A BERLINI DEUTSCHES HISTORISCHES MUSEUM BŐVÍTÉSE SZTÁRÉPÍTÉSZEK BERLINBEN
Balogh Emese 2009. június 15. - munkaközi
_ Berlin Berlin, Németország fővárosa. Berlin a Spree folyó partján fekszik, mely kelet-nyugat irányba osztja két részre a várost. Berlin a politika, média, kultúra és tudomány egyik fontos európai központja. A rövid tárgyilagos városismertetés után bővebben néhány további gondolat Berlinről. A város vizsgálatának szempontjából elsősorban az újraegyesítés utáni, jelenlegi Berlinre fókuszálok, több esetben is majd csak az adott szövegrésznél térek ki. A II. világháborút követően, valamint az újraegyesítés után, a Berlini Fal elbontásával hatalmas üres ’mezők’ alakultak ki a város közepén. Az intézményi rendszer helyreállítása mellett átfogó stratégiák születtek az új helyzet nyújtotta hiányok pótlására és lehetőségek kihasználására. Ennek megfelelően látványos, nagyméretű építkezések indultak meg a város központi részein, melyek a mai napig is tartanak. Berlin viharosnak nevezhető történelmi múltját - különböző szempontok szerint számos átalakított, bővített, illetve új - múzeum mutatja be. De nem csak ezért létesültek új múzeumok. A város rövid idő alatt kulturális értelemben is központtá vált. A kiállítótermek, múzeumok, színházak minőségi szolgáltatásai mind ezt erősítik. A német történelmét bemutató
Deutsches
Historisches
Museum
kitűntetett
szerepet
érdemel
ebben
a
folyamatban, amely hosszadalmas viták után került az ún. Zeughaus-ba, azzal a kiegészítéssel, hogy az végülis az állandó kiállítás számára megfelelő, de az időszaki kiállítások számára szükség van egy, a Zeughaus-szal közvetlen kapcsolatban álló új épületre. A 20. század korábbi évtizedekben is jellemző volt Berlin építészeti életre a külföldi tervezők jelenléte, pl. IBA. Ez az újraegyesítés után sem változott meg és a beruházások tervpályázatain sorra jelentek meg a rangos külföldi építészek is. Ennek fényében nem meglepő, hogy a Deutsches Historisches Museum bővítésének terve egy kínai származású amerikai építész, I. M. Pei nevéhez fűződik.
_ I. M. Pei élete, tervezői munkássága Annak ellenére, hogy Ieoh Ming Pei hírnevét Amerikában szerezte és amerikai építészként tartják számon, 1917. április 26-án született Kínában, Suzhou-ban. Suzhou, mely történeleme 2500 évre nyúlik vissza, Shanghai észak-nyugati részén található, ahol Pei családja már 600 évvel korábban letelepedett. Apja, Tsuyee Pei a Bank of China Beijing-i irodájában dolgozott hivatalnokként, majd később Shanghaiban manager-ként. Az 1920-as és 1930-as években Shanghai egy liberális és nyugatizálódó város volt. Az alacsony adók és a szakmák minimális ellenőrzése termékeny talajnak bizonyult a kereskedők és a vállalkozók számára, ezért számos amerikai és európai üzletet érkezet ekkor a városba. Ez az internacionális légkör tette Shanghait a pénzügyi tevékenységek és a bankárok központjává. I. M. Pei tanulmányait Kínában a Saint John Középiskolában végezte, ahol a fiatal diákok figyelmét Európára, illetve az Egyesült Államok felé fordították. A tehetősebb kínai családokban szokás volt a fiúgyermekek külföldi taníttatása, hogy később aztán tanult emberként visszatérve a kínai modernizációt segítsék. Munkájából adódóan Pei apjának, Tsuyee Pei-nek abban az időben több angol és skót barátja volt, ezért azt szerette volna, ha fia Angliában tanul tovább. Azonban Pei-re az akkoriban Kínába érkező amerikai filmek nagy hatással voltak. Ezekben ’Idilli kép volt az amerikai egyetemi életről.’ /’It was an idyllic imagine of American university life.’, Wiesemann, 34. o./ – mondta Pei. Franciaországról hallani sem akart Tsuyee Pei: ’Az az utolsó hely, ahová küldenélek, Párizs nem a komoly tanulmányok helye.’ /’It’s the last place I would send you, Paris is not a place for serious study.’, Wiesemann, 34. o./. A fiatal Pei továbbtanulását illetően elég merész volt, mert csak a sikeres felvételivizsgák után közölte apjával, hogy nem Oxfordban, hanem Philadelphia-ban a Pennsylvania Egyetemen szándékozik továbbtanulni. Ezzel hatalmas csalódást okozott apjának, ugyanis a család szerint nyilvánvalóan a bankvilág
lehetőségei nyújtották Pei számára az egyetlen lehetőséget. De ez Pei-t egyáltalán nem érdekelte, sőt ’Korábban már úgy érzékeltem, bankárként a világ nem ideális. Láttam az apám példáját, a bankárok állandóan politikai nyomás alatt vannak. Sosem volt igazán boldog.’ /’I had already sensed that the life of a banker was not ideal. I had seen from my father’s experience tahat bankers were constantly under political pressure. He was not entirely happy.’, Wiesemann, 34. o./. Pei döntése megalapozott volt, hiszen korábban a helyi könyvtárakban tanulmányozta a külföldi egyetemek katalógusait és saját bevallása szerint sem sokon múlott, hogy ne ügyvéd vagy orvos legyen. Az ifjú Pei 1935-ben, 17 évesen elhagyta Kínát, majd a Pennsylvania Egyetemre megérkezve két hét alatt rájött, hogy nem neki való a rajzolás, úgy érezte nem fogja tudni befejezni az építészeti tanulmányokat. Ezért inkább mérnöknek kezdett tanulni a Massachusetts Műszaki Egyetemen /Massachusetts Institute of Technology, MIT/. Itt viszont hamar felismerték a jó formaérzékét és bíztatták az építészeti tanulmányok folytatására. Addig is a könyvtárban megismerkedett Le Corbusier úttörő munkásságával.
’Nem felejtem el Le Corbusier
látogatását a MIT-en 1935 novemberében, feketébe volt öltözve, a fekete vastag szemüvegével. Két nap Le Corbusier-vel, vagy ’Corbu’ ahogy mi hívtuk, valószínűleg az építészeti tanulmányaim legfontosabb napjai voltak.’ /I cannot forget Le Corbusier’s visit to MIT in November 1935, dressed in black, with his thick glasses. Two days with Le Corbusier, or ’Corbu’ as we call him, were probably the most important days in my architectural education.’, Kretzschmar, 26.o./. Egyik nyáron Pei meglátogatta wisconsini házában Wright-ot, akinek a szabadon áramló horizontális terei és az anyagok újszerű alkalmazásai teljesen lenyűgözték. 1940-ben befejezte tanulmányait és úgy tervezte amilyen hamar csak teheti visszatér Kínába, de apja tanácsára Amerikában maradt. Két évvel később posztgraduális képzésére iratkozott be Pei a Harvard Egyetemen, hogy folytassa építészeti tanulmányait. Itt találkozott a Bauhaus kiemelkedő alakjaival is, Walter Gropius-szal és Breuer Marcellal, ez utóbbival nagyon jó barátságba került Breuer 1981-es haláláig. A Bauhaus szellemisége szintén fontos szerepet játszott Pei építészeti felfogásának alakulásában. Walter Gropiusnak a ’nemzetközi stílus’ kialakításáról szóló nézeteit üdvözölte, de hozzátette, hogy csak a helyi klimatikus viszonyok, a környezet és az adott terület kulturális hátterének figyelembe vételével együtt szabad egy tervet kialakítani. 1942 tavaszán Pei feleségül vette a kínai származású, szintén építész Eileen Loo-t, majd később gyermekeik közül két fiúkból is építész lett. Pei 1948-ban, több mint 30 évesen kezdett el építészként dolgozni a William Zeckendorf nevével fémjelzett Webb & Knapp nevű beruházó társaságnál. Itt főleg nagy léptékű építészeti és tervezési projekteket készítettek az Egyesült Államokba. Pei első önálló munkáját ekkor készítette el, New York-ba, melyet a ’Modernizmus cilinder’-ének /Modernist cilynder/
hívnak, végül nem épület meg. Az első megvalósult épülete a Gulf Oil központi épülete volt Atlantában/Georgia/ 1950-ben. További épületek: National Center for Atmospheric Research, Boulder, Colorado, 1961; Luce Memorial Chapel, Tunghai University, Taiwan, 1963; Green Building, Massachusetts Institute os Technolgy, 1964.
A később anyagi problémákkal küzdő Zeckendorftól Pei jó barátságban vált el 1966-ban és alapította meg első saját cégét I. M. Pei & Associates néven. Az igazi nagy és izgalmas megbízások már erre az időszakra tehetők. Newhouse Communications Center at Syeacuse University, New York, 1964; Everson Museum of Art, Syracuse, 1968; TWA Terminal JFK International Airport, New York, 1970; Wilmington Tower, Delaware, 1971; Des Moines Art Center, 1968; Kennedy Library, Harvard University,Boston, 1979 ; Municipal Administration Center, Dallas, ; East Building for the National Gallery of Art, Washington, 1974; Indiana University Art Museum, Indiana University, Bloomington, India, 1978; Fragnant Hill Hotel, Beijing, 1982; IBM Building, Purchase, NY, 1984; West-Wing, Museum of Fine Arts, Boston, 1986; Creative Artists’ Agency, California, 1989; Morton H. Meyerson Symphony Center, Dallas, Texas, 1989; Bank of China Tower, Hong Kong, 1989; Trade Center, Barcelona, ; Le Grand Louvre, Paris, 1983-1993
A Bank of China megépülése után a következőt fogalmazta meg: ’Nem szeretnék tovább úgy praktizálni, ahogy eddig. Egy kicsit jobban szeretném élvezni az életet – és és jobb dolgokkal szeretnék foglalkozni. Olyan projektekkel szeretnék foglalkozni, amelyek korábban túl kicsik voltak az irodának.’ /I no longer want to practice as I have. I want to enjoy life a bit more – and I want to do better work. I want to take on projekts that were too small for the firm int he past.’, Reid, 23. o./. Majd 1989-ben a Pei Cobb Freed & Partners nevű céget alapította meg Henry N. Cobb-bal és James Ingo Feed-del /2005/. Four Reasons /originally Regent/ Hotel, New York, 1992; Kirklin Clinic, Birmingham, Alabama,1992; Rock and Roll Hall of Fame, Cleveland, Ohio, USA, 1995; Musée d’Art Moderne Grand-Duc Jean, Mudam, Lexembourg, 2006; Museum of Islamic Art, Doha, Quatar, 2008
_ Múzeumépítési hullám A múzeum, mint önálló intézmény, típusként való megjelenése a 18. századra tehető. Szükségességét a tudatos gyűjtés hívta életre, a rendszerezés igénye és a nyilvánosság számára történő bemutatás jelentette a gyakorlati megvalósulást. Eleinte inkább csak ideális terveket készítettek arról, hogyan képzelik a múzeumot, amely megjelenésében egy kisebb kastélyhoz volt hasonlítható. Az első megvalósult mai értelembe vett múzeum a kasseli Museum Fridericanum volt, ahol az érdeklődök már egy meghatározott tematika szerint ismerhették meg a gyűjteményt. Ennek a korai példának a sajátossága volt, hogy a múzeum egy épületben kapott helyet a könyvtárral, ez később két önálló funkcióvá vált. Nem sokkal a kasseli után nyílt meg a második múzeum a Vatikánban, mely már önállóan, csak múzeumként működött. A bemutatott tárgyak és terek között már harmónia uralkodott.
Míg eleinte a tervek hatottak a megépült épületekre, addig a század végére, fordulójára ez megfordult és a megépült épületek kezdtek a tervekre hatni. A korban olyan építészek foglalkoztak a múzeumok építésének lehetőségeivel, mint pl. Étienne-Louis Boullée, aki vonzódott a gigantikus méretekhez és az elvi megoldásaiban a tökéletes tervekhez. Boullée tervének redukált változata köszönt vissza J.-N.-L. Durand tervében, mely szintén a rend és a tökéletesség példája lehet. De mindezek ismét csak tervek voltak. 1792. szeptember 27-én Franciaországban a Nemzetgyűlés elrendelte, hogy a Louvre minden terme múzeumként szolgáljon. Majd hamarosan sorra nyíltak meg további francia múzeumok: a Musée Francais, Művészetek Központi Múzeuma, Salon Carré, Grand Galerie. A nyilvánosság számára hétvégenként álltak rendelkezésre a tárlatok, hétközben továbbra is a művészeknek volt fenntartva. Bécsben szintén 1792-ben nyílt meg az első múzeum, a Kaiserlichen Galerie, amely a császári rendelet szerint ’hétfőn, szerdán és pénteken bárki számára, akinek tiszta a cipője…’ /Cságoly, 254. o./ nyitva állt. A fent említett múzeumoktól eltérően nem királyi vagy nemesi gyűjteményekből, hanem nemzeti kezdeményezésre alapították meg 1759-ben a British Museumot. Angliában a nagy gyűjteményekkel ugyanis az egyetemek rendelkeztek. A British Museum tárlatát 15 fős csoportokban lehetett végignézni, ez később átalakult és a déli órákban hétfőn, szerdán és pénteken már szabadon megtekinthető volt a gyűjtemény, de 10 éven aluliakat nem engedtek be. A 19. század a múzeumok elterjedésének és a múzeumtípusok kialakulásának a nagy korszaka. A nyugati országokban sorra jöttek létre a múzeumok: Angliában a Dulwich Gallery vagy Alfred Waterhouse Natural History Museuma. A német múzeumtervezők Leo van Klenze és Karl Friedrich Schinkel a képtár, szobortár és az általános, többcélú múzeum típusait különböztették meg. így a müncheni Alte Pinakothek /belső udvar nélküli/, a Glyptothek és a berlini Altes Museum foglalták össze az addigi próbálkozásokat. G. Semper drezdai Képtára és Karl Hasenauer közreműködésével épült bécsi múzeumépületek funkcionálisan már nem hoztak újat. Ezeket az épületeket a belső udvarok köré szervezett, oldalfolyosókkal feltárt egymásból nyíló térsorok jellemezték, mely a 20. századig már nem változott. A múzeumok igazi virágzását a 20. század hozta meg, mely a mai napig is tart. Ennek oka talán abban rejlik, hogy a gyűjtemények skálája szinte mindenre kiterjed, másképpen megfogalmazva ma már mindennek megvan a maga múzeuma. Az ötvenes-hatvanas években olyan múzeumok látták meg a napvilágot, mint Louis Kahn és Douglas Orr Galériája /1953/ a Yale Egyetemen, Frank Lloyd Wright New York-i Guggenheim Múzeuma /1959/, Breuer Marcell Whitney Múzeuma /1966/, Mies van der Rohe berlini Nemzeti Galériája /1968/. Ezek az épületek a funkció szabadabb formálásának módjait keresik, a benne változó igényekkel felmerülő téralakítás lehetősége mellett. A hetvenes-nyolcvanas években tovább halad a múzeumépítés lendülete. Az épületek értékelése
már
funkcionalista
nem
egyértelmű,
múzeumépítészet,
egyfelől
másfelől
megjelenik a
egy
posztmodern
unalmasnak és
high-tech
nevezhető építészet.
Megemlítendő példák: James Stirling stuttgarti Állami Galéria bővítése /1983/, Richard Meier frankfurti Iparművészeti Múzeuma /1979/, Richard Meier atlantai High Múzeuma /1983/, Hans Hollein mönchengladbachi múzeuma /1985/, Ioeh Ming Pei párizsi Louvre bővítése /1993/. A kilencvenes években kezdődő időszak a múzeumépítés igazi kavalkádját hozta. A következő példák mutatják a változatosságot: Alvaro Siza Galíciai Modern Művészeti Múzeuma Santiago de Compostelában /1993/, Tadao Ando Famúzeuma Japánban /1994/, Frank O. Gehry bilbaói Guggenheim Múzeuma /1997/, Renzo Piano baseli Galériája, Steven Holl Kiasamaa múzeuma Helsinkiben /1998/, Daniel Liebeskind berlini Zsidó Múzeuma /1999/, Herzog & de Meuron londoni Tate Gallery Modern Művészetek Múzeumának kialakítása /2000/, Norman Foster londoni British Múzeum lefedése /2001/, Peter Zumthor bregenzi Kunsthaus /1997/. Ha az eddigiekben felsorolt múzeumokat elvi elrendezésük szerint vizsgáljuk meg, akkor a tervezésben/építésben a fejlődés irányát a lehetőségek kiszélesedésével jellemezhetjük. Ez egyben a terek flexibilis használhatóságát hozta magával. Míg a kezdeti időkben az egymásba nyíló terek sora jelentette a múzeumot, addig ma a szabadon áramló terek/térrendszerek vagy az egy nagy tér - amelyből az installációk segítségével bármely kiállítási forma létrehozható - a legjellemezőbb. Bizonyos esetekben a vertikális irány a múzeum vagy a kiállítási téma szempontjából fontos építő elemmé válhat. A világítás mind rafináltabb
módon
történő
megoldása
szintén
új
dimenziókat
nyitott
a
múzeum
tervezésben/építésben, melyben elsősorban a természetes fény felhasználása révén. Ez egyszerre gazdaságos megoldás, de ugyanakkor humánusabb környezetet is biztosít /a természetes fény nyújtotta jobb közérzet már bizonyított/. De az idő folyamán a múzeum, mint épülettípus részfunkciói/zónái is differenciálódtak, részben használati szempontból, részben pedig a belső környezettel szemben támasztott elsősorban gépészeti igényekből adódóan. _ I. M. Pei múzeumépítészete, építészeti magatartása Az eddigi hosszú élete során I. M. Pei szinte már minden típusú épületet tervezett, amit egy építész
elképzelhet.
Városháza,
koncertterem,
templom,
repülőtér,
néhány
millió
négyzetméter iroda, szálloda, követség és múzeumok sora szerte az egész világon. Pei tanulmányai során olyan építész egyéniségekkel találkozott, akik későbbi építészeti attitűdjére nagy hatással voltak. Az elsők között kell megemlíteni Le Corbusier-t, akinek munkáiban látta az építészetben szükséges átalakulás véghezvitelét, a képzőművészetből a modern irányzatba. A Harvard Egyetemen eltöltött évek Pei számára kitörölhetetlen emlékeket jelentett, már ekkor lehetőséget kapott egy múzeumterv elkészítésére. A témája egy két szintes művészeti múzeum volt Shanghai-ba. Ez volt karrierjének az első múzeum épülete, melyet Walter Gropius - a Bauhaus alapítója, aki ekkor már a Harvard Egyetem dékánja volt - az egyetemen
dicsérő szavakkal méltatott. A terv jól mutatta a hagyomány alapvető stílusjegyeit, anélkül, hogy fel kellett volna adnia a formálás haladó szellemiségét. Azaz megtalálta az egyensúlyt a távol keleti hagyomány és a nyugati modernizmus között. Ez vált végül Pei építészetének egyik legfontosabb kiinduló pontjává. Egy múzeum esetén Pei számára a legfontosabb a kiállítás rendkívülisége volt. A kínai művészetek teljesen máshogy viselkednek, mint a nyugati festészet és szobrászat. Például egy ázsiai festmény nem a falon lóg, hanem azt csak egy rövid időre kell letekerni. Továbbá a klasszikus kínai művészet – amelyet Pei egy tanulmányban is kifejtett – a természet megfigyelésén alapul, tehát legjobb a tárgyakat a kerttel összefüggésben bemutatni. Éppen ezért az általa diákként tervezett Kínai Művészeti Múzeum két emelet magas tömegét, egy kert vesz körül, ezáltal minden kiállítási térből kilátás nyílik a zöld udvarra. Annak ellenére, hogy a tanulmány a kínai építészeti hagyományokból indul ki, mégis számos ponton szemmel láthatóan a Bauhaus inspirálta. De valami mást, többet is mutat Pei ezen korai, diák munkája, mégpedig a klasszikus modern irányzatnak az élethossziglan tartó variálását és finomítását. Nevezhetjük Pei-t akár a modernizmus ’csúcsának’ is, akinek az építészeti eszköztára valóban mélyen a 20. század eleji tradíciókban gyökerezik. Pei elfogadta a Bauhaus szigorú tárgyilagosságát, de későbbi munkái során elegáns formákkal továbbfejlesztette azokat. Másik, különösen a múzeumépítészetére jellemző vonása a kevés féle, ám rendkívül magas minőségű anyaghasználat, amely a részletek iránti fogékonyságának kifejezői is egyben. Mindez az üveg, az acél, a kőburkolat és a látszó beton felületi minőségeiben öltenek testet. Nagy hangsúlyt fektet a környezetbe illesztésre és a zöld felületek kialakítására, melyet minden esetben hosszas tanulmányozás előz meg. Pei bizonyos alapgondolatok ismétlődése mellett, mégis meglepően eltérő épületek létrehozására képes. Ezek után talán nem véletlen, hogy számára szinte az egyik múzeum hozta a másik múzeum megbízását. Időrendben a legjelentősebbek: Everson Museum of Art, Syracuse, 1968; East Building for the National Gallery of Art, Washington, 1974; Le Grand Louvre, Paris, 1983-1993; Deutsches Historisches Museum, Berlin, 2003; Musée d’Art Moderne Grand-Duc Jean, Mudam, Lexembourg, 2006; Museum of Islamic Art, Doha, Quatar, 2008. Az első nyagyobb múzeum bővítés Pei számára a washingtoni Nataional Gallery of Art volt. A feladat nehézségét a környezethez és a meglévő épülethez való illeszkedés, a helyi hatóságok szigorú előírásai jelentették. Az 1950-es évek közepe óta a bővítéssel már több építész foglalkozott, de megnyugtató megoldást egyik sem nyújtott. Pei végül két darab háromszögből álló alakzatot illesztett a környezete által meghatározott tengelyeknek megfelelően, majd az új tömeget a régivel szintén egy háromszög alakú, földalatti térrel kapcsolt egymáshoz. Ez a háromszög-szerkesztés végül az egész épületen következetesen nyomon követhető. Az így létrejött bővítés kívülről egy tömör, szoborszerű hatást mutat. Az új
és a régi részek jól sikerült illeszkedését, egyenrangúságát mi sem bizonyítja jobban, mint az elnevezések, ahogy azt egyszerűen csak északi és déli szárny néven emlegetik. Francois Mitterand, korábbi francia miniszterelnök, washingtoni National Galery of Art-ban tett látogatása olyan mély benyomást tett rá, hogy 1983-ban meg is kérdezte az amerikai építészt, hogy érdekli-e a Louvre bővítése. Az 1190 óta folyamatosan épített és bővített hajdanán királyi rezidencia, később pedig kulturális központtá vált épület, akkora már siralmas állapotba került. Az épület egyik felében akkoriban a pénzügy minisztérium volt, az udvart autó parkolóként használták és a kiállító termek sem feleltek meg sem a gépészeti, sem a biztonsági feltételeknek. Hiányoztak a műhelyek, előadó termek, éttermek, mosdók és kellett egy vonzó főbejárat is. Végül a Louvre mai formájában hosszas és heves viták után épülhetett meg.
A kezdeti
viták lassan
általános lelkesedéssé váltak.
Az
épület
sikeressége
unikalitásában rejlik, mellyel Pei legsikeresebb múzeum bővítésévé vált. Pei építészete nem a pillanatnak szól. A tökéletességre való hajlama, a jó minőségű anyagok használata és a részletekre fordított figyelme adja épületeinek időtlen hatását. Visszafogott tömegei a tartósság kifejezői. Ha az a cél, hogy az emberek múzeumokba járjanak, akkor Pei szerint olyan ’izgalmas’ tereket kell létrehozni, amelyek mozgalamsságuk révén lenyűgözik őket és a térbe belépve folyamatos mozgásra késztet, ezáltal már maga az épületben való kószálás is egy derűs felfedezéssé válhasson. A tér mindig mást mutat, a szem sosem talál nyugvópontot. _ Deutsches Historisches Museum új épülete A múzeum építésének története időben meglehetősen távolra nyúlik vissza. A város alapításának 750. évfordulóján írták alá azt az egyezséget, mely a múzeum épületének a Reichstagot jelölte meg. A szövetségi kormány később heves vitákat váltott ki a szakmai életben és a sajtóban amiatt, hogy a múzeumot Nyugat-Berlinben kívánják elhelyezni. Még az első indítvány előtt felmerült számos más, a múzeum számára megfelelőnek bizonyuló épület /Martin-Gropius-Bau, Zitadelle Spandau, Kongresshalle/. Akkor végül a szövetségi kormány a Reichstaggal szemben lévő Spree-kanyart választotta az újonnan létesülő múzeum számára. Az 1987 augusztus 25-én meghirdetett pályázat előtt az akkori építési minsizter, Oscar Schneider az évszázad legfelelősségteljesebb és vonzóbb feladatának nevezte a múzeum tervezését. A pályázatot 1988 júniusában az olasz Aldo Rossi nyerte meg. Majd 1989 januárjában az új választások után az egész projektet elutasították és a kulturális kérdés hamar politikaivá vált. 1989 novemberében a fal leomlásakor a múzeum témája héttérbe szorult. 1990 augusztusában a kelet-német kormány nem egyezett bele, hogy a Zeughaus-ba költözzön a múzeum. Az 1990. október 3-ai egyesítést követően a Zeughaust és gyűjteményét átmenetileg átadták a Deutsches Historisches Museumnak. 1991ben döntött a kormány arról, hogy Bonnból Berlinbe költözik és 1992-ben arról, hogy az Aldo Rossi-féle terv azon a helyen nem valósítható meg, mert a szövetségi kancellária kap helyet.
Aldo Rossi terve azonban összeegyeztethetetlen volt a Zeughaus épületével, amelyben átmenetileg a múzeum el volt helyezve. A korábbi program az állandó kiállítások esetén 16000 m2, az időszaki kiállítások 5000 m2-es nagyságával számolt, ami márpedig nem fért el a Zeughaus-ban. Ezért végül a múzeum vezetői és a szakértői testület megegyeztek abban, hogy az épület miatt a programot felére csökkentik. A Deutsches Historisches Museum számára az új hely - a Zeughaus - Berlin belvárosában, a Museuminseln-nel szemben, az Unter den Linden főűtvonalon található. Ez a központi elhelyezkedés ellensúlyozza az eredeti program redukálásait. A Zeughausban az állandó kiállítás 7500 m2-en kapott helyet, az időszaki kiállítások számára egy új épületre volt szükség, amely a főépülethez kapcsolódik. Erre legalkalmasabbnak az 1950-es évek közepén a Museums für Deutschen Geschichte raktár és műhely épülete bizonyult, amelyet a közvetlen szomszédságtól csak egy gyalogos kis utcácska választott el. A tervezési feladat nem volt egyszerű, egy kellemetlen alaprajzú telken kellett, két kiemelkedő Schinkel épület - Neue Wache és Altes Museum - közé, Berlin egyetlen megmaradt világi barokk épülete – Zeughaus - mellé a bővítést elhelyezni. A szövetségi kormány 1995 májusában Pei-nek adta a megbízást, aki a felkérésre érdeklődően reagált, de óvatos maradt. Pei a tervezés folyamán többször járt Berlinben, kétszer inkognitóban, hogy ne zavarják meg és befolyásolják, miközben a helyszíni adottságokkal ismerkedik mind szűkebb, mind tágabb értelemben. Különös figyelmet szentelt a műemléki környezetre, a közelben lévő gesztenyefákra, a Museuminsel közelségére és az ezek közötti átlátásokra, kitűntetett nézetekre. Érdeklődése mindig tovább mutatott a szűken vett tervezési feladatokon, így ebben az esetben is foglalkoztatta a német történelem és kultúra. 1996. június 26-án a Bundestag költségvetési bizottsága jóváhagyta az új kiállítási épület építését és döntött a szükséges anyagi alapokról is. Ekkor merült ismét a pályázat lehetősége, de arra nem volt feltétlenül szükség, mivel a törvények lehetővé tették annak elhagyását. Pei korábbi múzeum épületei elég garanciát jelentettek a feladat maradéktalan megoldására nézve. Természetesen szakmai körökben kisebb felzúdulást okozott a gyakorlattól való eltérés. A tervezés folyamán számos egyeztetés zajlott Berlinben illetve New York-ban, Pei irodájában. Végül 1997. január 17-én mutatta be elképzeléseit, a terv sikert aratott. Az épület egy különös háromszög alakú telekre épült, a szomszédos Zeughaus-szal egy elegáns egységet képezve, de attól teljesen önállóan, minden historizáló elemtől menetesen. Pei számára Berlinben a kihívást az épület érzékeny beillesztése jelentette a műemléki környezetbe. A megoldás nyitja abban a rejlik, hogy a szigorú előírásokból adódó kényszereknek sikerült sokkal inkább előnyös megoldásokat eredményeznie, így például, az új tömeget megformálása révén, sikerült megőrizni az eddigi átlátásokat az utcák között. További lehetőségeket jelentett az épület főhomlokzatán megjelenő nagy üvegfelület, mely rendkívül izgalmas tereket tár fel.
Pei az alig 2000 m2-es telekre egy alap geometrikus formát választott, a háromszöget, amely a geometrikus szigorúságát az észak-nyugati oldalon a határoló fal ívességével tompította. A majdnem teljes magasságában üveg foyer mintegy kapocsként viselkedik a kiállítóterek és a Zeughaus között, amely aztán egy látványos üveg lépcső-toronyban végződik. A kb. 4700 m2es szintterületű épület a rendelkezésére álló egész alapterületet elfoglalja. A négy emeleten elhelyezett különböző méretű kiállítótermek területei összesen kb. 2600 m 2-t tesznek ki. Az épületet három főbb tömeg alkotja, melyek funkcionális értelemben is mást-mást tartalmaznak. A legnagyobb, háromszög alaprajzú egyenes hasáb tömegében találhatóak a kiállítótermek, az ’L’ alakú zárt tömbben a olyan kiszolgáló funkciók kaptak helyet, mint a műhelyek, raktárak, adminisztratív és technikai helyiségek. A harmadik egység köti össze az iménti kettőt, mely teljesen nyitott, üveg homlokzatával és fedésével szinte az utca részévé válik és mintegy beengedi a foayer-ba a Zeughaus hátsó homlokzatát. Ez az üveg foyer a látogatót arra sarkallja, hogy a négy szintet átfogó közlekedő rendszert felfedezze, térbeli sokfélesége minden nézőpontból újabb látványt tár fel. Az ’üveglépcsőház’ pedig iránytűként
jelöli
ki
az
épületet,
melynek
tövében
a
főbejárat
található.
Az
’üveglépcsőházban’ haladva a látogatónak az az érzése támad, mintha kilépett volna az épületből és azt teljesen kívülről, egy lebegő pozícióból szemlélné. De az egyes galériaszintekről feltárulkozó városi kép is újabb összefüggéseket tár fel. A kiállítóterek egyszerű, zárt tömegét a hátsó oldalon egy háromszög alaprajzú terasz és egy ugyancsak háromszög alaprajzú egyenes hasáb kirakatszerűen kiugró üvegdoboza bontja meg. Ezekről a helyekről megjelenő szinte már hatásvadász nézetek kifinomult megoldásai ellensúlyozzák a hatalmas tömeg zártságát. Az egész épület összhatásában sokkal inkább szoborszerű hatást kelt. Ezt erősíti a gondos válogatás után felhasznált kőburkolat, az egész épület homogén megjelenése, illetve magának a tömegképzésnek a logikája. A visszafogottságot és egyszerűséget sugárzó statikus egység mozgalmasságát és izgalmát nemcsak a foyer terének változatos kialakítása, hanem az ott folyton változó fény-árnyék hatás biztosítja. A statikus tömeg dinamikája ily módon feszültséget keltő paradox jelenséggé változik. A kiállítóterek kialakítása maximális flexibilitást mutat, a tetszőlegesen osztható nagyméretű terek, a gépészeti és elektromos vezetékek álpadlóba süllyesztése és a szintén háromszög szerkesztésű mennyezetről függesztett világítási rendszer segítségével. A múzeum állandó kiállításaival közvetlen összeköttetésben áll az épület. A Zeughaus irányába a föld alatt kialakított tágas közlekedő rendszeren át juthatunk. A régi, alápincézetlen épület egy belső udvar köré szervezett keretes beépítésű tömeg. A belső udvar lefedése szintén Pei kézjegyeit hordozza, melynek háromszög szerkesztése egyből egy már ismerős elemként köszön vissza. Eredetileg itt egy fákkal teleültetett parkot szeretett volna létrehozni, melyet elsősorban a közelben lévő Humboldt Egyetem diákjai tudtak volna használni. Ám ez az ötlet jóváhagyás hiányában meghiúsult.
A tervezés és megvalósítás folyamán felmerülő folyamatos problémák többször majdnem zátonyra futtatták az egész beruházást, de a közreműködők és Pei akarásának, küzdésének és problémamegoldó késségének köszönhetően végül az épület megvalósulhatott, melyet 2003. február 23-án adtak át. Mikor egy interjúban megkérdezték Pei-től, hogy mely pillanat volt számára a legkedvesebb, akkor azt válaszolta: ’A legjobban azt élveztem, amikor sikerült a nehézségeket legyőzni, mindenféle problémával szembe kellett néznem és a segítséget különböző emberektől kaptam, elsősorban a társtervezőktől és a megrendelőtől.’ /’What I most enjoy is recalling the process of overcoming the difficulties, all the problems I had to face, and all the help I got from various people, especially from project collaborators and my clients.’, Kretzchmar, 32. o./ Egy ilyen jó munkakapcsolat a megrendelő és a tervező között gyakran barátsággal végződik, mely ez esetben sem volt másképp, a hosszú éveken át tartó munka alatt kis túlzással egymás családtagjaivá váltak. Végülis egy bizonyossággal – a megvalósítás óta eltelt idő okán is – elmondható, hogy Berlin jelenkori fejlesztéseinek során, ahol számos sztárépítész tette le kézjegyét, a Pei által tervezett épület még ezek közül is kitűnik. Mindezt mély empátián alapuló érzékeny kultúráltságával, a történelmi háttér pontos ismeretével, az anyagok és szerkezetek mai technikájának birtokában és nem utolsó sorban emberi érzékenységén alapuló páratlan diplomáciai érzékével érte el. Pei még ma is fiatalos lendülettel vágja bele magát a legkülönfélébb építészeti feladatokba, elsősorban múzeumok tervezésébe.
_ Felhasznált irodalom Ulrike Kretzschmar /2003/: I. M. Pei - Der Ausstellungsbau für das Deutsche Historische Museum Berlin, Prestel, Berlin Ulrike Kretzschmar /2006/: Das Berliner Zeughaus – Vom Waffenarsenal zum Deutschen Historischen Museum, Prestel, Berlin Aileen Reid /1995/: I. M. Pei, Crescent Book, New Yersey Carter Wiesemann /1990/: The Architecture of I. M. Pei, Thomas and Hudson, London Cságoly Ferenc /2004/: Középületek, Terc, Budapest Kalmár Miklós /2001/: Historizmus, századforduló, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
_ Deutsches Historisches Museum új épülete _ képekben
Felhasznált képek: Ulrike Kretzschmar /2003/: I. M. Pei - Der Ausstellungsbau für das Deutsche Historische Museum Berlin, Prestel, Berlin Internetes forrás (2009. június) http://www.world-architects.com/en/projects/detail_thickbox/17638/plang:engb?iframe=true&width=850&height=99 http://ashleyattwood1.wordpress.com/top-10/top-10-architects/ Továbbá 2009. tavaszán készített saját fényképeim.
