9. ÉVFOLYAMOS SZÖVEGGYŰJTEMÉNY TARTALOM

9. ÉVFOLYAMOS SZÖVEGGYŰJTEMÉNY TARTALOM I.

NOVELLÁK -

II.

VARRÓ DÁNIEL: BOCI, BOCI… VARRÓ DÁNIEL: ŐSZI SZONETT KARAFIÁTH ORSOLYA: SONG FOR FALL

16 16 17

DRÁMÁK -

IV.

2 4 5 8 10 12

VERSEK -

III.

VÁMOS MIKLÓS: POFON DALÁNYI LUCA: ELSŐ OSZTÁLYÚ SZÍVGOMBOLYAG JÓNÁS TAMÁS: A CSODAPIPA ÖRKÉNY ISTVÁN: BALLADA A KÖLTÉSZET HATALMÁRÓL CSERNA-SZABÓ ANDRÁS: MALACPECSENYE KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A KULCS

KISS NOÉMI: HÁZASSÁGSZÉDELGŐK (RÉSZLET)

SZÖVEGÉRTÉS

18 24

II.

NOVELLÁK Vámos Miklós: Pofon Az iskolát éppen tatarozták. Kívül is, belül is. Az osztályokban a plafont kitámasztották gerendákkal, melyeket hatalmas ácskapcsok fogtak össze. Kívül állványzatot építettek, az utca felől náddal beborítva. Mint minden iskola előtt, itt is erős vaskorlát állt a járda szélén, hogy a tanítás után kiözönlő gyerekek ne rohanjanak át az úttesten. A Nagyfiúk (a felső tagozatosok) nem rohantak, méltóságukon alulinak tartották. A Kisfiúk egy része sem rohant, legalábbis nem akart – őket a többiek sodorták. Ezek vagy jól nevelt vagy gyáva Kisfiúk voltak – vagy esetenként mind a kettő. Most fél egy múlt öt perccel. Nemrégen csöngettek, Kis-, illetve Nagyfiúkat ont a boltozatos, öreg nagykapu. Az állványzat egyik durva tartóoszlopának támaszkodva áll egy Nagyfiú. Ez a Nagyfiú igen rossz tanuló (kétszer is megbukott), és nagyon verekedős. Egyébként is van benne valami ijesztő – a fogai összevissza állnak, az arca folyton vörös. Ezenkívül az orra alatt hosszú forradás húzódik, és ott nem nő (az egyébként kunkorodó szőkésvörös) bajusz. A fején svájcisapka, lehúzva egészen a bal füléig. Szája sarkában cigaretta, néha kiveszi onnan, és a helyén kifújja a füstöt. Éppen a III/B osztály nyomult kifelé a kapun. Futottak, bár egyik-másik a szíve szerint lépésben jött volna. Minket most csak egyikük érdekel. Az illető közepes magasságú Kisfiú, egyáltalán nem Kisfiúbb, mint a többiek, de kevésbé sem Kisfiú, mint azok. Persze azért különbözik is tőlük. (Hiszen a Kisfiúk különböznek egymástól.) Lökték hátulról, kénytelen volt futni. A kapunál megbotlott, és a Nagyfiúra zuhant. – Nem tudsz vigyázni, öcskös? – mondta az, és ellökte magától. Ám a kapun kibuggyanó újabb gyerekhullámról visszapattanva a Kisfiú ismét a Nagyfiú karjai között találta magát. – Hát löknek! – méltatlankodott. – Akkora pofont kapsz, hogy leszárad a fejed! – sziszegte a Nagyfiú, és újra odébb taszí- totta. De a Kisfiú megint csak visszapenderült a korláthoz. – Nem hiszed, hogy szájon váglak? – ragadta meg a Nagyfiú a Kisfiú gallérját. A Kisfiú hallgatott, majd felnézett rá. – Hát üss! – mondta csendesen. – Micsoda? – Üss, ha akarsz. A Nagyfiú meghökkent. – Mi az, hogy üssek? – Hát üssél, na! A Nagyfiú még egyszer végigmérte a Kisfiút, vékony lábaira, keskeny vállára siklott a szeme. Megvakarta a fejét, és följebb tolta a sapkát. – Te azt hiszed, hogy erősebb vagy nálam? – Dehogy hiszem! – Hát akkor? – tette csípőre a kezét a Nagyfiú. Lehajolt, egészen közelről nézett a Kisfiú arcába. – Ha meg akarsz verni, úgysem tudom megakadályozni! – mondta az. A Nagyfiú csapdát sejtett. Összeráncolta a homlokát, tanácstalanul nézett körül. A kapu már üres volt, csak egyegy lemaradt Kis-, illetve Nagyfiú jött ki rajta időnként.

2

Három Kisfiú (III/B-sek) az eseményeket figyelte – persze tisztes távolból. Közöttük volt Bors, aki még éppen hogy Kisfiú, de már tulajdonképpen Nagyfiú. (Ötödikbe kellene járnia, ám kétszer bukott osztályismétlésre, ezért harmadikos.) – Szaladj el! – kiáltotta oda Bors a Kisfiúnak. – Nagyon erős, nagyon meg fog verni! – mutatott a Nagyfiúra. A Kisfiú a fejét ingatta. Végiggondolta már. Ha ő nekiiramodik, a Nagyfiú utoléri, és még sokkal jobban megveri. Vagy máskor találkoznak, és akkor veri meg. Állandóan veszélyben lesz, örökösen rettegni fog. Különben is, a Nagyfiú bizonyára gyorsabban fut, mint ő. Ez tény. A Kisfiúnak vékony és rövid lábai voltak. Legjobb túlesni rajta! – gondolta. – Utána nyugodt lelkiismerettel mehetek haza. A Nagyfiú titokban azt remélte, hogy a Kisfiú megfogadja a tanácsot és elfut. Már régen lecsillapodott a dühe, indult volna a dolgára. A kapu üres volt, mindenki elment, csak ők ketten álltak ott a korlátnál. A Nagyfiú értetlenül rázta a fejét. A csend egyre zavartabb lett közöttük. – Te! – szólalt meg rekedtes hangon a Nagyfiú. – Menj el, fuss el, csinálj, amit akarsz! – és ezzel hátat fordított a Kisfiúnak. Ismét cigarettára gyújtott. Eltelt néhány perc. Hátrasandított a válla fölött. A Kisfiú ugyanott állt, ahol eddig. – Mondd, most mi a fenének nem mész el? – kérdezte a Nagyfiú. És hogy a Kisfiú nem válaszolt, hanem csak nézett rá engedelmesen, a keze tétován megindult felé. A pofon sokkal komolyabbra sikerült, mint ahogy a Nagyfiú szánta. A Kisfiú feje nekiütődött az oszlopnak, nagyot koppant. És amikor mindezek után a Kisfiú – ahelyett, hogy elfutott volna vagy sírni kezdett volna – szótlanul letörölte a vért az orráról, majd lassú mozdulatokkal zsebkendő után kotorászott – a Nagyfiú nekiesett, és agyba-főbe verte.

3

Dalányi Luca: Első osztályú szívgombolyag Itt ülsz szívem mellett szorosan. Combunk összeér az ürességben s elmosolyodunk. Nehezen viselem. Ordítanék, hogy „Szeretlek, te bolond!”, de meghallanád. Fáj és mégis olyan boldogító. Pilláimat lassan lehunyom, mély levegő, és azt kívánom, legyen csak egy picit egyszerűbb, csak kapjak levegőt a közelében, csak állni tudjam mosolygó szemeinek ádáz támadását. Kinyitom a szemem, s furcsálkodó tekintetedbe botlom. Egy pillanatnyi, mosolynak titulált rángással jelzem, hogy minden rendben (persze egyáltalán nincs), rám mosolyogsz, s már bambulsz is tovább semmibe révedő tekintettel. Kezed után nyúlnék, hogy fektetett nyolcasokat simogassak belé, jelezve az érzéseim időbeliségét, de hirtelen meggondolom magam s újra ölembe ejtem remegő kezem. Miután meggyőződöm róla, hogy gondolataidba merültél, én is becstelen révedezésbe zuhanok... Ó, ha közel, olyan közel jöhetne hozzám, hogy szapora lélegzetünk és szívverésünk már a másikba fúródna. Vajon milyen lenne lábujjhegyre ágaskodni, forró nyaka köré fonni két követelő karom és csak nézni azt az éjféli égnél is sötétebb szempárt, elveszni a végtelenben, melyet tekintete kínál és soha többé elő sem merészkedni. Védve minden rágalomtól, rosszmájú megjegyzéstől, megsemmisítő pillantástól... Milyen lenne ajkainak érintése? Milyen lenne védelmező ölelését magamon érezve, bársonysuttogását hallgatva öntudatlanságba révedni... Nem tudom. Nem vagyok bizakodó, de borúlátó sem. De egyvalamit tudok... Sosem fogom őt kiírni magamból igazán és sosem fogom nem szeretni őt. Lehet, meg kéne osztanom vele a tényt, hogy nekem mindig ı lesz a kedvencem?! Mindeközben a sok órán elhangzott sületlenségtől megtelve, ismét felém fordítod barna tekinteted s megszólalsz (persze egész halkan, hogy csak én halljam). Az én szívem eközben földöntúli tornagyakorlatokat végez... – Minden rendben? Olyan, mintha nyomasztana valami... Igen, ez az. Itt az ideje. Ezúttal bátor és szemérmetlenül nyílt leszek. Elmondom neki! – Hát, ami azt illeti – felelem – van valami, amit csak neked mondhatok el... – Na, és mi az? – reagál könnyedén, fél mosollyal. – Izé... Én nekem... És akkor megszólalt a csengő.

4

Jónás Tamás: A csodapipa Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, öreg cigányember. Ez az ember egész életében igen szerencsétlen volt. Nem hogy vagyont nem tudott magának gyűjteni, de még az Isten is megverte minden bajjal. Magára maradt az ember öregségére, a feleségét és három szép fiát is ő temette el. Hej, megharagudott az öreg az Istenre. Ahogy egyedül töprengett rossz sorsán szegényes házában, elhatározta, hogy most már ellenére tesz a szerencsétlenségének, még ha Isten ellen is kell tennie. Felszaladt a padra, hogy keressen valamit, ami segítségére lehet a dolgában. Volt ott mindenféle kacat, ócskaság, még két szem diót is talált, de a szerencsét hozó tárgyra csak nem bukkant rá. Már le akart mászni a padról, amikor a padfeljáró felső fokán megpillantott egy öreg pipát és mellette egy zacskó dohányt. Töprengett, hogyan kerülhetett az oda, de csak nem emlékezett rá. Magához vette, hogy legalább füstölhessen, amíg a szerencséjén gondolkodik. No, amikor beleszívott a pipába, akkor lepődött csak meg igazán! Csuda volt-e vagy rontás, igaznak azért igaz, úgy higgyétek el: már az első szippantás után észrevette, hogy valami furcsa történt vele. Úgy kitisztult a hallása, hogy még a harmadik szomszéd sustorgását is meghallotta ott, ahogy volt, ültiben. – Asszony – suttogta a harmadik szomszéd a feleségének –, az aranyat a pottyantós mögött ástam el három lépésre! Senkinek egy szót se róla! Mit gondolt az öreg, kapta magát, szaladt át a harmadik szomszédhoz: – Engedj be, jó ember, kérdezek valamit tőled, amitől elvörösödsz! – dörömbölt az ajtón. Addig zörgetett, hogy a szomszéd beengedte. – De akkor kérdezz, mert mérgemben meg talállak ütni, hogy az este közepin zavarkodsz – morgolódott a szomszéd. – Az a három lépés a pottyantóstól nyújtott lépés-e vagy csak olyan rövid? Elvörösödött a szomszéd. Könyörgött az öregnek, hogy el ne fecsegje a titkát. Esküdözött, hogy becsületesen gyűjtögette az aranyat, félti is őket, mint a szemfényt. – Jól van, hallgatok, ha elviszel valakihez, aki nálad is gazdagabb, aki nálad is nagyobb úr! – Viszlek holnap a bíróhoz! Másnap szekérre ültette a szomszéd az öreget, s vitte három falun át a bíróhoz. Megy a cigány a bíró házához, de nem akarják beengedni a fegyveresek. – Márpedig énnekem bent dolgom van! Mondják az úrnak, hogy olyan ember jött hozzá, aki olyat kérdez tőle, amitől elvörösödik! Mennek a katonák jelenteni. Az öreg addig leült az árok szélére, belekezdett pipázni, oszt fülelt. Hallja ám, hogy a bíró sutymorog a favágóval valami ötven szekér fáról, amit el kell lopni a szomszéd megye erdeiből. Jönnek a katonák, hogy a bíró látni akarja azt a szemtelen embert, aki azt állítja, hogy elvörösíti őt. Megyen az öreg nagy bátran a bíró elejibe. – No, vörösíts meg, vagy ha nem, deresre húzatlak! – kiáltja a bíró. – Van-e bíró uramnak ötven nagy szekere, vagy kölcsön kell kérni valahonnét? – kérdezi az öreg huncut nyugalommal. Lángba borul erre a bíró arca, mintha a nap hevítette volna. Elküld mindenkit, csak ketten maradnak az öreggel. – Mondjad, mit kérsz a hallgatásért! – Nem sokat, csak vitessen az úr engem egy nálánál is nagyobb úrhoz! – Viszlek holnap a királyhoz!

5

Mennek másnap lovas hintóval a királyhoz. Estére érnek a kastélyhoz, már a király éppen az esti ebédre készülődik. Mennek jelenteni, hogy egy öreg cigány érkezett, aki azt állítja, hogy olyat tud kérdezni, amitől a király elvörösödik! Az öreg addig bepipázott, oszt fülelt. Hallja, hogy a szakács meg a hoppmester sutymorognak az egyik sötét szobában, hogy melyik ételbe öntsék az erős mérget, amit a király elé visznek esti ebédre. Éppen jönnek az öregért, hogy vigyék a király elé, aki nagy kíváncsiságában rögtön magához rendelte. – Akkor kérdezz, de ha nem vörösödök el, karóba kerülsz! – Kérdezek én, de csak akkor, ha már ide ér az esti ebéd – mondja az öreg. No, hozzák az ételeket, akkor odasúgja az öreg cigány a király fülibe. – Kettőt is kérdezek hamarjába: vajon melyik ételbe tették a mérget, és kicsoda: a szakács-e vagy a hoppmester? Elvörösödik mérgében a király, amikor megérti, amit az öreg mond. Rögtön megparancsolta a szakácsnak és a hoppmesternek, hogy ők kóstolják meg először az ételeket. Azok meg térdre estek, és reszketve vallották be, hogy meg akarták ölni a királyt, mert az ellenséges ország királya megfizette náluk ezt a gonoszságot. A király rögtön tömlöcbe vettette az árulókat. – No, megmentetted az életemet. Mit kérsz érte? – szólt akkor a király az öregnek. – Nem sokat. Vitess engem egy náladnál is nagyobb úrhoz! Hej, töpreng erősen a király, hogy hova vitesse az öreg cigányt, amikor az országban ő a legnagyobb úr. Akkor aztán kitalálta: – Elvitetlek én téged az ördöghöz, mert annak a pokolban sokkal több lelke van, mint nekem alattvalóm. Annak nagyobb úrnak kell lennie. Viszik másnap az öreget királyi katonák a pokol kapujáig. De ott aztán kirakták a kocsiból, oszt rögtön fordultak is vissza, mert inukba szállt a bátorságuk. Leül az öreg a pokol kapuja előtt, rágyújt a pipájára, s pöfékel, mintha csak otthon lenne. Négyet-ötöt is szívnia kellett, hogy megtisztuljon rendesen a hallása, mert bizony igen nagy birodalom az a pokol, messzire kellett benne hallgatóznia. Hallja ám, hogy a gonosz lelkek összesúgnak a pokol legnagyobb mélyiben, hogy ellopják az ördögtől a kapukulcsot, oszt visszaszöknek a földre. Kiderítették valahogy, hogy az ördög a patájában rejtegeti a kulcsot. Odaugrik az öreg a kapuhoz, s tiszta erővel elkezdi verni. Nagy mérgesen kidugja a fejét az ördög a kukucskalyukon. – Mit akarsz, öreg? Ide nem lehet ám csak úgy bejönni! – Nem is akarok én, csak kérdeznék valamit, amitől elvörösödsz! – Kérdezzed! De ha nem vörösödök el, bekaplak ide, oszt itt is tartalak, míg a világ világot bír. – Arra lennék én kíváncsi, hogy a bal vagy a jobb patkódból kell-e a lázadóknak kilopniuk a kapukulcsot? Elvörösödik az ördög mérgében, hogy kiderítették a titkát. Elmondja neki az öreg, hogy mit hallott: bizony meg akarnak szökni a gonoszok a pokolból. – Jól van, öreg cigány, megmentettél a nagy szégyentől! Mit kérsz cserébe? – Mit kérhetnék? Vigyél engem egy náladnál is nagyobb úrhoz! – No, az csak az Isten! Holnap odaküldetlek, mert én oda nem mehetek veled. Másnap az ördög egy deszkára ültette az öreget, belerúgott kétszer a fába a patkós lábával, oszt mormogott valami varázsszavakat. Felemelkedett a deszka, vitte az öreget az egekbe. No, egyszer csak beüti az öreg a fejit valamibe. Az bizony az ég volt. Megérkeztek a mennybolthoz.

6

Megkereste az öreg a mennybolton a bejáratot, oszt azon felkapaszkodott a mennyországba. Jaj, de szép vidékre érkezett! Elmondani nem lehet, elképzelni is csak úgy, ahogy az képzeli el a teliholdat, aki még sose látta. Az öreg leheveredett a sűrű, gyenge fűbe, s mosolygott, mint egy kisgyerek. Így találtak rá az angyalok, akik kérdezgetik rögtön, hogyan került hozzájuk. De az öreg nem mondott semmit, csak azt hajtogatta, hogy vigyék őt rögtön az Isten elejibe, mert olyat tud tőle kérdezni, amitől az elvörösödik! Felemelték az angyalok, oszt vitték a Mindenhatóhoz. Az öreg, amikor odaértek, behunyta a szemét, hogy meg ne vakuljon a fényességes Mindenható látványától. Csukott szemmel állt az Úr előtt, amikor az megkérdezte tőle: – Mi az, öreg cigány, amit kérdenél tőlem, hogy én attól elvörösödök? Kedves volt nagyon az Úr hangja, meg is szeppent az öreg, de már eltökélte, hogy még ha leküldik is a pokolba, ő megkérdezi, ami a szívét nyomja: – Hát én csak azt kérdezem, hogy miért kellett nekem életemben annyit szenvednem, elvesztenem a családom, öregségemre egyedül maradnom, amikor én egész életemben becsületesen viseltem magam meg a sorsomat? Hej, zavarba jött akkor az Isten, pirosult az arca, mint az alkonyati Nap. Szólani se tudott. – No, ahogy volt már, úgy volt – szólt helyette a cigány –, hanem itt van nekem ez a pipám! Szívjon bele az Úr néhányat, hogy meghallja ezentúl, ha valaki panaszkodik lent, a földön! Ezt a mesét nekem a nagyapám mesélte, annak pedig a dédapja, annak meg a szépapja, de már ők sem tudták pontosan, hogy akkor az Isten beleszívott-e abba pipába vagy nem.

7

Örkény István: Ballada a költészet hatalmáról A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak ritkán fordult elő. Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt: - Megvan az utolsó négy sor! Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort. - Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben. A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott. Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta nyitni a fülke ajtaját. Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt, hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának. Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat, aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a lámpa, a fülke megállt és várt. Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak, legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban. Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult, végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével. Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé. Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van

8

dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik fülkének akkor már hűlt helye volt. Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyenvölgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán, és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten. * A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az a hely, ahol a fülke letanyázott. A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a telefonkagylót. A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt még senki sem tett panaszt.

9

Cserna-Szabó András: Malacpecsenye Micimackó egy nap arra ébredt, hogy semmi dolga nem akadt. Nem volt kedve felkelni. Künn, a Százholdas Pagonyban tombolt a hóvihar. Aztán medvénk megunta a forgolódást, és mégiscsak felkelt. A gramofonra kedvenc Halász Judit-lemezét tette fel, majd a kamrába indult mézért. A bödönt az asztalra helyezte, leült, finom mancsát belemártotta az édes matériába. Szájához emelte balját, s egyetlen hatalmas nyelvcsapással eltüntette róla a nyúlós nyalánkságot. – Fújj – üvöltötte Micimackó mérgesen, s a padlóra fújta a mézet. – Ha így folytatom, skarlátot kapok az egyhangú étkezéstől. Micimackó ugyanis utálta a mézet. Sőt, utált minden sztereotípiát. Azért, mert ő történetesen medvének született, miért kellene rajongania a mézért? Azért mert idióta mese- írók ezt várják el tőle. Nem, nem és nem. Kiáltotta, majd földhöz vágta a mézes bödönt. Felvette sapkáját, sálját, majd megpróbálta a hasán kissé lejjebb húzni pólóját, de nem ment: a ruhadarab L-es volt, a medve pocakja pedig XXL-eset kívánt volna. – Azért annak a csávónak is adnék pár sallert az orrára, aki egy hideg pagonyban élő mesehősnek ilyen kinőtt rongyot rajzol a hasára – mérgelődött Mici, azzal kivágta házikójának faajtaját. Malacka háza felé vette az irányt. Arcán komisz ráncok húzódtak, gyomra pedig korgott az éhségtől. Mikor barátja házához ért, szó sem volt kopogásról. Medvetalpával rúgta be a rozzant ajtót. Malacka éppen a fotelban ült és intenzíven bénázott. – Mi a fenét csinálsz, te malac? – üvöltött Micimackó. Malacka hosszú órák óta próbált megpucolni egy narancsot, de hol kiesett a gyümölcs a kezéből, hol megvágta késsel az ujját, hol szembespriccelte magát a narancs levével. Keze véres volt, arca ragadós a gyümölcslétől. – Mit csinálnék, Micimackó? Bénázok. Tudod, milyen szerencsétlen vagyok. Kicsi, béna, meg a komplexusaim. Nem ismersz esetleg egy jó pszichiátert. Igazán rám férne... – Elhallgass, te szopós malac! Nem segítek! Elegem van belőled. Nem tölthetem az életemet azzal, hogy egy folyton bénázó apró disznót pátyolgatok. Különben is, vége lesz itten a bőrdíványos palivilágnak! Jönnek a farkastörvények! Győzzön az erősebb! Le a méz és a szeretet illúziójával! A szív uralmát ezennel felváltja a has birodalma. Jön a medvefeletti medve. Azzal Micimackó kirántotta Malacka konyhafiókját, s onnan egy fanyelű húsvágó kést kapott elő. Az apró sertés úgy remegett a fotelban, ahogy orosz regényekben a nyárfa le- vele szokott. Micimackó egy határozott suhintással levágta barátjáról a csíkos kisruhát, s közben azon morfondírozott, vajon milyen lelki alkat lehet az, aki egy malacot darázsnak rajzol. Három óra múlva a kakukkfüves, majorannás sült hús illata tovakígyózott a berúgott ajtón át, s kavargott a Pagony felett. Először Tigris pattogott oda Malacka házához, akár egy piros pöttyös gumilabda, ő érezte meg először az illatot, mert tudvalévően a tigriseknek van a világon a legjobb orruk.

10

– Micsoda fenséges malacpecsenye, csoda, hogy nem egy tigris készítette, hiszen a pecsenyesütéshez a világon legjobban a tigrisek értenek, ez köztudott – kiáltott Tigris. – Elegem van a répából, húst akarok! – dühöngött Nyuszi. – Az aprólékból becsináltat lehetne csinálni – okoskodott Bagoly. – A füle lehet Zsebibabáé? – kérdezte Kanga, száján szelíd és anyai mosollyal. Azzal elkezdődött a lakoma, falták az ízes húst, s nem szóltak egy árva szót sem, csak tömték mesefejüket. Egyedül Füles szólalt meg, mikor már kissé jóllakott: – Malackát nem hívjuk enni? – kérdezte bátortalanul. Az állatok összenéztek, majd egyszerre üvöltötték Fülesnek: – Maaarha! – Nem, szamár – motyogta csonkán Füles, mert zavarában leesett a farka. A dolgok későbbi lefolyásáról csupán annyit: a has birodalma tényleg megvalósult a Százholdas Pagonyban. Igaz, nem volt hosszú életű. Tigris pár nap múlva bebizonyította, hogy a világon a legjobb rántott baglyot a tigrisek tudják elkészíteni. Nyuszi a répás tigristokánnyal aratott nagy sikert kis barátai előtt. Micimackó a nyúlpaprikás mezején tündökölt. Füles viszont a medvepörköltre kapott rá. Ha nincs ló, szamár is jó, mondta Zsebibaba, mikor a spájzban felakasztotta Fülesből készült csípős kolbászait. Kanga pe- dig azt a tételt támasztotta alá, miszerint nemcsak a forradalmak eszik meg saját gyerme- keiket... Arról pedig mar csak Róbert Gida tudna részletesen és ízesen mesélni, milyen is az igazi, faszénparázson készült, jól átsütött kengurusteak.

11

Kosztolányi Dezső: A kulcs Egy tízéves kisfiú odalépett a kapushoz. - Hol van kérem az illeték-osztály? - Harmadik emelet, 578. - Köszönöm szépen - mondta a kisfiú. Nekivágott a rengeteg épületnek, mely kongó folyosóival, zord, penészes boltozataival úgy terjengett körötte, mint ismeretlen világ. Iramodott a különböző lépcsőkön, hármasával hágva a fokokat. Fölért a harmadik emeletre. Itt ide-oda bolyongott. Nem találta az 578. ajtót. A számozás a 411-ig haladt, aztán elakadt, s hiába járta végig a folyosót többször is, az 578. ajtónak nem volt se híre se hamva. Amikor már percekig tévedezett, szembejött vele egy testes, őszbecsavarodott öregúr, iratokkal hóna alatt. A kisfiú tisztességtudóan leemelte sipkáját. - Kezét csókolom, Szász bácsi. Nem tetszik megismerni? Takács Pista vagyok. - Pista - ámuldozott az öregúr -, jaj, de megnőttél, Pista. Hát te mi járatban vagy itt, Pista? - Édesapámat keresem. - No várj - szólt az öregúr. - Majd odavezetlek. Az öregúr megindult lassan, súlyos elefántlépteivel. A fiúcska hajadonfőtt követte s oldalról rá-rásandított, kíváncsian. Szász bácsi gondokba merülve ballagott. Többé egy árva szót se szólt. Ő is a 411. ajtóig ment, de ott benyitott, áthaladt egy irodán, ahol álló íróasztalnál hivatalnokok körmöltek, fölrántott egy ajtót, lefelé botorkált három rozoga falépcsőn, egy fából eszkábált, homályos, villannyal világított átjáróra ért, mely a törzsépületet az új épületszárnnyal ragasztotta össze, s ezen a hosszú, poros, döngő átjárón bandukolt sokáig, mintha a világ végére igyekeznék, majd miután fölmászott három rozoga falépcsőn, kijutott egy szűkebb, de tisztább és világosabb folyosóra. Ennek végén egy ajtóra mutatott, mely szemöldökfáján három számot viselt: 576., 577., 578. - Itt van - mondta. - Szervusz. Pista megvárta, míg eltűnik szeme elől szótlan, de készséges kalauza, aki elefántlépteivel visszafelé gurult azon a végeérhetetlennek tetsző úton, melyet az imént együtt tettek meg. Aztán szemügyre vette magát egy nyitott ablak üvegén. Nyálazta tenyerét, simította vele szőke haját. Harisnyája lógott, nem takarta el a rövid nadrág, ezért harisnyáját fölfelé húzogatta, nadrágját lefelé. Harisnyája egy helyütt foltos is volt, egy helyütt lyukas. Cipője pedig poros. Ezt zsebkendőjével törülgette. Még nem járt itt. A hivatalról otthon sokat hallott. Apja mindig ezt hajtogatta: „a hivatal, a hivatal, a hivatal." Anyja is: „szegény apád a hivatalban, a hivatalból, a hivatalért". A Hivatal úgy vette körül, mint holmi rejtélyes, mindenütt jelenlevő, ünnepélyes, szigorú, fényes és megközelíthetetlen valóság. De eddig nem látta. Semmiféle ürügyön nem juthatott ide, mert apja minden próbálkozása elől kitért, nem szerette, ha ott zaklatják, azon a véleményen volt, hogy „nem gyermeknek való" és „ami nem gyermeknek való, az nem gyermeknek való". Vele különben se lehetett tréfázni. Izgatottan nyitott be az 576., 577. és 578. ajtón.

12

Egy teremben ember ember hátán szorongott, várakozók nyája, s hátul a farács mögött hivatalnokok görnyedeztek, bezárva, mint a rabok. Pista nyújtogatta a nyakát. Jobbra egy kisebb szoba volt, melynek ajtaját nyitva hagyták. Ide lépett be. - Takács István urat keresem - fordult egy fiatalemberhez, aki tízóraizott. - Balra utasította a fiatalember, s anélkül, hogy rátekintene, beleharapott a kolbászába. Pista a terem tömegén átfurakodva, a bal szobába tartott, mely pontról pontra hasonlított az előbbihez. Itt egy nagy íróasztalt látott. Annál se apja ült, hanem egy nyakigkopasz úr. De már megismerte apja szőke-deres haját, izmos tarkóját. Háttal ült neki, egy falhoz támasztott kis íróasztalnál, a sarokban. Lábujjhegyen közeledett feléje. Az íróasztalnál nem tudott tovább jutni a könyvek fölpolcolt halmától. Mélyen meghajolt. Apja nem vette észre. Zavarában köhögött. - Kezedet csókolom, édesapa. - Mit akarsz? - kérdezte Takács. - Anya küldött. - Miért? - A kulcsért. - Miféle kulcsért? - A kamrakulcsért. Azt hiszi, magaddal hoztad, tévedésből. - Mindig zavartok - fakadt ki Takács és fölkelt. Turkált a zsebeiben. Az asztalra csapott egy cigarettatárcát, egy papírba csomagolt vajas zsömlét, egy szemüvegtokot, egy jegyzőkönyvet meg egy zsebkendőt. - Nincs - állapította meg dühösen -, nincs. Keressétek otthon. Pista lesütötte szemét. Az íróasztalt nézte, a kis, nyomorék, hektikás íróasztalt. Nagyobbnak képzelte. Legalább akkorának, mint a másikat, amelyiknél a kopasz írt. Takács egymás után forgatta ki zsebeit is, s közben, hogy haragját hűtse, pirongatta fiát. - Aztán hogy jössz ide, tisztességes emberek közé? Csupa piszok vagy. Meg se mosdottál. A cipőd, a harisnyád. Mint egy csavargó. Nem szégyelled magad? - Ez a fiad? - kérdezte a kopasz. - Az - dörmögte Takács. - Haszontalan. Mindig kódorog. A labdán jár az esze, nem a könyvön. - De most szünidő van - jegyezte meg a kopasz. - Vagy tán megbukott? - Majdnem - sóhajtott Takács. Ekkor a nadrágzsebéből a padlóra hullt a kamrakulcs. - Ott van - szólt Takács. Pista a kulcs után ugrott, fölemelte s indult. Künn azonban, a teremben, egyszerre többen kiáltották: - Takács, Takács. Olyan izgalom támadt, mintha tűz ütött volna ki. Sokan megjelentek az ajtóban is, s a csoportban végre feltűnt az izgalom okozója és magja: egy fürge, incifinci úr. Takács, aki éppen visszadugdosta kifordított zsebeit, a földig bókolt. - Parancsoljon, méltóságos uram. A kis ideges emberke átnyújtott neki egy papírlapot, melyre kék irónnal néhány szám volt írva. - Takács - rendelkezett -, gyorsan hozza át nekem ezeket az iktatóból. - Azonnal, méltóságos uram - olvadozott Takács. Máris rohant úgy, ahogy volt, kalap nélkül. A szobában csönd volt. Az a csoport, mely a főnököt idáig kísérte, mint testőrsége, szétoszlott. Mindenki buzgón dolgozott.

13

A főnök le-föl sétált csikorgó gomboscipőjében. Várta vissza Takácsot, az okmányokat az iktatóból. Unalmában egy képet nézegetett a falon. Fölvett egy könyvet az állványról, kinyitotta, nagy zajjal visszadobta. Érzett, hogy itt ő a házigazda, az úr. Pista, aki a főnők érkezésekor a zűrzavarban nem tudott kijutni az ajtón, itt rekedt. Egy darabig az íróasztal mellé lapult, majd letelepedett az ott púposodó könyvhalomra s harangozott lábaival. Figyelte a főnököt. Ez az apró emberke egy furcsa madárhoz hasonlított. Mozgékony orrán erősen villogott a csíptető. Kis feje volt, középütt elválasztott, gyér ezüsthajjal. Kezeit összedörgölte, s ekkor száraz, idegesítő, érdes hang hallatszott, mint amikor üvegpapírral sikálnak valamit. Egyszerre megállt a kopasz íróasztala előtt s ezt kérdezte: - Ki itt ez a gyerek? - Takács kartárs fia - felelte a kopasz. A főnők hallgatott. Tovább folytatta sétáját. Amikor Pista elé ért, megszólította: - Hogy hívnak? - Takács Istvánnak - felelte csengő hangon és bátran Pista, aki már talpra ugrott s feszesen kihúzta magát. - Hányadikba jársz? - Második gimnáziumba. - Milyen a bizonyítvány? - Nem valami fényes. - Hogyhogy? - Van egy elégséges is. - Miből? - Latinból. - És a többi? - Jeles. De van egy jó is. Számtanból. - Mi akarsz lenni? - Még nem tudom - mondta Pista szünet után, vállát vonogatva, szemérmesen. - No mégis? - Repülő -. vallotta be Pista, halkan. - Repülő? - kérdezte a főnök hangosan és csodálkozva. - Miért éppen repülő? Pista válaszolni készült erre a nagy és nehéz kérdésre, amikor lélekszakadva jött vissza apja. Fakó homloka verejtékezett. Néhány, zsineggel összekötött ívet nyújtott át a főnöknek: - Méltóztassék parancsolni. - Köszönöm - szólt a főnők, de nem rá tekintett, hanem erre a lelkes, piros arcú kisfiúra: - Elbeszélgettünk a fiával - újságolta Takácsnak, mosolyogva. - Kedves, értelmes fiúcska. Úgy látszik, jó tanuló is. - Igen, méltóságos uram - lelkendezett Takács -, iparkodó, szorgalmas gyermek - és fiára pillantott. - Most siess haza, fiacskám, édesanyád vár - és átölelte, megcsókolta. - Szervusz, Pistukám. Pista fülig vörösödött, meghajolt mindenki előtt, de előbb édesapja előtt, s már ment visszafelé a hosszú úton, az új épületszárnyon, a homályos átjárón, a zegzugos folyosókon, a kanyargó lépcsőkön. „Pistukám" - tűnődött. Miért hívott így? Otthon sohasem nevez így. Aztán arra gondolt, hogy az íróasztala a falnál áll, egész hátul, a sarokban, s olyan kicsike, de azért nagy, nagyobb, mint a főnők, legalább egy fejjel nagyobb.

14

Ezek a gondolatok összekuszálódtak. Arca, füle égett. Szorongatta izzadt kezében a kulcsot. Boldog volt, zavart, nyugtalan és riadt. Amint ment, ment azon a döngő átjárón, a sóhajok hídján, ajtókat nyitogatva és csukogatva, eltévedt. Így negyedórába telt, míg kiért a széles főlépcsőre s megpillantotta a főkaput a tűző, nyári napfényben s a kapus aranypaszományos sapkáját. A kapus megállította. - Mi az, kisfiú, te sírsz? Ki bántott téged? - vallatta. - Senki - szipogta és az utcára szaladt. A sarkon megtörölte könnyektől csorgó arcát. Aztán szaladt-szaladt, a kulccsal a kezében, hazáig.

15

VERSEK Varró Dániel: Változatok egy gyerekdalra (részlet) Csokonai Vitéz Mihály Bőgicsélő tarka lényke, Szívemet lakó tehénke, Ah, mért lettél ily nehéz? Faldogáló kicsi szádtól, Harmatgyöngyös orrocskádtól Vidor kedvem mért enyész? Odahagytam borozásim, Feledém víg torozásim, Míg te éltetőm valál, Pegazomról leugortan Csak terajtad bocigoltam, Nem csaldosott a halál. Ám miolta nyögdegélnek Érzeményim, már az élet Lillám nélkül mi nekem? Bibe nélkül mi a porzó, Szomorú kis bocitorzó, Fülevesztett szerelem?

Varró Dániel: Őszi szonett Fölkél a nap, az asztalon fanyúl. Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl, de október van, nyirkos és sötét, az Úr kihörpölé arany sörét. Arany sörét kihörpölé az Úr, várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl, de október van, undok és vizes, az asztalon fanyúl, leszáll az est. Leszáll az est, az asztalon levél, azt írja, vártalak, hova levél? Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl, az asztalon pohár, levél, fanyúl. Október van, se fény, se árpalé, arany sörét az Úr kihörpölé.

16

Karafiáth Orsolya: Song for fall Még átdereng a nyár a félhomályon. (Tízévnyi kéne most, míg újra látlak.) Esős szeptember ez. Merő csalódás az évszak minden bús vénasszonyának. Csak hogy tudd: most már én is dolgozom. Nem nagy ügy, de éppen megfelel. Büféablakból nézem most a Várat. Ködfoltok, kávé – éppen megfelel. Most jó, hogy nem tudok sétálni sem széltében-hosszában bontják Budát. Kettőnk nyomán kő nem maradt kövön. Amerre járok, egyikünk se járt. Tudd azt is, én már többé úgyse hívlak. Hangod legyen ősz, szellő-suttogásos. Hulló levél ne lopja el zaját. (Hogy nem vagy benne, egyre szebb a város.) A színeink közt új harmóniát lelsz. Tán épp most. Hogy egyikünk se várja. Lassan, ahogy a nyári táj is emlék át úgy emelkedünk elégiába. Megszűnjél bennem; már ezt sem kívánom. Mit elfelejtek, úgyis visszaéled. Ködös hiány. Pedig nincsen miért. Tudod, én már csak azt remélem: érted.

17

DRÁMA Kiss Noémi: Házasságszédelgők (részlet) SZEREPLŐK házigazdák ANYA (40, háztartásbeli) APA (40, üzletember) vendégek FÉRJ (40, pedagógus) FELESÉG (40, pedagógus)

18

19

20

21

22

23

SZÖVEGÉRTÉS Zolnay Vilmos: A totemizmus A vallásokat benépesítő s – úgy látszik – kiirthatatlan szörnyek: emberállatok és különféle állatokból összerótt, gyakran valóban félelmetes alakok arra a különös elképzelésre vezethetők vissza, miszerint az emberek állatősöktől származnak. Furcsa hit. Távoli, nagyon-nagyon távoli őseink-eleink, úgy kétszázezer év mélységében, megsejtettek valamit az élővilág evolúciójáról? AZT hiszem, ez a legkevésbé helytálló magyarázat. Bizonyosak lehetünk benne, hogy ha az ősember egyáltalán gondolkozott ezeken a dolgokon, a világot öröktől adottnak, változatlannak és megváltoztathatatlannak képzelte, mert ilyennek látta, HISZ emberöltők tízezrein át maga is változatlan módon élt benne. Még furcsább azonban, hogy a totemizmus általános volt. A fejlődés egy adott – s többnyire igen hosszú – szakaszán minden népnél kimutatható. Kivétel nélkül. Csökevényei, maradványai mindmáig élnek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az emberi műveltségre semmi sem volt mélyebb és makacsabb hatással nála. Ha alapvető rejtélyén (egyelőre) túltesszük magunkat, segítségével nagyon sok minden megfejthető. A „vérrokon” állatok tisztelete és a reá vonatkozó tabuk – megölési és elfogyasztási tilalmak – e hit magától értetődő folyományai. Az ősöket megszemélyesítő maskaráknak az ifjakat és nőket megfélemlítő szerepe az avatási és egyéb szertartásokban szintén. Mi sem természetesebb, mint hogy a férfiak – az élő „öregek”, az ősök utódai – segítségül hívják az ősöket, és kihasználják tisztelt voltukat az ifjak és az asszonyok kordában tartására, saját tekintélyük megerősítésére, az ősi rend fenntartására. Mégis van VALAMI – az őstotemizmuson belül –, ami érthetetlen. A totemállat feláldozásának nemegyszer nagyon kegyetlen rítusa. Több vallástörténész szerint EZ nem is tartozik a totemizmushoz. De hát mindenütt, ahol az ősöket vagy isteneket állat alakban tisztelik, vagy valaha így tisztelték (vagyis mindenütt), fel is áldozták nekik szent állatukat. Méghozzá a medvének többnyire medvét, a bikának bikát, a kosnak kost, néha azonban más állatot, helyettest. Igaz, néhány sivatagba szorult népnél erősen elcsökevényesedett EZ a szokás, és vallási tartalma elhalványult, de nyomokban fellelhető; a busman fiúk homloksebébe az antilop hamvait dörzsölik, és míg NEKIK tilos a húsából enniök, az öregek – mintegy isten nevében – elfogyaszthatják. Hasonlóról hallottunk a közép-ausztráliai törzsekkel kapcsolatban is; az öregek (a beavatottak) régebben főleg a totemállat húsával táplálkoztak, s meglátjuk majd, hogy legendáikban is él az áldozat szokása. (Zolnay Vilmos: A művészetek eredete) Feladatok 1.) A szöveg melyik részletéhez kapcsolnád a képeket? Idézz egy-egy jellemző mondatot,részletet! 1–1 pont a) Ősi kerámiaedény Dél-Amerikából (teknőc testtel és emberi fejjel) b) Rituális táncoknál használt maszk Nyugat-Afrikából

24

a, Részlet, kifejezés: ___________________________________________ ___________________________________________ ___________________________________________ ___________________________________________ ___________________________________________ ___________________________________________ b, Részlet, kifejezés: _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ _____________________ 2. Az „evolúció” fejlődést, valaminek a kifejlődésétjelenti. mire vonatkozik a szövegben, minek a fejlődését, kifejlődését érti alatta a beszélő? a) Az emberi szerszámok, eszközök fejlődését. b) Az emberi gondolkodás fejlődését. c) Az élővilág fejlődési folyamatát, melynek egyik végpontja az ember kifejlődése. 1 pont 3. Mit jelöl a szövegben a „totemizmus” kifejezés? a) Az emberáldozatok szokását. b) Azt az elképzelést, hogy az emberek állati ősöktől származnak. c) Azt a szokást, hogy állatokat áldoznak az öregeknek. 1 pont 4. Mit jelent a szövegben a „tabu” kifejezés? a) valamilyen (vallásos) tilalmat. b) Olyan témát, amelyről nem szabad beszélni. c) vallási szertartást. 1 pont 5. Mit jelent a szövegben az „összerótt” kifejezés? ____________________________________________ 1 pont 6. Mire vonatkoznak a szövegben a felsorolt megállapítások? • A fejlődés egy adott szakaszán minden népnél kimutatható; • maradványai máig élnek; • az emberi műveltségre semmi sem volt mélyebb és makacsabb hatással nála: 1 pont

25

7. Írd a szövegben kiemelt névmások mellé azt a szövegrészletet (szót, szókapcsolatot stb.), amelyikre utalnak! Azt: __________________________________________________________ valami: ________________________________________________________ ez: ____________________________________________________________ ez: ____________________________________________________________ nekik: __________________________________________________________ 5 pont 8. Mit jelent az, hogy „kordában tart” valaki valakit? ____________________________________________ 1 pont 9. Milyen viszonyra utal a két tagmondat között a szövegben kiemelt „hisz” kötőszó? a) ellentét b) magyarázó c) felsorolás 1 pont 10. A negyedik bekezdés elején a beszélő úgy fogalmaz, hogy ha a totemizmus „alapvető rejtélyén túltesszük magunkat”, sok mindent megérthetünk, ami a totemizmussal kapcsolatos. mi ez az „alapvető rejtély”? ___________________________________________________________________________ ___________________________________________________________________________ 1 pont 11. Milyen állatot áldozna (áldozott volna fel a múltban) – a szöveg gondolatmenetéből kiindulva – az a nemzetség, törzs „ősének”, amelyik a jaguárt vallja legfőbb istenének, ősének? ___________________________________________________________________________ ___________________________________________________________________________ 1 pont 12. Melyik állítás igaz? a) Totemizmus, állatáldozat csak a régmúltban, az őskorban létezett. b) Totemizmus, állatáldozat a természeti népeknél a közelmúltban is megfigyelhető volt, illetve (ritkán) napjainkban is megfigyelhető. 1 pont 13. A szövegben szó esik egy afrikai népről, a busmanokról. viszonyok között élnek ők a szöveg szerint? a) őserdőben b) sivatagban c) tengerparton 1 pont

milyen természeti

26

14. Milyen természeti viszonyok között élnek a szövegben említett közép-ausztráliai törzsek a szöveg szerint? ___________________________________________________________________________ ___________________________________________________________________________ 1 pont 15. A szöveg szerzője megemlíti, hogy több vallástörténész szerint az állatáldozat, a totemállat feláldozása nem is tartozik a totemizmushoz. Mit gondolsz, ő maga egyetért ezzel? a) igen b) nem 1 pont

27