A BORNEMISZA PÉTER TÁRSASÁG Új sorozat, VII. évfolyam, 8. (56.) szám
KULTURÁLIS ÉRTESÍTŐJE Bécs, 2012 november
Csete György Hajózni szükséges, élni nem érdemes (Pompeius)
A tartalomból:
A Canale Grandén távoli zongoraszó hallik, a napfényben csillogó víztükör messzire röpíti a hangot, mely mintha egyre erősödne, közeledne. Aztán a MEGHÍVÓ: Joó Imola: kanyarban feltűnik egy katamarán: két egymáshoz kötözött gondola, rajtuk "Advent a könyvtárban" zongora. Valaki játszik, a dal ismerős, talán magyar népdal. Körülötte vidám Csete György: társaság. Maróti Géza, Kós Károly, Györgyi Dénes, Körösfői Kriesch Aladár, "Hajlékot istennek, hajlékot Nagy Sándor és Pietro Melocco. A többieket nem ismerem, a zeneszót ma is embernek" hallom. A Giardinibe igyekeznek a felépítendő kiállítási épület festő, szobrász december 2, 17:30 (3. oldal) építész alkotói. A Biennále területe szinte még üres. 1908-at írunk? ... Megbarnult fényképet forgatok: egy kisleány, az édesanyám, mellette az a kacér fiatalasszony a nagyanyám. Júniusi nyár és béke az Adrián, 1914. Hatvan LACZKÓ VASS ROBERT évvel később Fellini filmjét nézem: És a hajó megy, az utasokat figyelem, Szentek és kárhozottak (4. oldal) hátha észreveszem az ismerős, kedves arcokat, hisz a kisfiúnak úgy mesélték, hogy az utolsó hajón utaztak. Aztán feltűnik a néma, szürke hadihajó, ágyúi WASS ALBERT eldördülnek... Az Arsenale előtt, a Museo Storico Navale bejáratát két osztrákKarácsonyi narancsszüret magyar csatahajó horgony vigyázza, alattuk a tábla: Viribus unitis és Tegethoff. (5.- 6. oldal) A nagy háborúban süllyedtek a hullámsírba. Naponta köszöntöm itt azokat a magyar parasztfiúkat, akik úgy voltak tengerészek, hogy még úszni sem tudtak. GYERMEKEK OLDALA Ahogy a Giardinibe érek, elmerengek: A Velencei Biennále magyar házának József Attila, sorsa csak az 1956-os forradalom után teljesedett be. Ez a kis magyar Atlantisz, Dsida Jenő (7. oldal) úgy tűnt, hosszú haladékot kapott, túlélte a második világháborút is, de a versek nemzeti felkelés utáni megtorlást már nem vészelhette át. Azt követően felrobbantják a magyar szó templomát, a budapesti Nemzeti Színházat, FIGYELŐ: lebontják a képzőművészetek szabad csarnokát, a nemzeti szalont. A velencei kiállítások, (8. oldal) házzal sem tesznek kivételt, hóhérbárddal fejezik le, a pompás, színes impresszum szecessziós épület magas tetejét lapos tetővé alakítják, minden díszétől megfosztják, mozaikjait elfalazzák, bevakolják, magyar nyelvű feliratait és búzafonatos párkányát bárddal levágják. Igen, a búza. Magyarul a búzát életnek is nevezik. Megrontása, elégetése, megcsúfolása halálos bűn, istengyalázás.. A magyar organikus építészeti mozgalom 1991-ben, az V. Nemzetközi Építészeti kiállításon mutatkozott be Velencében. Ezt követően e sorok íróját bízták meg a korábban szétrombolt és felismerhetetlenségig átépített épület kutatásával és részleges felújításával. A tervek politikai csatározások és a nyomukban járó aknamunka közepette készültek. Az eredetileg magastetős, mázas cseréppel fedett pavilon a tervező javaslata szerint enyhén ívelt lefedésű, galériás magoldást kapott volna, de ez túlságosan "organikus" megformálása és magas költsége miatt meghiúsult. A második terv galéria nélkül, így kisebb alapterülettel, egyetlen tágas csarnok lehetett volna, az azt megbontó belső udvar nélkül. A harmadik változat épül, minimális belső átalakítással, az udvar megtartásával, az ezekkel együttjáró belső és külső következményekkel. Keveset tehettünk, a pincét megerősítettük, átépítettük, altemplom szerű terét raktárnak használják. De voltak szép napok is. Kós Károly, a magyar szecesszió nagy építésze, polihisztor, példánk és még személyes ismerősünk születésnapja, december 16-a sok építész számára ünnep. Kilenc éve ezen a napon tárult fel a korábban elfalazott, így épségben megmaradt (a köszönet az olasz építőmunkásokat illeti!) aranymozaik falképeket.
2.
VII/8. 2012 november
Egyiken az Isten kardja megtalálása, másikon Aquileia ostroma Attila királlyal, a Római Birodalomra súlyos csapát mérő "Isten ostorával", aki a szent kardot is birtokolta. A falakat végigkopogtatva bukkantunk rá a képeket rejtő üregekre. Újságokat gyújtottunk, hogy lássunk valamit a sötétben, és felfénylettek az aranymozaikok, amint a leszakított párkányok, cserepek törmelékhalmazain botladoztunk. Megérintett bennünket az az öröm, amelyet Tutankhamon sírjának felfedezője érezhetett. Arany koporsója mintha Attila hármas koporsójára utalna, akit a Nap, a Hold és a Föld: az arany, az ezüst és a vas anyagába rejtettek, hogy aztán a valahol a Tisza vizét nyughelye fölé eresszék, talán éppen nemzeti emlékhelyünk, Ópusztaszer közelében Szólnunk kell néhány szót a hunok és a magyarok, Attila és az Árpádok, az első magyar uralkodóház kapcsolatáról, már csak azért is, hogy a századforduló után épített velencei magyar ház feliratos párkányai és mozaikképei miért foglalkoznak egyértelmű témaválasztással a hunok, magyarok és Attila személyével, kapcsolatával. Hogy ez legenda, monda, az máig nem tisztázott. Tény, hogy Catalaunumnál a népek csatája zajlott, mindkét oldalon számos, különböző népekhez tartozó szövetségesekkel. Talán magyarok is küzdöttek ott? Aquilea altemplomának faliképén a hátrafelé nyilazó lovas hun-e vagy magyar? Svájcba egy kis falu lakossága máig a hunok leszármazottjának vallja magát. Kinek higgyünk? Az apáról fiúra szálló szájhagyománynak vagy a történetírás mindig politikához igazodó torzításának? Egyértelmű állítás helyett ezért mi is inkább kérdezünk. A múlt századtól a magyar irodalomban, a századforduló idején pedig a képzőművészetekben vált újra elevenné az Attila-kultusz, ami ma is él, a történetírásban épp úgy, mint a zenében, akár Balassa Sándor: Hunok völgye című nagyzenekari művére gondolunk, akár Szörényi Levente: Attila című zeneművére. Magam is ezért mentem Reimsbe, hogy néhány marék földet hozzak magammal a catalaunumi csatamezőről. Hát ezért szól a Velencei Biennále magyar pavilonjának felirata is magyarul látogatóihoz, összefogva másfél ezredév történetét időben és térben. Jövének magyarok tenger városába, Hun ős dúlta tájon magyar utód háza Idők változását szépen magyarázza. (Forrás: Csete György és Dulánszky Jenő, Önvallomás - 2011)
VII./8. 2012 november
3.
MEGHÍVÓ a Bornemisza Péter Társaság decemberi rendezvényére
Ádvent a könyvtárban Dr. Joó Sándor református lelkész egyik prédikációját felolvassa leánya, Joó Imola, a Bécsi Zenei Egyetem tanára
"Hajlékot Istennek, hajlékot embernek" Csete György, Kossuth-díjas műépítész előadása 2012. december 2-án, vasárnap, d.u. 17:30 órakor Az előadás helyszíne: Bécs 6., Capistrangasse 2/15
Csete György okleveles építészmérnök, 1937. november 5-én született Szentesen. Kossuth-, Yblés Prima Primissima Díjas, a Magyar Művészeti Akadémia Aranyérme kitüntetés birtokosa. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szenátusa 2011-ben aranydiploma adományozásával ismerte el értékes mérnöki tevékenységét. Elemi és általános iskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd a Debreceni Református Kollégiumba került. Gimnáziumi tanulmányai befejeztével 1957-ben beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karára, ahol 1961-ben szerzett oklevelet. Tanított a pécsi, a budapesti és az innsbrucki egyetemen. A magyar organikus építészet egyik közéleti szerepet is vállaló elindítója. 1961 és 1970 között a budapesti Országos Érc- és Ásványbányák Vállalatnál, 1970-től a BARANYATERV-nél , 1973-tól a PÉCSITERV-nél dolgozott, ahol a fiatal építészekből megalakult Pécsi Csoport vezetője, Lechner Ödön és Kós Károly örökségének folytatója. A magyar népi építészet hagyományait követő, a hazai organikus építészeti mozgalom egyik elindítója. 1970 és 1974 között készült az orfűi Forrásház, amely az organikus építészet első példái közé sorolható, melyet 2002-ben műemlékké nyilvánítottak. Tulipános házai (Paks, Atomerőmű lakótelep, 1973) kapcsán országos építészeti vita alakult ki. Kísérletezett a napenergia hasznosításával is (Balatonszentgyörgy, Gulya csárda – Sánta Gáborral – 1985). Templomait (Halásztelek, Szent Erzsébet templom, 1976; Ópusztaszer, 1991; Beremend, Megbékélés ökumenikus kápolna, 1998-2000) Dulánszky Jenő statikussal és Csete Ildikó iparművésszel közösen tervezte. Fő művei közé sorolható a honfoglalás 1100 évfordulójára Ópusztaszeren a Történelmi Emlékparkban 1991 és 1998 között végzett folyamatos tervező és építő munkája (Erdők temploma, Világmagyarság háza, Mamutfenyő-ház). Építészeti alkotó tevékenysége csúcsteljesítményének tekinthető a debreceni Tégláskert református temploma, melyet 2005-ben szenteltek fel. Iskolateremtő építészeti munkássága mellett figyelemre méltó publicisztikai tevékenysége is. Írásaiban szépírói igénnyel, komplex látásmóddal teremt kapcsolatot az építészet és a társművészetek, valamint a magyar történelmi és népi hagyományok között.
4.
VII/8. 2012 november
Laczkó Vass Róbert
Szentek és kárhozottak Néhány héttel ezelőtt, egy kora őszi, tikkasztó délutánon, amikor a kolozsvári flaszter koptatása közben is még a nyári, távolkeleti tájak árnyai és fényei között botorkál az ember, váratlan és szívesen látott vendégek jelentkeztek be hozzám, városlátogatni. Botcsinálta idegenvezető vagyok, ám a szakmát rutinos és hozzáértő napszámosoktól igyekszem ellesni már évek óta, tudom hát, hogy az élmény nem föltétlen a látnivalókban, hanem a hozzájuk kapcsolódó legendákban és a rejtett, első látásra fel sem tűnő értékekben lakozik, így a kolozsvári körsétánk alkalmával olyasmiket mutogattam, amiket csak a ráérőseknek szokás. Amilyen a város hajdani védműveinek egy-egy udvar mélyén szerénykedő, beépített falszakasza, vagy Pécsi Tölcséres János leánya, Kata mint amolyan Bethlen-utca házfalába vakolt alkalmi Kőműves Kelemenné 1585-ből. Netán a Filstich-Kemény ház udvarán árválkodó két reneszánsz ajtó, a minoriták templomának magyar szenteket mintázó, de felirataiktól megfosztott színes üvegablakai, a barátok templomában megbújó késő-gótikus Korniss-kereszt, amelynek ikertestvérét valahol egy bécsi templom féltett kincseként mutogatják a turistáknak, hatalmas korpuszára pedig mintha Laokoon kínjait faragta volna föl a mester… Végül pedig a Szent Mihály-templom toronyaljában Fadrusz János pályadíjas feszülete és a Schleynig-kápolna festett falai. Ha valaha megkérdeznék tőlem – sosem fogják! –, hogy mit jelent számomra Erdély, lehet, hogy a levakart, elmeszelt, befalazott, megcsonkított, faragott és festett szentek legendáit emlegetném erdélyi történetként, amelyben immár az együttélő vallások és népek egész tündérmeséje és kálváriája benne van. Míg a vendégek azon elmélkedtek, hogy a vallásszabadság szülőföldjén hogyan sikerült a szenteket és hősöket ennyire összekaszabolnunk, az én gondolataim egészen más irányba kalandoztak el. Szent István idejében minden tíz falunak templomot kellett emelnie, hogy azokban imádják a magyarok immár megkeresztelt istenét és dicsérjék a Babba Márivá szelídült jóságos ősanyát. A nemes és kegyetlen középkor (v)iszonyai között vergődő, frissen keresztény magyaroknak példakép is kellett, kinek az erényeihez a maguk nyomorúságos életét a sárga föld helyett mérni lehetett. A templomok falára tehát a biblikus szörnyűségek és gyönyörűségek mellé kortárs magyarok legendáit festették, hiszen azok térben, időben és eszményeikben egyaránt közel álltak a néphez, amelyből vétettek és amely szép, színes szentekké, glóriás lovagokká csiszolta őket. Máig ható, modern művek, igazi képregények költöztek a falakra – tessék csak elmenni a Kárpát-medence keleti csücskébe, Gelencére művelődni, kedves vendégeim! –, és nem csak azért, mert a kor embere sem olvasni, sem írni nem nagyon tudott, hanem legfőképpen azért, mert a középkori képírók már akkoriban is tudták, amit a számítógépes ikonográfiák megalkotói modern elméletnek álcázva mantráznak: a kép ereje sokkal nagyobb, mint a megszentelt szövegeké. Néhány utcával arrébb, a hajdani Heltai-, ma már Cipariu-téren a Szent Péter-bazilikára hajazó katedrálist építenek a görög katolikusok. Templomaikat itt-ott már nem is bitorolják, hanem elevenen fölfalatják bizánci mintára növesztett hatalmas hagymakupolákkal, ahogyan csak az ógörög legendákban nyelik el a titánok az elevenen szült isten-gyermekeket. Az évtizedek óta épülő betonkolosszus hivatalosan is a XX. századi Mártírok és Hitvallók Katedrálisa kíván lenni. Makovecz Imre tervezett csak ennél merészebb jelentéstartalmú, Szentek és Kárhozottak tiszteletére szánt nagytemplomot, amolyan magyar La Sagrada Familiát a maga sajátos és egyedi stílusában, amely, ha egyszer megépül a hálátlan Budapesten, csodájára járnak majd messzeföldről. Káromkodásból katedrális: vajon kiket festenénk a falaira, kortárs szenteket? A XX. század magyar történelme szempontjából a 2012-es év egyértelműen a falakra festhető kortárs szentek és kárhozottak emlékéve volt. Az egyik ilyen szent és kárhozott Raoul Wallenberg, az ember az embertelenségben. A másik a 120 éve született bíboros, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc egyik központi alakja, Mindszenty József, akit nemes egyszerűséggel csak a magyarok lelkiismereteként aposztrofál az utókor. Mindszenty mindkét embertelen és milliók életét követelő XX. századi diktatúrával szembeszállt – és mindkettő bebörtönözte őt. Így emelkedett a jelenkori magyar történelem és egyháztörténet egyik vezéralakjává olyanok társaságában, mint Apor Vilmos, Scheffler János vagy Márton Áron. Megalkuvást nem ismerő helytállása miatt a kényesen egyensúlyozó vatikáni diplomácia sem tudott vele életében mit kezdeni. Több, mint húsz esztendőnek kellett eltelnie hamvainak hazahozatala és a rendszerváltás után, hogy az igazságszolgáltatás békeidőben és jogállami keretek között olykor túlságosan is lassan őrlő malmai a végére járják Mindszenty bíboros teljes körű rehabilitációját. Kínzásának és kihallgatásának helyszínén, a hírhedt Andrássy út 60-ban jelenleg működő Terror Háza Múzeum egyik termében külön emlékhelyet alakítottak ki az üldöztetést szenvedő egyházi méltóságok tiszteletére. A terem központi kegytárgya a Mindszenty bíboros alakját idéző, egykor általa viselt liturgikus palást, a propaganda és a verbális agresszió szimbolikus kellékeként megjelenő tölcséres hangszórók ráirányított sokasága között. Aki valaha látta ezt az installációt, ugyanúgy megérti jelenkori történetünk egyik drámai epizódját, mint egy templomi freskótöredékről a Szent László-legenda lényegét. Október 23-a van, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc emléknapja. Remek alkalom, hogy megidézzük a XX. századi szentek és kárhozottak emlékét. Mindannyiunk lelkiismeretét! (Szabadság, 2012. október 23.)
VII./8. 2012 november
5.
Wass Albert
Karácsonyi narancsszüret Mullhalléknak itt Astorban emberemlékezet óta nem volt olyan narancstermésük, mint az idén. Az egyezernehány fa csak úgy roskadozott a termés alatt, sok ágat kellett támasztani, hogy le ne törjön. Bár a narancsfa kétszer ad termést évente – egyet decemberben s egyet májusban – az igazi, jövedelmező termés mégis a decemberi, mivel ilyenkor magosabb a narancs ára a messzi piacokon. Erre való tekintettel Mullhallék igyekeztek alaposan felkészülni a hatalmas narancstermés leszüretelésére. Sikerült négy családot leszerződtetniük, összesen tizennégy munkaerőt. Ebből tizenegy volt néger és három fehér. A fehéreket a véletlen sodorta ide. Az ember farmmunkás volt fent északon valahol és megromlott egészségére való tekintettel lejött októberben Floridába, hogy itt töltse a telet s megmentődjék a hideg időjárással járó megfázásoktól. Egyetlen kislányukkal itt béreltek Astorban házat maguknak s mikor megtudták, Csete György: Koronás jurta (Ópusztaszer) hogy Mullhallék munkásokat keresnek, jelentkeztek nála. December tizenkettedikén kezdték el Mullhallék a szüretet s bár a családdal együtt a dolgozók száma tizenkilenc volt, mégis lassan haladt a munka. Ehhez járult, hogy december közepén hirtelen olyan forróság kerekedett, hogy a narancs szinte szemlátomást sötétedett meg a fán. Naponta 25-30 tonna narancsot szállítottak el a teherautók a Mullhallfarmról, nem beszélve a túlérettekről és hibásokról, melyekből azonnal narancslét préseltek a helyszínen. Mégis huszonegyedikén az volt a helyzet, hogy a fáknak a fele sem volt leszedve még. Mullhall-papa körbe autózta a környékbeli városokat, de munkást sehol nem talált. Így aztán nem maradt más hátra, minthogy megfújja a riadót úgy, ahogy az itt a régi pionír-korból megmaradt: meghirdette a karácsonyi narancs-szüretet. Ez olyasmi, mint amit nálunk Erdélyben kalákának neveztek: a környék valamennyi épkézláb embere, asszonya és gyereke összeverődött egy megjelölt napon s kisegíti a gazdát a bajból. Mivel mi is Astorban lakunk, a meghívás bennünket is kötelezett. Annál is inkább, mivel négy fiamra való tekintettel – akik a Mullhall-gyerekekkel együtt járnak iskolába – ugyancsak számottevő erőtartalékot jelentettünk. Amerikában a Jézuska nem karácsonyestéjén érkezik, mint Európában, hanem – legkisebb fiam szerint a távolság miatt – csak első napjának reggelén. Huszonnegyedike rendes munkanap, semmiben nem különbözik a többitől s erre a napra hirdették meg Mullhallék a szüretet. Annak a napnak reggelén még sötétben reggeliztünk s a kelő nap hét órakor már indulásban talált. Én legszívesebben gyalog sétáltam volna át az alig másfél kilométerre fekvő Mullhall-gyümölcsösig, de fiaim, akik már amerikaiak, kijelentették, hogy az „nem illik”. Ők csak egy gyalogos embert láttak, amióta itt vannak s az is egy szökött fegyenc volt, ahogy azt városkánk egyetlen rendőre később kiderítette. Tehát beültünk mind a kocsiba s úgy hajtottunk át a szomszédba. Az országút szélén már valami harmincnegyven gépkocsi táborozott s egy hosszú sor vidám szüretelő, tréfával és nevetéssel a száján éppen kanyarodott be kosarakkal és létrákkal megrakva a fák közé. Nosza mi is becsatlakoztunk sebesen s egy perc alatt úgy szétszóródtunk, mintha nem is együtt érkeztünk volna. Engem az öreg postamester intett magához, aki egy kétágú létra tetején állt már és ollójával nyesegetve le a narancsokat egy nyakában levő zsákba hullatta őket. „Jöjjön csak”- mondta – „tartsa a kosarat”! „Ma nem lesz posta?” – kérdeztem tőle ingerkedve. „Nem hát” – felelte komolyan – „első a szüret.” Fölajánlottam, hogy majd én mászom a létrára, de nem engedett. „Előbb meg kell tanulja, hogyan szüretelik a narancsot”. Igaza is volt, mert bizony a narancs leszedése szakértelmet kíván. Aki úgy próbálná leszedni, mint az almát, az letépne egy darabot a termőnyársból is, pedig azon ott bimbódzik már a következő termés. Ollóval kell ügyelve levágni, hogy az ember meg ne sértse se a gyümölcsöt, sem a tartó szárat, mely tulajdonképpen nem szár, hanem vékony kis gally, úgynevezett „termő nyárs”, mely csupán három rendbeli termés leadása után, vagyis egy év múlva növeszt ki új hajtást és változik át ággá. A narancsfa egyébként is kényes szerzet. Csak a meleg, száraz homoktalajt szereti. Ezért itt Floridában, ahol közel van a talajvíz – valamikor egyetlen mocsár lévén az egész félsziget és ma is 68%-ban az bakhátakra ültetik, négyzetes kötéssel, rendszerint 5-5 méter távolságra. Amíg kicsinyek a fák, addig a törzset térdmagosságig feltöltik homokkal, hogy védelmet nyújtson úgy a hideg mint a meleg ellen. A fák közötti szabad teret állandóan tisztán, fű és gyommentesen kell tartani, anélkül azonban, hogy köztes termelést lehessen végezni, mint almafák közt szokás. A narancsfa gyökérzete ugyanis közvetlenül a felszín alatt terjed, úgy hogy még a kapálást sem tűri. A talaj megmunkálására külön rövid de élesfogú gereblyék vannak, kisebb narancskertekben kézi, nagyobbakban gépi használatra. Ezekkel lazítják és tisztítják meg a földet évente négyszer-ötször, szükség szerint. Nagy gondot és
6.
VII/8. 2012 november
szakértelmet igényel a nyesés is, amihez a legmegfelelőbb idő július-augusztus, a nyári rekkenőség ideje, mikor a növényzet életfunkciói ugyanolyan „dermedt” állapotban vannak, mint nálunk télen. Más időszakban könnyen „elvérzene” a narancsfa a nyesés következtében. Nyesésnél általában arra törekszenek, hogy alacsony és széleskoronájú fákat képezzenek, ami nagyban megkönnyíti a szedést. Láttam narancskerteket, ahol a fák nem voltak magosabbak két méternél, koronájuk átmérője azonban meghaladta az ötöt. Fontos művelet a permetezés is, úgy gomba mint légykártevők ellen. Egy bizonyos, a mi korompenészünkhöz hasonlatos gombabetegség különösen nagy gondot okoz a floridai narancstermelőknek. Ezeken a munkákon kívül még csak a trágyázás van, amit évente egyszer, december-január hónapokban végeznek. A műtrágyakeveréket készen lehet venni a boltokban, csak ki kell szórni és gereblyélni. Nagy gyümölcsösökben repülőgéppel végzik úgy a permetezést, mint a műtrágyaszórást, bár az utóbbit éppen olyan gyorsan végre lehet hajtani azokkal az új típusú traktor után akasztható műtrágyaszóró-gereblyékkel, melyeknek átfogóképességük négy és fél méter és teljesen tökéletes munkát végeznek. Mindezen munkák azonban eltörpülnek a narancs szedése mellett. Ez abból is látható, hogy bár csak egyetlenegy „cigaretta-szünetet” tartottunk, mégis délig csak két fát szedtünk le kettesben a postamesterrel. Ő szedte, én meg hordtam a kosarakat ki a rakodóhelyre, ahol a hatalmas narancsgarmada körül valami harminc gyerek végezte az osztályozás munkáját. Az első osztályú „étkezési narancs” egyenesen a teherkocsikra került, melyek szünet nélkül szállították a termést ki a 18 kilométerre levő vasútállomásra, a többi pedig ment át a tér túlsó oldalán álló présekhez, ahol hat nagyobb, középiskolás fiú egy-gallonos – kb. 4 liter – üvegkorsókba csorgatta az aranysárga narancslevet. Pontosan déli egy órakor a házgazda megfújt egy ócska réztrombitát, ami a délebédet jelentette. Árnyas pálmafák alatt szépen megterített hosszú asztalon álltak az ennivalók sorjában: sült pulyka, csirke, sertéskaraj, marhahús. Körítéseknek krumpli, zöldbab, zöldborsó, cékla, uborka és különféle gyümölcsíz. Zöldsaláta, salátakáposzta, zeller. Mindenféle tészták, pogácsák s végül egy hatalmas hűtőszekrényben legalább kétszáz liter fagylalt. Kellet is, mert voltunk rá valami száznegyvenen, ha nem többen. Italnak ott volt a friss, hűvös narancslé. Szeszesitalt – bár szesztilalom nincsen – nem szokás Amerikában az asztalra tenni, még ünnepi banketten sem, vagy születésnapokon. Még sört sem. Csak az Európából jött, idegen amerikaiak tartják ezt az európai szokást, a bennszülött amerikai vagy egyáltalán nem iszik szeszt, vagy ha iszik, akkor ezt „szemérmesen” cselekszi, mint valami kis szégyelleni való hibát és csak akkor veszi elő a borosüveget, amikor otthon van, vagy meghitt baráti körben. De nem is kívántuk a szeszt, ebben a rekkenő hőségben. Annál nagyobb keletje volt a fagylaltnak és a narancslének. Közben egy hangszóróval fölerősített villanygramofon szolgáltatta a zenét. Az étkezés úgy történt, hogy mindenki vett magának egy tányért, poharat és evőeszközt és sorban járult az asztalon kiállított ételek elé, megtöltve tányérját abból, amiből jól esett. Mindenki tréfált, hangoskodott, mintha a felnőttek is gyerekekké változtak volna arra a napra. Valami másfélórás ebédszünet után folytattuk a munkát tovább. Szinte megdöbbentünk, amikor a nap egyszerre csak nyugodni kezdett. Különösen hat a nem idevaló emberre a nyári időjárás és a rövid téli nap. Öt órakor egyszerre csak sötétedni kezdett. Még volt annyi időnk, hogy gyorsan befejezzük a megkezdett fát s már szólt a réztrombita megint. Újra összegyűltünk az előbbi térségben, de most nem volt terített asztal. „Mindenki töltse meg a kocsiját naranccsal!” adta ki a gazda a jelszót. Aztán sorba mindenki oda kellett menjen a préshez és kapott egy gallon-korsó narancslevet. Nekünk hat jutott s a kocsi hátulját már úgy megtömték a gyerekek naranccsal, hogy gond volt elhelyezni az üvegeket. Mikor ezzel is végeztünk, a legöregebb szüretelő munkás – egy nyugalmazott 86 éves hajókapitány – sorba állította a szüretelőket. Előre kerültek a gyereke, aztán a lányok, aztán a legények s hátulra a házaspárok. Fölharsant száznegyven torokból a régi pionírok indulója: „Föl, föl Krisztus katonái!” s így vonult be a szüretelő menet ősi szokás szerint a gazda udvarára. A Mullhall-ház előtt ott állt egy hatalmas, színes villanykörtékkel földíszített hatalmas karácsonyfa, legalább hat méter magos, sűrűlombú mocsári fenyő. Egy pillanatra torkunkon akadt az ének, olyan különös volt ez az átvonulás a nyári gyümölcsszüretből a karácsonyestbe. A pompás, fényárban úszó karácsonyfa előtt megállt a menet s az ének elhallgatott. Az öreg nyugalmazott tengerész, kezében egy naranccsal odalépett a fa alatt feszesen álló Mullhall családhoz. „Istennek áldását hoztuk meg e házhoz” – mondotta rekedt öreg hangon a régi pioníroktól fennmaradt köszöntést – „köszönjétek az Úrnak s ne nekünk. Békesség mindenkinek.” Azzal átadta a narancsot a gazdának. A gazda kihúzta kését, négybe vágta a narancsot s a négy szeletet négy felé hajította, széles lendülettel, a négy égtáj felé. „Amit az Úr adott, mindenkinek adta. Jusson belőle kicsinek és nagynak. Köszönöm emberek a segítséget!” Aztán mindenki sorba odajárult a karácsonyfa elé. A gazda kezet fogott mindenkivel s felesége mindenkinek kezébe nyomott egy csinosan becsomagolt kis ajándékot. A csomagocskák valóságos hegyet képeztek a karácsonyfa alatt. A becsomagolásuk belekerülhetett az asszonynak egy fél napba. Nekem egy kefe és egy fésű jutott, amikor a kocsinkhoz érve bontani kezdtük a csomagokat. Feleségemnek egy bordópiros nyakkendő (sál) s a gyerekeknek sorban: egy gumibaba, egy íj nyilakkal, egy riasztópisztoly és egy zsebkés. Rövid cserebere után mindenki megkapta azt, amit használni tudott. Majdnem utolsóknak indultunk haza. Sötét este volt már. Itt-ott az erdőkben karácsonyfák színes égői csillogtak elő házak ablakaiból. Szomszédunk, a finn már otthon volt s a nyitott ablakon át látni lehetett, ahogy az egész család ott állt az égő karácsonyfa körül s az apa osztogatta az ajándékokat. Ezek megőrizték az otthoni szokást s nem várnak reggelig. „Otthon most azt éneklik, hogy mennyből az angyal” – szólalt meg halkan a nagyobbik fiam. Tücskök ciripeltek a langyos estében s messziről hallani lehetett a mocsári békák kórusát. Furcsa volt elgondolni, hogy messze Magyarországon most hó van és hideg s kántáló gyermekek éneklik a falusi utcákon, hogy mennyből az angyal . . .” Föltéve, ha nem államellenes cselekedet ma angyalra várni Magyarországon. (Eredeti kézirat, CWA Irattára)
VII./8. 2012 november
7.
Gyermekek oldala - Gyermekek oldala - Gyermekek oldala József Attila
Dsida Jenő
Betlehemi királyok
Itt van a szép karácsony
Adjonisten Jézusunk, Jézusunk! Három király mi vagyunk. Lángos csillag állt felettünk, gyalog jöttünk, mert siettünk, kis juhocska mondta – biztos itt lakik a Jézus Krisztus. Menyhárt király a nevem, Segíts, édes Istenem.
Itt van a szép, víg karácsony, Élünk dión, friss kalácson: mennyi fínom csemege! Kicsi szíved remeg-e?
Istenfia, jónapot, jónapot; Nem vagyunk mi vén papok. Úgy hallottuk, megszülettél szegények királya lettél. Benéztünk hát kicsit hozzád, Üdvösségünk, égi ország! Gáspár volnék, afféle földi király személye. Adjonisten, Megváltó, Megváltó! Jöttünk meleg országból. Főtt kolbászunk mind elfogyott, fényes csizmánk is megrogyott, hoztunk aranyat hat marékkal, tömjént egész vasfazékkal. Én vagyok a Boldizsár, Aki szerecseny király. Irul-pirul Mária, Mária boldogságos kis mama. Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni már. Kedves három királyok, jóéjszakát kívánok!
Karácsonyfa minden ága csillog-villog: csupa drága, szép mennyei üzenet: Kis Jézuska született. Jó gyermekek mind örülnek, kályha mellett körben ülnek, aranymese, áhitat minden szívet átitat. Pásztorjátszók be-bejönnek és kántálva ráköszönnek a családra. Fura nép, de énekük csudaszép. Tiszta öröm tüze átég a szemeken, a harangjáték szól, éjféli üzenet: Kis Jézuska született!
8.
VII/8. 2012 november
˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜˜ KIÁLLÍTÁSOK "Das Antlitz des Fremden" - Die Münzen der Hunnen und Westtürken in Zentralasien und Indien ("Az idegen képmása" - a hunok és a nyugati turkok érmei KözépÁzsiában és Indiában) December 1.-én nyílik meg a Bécsi Szépművészeti Múzem érmegyűjteményében (Münzkabinett) a perzsa hunok és a nyugati türkök pénzveréséről szóló kiállítás. A kiállítás kronológiája a Kr.u. 4. századtól egészen az iszlám megjelenéséig tartó időszakig nyúlik. Hunokon az idők folyamán több népcsoportot is értettek, kezdve azokkal, akiknek feltartóztatására a nagy kínai fal épült, egészen Attila fejedelem († Kr.u. 453) népéig, amely az ő vezetésével Európa nagy részét meghódította. A hunok nagy hatást gyakoroltak India és Középázsia történelmére és kultúrájára is – s ezt a hatást hivatott bemutatni a kapuit 2013. szeptember 29.-én záró kiállítás. "A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött" John Cage, a huszadik század legérdekesebb avantgárd zeneszerzője a képzőművészet terén is jelentőset alkotott. 2012-ben, születésének századik évfordulóján Budapesten a Ludwig Múzeum nagyszabású kiállítást rendez. A vasfüggöny mögötti országokba tett látogatásai során fellépéseivel nem csak zeneszerzőkre, hanem számos fiatal képzőművészre is nagy hatással volt Kelet- és Közép-Európában. A kiállításon képzőművészeti munkái és kottái, valamint a műveiből rendezett koncertek és performanszok mellett John Cage kelet-európai utazásainak és itteni fellépéseinek a dokumentumait is kiállítják, feltérképezve a helyi művészeti közeggel való kapcsolatait, és máig tartó hatását ebben a régióban, kortárs kelet- és közép-európai művészek munkáin keresztül. A kiállítás 2012 november 23-án nyit és 2013 február 17-én zár.
Tisztelt olvasónk! Lapszámunkhoz ezúttal csekket is mellékeltünk, azzal a kéréssel, hogy lehetőségei szerint támogassa a Bornemisza Péter Társaság művelődési-irodalmi munkáját, valamint a Bécsi Posta megjelentetését. Hozzájárulását előre is köszönjük! Tisztelettel: Dézsi-Szente Zsuzsa, a BPT pénztárosa Absender: P.b.b. Péter Bornemisza Gesellschaft A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15.
Österreichische Post AG Info.Mail Entgelt bezahlt
www.bornemisza.at “Wiener Post“ Gefördert aus Mitteln der Volksgruppenförderung. Erscheinungsort: Wien Verlagspostamt: A-1060 Wien Medieninhaber und Herausgeber: Péter Bornemisza Gesellschaft, A-1060 Wien, Capistrangasse 2/15. Tel.: +43/6767196330. E-Mail:
[email protected] Redaktion: Zoltán Kászoni /// Bankverbindung: Creditanstalt Bankverein, A-1011 Wien, Schottengasse 6 BLZ: 11000. Konto Nr. 00207578600, IBAN: AT581100000207578600; SWIFT (BIC): BKAUATWW
Lapunk letölthető a BPT honlapjáról: www.bornemisza.at
