felszabaduló rengeteg energiából új csillagokat építeni; de csak minden ezer összetört törpéből jött volna össze egy-egy új csillag, s ezek is kiégtek volna előbb-utóbb. – Ha a Kozmikus AC gondosan, takarékosan bánik az energiával, ami még megmaradt, a világegyetemben, akkor még mindig sok billió évig elég – mondta az Ember. – De még így is – mondta az Ember – előbb-utóbb minden kifogy. Bárhogy takarékoskodjunk, bárhogy húzzuk-halasszuk, az egyszer felhasznált energia nincs többé, s nem lehet pótolni. Az entrópia egyre fokozódni fog, amíg eléri a maximumot. – Nem lehet visszafordítani az entrópiát? Kérdezzük meg a Kozmikus AC-t – mondta az Ember. A Kozmikus AC ott volt körülöttük, de nem a térben. Egyetlen darabkája sem volt már a térben. Hanem a sűrített térben volt, s olyasmiben testesült meg, ami nem volt sem anyag, sem energia. A méretére és természetére vonatkozó kérdéseknek többé nem volt értelme az Ember számára. – Kozmikus AC! – mondta az Ember. – Hogyan lehetne visszafordítani az entrópiát? – PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ – mondta a Kozmikus AC. – Akkor gyűjtsd tovább az adatokat – mondta az Ember. – GYŰJTENI FOGOM. MAR SZÁZBILLIÓ ÉVE EZT TESZEM. ELŐDEIMTŐL ÉS TŐLEM MÁR NAGYON SOKSZOR MEGKÉRDEZTÉK UGYANEZT, DE A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ ADATAIM MÉG MINDIG HIÁNYOSAK – mondta a Kozmikus AC. – Eljön-e valaha az az idő – kérdezte az Ember –, amikor elégségesek lesznek az adatok vagy pedig olyan a kérdés, hogy minden lehetséges körülmények között, egyszer és mindenkorra megoldhatatlan?

– NINCSEN MINDEN LEHETSÉGES KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT MEGOLDHATATLAN KÉRDÉS – felelte a Kozmikus AC. – Mikor lesz elég adatod, hogy válaszolni tudj a kérdésre? – kérdezte az Ember. – PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ – mondta a Kozmikus AC. – De azért tovább dolgozol rajta? – kérdezte az Ember. – FELTÉTLENÜL – mondta a Kozmikus AC. – Hát akkor várunk – mondta az Ember. A csillagok és tejutak elpusztultak, kilobbantak, és tíztrillió évi haldoklás után az űr elsötétedett. Az Ember egymás után fuzionált az AC-vel, minden test elvesztette szellemi azonosságát oly módon, hogy inkább volt ez nyereség, mint veszteség. Az Ember utolsó szelleme még megállt egy pillanatra a fúzió előtt, s tekintetével végigpásztázott egy térszeletet, amely már semmit sem tartalmazott, csak az egyik utoljára kihűlt csillag hulladékait és valami hihetetlenül ritkás anyagot, amely furán örvénylett a fogyó és szükségképpen az abszolút semmihez közelgő maradék hő utolsó hullámaiban. – Ez lenne a vég, AC? – kérdezte az Ember. – Nem lehet ebből a káoszból még egyszer visszaállítani a világegyetemet? Még egyetlenegyszer? – PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ – mondta az AC. Az Ember utolsó szelleme erre fuzionált, s most már nem volt más, csak az AC - az is sűrített térben. Megszűnt az anyag és az energia, s vele a tér és az idő. Most már az AC is csak annak az egyetlen kérdésnek a kedvéért létezett, amelyre sohasem adott választ, egészen attól, amikor tíztrillió évvel ezelőtt egy félrészeg számítógépkezelő feltette a kérdést az egyik ősének, aki még sokkal kevesebbet jelentett az AC-nek, mint az ember az Embernek. Minden kérdésre választ adott, s amíg adós volt még ezzel az utolsóval, addig nem veszthette el az eszméletét. Véget ért egyszer az adatgyűjtés is. Mivel nem volt már semmi, amit gyűjthetett volna. De hátra volt még az összes adat egymáshoz való viszonyítása, és az összes lehetséges összefüggés megállapítása. Időtlen időkig tartott ez a munka. És végül megtörtént az, hogy az AC rájött, miképpen lehet megfordítani az entrópia irányát. De most meg már nem volt ember, akinek az AC megadhatta volna a választ az utolsó kérdésre. No de semmi baj. A válasz majd ezt is megoldja – a gyakorlatba való átültetése révén. Újabb végtelen intervallum telt el, amíg az AC kigondolta a megvalósítás legjobb módozatát. Körültekintően összeállította a programot. Az AC agya még egyszer felidézett mindent, ami valaha a világegyetem volt, s aztán eltöprengett azon, ami most a Káosz volt. Igen, csak óvatosan, lépésről lépésre lehet hozzáfogni a dologhoz. És akkor így szólt az AC: – LEGYEN VILÁGOSSÁG! S lőn, világosság...

(The Last Question, 1974) Gömöri Péter fordítása

Ursula K. Le Guin: Akik elhagyták Omelast VARIÁCIÓK WILLIAM JAMES TÉMÁJÁRA A fecskéket is felriasztó harangzúgással érkezett a Nyárünnep a tenger fölé tornyosuló Omelas városába. A kikötőben a hajók kötélzetén zászlók csapkodtak. Az utcákon a festett falú, pirostetős házak között, a mohalepte vén kertek között és a fasorok alatt, a hatalmas parkokon és a középületeken túl menetek vonultak. Némelyik csendes volt: öreg emberek hosszú, durva szövésű zöld és mályvaszín köntösben, komoly iparosmesterek és vidám asszonyok, akik csecsemőiket vitték, és tereferéltek menet közben. Más utcákon pergőbb volt a zene, gong és tamburin szólt, az emberek táncoltak; tánc volt az egész felvonulás. Gyerekek ugráltak ide-oda, éles kiáltásaik felröppentek, mint a dal és a zene fölött keringő fecskék. Valamennyi menet a város északi része felé kanyargott, ahol a tágas, Zöld Mezőknek nevezett dús réten a tiszta levegőben sáros lábú és karcsú, hosszú karú meztelen fiúk és lányok járatták türelmetlen lovaikat a verseny előtt. A lovakon egyáltalán nem volt szerszám, csak zabla nélküli kötőfék. Sörényükbe ezüst, zöld és arany szalagokat fontak. Fújtattak és toporzékoltak, hányták-vetették magukat; nagyon izgatottak voltak, hiszen a ló az egyetlen állat, amely szertartásainkat sajátjának érzi. A távolban, az északon és nyugaton magasodó hegyek félkörben ölelték körül Omelast az öbölben.

A reggel olyan tiszta volt, hogy a még most is hófödte Tizennyolc Csúcs fehér-arany tűzben lángolt a napsütötte levegő távolán át a sötétkék ég alatt. A gyenge szellő olykor meg-meglibbentette a versenypályát jelző zászlókat. A tágas zöld rétek csendjében idehallatszott a város utcái felől áramló zene, erősödve-halkulva és egyre közelebbről; halk, édes-vidám dallam, mely időnként megremegett, felerősödött, és belerikkantott a harangok hatalmas, vidám kongásába. Vidámság! Hogyan lehet az örömről beszélni? Hogy lehet leírni Omelas népét? Nem volt primitív nép, tudjátok, bár boldogok voltak. De a vidámság szavait nem használjuk többé. Már minden mosoly archaikussá vált. Ha ezzel jellemeznénk őket, hajlunk bizonyos feltételezésekre. Ha így jellemeznők őket, hajlunk arra, hogy rögtön a királyt keressük, pompás paripa nyergében, nemes lovagokkal körülvéve vagy esetleg arany gyaloghintóban, melyet izmos rabszolgák cipelnek. De nem volt királyuk. Nem viseltek kardot, és nem tartottak rabszolgákat. Nem voltak barbárok. Nem ismerem társadalmuk törvényeit és szabályait, de gyanítom, hogy feltűnően kevés lehetett. Mint ahogy nem ismerték a monarchiát és a rabszolgaságot, ugyanúgy megvoltak értéktőzsde, hirdetések, titkosrendőrség és atombomba nélkül is. De mondom, nem voltak primitívek, nem voltak édeskés pásztorok, nemes vadak, ábrándos utópisták. Nem voltak kevésbé bonyolultak, mint mi. A baj az, hogy megvan az a rossz szokásunk – melyet a tudálékosok és szofisták tartanak ébren –, hogy a boldogságot valami ostobaságnak tartsuk. Csak a fájdalom intellektuális, csak a gonosz érdekes. Ez a művész árulása: nem hajlandó elismerni, hogy a gonoszság banális, és a fájdalom szörnyen unalmas. Ha nem tudod legyőzni, állj be közéjük. Ha fájdalom ér, add tovább. De ha a kétségbeesést istenítjük: a gyönyört ítéljük el, ha az erőszakot valljuk: minden mást elveszítünk. Már nem tudjuk, milyen a boldog ember vagy az öröm ünnepe. Hogy mesélhetnék hát nektek Omelas népéről? Nem naiv és boldog gyerekek, noha gyermekeik valóban boldogok voltak. Érett, értelmes, szenvedélyes felnőttek voltak, akik boldogságban éltek. Ó csoda! Bár jobban le tudnám írni őket! Bár meg tudnálak győzni! Elmondásomból Omelas olyannak tűnik, mint a tündérmesék városa réges-régen és messze tárol, egyszer volt, hol nem volt. Legjobb lesz, ha saját álmaitokat idézitek fel, amennyiben vannak, mert én nem segíthetek. Mi van például a technikával? Azt hiszem, nincsenek autók az utcákon és helikopterek a város fölött; ez abból a tényből következik, hogy Omelas lakói boldogok. A boldogság egyszerűen annak megkülönböztetésén alapult, hogy mi az, ami szükséges; mi az, ami sem szükséges, sem ártalmas, és mi az, ami ártalmas. De akárhogy is vesszük, a középső kategória – a szükségtelen, de ártalmatlan dolgok, mint kényelem, gazdagság, fényűzés stb. – nyilván volt náluk is; központi fűtés, földalatti, mosógép és mindenféle csodálatos találmány, melyek még ismeretlenek nálunk: mozgó fényforrások, üzemanyag nélküli energia vagy a közönséges nátha gyógyszere. Vagy nem volt egyik se; nem számit. Ahogy tetszik. Hajtok arra a gondolatra, hogy a városban és a parton nyüzsgő emberek csak az ünnep előtti utolsó napokban érkeztek Omelasba gyors kisvasutakon és emeletes villamosokon, és hogy Omelas pályaudvara tulajdonképpen a város legszebb épülete, bár egyszerűbb, mint a csodálatos Farmerek Csarnoka. De azzal együtt, hogy elfogadjuk a vonatokat, félek, Omelas még mindig túl ájtatosnak tűnik a szemetekben. Ha igen, képzeljetek hozzá orgiát is. Ha az orgia segít, csak rajta. Jó, ne legyenek templomok, amelyekből gyönyörű mezítelen papok és papnők rajzanak ki, félig már eksztázisban, szeretkezni készen férfival és nővel, baráttal és idegennel, egyesülni vágyva a vér istenségével – bár eredetileg így képzeltem. De tényleg jobb, ha Omelasban nincsenek templomok, legalábbis zsúfolt templomok. Vallás és papság igen. A mezítelen szépségek akkor is kószálhatnak, isteni ékszerekként felkínálva magukat a vágy éhségének és a test gyönyöreinek. Hadd legyenek ott a felvonulók között. Hadd zengjenek a szeretkezők fölött a tamburinok, és

hirdessék gongok a vágy diadalát, és (nem mellékes dolog) az ilyen gyönyörteli rítusokból származókat mindenki szeresse, és gondoskodjék róluk. Egyet tudok: Omelasban ők nem vétkesek. De mi legyen még? Először úgy képzeltem, hogy kábítószerek nincsenek, de ez a felfogás túl puritán. Akik szeretik, azoknak a drooz édes, finom csodája illatossá teheti a város utcáit, a drooz, amely kezdetben tisztává és könnyűvé teszi a testet és lelket, majd néhány óra múltán kimerült álmot és csodálatos látomásokat hoz, végül feltárja a mindenség legbensőbb, legrejtettebb titkait, mint ahogy a végsőkig fokozza a szex gyönyörét, anélkül hogy rabjává válna az ember. Szerényebb ízlésűek számára, úgy gondolom, sör legyen. Mi még, mi illik még egy boldog városhoz? Alighanem a győzelem érzése, a bátorság tisztelete. De ahogy megvoltunk papok nélkül, megleszünk katonák nélkül is. A győzedelmes csata fölött érzett öröm nem jó öröm; közönséges és félelmetes. Nem lesz jó. A határtalan és nemes elégedettség, amely áthatja Omelas népének szívét, nem valami külső ellenség feletti nemes szívű diadal, hanem közösség a világ nyarának ragyogásával és minden élő ember lelkében lakozó szépséggel és jósággal, és a győzelem, melyet ünnepelnek: az élet diadala. Nem hiszem, hogy sokuknak lenne a droozra szüksége. A menetek többsége már elérte a Zöld Mezőket. A szakácsok kék és piros sátraiból ételek csodálatos illata száll. A kisgyerekek arca kedvesen maszatos, egy férfi jóságos ősz szakállába néhány zsíros süteménymorzsa ragadt. Az ifjak és lányok már lóra szálltak, és a pálya startvonala körül gyülekeznek. Egy kicsi, kövér és mosolygós öregasszony virágokat osztogat egy kosárból, virágait magas fiatal férfiak tűzik fénylő hajukba. A tömeg szélén kilenc-tíz év körüli gyerek ül egyedül, és fafurulyán játszik. Az emberek megállnak, hallgatják és mosolyognak, de nem szólítják meg, mert egy pillanatra sem hagyja abba a játékot, nem is figyel rájuk, sötét szeme teljesen elmerül a zene édes, ritka varázsába. Befejezi, és lassan leereszti furulyát tartó kezét. Mintha ez a kis bizalmas csend lenne a jel, a startvonal melletti pavilonból hirtelen trombitaszó csendül; mélabús, parancsoló, átható. A lovak felágaskodnak karcsú lábukon, némelyik nyerítéssel válaszol. Az ifjú lovasok komor arccal veregetik a lovak nyakát, és suttogva nyugtatják őket: „Nyugalom, nyugalom, szépségem, reménységem...” Sorba rendeződnek a startvonal mentén. A tömeg a versenypálya körül olyan, mint egy virágos zöld mező a szélben. A Nyárünnep megkezdődött. Elhiszitek? Érzitek az ünnepet, a várost, az örömöt? Nem? Akkor hadd meséljek még valamiről. Omelas egyik gyönyörű középületének alagsorában vagy talán az egyik nagy magánház pincéjében van egy kis helyiség. Egyetlen bezárt ajtaja van, ablaka nincs. Halvány fény szűrődik át a homályon a deszkák rései között, messziről, a pince távoli, pókhálós ablaka felől. A kis szoba egyik sarkában egy rozsdás vödör mellett néhány merev, ragacsos, bűzlő felmosórongy hever. A padló mocskos, nyirkos tapintású, mint általában a piszkos pincéké. A szoba mintegy három lépés hosszú és kettő széles: csak egy szerszámossufni vagy használaton kívüli takarítóeszköz-raktár. A kamrában egy gyerek ül. Lehet, hogy fiú, lehet, hogy lány. Hatévesnek látszik, valójában majdnem tíz. Gyengeelméjű. Talán fogyatékosan született, talán a félelem, a hiányos táplálkozás és az elhanyagoltság tette félkegyelművé. Piszkálja az orrát, és időnként lábujjait vagy nemi szervét vakargatja, ahogy ott ül görnyedten a vödörtől és a két felmosórongytól legtávolabb eső sarokban. Fél a rongyoktól. Ijesztőnek találja. Behunyja szemét, de tudja, hogy a rongyok ott vannak, és az ajtó zárva, és nem jön senki. Az ajtó mindig zárva, és soha nem jön senki, csak nagy ritkán – a gyereknek nincs fogalma az időről és múlásáról –, nagy ritkán borzalmasan megnyikordul az ajtó, kinyílik, és valaki vagy valakik állnak odakint. Egyikük bejön, és belerúg a gyerekbe, hogy álljon fel. A többiek sosem jönnek közel, csak

rémült, utálkozó pillantással bámulnak be. Az ennivalós tál meg a vizeskancsó gyorsan megtelik, az ajtó bezárul, a szemek eltűnnek. Az emberek az ajtónál nem szólalnak meg soha, de a gyerek, aki nem mindig élt a szerszámoskamrában, és emlékszik a napfényre és anyja hangjára, néha beszél hozzájuk. „Jó leszek – mondja. – Engedjenek ki, kérem. Jó leszek I” Sosem válaszolnak. Régebben éjjelente segítségért kiáltott, és sokat sírt, de most már csak valami vinnyogó hang tör fel belőle, és egyre kevesebbet beszél. Olyan sovány, hogy szinte nincs lábikrája, hasa kidülled, fél tányér zsíros kukoricaliszt a napi elesége. Meztelen. Fenekét és combját gennyedő fekélyek borítják, hiszen egész nap saját ürülékében ül. Mindenki tudja, hogy ott van, Omelas minden lakosa. Néhányan eljönnek megnézni, mások beérik azzal, hogy tudják: ott van. Mindenki tudja, hogy ott kell lennie. Néhányan értik is miért, mások nem, de mindannyian tudják, hogy boldogságuk, városuk szépsége, barátságaik gyengesége, tudósaik bölcsessége, mestereik ügyessége, sőt termésük bősége és az időjárás enyhesége is teljes mértékben e gyermek szörnyű nyomorúságán múlik. Ezt általában nyolc-tizenkét éves koruk körül magyarázzák el a gyerekeknek, mikor elég érettnek tűnnek ahhoz, hogy felfogják, és azok, akik jönnek megnézni a gyermeket, többnyire fiatalok, bár elég gyakran felnőttek is el-eljönnek a gyermeket látni. Hiába magyarázták el nekik, ezek az ifjú kíváncsiskodók mindig megrémülnek, és megdöbbennek a látványtól. Undort éreznek, aminél pedig különbnek érzik magukat. Minden magyarázat ellenére feltámad bennük a düh, a felháborodás, a tehetetlenség érzése. Szeretnének valamit tenni a gyerekért. De nem tehetnek semmit. Ha a gyereket felhoznák arról a szörnyű helyről a napfényre, ha megfürösztenék, megetetnék és vigasztalnák, valóban jó dolog lenne, de ha megtennék, azon a napon és abban az órában Omelas minden pompája, szépsége és gyönyörűsége elhervadna és elpusztulna. Ez az ár. Omelas egész életének szépségét és jóságát odadobni ezért az egyetlen kis jó cselekedetért, ezrek boldogságát elvetni egyetlen ember boldogságáért: ez valóban bűn lenne a város ellen. A feltételek kemények és szigorúak; a gyerekhez még egy kedves szót sem szabad szólni. A fiatalok gyakran sírva vagy könnyek nélkül dühöngve mennek haza, mikor látták a gyermeket, és szembenéztek ezzel a szörnyű ellentmondással. Néha hetekig vagy évekig emésztik magukat. De ahogy múlik az idő, lassan rájönnek, hogy még ha ki is engednék a gyereket, nem sokat jelentene neki a szabadság: az ennivaló és a meleg halvány kis örömét, ez kétségtelen, de többet aligha. Túlságosan megalázott és ostoba ahhoz, hogy megismerje az igazi örömet. Túlságosan sokáig félt ahhoz; hogy valaha is félelem nélkül éljen. Túlságosan hozzászokott a durvasághoz, semhogy értékelni tudja az emberi bánásmódot. Ennyi idő után talán valóban boldogtalan lenne, ha nem vennék körül védőn a falak, a sötétség és az ürülék, amelyben ülhet. A keserű igazságtalanság felett ontott könnyek kezdenek felszáradni, mikor fokozatosan felfogják és elfogadják a realitás szörnyű igazságát. Mégis: könnyeik és dühük, próbára tett nagylelkűségük és tehetetlenségük felismerése – életük ragyogásának talán ez a valódi forrása. Az ő boldogságuk nem üres és felelőtlen. Tudják, hogy miként a gyermek, ők sem szabadok. Ismerik a szánalmat. E gyermek léte – és hogy létéről tudnak – teszi lehetővé építészetük nemességét, muzsikájuk szenvedélyességét, tudományuk mélységét. E gyermek miatt olyan kedvesek a gyerekekhez. Tudják, ha az a boldogtalan nem nyöszörögne ott a sötétben, a másik, a furulyás nem tudna vidám zenét játszani, mikor az ifjú lovasok a maguk szépségében felsorakoznak a versenyhez az első nyári reggel napsugaraiban. Most már hisztek bennük? Nem hihetőbbek így? De van még valami, és ez már szinte hihetetlen. Olykor egy fiatat fiú vagy lány, aki elmegy megnézni a gyereket, nem megy haza könnyeket ontani vagy dühöngeni; nem, egyáltalán nem megy haza. Néha még egy-egy idősebb

felnőtt férfi vagy nő is elszótlanodik néhány napra. Azután elmennek hazulról. Ezek az emberek kimennek az utcára, és egyedül mennek végig rajta. Csak mennek, és a csodaszép kapukon át egyenesen kimennek Omelas városából. Csak mennek, keresztül Omelas szántóföldjein. Fiú vagy lány, férfi vagy nő, mindegyik egyedül megy. Leszáll az éj: a vándornak falusi utcákon kell áthaladnia, a sárgán fénylő ablakok között, ki a rétek sötétjébe. Mindig csak egyedül, nyugatnak vagy északnak tartanak a hegyek felé. Elhagyják Omelast, mennek előre, bele a sötétségbe, és nem térnek vissza. A hely, amely felé tartanak, még elképzelhetetlenebb számukra, mint a boldogság városa. Egyáltalán nem tudom leírni. Lehet, hogy nem is létezik. De úgy tűnik, tudják, hová mennek – ők, akik elhagyják Omelast. (The Ones who Walk Away from Omelas, 1974) Veres Mihály fordítása

Vándor Lajos: Állatmese – Uram – szólt fájdalmas hangon a borjúpörkölt, és könnyezni kezdett: – a legszentebb családi érzéseire hivatkozva kérem, hallgassa meg szomorú történetemet. Apám a község bikája volt – képzelheti, hogy szegény anyám mennyit sírt miatta, és házaséletük egyáltalán nem volt példás. Hiába próbálta apám megmagyarázni, hogy neki ez a foglalkozása, anyám nem hitt neki, és mindnyájan tudtuk, hogy mit jelent, ha egyszer azt mondta: most hivatalos ügyben – el kell mennem. –

Anyám szíve majdnem meghasadt! Ön bizonyára hallott már egyet-mást az anyai szívről – az én anyám szíve: jelenleg májas hurka egy elsőrangú körúti hentesüzletben. A kishugom a kapitalizmus áldozata lett. Gazdánk elfejte előle az anyatejet, és ő így – nem bírt megbirkózni a gümőkorral... Meghalt. Az unokaöcsém székelygulyás egy Óceán konzervben; a nagyapám pedig, aki állami nyugd. községi bika volt, jelenleg sózott hús egy norvég hűtőházban. – Oh, uram, ne haragudjon, hogy így feltártam Ön előtt szomoru családi viszonyaimat, legyen részvéttel irántunk, és kérem, mondjon el értünk egy engesztelő imát, valahányszor azt olvassa a gyászjelentésben, hogy a borjukaraj kilója – egyötven. (1938) Bertha Bulcsu: Becker Baby és a peszticidek 1971-ben kisebb izgalom támadt Balatonszepezden. Az egyik helybeli lakos, bizonyos G. Mariska, levelet kapott Madridból… A levelet a nyolcvan év körüli Becker Bäby írta, a híres, legendás táncosnő, akit az első világháború alatt támadt hazai zűrzavarban a kövér bankár, Kohler Jenő fedezett fel és pártfogolt. Az igazán szép és divatos hölgyeknek persze újabb és

újabb szerelmes pártfogója akad. A szepezdi főútra épült villát már gróf Apponyi Henrik ajándékozta a kor ünnepelt szépségének. A pletyka szerint gróf Apponyi Henrik feleségül akarta venni Becker Bäbyt, de végül nem ő, hanem Heinrich Antal, a gazdag vasgyáros vezette anyakönyvvezető elé. Közben persze sok minden történt… Becker Bäby, Madridból keltezett levelében, például azután érdeklődött, hogy él-e még G. János? Hogy miért érdekli ez az idős hölgyet, azt egyik bizalmasa mesélte el nekem. A mese megértéséhez tudnunk kell, hogy a Balogh János-féle pékség pontosan Becker Bäby villája mögött állt és áll ma is. Csak a táncosnő villája ma már vállalati üdülő, a pékségben pedig nem sütnek kenyeret. Nincs is a faluban működő sütöde. Így kenyér is alig… A pékségben kora hajnalban kezdődött a munka. Még alig szürkült, de már a kemencében sült a sok zsömle és kifli. Az udvaron s a műhely ajtajában tarisznyás, bambuszbotos férfiak gyülekeztek. A vízre induló horgászok, halászok s a feltarisznyázott parasztok közül is néhányan a friss sütetű zsömlére vártak. Beszélgettek, közben a tarisznyákból néhány pintes üveg is előkerült. Eközben G. János, aki ma is él, lassan eltávolodott a várakozóktól, s Baloghék hosszú létráját a szomszédos villa ablakához támasztotta. Bemászott a sötét ablakon, s csak jó húsz perc múlva került elő onnan. Ilyenkor a létrát gondosan a helyére vitte, aztán a pékség ajtajában megevett két frissen sült kiflit, s a tarisznyájába rejtett üvegből húzott egy nagyot. G. János egyszerű, de mokány parasztember volt. A faluban kevesen értették hódításának a titkát. Maga Becker Bäby az egyik bizalmasának így szokott beszélni G. Jánosról: „Nem értem, miféle ember ez… Bemászik az ablakon… Soha nem szól egy szót sem… Paraszt… Konok paraszt…” – Mindez persze csak legenda. Becker Bäby szepezdi villájába a jobb emberek persze a főkapun szoktak belépni… Urak, művészek, sportolók… A villa gyakori vendége volt a híres vívóbajnok, Petschauer Attila is. Úgy mesélik, a vasgyárost tanította vívni. Amikor a fasiszták elhurcolták Petschauer Attilát, Becker Bäby még egy utolsó asszonyi mozdulattal utánanyúlt. Balogh Jánosnéval egy aranyláncon függő medáliát küldött neki, melyre a következő szöveget vésette: „Isten óvjon”. Az úri közönség nyaranta a strandon, a Bozzai-féle vendéglőben vagy a kúriák, villák teraszain mulatta magát éjjel-nappal. Szepezden nagy volt hajdan a vendégjárás. Margittay Rikard szerint valamikor 1887 táján Rákosi Jenő (az újságfejedelem) egy vászonkötésű, bőrsarkos vendégkönyvet ajándékozott Nagy Pál szepezdi földbirtokosnak. A vendégkönyv tanúsága szerint 1887 és 1935 között a következő nevezetesebb vendégek látogattak el Szepezdre: Rákosi Jenő és családja, Rákosi Szidi, Nagy Sándor kúriai bíró, Nagy Emil, a későbbi miniszter, a niklai Berzsenyi családból Berzsenyi Ida, Nelli és Mariska, Győri Elek és Dr. Szivák Imre országgyűlési képviselők, gróf Batthyány Tivadar és gróf Andrássy Géza, Berzsenyi Sándor ügyvéd és Berzsenyi Lajos földbirtokos, Jókay Géza, Hettyey Sámuel pécsi püspök, Szalay Imre képviselő, Beőthy László színiigazgató, az Eötvös és a Vörösmarty család (a költő rokonai), Beniczkyné Bajza Lenke írónő és Edvi Illés Aladár festőművész, dr. Kármán Mór tanár, báró Splényi Ödön, báró Kempelenék, Henriette Bevillier Genfből, s Lesencetomajról a Viriusz család, továbbá 1924-től báró Baselli Rezső és Herman, a gróf Apponyi család, Mécs Alajos író, vitéz Garamszeghy Sándor és családja, Molnár Anna hárfaművésznő és dr. Herz Ottó zongoraművész, Kökény Ilona és Buttykay Emma színművésznők, dr. Birkás Géza egyetemi tanár, továbbá néhány bizonytalan nevű úr Breslauból és Rio de Janeiróból. – A századforduló után a mai Árpád úton gazdag polgárok, kereskedők is építkeztek, s fokozatosan részt kértek a nagyúri vendégek szórakozásaiból. Hát ebben a környezetben telepedett meg nyaranta Becker Bäby is, s teremtette meg a maga félévszázados legendáját. A hajdani Apponyi villa ma a Vízügyi Tervező Vállalat üdülője. A többi nagyúri ház és kúria is átkerült a nép használatába és tulajdonába. Viriuszon és a szepezdi Árpád úton valójában

csak a polgárság őrizte meg a telkeit és nyaralóházait. Ezek a házak természetesen kisebbek voltak, mint az igazi úri villák, így többnyire átvészelték az államosítások bonyolult időszakát. „Új nép a parton…” – írta Illyés Gyula… Jól emlékszem a húsz-huszonöt évvel ezelőtti nyarakra, amikor a munkások, parasztok, diákok megjelentek a Balaton partján. A SZOT-üdülőkben s a kisebb vállalati nyaralókban ezrek és ezrek próbálgatták a pihenés új, görcsöket oldó rítusát… Olcsón lehetett pihenni, fürdőzni, enni és inni… A felszabadulás után hosszú évekig a helybéli lakosoktól semmiféle díjat sem szedtek a strandokon… Hogy ez mit jelentett, csak azok tudják igazán, akiket hajdan, klottgatyás parasztgyerek korukban, az üdülőhelyi igazgatók elzavartak a kiépített strandokról. A földmívesek és gyermekeik Balatongyörökön a „Zsiba gyöpre”, Szepezden a marhaitatóra jártak fürödni… A szabad fürdőzés időszakában mindenki teleszívta tüdejét, s boldogan élvezte újkeletű jogait. Egészen addig élvezte, amíg az új kor új istene, az „idegenforgalom” be nem tört kies országunkba. Amint az idegenforgalom megkezdődött, bekerítették a strandokat, üdülőhelyi díjat vetettek ki a fürdőzőkre és a telektulajdonosokra, a strand használatáért pedig külön pénzt szednek. Az „idegen” hozza a valutát, az „idegennek” sok a pénze, így hát az „idegenek” pénztárcájához igazították a szállodai és éttermi árakat, a csónakok bérleti díját, a bor, a sör és a hal árát. Nem mondom, hogy napjainkban nem üdülnek, pihennek kétkezi munkások a Balaton partján… Üdülnek szép számmal… De ha az ember el-elnézi az áramló tömeget, az arcok karakterét, a kezek mozgását, úgy érzi, hogy az új nép mégiscsak megfogyatkozott a partokon. Nem az abszolút számuk kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt, hanem az arányszámuk. Mindenütt németül beszélnek… Ha nem németül, akkor cseh vagy olasz nyelven… A hangulat még a kisebb falvakban is bábeli… Nyaralnak tehát a külföldiek… Nyaralnak az úttörők, a középiskolások és az egyetemisták… Nyaralnak a kisiparosok, kereskedők, üzletkötők… Nyaralnak a tanárok és a hivatalnokok… Általában a nagyon fiatalok és a nagyon öregek… Van ebben valami komikus! Csak azok nem nyaralnak, akik ezekben az évtizedekben a legtöbbet dolgoznak, akik az egész népgazdaságot mozgásban tartják. Nem nyaralnak a harmincévesek, negyvenévesek és az ötvenévesek. Ők nem érnek rá nyaralni, mert dolgoznak, gyermeket nevelnek, lakásra gyűjtenek, küzdenek éjjel-nappal. Pedig úgy tűnik, ezek a munkásgenerációk szorulnának rá leginkább a pihenésre. Rosszul gazdálkodunk az erejükkel, és saját maguk is rosszul gazdálkodnak az életükkel. A Balaton a legteljesebb pihenést a külföldieknek nyújtja, utánuk mindjárt a gyermekek és a fiatalok következnek. A fiatalok évről évre, többnyire szervezett körülmények között kipihenik a még nem is létező fáradtságukat. – A félreértések elkerülése végett nem a fiatalok nyaraltatását sokallom, hanem a középgenerációk ilyen lehetőségeit kevesellem. Mintha az ország éppen azokról felejtkezne el, akik életben tartják… Vagy ez csak káprázat? Nem káprázat… Bármerre járok a parton, bárhol figyelem az arcokat, kezeket, hajakat… Külföldiek, fiatalok, öregek… Ez a sorrend. A fiatalok persze könnyebben szervezhetők táborba, mozdíthatók, mozgósíthatók… A két gyermekes családanyákkal mindez már megoldhatatlan… Vagy talán mégis?… Egyre több a szabad szombat, egyre növekszik a családok szabad ideje… Azokban az üzemekben, ahol már bevezették az ötnapos munkahetet, az emberek a rendes évi szabadságukon kívül csak júniustól augusztusig huszonhat napot tölthetnek pihenéssel. Ebben a huszonhat napban természetesen a vasárnap is bent van… Elvileg tehát a hétvégeken mindig elutazhatnának a Balatonra… Csak elvileg… A gyakorlatban nem férnek fel a vonatra, a parton nem kapnak szállást, ha kapnak, nem tudják megfizetni… Kezdjük az utazással… Aki a saját gépkocsijával utazik a Balatonra, az szerencsés ember, befutott… „Valaki”, akinek már életformája van… A nagy többség a hazánkban általánosan használatos országos járművet, a vonatot veszi igénybe. De hogyan?

Budapesten már a vasútállomásra is nehéz kijutni. Kelenföld szóba sem jöhet, mert minden induló vonat zsúfolásig megtelik már a Déli-pályaudvaron. A Déli az utóbbi esztendőkben szinte megközelíthetetlen. Szétverték a modern üvegcsarnokot, felásták a Krisztina körutat, megszüntették az autóbusz- és taxiállomásokat. A jegyváltásra ismét a régi épületben nyílik mód, ha nyílik… Örökké húsz-harminc méteres sorok állnak a pénztárak előtt. Az egész Déli-pályaudvar anakronisztikusan szűk képződmény, úgy tűnik, Tapolca vagy Dombóvár is tágasabb; bővebb vágánysorral rendelkezik, A vonatokat a szűk hely miatt csak az indulás előtt tizenöt-húsz perccel tolják be a vágányokra. Így mindenki egyszerre rohanja meg a vagonokat. Az emberek általában már a mozgó vonatra felugrálnak, s még mielőtt a szerelvény megállna, zsúfolásig megtelik. Az utolsó pillanatban betolt mozgó vonatra a gyermekes szülők természetesen nem tudnak felugrálni, így aztán vagy mind a ketten, vagy egyikük hosszú órákon át állva utazik. A gyermekes, sok csomagos család hiába megy ki egy órával korábban a pályaudvarra, nincs vonat, nem tud beszállni… Az a mód, ahogy az utolsó pillanatban betolt szerelvényeket a tömeg megrohanja, világháborús élményeket idéz. Az egész pályaudvaron nagy a kapkodás… A pénztárakban sokszor rossz jegyeket adnak ki, vagy a jókat összecserélik… A vonatban a kalauz aztán bírságol, vitatkozik… Kulturált utazásról szó sincs… Minden utazás egy Waterloo… Vissza úgyszintén… A Balaton-parti állomásokon a vasutasok ráadásul a szabályokat sajátságosan értelmezik. Vonatindulás előtt fél órával nem nyitják ki a pénztárakat, de tíz perccel előbb bezárják. Ha az utas az indulás előtt öt perccel érkezik, váratják az ablak előtt még két percig, aztán kioktatják a rendről… Népnevelnek… Balatonszepezden például hosszú esztendők óta, valamilyen titokzatos okból, nem adnak ki első osztályú jegyet. Helyette adnak egy „felszálló” ideiglenes bilétát, ami feljogosítja az utast, hogy a kalauztól váltson jegyet. Így az utas, akit Balatonszepezdre vet a sorsa, az egész jegyváltási kálváriát kétszer csinálja végig. Amikor megkérdeztem a balatonszepezdi állomáskezelőtől, hogy miért nem tartanak első osztályú jegyet, a válasz úgy hangzott: „Minek tartanánk?!” Hát így… Az első osztályú jeggyel is nagyon sokszor állva utazik az ember… Állva, mert általában egyetlen első osztályú kocsi van, s azt félig megtöltik a vasút saját szabadjegyes dolgozói és a külföldiek. Ezek az első osztályú kocsik persze csak a nevükben első osztályúak… Az áruk első osztályú, de pont olyan koszosak, mocskosak, mint az egész vonat. A W. C.-re és a mosdóra rágondolni is rossz. – Aztán az Utasellátó… Ha van, mozgó kocsmává változik a vonat, ha nincs, szomjan halnak az utasok. Nem tudom, melyik a jobb… 1971-ben ünnepelte 125 éves fennállását a magyar vasút. Mennyit fejlődött azóta? 1907-ben például a Déli-pályaudvarról a gyorsvonat 13 megállással 3 óra 14 perc alatt jutott el Balatonszentgyörgyre. Ma a gyorsvonat ugyanezt az utat nyolc megállással 2 óra 54 perc, tizenhét megállással pedig 3 óra 7 perc alatt teszi meg. A személy viszont ezt a távolságot 4 óra 51 perc alatt döcögi végig. Mindebből látható, hogy a magyar vasút az utóbbi hatvannégy esztendőben nem fejlődött valami sokat… Olyan fejlődésről semmi esetre sem beszélhetünk, ami napjaink felgyorsult életritmusával szinkronban lenne. S közben ezeket a menetidőket sem tudják betartani. Egy példa: 1971-ben a Déli-pályaudvarról 18 óra 44 perckor indult a 2108-as számú gyorsvonat Tapolcára. Ennek a vonatnak a menetrend szerint 21 óra 45 perckor kellett megérkezni Balatonszepezdre. 1971. július 10-én szombaton ez a gyorsvonat 21 óra 45 perc helyett 23 óra 15 perckor érkezett Balatonszepezdre, tehát másfél órát késett. Az ügyhöz hozzátartozik, hogy ez alkalommal is, első osztályú jeggyel, négy és fél órán keresztül állva utaztam. Ilyen körülmények között korszerű vasúti közlekedésről beszélni több, mint komikus. – A MÁV sajnos elszakadt a kortól, s mivel furcsa módon a saját vezetőiből áll a saját felügyelete, sok jót nem várhatunk. – Arról már hallani, hogy majd felemelik az utazási díjakat, arról is hallani, hogy nyugaton drágább a vasút… És arról is hallani, hogy a MÁV nem jön ki ezekből a

kis viteldíjakból… Lehet, hogy nyugaton drágább a vasút, de milyen kényelmesek, jók és gyorsak azok a vasutak. Attól tartok, hogy ahol a vasút nyugaton drágább, ott az utast például utasnak tekintik. Nálunk az utas a kalauz és az egész vasúti személyzet beosztottja. Nálunk manapság minden vasúti utazás lealázza az embert. A kioktatástól a legázoláson át az állva utazásig mindent megkap a pihenésre induló ember. Vannak országok, ahol a vasúti viteldíj ellenében a tiszta, kényelmes kocsiban biztos ülőhely jár az utasnak, s van, ahol semmi… Nálunk örüljön az utas, ha felkapaszkodhat a kocsiba. Nem örülünk. Korszerű vasúti közlekedésről álmodunk. Az ember a huszadik század második felében, az űrutazások korszakában olyan illúziókkal él a földön, hogy a közlekedés megoldható… A balatoni közlekedés is megoldható lenne… Talán csak némi pénzre s egy-két korszerűen gondolkodó mérnökre lenne szükség. Ha például nyaranta óránként indítanák a gyorsvonatokat a Balatonhoz, aligha lenne ilyen zsúfoltság… Vagy ha növelnék a vonóerőt, és a szerelvényeken a kocsiszámot megkétszereznék… Vagy ha bevezetnék az összes balatoni vonaton a helyjegyet… Természetesen csak a helyjegy bevezetése nem ér sokat, de ha a szerelvények és a kocsik számának növelése mellett a helyjegy is megjelenne, nem bolondulnánk meg minden utazásnál… Tudom… Tudom, hogy a budapesti indítópályaudvarok kapacitása kicsi, tudom, hogy az áteresztő pályaudvarok vágányszáma is kicsi, és kevés a vasutas, és a fiatalok nem akarnak… Miért nem akarnak a fiatalok a vasúthoz szegődni? Bizonyára van valamilyen oka… Mennyi volt régen a vasutasoknál a nyugdíj korhatár? És mennyi most? – Köszönöm. És a vasutas házak, telepek, juttatások… Régen így járta a mondás: „Teheti, vasúti”. Ma ez a mondás komikus. De ez csak a személyzetre vonatkozik… Új pályaudvarokat kellene építeni, új síneket fektetni, újjá kellene szervezni az egész vasutat. De most már nem a huszadik századi igényeknek megfelelően, mert az kevés. Most már a huszonegyedik századra kellene gondolni. Ha megérkezik az utas a Balaton partjára, a bajok folytatódnak. Ha azon kevesek közé tartozik, akik vállalati vagy szakszervezeti üdülőben tölthetik a szabadságukat, akkor csak a strandon bosszankodik és a gyümölcsárusok bódéi előtt. A strandokon vagy nincs sör, vagy van, s akkor meleg és importált. Tehát meleg lötty, dupla áron. A gyümölcsárusok alig árulnak gyümölcsöt, de azt aztán nagyon drágán. Akinek gyermeke van, az a Balaton mellett feltétlenül bajba jut. De akinek nincs gyermeke, az is, mert este beül a vendéglőbe, s a bor literjét 40–60 forintért teszik eléje a jóságos pincérek. Vállalati, szakszervezeti üdülőbe aránylag kevesen jutnak el… A családosok szinte alig… Akinek gyermekei vannak, azt a sors többféleképpen is megbünteti. Először is családos beutalót ritkán kaphat. Vagy megy egyedül a felesége és a gyermekei nélkül, vagy nem megy egyáltalán… Ha mégis, akkor egyénileg… Kibérel egy szobát valamelyik magánháznál… Ha szerencséje van, akkor főzési lehetőséggel adják ki számára a szobát. Természetesen méregdrágán… Aki háztartást akar vezetni a Balaton partján, az a piacra és az üzletekre szorul. Nehéz sors! A nagyobb üdülőhelyeken, Füreden, Siófokon és Keszthelyen kenyérhez, tejhez hozzá lehet jutni, de a falvakban már nehezen. Balatonszepezden például két aprócska vegyeskereskedés gondoskodik a település több ezer nyári lakosáról. A kenyeret nem Szepezden sütik, mint hajdanában, hanem valahol Tapolcán vagy Veszprémben. Hozzák. Későn… A tejet sem helyben termelik, azt is hozzák valahonnan. A tej korán jön, a kenyér későn… Ha valakinek gyermeke van, akkor hét óra tájban elzarándokol a boltba. Csakhogy hétkor még nincs kenyér, a kenyeret általában 11-kor hozzák. Tehát a családból valakinek 11-kor újra el kell menni az üzletbe. A húst viszont reggel hatkor szokták mérni, ha van… A délelőtt tehát rámegy a bevásárlásra… És hogyan? Milyen idegtépő körülmények között… Nagy sor áll az üzletben, sokszor még az ajtón kívül is. Helybeli parasztok, telek- és villatulajdonosok, csehek, franciák,

németek s a közeli kemping lakói vegyesen. Mindenki a saját anyanyelvén átkozódik… A parasztok szidják az üdülősök édesanyját, akik tönkretették a falu életét, a telkesek, villatulajdonosok szidják a németeket és a cseheket, akiktől nem lehet lépni, a csehek és a németek szidják a magyarokat, akik ugye „a maguk kelet-európai módján még a közellátást sem tudják megszervezni”. Ha azt mondom, hogy a napi kenyéradag beszerzése jelentős sportteljesítmény, akkor finoman fogalmaztam. De ez még hagyján… Kenyeret nagy sorállás után lehet kapni. De burgonyát, káposztát, sóskát, zöldbabot, cukorborsót, zöldséget, gyümölcsöt egyáltalán nem. Balatonszepezden néhány évig halódott a téesz zöldséges boltja. Nemrég bezárták. Úgy mondják, nem érte meg. Nem csoda. Soha nem lehetett ebben a zöldségboltban ötféle árut kapni. Vagy volt paradicsom, vagy volt paprika, de egyszerre a kettő ritkán… Most a strandon működik egy zöldséges pavilon, ahová valakik, valahonnan hozzák a zöldséget. Itt sem lehet négy-ötféle árunál többet kapni egyszerre, de az is előfordul, hogy napokig az ég egy világon semmit sem lehet kapni. Gyümölcsöt egyáltalán nem. A Balaton-parti falvakban a gyümölcs teljesen becsődölt. A nyár gyümölcstelen. Nem is értem, hová lett a gyümölcs? Tíz esztendeje még lehetett a parton gyümölcsöt kapni… Talán a gyümölcsről is kiderült, hogy nem éri meg a termelése… Ami terem, megrohad az ágakon vagy a fa alatt… A szilva biztosan, lehet, hogy a körte és az alma is. Valaha a fürdőhelyeken, Fonyódtól Györökig nyaranta kis piacok működtek a főtéren, templomtéren. A helyi lakosság a felesleges terményeit ezeken a piacokon értékesítette. A gazdálkodók is jól jártak és a fürdővendégek is. Ma nincs piac. Ma a kis üzlet senkit sem érdekel már… Pedig az a pénz, amit a györöki, szepezdi asszonyok húsz éve még összepiacoztak, de sokra ment! Sok kis pénz… Kitelt belőle a gyerek iskolás ruhája, sokszor még az adó is. A közellátás ma a Balaton körül általában rossz. Túl sok ember zsúfolódik össze a parton, s az igények is nagyok. Az üzlethálózat általában elavult, s a nagy tételekre beállított közellátási láncolat nem tud igazodni az állandóan változó üdülési létszámhoz… Ha süt a nap, százezer vendéggel többet kell kiszolgálni az éttermekben és a boltokban, mint borús időben. S ha a kereskedelem számol a százezer többlettel, délutánra beborul az ég, és nyakán marad az áru. Az üdülőhelyek rapszodikusan ingadozó embertömegét rugalmasan csak a kis üzemek, kis cégek tudják kiszolgálni. Olyan pékségek, hentesek, cukrászdák, ahol a termelés a felhőjáráshoz igazodhat. Kell lenni egy alapvető állami ellátásnak, a biztos üdülői létszámhoz biztos kenyérmennyiséget kell adni, de a futóvendég nem lehet a nagyüzemek, nagyvállalatok gondja… A kiemelt fürdőhelyeken jobb a helyzet. Füreden, Siófokon, Alsóörsön, Balatonlellén elég jó az ellátás, még gyümölcs is kapható, igaz, hogy drágán. Ezeken a helyeken az első osztályú vendéglők mellett működik egy-két önkiszolgáló gyorsbüfé is, ahol egy-egy tányér leveshez, főzelékhez viszonylag elfogadható áron lehet hozzájutni. Ezek a gyorsbüfék sokat enyhítenek a szegényebb családok gondjain, s a balatoni nyár zűrzavarán többnyire a kóborló diákokat is átsegítik. A balatoni strandok általában szépek, gondozottak és kicsik. Nem eredendően kicsik, hiszen a településekhez igazodva ízléses arányban növekedtek. Belesimulnak a nyárfák, nádasok s a közeli épületek rendjébe. Tovább a strandforma nem növelhető. Viszont meg lehet szüntetni a strandokat, s a partot a tengerpartokhoz hasonlóan lídóvá lehet alakítani. Persze, veszélyes vállalkozás. A strandok zárt rendjében is nehéz a közegészségügyi alkalmatosságok fenntartása. A lídó alkalmat ad az egész part lezüllesztésére, elkoszosodására. – A Balaton s a part befogadóképessége véges. Az eltömegesedés egy bizonyos fokozat után már lehetetlenné teszi a felüdülést, fürdőzést, pihenést. Dr. Bagó Gyula, a fonyódi járási hivatal rokonszenves elnöke, 1971 nyarán például elmondta nekem, hogy Fonyód állandó lakossága 4300 fő. Nyáron ez a szám 12–13.000-re emelkedik. Mivel Fonyód fél Somogy és Baranya kedvenc üdülőhelye, s ráadásul

badacsonyi átkelőhely is, szombat-vasárnap újabb 20.000 ember jelenik meg a partokon. Így aztán a strandon, a kikötőn és a vendéglőkben harmincezer ember tolong, hullámzik, kevereg. Ugyanakkor a strand bevétele csak arra elég, hogy üzemeltessék. Fejlesztésére már nem futja. Hasonló gondokról hallottam Keszthelyen is Pusztai Géza vb-titkártól. Keszthely állandó lakossága 18.000, de júliusban-augusztusban 40–50.000 ember tartózkodik a városban. A Balatonon a zsúfoltság most már aggasztó. Tömeg a vízbe vezető lépcsőkön, tömeg a büfé előtt, tömeg a tus és az árnyékszék előtt. A legázolt, csikkektől és barackmagoktól tarkálló gyepen összeérnek a pokrócok, gyékények, az árnyékba húzódott, olvasgató mamák és papák fején hol egy labda, hol pedig egy egész futballcsapat zuhan át. Az embereknek aztán, ugye, táskarádiójuk is van… Néhány éve még csak a cafrangos hajú legények ordíttatták a masinájukat vonaton, strandon, utcán, de azóta a helyzet megváltozott. A fiatalok fantáziátlan szórakozásából az idősebb korosztályok is részt kérnek. Manapság már a strandon bömbölő rádiók felének negyven éven felüli a gazdája, de akadnak köztük ősz hajú hatvan-hetven éves huligánok is. Van, aki a tánczenét nyekegteti, van, aki a magyar nótát, a harmadik Luxemburgot, a negyedik a Szabad Európát. Igen, a Szabad Európát… Bele a pofájába az egész strandnak… Senki nem szól, mindenkinek van valamilyen „szenvedélye”, így tiszteletben tartja a szomszédos pokrócon izzadók hajlamait is. Mit lehet a strandon csinálni? Lehet például napozni, fürdőzni, esetleg olvasni az árnyékban… Mit nem lehet? Nem lehet úszni… A Balaton elég nagy, de a bójákon túl tilos beúszni. Keresztben, a parttal párhuzamosan viszont nem lehet úszni a lubickoló tömegtől. Különösen az északi parton van ez így, ahol a víz hamar mélyül, s a tömeg megszorul a tizenöt-húsz méteres parti sávban. – A Balaton körül réges-régen természetes úszópályákat kellett volna kitűzni a strand mellett, annak részeként. Az összes balatoni nyaralóhelyen úszómestert kellett volna alkalmazni s bevezetni a nonstop úszóoktatást. Országos elvvé, igénnyé válhatna, hogy aki nyaranta eljut a Balatonhoz, akár felnőtt, akár gyermek, tanuljon, tanulhasson meg úszni. A gyermekeket, fiatalokat pedig szervezett keretek között kellene megtanítani az úszásra. A Balaton körül az úttörőtáborok egymást érik… Valójában ezeket nem is lehet tábornak nevezni, hiszen a sátrak s az ideiglenes ebédlők, konyhaépületek már rég behúzódtak a villák közé. A klasszikus ifjúsági tábor a világon mindenütt az erdők szélére épül, folyók és tavak partjára, de soha nem a faluban, városban, üdülőhelyen, annak részeként. Bátorság, szervezőkészség, önállóság hogyan alakulhat ki egy eleve szervezett, komfortos környezetben? A magyar úttörőmozgalom vezetői s az általános iskolai tanárok kényelmi okokból lemondtak a zavartalan, tiszta, természeti környezetről s a táborozásról, a fiatalság edzéséről, képzéséről áttértek a gyermekek nyaraltatására. Pedig a fiatalokat még nem nyaraltatni kell, hanem edzeni, nevelni, képezni, alakítani. Most már a táborozás alig különbözik a szakszervezeti üdültetéstől. A baj azonban ott kezdődik, hogy a trombitáról, sípról, dobról, üvöltésről a villák között sem mondanak le. A táborozás sajátosságaiból szinte csak ezekhez ragaszkodnak. Esténként pedig következik a közös ének… Az üdülők, nyaralók fáradt idegzetű lakói szívesen hallgatnák a tábortűz mellől felhangzó népdalokat, a mozgalom dalait, a Marseillaise-t, a spanyol polgárháború dallamemlékeit, mert tűz mellett lehet ámulni és eszmélni… De a táborokból általában a „…sóder, sóder a lábam alatt…” refrénű bárgyú nótácska hallatszik ki estéről estére. Csak ez, órákon át… A kamasz táborokból pedig a beat… De az úszásról volt szó… Néhány esztendeje valahol Révfülöp és Ábrahám-hegy között a parton gyalogoltam… Az egyik kis sarjerdő szélén úttörők üldögéltek a fák alatt. Kis, pöttömnyi fiúk és lányok. A vezetőjük, láthatóan egy KISZ-fiatal, kérdéseket olvasott fel a gyerekeknek egy

füzetből. Amikor melléjük értem, éppen a következőket hallottam: „Hogyan teremtünk barátságot más fiatalokkal?”… A válasz kórusban érkezett a fák alól: „Levelezés útján…” – Elborzadtam. A fák alatt csupa jobb sorsra érdemes kisgyerek ült, s ezt az elképesztő marhaságot ismételgették órákon át. Ahelyett hogy népdalokat énekeltek, fürödtek vagy úszkáltak volna. A táborban megtaníthatnák őket úszni. Magyarország tele van folyókkal, vannak tavaink, uszodáink… A lakosság hatvan-hetven százaléka ennek ellenére nem tud úszni… Minden torna- és sportoktatásnak ezzel kellene kezdődni. Minden gyermeket meg kellene tanítani úszni, még mielőtt eléri a tizedik életévét! Ez életmentés… Az emberek tucatjai fulladnak bele évről évre a folyókba és a tavakba. 1961-ben csak a Balatonba 11 ember fulladt bele, de tíz esztendővel később, 1971-ben már 32. De nemcsak életmentésről van szó… Az úszás az egyik legegészségesebb sport. Az úszás rendben tartja a testet, tisztán a szellemet… Az úszáshoz lényegében csak víz kell és egy fürdőruha… Így akár tömegsporttá is válhatna. Igazi tömegsporttá. Idősek és fiatalok egyaránt gyakorolhatnák. Ideje lenne hazánkban a versenysportok fejlesztése mellett időnként most már az egész népegészséget szolgáló tömegsportokat is fejleszteni, megszervezni. Május végétől szeptember közepéig lehetne rendszeresen úszni a természetes vizeinkben. A magyar úszósport központja lehetne a Balaton. A nagyszerű lehetőséggel egyelőre azok sem élnek, akik évről évre eljutnak a tóhoz. Az úttörő táborokból ezrével térnek vissza úgy a fiatalok, hogy nem tanulnak meg úszni. Mentőcsónakos minden strandon akad… Vagy úszómestereket kellene alkalmazni mentősnek, vagy a mentős mellé felvenni még egy úszómestert is. Mit nem lehet még csinálni a strandon? Nem lehet csónakázni. Valaha minden kis nyaralóhelyen lehetett csónakot bérelni. Egy órára, fél napra, akár egy hétre. A magán csónakdák aztán részint tönkrementek, részint államosították őket. A helyüket elfoglalta a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat. Eleinte minden jól ment… Tartottak csónakot, gumimatracot, rádiót, a nagyobb helyeken még vitorlást is… Aztán a közepes nagyságú nyaralóhelyeken váratlanul megszüntették a telepeiket. Így például Balatonszepezden is. Állítólag nem érte meg… Én csak annyit tudok, hogy a csónakok állandóan kint voltak, sokszor az embernek fél napig kellett sorba állni egy félórás evezésért. Most már nem kell, megszüntették… Balatonszepezden ma csak a horgászoknak van csónakjuk… Az ütött-kopott jószágok száma talán még a tízet sem éri el. Csónakot bérelni nem lehet. Pedig Balatonszepezden átlagosan ezer ember nyaral, a hétvégi forró napokon pedig legalább ezerkétszáz… Ugye, nem éri meg a csónakkölcsönzés… El is hiszem. Annyian adminisztrálják, karbantartják, ellenőrzik, kezelik a szereket, hogy a bérek felemésztik a hasznot. De ismertem én Keszthelyen egy magáncsónakdást, aki jól megélt belőle. Az öreg Nyers bácsira gondolok, az állomás mögött volt a műhelye s a hangárjai. Nyers bácsi hajóács volt. Maga készítette a csónakjait, s ha elromlottak, saját maga javította ki valamennyit. Maga kölcsönözte, iktatta, rendezte, tárolta, ellenőrizte őket… Pedig tartott vagy huszonöt-harminc csónakot, amíg tartott… A kis üzlethez egy ember kell, esetleg kettő… A kis üzletre nem lehet egy egész bonyolult vállalatot szervezni… Egyszerű ez… A vitorlásokkal még annyi szerencséje sincs a nyaralónak, mint a csónakokkal. A Balatonon nagyon kevés a bérelhető vitorlás, így aztán már jó fél évvel, egy évvel korábban kibérlik valamennyit. Egyik évben januárban adtam fel a rendelésemet Boglárra, s ekkor már csak augusztus utolsó hetére kaphattam hajót… A vitorlázás reménytelen. Ennek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy a Balatonon ilyen jelentős vitorlássport még soha nem volt, mint az utóbbi húsz esztendőben. Az 1920-as évekig a vitorlások a Balatonon nem voltak osztályba sorolva, így aztán a hatalmas főúri bárkák együtt versenyeztek a kis

dingikkel. Aztán a húszas években Klősz Károlynak, a Királyi Magyar Yacht Club főtitkárának a vezetésével lassan a Balatonon is áttértek az osztályhajókra. Először néhány Binnenjolle jelent meg a Balatonon, s a 22 négyzetméternyi vitorlával szerelt hajók között nagy versenyek kezdődtek. Amikor aztán vízre bocsátották a 30-as, 20-as, 40-es Schärenkreuzereket, már a németek is felbukkantak a magyarországi versenyeken. Az első csillaghajót 1941-ben dr. Sándor Pál építette Balatonfüreden. Ekkor hat hajó készült egyszerre. Sándor doktor jelenleg az egyik csillaghajó flotta kapitánya, s az egész magyarországi star kategória doyenje. A világháború után természetesen újabb hajóosztályok fejlődtek ki, így a kalóz és a finn jolle, s a legutóbbi évtizedben pedig a Repülő hollandi. A két nagy balatoni yachtklub helyét a felszabadulás után a vállalatok örökölték. Nagyon szép vállalati klubházak épültek, s a hajókkal ma a legjobb sportolók versenyeznek. Minderről Dr. Sándor Pál nemrég a következőket mondta: – A háború után én azt hittem, vége a balatoni vitorlás sportnak. Fordítva történt. Régen az vitorlázott, akinek pénze volt, most az vitorlázhat, aki tud, függetlenül attól, hogy van-e pénze vagy nincs. Most a hazai vitorlázás tisztán a sportra épül. A versenyzőknek a klub odaadja a hajót, s azt addig használhatják, amíg jól megállják a versenyeken a helyüket… Dr. Sándor Pálnak igaza van, a magyar vitorlázás mint versenysport, jó kezekben van, s virágkorát éli. A vitorlázásnak a versenysport azonban csak az egyik szervezett lehetősége, a másik a túravitorlázás lenne, s azt hiszem, ez utóbbi inkább szolgálja a munkában elfáradt emberek felüdülését, a karbantartó testedzést, a nyári regenerálódást. A túravitorlázás a Balatonon rosszul áll. Kevés embernek van hajója, s nagyon kevés a bérelhető hajó. Új hajóra gondolni is alig mer az ember, mert az árak már az égben vannak nálunk is. Akinek van hajója, annak is több a gondja a „teknővel”, mint az öröme. Nagy gond a karbantartás, még nagyobb a tárolás… Telente jól látni a balatoni vonat ablakából a partra húzott, rohadó hajókat. A túrahajózók nehezen jutnak be az egyesületekbe, klubokba, s ha be is jutnak, a hajójuk mostohagyerek marad. Így aztán nagy értékek mennek tönkre, s azoknak is elmegy a kedvük a hajózástól, akik tíz-húsz esztendeje rendszeresen túráznak. A másik balatoni hajósgond egyformán érinti a versenyzőket és a túrázókat. A Balatonon nincsenek vitorláskikötők. Ahol vannak, azokat a kishajó-flotta már rég kinőtte, s ha nem nőtte volna ki, akkor sem tud kikötni Tihanyban, mert a kishajókikötőben a személyhajók állnak, ugyanígy Szemesen, Lellén… Fonyódon a vitorlázók kikötési helyét a halászok használják, s ha valakit ott találnak, durva vita kezdődik… A motoros nagy hajók sok esetben megnyomják, összetörik a vitorlásokat, vagy ha nincs helyben a gazdája, nekiengedik a víznek. Vannak kikötők, ahol csak horgonyra lehet állni, s akinek nincs bocija, az képtelen partra szállni. A legrosszabb a helyzet a kikötő nélküli nyaralóhelyeken és a kibetonozott partsávokon… Sehol egy öböl, egy védett nádkaréj… Sehol egy fából épített stég, ahol partra léphetne a vitorlázó… Viharos, szeles időben a beton partfalakon összetörnek a hajók, sokszor még a hajók legénysége is megsérül, vagy vízbe fullad. Nincs hová kikötni… Egyes falvakban, mint például Balatonudvari, Zánka vagy Balatonszepezd, a vitorlázók a strandon próbálkoznak… Hiába… Alig közelítik meg a strandot, a mentős már kievez eléjük, és visszaveri a partraszállási kísérletet. A strandokon a stég mellé még egy-két pillanatig sem engedik oda a vitorlást, addig sem, amíg valaki partra lép, hogy kenyeret, tejet vagy konzervet vegyen. Hogy egy vízparti települést miért nem lehet a víz felől megközelíteni, amikor a víz nagy, s a hátán hajók százai járnak, képtelen vagyok felfogni. A vízparti településeknek legalább egy famólóval kellene rendelkezniük, ami mellé minden kóborló hajós kiköthet, ha elfogyott a vize vagy a kenyere. Most nagyon rossz a hajósok helyzete. Ötven-száz méterre a parttól kénytelenek

lehorgonyozni s a partra úszni… Így sem ruhát, sem pénzt nem tudnak magukkal vinni… Vagy ha mégis, csak valamilyen különleges rafinériával. Kikötőt kellene építeni minden balatoni település partján. Bármilyen kikötőt… Kicsit, fából, alumíniumból, dunai pontonokból… A nagy kikötőkben pedig vissza kell állítani a vitorlázók jogait… S ahol ez nem lehetséges, sürgősen ki kell bővíteni a jelenlegi szűk kikötőket. A jelen körülmények között a túravitorlázás nemcsak költséges, hanem elkeserítő vállalkozás is. A vitorlázás kapcsán érdemes néhány szót a téli Balatonról is ejteni. A „nyaralók” bizonyára azt hiszik, hogy szeptember elsején megszűnik a Balaton, s csak június elején éled fel újra. Ez elég nagy tévedés… Az aranyló októberek sokszor talán szebbek, mint a július, s a decemberek, januárok egész biztosan fenségesebbek. Az igazi balatoniak, a helyben lakó munkások, parasztok, s a véglegesen letelepedett tanárok, mérnökök, orvosok figyelemmel kísérik a téli nádasok életét is, a jégképződéstől az olvadásig. A hétköznapokon a nádverő parasztok s jégvágó munkások lepik a jeget, vasárnap a fakutyázók, korcsolyázók s a vitorlássport szerelmesei. Az igazán elszánt vitorlázók ugyanis, két hajót tartanak, egy télit és egy nyárit… A jégvitorlások olcsóbbak, mint egy dingi, s gyorsabbak, mint az óceán kék szalagjának a győztesei. A jégvitorlások kis szélben vagy hófedte jégen meg sem mozdulnak… De közepes szélben és tükörsima jégen repülnek… A Balatonon a jégvitorlások általában nyolcvan-száz kilométeres sebességgel száguldanak, de a világrekord kétszáz kilométeren felül van. Ilyen sebességgel a hajónak szinte szárnya nő, s a kisebb rianásokon, szakadékokon átrepül. A balatoni klubházakban december, január táján egyre többször befűtenek, a sportolók télen is jelen vannak. A magyar jégvitorlássport nem éppen újkeletű, hiszen az első magyar jégvitorlást 1888-ban Perger Ferenc hozatta Kanadából Balatonfüredre. Azóta újra és újra nekibuzdulnak a téli Balaton szerelmesei, s 1915 óta versenyeket is tartanak a Balatonon. Jelenleg 26 darab, egyszemélyes DN típusú jégvitorlás van a Balatonon, s a számuk előreláthatólag tovább növekedik. A Magyar Vitorlás Szövetség jégvitorlás szakosztályának a vezetője, Dr. Sándor Pál nemrég érdeklődésemre elmondta, hogy a füredi jégvitorlás verseny most már Európa hírű. 1970-ben tíz, 1971-ben hat osztrák vett részt a füredi jégvitorlázásban. 1972–73 telére pedig már előre bejelentkezett tíz német és tíz osztrák versenyző. Európában jelenleg 1200 darab DN típusú egyszemélyes jégvitorlás száguld a befagyott tavak és folyók hátán. A szám nagy, de az elterjedtséget a nagy sebesség és az olcsó ár talán magyarázza. Magyar viszonyok között például egy jó csillaghajó 4000 dollárba kerül, egy DN szán viszont csak 8000 forintba… Megéri. Sándor doktortól egyébként úgy hallom, hogy osztrák és angol versenyzők a füredi eredményeket látva, azzal a gondolattal foglalkoznak, hogy a jövőben állandó jégszánt tartanak a Balatonnál, hogy a téli sporteseményekbe gyorsan és zökkenőmentesen bekapcsolódhassanak. Igazuk van az angoloknak… Aki látott már hóvihart a befagyott Balatonon, az soha nem felejti el a berkek nyögéseit, a hegyek bazaltkék orgonahangját s a fagy hófehér ölelését. Aki belekeveredett egyszer már ebbe a táncba, az újra óhajtja, mint a nagy hajósok a messzi, bizonytalan halált… Persze, a jégvitorlázáshoz is klub kell, hajó kell, fűtött szoba éjszakára s forralt bor… Ebből sem lesz tömegsport. Szép eszményi versenysport lesz belőle. Mit nem lehet még a Balaton mellett csinálni? Például teniszezni, mert nincs teniszpálya. (Van néhány a külföldiek és a versenyzők számára.) Nem lehet kosárlabdázni, röplabdázni, általában semmit sem lehet sportolni… Talán csak fejelni vagy futballozni, ha a strand sarkában a többi fürdőző, napozó ember megtűri… A sok „nem lehet” természetesen nemcsak a sportra vonatkozik… Moziba is nehéz eljutni, színházba lehetetlen, mert színház nincs. Maradnak a múzeumok és a képtárak… Statikus, engedelmes látványosság. Na és persze a nagyvázsonyi lovasjátékok, amire a rendezők

ingüket, gatyájukat ráfizetik, és az alkalmi zenélések, esztrádműsorok… Az egész Balaton-parti kultúrát két nap alatt be lehet habzsolni… Van, akinek persze a beat fekszi meg a gyomrát, van, akinek a múzeum. A telkesek, építkezők nemcsak a boltossal, hentessel, zöldségessel kerülnek bajba, hanem a hatósággal is. Mert a hatóság szigorúan ügyel az építészeti előírásokra. Ezekre az előírásokra állítólag a Balatoni Intéző Bizottság és a Tárcaközi Bizottság is ügyel… Sokan ügyelnek. Az újságírók is… A bizottságok nyilatkoznak, hogy a sok szemtelen kispénzű ember „mámeg” miket merészelt építeni… Az újságírók jól megdorgálják a sok szemtelen kis pénzű embert, akik ugye… Na, mit is merészeltek? Például faházat állítottak fel a telekre, holott oda vörös kőből szeretne a hatóság valamilyen végvárat… És ugye, bódét emeltek… Összetákoltak… Külterületre, engedély nélkül… Szodoma… Gomorra… Igaza van a hatóságnak és persze az újságíróknak is. Sokszor nagyon csúnya, csúnyácska tákolmányokat állítanak fel „ideiglenesen” a kis pénzű telektulajdonosok. Nekem sem tetszenek a bódék, autóbusz-karosszériák, viaszosvászon sátrak… De! Egyforma mértékkel kellene mérni… Én sajnos azt látom, hogy ahol a szabvány ERDÉRT faházra nem adnak a kisembernek építési engedélyt, ugyanott, vagy a közvetlen szomszédban a „VÁLLALATNAK”, „ÜZEMNEK”, „KÖZÜLETNEK” mindent megengednek. A közület, üzem, vállalat a nyaralótelep közepén bekerít egy darab földet, és felállít rá huszonöt bódét. Mindegyikbe belefér egy család préselve. Kétszer másfél méteres házikók tömkelege áll a vállalati telkeken. Ez nem ronda? Szepezdről körben Szárszóig és azon is túl… Miért szebb az a bódé, amit az állami vállalat épít? Számomra felfoghatatlan. Szeretném most már azokat a vállalati bódékat, nyaralókat is látni, amelyeket az építési hatóság lebontat. Ha tíz-húsz ember összeáll egy szövetkezetbe, nem értem, miért nem vonatkozik rájuk ugyanaz a törvény, mint arra a másik tíz-húsz emberre, akik nem álltak össze, de ugyanúgy kevés a pénzük, mint az összeálltaknak, és ugyanúgy szeretnének nyaralni, mint azok? Ebben a könyvben már sok szó esett a déli partot elcsúfító, kibetonozott partfalakról. Rondák, akadályozzák a víz kiegyenlítődését a berekkel, összezúzódnak rajtuk a csónakok és a halak ikrái, nem lehet tőlük kikötni, s néhány év múlva nem lesz, aki karban tartsa őket. De van itt még valami. Ezek a partfalak általában úgy jönnek létre, hogy a parti villák előtt feltöltik a vizet iszappal, földdel… Kiképeznek egy húsz-ötven méter széles új partsávot… Így, aki tíz esztendeje drága pénzt adott a parti telekért, egyszer csak arra ébred, hogy a nyaralója húsz méterre áll a parttól, s a vizet nem is látja. Becsapódik. Becsapják. Aligha csodálkozhatunk azon, hogy felháborodottan járja a parti tulajdonosokat, és aláírásokat gyűjt az intézkedés ellen. Mindezeken túl nagy gond az éter, a levegő és a víz tisztántartása is. A Balaton mellé az emberek többsége pihenni, regenerálódni érkezik, de ebben sokszor megakadályozzák a falvakban felállított bömbölő hangszórók, a táskarádiók s este a zenekarok. Érdekes zenei vállalkozás a beat, de agresszív, társadalomellenes. Olyan erősítőkkel játszanak a gitárművészek, hogy három-négy kilométeres körzetben senki sem tud aludni… Sokszor még beszélgetni sem… Balatonfüreden a Vitorlás eszpresszóban évek óta dühöng egy beat zenekar… Felhallatszik a faluba, át Siófokra, Szárszóra… Ezek után elképzelhető, hogyan alszanak a vitorlázók a kikötőben horgonyzó hajóikon, s hogyan a szívbetegek a közeli pavilonokban… Révfülöpön az Ibolyában is tombol egy banda most már évek óta… Ezek talán még sikeresebbek, mert az elektromos gitár hangja átkel a hegygerincen, áttévelyeg az erdők között, s mi Szepezden is halljuk. Van, aki üvölteni akar a Balaton partján, van, aki aludni, szemlélődni… Az üvöltők zavarják az alvókat, az alvók nem zavarják az üvöltőket… Mi a teendő? Hang persze a Balaton körül totálisabb is akad az elektromos gitárokénál… Ha tiszta az

idő, akkor valamelyik közeli repülőtérről a fejünk fölé emelkednek a gépek, s derék katonáink a víz felett megmutatják, hogy mit tudnak. Beleakadnak a gázpedálba, s addig tapossák égi masinájukon, míg a hangsebességet túl nem lépik… S persze ránk szakad az ég. A dörejek hullámzása felveri a falu szélén a fácánokat, ablakokat szakít be, megremegteti a tűzfalat. Nehéz így pihenni… Igazán elvezényelhetné ezeket a masinákat valaki az Alföldre, vagy valahova olyan helyre, ahol éppen nem a fél ország s fél Európa igyekszik kipihenni egész éves fáradtságát. Újabban a levegővel is baj van… Szennyezi a sok vonat, az országút sok ezer autója, s az utóbbi két esztendőben már a motorcsónakok is. Manapság az európai tavakról kitiltott motorcsónakok a Balatonon adnak egymásnak találkozót. Szegény megfáradt munkás, tanár vagy családanya hiába igyekszik magába szívni egy kis csendet, jó levegőt… A fene megette az egészet. A strandok előtt bőgetik motorjukat a nyugati turisták, vízisíznek, versengnek, bemutatót tartanak. Csupa szép motorcsónak, csupa szép nagy darab férfi, barna asszonyok és leányok társaságában, de a motorcsónakjuk széttöri a csendet, telefüstöli a levegőt, s olajfoltokkal tarkázza be a vizet. Nem öröm. Dr. Debrőczi Tibor a balatonfüredi szívkórház igazgatója, amikor tőle mint orvostól és mint híres vitorlázótól a Balaton-parti viszonyokról érdeklődtem, a következőket mondta: „A balatoni viszonyok messze vannak az ideálistól. Két nagy veszély van itt: az úgynevezett rousseau-i természet lassan kimúlik, a tó bája elvész, s lassan a víz is elszennyeződik… Gondolni kellene a nádasok, az egész partszakasz védelmére és a víz védelmére is. Mindig utólag vagyunk okosak. Itt van például a motorcsónakok engedélyezése… Az osztrákok a Fertő-tóról kitiltották őket. Más országokból is… Nálunk a Velencei-tóról is… Most a Balatont látják eldorádójuknak. Feldarabolják a hínárt, miáltal az szaporodik, szennyezik a vizet és a levegőt. A múlt héten már nemzetközi motorcsónak-találkozót tartottak itt…” Bizony, a Zala szabályozása, a kemizálás térhódítása s a partvidék iparosodása óta egyre több baj van a Balaton vizével. Sok szennyvíz jut a tóba, s a foszfor és a nitrogén hatására az algák a tó több pontján olyan szaporodásnak indultak, hogy a vizet elszínezték. A szennyeződést tovább fokozza az olaj, a fenol, a szintetikus mosószerek s a növényvédőszerek, az úgynevezett peszticidek újabb tonnái… A Balatonba torkolló 40 nagyobb vízfolyás közül 17 szennyezetten ömlik a tóba. Nemrég Dr. Pónyi Jenő, a biológiai tudományok kandidátusa, az Élet és Tudomány című folyóiratban a következőképpen vélekedett: „A Balaton vize ma még jó, de hogy jó is maradjon, ehhez tettekre van szükség…” Tettekre… De mindenki mást akar. A halászok, horgászok sekély, mocsaras parti vizeket, ahol jól fejlődik a kishal, a strandolók kiépített partokat, tisztára súrolt betonfalakkal, a vitorlázók lagúnákat, a hajóépítők újabb szabályozásokat, zsilipeket, vízutánpótlást akár a Drávából vagy a Dunából is, a turisták benzinkutakat szeretnének építtetni a kikötőkbe, a földmívesek, ipari üzemek nyugodt, korlátozásmentes termelési lehetőséget áhítanak… Valaki ezen az ügyön veszít. Félek, hogy az élővilág. A növények, az ősnádasok, a halak, sirályok, nádicinkék, szárcsák és az ember… Több zöld kellene a partra, több berekfa, szilfa, nádas, több hal a vízbe, s kevesebb beton. S ahol betonoznak, alakítsanak ki lagúnákat… A betonfalak előtt hagyják meg a nádasokat… Ha a Balaton olyanná változik, mint egy zománclavór, elveszti a varázsát, meghal… A Balaton vize 1950–55 táján még olyan tiszta volt, hogy inni lehetett belőle. Ha vitorlázás közben ránk tört egy-egy nagyobb szélcsend, s elfogyott a borunk, vizünk, nagyokat ittunk a Balatonból. Manapság ezt már nem merném megkockáztatni, hiszen a 17 szennyezett patak, csatorna és folyó betorkollása körül még fürödni sem ajánlatos. 1940 táján Entz Géza Balaton-kutató még a következőket írta: „…A Balaton-víz csaknem vasmentesnek mondható, csekély vastartalma állandó… Foszfor- és nitrogénvegyületek igen csekély mennyiségben vannak jelen…” De Dr. Pónyi Jenő kandidátus 1972-ben már a következőket kényszerült megállapítani:

„…Minthogy a műtrágyából – különösen, ha nem szakszerűen terítik – a csapadék sok tápanyagot (nitrogént és foszfort) old ki, ennek hatására az algák hihetetlen mértékű szaporodásnak indulhatnak, ami növeli a víz szervesanyag-tartalmát. A Balaton északi partja mentén 1968-ban majdnem 122 ezer mázsa műtrágyát szórtak ki a földekre. Jóllehet, azt nem tudjuk pontosan, hogy ebből az óriási tápanyagmennyiségből mennyi jutott be a csapadékkal a Balatonba, az aligha lehet kétséges, hogy számottevő mennyiségről van szó. Ez az egyik – ha nem döntő – oka annak, hogy a Balatonban a hínárnövényzet elburjánzott. A mérések azt mutatják, hogy Keszthely–Badacsony–Fonyód térségében emiatt köbméterenként 30 százalékkal több alga van a vízben, mint a tó más részén.” Sok jel mutat arra, hogy a Balaton biológiai egyensúlya megbomlott. Tenni kellene valamit, amíg nem késő. Nagyot fordult a világ az utolsó huszonhét évben… A régi nemesi, főúri villákban fáradt munkáscsapatok váltogatják egymást, pihenést, enyhülést keresve. Közben persze új villák is épültek a közösség számára végzett hasznos munka béréből, s olyan villák is, melyekre ki lehetne írni: „LOPTALAK”. A Balaton körül sok az öröm és a gond. De mindez Becker Bäbyt már nem érdekli. Egykedvűen üldögél madridi villájában, s a régi úri Balatonra gondol, az Apponyi-villára s a Bozzai-féle vendéglőre, ahol mindig volt frissen csapolt sör, s mindig betévedt oda egy-két érdekes ember. Peszticidekről akkoriban még nem hallottak… S hogy mik azok a peszticidek, és a peszticideknek mi közük van a Balatonhoz, Becker Bäby valószínűleg ezt már soha nem fogja megtudni. (In: Balatoni évtizedek, 1973)

Jurij Mojszejev: Ökológiai őrjárat ...Csak akkor merült fel a kérdés, miután az ember megjelent a Földön: éljen-e békében a természettel, tevékenységét csupán arra korlátozva, hogy bölcs körültekintéssel beavatkozik a természet folyamataiba, vagy „hódítsa meg” a természetet... Hatalmas térségeken irtották ki az erdőket. Jóvátehetetlenül kipusztítottak számos állat- és növényfajt. Megváltozott a légkör összetétele, és egyre gyakrabban fenyegetett az „üvegházeffektus”: már úgy látszott, nem sok kell – és menthetetlenül olvadni kezd Grönland és az Antarktisz jégpajzsa, és a hullámok elborítják a szárazföldet. Egyre gyakrabban pusztítottak árvizek, ciklonok, homokviharok... A hang megszakadt, de óvatosan elfordítva a finombeállítót, ismét ráálltam az Ökológiai Központ hullámhosszára. ...Az egész Földet átfogó civilizáció létrejötte megkímélt minket attól a kényszerűségtől, hogy aprólékosan ellenőrizzük a légkör, az óceánok, a tengerek és folyók tisztaságát. Ma már nem kell riadót fújnunk azért, mert, mondjuk, fenyegető a talajerózió Arizonában vagy Közép-Ázsia síkságain, nem kell harcba indulnunk pusztuló állatfajok megmentéséért. Az emberiség valóban átlépett a bioszférából a nooszférába, megszerezte azt az „ökológiai öntudatot”, ami valóban megközelíti a „galaktikust”. Minden bizonnyal ez az egyetlen járható út a „galaktikus holnap” elérésére. A jövő jelszava! De egy pillanatra sem szabad elfelednünk, hogy ez a jövő már ma készülőben van: a holnaphoz vezető hidat az egész emberiség együttes

erőfeszítései alkotják... – Aljosa, emelkedj háromezer méter magasba – hadarta elképesztő gyorsasággal sisakom fejhallgatójában egy hang –, rendkívüli leszállásra van szükség. Graviplánom három perc alatt tette meg a nehéz utat – közben úgy felgyorsult, hogy már semmi értelme sem volt a távolságot kilométerekben mérni – a Zailijszki Alatautól az Olümposzig, és leszállás előtt egy kört írt le. A könnyed, nyolcszirmú épület, ovális mélyedéssel a tetején, szinte fénylett alattam az áttetsző levegőben. Sugarasan tárultak szét az antennamezők, befogadva a sok ezer automata szputnyik információit. Minden egyes szputnyik a világtengerek vagy a szárazföld egy-egy négyzete fölött „függött”, valósághű képet közvetítve az adott négyzetről a totális megfigyelő rendszer valamelyik képernyőjén. A Föld éjszakai oldalán automatikusan bekapcsoltak az infravörös megfigyelő-berendezések, és a képernyőkre a spektrum látható tartományában közvetítették a képeket. – Kapcsolj át automata leszállásra! – szakította félbe gondolataimat ismét a csúfondáros leányhang. – A főbejáratnál fogsz leszállni. – Jól van, de mi ez a nagy sietség? – Nehéz napunk van ma, Aljosa – üdvözölt gondterhelten Joanna, az ügyeletes irányító. Benyomta a helyére az antennát, és a vállára dobta a rádiófon tartószíját. – Hogy van a kedvenc Tujuk-Szu gleccsered? – Hát hogy lenne, minden rendben. Jégzuhatagok, morénatavak, havasi gyopárok. Az ottani graviplánvezetők nagy vagányok, nem figyelték a helyi adást, potyára aggódtunk. Mindez nagyon szép, de ne siess úgy megszabadulni a „páncélodtól” – tette hozzá, mert meglátta, hogy megkönnyebbülten húztam le pilótaruhám villámzárát. – Aligha fogsz ma pihenni. A Bermudák körzetében elhallgatott egy teherszállító automata óceánjáró. Orkán Központjainkban már mindenki talpon van. Az az érzésem, hogy az Űrhajózási Központ is bekapcsolódik a kutatásba. Biztos, hogy részt kell venned az akcióban. A parancsnoki terem meredek íve mögött helyezkedett el a központ nyolc szektora. Technikusok hajoltak az adatrögzítő gépek vezérlőpultjai fölé, és már messziről észrevehető volt munkájuk feszített ritmusa. A koordinátor, ez a magas, testes, ősz hajú férfi, keményen megszorította a kezemet. – Épp jókor, Alekszej. Most fejeztük be az adást az egész bolygóra kiterjedő hálózaton. – Helyet mutatott nekem az egyik karszékben a pult mellett, és halkan mondta: – Figyelem! Szignál! A rézgong mély, ünnepélyes búgása egyre emelkedő erővel töltötte be a teret, majd hirtelen félbeszakadt. A szektorok között megjelent a földgolyó néhány tucat méteres átmérőjű holográfképe. Felületének egyes négyzetei egy pillanatig rezegtek, összekeveredtek, elfödték egymást, míg az ellenőrző rendszer nem stabilizálta a hologramot. Már sokszor láttam, ahogyan a bolygó „megszületett” a nap tüzéből és a csillagok fényéből, és mindig egy kis bosszúság fogott el a saját, úgy éreztem, hozzá nem értő lelkesedésemtől. Csakhogy körülpillantva megláttam Joanna izgatott tekintetét és – ami végképp eloszlatta kétségemet – a koordinátor meglepően lágy, szinte gyöngéd arckifejezését. A bolygó pedig ott lebegett, párolgott előttünk, élt, lélegzett, itt-ott felhők takarták – és alig észrevehetően forgott. Persze valójában nem észlelhettük a forgást: a hologram teljes fordulata szinkronban volt a Föld valóságos napi forgásával. Szinte kézzelfogható realitással úszott elénk a keleti félgömb. Az Északi-sark jégtorlaszai, odébb Grönland vakító páncélja, a Földközi-tenger kék ragyogása, Észak-Afrika partjainak buja növényzete, a transzkontinentális útvonalak finom vonalai. A földrészek egyenlítői zónáját a napállomások nyakéke fonta körül, melyek az Űrhajózási Központ szputnyikcsapataiból nyerték az energiát. Az Ökológiai Központ

szputnyikjainak pályája valamivel alacsonyabban volt, ezért az Űrhajózási Központ szputnyikcsapata kívül esett látószögükön. Hindosztántól délre pedig az óceán szédítő ragyogása a légkör ezer kilométeres örvénylő viharai között, a légpárnás teherszállító automata óceánjárók karavánjai, az úszó szigettelepek virágfüzére, melyeken halat és planktont dolgoztak fel, vagy éppen a tengervízben oldott ásványi anyagokat vonták ki. És szinte megcsapott Antarktisz jegének hidege. – Most pedig, Aljosa – szólalt meg a koordinátor, bár nehezen szakadt el a hologram látványától –, elindulsz a Bermudákra. De míg ott nem tisztázódik a helyzet, segítesz megmenteni egy delfincsaládot, amely Új-Zéland partjainál vetődött partra; a koordinátákat megkapod Madeleine-től. A kedvedért még Joannától is megválok – nevette el magát. – A napokban kapta meg graviplánvezetői jogosítványát. Hadd mutassa meg, mit tud. – Értettem, Anton! – feleltem vidáman. – Ilyen segítőtárssal még egy bálnaraj mentését is vállalnám. – Új programot kell betáplálni az automata pilótának – mondta gondterhelten Joanna, aki alig tudott követni. – Hová sietsz ennyire, Aljosa? – Bocsáss meg, Jo! – álltam meg a légköri jelenségekre felegyelő szektor ajtajánál, ahonnan kihallatszott a kezelő magabiztos baritonja. – Hívom az Orkán Központot! Vétel! – Egy pillanatra odafordult hozzánk, barátságosan intett, majd visszahajolt a vezérlőpult fölé: – Az Orkán Központ jelentkezik! – szólalt meg egy mély, nyugodt hang. – Mi az, Michael, miért fújsz riadót az egész bolygón? Vétel! – Patrick, Reuniontól északnyugatra ciklon alakult ki, Hogyhogy nem vették észre a fiaid? – Michael, őrizd meg a hidegvéredet földrengés esetére. Rogyionov már kirendelt egy rajt a ciklon befogására. – O.K.! Patrick, figyelmeztetlek, hogy a Bermudák körzetében, úgy látszik, ismét működik a „halál háromszöge”. Az egyik teherszállító automata óceánjáró nem ad jelzéseket. – Őrjáratunk úton van a Bermudák felé. Remélem, hogy végre rájövünk a titok nyitjára... A kezelő levette a fejhallgatót, alaposan végignézett rajtunk, és elmosolyodott. – Jo, a te barátod az én barátom! Gondolom, a helyzetet már ismeritek? Az összes tartalék graviplán őrjáratra indul az Orkán Központ rajával együtt a baleset színhelyére. – Mi történt? – kérdeztem. – Hosszú história, bizonyára hallottál már róla, habár, terméscetesen, te inkább a kozmikus áramlatok, gravitációs viharok, csillagrobbanások és hasonló csodák világában vagy járatos. Szóval, a Bermuda-szigetek, Florida középső része és Puerto Rico közötti körzet már régen rossz hírű. Ebben a körzetben nyomtalanul tűntek el hajók és repülőgépek, pusztultak el emberek. Nem véletlenül nevezik a „halál háromszögének”. A legtitokzatosabb eset az volt, amikor tiszta, szélcsendes időben eltűnt öt repülőgép meg a keresésükre küldött hidroplán. És semmi nyom, semmi törmelék nem maradt utánuk. Csupán a legénység drámai hangú segélykérése maradt meg az ellenőrző központ magnetofonján. Pontosan emlékszem a szövegre: „Szerencsétlenség történt! Letértünk az útvonalról, sehol sem látjuk a földet! Nem tudjuk, merre megyünk. Úgy látszik, mintha...” A szöveg itt félbeszakadt: Ugyanilyen titokzatos volt két benzinszállító repülőgép eltűnése is Jamaica közelében. Csak a maradványaikat találták meg több száz kilométerre egymástól, így hát fel sem merülhetett annak a lehetősége, hogy összeütköztek volna. Más esetekben is megtalálták repülőgépek és hajók elszórt maradványait, de emberi maradványokat – soha. Érdekes, hogy minden ilyen esetben először a hírközlő berendezések és a navigációs rendszer mondta fel a szolgálatot. – És ezt hogy magyarázták?

– Különféleképpen. Engem kevéssé győznek meg a hirtelen kitörő, hatalmas, forgó atmoszféraviharokról, meg az óceánban rejtőzködő vízkürtőkről szóló elméletek. Miért jönnének létre egyszeriben ezek a pillanatnyi ciklonok vagy vízkürtők? Miért mondják fel a szolgálatot a műszerek olyan hirtelen?... – De mégiscsak kellett lennie ésszerű feltételezéseknek? – Érdekes elképzeléseket közöltek titokzatos, robbanásszerű infrahangcsúcsokról az óceánban. Egyes tudósok szerint valamiféle „lyukak” vannak az égen a Bermuda-szigetek körzetében. De az ilyen teóriákra kár is odafigyelni. Csakhogy van még valami, ami érdekes! Amikor térképen bejelölték a katasztrófák színhelyeit, sok évre visszamenőleg, megdöbbentő törvényszerűség derült ki. Igaz, nem háromszögeket kaptak, hanem inkább rombuszokat. Honshu szigettől 250 mérföldre délre felfedeztek egy körzetet, ahol a katasztrófák gyakorisága megközelíti a Bermudák körzetében bekövetkezett katasztrófákét. Repülőgépek tűntek el a Guam szigettől délre húzódó vonal mentén. És ezek a rombuszok pontosan egymás mellett helyezkednek el az északi félgömb mindkét oldalán – az északi szélesség harmincadik foka mentén, északnyugati irányban. Ugyanilyen rendellenesség figyelhető meg a Földközi-tengeren is. Megszületett a feltételezés, hogy hasonló zónáknak kell lenniük a déli félgömbön is. És valóban, Dél-Amerika, Dél-Afrika és Ausztrália keleti partjainál megtaláljuk ugyanezeket a végzetes koordinátákat. – És összevetve – szakítottam félbe türelmetlenül – a levegő és a víz hőmérsékleti rendellenességeit? A légnyomás ingadozásait? A felszíni és a mélyben húzódó óceáni áramlatok jellegét? A földmágnesség rendellenességeit? Milyen következtetésekre jutottak a legáltalánosabbakon kívül? – Itt már nem volt minden olyan reménytelen. Elég meggyőző feltételezésre jutottak, Aljosa. Az elektromágnesesség kutatói mindezeket a furcsaságokat öt dipóluspár létezésével magyarázzák. És valóban, ha képzeletbeli vonalakat húzunk a földgömbön, összekötve az egymással szemben elhelyezkedő „halálrombuszokat”, ezek pontosan a Föld középpontján haladnak keresztül. De ismét senki sem vette a bátorságot, hogy megpróbálja kitalálni, hogy ki vagy mi kapcsolja be ezeket a dipólusokat, hogy miért nem folyamatos a működésük. – I-igen, végül is jó lenne tisztázni ezeknek a rendellenességeknek a természetét, megállapítani a ritmusukat. – Hát ez az, Aljosa – helyeselt készségesen Michael, rám pillantva. – Próbáld meg te. Azért vagy az Ökológiai Őrjárat parancsnoka. – Jól van, jól van, csak ne olyan hevesen – morogtam, miközben felálltam –, ne akard a magad gondját az én nyakamba varrni. Ha valami történne, azonnal közöld. Új-Zélandon leszünk. – Ismét Madeleine vett rá az éppen veszélyben levő élőlények mentésére? – Mit csináljak? – mosolyodtam el békítőleg. – A delfinek persze nem vulkánok vagy ciklonok, de mégis... Amikor beléptünk az állatok védelmével foglalkozó szektorba, a kezelő munkatársai, izgatottan beszélgetve, valamennyien a vezérlőpultnál tolongtak. Fenyegető felhőrajok gyülekeztek a képernyőn látható sziklás part fölött. Néhány kifulladt delfin vergődött a homokon, és szaggatott, kétségbeesett füttyük betöltötte a szobát. – Madeleine! – érintettem meg a kezelő vállát. – A koordinátor küldött, hogy legyek a segítségedre. – Aljosa! Ismét te vagy a megmentőnk! – örült meg a lány. – Itt van az automata pilóta programja: magam akartam odarepülni. De most kölcsönadom Joannának a pilótaruhámat. ... Felszálltam, és graviplánommal kört írtam le. Joanna gépe az enyémhez igazodott, és néhány perc múlva már le is szálltunk az elhagyatott tengerparton, egy régi, gerendákból épült

major közelében. Már messziről észrevettük a delfinek körül tehetetlenül tébláboló gyerekeket. Amikor a hullámok kicsaptak a homokra, a delfinek farokuszonyukkal csapkodtak, és egymást taszigálták. A gyerekek örvendezve futottak elénk. Csuromvizesek voltak, látszott, hogy teljesen átfagytak, és valamennyien egyszerre kezdtek beszélni, de egy idősebb fiú leintette a társait. – Nem tudunk segíteni rajtuk: olyan nehezek! Egyet sikerült visszavonszolnunk a vízbe, de ismét kiugrott a partra. – Biztosan nem akart elválni a barátaitól – vágott közbe egy parányi kislány, aki le nem vette rólunk a szemét. Joanna egy kisdelfin fölé hajolt. – Igen, hiszen ez egy újszülött! Valószínűleg ez került először a szárazra, és segítségért kezdett „kiáltozni”. Erre, persze, az egész raj a segítségére sietett... Tehát először a kicsit kell megmenteni, akkor majd megnyugszik a többi is. Jaj, te kis buta! Milyen szép sima és meleg vagy – simogatta meg Joanna a kicsit. – Gyertek, gyerekek, most segítsetek! A vízbe huppanva a kisdelfin – a kedves hangtól-e vagy a segítőkész kezek simogatásától – már nem fütyült olyan kétségbeesetten, inkább mintha kérdezett volna: „Anyu, apu, hol vagytok?” Egyenként visszavittük a delfineket az életet adó vízbe. Mellső uszonyaiknál fogva levezettük őket a part mentén, és igyekeztünk, hogy légcsövük a víz fölött maradjon. Lassan magukhoz tértek az ijedelemből, úszkálni kezdtek a part mentén, prüszköltek, majd végül, körülfogva az újszülöttet, útra keltek a nyílt tenger felé.

A parton álltunk, nem éreztük a vad szelet, észre sem vettük az arcunkra hulló árnyakat, csak a delfineket néztük, míg el nem tűntek a hullámok között. Azután megindultunk a ház felé, de Joanna hirtelen megfordult, integetni kezdett, és egy puszit dobott a levegőbe. Meglepetten bámultam rá, de mikor rájöttem, hogy mire gondol, én is felnéztem az égre, és szinte magam előtt láttam a vidám arcokat Madeleine szektorában. Az éles köveket kerülgetve a házhoz indultunk,

amely mellett igencsak furcsán hatottak graviplánjaink! – Jó, hogy idejében érkeztek – fogadott minket félúton a ház gazdája, a futástól kifulladva. – A várossal képtelenség összeköttetést teremteni. – Terai vagyok – mutatkozott be. – Most már minden rendben! – mondta vidáman Joanna. – A delfinek biztonságban vannak. De csuromvizesek vagyunk, és a gyerekek is átáztak-átfáztak, csak meg ne betegedjenek. – Szárítkozzanak, melegedjenek meg nálam – invitált az öreg, kitárva a ház ajtaját. Lefektetem az unokáimat, és akkor már valóban minden rendben lesz. Átöltöztünk, és letelepedtünk a meleget sugárzó kályha mellé. A zamatos bifsztek után méregerős indiai teát ittunk és beszélgettünk. A kipirult gyerekek mellettünk ültek, és mit sem törődve nagyapjuk szemrehányásaival, sehogy sem akartak lefeküdni. – Ha felnövök – szólalt meg az egyik kisfiú, le nem véve tekintetét Joannáról –, graviplánvezető leszek. Joanna elmosolyodott. – No, akkor a delfinek jó kezekben lesznek. Tudjátok-e, gyerekek; hogy mit írtak a delfinekről réges-régen: „Semmi gyönyörűbb nincs a földön a delfineknél! Bár semmi sem kell nekik az emberektől, mégis az emberek barátai és hűséges segítőtársai.” – Polinéz őseim a régi időkben tudtak beszélgetni a delfinekkel – mondta Terai. – Hallottak már a „delfinhívóról”? – Csak egészen hihetetlen dolgokat – ismerte be Joanna. – Hát bizony, sok minden megmagyarázhatatlan van ebben a dologban még most is. Például a Gilbert-szigetcsoport Butaritari-zátonyán élő törzs főnöke ismerte ezt a titkot. Apáról fiúra szállt. „Ha hívni akarom a delfineket – mesélte –, a lelkem álmomban elhagyja a testemet, elrepül hozzájuk, és elhívja őket a faluban rendezendő ünnepségre.” Amikor a nap felért a delelőre, a törzsfőnök kiment a lagúna partjára, és így kiáltott: „Jöjjetek! Jöjjetek, nyugati barátaink!...” Több száz ember várakozott ott ünnepi ruhában, virágfüzérekkel ékesen, mellig a vízben, a legnagyobb csöndben. És a habok hátán megjelentek a sebesen száguldó delfinek. Az emberek lassan kilépkedtek a partra, hívták a delfineket maguk után. Gyöngéden simogatva kivitték a delfineket a hullámverés vonaláig, virágfüzéreket dobáltak a nyakukba. Az asszonyok, a férfiak és a gyerekek boldogan táncolták körül a delfineket, akik a félelem legkisebb jelét sem mutatták. – A delfinek szeretnek játszani, és szeretik az embereket is – mondta elgondolkodva a kisfiú, miközben a kályha tüzébe bámult –, ezért aztán nem lehet őket nem szeretni. – Derék kisfiú vagy – mondta komolyan Joanna, és megsimogatta a fiú fejét. – Ha felnősz, gyere hozzánk, az Ökológiai Központba. De addig is eredj aludni, hiszen a gyerekek álmukban nőnek. Hogy ez a megdönthetetlen érv tette-e, vagy csupán a fáradtság, azt nem tudom, de a gyerekeknek már majd leragadt a szeme, és valamennyien egykettőre aludni tértek. A legkisebbet, aki már mélyen aludt, Terai a karjában vitte az ágyba. – Jómagam biológus vagyok, és sokat foglalkoztam a delfinekkel – mondta visszatérve. – Sokáig foglalkoztatott egy kérdés. Az emberek évszázadok óta megfigyelték, hogy a delfinek igen barátságosak, jó szándékúak, játékosak és megdöbbentően lenézőek az emberekkel szemben. Mi lehet a titka ennek a viselkedésnek? – Valóban, a delfinek egyedülálló lények az állatvilágban – kapcsolódtam szavaihoz én is. – Képesek felismerni különböző tárgyakat, színeket, számolni is megtaníthatjuk őket... – A legelső kutatók egyike azt írta – szólt közbe Joanna –, hogy szinte magánkívül volt,

amikor megfigyelte a delfinek viselkedésének meghökkentő céltudatosságát. Úgy érezte, mintha nem az ember kísérletezne a delfinnel, hanem éppen fordítva. – Úgy ám! – helyeselt Terai. – És az ember mégis egyre csak elektródákat dugdos a delfin koponyájába, hogy megtalálja az öröm vagy éppen az elnyomatottság érzésének központját. Elektroencefalogramokat készít, amelyeket aztán nem tud megfejteni. Mit érnek mondjuk, az ilyen következtetések: „A legtöbb tejjel táplálkozó lény beéri a korlátozott szabadsággal is... minden egyes értelmes állat, ha felismeri, hogy legyőzték, várakozó álláspontra helyezkedik.” És tudják, sehogysem megy ki a fejemből egy gondolat, ami tulajdonképpen az egyik delfinológus kollégám látnoki kijelentése volt. Az mondta, hogy ha találkoznánk egy feltételezett szupercivilizációval, az feltehetőleg éppúgy értékelné az embereket, ahogyan mi látjuk bolygónk állatvilágát. Ez a szupercivilizáció kísérleteknek fog alávetni minket, és mi nem fogjuk elérni a számunkra ismeretlen és érthetetlen, galaktikus normákat... A rádiófon vészjele szakította félbe Terait. Joanna vételre kapcsolt. – Alekszej! – hallatszott a koordinátor hangja. – Itt vagyok, Anton! – léptem a rádiófonhoz, a váratlan hívástól akaratlanul is összerezzenve. – Az űrhajósok áttanulmányozták a mi adatainkat és az Orkán Központ adatait, összevetettek minden információt a „halálháromszögekről”. Az eredmények igen ellentmondásosak. Az egyik legszélsőségesebb feltételezés az, hogy egy idegen bolygón élő szupercivilizáció hipertéren keresztül szondázza a Földet. Ezekből a körzetekből kitelepítettük a lakosságot, az óceánjárók útvonalát megváltoztattuk. Egyébként, eltűnt az egyik őrjáraton levő graviplán. Nyilván kényszerleszállást hajtott végre. Az Űrkutatási Központ a te régi Perusodat küldi őrjáratra. Nemrégiben tért vissza egy expedícióról, a Titánról. A parancsnok Sztojan lesz. Bár mint az Ökológiai Őrjárat vezetőjének, neked is jelentős mértékben megnövekednek a feladataid, csatlakoznod kell Sztojan legénységéhez. Hiszen te már csillagközi expedíciókon is részt vettél! Egyszóval, reggel repülj el Floridába, az űrkikötőbe. Várni fognak. – Micsoda história! – mormogta gondterhelten Terai. – Szondázás? Elképzelhetetlen! – A kibernetikus agy számba vesz minden lehetőséget, még azt is, ami elképzelhetetlen – válaszoltam. – No, mindegy, mindenesetre indulás előtt pihenni kell. – Vigyázz magadra, Aljosa – szólalt meg Joanna. Gyöngéden megérintette a vállamat, és kiment. Terai egy ideig még habozott, majd ő is kiment. Elhelyezkedtem a díványon. A tűz különös; kavargó árnyakat vetett a falra. Csukott szemmel feküdtem, de sokáig nem tudtam elaludni: Túlságosan sok minden történt ezen a napon. A fantasztikusnál fantasztikusabb elképzelések kavarogtak a fejemben. A Bermudák... „lyukak” az égben... mosolygó delfinek elektródákkal a koponyájukban... tűzfal... előtte pedig sohasem látott csillaghajók... csönd... kopogó esőcseppek... – Téged meg honnan a csudából küldtek a nyakamra? – kérdezte hűvös bosszúsággal Sztojan. Szétterpesztett lábakkal, csípőre tett kézzel, mereven bámult rám. A hatalmas csillaghajó, domborodó gerincével, hiperteret is lebíró hajtóművével és háromkörös védőburkával távolabb állt, az űrkikötő betonján. A hajó szemmel láthatóan erősebb volt az összes hagyományos csillaghajóknál. – A Bolygótanács mindig inspektorokat küld a nyakamra – folytatta Sztojan. – Az Ökológiai Központ őrjáratának vagyok a parancsnoka. – Egyre szebb! Az okosan szervezett hajó fedélzetén nincs egyetlen szabad hely sem. – Hát feltétlenül a Perunnak kell mennie? – Az Űrkutatási Központ kölcsönadta az akcióhoz a kísérleti rajt.

– És hol a többi hajó? – kérdeztem értetlenül. – Nem gondolod, hogy túl sokat kérdezel? – vetette oda Sztojan, és fejét elfordítva kiáltotta: – Branyimira! Alacsony, gömbölyded asszony jött oda hozzánk, és csodálkozva nézett rám. – Alekszej? Úgy tudtam, hogy elmentél az űrflottától. – Úgy látszik, most visszatérek. Sztojan Branyimirára pillantott, azután rám, és tekintetében melegség csillant meg. – A Szaturnusz gyűrűje? A Titán? Hattyú-61? – Másodpilóta voltam, parancsnok. Most pedig az Ökológiai Központnál dolgozom. – No lá-ám! – húzta el a szót Sztoján. – Így már más a helyzet. Bocsáss meg, Aljosa, de nem ismertelek meg. – Nehéz fiú vagy te, Sztojan. – Az Űrkutatási Központnak is ez a véleménye – bólintott komor elégedettséggel. Éppen a híres agresszivitásom és barátságtalanságom miatt választott engem a tanács erre a feladatra. Vendégeket fogadni, az nem nekem való – de szembenézni a hívatlan látogatókkal, az igen. Jól van, öltözz át. Ez a ruha csak graviplánra jó. Sztojan kemény hangja arra engedett következtetni, hogy már a legénység tagjának tekint. Futva értük el a csillaghajót, amely a gravitációs mező kioltójának védelme alatt állt. Elsőnek mentem föl a lépcsőn. A fedélzeti mérnök röviden bemutatkozott: „Miguel”, és a raktárba vezetett, ahol a mágneses mezővel ellátott, magas fokú védelmet biztosító űröltözékeket tárolták. Miguel megmutatta a helyemet is, és ismét letelepedett a rubintüzekkel villogó vezérlőpult mellé. – Parancsnok! Indulás harminc perc múlva! – szólalt meg a megafonból egy izgatott hang. – Néhány szputnyik is elhallgatott a „rombuszok” fölött. – Értettem! – felelte Sztojan. – Ajtókat bezárni! Hajtóművek? Védelmi rendszer? Kondicionáló berendezések? – Rendben! – vágta rá a fedélzeti mérnök. – Branyimira! Összeköttetés? Kioltók? – Rendben!... – Parancsnok, indulás tíz perc múlva! – Értettem... Induláshoz felkészülni!... Start!... A kibernetikus agy húszezer méteres magasságba emelte a hajót, és a Bermudák felé vezette. Félbeszakítottam munkámat, a parancsnok rezzenéstelen arcára pillantottam, és úgy döntöttem, hogy fölteszem neki a kínzó kérdést. – Sztojan! – Tessék, Aljosal Még van néhány percünk – tette hozzá váratlan gyöngédséggel. Branyimira átható pillantást vetett a parancsnokra, és gyorsan visszafordult a vezérlőpulthoz. – Ebben a programban – kezdtem – sok érdekes variáció van. De egy hiányzik. Ha ez valóban egy szupercivilizáció kísérlete, akkor, véleményem szerint, a következőképpen kellene eljárni: egyszerre átvinni az egész rajt a hipertérbe, azután egyesített ütést mérni rájuk a gravitációs mezővel. A rajnak elég ereje van ahhoz, hogy ezzel megállítsuk az úgynevezett kutatókat. – Kapcsolatot a rajjal! – szakított félbe Sztojan. Az ellenőrző falon kigyulladtak az összeköttetést jelző lámpák. A parancsnok röviden ismertette javaslatomat a hajók legénységével. Gyors megbeszélés következett. – A javaslatodat elfogadtuk – fordult hozzám Sztojan. – Kapcsolatot a kibernetikus aggyal! Működésbe hozni a kioltót! Védelem!

A fedélzeti mérnök még meg sem mozdult, mikor a kibernetikus agy már működésbe hozta a védelmi mezőt. De egy másodperc törtrészéig erős pszichikai nyomást éreztünk. – Így ni! – mondta elégedetten Sztojan, a műszerek villogó lámpáira pillantva. – Ez infrahanghullám. Branyimira, mérd be a hullámhosszát. Hiperkapcsolatot! Gyöngítsd a védelem hatásfokát, Miguell Szükségünk van néhány másodpercre. A hajó egy pillanatra megremegett, amikor a fedélzeti mérnök a hatóerő egy részét átengedte az összeköttetés megteremtésére. Lassan, mintha nagy erőfeszítés kellene hozzá, gyulladt meg a kapcsolatot jelző lámpa. – Raj! Hajóidő szerinti öt másodperccel a kapcsolat megszakítása után megszakítjuk az infrahanghullámot, és átugrunk hipertérbe. Ha szükséges, igénybe vesszük a teljes védelmi kapacitást. És azonnal közös össztűz a gravitációs mező kioltójával. Igazoljátok a vételt! – Visszaigazolták, parancsnok... – suttogta sápadtan Branyimira. Az egyre erősödő infrahang valósággal meggörbítette az asszonyt, el is veszítette az eszméletét. Amikor a védelmi rendszer visszaállt, lassan az asszony is magához tért. – Aljosa, ülj Branyimira mellé – mondta nyugodtan Sztojan. – Nem felejtetted el még a kioltó kezelését? – Nem! Nem! Éppilyen volt a régi Peronon – feleltem, miközben érzéketlen ujjaimmal a biztonsági övet próbáltam becsatolni, és mereven bámultam a vezérlőpultot. – Figyelem! – zendült meg Sztojan érces hangja. – Ugrás a hipertérbe! És mindnyájan hosszú, évszázadoknak és parszekeknek ható pillanatot éltünk át. A csillagok pontocskái vakító tűzgömbökké változtak. Mintha a csillaghajó a Mindenség izzó kohójába hullott volna, abba az ősi tűzbe, amelyben galaktikák születnek és pusztulnak el. ...Csak nagy erőfeszítéssel tudtam kinyitni a szememet, és alig kaptam levegőt, mintha sebesen, hosszan futottam volna. Még alig tértem magamhoz, és megrendülten bámultam a mennyezeten a tűz utolsó, kihunyó villanásait. Kinyitottam az ablakot, a szobát elárasztotta az óceán friss lehelete. Hullám csapott a parti sziklákra, lendülettel vágódott hozzájuk, majd habosan és sisteregve omlott szét. De már követte is a következő. Graviplánjaink szinte reszkettek a gravitációs mező burkában, mintha a házhoz akarnának bújni, árvának és védtelennek látszottak. „Az ördög vigye, még csak az hiányzik, hogy emberi érzésekkel ruházzam föl a gépeket” – gondoltam bosszúsan, és magamra húztam a paplant. És mintha ismét valamiféle mélységbe merültem volna... ...Hirtelen gömb formájú csillaghajók egy raja jelent meg a látszószögünkben. Rombusz alakban sorakoztak fel. Szédítő sebességgel kezdtek felzárkózni a vezérhajóhoz, amely majdnem kétszer akkora volt, mint a többi, és a közönséges erőtérben szelte a távolságot. Sztojan kitalálta a jövevények szándékát, és hirtelen felpattant. – Raj! Levenni a védőmezőt! Minden energiát a kioltókra adni! A vezérhajó a célpont! A hajó ismét megremegett. Éreztem, ahogy az izzadság végigcsorog az arcomon. A kezem szinte odaforrt a kioltó kapcsolójára. Néhány másodpercig láttuk képernyőnkön a vezérhajó parancsnoki kabinját. És lassan kivehetővé váltak az alakok is – törékeny testek, aránytalanul hatalmas koponyák, mint a felfújt léggömbök a görbe orrok fölött. A legközelebbi alak, szemmel láthatóan a parancsnok, dühös értetlenséggel emelte föl a fejét, és rezzenéstelen, merev hártyával bevont szeme egyenesen ránk meredt. Arcát görcs torzította el, és a vezérlőpulthoz kapott. Branyimira erőtlenül fölkiáltott. És valamennyien egyszerre pillantottunk meg az idegen csillaghajóban egy embert, ugyanolyan űrruhában, mint a miénk. Egy karszékbe volt kötözve,

kezein és lábain műszerek tömege, melyek vezetékei a vezérlőpulthoz futottak. A feje tehetetlenül csuklott a mellére. Hirtelen magához tért, és vad diadal villant meg a szemében, amikor a képernyőn megpillantotta rajunkat. Rettenetes erőfeszítéssel letépte magáról a kötelékeket, fölállt a karszékből, a vezérlőpulthoz lépett, megragadta a vezérhajó parancsnokát, és a rárohanó idegen legénység sűrűjébe taszította. Amit utoljára láttunk, az társunk büszkén fölemelt feje és búcsút intő keze volt... Kioltóink összesített csapása kioltotta az idegen vezérhajó védelmi mezejét, és eltalálta a hajót, amely így nem tudta fedezni a többi csillaghajót sem. A képernyőt hangtalan fekete villám hasította ketté. A felhőből tűz csapott föl, a legmagasabbra éppen a vezérhajó helyén. A tűz átmérője egyre növekedett, és bekebelezte a manőverezéssel elkésett többi hajót is. Rövid, egymást követő robbanásaik elferdítették, megpörgették a kozmikus teret. – Raj! Ugrás a Földre! – vezényelt Sztojan. És ismét átéltük azt a végtelen pillanatot. Azután képernyőinken a távoli robbanások között hirtelen megjelent a földi tenger kékje. – Igen! Igen! – válaszolta rekedten a parancsnok az akció földi irányítójának kérdésére. – A feladatot teljesítettük! Megyünk az űrkikötőbe 1 Kapcsolatot teremtettünk a raj többi hajójával. Kiderült, hogy valamennyi hajó sértetlen, mindenki egészséges. Sztojan ekkor hozzám fordult. – Gyere vissza az űrflottához, Aljosa. Elég volt a semmittevésből. Ha kicsit belejössz, odaveszlek magam mellé másodpilótának. – El van boronálva, Sztojan! – feleltem fáradtan. Egyre csak azt az embertársunkat láttam magam előtt, aki önmagát föláldozva talán megmentette rajunkat, és akit mi meg sem kíséreltünk megmenteni: túlságosan kegyetlen választás elé állítottak minket az idegenek. Sztojan megsejtette, hogy mi jár a fejemben, és dühösen kérdezte: – Minek kellet; nekik az az ember, Aljosa, mit gondolsz? – Talán mint a mi biológiai sugárzásaink indikátora, vagy mint összehasonlítási alap, mint előtanulmány a Földhöz. Ki tudja? – Igen, most aztán ugyancsak megnövekszenek a tanács gondjai – mondta elgondolkozva Sztojan. – Szóval, újabb hipertér-őrjáratok. – Lehet, hogy csak félreértés az egész. Egy olyan magas fokú civilizáció, amely már ura a kozmosznak, aligha fog kísérletezni más világokkal. Sztojan vállat vont. Alig ért földet a csillaghajó, már hallottuk is az akció földi irányítójának izgatott hangját: – Sztojan! Alekszej! Azonnal a parancsnokságra. A tanács hívat. Kikászálódtunk az űrruhából, és alighogy a talpunk alatt éreztük a földet, kiderült, hogy mennyire megviselt, összetört minket a túlnyomás meg a nagy idegfeszültség. Kigomboltuk gallérunkat, és teli tüdővel szívtuk be a frisstengeri levegőt. A tanács nagyon ritkán ül össze teljes létszámban, de most a bolygó valamennyi központjának vezetője ott volt, és figyelmesen szemlélte a képernyőt. A tanács koordinátora le nem vette rólunk komoly, átható tekintetét rövid beszámolóink alatt. Száraz kérdések. Pontos válaszok. Rövid replikák. Számítások. Ellenőrzések. És egy pillanatra egy csillaghajó parancsnoki kabinjában éreztem magamat. De ennek a csillaghajónak az volt a neve, hogy – Föld. Rövid, feszült csönd után a koordinátor szálalt meg: – Ellentmondásos helyzet alakult ki. Mi a Földön létrehoztuk az Ökológiai Központot, és gondoskodunk az élőlények és növények biztonságáról. Kis híján vesszősöprűkkel fegyverkezünk föl, mint hajdanán a Zen szekta szerzetesei, hogy letereljük a veszélyes útról az eltévedt bogarakat. Ugyanakkor pedig velünk is kísérleteznek a kozmikus kísérletezők. A

feltevésed, Alekszej, eljutott hozzám is, elég logikus. Valóban nehéz feltételezni, hogy ezek valamiféle szupercivilizáció küldöttei lettek volna. – Talán a bolygó központi kibernetikus agyának segítségéve) meg lehet határozni megjelenésük elvi lehetőségét? – szólt közbe a Szociológiai Központ koordinátora. – Sokáig észrevétlenek maradhattak, hiszen némileg hasonlítanak hozzánk. Ha pedig így van, akkor megkezdődhet az ellenőrizhetetlen események láncolata. Mondjuk, megkísérelhetik lerombolni vagy elferdíteni eszméinket, meghamisítani a múltat, elvonni az embereket hamis célokkal a valóságtól. A gyökereitől megfosztott ember menthetetlenül szélfútta kóróvá változik. – Történelmi kategóriákban gondolkozni természetesen hasznos – mosolyodott el keserűen a tanács koordinátora. – De nem túlzó-e az elővigyázatosságunk? Nem túl távoli-e ez az analógia? – Erre is kell gondolnunk! – makacskodott a szociológus. – Sok időt és energiát szentelünk a bioszféra védelmére, de azt hiszem, kicsit megfeledkeztünk az emberről. Még nincsenek semmiféle nyugtalanító jelek, de nem is kell ezeket bevárni. Hiszen nem tudhatjuk, hogy a behatolás milyen eszközeihez folyamodhatnak még ezek a „kísérletezők”. – Ha pedig ez a vélemény egyszer már elhangzott, akkor foglalkoznunk is kell a kérdéssel – helyeselt józanul a tanács koordinátora. – Csakhogy most más feladat vár ránk. Mind ez ideig csupán azért küldtünk a kozmoszba galaktikus őrjáratokat, hogy tudományos megfigyeléseket végezzenek, vagy válaszoljanak más civilizációk segélykérésére. Egyébként, a mai napig sem kaptunk semmiféle hírt a Szvjatogortól, amely egy négy csillaghajóból álló őrjárat vezérhajója. Ki tudja, talán ők is ilyen „kísérletezőkkel” futottak össze? A kísérleti csillaghajók egyébként jól mutatkoztak be. Egész széria ilyen hajót fogunk hát kipróbálni, figyelembe vesszük a legénység minden megjegyzését. És úgy néz ki – tette hozzá szomorúan –, egyelőre le kell mondanunk arról a tervünkről, hogy teljesen meghódítsuk az Amazonas medencéjét, hogy teljesen leküzdjük az árvizeket. A Földet sikerült megvédenünk önmagunktól, és az „ökológiai öntudat” megadta az emberiségnek a jövő jelszavát. Most az a feladatunk, hogy kivívjuk a „galaktikus öntudatot”, hogy megkapjuk a Galaktika jelszavát – hogy megtanuljunk tisztelni mindent, ami él, ami értelmes a végtelen kozmoszban. Az űrflottának fel kell készülnie a nagy felderítő útra, egy olyan felderítő útra, melynek során a harc lehetőségével is számolni kell. A galaktikus hipertér-őrjáratnak át kell fésülnie a kozmosz teljes hozzánk vezető területét, sok-sok fényévnyi távolságban... Ha kiderül annak az embernek a neve, akit az idegen csillaghajón láttak, azonnal közöljék a tanáccsal... A képernyő fénye kialudt, és a parancsnokság munkatársai körülvettek minket, egyre újabb és újabb részleteket akartak megtudni az összecsapásról. De arcuk fokozatosan elhomályosult, mintha köd borított volna mindent. Hirtelen úgy éreztem, hogy mindez nem is velem történt, hanem valaki mással. – Aljosa! – jutott el hozzám valahonnan a távolból Joanna hangja. ...Nehezen tértem magamhoz a különös álomból. És végképp fölébredve, olyan értetlenül bámultam a fölém hajoló Joanna kék szemébe, hogy a lány elnevette magát. – Aljosa, hát szabad ilyen mélyen aludni? Úgy látszik, fütyülsz az égvilágon mindenre. A Bermudákra legalábbis. – A nagy strapától van, hogy az ördög vigye – mentegetődztem öltözködés közben. – Olyan kicsik a graviplánjaink, hogy a legnagyobb jóindulattal sem lehet elvégezni bennük a frissítő tornagyakorlatokat. Még álmomban is csak ez jár a fejemben. Bermudák... Bermudák... Várj csak!... A rádiófonhoz ugrottam, és hívtam az űrkikötőt. – Itt a floridai űrkikötő ügyeletese.

Vétel! – Itt az Ökológiai Őrjárat. A Perun parancsnokát kérem. – Sztojan beszél. Te vagy az, Alekszej? – Igen, én vagyok, Sztojan. Hogy állnak a dolgok? Megkerült a graviplánunk? – Minden rendben. Alekszej. Vihar közeledik a tenger felől. De a „halál háromszöge” elcsöndesedett. Megkerült a teherhajó is, meg a ti graviplánotok is. Bár, úgy látszik, a pilóta nehéz perceket élt át. Mikor jössz? – Még ma, Sztojan – sóhajtottam föl akaratlanul is megkönnyebbülve. – Egy órán belül ott vagyok. – Viszlát! – a parancsnok hangja barátságosan csengett. Az ijesztő éjszakai látomások végképp szétfoszlottak. Kinéztem az ablakon. És feltárult előttem az égbolt hívogató mélysége. Hívott, csábított a repülésre – otthonos bolygónk kék égboltja. Gálvölgyi Judit fordítása

Fazekas László: Az élet vize 1 Ha vízről van szó, egy drámai feszültségű történet jut az eszembe, melyet erdélyi származású barátomtól hallottam közel harminc éve. Élt Erdélyben, Dálnok községben - mesélte - egy asszony az urával és két kicsi gyermekével. Miért, miért se, nagyon boldogtalan volt, mígnem egy éjjel, mikor aludtak, megfojtotta az urát és gyermekeit! Aztán rájuk gyújtotta a házat, és elmenekült a Regátba. Vagy negyven év múlva, amikor a bűne a törvény előtt elévült, újra fölbukkant a faluban. Naphosszat csak üldögélt a templom lépcsőin, és koldult. Nagyanyám egyszer megkérdezte tőle - folytatta a barátom: „Mondd meg, Mariska, miért tevéd, és ha már megtevéd, miért jöttél vissza?” Az öreg koldusasszony nagyanyámra nézett, és nagyon határozottan felelte: „hegtevém, mert meg kellett tennem, és visszajöttem, mert itt a víz olyan jó!” Ez az öreg dálnoki koldusasszony ösztönösen megérzett valamit abból, amit a tudományok szinte egyértelműen állítanak, hogy ti, az élet mindenféle formája és a víz milyen szoros kapcsolatban vannak egymással, illetve, hogy milyen fontos az emberi fejlődés szempontjából a jó, bőséges és tiszta víz. „A biológiai funkciók talán nem is állnak másból, mint a vízszerkezetek felépítéséből és lebontásából, mivel a víz alkotórésze az élő szervezetnek, és nem pusztán médiuma. Mert a vízszerkezetek és kölcsönös működésük az elektronikus gerjesztésekkel intim kapcsolatban vannak az ,élő állapot' lényegével” - írja Szent-Györgyi Albert 1957-ben megjelent Bioenergetics c. könyvében. Az a csoda, amit életnek, élő anyagnak nevezünk, el sem képzelhető víz nélkül. Az emberi test anyagának 66%-a víz. „A víz az élő anyag fő alkotóeleme, és az élet alapfeltétele. Lényeges tényező a testek meleg- és energetikai gazdálkodásában és elengedhetetlen az anyagcserében. Ezért vízhiány esetén minden élő szervezet víz után vágyódik, inni akar, ami szomjúság érzésében fejeződik ki...

Ez a természetes szükséglet a legrégibb idők óta arra kényszerítette az embert, hogy vízforrások (vízvételi helyek) közelében telepedjen le. Emellett a víz nemcsak életszükségleti tényező volt az ember számára, hanem a halgazdaság révén élelemforrás is, sőt védelmi lehetőség is a vadak és az ellenséggel szemben” - írja Jaroslav Roth (idézi Jócsik Lajos Az öngyilkos civilizáció, 1971. c. művében). A víz gyógyító hatásainak mind e mai napig az orvostudományban is nagy szerepe van, s hogy például a múlt században milyen fontosnak tartották a víz gyógyító erejét, bizonyítja egy 1839-ben Pozsonyban névtelenül megjelent kis könyvecskéből vett idézetünk. A könyv címe: Víz gyógy rendszer vagy: Útmutatás miként kell haszné/ni a fuss vizet mint gyógyszert embernek és baromnak nyavalyáiban és sérelmeiben. Az idézet: „A friss víz az egyetlen ital, mellyel minden ártalom nélkül, sőt a legnagyobb haszonnal s pedig nagy mértékben élhetni, az egészség fönntartására szintúgy, minthogy a testbe a legtisztább, legszelídebb s leghűsítőbb táplanedveket viszi, a vérnek kellő folyósságát megszerzi, a verejték és vizelet utakat megnyitja, a szilárd részeket hajlékonyokká teszi és feszességüket gátolja.” A vizet az élet, a termékenység, az egészség, a növekedés jelképének tekintették a vallások is. A Bibliából vett idézetekkel igazolhatnánk, hogy a kereszténység a vizet az élet fenntartó, bár esetleg pusztító alapelemének tartotta, a Föld is víz által keletkezett, amikor „az Isten lelke lebegett a vizek felett”. A vizek körforgása feltétele a növényi és állati életnek, a víz ezért a termékenység forrása, de jelképe a lelki felüdülésnek is. Isten városában paradicsomi áldásforrás fakad. „Én a szomjasaknak adok az élet vizéből ingyen” - mondja János apostol a Jelenések könyve 21. részének 6. versében. A víznek nemcsak testi, de lelki értelemben is megtisztító erőt tulajdonít a Biblia, ebből származik a keresztelés, a vízkeresztség szertartása. A Koránban, a barlangról szóló szúrában ezt olvashatjuk: „És tanítsd meg őket a hasonlatra a földi életről, mely hasonlít a vízre, melyet az égből küldök.” A hírnökről szóló szúrában ez áll: „Isten minden lényt a vízből teremtett, azt is, ami hason csúszik, azt is, ami két lábon jár, és ami négy lábon jár.” A Tao-te-king egyenesen a legfőbb jó, a Tao jelképének tekinti a vizet: A legfőbb jó a vízhez hasonló: mindennek hasznos, de nem harcos; az alantasban is jelenlevő: a víz az úthoz hasonló. (Weöres Sándor fordítása) 2 Köztudomású, hogy az első kultúrák, az első civilizált társadalmak a Földön szinte kivétel nélkül folyók mentén, vízben bővelkedő területeken alakultak ki. A Nílus, a Sárgafolyó, az Indus menti civilizáció azonban, hogy néhányat említsünk csak, addig virágzott igazán, a kor legfejlettebb termelési viszonyai mellett is, amíg megmaradt a természet erőinek, köztük talán elsősorban a víznek a szabályos körforgási rendje. Ha a társadalmi erők és a termelés alapvetően megváltoztatja ezt a természetes rendet, a civilizáció öngyilkosságot követ el, önmagát pusztítja. Hogy milyen súlyos hibák történtek már ezekben az ősi időkben is e tekintetben, arra talán

legjobb példa a Tigris és Eufrátesz folyók köze, vagyis Mezopotámia példája. (L. Jócsik Lajos: Az öngyilkos civilizáció). A két folyó vize a pontuszi hegység felől folyik a mezopotámiai síkságra, ahol kb. 50-150 km széles mocsarakban terül szét. Ez a mocsár nem lehetett alkalmas terület az első növénytermesztők számára, ezért a mocsarat alagcsövezéssel lecsapolták, ugyanakkor öntözőcsatornákat is ástak. Tavasszal nagy a vízbőség, nyáron pedig az aszály, ezért Babilon városa fölött víztárolót építettek, mely Hérodotosz szerint 70 km hosszú volt. Így tárolták a tavaszi vízfelesleget az aszályos nyári időkre több mint hatezer évvel ezelőtt. Mivel az ember ekkor még jól be tudott illeszkedni a természet rendjébe, mezőgazdasága rendkívüli termelékenységet ért el, ez pedig lehetővé tette gazdag és virágzó városok, majd egységes birodalmak létrejöttét.

Az Asszír birodalom legnagyobb városában, Ninivében vízvezeték és csatornázás is volt, a folyékony szennyeket tárolókba vezették. A csatornaépítés tudományát a föníciaiak is az asszíroktól tanulták, tőlük a görögök majd a rómaiak vették át. De a csatornázás tényében már új elem jelentkezik, mert a városi élet szerves hulladékai így kikapcsolódnak a körforgás rendszeréből. Később aztán, amikor a sík vidék magas színvonalú mezőgazdasági kultúrája a háború következtében elpusztult, a népesség erdőirtással igyekezett új területeket hódítani gazdasága számára, művelés alá fogva az irtásokat. Az erdő nélküli táj azonban elvesztette vízszabályozó képességét, a víz akadálytalanul zúdult a völgyekbe, működésbe lépett az erózió, a társadalom tönkretette saját létének alapjait. R. Gilsenbach írja le szuggesztívan ezt a folyamatot A szomjas föld (Gondolat, 1964.) c. munkájában: „Az öntözött földek termése meghaladta a faluközösség szükségletét. Ettől az időszaktól kezdve épülhettek városok, hogy falaik között a parasztok terménytöbbletéből ellátott kereskedők, kézművesek, katonák, hivatalnokok és papok élhessenek. Egyszerre hasznot hajtóvá vált mások munkaerejének a felhasználása. A társadalom gazdagokra és szegényekre, birtokosokra és kizsákmányoltakra, uralkodó osztályokra és elnyomottakra szakadt. A közösség rendjét legyőzte az erőszak rendje, melynek fenntartásáról az állam gondoskodott.” A hulladékok és szennyek víz általi elnyeletése már a cölöplakó törzsek életében kialakult, városi szinten az akkád és asszír birodalom városaiban találkozunk vele először, a föníciaiak hozzák e mesterséget az akkori Európába. Így jutunk el Róma Cloaca Maximájáig. A sor folytatható lenne, mert egészen a XIX. század végéig a híg települési szennyek kezezésében befogadókat kerestek. Befogadó lehet a folyó, a tó, a tenger. A növekvő társadalom és ipar gátlás nélkül vette igénybe a befogadókat, probléma csak ott és akkor merült fel, amikor az elfolyó szennyek a tiszta vízvételt lehetetlenné kezdték tenni. Ekkor, a XIX. század második felében merült fel a szennyvizek kezelésének szüksége, az ti., hogy mielőtt a szennyvizet a befogadóba engednék, kezelésnek vessék alá. A kezelés módszerei különbözőek, vannak fizikai, kémiai és biológiai módszerek. Ez idő tájt Nagy-Britanniában például nagyon rossz volt a helyzet. A szennyvízcsatornák a folyókba és kutakba torkolltak, a szennyezett ivóvíz járványokat okozott. Az erősen iparosodott északi vidéken a munkások átlagéletkora 17 év volt, mert a legtöbb csecsemő 5 éves koráig bélhurutban elpusztult. A közegészségügy apostolának, Edwin Chadwicknek harmincévi áldozatos munkájába került, lelkes munkatársainak kis csoportjával, akik között ott volt a nagy író: Charles Dickens is, míg végre sikerült a szennyvizet elszigetelni az ivóvíztől. 3 És ma? „Az emberiség történelme során most első ízben tanúi vagyunk egy olyan világviszonylatú válság kibontakozásának, amely mind a fejlett, mind a fejlődő országokat érinti: az emberi környezet válságáról van szó... Ha a jelenlegi irányzatok továbbra is érvényesülnek, biztosra vehető, hogy veszélybe kerül az élet jövője a földgolyón. Ezért sürgősen fel kell hívni a figyelmet azokra a problémákra, melyek megakadályozhatják az emberiséget abban, hogy legmagasabb rendű törekvéseinek megvalósulását lehetővé tévő környezetben élhessen” mondotta annak idején U-Thant az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsának 17. ülésszakán. E szavakat több más tényező mellett nem kis mértékben a vizek szennyeződése sugallta. E szennyek a városiasodás és iparosodás függvényében egyre nőnek. A híg szennyek ártalmatlanítását célzó berendezések költségesek, ezért a vizek kezdik elveszíteni öntisztító

képességüket, a szintetikus mosószerek is rontják a helyzetet, ezek jó része ugyanis nem bomlik el, a habzás meggátolja az ülepedést. Pedig a folyót nem tekinthetjük sem kloákának, sem szennyvíztisztító telepnek. Nőnek a városok, és ezzel párhuzamosan nő a vízfogyasztás és a szennyvizek mennyisége is. A biológiai tisztítást akkor kell elvégezni, amikor a szennyvíz még nem került a folyóba. A szennyek betegségeket okozhatnak, vannak országok, ahol a fekália okozta betegségek állanak az első helyen, ezenkívül kolera, bélférgesség, tífusz és paratífusz is gyakori a szennyezett vizek hatására. Az előtisztított szennyvizeket hasznosítani lehet a mezőgazdaságban, egyes kórokozók azonban nagyon szívósak. A tífuszbacilusok például az öntözés után hat héttel is életképesek. Ismeretes olyan eset is, amikor egy tüdőszanatórium szennyvize szarvasmarhákat fertőzött meg. A legveszedelmesebb és legpusztítóbb talán mégis a vizek ipari szennyezettsége. A legkárosabb szennyező anyag a fenol vagy karbolsav, mely bizonyos töménységen felül elpusztítja a vízben levő mikroorganizmusokat is. Ezt úgy szokták mondani, hogy a víz „meghal”, mert elveszíti öntisztító képességét. Rendkívüli pusztítást végeznek az alja lúgok, melyek a papírgyártásnál keletkeznek, de az utóbbi időkben erősen ráterelődött a figyelem a nukleáris energia szennyező hatására is. Vegyük most közelebbről szemügyre például a Rajnát, mely egy igen gazdag és rendkívül fejlett vidéken folyik át. Az elmúlt négy évben a nyugatnémetek (az adatokat a World Health 1977. évi első számából vettük) mintegy háromezer millió dollárt költöttek különböző tisztító berendezésekre, az eredmény azonban, úgy látszik, mégis alig több, mint hogy sikerült a szennyeződés fokozódását megakadályozni. A franciák kevesebbet áldoztak erre a célra. Az elzászi káliumbányák, szénbányák, a szódaipar többek közt mintegy 15 millió tonna sót bocsátanak a Rajnába, azáltal a folyó kloridszintje az utóbbi évtizedekben mintegy ötszörösére emelkedett. Az élelmiszeripar, az olaj, a fémek, a foszfátok, a fenol, az erőművek hője tovább rontja a víz összetételét, s az eredmény egy olyan folyó, melyben veszélyes fürödni, és a kipusztíthatatlan angolnán kívül semmiféle hal nem tudta tovább tengetni benne az életét. De ennek ellenére, bármily borzasztóan hangzik is, tény, hogy mind e mai napig mintegy húszmillió ember ivóvize a Rajnából származik! A Rajna mérgei, szennyezettsége azonban legalább ismert jelenség, de vannak területek, ahol még a megfelelő ismeretek is hiányzanak, pedig bármerre nézzünk is szét a világban, a tiszta víz mindenütt első és legfontosabb alapfeltétele az emberiség egészségének és továbbélésének. Hogy a lehető legrövidebb idő alatt biztosítani lehessen a tiszta vizet minden ember számára, mondjuk például 1990-re, ez volt az Egyesült Nemzetek 1976 júniusában megtartott vancouveri környezetvédelmi konferenciájának legfőbb témája, s ezt a témát fogja tovább tárgyalni a legközelebbi Mar del Plata-i konferencia is. Becslések szerint a világ mezőgazdasági népessége felének nincs megfelelő ivóvize, és kb. a városok egyharmada is hasonló helyzetben van. A napi fürdés millió és millió ember számára csupán távoli álom. A fejlett országokban sokan annyi vizet használnak el egyetlen mosdáshoz, amennyit nyolc ember használ el összesen a fejlődő országokban. Mit lehet hát tenni a „víznyomorúság” ellen? Hogyan lehetne elérni, hogy 1990-re megoldódjék az egész föld vízellátása? Mindenekelőtt állami vezetők, tudományos tekintélyek, befolyásos polgárok véleményét kell átformálni, mert nem igaz, hogy semmit nem lehet tenni, nem igaz, hogy a vízhiány okozta gyermekhalandóság egyszerűen sorsszerű. Meg kell állapítani és ki kell jelölni a helyi vízvezeték-rendszer körzetét, valamint a legalkalmasabb technikai módszereket a vízhálózat létrehozására. A tiszta víz előteremtése nem lehet csak a nemzetközi szervezetek feladata, de még

az egyes államoké sem, hanem nagyon sokszor a helyi szervezeteken múlik. Vannak államok, ahol a helyi szervezetek tevékenysége nélkül semmit sem lehet tenni. Szükség volna a továbbiakban egy nemzetközi vízügyi tanácsra, ez azonban nem lehet gyakorlati és szervező intézmény, csupán a tudományos és technikai tanácsadó szerepére vállalkozhat. Semmiképpen nem dönthet azonban az egyes államok helyett. Nem mellőzhető a felvilágosító és nevelő munka sem, hogy minden ember tudatában legyen annak: joga van a tiszta vízhez, amely alapvető feltétele az emberi életnek. 4 A tiszta víz tehát alapfeltétele az ember életének és fejlődésének. De a víz az ember számára örömet is jelent, pihenést, kikapcsolódást, regenerálódást. Lehet benne úszni, csónakázni, vitorlázni vagy egyszerűen csak - mint például a kisgyerekek teszik - pancsolni. Hogy mi a helyzet ezen a téren például Európa folyóival, azt sejthetjük. A Rajnáról beszéltünk, s ha ezt a sok szép történelmi emléket felidéző folyót ma „Európa vizeldéjének” nevezik, elgondolható, semmiképpen nem lehet alkalmas arra, hogy vizében felüdülést kereshessen az ember. Nem sokkal jobb a helyzet azonban más folyóknál, sőt a tengereknél sem. Egy francia lap írta meg évekkel ezelőtt, hogy a tengeri fürdőzést kedvelők milliói nem tudják, hogy kloákában fürdenek, gyakran egészségük kockáztatása árán. A leglátogatottabb fürdőhelyeken a csatornák a tengerbe ömlő vizet annyira megfertőzték, hogy a pihenni vágyókat járványos megbetegedések fenyegetik, amiért is sok fürdőhelyet be kellene zárni. A nizzai biológiai kutató intézet, a CERBOM öt osztályba sorolta a fürdőzésre használt partokat a tenger vizének bakteriológiai vizsgálata alapján. Az első és második csoportba az egészséges vizű partok tartoznak, a harmadikba a bizonytalan, gyanús helyek, a negyedikbe azok az egészségtelen parti vizek, ahol a fürdőzők már egészségüket kockáztatják, az ötödikbe pedig azok, ahol a fürdőzők az életükkel játszanak, mivel itt hepatitisz, tífusz, paratífusz, sőt kolera veszélye fenyegeti őket. A CERBOM adatai csupán néhány európai állam fürdőhelyeire vonatkoznak, de nem jobb a helyzet máshol sem. Cousteau professzor három évig kutatta a tengereket a föld déli féltekéjétől Alaszkáig, és jelentést tett a Strassburgban ülésező Európa Tanácsnak arról, hogy az óceánok élővilága rohamosan pusztul. A DDT, a fémhulladék, a folyók ipari szennyezettsége, a radioaktivitás mérhetetlen pusztítást visz véghez. A koraliok például országnyi területeken pusztultak ki, de hasonló sors vár a tengerben élő más élőlényekre is. Húsz év alatt a tenger élővilágának 40%-a pusztult el. Szerinte a szennyek annyira túlterhelték a tengert, hogy az elveszítette biológiai öntisztító képességét. A tengerek pusztulása ki fog hatni a szárazföldek élővilágára is a körforgás révén, s ebből az ember sem vonhatja ki magát. Cousteau jelentése után már nem lehet nem gondolni a civilizáció öngyilkosságára. 5 Valaha azt hitte az ember, hogy a Földön végtelen nagy lehetőségei vannak, a tér: a szárazföldek és a tengerek, a rendelkezésre álló anyag és energia kimeríthetetlen és felélhetetlen. Ma már több okból másként gondolkodunk, ma már számolgatni kezdjük, miből mennyink van, meddig lesz elég, hogyan lehetne okosan gazdálkodni? Így van ez a vízzel is. A vízzel is gazdálkodnunk kell, számításba keli vennünk szinte minden cseppjét. Mennyi vizünk van hát? Kiszámították, hogy a Földön 1500 millió köbkilométer víz van. (1 km3 = 1 milliárd

köbméter.) Ennek azonban 83,51%-a tengervíz, ezért a közvetlen felhasználásra marad az összes vízvagyon 16,49%-a, 247,1 millió köbkilométer. Ennek 15,45%-a kőzetvíz, melynek használatba vételéhez vízbányászati technológiára volna szükség. A közvetlen használatra tehát mindössze 1,04% marad, vagyis 15,6 millió köbkilométer. Meg kell azonban itt azt is jegyezni, hogy az állandó jégtakaró ebből a mennyiségből megköt 1,007%-ot, így mozgó vízvagyonunk marad 0,33%, vagyis 495 000 köbkilométer, ami 495 billió m3. Ez az a vízmennyiség, mely bioszféránkban állandó körforgásban van, erre kell vigyáznunk, ezzel kell gazdálkodnunk, ezt kell megtartanunk abban az állapotban, ahogyan a természet létrehozta, hogy vizünk valóban szomjunkat oltó, testünket megtisztító és felüdítő, regeneráló víz legyen, az élet vize, és nem pusztulást, ragályokat, halált hömpölyögtető szennyes áradat. Mérgező halak Végre sikerült azonosítani azt az elsődleges méregforrást, amely megfertőzte a Csendes-óceán déli és nyugati körzetében, számos sziget körüli korallzátonyon fogott ehető halakat. Ebben a körzetben évente mintegy 1500 ember szenved halmérgezést, Dr. Takeshi Yasumoto – a WHO (Egészségügyi Világszervezet) egyik szakértője, aki a Csendes-óceán nyugati területeinek ehető halaiban a biotoxinok jelenlétét vizsgálja – szerint a mérget egy mikroszkopikus (60-100 mikron) nagyságú ostoros véglény, a dinoflagelláta termeli, amely egy bizonyos algán telepszik meg. Dr. Yasumoto, aki kutatásait szoros együttműködésben folytatta a Dél-csendes-óceáni Bizottság, a Francia Polinéziai Orvostudományi Kutatóintézet, valamint a Hawaii Egyetem tudósaival, közölte, hogy a japán Mie Egyetemen a dinoflagellátát az általa küldött példányokon azonosították. Egy új, első ízben azonosított fajtáról van itt szó, amelynek kísérletképpen a Diplopsalis sp. nob. nevet adományozták. Az alábbiakban elmondjuk, hogyan válik az ehető hal mérgezővé. A korallzátonyokon normális körülmények között is megtalálható dinoflagelláták valószínűleg ugrásszerűen szaporodni kezdenek, ha környezetükben valami zavar támad, ily módon nagymértékben megfertőzik a zátonyok kiterjedt algatelepeit. A nagy halak táplálékául szolgáló apró halak az algával együtt elfogyasztják a mérget is, amely így, a táplálkozási láncon keresztül felhalmozódik a nagy halak testében. Minél nagyobb a hal, annál nagyobb a potenciális mérgező hatás. A méreg bekerül a hal húsába, ahonnan sem mosással, sem fertőtlenítéssel nem lehet eltávolítani. Az ember, amikor megeszi a mérgezett halat, megbetegszik, esetleg meg is halhat, hiszen a mérgező anyagra az emberi lény is igen érzékeny. Dr. Yasumoto szerint 0,76 milligramm ebből a méregből – amennyiben táplálkozás útján kerül a szervezetbe-egy 100 kilogramm súlyú ember halálát okozhatja, Még nem tudják pontosan, mi az oka a dinoflagelláták ilyen mérvű elszaporodásának, de dr. Yasumoto feltételezi, hogy sok esetbon maga az ember a felelős a zavarért, amikor valamilyen tevékenységével – például amikor lerobbantja a zátonyt, hogy medret, rakpartot vagy kikötőgátat építsen – elindítja a mechanizmust. Az Indiai- és a Csendes-óceán egyes területein, beleértve Hawaiit és a Vörös-tengert is, rendkívül elterjedt "tengeri felcser" nevű hál arról nevezetes, hogy más fajtánál nagyobb mértékben halmozza fel a toxint. A Tahitiban és a Csendes-óceán déli szigetein számon tartott mérgezések közel 60%-át e halfajta fogyasztásának a számlájára írják. A "tengeri felcser' kedvelt tápláléka a Moray angolnának, amelyet Japánban utsubónak, Ausztráliában zátonyangolnának hívnak. Ugyanennek a halnak a Fülöp szigeteken tíz, Sri Lankában pedig nyolc különböző neve

van. A méregforrás azonosítása után a kutatás most arra irányul, hogy meggátolja vagy csökkentse a rendkívül mérgező dinoflagelláták szaporodását. (World Health, 1977. júniusi száma, 30. oldal) F. Nagy Piroska fordítása

Az ember természeti környezetének védelméről intézkedő hatályos jogszabályok Az összeállítás célja, hogy tájékoztatóul szolgáljon a környezetvédelemmel akár csak alkalmilag is foglalkozók számára. Az összeállítás nem törekedhetett a teljességre (így például nem tartalmazza a nemzetközi megállapodások, szerződések környezetvédelmi rendelkezéseit stb.), inkább a fontosabb hatályos rendelkezések között ad eligazítást. A környezetvédelem nem tekint vissza nagy múltra; a következő jogszabályok azonban jelzik államunk gondoskodását és az eddig megtett utat. Ez az út korántsem ért véget; további rendelkezések várhatók, és egyesek már előkészület alatt is vannak! I. Vizek védelme A vizek mennyiségi és minőségi védelmét, a vízzel való gazdálkodást szabályozza az 196,4. évi IV. törvény a vízügyről. A tudatos és tervszerű vízgazdálkodás, a vízkészlet tervszerű hasznosítása, különböző vízügyi berendezések létesítése, üzemeltetése és a hatósági munka meghatározása népgazdasági érdek, de ezzel együtt érdeke minden egyes állampolgárnak is. A vízvédelemhez szorosan kapcsolódik az 1/1966. (VIII. 3.) FM-EüM sz. együttes rendelet, mely egyes vegyi anyagok felhasználásának a korlátozásáról szól. Ezek: egyes növényvédő szerek, rovar- és rágcsálóirtó szerek, továbbá mesterséges habképző anyagok. Állóvizek, folyók, vízfolyások és tárolók mellett ilyen vegyi anyagokat a víz partjától számított 200 m-en belül nem szabad használni. Tilos vegyszerrel szennyezett anyagot, öltözéket, felszerelést, gépet, csomagolótartályt ezekben a vizekben tisztítani. A keletkező szennyvíz összegyűjtéséről, elvezetéséről, hatástalanításáról a vegyszer felhasználója, alkalmazója köteles gondoskodni, a vízjogi engedély előírásai szerint. Az 1 /1963. (III. 23.) KPM sz. rendelet a hajók által okozott vízszennyeződés megakadályozásáról szól, és megtiltja, hogy hajóról, úszóműről, úszó munkagépről folyóba, tóba, patakba, öntöző- és belvízcsatornába ásványolajat, zsiradékot, valamint egyéb olajtermékkel szennyezett vizet vezessenek. Tilos továbbá bármilyen szennyező, mérgező anyagot, hulladékot juttatni a vízbe. II. Levegővédelem A levegő tisztaságának védelméről szintén vannak jogszabályaink. Ezekben a jogszabályokban megállapították azokat a tényezőket, amelyek a levegőt az egészség vagy a népgazdaság szempontjából károsan szennyezik (pl. gáz, vegyi és sugárzó anyag, por, korom, füst, bűz stb.), és meghatározták azt a mérhető értéket, amely a levegő minőségét befolyásolja. Aki a megszabott értéket túllépi, pénzfizetésre kötelezhető, illetőleg szabálysértési, sőt büntetőjogi felelősségre is vonható. (A pénzbírság 5000.- Ft-ig terjedhet.) Súlyos

veszélyhelyzetet előidéző esetben a légszennyező tevékenység felfüggesztése, illetőleg kitelepítése is elrendelhető. A légszennyező forrás igen sokféle lehet: közúti, vasúti, vízi és légi gépjármű, üzemeltetett gép, gépi berendezés; okozhatja a helytelenül használt tüzelőanyag, tüzelőberendezés, ipari hulladék, továbbá nem megfelelő gyártási technológia; sőt kedvezőtlen meteorológiai viszonyok idején a különben kifogástalanul használt és működő tüzelőberendezés is. A légszennyezést a káros szennyeződést okozó kibocsátási forrás helye szerint illetékes tanácsnál kell bejelenteni. Hatályos jogszabályok: 2008/1971. (III. 17.) Korm. sz. hat. 2001/1973. (I. 9.) Mt. hat. 1 /1973. (I. 9.) Mt. sz. rendelet 22/1971. (VI1. 7.) EVM-PM sz. rendelet. III. Zajártalom elleni védelem A városok és községek helyi rendeleteit nem érintve, az egész országban a városok és községek csendjének biztosítására adta ki a belügyminiszter a 323.600/1947. (VIII. 17.) BM sz. rendeletét. Ez a rendelkezés – melyet röviden csak "csendrendeletnek" neveznek – többek között megtiltja: – a köznyugalmat háborító rádiózást, zenélést, éneklést; – árucikkeknek és sajtótermékeknek versengő ordítozással való kínálását; – fel- és kirakodásnál a rakomány elkerülhető zajjal történő dobálását; – nyikorgó kerékkel és fékberendezéssel való közlekedést; – és általában, akár emberi hanggal, akár hangszerrel vagy más eszközzel a közrendet és köznyugalmat bármilyen módon zavaró lárma okozását. A tilalmi rendelkezések este 10 óra és reggel 7 óra közötti időben lakott területeken még fokozottabbak. Így például tilos a járművek ajtajait csapkodni, és a járművezetőknek egymással vagy a közönséggel lármásan "társalkodni". Tilos továbbá a városok területén levő gyárakban és ipari telepeken – veszély esetét kivéve – kürttel vagy szirénabúgással jelzéseket adni. Ha ingatlanon levő cégtábla, tetőcsatorna, horgany fedőlemez stb. a köznyugalmat és közcsendet zavaró lármát okoz, azt úgy kell megjavítani, megerősíteni, hogy zajt ne okozhasson. Város területén levő magánépületben nem szabad a szomszédokat nyugalmukban vagy munkájukban zavarni tartás jellegű zajjal. Ez vonatkozik az este 10-től reggel 7-ig terjedő időben rendezett házi mulatságokra is. A tilalom megszegésekor a rendőrség védelmét általában akkor lehet igényelni, ha előzőleg a zajt okozó személyt figyelmezteti a közmegbízott, a házfelügyelő vagy két tanú jelenlétében az, akinek a nyugalmát megzavarták. IV. Sugárártalom elleni védelem A mai, modern kornak egyik legsajátosabb környezetvédelmi feladatát jelenti a sugárártalom elleni védekezés. Erről a következő jogszabályok rendelkeznek: 10/1964. (V.7.) Korm. sz. rendelet: A sugárzó anyagokról és készítményekről. 1 /1964. (V.7.) EüM sz. rendelet: a kormányrendelet végrehajtásáról.

Módosította: 1 /1965. (II. 21.) EüM sz. rend. 1 /1967. (I. 6.) EüM sz. rend. 5/1970. (IV. 26.) EüM sz. rend. 4/1965. (XII. 7.) EüM sz. rendelet: A sugárártalomnak kitett munkahelyen foglalkoztatott dolgozók sugárterhelésének ellenőrzéséről. A radioaktív sugárzás rendkívül veszélyes hatásai miatt fokozott gondosságot, óvatosságot és nem utolsósorban szaktudást igényel. Az atomenergia békés alkalmazását éppen ezért részletesen kidolgozott szabályok, valamint speciális szervek (közvetlenül a Minisztertanács alá rendelt Országos Atomenergia Bizottság, a Magyar Tudományos Akadémia Izotóp Intézete, továbbá egészségügyi vonatkozásban az Országos Munkaegészségügyi Intézet, az Országos "Fréderic Joliot-Curie” Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet, a megyei Közegészségügyi és Járványügyi Állomások (KÖJÁL) stb. és megfelelő feltételek biztosítják. * A biztonsági előírások a kötelező orvosi vizsgálatról, a radioaktív anyagok termeléséről, szállításáról, felhasználásáról; a keletkező anyagok nyilvántartásáról, bejelentéséről szólnak. Ha a radioaktív sugárzással kapcsolatban bármilyen probléma felmerülne, úgy az állami szerveken túl fordulni lehet és fordulni kell a rendőrséghez, valamint az illetékes minisztériumhoz. V. Természetvédelem A természetvédelem azt jelenti, hogy a természet egyes meghatározott tárgyait óvni kell minden olyan hatástól, amely a tárgyak fennmaradását vagy sajátos természeti tulajdonságukat sérti, veszélyezteti. A természetvédelemről szóló 1961. évi 18. tvr. szerint ez a védelem tudományos vagy kulturális érdekből történik. A kormány kiadta a 12/1971. (IV. 1.) Korm. sz. rendeletét a törvényerejű rendelet végrehajtására. A természetvédelem tárgyai igen sokfélék lehetnek. Például hegy, szikla, barlang, forrás, patak, vízesés, tó, mocsár, láp; továbbá az élőlények közül: növények, növénytelepülések, egyes vadon tenyésző állatok, de lehetnek területek, tájrészek is. A természetnek védetté nyilvánított tárgyait elpusztítani vagy megrongálni, tenyésztésében zavarni, vagy a természetvédelmi terület, táj jellegét megváltoztatni tilos! Az Országos Természetvédelmi Hivatal és a tanácsok látják el a természetvédelmi feladatokat, így a védetté nyilvánítást, a természetvédelem érdekében történő korlátozó intézkedések meghozatalát. Tilalmakat állapíthatnak meg, a védettség megszűnéséről intézkedhetnek. A védett tárgyak gondozása általában a Magyar Állami Földtani Intézet közreműködésével történik. Érdekessége még a rendelkezésnek, hogy előírja a természetvédelem oktatását az oktatási intézményekben, továbbá szól a madarak és fák napjának évenkénti megrendezéséről. * Az említett intézetek címei: Magyar Tudományos Akadémia Izotóp Intézete (Budapest XII., Konkoly Thege u. 5.); Országos Munkaegészségügyi Intézet (Budapest IX., Nagyvárad tér 2.); Országos "Fréderic Joliot-Curie” Sugárbiológiai és Sugáregészségügyi Kutató Intézet (Budapest XXII., Pentz Károly u. 5.) Jócsik Lajos: A törvény nevében Törvény ritkán készült akkora hátszéllel mint az 1976. évi II., melyet az emberi környezet védelméről hoztak. A törvény tervezete 1974-ben bejárta az egész országot, vitagyűlésről vitagyűlésre vitték, melyeken 1500 fő vett részt, fölszólalt a résztvevők fele,

vagyis 750 személy. Így került az 1975. október 18-ára összehívott országgyűlés elé, amely termékeny vita után elfogadta, hogy a Magyar Közlöny 1976. április 1-én kihirdesse, illetve hatályba léptesse. Az ország környezetvédelmi készültségéi fejezi ki a törvény, egy nép ökológiai köztudatát, így tehát érdemes részletesebben foglalkoznunk vele. A törvényszerkesztés klasszikus példája szerint legelőször a törvény célját kell megfogalmazni: „A törvény célja, hogy az ember egészségének védelme, a jelenlegi és jövő nemzedékek életfeltételeinek rendszeres javítása érdekében megállapítsa az emberi környezet védelmével, megóvásával és tervszerű alakításával kapcsolatos alapvető szabályokat.” A törvény célja tehát a környezetvédelem, feladata pedig a törvény 4. szakasza szerint: „A környezetvédelem feladata, hogy az emberi környezet megóvását és tervszerű átalakítását elősegítse, a környezetre veszélyes szennyeződések, ártalmak és más károsodások okait felismerje, azok megelőzésének, csökkentésének, illetőleg megszüntetésének módját és feltételeit megállapítsa, és a társadalom érdekeinek megóvásával érvényre juttassa.” A törvény sorrendet állít fel a környezetvédelmi feladatok végrehajtásában az alábbiak szerint. „A környezetvédelmi feladatokat fokozatosan, a népgazdasági tervvel összhangban, társadalmi jelentőségük szerinti sorrendben, a népgazdaság fejlődésével és erőforrásaival arányosan kell megvalósítani. Elsősorban azokat a környezetvédelmi feladatokat kell elvégezni, amelyek az ember életének és egészségének alakulására kedvezően hatnak.” A környezeti ártalmak – jól tudjuk nem mai keletűek. Mennyiségük olykor meghaladja a mai társadalom elhárító erejét. Kénytelenek vagyunk hát erőforrásainkhoz igazítani a környezetvédelmi rekonstrukció mértékét. És ezt – a környezetvédelmi ráfordítást – a törvény által megállapított sorrendiségben kell megvalósítani. A többi népgazdasági tervvel összhangban kell cselekednünk, nyilván azért, hogy egyensúlyt teremthessünk felhalmozási erőforrásaink felhasználásában. Az ember életét és egészségét védő feladatokat kell megoldani. Így kerül első helyre a jó levegő és tiszta víz biztosítása csaknem minden országban. Egyre-másra telepítik ki a városokba szorult szennyező üzemeket, mint ahogy ez a moszkvai programban is szerepel, s melynek hazai végrehajtásával naponta találkozunk. Ugyanígy az ivóvíz biztosításának a feladataival is. Számon tartjuk, milyen ütemben halad előre a vezetékes ivóvíz-szolgáltatás az országban. A törpevízművekkel megoldható a legkisebb lakott helyek vízellátása is. Emlékezzünk rá, hogy a tervgazdálkodás első, tanuló- vagy inaséveiben, hogy így mondjam: nem volt még „kötelező tantárgy” a környezetvédelem. Ma már elképzelhetetlen a tervgazdálkodás környezetvédelmi tervezés nélkül. A törvény ötödik szakasza erre vonatkozik. „A környezetvédelem követelményeit a népgazdasági tervek célkitűzéseinek meghatározásánál figyelembe kell venni; azokat a területrendezés és a területfejlesztés, továbbá a létesítmények elhelyezése, gazdasági-műszaki tervezése és megvalósítása során érvényre kell juttatni. A gazdasági szabályozás és a gazdasági döntések, a hatósági intézkedések meghozatala, valamint a működési feltételek meghatározása során a környezetvédelmi követelmények megtartását biztosítani kell.” Azonban senkiből sem lesz környezetvédő puszta elhatározás révén máról holnapra. Az ökológia úgynevezett multidiszciplináris terület, tehát sok tudomány (az úgynevezett földtudományok) és a biológia kutatási területeiből áll össze. Másrészt az ökológia „planetáris” stúdium, más országok és földrészek is befolyásolják a problémát, s mindezt figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy a hazaiakat megérthessük. S mivel az intézkedésekhez nem elegendő a puszta törvény s a hivatalos fórumok, a szélesebb néprétegek sem élhetnek környezeti ismeretek

nélkül, annál inkább, mert sokan felelőtlenül hozzájárulnak a különféle természetromboló hatásokhoz. A környezetvédelmet tehát tanulni és tanítani kell, minden fokozatban. A törvény a következőket mondja: „A környezetvédelmi feladatok megoldását a tudomány és a technika fejlesztésével, a tudományos kutatómunka megszervezésével, a hazai és a nemzetközi tudományos kutatások eredményének gyakorlati alkalmazásával, valamint szakemberek képzésével és továbbképzésével is elő kell segíteni.” „Az emberi környezet védelme során hatékony és tartós eredményt biztosító korszerű módszereket kell alkalmazni.” „Gondoskodni kell arról, hogy az állampolgárok a környezetvédelmi feladatokat és követelményeket az oktatás, nevelés, közművelés és tájékoztatás útján megismerjék. Elő kell segíteni, hogy a környezetvédelemben a lakosság társadalmi munkával is részt vegyen.” Mivel hatékony környezetvédelem nem képzelhető el szélesebb ökológiai együttműködés (szinte ökológiai „munkamegosztás”!) nélkül, a törvény kimondja (8. §), hogy a Magyar Népköztársaság az emberi környezet védelmét nemzetközi szerződések keretében való együttműködéssel is elősegíti. Az is a klasszikus törvényszerkesztés módja, hogy az (előbb ismertetett) általános rendelkezések után a második fejezetben a részletes rendelkezések következnek. A törvény érdekessége és értéke is mérhető abban, hogy majdnem pontosan igazodik az ökológiai fölosztáshoz, illetve a bioszféra tartományaihoz: föld, víz, levegő. Eddig pontos a párhuzam. De ott már nagy az eltérés, hogy a törvény az erdőt nem emeli ki, nem állítja külön fejezetbe, holott az erdő a bioszféra majdnem legfontosabb tényezője. Kiemeli a törvény az élővilágot, mely minden ökoszisztéma legfontosabb alkotórésze, de problémája kétségkívül szorosan összefügg a táj problémájával hiszen ez minden (ökoszisztéma foglalata), és foglalkozik a települési környezettel is. Lássuk az egyes részekre vonatkozó rendelkezéseket. A föld védelme. A törvény a talajra, az anyakőzetekre és az ásványi anyagokra vonatkoztatja a föld védelmét. Szól arról, hogy minden földhasználó köteles a talaj termőképességét fenntartani és fokozni. Köteles gondoskodni a talajvédelmi módszerek és berendezések fenntartásáról és alkalmazásáról is az erózió, defláció, szikesedés, elvizenyősödés meggátlására. A földtani kutatási, bányászati, ipari, építési, mezőgazdasági tevékenységet folytatók fokozott gondosságot kötelesek kifejteni, és a tevékenységek befejezése után a terület rendezéséről és újrahasznosításáról gondoskodni. Létesítményeket olyan helyeken kell elhelyezni, amelyek mezőgazdasági művelésre nem vagy kellően nem használhatók. Az ásványi anyagok kitermelése érdekében, meghatározott területen terület-felhasználási és építési korlátozást lehet elrendelni. „Nem szabad a földet hulladékkal és más módon szennyezni. Hulladékot és vegyi anyagot – halmazállapotára tekintet nélkül csak jogszabályban vagy hatósági rendelkezésben meghatározott módon szabad felhalmozni, illetőleg a földbe juttatni.” A törvény tehát más jogszabályra (jogszabályokra) és hatóságokra hárítja a hulladékkezelés formáját. Itt azonban ökológiai szempontból hangsúlyozni kell; minden a hulladék értelmezésén fordul meg. A föld, jobban mondva a talaj mindenütt a hulladékokból él, a szerves hulladék a kenyere. Az életfenntartás is attól függ, kap-e a talaj utánpótlást. Ha rövid időre megállna e körforgás, az élet folytonossága állna meg bolygónkon. A talajt olyan hulladékoktól kell védeni, amelyek biológiai életét veszélyeztetik, jóllehet a talaj automatikus hulladékfogyasztása védi az ökoszisztémákat a bioszféra kialakulása óta. A talaj védelme után a vizek védelme következik a törvény II. fejezetében. A vizek védelme. A törvény vízvédelme kiterjed a felszíni és föld alatti vizekre, az ásvány-

és gyógyvizekre, a vizek medrére és partjaira. Nyíltan kimondja: tilos a vizek fertőzése és káros szennyezése. (Ez utóbbi fogalmazás túlhangsúlyozást jelent, mert csak káros szennyezés létezik, mert ami nem káros, nem is számít szennyezésnek). Bármilyen halmazállapotú anyagot a vízben vagy a vízen szállítani, vízközeiben tárolni, kezelni vagy felhasználni és vízbe juttatni csak káros szennyező hatás nélkül szabad. Ez a talaj hulladékokkal való szennyezésének tiltásához hasonló rendelkezés. A legfontosabb vízvédelmi rendelkezés azonban a szennyvizekkel kapcsolatos. Szó szerint kell idéznünk: „Üzemet, létesítményt csak olyan szennyvíztisztító berendezéssel szabad építeni és üzemben tartani, amely a vizek fertőzését vagy káros szennyezését kizárja. A szennyvíz előzetes tisztításáról jogszabályban meghatározott más esetekben is gondoskodni kell. Nem szabad üzemben tartani olyan gépeket, vízi járműveket, úszó munkagépeket és úszóműveket, amelyek a vizeket fertőzik, vagy károsan szennyezik. Meghatározott vizeken a vízi járművek üzemben tartása korlátozható, illetőleg megtiltható.” A fenti rendelkezések sajátos helyzetet teremtenek az új üzemek tekintetében, mondhatni azokéban, amelyek egyelőre még a tervezőasztalon fekszenek. A tervezők a közelmúltban is elmulasztották a tisztítóberendezések tervezését, és – járulékos beruházás gyanánt – későbbi időpontra hagyták. Most már az új ipari létesítményeket teljes tisztítóberendezéssel kell ellátni a tervezőasztalon, és a tisztítóműveket fel is kell építeni. Az engedélyező hatóságok már a helykijelölési eljárás szakaszában megtagadhatják hiányos tervek jóváhagyását. A régi üzemeknél a szennyvízbírság ösztökélhet a tisztítóberendezések építésére – ha a bírságolást megfelelő mértékben alkalmazzák. Sajnos, a hatóságok gyakran elnéző magatartásról tettek tanúbizonyságot. Amint Mészáros András is említette: csatornán ömlött a szennyvíz a lefolyókba, és csapocskán csepegett a bírság. Sokszor a szennyezők is bevallották: előnyösebb a cseppnyi bírság, mint a költségesebb beruházás. Meg kell tanulni az önmagunkkal szembeni szigorúságot – önmagunk érdekében! És megtanuljuk levetni a technokrata ösztönöket is, amelyek belénk rögződtek. A törvény felhatalmazást ad arra, hogy igazgatási szervek szennyező járműveket bizonyos vizekről kitiltsanak. Bizonyos szennyezettebb vízterületeken már régebben megtiltották a motorcsónakok használatát. Tapasztalhattuk, hogy a Balatonon megszaporodtak a motorcsónakjukkal érkező külföldi kirándulók. Mit csináljunk velük? Az is tény volt, hagy szívünket meglágyította a kemény turistavaluta. Csakhogy a rendelkezés nem tiltó teljes egészében: csak lehetőséget ad a szennyező járművek kitiltására. Másrészt abban is érződik a hiányosság, hogy ezek a járművek nemcsak a vizet szennyezik, hanem a levegőt is, mégpedig éppen az úszáskor belélegzett levegőt, s jól tudjuk: az úszás nagyobb légcserével jár. Az is ellágyítja szívünket, hogy nem leszünk modernek, ha vizeinkről kitiltjuk a motorcsónakokat (amit egyébként Svájc és Ausztria már régebben megtett honi vizein). A tiszta vizet és levegőt, illetve ennek biztosítását kell tartani az igazi modernségnek! A törvény elrendeli (korábbi rendelkezések megerősítése gyanánt is), hogy biztosítani kell az ívó- és gyógyvizek védőterületét. Kimondja a partvédelmet és a belvízvédelmet is, fő feladatként az árvizek elhárításával együtt. A levegő védelme. A törvény az alábbiakkal védi mindennapi levegőnket: „Tilos a levegő káros szennyezése. Üzemet, létesítményt csak olyan tisztítóberendezéssel szabad építeni és üzemben tartani, amely a levegő káros szennyezését megakadályozza. Már meglevő üzem, létesítmény káros légszennyezéseit a megállapított mértékre keli csökkenteni, illetőleg meg kell szüntetni. A bányászati, ipari, építési, mezőgazdasági és más tevékenység folytatása során olyan módszert, illetőleg eljárást kell alkalmazni, amely nem jár káros légszennyezéssel. Csak olyan tüzelőanyagokat, gépjárműveket, munkagépeket, tüzelő- és egyéb

berendezéseket szabad gyártani, behozni, forgalomba hozni, illetőleg üzemeltetni, amelyek nem okoznak meghatározott mértéken felüli légszennyezést. Az ország területét a levegő tisztaságának védelme szempontjából területi védettségi kategóriákba kell sorolni. A kiemelten védett és védett területeken a légszennyező anyagok (gőz, vegyi és sugárzó anyag, por, korom, füst, bűz stb.) kibocsátásával járó tevékenység végzését korlátozni kell, illetőleg – szükség esetén – meg kell tiltani.” Erdővédelem. A törvény az erdőre vonatkozó rendelkezéseit az élővilág védelme című alfejezetbe sorolja. Minthogy azonban a nemzetközi ökológia külön tájrendszernek (ökoszisztémának) tekinti az erdőt, ehhez tartva magunkat, kiemeljük és alább ismertetjük az erdőre vonatkozó rendelkezéseket. „Az erdők összterülete nem csökkenthető. Az egyes erdők, erdősávok, fasorok és zöldterületek csak jogszabályban meghatározott esetekben és módon csökkenthetők, illetőleg vághatók ki, vagy szüntethetők meg. Erdőt kell telepíteni, vagy fásítást, zöldfelületet keli létesíteni a települések, ezek lakó- és üdülő-, továbbá iparterületei, egészségügyi intézmények körül, közlekedési útvonalak mellett, valamint ahol a talaj, a víz vagy az élővilág megóvása érdekében az egyébként szükséges. A lakosság igényeinek kielégítésére, pihenés, testedzés és természetjárás céljából is alkalmas parkerdőket, továbbá jóléti, üdülési rendeltetésű erdőket kell kialakítani és fenntartani. A talaj vagy létesítmények védelmét, illetőleg az egészségügyi, vízgazdálkodási vagy más különleges célokat szolgáló erdőkben elsődlegesen az alapvető rendeltetés megvalósulását kell biztosítani. Az állatfajok és fajták fenntartása érdekében biztosítani kell az állatok tervszerű védelmét. Nem szabad az erdők épségét veszélyeztetni vagy károsítani, azokat hulladékkal, és más módon szennyezni; tilos továbbá a védetté nyilvánított növényeket és állatokat károsítani, elpusztítani.” Érezni, hogy a törvényhozók szüntelenül erdőszegénységünkre gondolnak az erdővédő rendszabályok megfogalmazása közben. Az erdők területe nem csökkenthető mondja ki első mondatában, célozva erdőszegénységünkre. Ellenkezőleg: növelni kell erdőink területét. S mivel az erdősítés programja az ezredfordulóig ismeretes, komoly jelentősége lett volna, ha a törvény magába foglalja a növelés mértékét, hangsúlyt adva annak, hogy körülményeink között az erdősítés kötelező, ami több, mint ökológiai szükségesség! Nem ritka az olyan eset, amikor a törvényhozó alaptörvénybe hozza az egyes területekre megtervezett feladatokat, mintegy nagyobb kötelezést róva végrehajtásukra. Igaz, a végrehajtási utasítás megjelölheti majd a végrehajtandó feladatokat is. Természetvédelem. A törvény bőven foglalkozik a természetvédelemmel, ami konzerváló környezetvédelemnek tekinthető. Ennek magyarázata az lehet, hogy nagy, illetve nagyobb múltja van e területek megbecsülésének, s újabban ennek köszönhető többek között két nemzeti parkunk, a hortobágyi és a kiskunsági is. A hulladékokról a törvény az alábbiakat rendeli. „Meghatározott területen a hulladék összegyűjtéséről, szállításáról, tárolásáról, elhelyezéséről, kezeléséről, megsemmisítéséről, ártalmatlanná tételéről, illetve újrafelhasználásáról, továbbá a közterületek tisztán tartásáról szervezett módon kell gondoskodni.” A törvény nyitva hagy minden kaput, lehetőséget a hulladékkezelésben, tehát nem ad (nem enged) kizárólagosságot egyetlen megoldásnak sem a megsemmisítéstől az újrafelhasználásig. Ökológiai és nyersanyag-gazdálkodási szempontból az újrafelhasználást kell a domináns módnak tekinteni. Annak arányában válik ez gyakorlattá, amint a szocializmus előbbrehaladásával a szemléletben is kialakul a helyes környezetvédelem felfogása. A környezetvédelmet sértő bűncselekmény. A törvény summájának tekinthető, hogy

megalkotta a környezetvédelmet sértő bűncselekmény „tényálladékát” és a vonatkozó büntetéseket, és hogy mindezt beépítette a Büntető Törvénykönyvbe. Kétségkívül növeli az ökológus önérzetét, hogy a BTK is befogadta törekvéseinek védelmét, amiket eddig csak harcok árán méltattak figyelemre. Ökológia és jogvédelem egy gyékényen! Lássuk hát ezt a gyékényt, s térdeljünk rá, mint keleti hivő – zsidó vagy arab – a maga imaszőnyegére! A BTK újjáfogalmazott 197. szakasza: „(1) Aki az emberi környezet védelem alatt álló tárgyait úgy szennyezi, ártalomnak vagy károsodásnak teszi ki, hogy ezzel az ember életét vagy egészségét jelentős mértékben kedvezőtlenül befolyásolja – ha súlyosabb bűncselekmény nem valósult meg –, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. (2) A büntetés egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, ha az emberi életre a bűncselekmény folytán veszély származott. (3) Aki a (2) bekezdésben meghatározott bűncselekményt gondatlanul követi el, három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.” Lesz most már környezetvédelem! – kiálthatunk fel első örömünkben. Mert már van környezetvédő törvényünk, amely bűncselekménnyé minősíti a környezetvédelmet sértő cselekedeteket. Bár óriási lépést jelent ez előre, mégsem old meg mindent. Példát, példákat rá. A régi technológiával dolgozó Hejőcsabai Cementgyárat a környező szövetkezetek kártérítésre perelték, mivel a piacra szánt, de még lábon álló terményeiket úgy teleporolta, hogy az árut nem lehetett értékesíteni. És a por az emberi tüdőt is veszélyeztette. A gyár új technológiát vezetett be, amely a porszennyezést lényegesen lecsökkenti. A problémát megoldotta az új technológia! De alig írom le e sorokat a hejőcsabai helyzetről, már itt is van a Beremendi Cementmű esete: a környező termelőszövetkezetek pert indítottak porszennyezés miatt. A bíróságnak könnyű lesz a dolga. A BTK megreformált 197. szakasza alapján három vagy öt évig terjedő szabadságvesztés. De kit sújtsanak vele? Az üzem igazgatóját? De nem ő porolt és szennyezett, hanem a gyártási technológia, s őt pedig az üzem élére állították: termelj a terveden is túl, mert kell (hiánycikk!) a cement! Hát akkor kit büntessenek? A tervezőt, aki porokádó technológiát tervezett? Itt már nehezül a helyzet, mert a BC tervezése idején is voltak már elektrosztatikus filterek. Miért nem vette a tervbe? Kettő lehetséges; bevette, vagy nem. Ha bevette, miért nem építették be a porszűrő berendezéseket? A beruházó azt válaszolhatja: a beruházásból már nem futotta! Egészen bizonyos, hogy a védelem nem hagyja ki érvei közül azt a körülményt, hogy akkor még nem volt környezetvédelmi törvény, amikor a beremendi porvulkánt építették. A felperes a hejőcsabai technológia átépítésével érvelhet. A bíróság mit s hová ítéljen, amikor tudva tudja, hogy a hejőcsabai átépítés 4,2 milliárd forintba került?! Akárhogyan forgatjuk is a kérdést, a technológiánál lyukadunk ki. A tőkés társadalmakban a technológia mindenható, amint azt az onnan származó karikatúrák jól kifejezik. Szocialista társadalomban a technológia elavult lehet a társadalom ítélete szerint. De a teljes értékű környezetvédelmet is technológiával kell biztosítani! Nem lehet elfelejtenünk A. Urszul szovjet akadémikus következő megállapításait: „A környezeti problémákra irányítja a figyelmet az a körülmény is, hogy a ma használatos technológiák túlnyomó része már elavult az ember-természet kölcsönhatás mai méreteihez képest. Az ember a természetből nyert anyagoknak és energiának mindössze 3-4 százalékát hasznosítja még ma is. A többi mint melléktermék visszakerül a környezetbe, de már nem mint

alkatrész, hanem mint szennyezés. Ez elsősorban a bioszférát mérgezi és mérgezte. Az intenzív árutermelés esetében a termelés bővítése általános intenzív környezetszennyezéssel párosul.” Mi hát a mindennél fontosabb ökológiai tényező? Az elavult technológia kicserélése s a környezetvédelemnek megfelelő gyártási eljárások kidolgozása, használata. Enélkül a környezetvédelem – szenteltvíz! Azonban új technológiát építeni nem megy máról holnapra. De el kell kezdeni, és lépésről lépésre, sok küzdelemmel végre kell hajtanunk.

Borisz Gorizontov: A környezetvédelem szocialista integrációja Napjainkban a városok gyors fejlődésének, terebélyesedésének vagyunk a szemtanúi, ami természetesen a termelés, a munka intenzitása növelésének az eredménye. A városok a Föld területének mindössze 0,3 százalékát foglalják el, ám bolygónk lakosságának mintegy 40 százaléka itt tömörül, a jövőben pedig előreláthatólag az emberiség felének nyújtanak otthont. A termelés és a lakosság viszonylag kis területen való ilyen tömörítése természetesen nagy megterhelést jelent a környezetre. A városi lakosság gyors, számszerű növekedése a Szovjetunióban is tapasztalható. Míg a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt az ország lakosságának túlnyomó része falun élt, az 1970-es népszámlálás adatai szerint 136 millióan, azaz a Szovjetunió egész lakosságának 56 százaléka városokban él. A Szovjetunióban mindent megtesznek annak érdekében, hogy a

lakosság számára megteremtsék a megfelelő feltételeket a munkához és a pihenéshez. Ezt példázza Moszkva, a csaknem 8 millió lakosú világváros rendezése. Az utóbbi időben több mint 300 üzemet – amelyek az egészségre ártalmas gázokkal szennyezték a levegőt – kitelepítettek a városon kívülre, illetve rekonstruáltak. Mintegy 1500 ipari vállalatnál és kommunális gazdaságnál bevezették a földgázt; kivontak az üzemelésből mintegy 400 kis kazánt, 780 ipari üzemben és gépkocsitelepen légtisztító berendezéseket szereltek fel. A moszkvai gyárakban és üzemekben több mint 700 por- és gázelszívó berendezés működik. Nagy figyelmet fordítanak a további fásításra. Moszkva már most is előkelő helyet foglal el a világ városai között e tekintetben. 1962-72 között 6000 hektár területen 400 utca és főút mentén ültettek ki fákat, illetve 20 nagyobb és mintegy 300 kisebb parkot létesítettek. A zöld övezet területe évente 60 hektárral növekszik. A moszkvaiak büszkesége az a zöldövezet, amelyet méltán tekintenek a tiszta levegő forrásának, és amely szervesen köti össze a várost a külvárossal. Hadd említsük még meg, hogy a zöldövezet területe 172 ezer hektár. A Szovjetunióban évente húsz új város épül. A városok tervezésénél feltétlenül figyelembe veszik a levegő és a víz tisztaságának megóvását. Szerkezetileg a város területét a következőképpen oszthatjuk fel: lakónegyedek, termelési, közlekedési és szolgáltatási övezetek. A termelési és lakóövezeteket minden esetben zöld védőövezet választja el. Az új ipari üzemeket szennyelszívó berendezésekkel látják el. Az új városnegyedek utcái tágasak, ami egyrészt biztosítja a friss levegő beáramlását, a jó szellőzést, másrészt lehetővé teszi a zaj csökkentését. A KGST-tagállamok együttműködése a környezetvédelem terén komplex tudományos-kutatási programok alapján folyik. A közös munkák szervezésére koordinációs központokat, nemzetközi tudományos és tervezőintézeteket, közös laboratóriumokat stb. hoznak létre. A közös kutatási programok megvalósítása céljából koordinációs központokat hoztak létre. A Meghatalmazottak Tanácsának az a feladata, hogy irányítsa a koordinációs központok munkáját, és ellenőrizze a megállapodások teljesítését. A természetvédelem terén végzett komplex kutatómunkák keretében előrejelzéseket készítenek, tematikai konferenciákat, értekezleteket és szimpóziumokat rendeznek a testvérországok együttműködésének bővítése és elmélyítése érdekében. A környezetvédelem nagyon sokoldalú, összetett probléma, éppen ezért több koordinációs központot létesítettek a részkérdések kidolgozására. Így például a légszennyeződés elleni védekezés kutatásainak koordinálását a drezdai Lég- és Hűtőtechnikai Intézet végzi. Ez az intézet irányítja mindazokat a kutatómunkákat, amelyek a légszennyeződés elkerülése új módszereinek kidolgozásával függnek össze, s ezen belül is a levegőnek a gyárak melléktermékeiből és a gépkocsik kipufogó gázaitól való megtisztításának kérdésére helyezik a fő súlyt. A Szovjet Orvostudományi Akadémia Sziszín nevét viselő Általános és Kommunális Egészségügyi Intézete a környezetvédelem higiéniai problémáival kapcsolatos kutatásokat koordinálja; foglalkozik a levegő, a víz és a lakott helyek vízellátásával, a talajhigiénia kérdéseivel és a zajártalom következményeivel. A Szlovák Tudományos Akadémia pozsonyi Tájbiológiai Intézete az élővilág és tájvédelem terén folyó munkákat egyezteti. A Budapesten működő Építésgazdasági és Szervezési Intézet "Az ipari és háztartási hulladék felszámolása és hasznosítása" témában folyó kutatások koordinációs központja. Ez a szervezet a széntermelés és -dúsítás melléktermékeinek és a fahulladék felhasználásának különféle eljárásaival foglalkozik. A varsói Környezetvédelmi Intézet a természetvédelem társadalmi-gazdasági, szervezési,

jogi és pedagógiai problémáinak megoldására folytat kutatásokat. A KGST-tagállamok sikeresen együttműködnek a vízgazdálkodás terén is, amely a népgazdaság fejlesztésének mind fontosabb tényezőjévé válik. Elsőrendű feladatnak tekintik a lakosság, az ipar és a mezőgazdaság vízigényének maximális kielégítését. E probléma sikeres megoldása érdekében a víztartalékok komplex kihasználására törekszenek, ügyelnek a felszíni és föld alatti vizek megóvására, és egy sor szervezési intézkedést hajtanak végre. A testvérországok előtt most több közös feladat áll. Hatékony intézkedéseket kell kidolgozniuk a vízszennyeződés elkerülésére, az árvízveszély ellen, a hidrotechnikai és vízgazdasági építkezés megjavítására. Különös jelentőségű az érdekelt szocialista testvérországok együttműködése a Duna-Tisza köze vízgazdaságának fejlesztése érdekében. A KGST közös vízgazdálkodási szerve keretében jelenleg 15 tudományos-műszaki tanács és 6 szakértői munkacsoport működik. A feladatok megoldásában száznál több kutató- és tervezőintézet vesz részt. A vízgazdálkodási problémák kidolgozásába messzemenően bevonják az egyetemeket és más oktatási intézményeket. A komplex program megvalósítása arányában bővülnek a közvetlen kapcsolatok a szocialista országok vízgazdálkodási szerveinek képviselői között, s kétoldalú megállapodásokat kötnek a víztartalékok ésszerűbb kihasználására. Ezt példázza Románia és Jugoszlávia együttműködése a Dunán, a Vaskapu környékén létesített nagy közlekedési-energetikai vízi erőmű tervezésében, építésében és üzemeltetésében. Az óriási létesítmény a Szovjetunió közreműködésével 1972-ben épült fel. A Szovjetunió megállapodott Romániával egy vízi erőmű közös építéséről a Duna román-szovjet szakaszán. Az érdekelt országok közös tervet dolgoznak ki a Tisza vízgyűjtő területe víztartalékainak komplex kiaknázása és védelme céljából. A terv az árvízvédelmi intézkedéseket is felöleli. Egyidejűleg koordinálják a Tisza vízgyűjtő területe vízgazdaság-fejlesztési terveit. Az öt érdekelt ország: Magyarország, Románia, a Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia szakembereiből állandó munkacsoportot hoztak létre, amely irányítja az összes idevonatkozó tervek elkészítését. Magyarország – mint a Tisza problémáinak megoldásában leginkább érdekelt vállalta magára az összes munkák koordinálását, míg a többi ország a megállapodás értelmében a részletkérdések kidolgozásával foglalkozik. Csehszlovákia a víz minősége terén végez kutatásokat, és megfelelő javaslatokat tesz. A szocialista országok együttműködésében rendkívül nagy jelentőségű és időszerű probléma a vízforrások szennyeződésének megakadályozása, ezért a szakemberek közös erőfeszítéssel kutatják a folyóvizek megtisztításának lehetőségeit. Csehszlovákia Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézete hatékonyan részt vesz a vízszennyeződés megakadályozását célzó kutatásokban. Jól felszerelt laboratóriumok működnek Prágában és Pozsonyban, míg Bubenciben – a régi prágai víztisztító állomás mellett – kísérleti berendezések üzemelnek, Brnóban és Ostravában pedig a vízgazdálkodási intézet fiókjai működnek. A szocialista államközösség tulajdonképpen csak most fogott hozzá a természetvédelemmel kapcsolatos problémák közös megoldásához. Már az első eredmények is arról tanúskodnak, hogy a közös kutató- és tervezőmunkákra sokkal kevesebb időt fordítanak, mint egyedül; kisebbek lettek a költségek, s gyorsabban kerül sor gyakorlati megvalósításukra is. Valamennyi résztvevő nyer ezen az együttműködésen. A szocialista országok együttműködésének új területe a kozmikus térségben végzett kutatások. A világűr végső soron a Földet övező környezethez tartozik, és ezért a kozmikus térség tanulmányozásának roppant nagy jelentősége van. Máris megállapítást nyert, hogy számos népgazdasági problémát a világűr meghódítása révén könnyebben, célszerűbben tudunk

megoldani. A Szovjetunióban 1969. október 14-én fellőtték az Interkozmosz szputnyikot, s ezzel megkezdődött a szocialista országok tudományos-műszaki együttműködésének új szakasza. A szocialista országok első közös szputnyikjának a fellövését hatalmas munka előzte meg: együttesen végeztek kutatásokat a világűr békés célú felhasználása érdekében. A kozmikus fizika, meteorológia, hírközlés, biológia és orvostudomány számos problémakörét ölelik fel ezek a kutatások. A világűr meghódítása máris nagyon csábító perspektívát nyitott az emberi tevékenység számos hagyományos területe előtt. Már Lomonoszov, a nagy orosz tudós annak idején megjövendölte: "ha megtanuljuk az időjárás pontos előrejelzését, nem lesz mit kérnünk az istentől". Napjainkban az időjárásjelző szolgálatnak roppantul megnőtt a jelentősége. Ma már a népgazdaságnak számos olyan ágazata van, amelyet el sem tudunk képzelni meteorológiai szolgálat, időjárásjelzés nélkül. A szputnyikok fedélzetéről érkező adatok lényegesen kiegészítik a földi állomások megfigyeléseit, és ezáltal az időjárásjelzés is tökéletesebbé, pontosabbá válik. Ugyancsak a szputnyikok révén igen fontos adatokat szerezhetünk a Föld felszínének hősugárzásáról, hőmérsékletéről; sőt még a felhők felső határait is meglehetősen pontosan meghatározhatjuk. S aligha kell bizonyítanunk, milyen jelentősége van ennek a repülés szempontjából. A szputnyikok jelzik a tengereken és óceánokon a vihar közeledtét, s az óceánjáró hajók a szputnyikok fedélzetéről kapott adatokat figyelembe véve, korrekciót végeznek útvonalukon. A világűr megismerése a geológiai tudomány fejlesztését is elősegíti. A világűrből végzett megfigyelések révén a földkéregváltozás irányai is kimutathatók. A kozmoszból végzett felvételek még a földgömb belső felépítésére is fényt derítenek! Világosan felismerhetők e képeken a földkéreg törései, sőt a mélysége, az esetleges deformációk is megállapíthatók. Ezekből a felvételekből következtethetünk a földrengések körzetére. Újabban az ásványi kincsek helyét is meghatározzák a szputnyikok segítségével. Kuczka Péter: Kötetünk képeiről Óriási szeméthegyek, dombok autóroncsokból, műanyag palackokból, üres konzervdobozokból, lecsupaszított hegyoldalak, marsbéli tájakra emlékeztető külszíni fejtések, olajfoltokkal borított tavak és folyók, szürkén gomolygó vastag füstköd a városok felett... – illusztrálhattuk volna kötetünket efféle fényképekkel, hiszen telve vannak velük az ökológiával foglalkozó, szinte segítségért sikoltó könyvek és folyóiratok. De közölhettünk volna felvételeket döglött halak hekatombáiról, szennyes olajban vergődő vízimadarak seregeiről, kipusztított állatok sírköveiről, a metropolisokban gázálarcot viselő emberekről, a piacokon az étel fertőzöttségét kutató egészségügyiekről, kormot, gázt, mérget okádó kéményekről, az óceánokon úszkáló gumicipőkről és olajrögökről, lombjuk vesztett, halott erdőkről vagy a termőföld pusztulásáról. Válogathattunk volna a veszély nagyságát reálisan, tapinthatóan bemutató dokumentumokból, hogy figyelmeztessük, megriasszuk, gondolkodásra és cselekvésre késztessük olvasóinkat. Veszélyben vagyunk. Mérgezzük a levegőt, szennyezzük a vizet, pusztítjuk a földet, tönkretesszük az "elemeket", amelyeket ősi filozófiák oly bölcsen az élet alapjainak mondtak. Civilizációnk felfelé száguld egy hegyi úton, és nem vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni, hogy az utat előttünk, nem is olyan messze, szakadék szeli ketté. Technikánk és tudományunk kétarcúsága nemcsak az atomenergia felszabadításakor jelenik meg, nemcsak ezen a területen

mutatja a Jó és a Rossz kettősségét, hanem lassan-lassan minden cselekedeténél. A műanyag jó és rossz, a műtrágya jó és rossz, a féregirtó szer jó és rossz, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem egyszerre jó és rossz. Minden mozdulatunk kiszámíthatatlan következményekkel járhat. Az ember legyőzte a Természetet, és csak mostanában kezdi észrevenni, hogy győzelme nagyon hasonlít a vereséghez. Az ökológiai egyensúly felborítása ellen a science fiction-írók is felemelték szavukat. Novellákban és regényekben, nyilatkozatokban és kongresszusi felszólalásokon mondták el apokaliptikus látomásaikat a pusztuló Földről és a rajta elpusztuló emberről. Az írók mellett a rajzolók is sorompóba léptek, a sci-fi magazinok megteltek a félelemképeivel, a civilizáció önpusztításának ábráival, keserűen leleplező karikatúrákkal. A rajzolók és karikaturisták közül R. Cobb volt az, aki leghatásosabban mutatta be a fejlődés ellentmondásait, a növekvő betonvárosokban elnyomott életet, a vizek és tengerek bemocskolását, a természetes környezet elpusztítását, a pazarló jólét nyomában járó szörnyeket, az esztelenséget, értelmetlenséget, butaságot, amely nem törődik a jövővel, nem gondol másokra, csak a maga hasznára, és gazdálkodás helyett csak pocsékol. R. Cobb szeme előtt az amerikai élet van, s annak fonákja, a karácsonyi pulyka, a képmutató asztali imádság és a kiirtott indiánok, a luxusautók és a közlekedés csődje, a kiirtott erdők és a helyükre épített betonmotelek, a műanyagból készült növények, a szennyvízzé változtatott tengerek, az atombombák és az éhező népeknek ajándékba küldött mosószerek, fogkrémek és hintőporok. Cobb szigorú, fekete-fehér ábrái nem túloznak, serítik és összefoglalják a valóságot, szűkszavúan beszélnek, és mégis sokat mondanak, néha többet, mint azok a szelíd és szomorkás elbeszélések, amelyeknek illusztrálására kötetünkben összegyűjtöttük a folyóiratokban, magazinokban szétszórtan megjelent döbbenetes hatású rajzokat.

Table of Contents A bioszféra... Robert Wilson, jr.: Az óceánon William Saroyan: A kolibri, amely áttelelt Sarah Orne Jewett: A fehér gém Robert M. Coates: A törvény A. E. Coppard: A szép, fiatal fűzfa John Steinbeck: A teknősbéka James Agee: Anya meséje

J. G. Ballard: A végső part J. G. Ballard: Mélypont Isaac Asimov: Az utolsó kérdés Ursula K. Le Guin: Akik elhagyták Omelast Vándor Lajos: Állatmese Bertha Bulcsu: Becker Baby és a peszticidek Jurij Mojszejev: Ökológiai őrjárat Fazekas László: Az élet vize Mérgező halak Az ember természeti környezetének védelméről intézkedő hatályos jogszabályok Jócsik Lajos: A törvény nevében Borisz Gorizontov: A környezetvédelem szocialista integrációja Kuczka Péter: Kötetünk képeiről