A BORNEMISZA PÉTER TÁRSASÁG KULTURÁLIS ÉRTESÍTŐJE Új sorozat, II. évfolyam, 5. (12) szám Bécs, 2007 május ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○○
Kászoni Zoltán
Hány évig kolozsvári valaki
A tartalomból:
azután, hogy el kellett hagynia Kolozsvárt? - veti fel a kérdést többek közt a KÓS KÁROLY üzenete Bukarestben élő Ferencz Zsuzsanna új kötetében - mivel "húsz év Bukarest (2. oldal) meglazította a szálakat", amelyek Kolozsvárhoz kötötték de ugyanakkor nem akar "azonosulni" a fővárossal. Ugyancsak ő említi meg a "kettős honvágyat", amely a MEGHÍVÓ: szülővárosától (-hazájától) elszakadt ember életét kíséri: "az egyiket mégVendégünk honvágynak, a másikat már-honvágynak" nevezik, s ez az az érzés, hogy bárhol is Dávid Gyula lenne éppen, az ember irodalomtörténész mindig egy kicsit a 2007.06.03-án, 17,30 (3. oldal) másik hely után vágyakozik. BOGDÁN LÁSZLÓ Az említett kötetet vers (5. oldal) méltatva a szintén kolozsvári, de az FERENC ZSUZSANNA Egyesült Államokban „KIK ügyei” (6. oldal) élő Löwy Dániel írja a DSIDA JENŐ Szabadságban: "Eszmeversek (7. oldal) futtatása szíven üt, hiszen több mint másfél Id. ORBÁN ISTVÁN évtizede élek az óceán „Rohan az idő, halad túlsó partján, váltoa szekér” zatlanul kolozsvárinak (8. oldal) vallva magamat. Talán, L.SIMON LÁSZLÓ mert gyakran látogatok vers (9. oldal) haza, jelentkezéseim Feleki görögkatolikus templom (helyreállította Kós Károly) egyre kevesebb érdekFIGYELŐ lődést váltanak ki ismeretségi körömben. Igyekszem alkalmazkodni mindenki kiállítások, szabadidejéhez, de így is előfordul, hogy másfél hetet kell várnom valamely hangversenyek találkozásra, olykor pedig csak »majd legközelebb« jön össze. Az év legnagyobb felét (10. oldal) nem Kolozsváron töltöm, vagyis apró gondjaival senki sem fordul hozzám, látogatónak viszont túlságosan gyakori vagyok. Szerzői minőségben az otthoni szerkesztők többnyire olyankor gondolnak rám, amikor valamilyen »amerikai lapszámot« kell összehozni. Ezért - hosszas ellenállás után főként emigrációs magyar kiadványok munkatársa lettem." A BPT júniusi rendezvényének témája Kós Károly, aki annak idején az otthonmaradás mellett tört lándzsát, s akinek a témába vágó "üzenetét" idézzük jelen lapszámunkban. Júniusi meghívottunk, Dávid Gyula, pedig családjának népes felmenő ágát ecseteli egy interjúban, amely azt bizonyítja, már a múlt század elején sem volt ez másképp, vagyis már akkor is nagyon sokan messzire kerültek szűkebb szülőföldjüktől. A témát végül lapszámunkban Ferencz Zsuzsa három "kétperces novellája" egészíti ki, melyeknek látásmódja, hangulata azt sejteti, hosszabb idő után az ember nagyon is otthon lehet az idegenben, de sohasem teljesen. Közeleg a nyár, a szabadságok ideje. Sokan közülünk hazalátogatnak vagy épp szülőföldjükről várnak vendégeket. Kellemes hangulatú estéken az identitás, a hovatartozás témáját olykor nem lehet majd megkerülni. De érdemes gondolkodni és beszélgetni róla, különösen gyerekeink, unokáink jelenlétében.
2.
II./5. 2007 május
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○ ○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Kós Károly "üzenete" Kós Károly (1883-1977) író, költő, etnográfus, műtörténész, építő- és iparművész, könyvművész, díszlet- és jelmeztervező, „Régi Kalótaszeg” című kötetéből. "Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között. Hogy úgy elhagyta mindenki a nagy hegyeket. Kivált ha öreg krónikákat forgatván elgondolom, hogy valamikor ezért a köves, hegyes, hideg földért elporladt apáink mennyi bolondságot és istentelenséget cselekedtek. Ezért a hegyes, köves földért... Ahol olyan merő egyedül maradtam. De lesznek akik utánam jönnek: az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős, ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállanak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek, hatalmasok és magyarok. És szeretni fognak, építeni fognak és gyermekeik lesznek és unokáik. És boldogok lesznek... Az én lábam nyomát pedig eltemetheti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, és apáimat is az én véreim, unokám unokái, mint ahogyan és is megemlékezem nagyapáim, dédapáim, ükeim és őseim dolgairól. Inni fogják a bort, mint én, pipázni fognak és járni fogják az erdőt és a hegyeket, ahol az én lábam taposott egykoron. És nyugodni fognak mellettem majd egyszer. Az én munkámat folytatják ők, és az én életem örökkévaló lesz bennük. Mert én itthon maradtam. Mert én csak folytatása akarok lenni apáimnak és munkám folytatása az ő munkájuknak. Ezért... Készült ez a kis könyv Isten segedelmével. 1910-1911 esztendőben, téli időben. Kós Károly"
II./5. 2007 május
3.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○○ ○ ○
MEGHÍVÓ a Bornemisza Péter Társaság következő estjére Meghívottunk: Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő, könyvkiadó Az est témája: Kós Károly 2007. június 3-án, vasárnap, d.u. 17:30 órakor Az előadás helyszíne: Bécs 6., Capistrangasse 2/15
"Vállalt feladatok szorításában élek" Beszélgetés Dávid Gyulával (részletek) Irodalomtörténész, szerkesztő, könyvkiadó, irodalomszervező, közéleti ember: Dávid Gyula, a nagy hagyományokban gyökerező "mindenes" erdélyi értelmiségi-írástudói hivatástudat egyik legmarkánsabb jelenkori megtestesítője. Fél évszázada él az önként vállalt - vagy olykor vállalni kényszerült - feladatok vonzásában-szorításában. Mindenkor, minden területen pontosan, hivalkodás nélkül, lelkiismeretének parancsa szerint cselekedett - sokoldalú szellemi készséget érvényesítő odaadással. Egyéniségének formálódását sok tényező befolyásolta, de talán a családi körülményeknek, a hovatartozást és irányulást meghatározó kötődéseknek volt (és van) nála döntő szerepe. - Nemigen szoktál származásodról, családodról, arról a mikro-világról beszélni, amelyből elindultál életutadra. Most azért talán nem fölösleges visszapillantani a tovatűnt múltra... - Akkor hát kezdjük a legelején: 1928. augusztus 13-án születtem a Háromszék megyei Árapatakon, ahol édesapám református lelkész volt. Egy esztendővel azelőtt került oda (előzőleg Kolozsvárt a Magyar utcai templomban segédlelkész s egyéves ösztöndíjjal Zürichben teológus, Karl Barth tanítványa volt). Mi négyen születtünk ebben a székely, román és szász vidék határán fekvő erdélyi faluban. A népek közötti együttélés gyakorlatát itt kezdtem tanulni, román óvodás- és iskolástársakkal, az Anghelescu-féle hírhedt oktatási törvény következtében egyszeriben románná lett református iskolában. Édesapám családja apai ágon Iklandról, MarosTorda megyéből származott, nagyapám azonban végig háromszéki falvakban volt lelkész: Komollón, majd nyugdíjas koráig Zalánban, ahová gyermekkoromban mi is szívesen eljárogattunk. Apai nagyanyám a népes kovásznai Csutak-famíliából való; édesanyám viszont Hódmezővásárhelyről jött férjhez Erdélybe. Nem is tanult meg soha románul, a hat gyermek felnevelése egész idejét és emberi kapcsolatrendszerét megszabta. De az ő családja
is Erdélyből került az Alföldre: dédapám a kolozsvári egyetemen volt egykoron a magyar irodalom professzora. Nagyanyám családja, a Fazakasok, Szilágyságból származnak, s a családnak ez az ága Partiumban, Szabolcsban, Szatmárban terebélyesedett szét. Nálunk a gyermekáldás meglehetősen bőséges volt, főleg nagyanyám ágán. Néhány évvel ezelőtt összeszámoltuk: Imre nagyanyám közvetlen leszármazottainak száma akkor 125 lélek volt. A Dávidok valamivel „kevésbé" voltak szaporák. Mi haton vagyunk testvérek, és gyermekeinkkel-unokáinkkaldédunokáinkkal együtt a család lélekszáma „mindössze" 54 fő. Ha térképre akarnám vetíteni: családunk legnyugatibb csücske a Somogy-szob nevű kis faluban, a legészakibb Miskolcon és Nagybányán, a legkeletibb a Háromszék megyei Karatnán, a legdélibb pedig az Arad megyei Pankotán található. - Valódi nagycsalád - jellegzetesen kárpát-medencei magyar szétszórtságban, melynek tagjai azonban az értelmiségi sorsok azonos hullámhosszán őrzik és ápolják az egybetartozás élményét... - Valóban: ahogy az imént említettem, haton vagyunk testvérek; ebből kettő lelkész, kettő pap-feleség, a legkisebbik (nálam 22 évvel fiatalabb öcsém)
4.
II./5. 2007 május
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○ ○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
orgonaművész és kántor Nagykőrösön. Csak én „lógok ki a sorból", ha szabad így fogalmaznom; pedig édesapám engem szánt papi pályára. Csakhogy én már akkor nagyon szerettem a magyar irodalmat, s amikor 1947-ben egyetemre kerültem, azt már nem lehetett teológiával párosítani. Különben apám 1938-ban Székelyudvarhelyre került lelkésznek. Középiskolai tanulmányaimat tehát ott végeztem. Így aztán egynegyed értelemben háromszéki, egynegyed értelemben udvarhelyi - s 1951 óta állandó jelleggel kolozsvári vagyok. Legfeljebb ezt az utóbbit kellett megosztanom kényszerűségből a Kincses Város és a börtön között... - Akkor ismertelek meg: 1947-ben. Kollégák voltunk a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen. És te is jelen voltál a FIKE - a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület Szucságon rendezett nyári konferenciáján... - Igen: az egyetemet magyar-francia szakosként kezdtem, de egy év múlva a megszüntetett francia szak helyett felvettem az orosz nyelvet. Újabb esztendő múltán megszüntették a „kétszakos" rendszert, s így „tiszta" magyar szakon végeztem 1951-ben. Elsőéves koromban még megvolt Kolozsvárt a Móricz Zsigmond Kollégium, oda bejutottam, s mint volt „móriczosnak" később elnézték „klerikális" származásomat. Másodéves koromban a kuruc költészetről írt szemináriumi dolgozatomat elvitte valaki Gaál Gáborhoz, aki akkor az Utunk című folyóirat főszerkesztője is volt, ő pedig ráírta a kéziratra: „A dolgozatnak érdekes a szerzője." Ezután könyvrecenziókat kértek tőlem, s 1949-ben így kerültem közvetlen kapcsolatba az irodalommal. Aztán negyedéves koromban Földes László szerkesztőnek hívott az épp akkor szerveződő Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztőségébe. Mind fiatalok voltunk ott akkor (ha jól számolom, az átlag életkor 24 év volt; Földes, a főszerkesztő volt a legidősebb - a maga 29 évével). Lelkesen írtuk át az "őstehetségek" kéziratait, s szabad időnkben (mert azért nem minden napra jutott őstehetség) nagy gombfocimeccseket vívtunk a szerkesztőség íróasztalain. 23 éves koromban nős, 24 évesen apa lettem. És szerelmese voltam a XIX. század magyar irodalmának. - Hogyan alakult pályád az egyetem elvégzése után, az ötvenes években? Azokban a forgatagos, megpróbáltató esztendőkben? - 1953 és 1956 között ösztöndíjas aspiránsként Tolnai Lajossal foglalkoztam, akit Móricz Zsigmond "az elsikkasztott s mégis legnagyobb magyar regényíró elmének" nevezett, s akinek pályakezdéséről és marosvásárhelyi éveiről írtam disszertációmat. 1956 őszén kineveztek tanársegédnek a Bolyaira; emiatt dolgozatomat nem tudtam befejezni - szerencsére, mert amikor hét esztendei börtön után a munkát folytattam - érettebb fejjel és egy, az irodalomtörténeti sémáktól felszabadultabb légkörben - erről a valóban nagytehetségű, de igen egyenetlen s írásait indulataival szétfeszítő magyar íróról már olyan képet sikerült kialakítanom, amelyet ma is vállalni tudok. Ötvenhat szeptemberében Budapesten voltam egy hónapig, tulajdonképpen a dolgozatomhoz
gyűjtöttem anyagot. Itt a korabeli magyar ifjúság olyan rétegeivel ismerkedtem meg, mely ismeretségek alapján szívvel-lélekkel azonosultam a magyar forradalom célkitűzéseivel. Azt az 1956. november 1-i, Házsongárdi tüntetést azonban - bár a temetőbe való kimenetelt valóban én kezdeményeztem - rajtam túllépve változtatták a körülmények a magyar forradalom melletti rokonszenvtüntetéssé. A hét év börtönt a "temetőért" mindenesetre én kaptam s az utolsó napig letöltöttem; "idegen tollakkal" ékeskedni azonban ma sem kívánok. Közben (feleségem harmadik hónapos terhes volt, amikor elvittek) egy fiam is született; hazajövetelem után első apai szerepem az volt, hogy én képviseltem a családot az ő óvodai évzáróján. - Irodalomtörténészként korán jelentkeztél a magyarromán irodalmi kompartisztika kérdéseiről írt tanulmányaiddal. Ide vonatkozó írásaid összegyűjtve 1976-ban, a Találkozások című kötetedben láttak napvilágot. - Már a börtönt megelőzően érdekeltek a magyarromán irodalmi kapcsolatok. Így hazakerülésem (és másfél éves vízvezeték szerelő státusom) után vállaltam, hogy az akkor "konjunkturálisnak" számító témakörre szakosítom magam, arra törekedve, hogy a lapok és folyóiratok által megrendelt „kötelező évfordulós" írásaim ne afféle "musz"-anyagok legyenek, hanem hasznos tájékoztatók a szóban forgó tárgykört illetően. Így lehettem "szabadfoglalkozású író" 1965 és 1970 között, amikor aztán Domokos Géza felvett az újonnan alakult Kriterion Könyvkiadó szerkesztőségébe. - Döntő lépés volt ez egy olyan területen, melyhez mindmáig hűséges maradtál. - Fiatalkori kiadói éveim után tényleg ekkor lettem végleg könyvkiadó. Huszonhárom évet töltöttem csak a Kriterionnál, s nyugdíjasként - persze egészen más (sok szempontból nehezebb) körülmények között - most is könyvkiadó vagyok, a kolozsvári Polis kicsiny, de (bocsánat az öndicséretért) hatékonyan dolgozó közösségében, annak vezetőjeként. Azt azonban, hogy tulajdonképpen irodalomtörténész volnék, lassan mindenki elfelejti. Igaz, ebben nekem is volt szerepem: miután megjelent annak idején (1971-ben) egy Jókai erdélyi tárgyú műveit áttekintő kismonográfiám, miután Mikó Imrével közösen megírtuk a Petőfi Erdélyben című könyvet (1972), miután napvilágot látott a Tolnai Lajos Marosvásárhelyen című munkám, irodalomtörténészi ambícióim jórészét beleöltem a Kriterion Romániai Magyar Írók című sorozata és irodalomtörténeti-kritikai kötetei szerkesztésébe, gondozásába. Ezek közül nem egyhez - például Tamási Áron sorra kiadott műveihez előszót, illetve utószót írtam. Úgy éreztem, pillanatnyilag fontosabb ennek vagy amannak a kéziratnak, szövegnek a "feldajkálása", mint az, hogy én is gyarapítsam a megjelenő könyvek számát. (...) Kérdezett: Nagy Pál (Az interjú eredetileg a Magyar Közélet című kolozsvári lapban jelent meg)
II./5. 2007 május
5.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○○ ○ ○
Bogdán László Kós Károly elhatározza, hogy megteremti Erdélyt 1
2
Ott ült a Varjúvárban, Sztánán. Gondolkodott.
Később sétálni indult és megállott a dombon.
Rajzlapjain bizarr ábrák sorakoztak.
Homály kőművesei építették az alkonyt.
Az őszi ragyás égen ott úszott már a hold.
Erősödött az eső s míg caplatott a sárban,
És nagy csapatokban, lomhán járőröztek a varjak.
sorra tűntek elő a múlt hieroglifái.
Néhány még visszafordult. Búcsúköröket írva
Megroggyant barokk kastély. Parasztházak jobbágykék
a ház fölé és a hold fehéren szórta fényét.
falán ábrák cikáztak, sárkányfogak, kövek.
,,Menjek el veletek?” Az ablak négyszögében
Kós lehunyta szemét, érezte arca lángol.
mintha bűvölték volna, pörögtek évei.
Köréje zárult némán a látomás. Sodorta.
Egy pillanatra mindent a károgás zabált fel,
Csatamezőket látott harsogó ellenfényben
Kertek alatt dühödten a kutyák felugattak.
villantak meg a vértek és lobogtak a zászlók.
Az erdő szélén kéklő farkasok orgonáltak.
Sereg vonult. Az erdő aranyló fénybe tűnt.
És cseperészni kezdett, elátkozott szemerke.
Csapzott, kálomista, vén varjak kerengtek,
De akkor is, ha bábák hullnának magas égből.
Nyakába lógtak setét felhők rongydarabkái.
Ő Erdélyt megteremti. És rajzolni kezdett.
,,Lesz még egyszer itt ünnep!” – motyogta és elindult.
6.
II./5. 2007 május
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○ ○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
Ferencz Zsuzsanna
KIK ügyei 1. Kik, akár a bukarestiek, megmosolyogta a mindenkori polgármester-választási kampány jelöltjeit, akik mind megígérték, hogy megoldják a kóbor kutyák kérdését. Kik tudta, hogy ha választhatnának a polgármester és a kóbor kutyák között, a bukarestiek az utóbbiakat választanák, mivel őket szeretik… Tudta, hogy a conducător hajdan lebontatta a régi villanegyedeket, az emberek elhagyták kutyáikat, elköltöztek a szocialista lakónegyedekbe. A kóbor kutyák tehát Ceauşescu kutyái: az ő áldozatai. A kutyák megunták az éhezést, és szintén elköltöztek. És elszaporodtak. Nem tudni, miért nevezik őket kóbor kutyáknak, hiszen haszonkutyák, ökokutyák: megeszik a háztartási hulladék javarészét. Nevük is van: a kanokat mind Bobiţának, a szukákat pedig Fetiţának nevezik. Díszítőjelzőt is kaptak, hogy meg lehessen különböztetni őket. Pl.: sárga Bobiţa, félfülű Fetiţa. A Fetiţa – ejtsd fetica – leányt, voltaképpen kislányt jelent, a Bobiţa – ejtsd: bobica – jelentése pedig: magocska. Némely lakó a kutyák védelme alá került, ki tudja, miért. Kik őrkutyája fekete, vén, félszemű, két lábára sánta és talán nem is hall. Különben szép állat. Minden reggel elkíséri Kiket az autóbuszhoz, közben magyarul társalognak. Egy reggel Kik egyik szomszédja levitte a ház elé a megromlott ételt, és megetette a kutyákat. Félszemű Bobiţának azonban azt mondta: – Te magyar kutya vagy. Etessenek a magyarok. Kik tehát felvállalta a kutyát, elnevezte Buksinak. A szomszédok ezentúl Magyar Buksiként emlegették A bukaresti kutyák télen halnak meg. Március elején a lakók elássák a tetemeket, a tömbház előtt. Április közepére a holt kutyák már ibolyákká változnak. Buksi egyre vénebb. Kik arra gondolt, jövő télen Buksi is meghal, tavaszra pedig már ibolyaként kéklik a blokkház előtt. Magyar ibolyaként. 2. Kik Németországba utazott. A müncheni röptéren a határőr undorodó arccal vizsgálgatta román útlevelét, és megkérdezte, mennyi pénzt hozott magával. – Huszonkét márkát – felelte Kik. A határőr nem hitte el. Kik előszedte a pénztárcáját, és megmutatta a 22 márkát. A határőr elbizonytalanodott, és csak legyinteni tudott. Mintha azt mondta volna: – Európa mindenképpen kaputt. A vámosok megtalálták Kik csomagjában a tizenöt pakli Carpaţi cigarettát, és azt mondták, fizessen hetven márka vámot. Kik száján erre kiszaladt az a bizonyos trágár szó, közepén a hosszú sz-szel. – Mit mondott scharfes (kemény) sz-szel? – kérdezte a német vámos. – Szeretlek – válaszolta Kik. – Különben is jön az Euró. 3. Kiket külföldön sokszor faggatták, milyenek hát a románok. Kik tudta, két-három mondatban lehetetlen összefoglalni mindazt, amit ő maga, felmenő- és lemenő ági rokonsága több száz év alatt tapasztalt. És hát különben is, a nyugatiak mind nagyon civilizáltak, okosak és demokratikusak, épp csak semmit sem értenek meg. Megpróbált hát azzal válaszolni, amit a románok mondanak saját magukról. – A román született költő. A román az erdő testvére. A külföldiek nem értették. Erre Kik kijelentette: – Ilyenek meg olyanok. És szorozzátok ezt be hattal. – A magyarokat mennyivel kell beszorozni? – kérdezte az egyik nyugati barát. – Nyolccal – akarta válaszolni Kik, de aztán eszébe jutott, hogy ez nacionalizmus. – Szorozzátok be őket is hattal - válaszolta nagylelkűen. (Részletek a szerző "Kik és Mik ügyei" című kötetéből. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2006.)
II./5. 2007 május
7.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○○ ○ ○
Dsida Jenő Hálaadás Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel. Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm, Istenem az édesanyámat. Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban - itt e földön senki sem szerethet jobban! Köszönöm a szemét, melyből jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat. Te tudod, Istenem - milyen sok az árva, Aki oltalmadat, vigaszodat várja. Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk, Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk! Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel, Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el! Áldd meg édesanyám járását-kelését, Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését! Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad, Áldd meg két kezeddel az Édesanyámat! Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat: Köszönöm, köszönöm az édesanyámat!!!
Kós Károly: A Székely Múzeum Sepsiszentgyörgyön
Leselkedő magány És egyszer, tudom, te is elmégy a nyughatatlan árnyak útján. Mogorva lesz, üres és értelmetlen a hóbaguggolt kis fagyos faház. Tárva felejted az ajtót. s az esti szél bezúg, besír a végtelen fjordok felől. Egy elfelejtett képedet felakasztom a deszkafalra, örökmécsest gyújtok elébe... És csöndesen a küszöbre ülök.
100 éve, 1907. május 17–én, Szatmárnémetiben született az erdélyi költő, Dsida Jenő. 31 évet élt. Kós Károly: Csulak villa Sepsiszentgyörgyön
8.
II./5. 2007 május
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○ ○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
id. Orbán István
Rohan az idő, halad a szekér Hovatovább a 2007-es esztendő közepe felé tartunk; még ideköszönt 1956 késői fénye-árnyéka, de már nyári utazásokon, őszi aktivitásokon jár az eszünk. - A szellemi élet és tükre, a kultúrmunka üteme, időtávlata más; érdemes egy lélegzetvételnyi időre megállni és felmérni, hogyan hangolható ez össze, mi lehet maradandó abból, amit a különféle sebességű alkotófolyamatok és a hír-, név-, fény-, eredményhajsza forgószele elsöpörhetnek.
A május 6-i est vendége, L.Simon László és Bujdosó Alpár (mint moderátor) A Bornemisza Társaság első félévi programja az erdélyi és magyarországi irodalomtermelést, ennek műhelyeit és sokoldalú szellemi munkásait mutatta be reprezentatív példákon, a múltból is. Folyóiratokat szerkesztő költő-írók, filozofáló grafikusművész, polihisztor építész, aki esszéisztikus eszközökkel tárgyilagos történelemszemléletet keresett már a huszas években: megannyi soktartalmú, szinkrétikus látású művész, aki összességében igazolja, hogy a magyar nyelvű kultúrkörben nem minden az, aminek látszik, és nem akarja feltétlenül azt mondani, amivel híreszteli a kiadói reklám. Talán a legjobb példa erre a legutóbbi, május 6-i vendég, L. Simon László, a Magyar Írószövetség titkára, akit már a meghívó is többféle művészi minőségben konferált be, és a Bécsi Posta áprilisi számában előzetesként közölt interjú is ilyen értelemben mutatott be. Ebből kiemelendő L. Simon utalása arra, amit Bécsben is hangsúlyozott: az ő úgynevezett "konzervativizmusa" csak ahhoz képest tűnhet annak, amit sokan "avantgardistának" vagy másnak néznek. A magyarországi irodalmi életben inkább a lendületes fiatal menedzsert látják benne; de itt bemutatott verspróbáiban lassan hömpölygő, mélymedrű folyamok zenéje volt. De írt esszéket is és pincészeti-borászati téren is jártas. Sokat markol? Nem; csak visszaköszön a parasztividéki környezet, amelyből jött és amely városi jelenében is kíséri. Vajon mit hoz az őszi idény a Capistrangasséba? GRATULÁLUNK! Joó Imola zongoraművészt 2007. március 22-én a Bécsi Zeneművészeti Egyetem zongora tanszékén végzett kiváló munkássága elismeréseként az egyetem arany érdemrendjével tüntették ki. A díjat ünnepélyes keretek között az intézmény rektorhelyettese nyújtotta
II./5. 2007 május
9.
○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○ ○○ ○ ○
L. Simon László Nagyanyám nagyapámmal beszélget Ferikém, itt állok melletted, biztosan érzed bánatos szerelmem rád nehezedő súlyát, hatvan év semmivé foszlott csendes szenvedélyét, a kettőnket elválasztó, milliónyi vibráló életet magába záró föld döbbent némaságát, az orgonafák rejtett táncát a részvéttel teli szélben, azt a kínos sikolyt, amely meghajlítja a fákat és kettétöri a márványlapot, utat engedve elárvult testedet ápoló könnyeimnek. Nézz körül, Ferikém, mindenki eljött: azok is, akiket nem várhattál meg, s akiket már én sem láthatok, magammal hoztam mindenkit, akik aggódtak értünk, akik szemük csillogása mögé rejtették a való világot, akiket reszkető kézzel öleltünk magunkhoz, és akikre úgy vártunk, mint ártatlan gyermekek a csodára.
vagy ha a véletlen Bogárd felé kalauzolja őket, ügyvédi irodádat, édesapám szigorú szeretettel gondozott birtokát, a konyhaablak előtti madáretetőt, a sziklakertnél uraskodó pávákat, félve eldugott, örökre elveszett könyveket, elfojtott igazságokat, egy letűnt világ érthetetlenné vált elveit, fiaink önfeledt kacaját, ifjúságunk forró vágyait, és az időt, amely lassan telt, mégis oly rövidnek tűnt. Lacika is meg fog érkezni, a diófavágó felől, a puttonyba rejtőzve közelít, a bogrács mellett versedet szavalja, szüret van ma Sárbogárdon, nagyapám szüretje, s minden kimondott szóval egyre távolabb kerül, miközben felénk jön, gyermekei kezét fogva, akik még nem értenek semmit, csak néznek rám, ahogy itt állok veled – egyedül, a válaszodra várva.
Ne hidd, hogy fájdalmammal magamra maradtam, hogy nem figyelik minden mozdulatunkat, s már nem tőlünk várják a példát, hogy átmeneti magányomban ne lennél mindig velem, mert túl minden megméretésen mégiscsak ez a szeretet és a hit igazi próbája. Ferikém, hirtelen mindent visszakaptunk, amit elvett az Isten, a régi házat, a szőlőt a présházzal, amelynek felnőtt unokáink még mindig köszönnek a kocsiból, ha hozzád jönnek,
(Elhangzott a költő előadásában, a Bornemisza Társaság 2007 május 6-i irodalmi estén)
10.
II./5. 2007 május
○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○ ○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○○
˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜ ELŐZETES Lapunk következő száma a nyári szünidő után, augusztusban jelenik meg. Minden kedves olvasónknak jó pihenést kívánunk! KIÁLLÍTÁSOK Nádler István: Válogatott szövegek és képek Május 26-án nyílik meg a Collegium Hungaricum galériájában a Munkácsy- és Kossuth-díjas kortárs magyar festő, Nádler István kiállítása. Ez alkalomból kerül sor a művészről szóló, két nyelven szerkesztett album bemutatására is Bujdosó Alpár közreműködésével. A könyvbemutató 18 órakor kezdődik, a kiállítás megnyitó pedig 19 órakor és június 27-ig tekinthető meg. „Expressiv! Die Künstler der 'Brücke' (Expresszív! A ’Brücke’ művészei ) Június 1-én nyílik meg a bécsi Albertinában a fenti kiállítás, melyben megismerkedhetünk az 1905-ben, Németországban alakult "Brücke" (Híd) expresszionista művészeti csoport több mint 260 alkotásával. A gazdag anyag többségében a Hermann Gerlinger gyűjteményéből származik és többek között a csoport legismertebb tagjainak, Max Pechsteinnek, Otto Muellernek és Emil több műve is látható lesz a kiállításon. KONZERTEK Hangverseny a Philharmonia Hungarica (1957-2001) első koncertjének ötvenedik évfordulóján Május 28-án, Pünkösdhétfőn, 15:30-kor rendezik meg a badeni ’Congress Casino Baden’ (Kaiser-Franz-Ring 1) dísztermében az ünnepi hangversenyt, melynek során Bartók, Haydn, Liszt és Werner Leó egy-egy művét hallhatjuk a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában. A koncert előtt, 14 órakor az egykori Hotel Esplanade falán emléktáblát fognak leleplezni. Tihanyi Zsuzsanna (zongora) és az Innovation-Duó koncertje Június 5-én, 19:30-kor hallhatjuk a Collegium Hungaricum dísztermében a fiatal, de már több díjjal is kitüntetett zongorista Tihanyi Zsuzsanna (1988) hangversenyét, ahol többek között Bach, Liszt, Bartók, Cziffra és Paganini műveket fog előadni. Lapszámunk grafikai illusztrációit Kós Károly 1911-ben megjelent „Régi Kalótaszeg” című kötetéből válogattuk. A lapban látható fényképek Haris László fotóművész „Kós Károly műhelye” című albumából származnak. Absender: P.b.b. Péter Bornemisza Gesellschaft A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15.
Österreichische Post AG Info.Mail Entgelt bezahlt
www.bornemisza.at “Wiener Post“ Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung. Erscheinungsort: Wien Verlagspostamt: A-1060 Wien Medieninhaber und Herausgeber: Péter Bornemisza Gesellschaft, A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. Tel.: +43/5877712. Fax: +43/5877714 E-Mail:
[email protected] Redaktion: Zoltán Kászoni /// Bankverbindung: Creditanstalt Bankverein, A-1011 Wien, Schottengasse 6 BLZ: 11000. Konto Nr. 00207578600, IBAN: AT581100000207578600; SWIFT (BIC): BKAUATWW
Lapunk letölthető a BPT honlapjáról: www.bornemisza.at
