VADKERTY KATALIN
A belső telepítések Csehszlovákiában a második világháborút követő években
A belső telepítés a köztársasági elnök 27/1945-ös dekrétuma szerint olyan, az egész államot érintő, a nemzetállam megteremtését szolgáló folyamat, amely „visszahelyezi” a szláv elemet a tőle közel ezer esztendeje „elvett területekre”. A korabeli csehszlovák politikai vezetés a belső telepítést „erőszakmentes, politikai indíttatású, demográfiai változást eredményező” belpolitikai folyamatként értelmezte, amely lehetővé teszi Szlovákia déli, magyarlakta járásainak az elszlovákosítását. Első lépésben feldarabolják az egységes magyar etnikai tömböket, a másodikban meggyorsítják a magyarok asszimilációját. A végcél a magyar etnikum teljes eltüntetése. A csehszlovák kormány szerint a belső telepítés belpolitikai akció, de várhatóan felkelti a külföld érdeklődését, s ezért Csehszlovákiából befolyásolni kell a külföldi fogadtatást. Ennek érdekében a lebonyolítással kapcsolatos rendeletek és irányelvek megfogalmazásakor figyelembe kell venni a külföldi jogi normákat és a külföldi elvárásokat. A cél érdekében ezt az elnemzetlenítő folyamatot következetesen a csehországi munkaerőhiánnyal indokolt belső migrációként kell feltüntetni. Az észak–déli irányú kolonizáció szlovákiai megfogalmazói három célt követtek. Az első a „szlovák nemzeti érdek”, a második „a szlovák nemzetgazdaság boldogulásának” bebiztosítása, vagyis a szlovák nemzet további „gazdagítása” volt, míg a harmadik összekapcsolta az előbbi két célt. Ennek eredményeként a magyar vagyon megszerzésével végbemenő észak–dél irányú szláv kolonizáció a szláv etnikai terület kiterjesztését jelentette egészen a Duna vonaláig. A belső telepítést indokoló dokumentumok nem titkolták a vagyonszerzési célt: „a megszerzett és szétosztott magyar vagyon lesz az a tartós és szilárd alap, amely biztosítja a volt magyar etnikai területre” betelepített új szlovák társadalom életképességét, azt a politikai–gazdasági–kulturális erőt, amely magába olvasztja az esetleg még itt maradt magyar etnikumtöredékeket.1 A belső telepítés az új csehszlovák állam kiemelt feladatai közé tartozott, és alapfeltétele volt a szláv nemzetállam megteremtésének. A megfogalmazók által „grandiózusnak” minősített tervezetet még a kassai kormányprog1
Slovenský národný archív Bratislava (Szlovák Nemzeti Levéltár, Pozsony; a továbbiakban: SNA), Földművelésügyi Megbízotti Hivatal – B szekció (a továbbiakban: FMH– B), 119. karton, konfiskálások. JANICS Kálmán: A hontalanság évei. Pozsony, 1992, 135. p.
ram kihirdetése előtt jóváhagyták, s koncepciója szerint az ország „némettelenítésének és magyartalanításának” leghatásosabb eszköze ez volt. A magyartalanítást két lépésben akarták megvalósítani. Az elsőben a magyarok üresen maradt gazdaságait, illetve más jellegű vagyonát hasznosítják, de ezek „benépesítéséről” a legfelsőbb állami szerveknek kell határozni. A Szlovák Nemzeti Tanács az 1945. május 25-ei ülésén kimondta, hogy ezeket a birtokokat a mai kelet-szlovákiai, a harcokban elpusztított települések, valamint a szlovák állam idején megkezdett nagy stratégiai építkezések, az árvai duzzasztógát és a lesti katonai gyakorlótér területén lerombolásra jelölt falvak lakosságának kell átadni. A határozattal a háborús károkat összekapcsolták a „magyarkérdés végleges rendezésével”, s a háború okozta veszteségek egy részét a magyar vagyonból akarták kárpótolni. Az 1945 tavaszán megkezdett széles körű propaganda hatására jelentkeztek a kelet-szlovákiai érintettek, de aránylag hamar kialakult az érdeklődők második csoportja is, akiket a háború utáni évekre jellemző nacionalista demagógiával nyertek meg. A Szlovák Nemzeti Tanács ülésén a képviselők már jelezték „igényeiket”: a Turócszentmártoni járás pl. háromezer, a Késmárki ötezer személy elhelyezését kérte. Kérésüket nem konkretizálták, de meghatározták a belső telepítés észak–déli, illetve északkelet–délnyugati irányát. A követeléseket és a javaslatokat követően a demokrata párti földművelésügyi megbízott, dr. Martin Kvetko kijelentette, hogy a felvázolt hatalmas népmozgás nem belső migráció, hanem belső telepítés, vagyis kolonizáció, s ezt követően a hivatalos fórumokon is így nevezték az akciót. Figyelemre méltó, hogy a megbízott már eredményekről is beszámolt. Az ülés napján kilenc hivatalos kolonizációs bizottság dolgozott az ország északi járásaiban, s a munkatársak felkeresték a magyarlakta járásokat is, „ahol felmérik a kolonizáció lehetőségeit, és előkészítik a betelepítést”. A Szlovák Nemzeti Tanács képviselői úgy vélték, hogy „a győztesek jogán” elvehetik a németek és a magyarok vagyonát. A belső telepítés egyik alapfeltétele az üresen álló gazdaság és a beköltözhető ház, amit hivatalos úton, rendeletekkel lehet megszerezni. A vagyonszerzés egyik lehetséges módja a magyar háborús bűnösök haladéktalan elítélése volt. A szlovák hatóságok úgy vélték, hogy elsőként a magyar háborús bűnösöket kell elítélni és kitoloncolni, s csak ezt követően „kell megtölteni a börtönöket a szlovák háborús bűnösökkel”. A kolonizációt könnyen megoldható, egyszerű szervezési kérdésnek tekintették, mert „a németektől megtanultuk – mondták –, hogyan kell eljárni hasonló esetekben. Elegendő volt néhány teherautó… s a kérdést le is zárták.” A szlovákiai zsidókérdés rendezésére való hivatkozás jelzi, hogy a fajgyűlölet most nemzetiségi köntösbe bújt. Mivel a magyarkérdés szlovák módra való megoldását a nemzetközi normák elutasították, ezért a magyar lakosságot fokozatosan, több hullámban akarták kitelepíteni. Az elsőben – vagyonukat visszahagyva – kilakol-
tatják az 1938. november 2. után beköltözötteket, a második szakaszban a háborús bűnösöket, ám a többi magyarhoz – figyelmeztetett Husák – „azért mert magyar nemzetiségűek, de a lelkiismeretüket nem terheli nemzetellenes, illetve politikai bűntény, nem nyúlhatunk, de nem is akarunk”. Ellenpontként felvázolt „egy nagyszerű lehetőséget”: a lakosságcserét.2 A hatmillió német és a megközelítően hatszázezer magyar kitelepítése, vagyonuk átadása és üzemeltetésük biztosítása igényes adminisztrációs feladat volt. A népmozgást a Prágában székelő Központi Kitelepítési Bizottság irányította. Tagjai között volt a Belügyi Megbízotti Hivatal és a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal képviselője. A cseh és a szlovák tagok kezdetben nehezen találták meg a közös hangot, különösen azt követően, hogy a potsdami konferencia után a szlovák küldöttek a magyarok csehországi szétszórását javasolták. A tervet a cseh hivatalnokok elutasították, nem hagyták jóvá „az új, idegen elemek betelepítését az országba”. Véleményüket a szlovák földművelésügyi megbízott is támogatta, s kiemelte, hogy „a magyarok nemzetközi megítélése eltér a németekétől”.3 A csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény megkötését követően (1946. február 27.) a Központi Kitelepítési Bizottság cseh és szlovák tagjainak célkitűzése egyre jobban eltávolodott egymástól. A Szlovák Telepítési Hivatal elnöke szerint a cseh fél „nem értette meg a szlovákok törekvéseit”, és fékezi a munkájukat. 1946 decemberében a bizottság átszervezését javasolta. 1947. január 10-ei ülésén a kormány a belső telepítés és a reemigráció irányításával a Központi Kitelepítési Bizottságot és a Belügyminisztériumot bízta meg, s megszervezte az új Főtitkárságot. Ide kooptálták a földművelésügyi megbízottat, s így háromra emelkedett benne a szlovákok száma. Újból kimondták, hogy ha a Központi Kitelepítési Bizottság elnöke cseh, akkor az alelnöke szlovák lesz, illetve fordítva. A szlovák politikai vezetés továbbra is elégedetlen volt, annak ellenére, hogy a köztársasági elnök 27/1945-ös dekrétuma értelmében még 1945. október 3-án együttműködési szerződést kötöttek a belső telepítésben érdekelt hivatalok. Szlovákiában a Szlovák Telepítési Hivatal „a belső telepítés nemzeti jellegét”, a mezőgazdaság üzemképességét biztosító szerződést írt alá a Földművelésügyi Megbízotti Hivatallal. Az aláíró tisztviselők „a belső telepítés következetes megvalósítása érdekében kategorizálták” a nem szláv lakosságot. Az a) csoportba sorolták a Csehszlovák Köztársaság ellenségeit, a köztársaság szétverésében aktívan részes személyeket; a b) csoportba kerültek „az imperialista, elnyomó tulajdonságokkal rendelkezők” akkor is, ha 2 3
SNA, a Szlovák Nemzeti Tanács jegyzőkönyvei, 1945. május 25. Uo., FMH–B, 116:856/45. Státní ústřední archív Praha (Állami Központi Levéltár, Prága; a továbbiakban: SÚA Praha), Belügyminisztérium – Bizalmas iratok (a továbbiakban: BM–B), 1383., 1720:13. fasc., B 1383–4/12.; B 1383–24/1–641/2.
nem vettek részt a köztársaság szétverésében. A c) csoportot az antifasiszták, illetve a köztársaságért aktívan harcolók alkották. A bizottság munkájáról nem maradt feljegyzés, de feltételezzük, hogy működése nem elégítette ki az Szlovák Nemzeti Tanácsot, mert az 1946. november 28-án saját betelepítési bizottságot létesített, és megbízta a Csehszlovák Áttelepítési Bizottság elnökét, Daniel Okálit, és a Szlovák Telepítési Hivatal elnökét, Ján Čechet, hogy dolgozzák ki a csehszlovákiai magyarkérdés végleges rendezési tervét. A szlovákok sokat vártak az új bizottságtól, amely pl. „ünnepélyesen követelte” Magyarországtól a magyarkérdés megoldását. Ennek ellenére a bizottság hónapokig nem ülésezett, majd – érdektelenségre hivatkozva – 1948-ban az ülések teljesen elmaradtak. A lakosságcsere megkezdését követően a bizottság a Magyarországról áttelepült szlovákok problémáival foglalkozott, szinte kihangsúlyozta a lakosságcsere elsőbbségét a belső telepítéssel szemben. A Megbízottak Testülete 1948. március 15-ei ülésén elemezte a bizottság munkáját, és elrendelte a tevékenység aktivizálását.4 A kommunista hatalomátvételt (1948. február) követően a belső telepítés irányítását Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága (CSKP KB), illetve Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága (SZKP KB) vette át. Továbbra is napirenden maradt a déli, magyarlakta területek elszlovákosítása, de most a szocialista iparosítás, illetve a mezőgazdaság szocializálása nevet kapta. A belső telepítést a CSKP KB mellett létesített Betelepesítési Bizottság irányította, amelyben az SZKP-t rendes tagként három szlovák tisztségviselő képviselte. A kormány határozata szerint a belső telepítés továbbra is országosan irányított, közös tervek alapján megvalósított, egységes folyamat maradt. Ezzel a kommunista rendszer is átvette Beneš elnök 27/1945-ös dekrétumát. A csehországi és a szlovákiai betelepítési terveket a Belügyminisztérium terjesztette jóváhagyásra a kormány elé, így az egységesítés a kormány feladata lett. A szlovákiai belső telepítéssel a Szlovák Telepítési Hivatal elnöksége 1948. január 7-én foglalkozott, és a Központi Kitelepítési Bizottság átalakítását javasolta. Javaslatát a kormány elfogadta, s elrendelte, hogy záros határidőn belül két új tervet dolgozzon ki. Az első, a rövid távú terv teljesítési határideje 1948 decembere, a „távlati terv” a külföldi szlovákok újabb tömegeinek a hazaszállítását célozta meg. Ezt a tervet a Belügyi Megbízotti Hivatal, illetve az állambiztonsági osztály felügyelte. Az SZKP KB titkársága mellett is megalakult a lakosságcserén felüli kitelepítéssel, illetve a belső telepítéssel foglalkozó bizottság. Kiemelt feladatuk volt az iparosítással végrehajtott 4
Uo. BM–B 1383., 1716:3. f. Az 1945. november 28-ai ülés jegyzőkönyve. Archív prezidenta republiky Praha (Köztársasági Elnöki Hivatal Levéltára, Prága; a továbbiakban: APR), 1023:1361/1/2–II., határozat: 79/biz–1947. SÚA Praha, Miniszterelnöki Hivatal, 728: III–1: a kormány 1947. január 10-ei ülése. SNA, FMH–A, Titkárság, 182/47–titk. Juraj PURGAT: Prvé kroky Bratislava. 1970. Az első lépések. 167. p.
szlovákosítás. Az Érsekújvári járásban gépgyártást, a Párkányi járásban műtrágyagyártást, a Komáromi járásban a textilipart és a konzervgyártást vélték a leggazdaságosabbnak, de számoltak az építőanyag-gyártással is.5 A korabeli hivatalos meghatározás szerint kolonista lehetett minden 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár, aki önállóan tudott földet művelni, gazdálkodni. A jelentkezők közül a kisparasztokat választották ki, s elutasították a 10 katasztrális holdnyinál nagyobb szántók, illetve 15 katasztrális holdnál nagyobb gazdaságok tulajdonosait. A kommunisták első csoportját az 1919-es földreformot követően betelepítettek – zömmel morva és cseh földművesek – alkották, akik 1939 őszén elhagyták az országot. A csehszlovák kormány a háború után visszatérésre ösztönözte őket, ellentétben a Szlovák Nemzeti Tanács és a Szlovák Telepítési Hivatal terveivel, melyek szlovák tulajdonba akarták adni ezeket a többségében kifizetett gazdaságokat. A kolonisták jogait és lehetőségeit állandóan módosították, s a hozzájuk való viszonyulásban szinte kitapintható a szlovák hatóságok csehellenessége. Ennek dacára sokan visszatértek, de egy részük a szocializálást követően újra áttért a jobb megélhetést biztosító cseh országrészekbe.6 A belső telepítésben kiemelt csoportot képeztek a partizánok. Érdekeiket a Honvédelmi Minisztérium mellett létesített szervezetük és Szlovákiában még a Szlovák Partizánok Szövetsége is képviselte. A csoport jellemzője a szervezettség és a bajba jutottnak vélt bajtársaik megsegítése volt. Kivételezettségüket külsőségekben is demonstrálták, s még békeidőben is fegyvert, az első esztendőben egyenruhát viseltek. Így járták a magyar falvakat, s a kor alaphangulatának megfelelően teljes erőbevetéssel fordultak a csehszlovákiai magyarok ellen. Betelepítésük két szakaszra osztható. Az első 1945 nyarától 1948 tavaszáig tartott, s ekkor a partizánok még „osztoztak” a civil kérelmezőkkel. A kommunista hatalomátvételt követően, 1948 nyarán kidolgozott úgynevezett „rövid távú” telepítési terv már csak a nemzeti ellenállás tagjaival számolt. A partizánok a magyarlakta járásokat „saját betelepítési területüknek” tekintették, s 1945-ös kiáltványukban a szovjet hadsereg megérkezése előtt Magyarországhoz tartozó területet is a szlovák partizánharcok szerves részeként tüntetSNA, SZNT–EH, 1945. május 25-ei jegyzőkönyv, 935. fasc. 1946–1948, jegyzőkönyvek. Uo. Belügyi Megbízotti Hivatal (a továbbiakban: BMH) – titkos, 105:80/50-1948–titk. Uo. SZKP KB, Főtitkár, Titkárság, GT, 2194–515/11. Archív ministerstva Zahranicních vecí Praha (Külügyminisztériumi Levéltár, Prága; a továbbiakban: AMZ), Kabinet-főtitkár, 58:T–1023/2–2815/1948. Felmerült a bauxit kitermelésének lehetősége is, mert feltételezték, hogy a Duna alatt a dunántúli lelőhelyek a Csallóköz alá is áthúzódnak. 6 SÚA Praha, BM–B 1389, 2. fasc. SNA, BMH–Titk. 2162/47–Titk. Uo. Szlovák Telepítési Hivatal (a továbbiakban: SZTH) – III. osztály, 21347/III–45. Uo. FMH–B, 157:1643/47. Uo. Megbízottak Testülete Elnöki Hivatala (a továbbiakban: MTEH), 46. 1949. augusztus 8-ai ülés jegyzőkönyve. 5
ték fel. Azt állították, hogy „… a szlovák hősök és harcosok között ott voltak a Somorjai, Galántai, Dunaszerdahelyi, Komáromi, Vágsellyei, Ógyallai, Nyitrai, Verebélyi, Aranyosmaróti, Párkányi, Zselízi, Lévai, Kékkői, Losonci, Tornaljai, Rimaszombati, Rőcei, Rozsnyói, Szepsi, Kassai, Nagymihályi, Királyhelmeci és a Nagykaposi járás szlovákjai”. Hirdették ezt olyan határozottan, mintha a nevezett járásokból több száz szlovák harcolt volna a partizánok soraiban. A partizánok zöme a szegényebb, illetve a teljesen vagyontalan társadalmi rétegekből került ebbe a kivételezett helyzetbe. Általános volt, hogy a mezőgazdasági munkások – igaz, az ígéretek alapján –, hivatkozva a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal rendeletére, teljes élő és holt leltárral bíró gazdaságokat igényeltek, de gyakran a hivatalt megkerülve egyenesen a Megbízottak Testületéhez fordultak. Így vették át például a karvai határ két nagybirtokát, amelyeket a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal húsz sajbai (Besztercebányai járás) családnak utalt ki, akik be is költöztek a birtokon lévő kastélyba. A sajbaiakat a partizánok Kismuzslára költöztették át.7 A partizánok türelmetlenek voltak, nem várták meg a kolonizációs bizottságok határozatát, és saját járási szervezeteiken keresztül igyekeztek megszerezni a kiszemelt magyar gazdaságokat. A központi hivatalokat megelőzve összeállították „a magyar fasiszták” jegyzékét, s ennek alapján a magyar gazda nevét feltüntetve kérték a birtokaik kiutalását. Agresszivitásukat a hivatalok is megelégelték. A Galántai járás rendőrparancsnoka felháborodottan írta, hogy „tenni kell valamit, mert ezek nem férnek a bőrükbe”. Mikor a partizánok látták, hogy a járási hivatal nem teljesíti a követeléseiket, önkényesen elfoglaltak néhány magyar gazdaságot – pl. a hodosi határban – s az 1938 után létesített vitézi telkeket. A gazdasági érdekeiken alapuló magyarellenességük, a gyakran önkényeskedésig fajuló magabiztosságuk a csehszlovák kormány nemzetiségi politikájára épített, s erre alapozva alakították ki „saját nemzeti normáikat”.8 Az 1948 tavaszáig betelepített partizánok pontos számát nem ismerjük, mert nincsenek adataink sem a Somorjai járásból, sem a kelet-szlovákiai járásokból. A Dunaszerdahelyi, Komáromi, Galántai, Pozsonyi, Ógyallai, Párkányi, Érsek7
8
SNA, Szlovák Liga 71. Kérvények, indoklások, nemzetiségi kérdés. Szignó nélkül. BMH–Államvédelmi Osztály (ÁVO), 4:657-1., biz./1947–V/1. Štátny okresný archív (Állami Járási Levéltár; a továbbiakban: ŠOkA), Vágsellye, Járási Közigazgatási Bizottság (JKB), Somorja, 124:16310/47., 16369/47. A karvai határ két nagybirtoka: a Lang-birtok 391 katasztrális hold, értéke 805 902 korona; a Szarvasi-féle uradalom 567 katasztrális hold, teljes élő és holt felszerelés, ezen felül 33 katasztrális hold szőlő és 11 katasztrális hold erdő. Štátny oblastný archív Nitra (Nyitrai Állami Területi Levéltár; a továbbiakban: ŠObA), Területi Telepítési Hivatal – Érsekújvár, 137/47–eln. SNA, BMH–ÁVO: 622. biz./47–V/19., a Lévai Járási Rendőrparancsnokság jelentése, 1947. szeptember 1. ŠOkA–Vágsellye, JKB–Dunaszerdahely, 163/47–eln.
újvári, Vágsellyei, Zselízi, Lévai, Korpona–ipolysági, Verebélyi, Losonci, Feledi és Tornaljai járás 71 településére 1 640 családot költöztettek be, akik valamivel több mint 16 ezer hektár földet s ennek megfelelő számú lakóházat, gazdasági épületeket, gazdasági felszerelést és háziállatokat vettek tulajdonba.9 Az árvai duzzasztógát munkálatait a háború befejezését követően tovább folytatták, és 1945 tavaszán a lerombolásra ítélt községekből 923 családot akartak elszállítani. A kijelölt családokat – feltételeik alapján – három csoportba oszthatjuk. Az első csoport tagjai – a legszegényebbek – a Dunaszerdahelyi és a Somorjai járásba kérték magukat, mert itt az árvai „nyomor után a jómód vár rájuk”. A második csoport tagjai elutasították a magyar etnikai területre való beköltözést, nem akartak a magyarok között élni, és elfogadták a szlovák környezetben lévő német gazdaságokat. A harmadik csoportba tartozó módos gazdák még a németek gazdaságait sem fogadták el: a Nemzeti Földalap által az 1945-ös földtörvény értelmében a szlovák környezetben elkobzott úgynevezett „szabad” birtokokból kértek önálló gazdaságokat. Az árvai akció 42 dél-szlovákiai magyar községet érintett, s az egyes járásokba, a kijelölt falvakba betelepíthetők számát a „felszabadult” földek és az elszállásolás lehetősége alapján határozták meg. A Földművelésügyi Megbízotti Hivatal közel 6 164 hektár földet jelölt ki a számukra, de a nagybirtokok földvagyona már alig haladta meg a 4 400 hektárt, s a Szlovák Telepítési Hivatal rendelete értelmében ebből kellett tartalékolni birtokokat a kárpátaljai optánsoknak is.10 A nógrádi Lest – Orem Láz-i katonai gyakorlótér kibővítése 650 családot érintett. A kormány határozata értelmében a Galántai, Vágsellyei, Lévai, Rimaszombati, Korponai, Losonci, Ipolysági, Feledi és a Kékkői járások 35 községében közel 5 362 hektár földet osztottak volna ki közöttük, de a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal megtagadta betelepítésüket az intenzíven gazdálkodó községekbe. Visszautasította még a Nemzetvédelmi Minisztérium ultimátumát is, hogy megadott határidőre szállásoljon el 250 családot. Ilyen körülmények között a kiszállítás vontatottan haladt, ezért az Nemzetvédelmi Minisztérium 1948. április 12-én megegyezett a Földművelésügyi Megbízotti Hivatallal és a Belügyi Megbízotti Hivatallal, hogy a családokat elhelyezik. A Földművelésügyi Megbízotti Hivatal feltétele szerint a belügyi szervek az 1935. évi 53-as számú rendelet alapján „kilakoltatják az elkonfiskált vagyonokban élő magyarokat”, s gondoskodnak az elhelyezésükről. A Szlovák Telepítési Hivatal száz családot vállalt el, akiket a lakosságcsere-
SNA, FMH–B, 304. Szignó nélkül. A kimutatás további adatokat nem tartalmaz. A modori németek helyére 40 család érkezett Északnyugat-Szlovákiából, a Korponai járásból, Besztercebánya és Zólyom környékéről. 10 SNA, MTEH, 1947. július 17-ei ülés jegyzőkönyve. Uo. FMH–B, 304: „orava” fasc., 422:4026/45. Uo. SZTH–III. osztály, 21347/45. A jegyzék 1 501 családot mutat ki, bár az iratok következetesen 923 családról írnak. 9
egyezmény gazdaságaiba akart betelepíteni, de csak a Magyarországról áttelepült vagyontalan szlovákok elhelyezését követően. A Szlovák Telepítési Hivatal ekkor még azzal számolt, hogy a lakosságcsere-egyezmény VIII. paragrafusa alapján több ezer „magyar háborús bűnöst” telepíthet ki, s átveheti állami tulajdonba került vagyonukat. Elvárásaik nem teljesültek. A magyar kormány elutasította a győztes nagyhatalmak meghatározásának nem megfelelő „háborús bűnösök” átvételét, így a lestiek kiköltöztetése elhúzódott, és csak az 1950-es években fejeződött be.11 A csehszlovák kormány a szláv nemzetállam megteremtése érdekében „hazahívta” az európai és az amerikai államokban élő cseheket és szlovákokat. A folyamatot az etnikai hovatartozást hangsúlyozva repatriálásnak nevezte. A kiszemelt országokat két csoportba osztotta. Az elsőbe került Románia, Jugoszlávia, Lengyelország, valamint a nyugat-európai és az amerikai államok. A másodikba Bulgária és – azt követően, hogy a csehszlovák kormány ezt a területet önként átadta a Szovjetuniónak – a Kárpátalja. A repatriálás egyoldalú telepítés volt, és nem szabályozta nemzetközi egyezmény. A felkért országok kormányai engedélyezték a csehszlovák propagandát, de a költségek térítését elutasították, s így a Csehszlovák Köztársaság fedezte a toborzáson kívül a személyek és ingóságaik szállítási költségeit is. Az anyaországok nem váltották meg a repatriáltak visszahagyott ingatlanait sem, s ilyen feltételek mellett az akció a vagyontalanok „hazatérésének” kedvezett, akiket – kiemelten Romániában – önálló gazdaságok és más anyagi juttatások ígéretével nyertek meg. A Szlovák Telepítési Hivatal és a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal a belső telepítések tervezésekor számolt a vagyontalan repatriánsokkal, s pl. a Somorjai járásban már 1945 tavaszán 28 romániai családnak készítettek 10–12 hektáros gazdaságokat. A romániai repatriánsok áttelepítése két szakaszban valósult meg. Az első 1946 nyarán kezdődött, a másodikat az Megbízottak Testületének 1947. június 2-ai határozata indította el, amely lehetővé tette a „gazdaságilag tehetős” romániai és jugoszláviai szlovákok hazatérését. Míg az első szakasz vagyontalan repatriánsait közelebbi területi meghatározás nélkül telepítették, addig a második szakasz tehetősebbjeit a határozat értelmében „Dél-Szlovákia magyarlakta területeire kell betelepíteni”. A romániai szlovák repatriánsok betelepítését – a többi érintett hivatallal való egyeztetés nélkül – a Szlovák Telepítési Hivatal önhatalmúan kezdte meg azt követően, hogy a csehszlovák–magyar lakosságcsere megvalósulása időben egyre tolódott. Az átszállított sokgyermekes romániai családokat a csehszlovák földreform keretében elkobzott dél-szlovákiai birtokokra akarta betelepíteni, de tervét keresztezték a Földművelésügyi Megbízotti 11
SNA, SZTH–III. osztály. 2944/III–47: 5736/III–48. Uo. FMH–B, 304: Lest–Orem Láz fasc. SÚA Praha, MTEH, 1029:341–I/1., 1361/45.
Hivatal által a szlovák kolonistáknak kiadott jogerős kiutalások, s több helyen a beköltözésük is. A Földművelésügyi Megbízotti Hivatal munkatársai elutasították a romániai – részben analfabéta – mezőgazdasági és erdőmunkások, szénégetők betelepítését Szlovákia legtermékenyebb síkságára. A jelentős munkaerőhiánnyal küszködő cseh országrészekbe akarták őket átszállítani, amit a repatriánsok határozottan megtagadtak.12 A romániai szlovákok nehezen alkalmazkodtak. Az életfeltételek teljes, gyakran munka nélküli biztosítását követelték, s kijelentették, „hogy itt nekik mindent szabad”. A rendőri jelentések szerint kerülték a munkát és „nem tisztelték a magántulajdont”. Sokat ittak, gyerekeik rongyosan jártak, éheztek, és több községben a helybeli magyarok gondoskodtak róluk. Általában nem ismerték el a helyi hatóságok felügyeleti jogát, és ellenőrzés nélkül utazgattak a köztársaság egész területén, magukkal hozták másutt élő rokonaikat, ismerőseiket. Bizalmatlanok voltak. Szinte állandóan vádaskodtak a szlovák tisztviselők és a helyi magyar lakosok ellen. Feljelentették a Dunaszerdahelyi járás több szlovák tisztviselőjét és magyar nagygazdáját, mert szerintük éjszakánként titkos összejöveteleket tartanak és a Csehszlovák Köztársaság megdöntésére készülnek. A feljelentést aláírók a kézjegyük szerint zömmel analfabéták voltak.13 A jugoszláviai szlovák értelmiségiek által jelzett kb. hatezer vagyonos földműves csehszlovákiai repatriálását a csehszlovák kormány földhiányra hivatkozva elutasította, de előszeretettel átvették az egyetemistákat, főiskolásokat és a mezőgazdasági munkát vállaló vagyontalan családokat.14 A bulgáriai szlovákok hazatelepítése a Szlovák Telepítési Hivatal elnökségének „magánakciója” volt. Kevesellték a Magyarországon áttelepítést kérő szlovákokat, s bulgáriaiakkal akarták megnövelni a déli járásokba betelepíthetők számát. 1947 januárjában – minden hivatalos egyeztetés nélkül – meg is érkezett az első 270 család. Elhelyezésük megoldhatatlannak látszott. A zömmel iparos, a földművelést elutasító családokat a Szlovák Telepítési Hivatal a Zselízi járásba akarta telepíteni, ahol nem volt sem elegendő lakás, sem elegendő föld. Bejelentés nélkül Nagysallóba irányított 60 családot, de 36 család néhány nap múlva önként Csehországba távozott. A többieket csak nehézségek árán tudták elhelyezni. Elégedetlenek voltak.15 SNA, FMH–A, 499:7648/1–46. eln. Uo. Správa majetkov pre pozemkovú reformu (Állami Birtokok Kezelősége; a továbbiakban: ÁBK), 101: Semerovo fasc. Az ÁBK levéltárában található több száz karton átnézésével feltárható a romániai szlovákok betelepítésének minden anyagi és erkölcsi vonzata. 13 SNA, ÁBK, 162:962/1947. Uo. BMH, IV:410–biz./1947. Uo. BMH–ÁVO, 5: A Komáromi járás rendőrparancsnokának jelentése, a Dunaszerdahelyi járás rendőrparancsnokának jelentése, 159–biz./1948. V/I. – VADKERTY Katalin: A deportálások. Pozsony, 1996, 68–69. p. 14 SNA, FMH–A, Titkárság, 139: 2071/1948–Titk. 15 APR, 1029:1361/29–II–3347/47. 12
Az 1938-as határváltozásokkal több szlováklakta település került Lengyelországtól a szlovák állam fennhatósága alá. Ezeket a területeket a háború befejezését követően Lengyelország visszavette, s a nemzetiségi problémát kitoloncolással oldotta meg. Áttette a határon az itt élő 1 213 szlovák családot, akik Szlovákiában a legtermékenyebb délnyugati gazdaságokat igényelték. A Szlovák Telepítési Hivatal az itteni földhiányra hivatkozva a közép-szlovákiai németek vagyonát kínálta fel nekik, de a repatriánsok általános elégedetlenségükkel elérték, hogy 281 családot a magyarlakta alföldi járásokba irányítottak.16 A kárpátaljai szlovák optáns családokat a földrajzilag legközelebb lévő Kassai, Szepsi, Tornaljai és Királyhelmeci járások fogadták be. A Földművelésügyi Megbízotti Hivatal kimutatása szerint 632 családot helyeztek el.17 A szlovákiai kolonisták 1946 őszéig általában maguk választották ki a hivatalok által megjelölt községek közül a jövendő lakóhelyüket. Így a magyarlakta járásokban szinte egész Szlovákia képviseltette magát. Az 1946. július 1-jei kimutatás szerint 5 499 kolonista család kapott érvényes kiutalást, de csak a helyi kutatásokkal lehet megállapítani, hányan foglalták el a kiutalt gazdaságokat, s hányan kértek más birtokot.18 Az első betelepítési hullámot követően a Szlovák Telepítési Hivatal, a Szlovák Liga és a Szlovák Matica aggódva figyelték a több évszázada együtt élő szlovák közösségek felbomlását. Attól tartottak, hogy idegen környezetben, kisebb csoportokban élve veszélybe kerülnek az ősi hagyományok, és meg kell előzni, hogy a kolonisták átvegyék a többségben lévő őslakosság helyi hagyományait, szokásait. A kolonisták nemzettudatának megerősítésére, az új környezetben várható együttélési problémák jobb elviselésére, valamint a szervezési és végrehajtási adminisztrációs munkák eredményesebbé tétele érdekében 1946 őszén a Szlovák Telepítési Hivatal és a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal a belső telepítésben is kötelezővé tette a csehszlovák–magyar lakosságcserében bevált ikresítést. A végrehajtási irányelveket kidolgozó Szlovák Telepítési Hivatal szétküldte a belső telepítésben érintett szlovák községekbe a kijelölt ikerpárjuk nevét tartalmazó jegyzéket, s megjegyezte, hogy azokat „a régi és az új környezet közötti hasonlóság” alapján választották ki. Így akarták az áttelepülést követően is együtt tartani a családokat, rokonokat, barátokat, sőt azt tervezték, hogy az egyes községek utcáinak lakóit is.19
SNA, SZTH–III. osztály, 21347/III–45. Az osztály anyaga egyelőre rendezetlen. A lengyelországi szlovákok sorsát csak a rendezést követően lehet rekonstruálni. 17 SNA, BMH-NV 580:5468/47. rendelet: 41556/3–VI/1–1947 (december 13.). 18 VADKERTY Katalin: A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony, 1999, 53–55. p. 19 ŠOkA Vágsellye, Területi Telepítési Hivatal, 2/1947–eln.: 3/1947–eln.-biz. Uo. Területi Telepítési Hivatal, Léva, 6:223/47–eln. 16
Az ikresítés megvalósítása a vártnál több nehézségbe ütközött, mert a Szlovák Telepítési Hivatal ebben az akcióban is számolt a lakosságcserében kitelepítésre jelölt magyar gazdák vagyonával. A csere megkezdése időben egyre tolódott, s így nem egy esetben megtörtént, hogy a lehozott kolonistákat nem volt hová elszállásolni, mert a magyar gazdát még nem telepítették ki. Megtörtént az is, hogy a község szlovák lakói ellenezték a parcellázási tervet, mert maguknak követelték a határban lévő földeket. A járási szervek rosszul mérték fel a kolonizálásra kijelölt községekben az elszállásolási lehetőségeket. A hiányt a Szlovák Telepítési Hivatal újabb magyar vagyonok elkobzásából akarta pótolni, és a 104/1945-ös rendelettel érintett földek mellett igényt tartott a 108/1945-ös rendelet alapján elkobzott vagyonra is.20 Az ikresítés betartását a földművelésügyi tárca is fékezte, mert attól tartott, hogy az új tulajdonosok megjelenését követően csökkenni fog a mezőgazdasági termelés. A Somorjai járás vezetése nyíltan kimondta, hogy „a belső telepítés gazdasági szempontból nem sikerült”. A beilleszkedési nehézségek csökkentése érdekében a csehszlovák kormány mindenben támogatta a kolonistákat. Az állami pénzsegély mellé kamatmentes hitelt, új házakat, ingyen, illetve szinte ingyen gazdasági gépeket, szerszámokat és háziállatokat kaptak. A törvények és rendeletek megszegésével az 1946–1947 telén Csehországba kényszerközmunkára deportált magyarok házait és gazdaságait is átadták nekik ott, ahol kevés volt a lakás.21 A belső telepítés eredményeit a földművelésügyi megbízott 1946. december 1-jei hatállyal összegezte. Jelentésében kiemelte, hogy 196 magyar községben 4 113 gazdasági egységet telepítettek be, melyekhez 47 520 hektár földet adtak tulajdonba. A földművelésügyi miniszter személyi levéltárában található az az 1948 tavaszán készült kimutatás, amely szerint a magyarlakta járásokba 4 881 családot utaltak ki. Földtulajdonuk 70 254 hektár volt.22 A szlovák és a magyar etnikai területre betelepített kolonisták átlagos földtulajdonát összehasonlítva azt látjuk, hogy a magyar járásokban családonként 14,4 hektárt, szlovák környezetben 13,4 hektárt vettek tulajdonba. A csehszlovák kormány a belső telepítésekkel a magyar etnikai területen megvetette a kétnyelvűség alapjait. Az eredményeket a szlovák központi hivatalok már 1946 tavaszán regisztrálták, s vizsgálódásaik szerint a magyar lakosság húsz százalék feletti számaránya csak az alábbi járásokban maradt meg:23 Somorjai 76,5; Dunaszerdahelyi 87,8; Komáromi 82,6; Galántai 61,6; Vágsellyei 55,6; Ógyallai 70,2; Párkányi 81,5; Lévai 27,7; Zselízi 79,8; Ipolysági 71,8; Feledi 77,3; Tornaljai 82,8; Szepsi 56,6; Királyhelmeci 78,8; Nagykaposi 55,7%. SNA, SZTH–III. osztály, 6606/1947:3286-47. ŠOkA Vágsellye, TTH Léva: 270/47–eln. ŠOkA Vágsellye, JNB–Somorja, 2: 9/2-46–eln. ONV Somorja, 1:383/1945–eln. 22 SÚA Praha, CSKP KB, J. Duris személyi iratai, 15: Belső kolonizáció. 23 SNA, SZNT–EH, 1949. január 28-ai ülés jegyzőkönyve. 20 21
