LIX. évfolyam, 9. szám TARTALOM

LIX. évfolyam, 9. szám

2014. szeptember TARTALOM

KOvács KATáng FeRenc 100 éve született Alf Prøysen .............................................................................. 977 Alf Prøysen A giliszta (Bancsik ágnes fordítása) .................................................................. 978 vörös gerániák, Kis énekes rigó, egérmondóka, Karácsonyi álom, Leányálom, Zenedoboz (Kovács katáng Ferenc fordításai) .............................................. 982 A tízig számoló kisgida (nádasdy-Farkas Irén fordítása) ............................ 987 Az elsõ szerelem (Kovács katáng Ferenc fordítása) ...................................... 990 népmese (Kõszegi Dóra fordítása) .................................................................... 994 elegyengetett út (Bendes Rita fordítása) ........................................................ 997 Az írószekrény (Kunszenti-Kovács Dávid fordítása) .................................. 1000 * PeTeR HAnDKe A kószálás vége, Osztrák költemény 1979/80 (Weiss János fordításai) 1003 MÛHeLY FJODOR MIHAJLOvIcs DOsZTOJevsZKIJ A gyilkosság (soproni András fordítása) ........................................................ 1011 IRcsIK vILMOs Bûnök és bûnhõdések – Dosztojevszkij regényének magyar fordításairól .............................................................................................. 1025 TáJÉKOZÓDás KABán AnnAMáRIA A byroni versesregény-modell lírai megújítása – Dsida Jenõ: Tükör elõtt .................................................................................... 1032 PeTeR HAnDKe A leírás-impotencia – (A 47-es csoport amerikai tanácskozásáról) ...... 1051 Beszéd a Kafka-díj átvételekor (Weiss János fordításai) .......................... 1056

PáL MARIAnnA Útban egymás felé (Jean cocteau: Vásott kölykök) .................................. 1059 BOZÓK FeRenc Az üvöltõ szelek elfújták emily Brontë verseit ............................................ 1070 „számomra õ maga volt Pest” – Darvas Ferenc beszélgetése John Batki mûfordítóval Mándy Ivánról .............................................................................. 1075 KÖnYvRÕL KÖnYvRe PeTRÕcZI ÉvA egy komparatista vallomásai – Jouni Inkala: Arcunk mögött egy másik arc. ...................................................................... 1080 Kassától Kamerunig – Marek vadas: A gyógyító ........................................ 1082 Montivilliers-tõl Budapestig – Thierry Loisel: Öt olasz novella; Tollbavágó történetek .......................................................................................... 1085 LuKács LAuRA Rendhagyó recenzió – Mo Yan: Szeszföld; Beszélgetés a fordítóval, Kalmár Évával .......................................................... 1089 KüLFÖLDI sZeRZÕInK .............................................................................................................. 1097 e számunkat Tószegi Zsuzsanna fotómûvész képei illusztrálják.

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

e számunkat a

(norwegian Literature Abroad) támogatta

A nagyvilág támogatója

nemzeti Kulturális Alap

Kovács Katáng Ferenc

100 éve született Alf Prøysen

Száz éve, 1914. július 23-án született Alf Prøysen. A norvég kultúra kiemelkedő alakja. Édesanyja igen művelt asszony volt, míg édesapja remekül énekelt és színészkedett. Alf nagyon sokat tanult tőlük. Gyermekkorában ügyesen rajzolt, írt, és szívesen öltött jelmezt, szeretett szerepelni. Jó tanulmányi eredményeinek köszönhetően tovább tanulhatott. Ekkor fejlesztette professzionális szintre írásművészetét, helyesírását. Alf Prøysen 1945 őszén debütált Dørstokken heme (Az otthoni küszöb – hedmarki elbeszélések) című novellagyűjteményével. Harmincegy éves volt akkor, és egy tanyán dolgozott. Az írások minden bizonnyal a háború alatt születtek. Szembetűnő, hogy gyakorlatilag nem nevezi néven a háborút, és ha említi is, nem a mindennapok fontos részeként. Ennek az lehet az oka, hogy a megváltozott külső körülmények alig hatottak a szegényparasztok szűkös életére. Mintha nem is érintette volna őket a háború. „Jött a cukorjegy meg a kávéjegy, egy idő után a zsírjegy és a kenyérjegy. Emlékeztek, az előző háború alatt is így volt” – hasonlítja a helyzetet annak az első világháborúnak az éveihez, amiből Norvégia kimaradt. A norvég Tiden kiadónál megjelent Prøysen novellagyűjteményhez a kortárs novellaírás egyik legnagyobbja, Kjell Askildsen (1929) írta az előszót.1 Prøysen nemcsak megfigyel, leír, tükrözi a kora negyvenes évek hangulatát, hanem „Kimondatlanul, gyakran kimondva is, nem akadémikus fejtegetéssel, hanem egyszerű szavakkal jellemzi a valós hatalmi viszonyokat”. Korai írásaira nem jellemző még – Kjell Askildsen szavaival – „[...] az a kiengesztelődött hangzás, ami a megélhetési irodalom sajátja. Ezekből hiányzik a Prøysen későbbi, szombati újságjegyzeteiben gyakran megjelenő lefegyverző, veszélyelsimító slusszpoén. A novellák – azok is, melyeket fanyarság, fájdalom, irónia vagy együttérzés hat át – nem azt sulykolják, hogy holnap új napra ébredsz, s akkor a tegnap hibáit rendbe hozhatod. A holnap sohasem indul tiszta lappal, a múlt határozza meg és alakítja.” Nils Johan Rud (1908–1993) szerkesztő és író nem véletlenül mondta a későbbi években dalai révén népszerűvé vált Prøysenről, hogy „veszélyesebb olvasni, mint dalait énekelni”. Az alábbi Prøysen-novella az első kötetéből való.

1

Askildsen írásaival a magyar olvasóközönség is találkozhat. Antológiákban és önálló kötetben számtalan írása olvasható magyarul. (A szerk.)

977

A giliszta1

Háttal ül a többieknek, amennyire csak tudja, összehúzza magát és a leckéjét magolja. – Nábótnak volt egy szőlőskertje, amit Akháb király meg akart venni, mivel a palotája mellett terült el. Nábótnak volt egy... – Te jó ég! Elise már felelt, még Borgny van hátra, de talán mégsem, őt már a múltkor kikérdezték. – Nábótnak volt egy szőlőskertje... – Laura! – szólal meg Brekkestøl tanító a katedrán. Laura feláll, ropog a térdkalácsa, rettenetesen fáj a szegycsontja és remeg a szája. – Nábótnak volt... – Ezt már elmondta Elise. Vágj bele a közepébe! Onnan, hogy lefeküdt és nem akart enni. Laura lassan lehajtja a fejét, mintha a közeledő viharra várna. – Nos? Felnéz. Végighúzza az ujját a pultját szegélyező lécen. – Lefeküdt és nem akart enni – hadarja Brekkestøl a katedráról, majd fel-alá járkál nyikorgó csizmájában, és vonalzóval csapkodja a tenyerét. Laura hallgat. A többiek lassan, de határozottan feléje fordulnak, és próbálják elkapni a tekintetét, de ő csak az asztalra mered, a szegélylécet nézi – és hallgat. – Ejnye, Laura – mondja Brekkestøl csalódottan, és Laura már tudja korábbról, hogy mi következik. Valami, ami sokkal rosszabb, mint a körmös vagy a nyakleves. Hallja a tanár ruganyos lépteit, közeledik, a csikorgás egyre erősebb és erősebb – aztán csend. A tanár ott áll fölötte. – Nem értelek téged, Laura. Azt csak tudod, hogy hány éves vagy? Nemsokára tizennégy, és a tízévesekkel sem tudod felvenni a versenyt. Felesleges mondanom, hogy szégyelld magad, mert úgyis hiába. Ősszel jön a kisegítő iskola. Oda sem szeretnék egy ilyen buta tanulót elengedni. Befejezte? Eleget kínzott már? Korántsem! – gondolta magában Laura. – Tegnap itt volt az apád, és azt kérdezte, hogy elengedlek-e idén tavasszal a veled egykorúakkal a konfirmációra, és én félig-meddig megígértem neki. De úgy látom, hogy vissza kell vonnom a szavamat. – Margit! Margit felugrik, fürgén, mint egy hermelin, és lélegzetvétel nélkül ledarálja az egész leckét. Majd apró szemeit várakozón Brekkestølre szegezi.

1

A Tiden norsk Forlag engedélyével.

978

– Ez aztán az ügyes lány! Margit Smestugunben, a hegyek takarásában, egy szürke faházban lakik. Az anyjával kettesben él, és jól elboldogulnak. Margit foldozott, de rendes és mindig tiszta ruhában jön az iskolába. Ma nemkülönben. Laura Gydára néz, az orvos lányára, majd Marte Svendsbergre. Gyda pánttal fogja össze a haját. Margit is ugyanilyet kért az anyjától. És most úgy néz ki, mint egy kotlóstyúk. – Egész nap ott fogsz állni? – kérdezi Brekkestøl, aki időközben visszaült a katedrára, és észrevette, hogy Laura még mindig áll. Margit hajpántja elfeledtette Laurával a tanító szavai okozta fájdalmat. Visszaül a helyére. Túl kicsi a padja, ki kell nyújtania a lábát. Elég furán néz ki, de nem tudja felhúzni a térdét. Kinyújtott lábbal ül. „A hosszú skånei” a csúfneve. – Gyda! Gyda csendben felemelkedik. Sápadt és finom arcú. Tegnap Hamarba ment az anyjával, nem készült mára. Ígéri, hogy a következő alkalomra bepótolja. Nagy és kék szemével Brekkestølre néz. Pillantása nyugodtan pihen a tanár szürkészöld szemén. – Természetesen bepótolom. Megszólal a csengő, vége az órának. Margit rendet rak, sarkig tárja az ablakot, letörli a táblát, helyére akasztja a Balkánt ábrázoló térképét, és Brekkestøl után szalad fel a lépcsőn, hogy beárulja Laurát, aki még mindig bent ül. Aztán visszafut az osztályba... – Neked is ki kell menned a szünetben! – kiált Laurára. Margit biztosan bepanaszolt Brekkestølnek, amikor utolérte. Jó, jó, megyek már. Magamtól is tudom, hogy ki kell mennem – gondolja magában. Odakint már javában játszanak. A fiúk botot dobálnak, a lányok labdát pattogtatnak a folyosó falához. A nagy, virágmintás labda Gydáé. Ő kétszer is elejtheti, a levegőbe is feldobhatja. A többieknek minden alkalommal a falat kell eltalálniuk. Gyda után Marte Svendsberg, a környék legnagyobb birtokosának a lánya dobhat. Náluk csak Gyda apja, a körzeti orvos tekintélyesebb. A többi lány egy szürke rongylabdát dobál a fészer falához. Csak Margit áll, Gydát és Martét nézi. Egyszer kérte, hadd játszhasson velük, de Gyda azt válaszolta, hogy akkor túl sokan lennének, és nem győznék kivárni, amíg valaki sorra kerül. Így hát áll és nézi őket szenvtelenül, amikor pedig valaki elejti a labdát, és az belegurul a trágyába, odaszalad, kiveszi belőle, megtörli a boglyában, majd odaadja a várakozóknak. Nem kap érte köszönetet, mégis újra megteszi, amikor csak alkalom adódik rá. Laurának megvan a maga megszokott helye. A fáskamra mögött, ahová a leggyakrabban tűz a tavaszi nap. Hólé csöpög a tetőről, így a többiek elkerülik. Egy vízfolt van a falon, ami napról napra nő. Laura úgy gondol rá, mint egy jó barátra. Itt minden egyes nap történik valami. Az olvadó hó alól kibukkan egy törött cserép, egy frissen nőtt fűszál. Egyik nap még egy ceruzát is talált. Kicsi-Martinnak szánta, de szétnyílt, amikor fölszedte. A belsejében ott volt a sok darabra tört ceruzabél. – Ma is lesz valami – suttogja. Körülnéz, a cipőorra hegyével rugdossa a földet. – Nem, ma biztosan nem találok semmit. Pont ma, amikor nagyobb szükségem lenne egy kis örömre, mint bármikor. Ekkor megpillantja. 979

A gilisztát. Kicsi, áttetsző, az idén született. – Ó, te jó ég, mégis valami! Lehajol, kézbe veszi és a mutatóujjával végigsimítja. Egy giliszta. A tavasz apró jele. És máris érzi a tavasz közeledtét. Érzi az égett avar szagát, és látja maga előtt a vestadi krumpliültetést, amiben senki sem ügyesebb nála. Ezt maguk a vestadiak is elismerik. És a takarmányrépa ültetése... Hosszú sorokban befödni a magokat. Semmi lecke, amin törnie kellene a fejét. Csak térdelni és érezni a jó meleg földet, néha megfordulni... és látni az eredményt, kikelnek, állnak egyenként sorban, és nagyra nőnek. És a bogyógyűjtés. Szamóca terem végig a vasúti töltés mentén. – Ó! Gyda áll melléje és Marte – és mögöttük Margit. – Mi van nálad? – kérdezi Gyda. – Giliszta. – Nahát, te kézbe mersz venni egy gilisztát? Laurában felbukkan egy régi vágy, ami még elsős korában kerítette hatalmába. Nagy, fénylő reménység tölti el, hátha mégis Gyda barátnője lehetne. Soha nem tolakodott úgy, mint Margit, de nap mint nap erről álmodott. Mosolyog, és az arcára teszi a gilisztát. – Jujjj... – sikolt fel Gyda. – Volt nálunk egy tehenész, aki megevett egy gilisztát – mondja Marte. És akkor megtörténik. Laura maga sem tudja, hogyan, de a giliszta egyszerre csak a szájában van. Ő is meg meri tenni, amit a tehenész. Becsukja a szemét, és lenyeli. Aztán kinyitja újra, és égszínkék, meleg tekintetével Gydára néz. Meg merte tenni. A lányok sikítozva elrohannak. Elöl a kézzel-lábbal hadonászó Gyda és Marte, utánuk Margit, aki hangosabban sikoltozik, mint a másik kettő együttvéve. Újra egyedül marad. Elrohantak, amikor feláldozta a kis tavaszhírnököt, a nap örömét, az egyetlent, ami nem okozott neki fájdalmat. Most a gyomrában fekszik, pedig a göröngyök között kellene csúszkálnia, nedvesen heverni a vackán esős időben – és ő véget vetett ennek. A csöpögő tavaszi víztől ázottan egy idő után feláll, és csendesen visszamegy az osztályba. Amint Brekkestøl belép, Margit rögtön rákezdi. – Laura lenyelt egy gilisztát. – Micsoda? – kérdezi Brekkestøl, és paprikavörös lesz az ábárzata. Vészesen közelít Laurához.

980

– Kínzod az állatokat, te szerencsétlen? Nem elég, hogy lusta vagy, nem tanulsz, még az állatoknak sem hagysz békét?! Ne felejtsd el, hogy a giliszta is a Mi Urunk teremtménye, amint te és magam is! Ám most olyasmi történik, ami még soha nem esett meg. Laura az összefont karjára dől és sír. Nyivákol, mint egy macska. A dús, világosszőke hajfonat rázkódik a hátán. – Ennyi rosszaság után sírhatsz is! – mondja Brekkestøl. Gyda gúnyosan néz hátra, aztán Marte és Margit is. Margit nézi legtovább. (1945) BANCSIK ÁGNES fordítása * Alf Prøysen üzleti érzékére jellemző, hogy a tudását lustább osztálytársain kamatoztatta, ötven őréért írta meg a leckéjüket. Állandó megrendelőinek 50 százalék engedményt adott. Álmai között szerepelt, hogy festő legyen, ez azonban nem teljesült. Huszonöt évesen elhagyta szülőfaluját, és Oslóba költözött. Itt ismerkedett meg Knut Fjæstaddal, aki nagyon jónak találta az íróasztalfiókjában meglapuló verseit. Ezeket lelkesen küldözték különböző újságokhoz. Közülük néhányat ki is adtak. Alf Prøysen első daloskönyve Drengestu´viser címen 1948-ban jelent meg. Óriási sikert aratott, mert dalait sokat játszották a rádióban, ráadásul a Szombati gyermekműsorban is rendszeresen felhangzottak. Hamarosan Prøysen-dalokként váltak fogalommá, annak ellenére, hogy a versek melódiáit néha mások írták. „Dalokat írok, és nem verseket”, hangoztatta Prøysen gyakran. „Versnek banálisak, túl romantikusak. A dal legyen fülbemászó, lélekbe hatoló. Ne legyen szomorú a vége.” Ezen gondolatokat egy verssora is jól tükrözi: „Ne higgy a síró lányoknak, s a szomorú végű daloknak.” Azért előfordult, hogy Prøysen is írt szomorú dalokat, példa erre a Lomnæs-dalok sorozat. Jellemző rá a keserű humor is, például az Ungkars-zsoltárok sorozatban. A dalok többnyire váratlan fordulattal zárulnak, felépítésükben ezzel a revüszámokra hasonlítva. Sorai egyszerű, hétköznapi szövegek, a Hedmark tájegységhez kötődő tájszólással kifejtett témák. Annak ellenére, hogy Prøysen gyakran énekelte meg az elesett, szegény, jobb sorsra érdemes embereket, dalaiban sosem uralkodott el túlzottan az osztályharcos öntudat. Egy-egy jól sikerült poénnal általában sikerült elkerülnie a didaktikus, dogmatikus, tanár bácsis hatást. A negyvenes, ötvenes években írt dalai a nehéz sorsú, kétkezi munkásokról szólnak. A hatvanas években eltűnőben van e téma, de a szövegek hátterében még mindig felfedezhető a korábbi hatás. Egész életét végigkísérik a gyermekdalok. Stílusukban – az idők során – alig érezhető változás. Dalai időtlenek, kicsikről, nagyobbacskákról, hétköznapi történetekről, kis kalandokról szólnak (például az Egérmondóka, Karácsonyi álom). 981

Mielőtt dalaival „meghódította” volna a világot, verseket is írt, és nem titok, hogy mindezt kora neves költőinek hatása alatt tette. Legelső napilapban is megjelent költeményét (Vörös gerániák) ő maga kicsit idillinek, szentimentálisnak vélte, de az érte kapott tiszteletdíj egy félhavi átlagfizetésnek felelt meg. Ezen kicsit eltűnődött, s aztán időről időre írt még hasonlókat (Kis énekes rigó). A Tiden Norsk Forlagnál 2004-ben megjelent antológiát lánya, Elin Prøysen azzal a szándékkal állította össze, hogy keresztmetszetet adjon apja verses életművéből. A bevezető tanulmány is Elin munkája. Érdemes hát átolvasni a 12 kötetes életműsorozatból épp ezt a kötetet, mert nem a slágerré vált dalokat/verseket tartalmazza, hanem megmutatja a költői vénával is rendelkező Prøysen általában kevéssé ismert oldalát is (Leányálom, Zenedoboz).

vörös gerániák2 Vörös gólyaorr, forró, tüzes virul egy tavaszi napon – szivárvány mint jó üzenettel fénylő hírnök vérrel festett, napfénnyel öntözött. Vörös gólyaorr, félénk küszvágó csér fiúcska fülébe suttogott érzékeny búcsú. Lágy, mint az anyai kebel, óvó, ölelő kicsinyét ringató tavaszi este. Vörös gólyaorr! Parázsló, éltető vezess ifjúságom göröngyös utján. Emlékeztess a keresztre, ott fenn a vérző testre, az én megváltóm is. Gyermekien matatok durva ujjal, képzelődve, e világ csak az enyém. Vörös gólyaorr, forró, tüzes, vérzik és virágzik a fehér függöny mögött. (1938)

2

A gyldendal norsk Forlag engedélyével.

982

Kis énekes rigó3 Rigó, rigó, miért vagy oly vidám? Vagyok, vagyok, mert a fészkem benn, a zöld erdő mélyén. Rigó, rigó, hová a nagy sietség? Repülök, repülök fiókák´etetni benn, a zöld erdő mélyén. Rigó, rigó, kettő-e, vagy három? Három biza! Két élelmes és egy mafla benn, a zöld erdő mélyén. Rigó, rigó, minden jót nekik! Este majd trillázunk neked is benn, a zöld erdő mélyén. (1949)

egérmondóka4 Egér lakta az öreg kalapot a kamra hátsó zugában. Egyik este kedve támadt körbe szimatolni a tisztaszobában. Nekivágott, kikerült egy seprűt három málnaszörpös üveget át a szardíniásdobozon el az almapürés szilke mögött rekeszek fölött sonkák és kolbászok alatt messze kerülve az egérfogót befordult a sarkon fel egy polcra, végig a fal mentén el a szakajtó tojás mellett 3 4

A norsk Musikforlag As engedélyével. A gyldendal norsk Forlag engedélyével.

983

ki az egérlyukon s már ott is volt a tisztaszobában. A sarokban egy macska trónolt púpozta hátát kényesen. Láttán az egér sarkon fordult „jó éjszakát” mondott mérgesen. Átsurrant az egérlyukon el a szakajtó tojás mellett fel egy polcra, végig a fal mentén messze kerülve az egérfogót befordult a sarkon sonkák és kolbászok alatt rekeszek fölött el az almapürés szilke mögött át a szardíniásdobozon málnaszörpös üveget között hipp és hopp, az egerünk az udvarseprű mellett a kamrában termett! A tisztaszobát... azóta sem látta. (1954)

Karácsonyi álom5 Négyéves lehettem e karácsonyon a vendég kislány nagyjából öt s mind a ketten nagyanyót mentünk maskarásan köszönteni. Úgy dél körül kellett lennie könnyen haladtunk az úton kutyák csak rács mögül csaholtak autó szemlátomást sehol. S ha olyan állta néha utunk 5

A norsk Musikforlag As engedélyével.

984

ki szívesen kötekedett volna elégnek bizonyult a bivalyerős nagytestvérre hivatkoznunk. Közeledve nagyanyó házához – az ablakban leskelődő elől – csendben a tornácra osontunk kosálarcban bekopogtunk. Kospatákkal erősen dobogtunk kos-hangon jó estét kívántunk s a fotelból nagyanyó szava hangos „Kerülj beljebb, karácsonyi kos!” Négyéves lehettem e karácsonyon álló nap csak gyertyafény ragyogott négy fal ontotta ránk hevét s a megváltás nagyanyó ölelése volt. (1959)

Leányálom6 Tüllfüggöny az első óhajom nyitott ablakomban tavaszi szél fújja! Ó, tüllfüggöny, tavaszi szélben lengő, bárcsak enyém lehetnél! Jázminbokor a második óhajom kertem öreg kerítése tövében álljon! Ó, jázminbokor, virágos illatfelhő, bárcsak enyém lehetnél!

6

A Musikk-Husets Forlag As engedélyével.

985

Kavicsos út a harmadik óhajom gyöngyfényű, regélő. Ó, kavicsos út, pezsgő hangon zeng, bárcsak enyém lehetnél! Gavallér a negyedik óhajom jóképű, szívtépő, hegyes bajszú. Kertkapumat nyissa kerülje jázminbokromat át a gyöngyfényű, regélő pezsgő kavicsúton tavaszi széllel lengő tüllfüggöny ablakomig én csak álljak elébe mosolyogva, tudván hogy ő az igazi. (1965)

Zenedoboz7 Volt egy ládikája Nagyanyónak szemünk elől rejtett fura kincse. Bársonnyal borított zenélő doboz oldalán kulcs, körben festett rózsák. Fedelén mókás, muzsikus figura piros álla alatt fényes hegedűje s ha nagyanyó a rugót felspannolta játszani kezdett a pici hangszeren. Éteri fényes hangokat keltett mennyei szférák muzsikáját. Gyümölcsöt, virágot szedtünk fizetség fejében hallhattuk újra. Beteghez hiába volt a doktor imádságos vigaszú lelkész csak ha nagyanyó jött a dobozzal múlt el a vész, ha játszott a zenész. 7

A norsk Musikforlag As engedélyével.

986

Egyszer magamra maradtam semmi rosszat nem akartam csak látni és hallgatni újból hogy jár a figura, s a hegedű szól. Egy hajtűvel addig babráltam míg felnyílt a fedél, pattant a rugó s a végén billent a muzsikus árván utoljára ekkor adott hangot. Sírva aludtam el este nagyanyó szava vigasztalt: Zenélő dobozok vagyunk mi mind mindünkben saját dallama lakol. Babrálunk-e bárkit, hogy hangra bírjuk? Nem! Ilyet semmiképp nem teszünk. Fülelünk a csendre, kósza taktust kutatva és időnként kipattan a dallam magától. (1970) KOVÁCS KATÁNG FERENC fordításai

*

A rádió volt Prøysen igazi érvényesülési közege. Több állandó műsora szólt a gyerekekhez. Meséit nagyon szerették, és még ma is elkapkodják mesekönyveit. Érdekességként említhetjük, hogy Japánban a Teskjekjerringa (Teáskanál-asszonyság) című meséjéből Spoon Obaasan címmel ötvenrészes rajzfilmsorozatot készítettek, amit Csip-csup csodák címmel a Magyar Televízió is bemutatott. Az alábbi mese 1957-ben jelent meg az azonos című mesekönyvben, de azóta számos kiadást ért meg ez a népszerű kötet.

A tízig számoló kisgida8 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisgida. Lássunk csodát, ez a gida megtanult tízig számolni. Amikor egyszer egy tócsához ért, sokáig állt felette és a tükörképét nézte a vízen. És halljátok, mi történt! Számolni kezdett... – Egy – mondta a kisgida. 8

A gyldendal norsk Forlag engedélyével.

987

Meghallotta a közelben legelésző borjú. – Mit csinálsz itt? – kérdezte a borjú. – Megszámoltam magam – válaszolt a kisgida. – Akarod, hogy megszámoljalak téged is? – Csak akkor, ha nem fog fájni! – mondta a kisborjú. – Nem, dehogy, nem fog fájni, csak állj nyugodtan, és megszámollak. – Nem, nem merem. Talán a mamám meg sem engedné – így a borjú, és elszaladt. Ámde a kisgida futott utána. – Én vagyok egy, te vagy kettő – számolt lihegve. – Mamaaaa! – bőgte a borjú, és sírva fakadt. Erre a kiabálásra mamája, a gazdaság kolompos tehene is előkerült. – Mi történt, miért bőgsz? – kérdezte a tehénmama. – A kisgida megszámolt engem! – bőgött tovább a kisborjú. – Mi a csudát jelent ez? – kérdezte a tehénmama. – Megtanultam számolni – újságolta a kisgida. – Tízig. Így ni: Én vagyok egy, a kisborjú kettő és a tehénmama három. – Most téged is megszámolt! – bőgte kétségbeesetten a kisborjú. Amikor végre megértette a tehénmama, hogy miről van szó, nagyon mérges lett. – Majd én leszoktatlak róla, hogy bolondot csinálj belőlünk! Gyerünk! Lássuk el a baját! A kolompos tehén és a borja neki egyenest a gidának, mire ő ijedtében nagyot rúgott a levegőbe, és kiszaladt a gazdaságból, egyenest a rétre. A tehén a borjával utána. Kint, a mezőn állt egy bika, nagy szarvaival fűcsomókat öklelt ki a földből. Meglátta, hogy a tehén és a borja futva kerget egy kisgidát. – Miért üldözitek ezt a szegény kisgidát? – érdeklődött a bika. – Mert megszámolt minket! – bőgte a kisborjú. – De mi majd ellátjuk a baját! – fenyegetőzött a tehénmama. – Én vagyok egy, a kisborjú kettő, a tehénmama három és a bika négy – számolt ügyesen a kisgida. – Ó, hát téged is megszámolt! – bőgte a kisborjú. – Azt bizony rosszul tette! – üvöltötte a bika, és beállt az üldözők közé. Az úton arra poroszkált egy ló, és meglátta a futó állatokat. – Mi ez a nagy sietség? – kíváncsiskodott a ló. – Utol akarjuk érni a kisgidát – mondta a tehén. – Megszámolt minket – fűzte hozzá a kisborjú. – Pedig nincs is joga hozzá – üvöltötte a bika. – Hogy megy az a számolás? – kérdezte a ló. – Csak így! – szólt oda a gida. – Én vagyok egy, kettő a borjú, három a tehén, négy a bika és öt a ló. – Ó! Most téged is megszámolt! – bőgte a kisborjú. – Várj csak, te bozontos tökmag! – nyerített a ló, és együtt vágtatott tovább az üldözőkkel, hogy utolérjék a kisgidát.

988

A disznóólban éppen aludt a koca, amikor az üldözött és az üldöző sereg a közelébe ért. – Nagyon sürgős lehet, ha ennyire rohantok – szólt álmosan a koca. – Utol akarjuk érni a kisgidát – világosította fel a tehén. – Megszámolt minket – tette hozzá a kisborjú. – Pedig nincs is joga hozzá – üvöltötte a bika. – Várjon csak! – nyerítette a ló. – Hogy megy az a számolás? – kérdezte a koca. – Csak így! – válaszolta a gida. – Én vagyok egy, kettő a borjú, három a tehén, négy a bika, öt a ló és a koca hat. – Ó! Most téged is megszámolt! – bőgte a kisborjú. – Ez nem volt szép tőle! – szuszogta a koca, az orrával kitúrt a kerítésből egy meglazult lécet, és ő is rohant az üldözőkkel. Így rohantak fatönkök és kövek között, tisztáson és mocsáron át, míg egy folyóhoz nem értek. A mólónál egy kis hajó ringatózott. A fedélzetén egy macska, egy kutya, egy birka és egy kakas állt. A macska volt a szakács, a birka meg a kukta. A kakas volt a hajós, a kutya meg a révkalauz. – Állj! – kukorékolta a kakas, amikor látta a sebbel-lobbal futó állatokat a hajó felé közeledni. De már elkésett! A kisgida fékezett ugyan a móló végén, de a lendület bevitte a kishajóba. Az üldözők is egytől egyig így jártak. A horgonylánc elszakadt, és a hajó elsodródott az árral. – Segítség! Elsüllyedünk! – kukorékolta félelmében a kakas. A többi állat is megijedt. – Tud itt valaki számolni? – kérdezte remegve a kakas. – Igen, én tudok – nyögte ki a kisgida. – Akkor gyorsan számold meg, hogy hányan vagyunk, mert a hajó csak tíz utast bír el. – Számolj gyorsan! – sürgették a többiek is. – Én vagyok egy, kettő a borjú, három a tehén, négy a bika, öt a ló, a koca hat, hét a macska, nyolc a kutya, kilenc a birka és tíz a kakas. – Éljen a kisgida! – kiáltották mindahányan. Szerencsésen áthajóztak a túloldalra, és ott partra szálltak. De a kisgida a fedélzeten maradt, ő lett a számolómester. Amikor a kakas utasokat vitt át a folyón, ő mindig ott állt a feljárónál, és elszámolt tízig. (1957) NÁDASDy-FARKAS IRÉN fordítása * Elinnel folytatott rövid levelezésemből, no és Elinnek az apjáról írt emlékezéskötetéből sok fontos és érdekes dolog derült ki Prøysen munkásságáról, hétköznapjairól. Például Elin egyszer megkérdezte a Papát, szerinte mi a novella. „A novella a saját farkába harap – válaszolta. – Hiszen a történet valamiféle kört képez, amelyben összefügg 989

a kezdet és a vég, egy meglepő csattanó vagy a tanulság kapcsolja össze őket.” Ez a meghatározás jól illik Prøysen azon karcolataira, amelyek egy vezető országos napilap szombati számaiban jelentek meg rendszeresen. Most, a századik évforduló kapcsán, ebből a soktucatnyi írásból közöl újból válogatást a korabeli napilap utódja. A szövegek hedmarki dialektusban íródtak, de ez nem jelenti azt, hogy a történetek csak azon a tájon képzelhetők el. Prøysen egyszer úgy jellemezte a dialektust, mint a tutajt, amin az írásait a nagyvilágba küldi. A dialektust és a tájegységet arra használta, hogy hihető keretbe helyezze az emberek általános problémáit, örömeit és bánatait. A fiatalok leírása Prøysennél sajátos kategóriát képez. Különösen értette a nyelvüket, képes volt gondolkodásmódjukat átvenni. Szerelmi problémáikat és bohóságaikat komolyan véve, megértéssel ábrázolta. A falusi pletykálkodást és a kicsinyességet megbélyegezte. Sokan vélekednek úgy, hogy Prøysen mindig a gyengék oldalán állt, a közösség által kirekesztettek és a fiatalok mellett.

Az elsõ szerelem9 Néma csend. Az otthon melege biztonságos volt és nagyon jó. Négy gerendafal határolta a szobát. Minden sarokból szuszogás hallatszott. Nehéz, egyenletes, fáradtságát kipihenő férfi légvétele. Könnyű, éber, anyai légzés és azok a szapora pihegések, rövid, különböző korú gyerkőcökéi, a fal menti fapriccsek között a padlóra kigöngyölített alvóhelyről. Mocorgás hallatszott a sarok felől, ahol az anya feküdt a legkisebb gyermekkel. Egy négyéves kislánnyal. – Anya! Az anya azonnal felébredt, s közelebb húzta magához a kicsit. – Ó, hát ébren vagy már? – A csordás volt? – A skappali csordás? – Erre ment. Az állatokat terelte a legelőre. Az imént még itt volt... – Csak álmodtad, lelkem... – S az anya szorosabban ölelte magához a kis testet. – Próbálj meg aludni, messze még a reggel. De a kislány nem tudott újból elaludni. Nagyokat pislogva, némán feküdt. Tisztán hallotta a skappali csordást, mint minden reggel, amikor egy széken állva, hálóingben nézi, amint az állatokat kihajtja a mezőre. Elöl a bika, aztán a sovány, gyámoltalan borjak, majd a kolompos tehén, végül a többi állat, de olyan szorosan egymás mellett, hogy ilyen távolságból meg sem lehet őket különböztetni egymástól. Mögöttük jön a csordás,

9

A Tiden norsk Forlag engedélyével.

990

ő mindig integet az ablakban álló kislánynak. S a kislány visszaint. Vidám dolog, minden reggel, még az öltözködés előtt. Amikor a skappali csordás először terelte a mezőre az állatokat, ő anya karján ülve hagyta el a házat. A vesszőkerítés mellett várakoztak. Kislányfejjel azt gondolta, hogy a tehenek szépen sorjában lépdelnek majd, de a sok bőgő tehén összevissza özönlött a karámok felől, ő meg ijedten kiabált, hogy be akar menni, mert rettenetes nézni, ahogy csak jönnek és jönnek, elöl a bika, utána a sovány borjak, ó, milyen félelmetes volt. Ezután sosem merészkedett ki a házból, amikor a csorda közeledett. Mindenki csúfolta, hogy gyáva nyúl, nem mer kimenni, de ő csak egy széken állva bámészkodott az ablakon át. Akkor nem félt. Akkor nem fenyegette semmi a karámok felől, akkor csak egy ártalmatlan nyájat látott az ablak előtt elvonulni. Egyenes derékkal állt, amikor a tehenek jöttek, jött a csordás is, az ablak felé nézett, intett a kezével, mintha azt kérdezte volna: – Mikor akarod a csordát egészen közelről látni? – Majd este – mondta magában a kislány, és szerette volna, ha minél hamarabb eljött volna az este. A csordás ment az állatok után. Hujjogatott, énekelt, és vissza se nézett. S a kislány boldogan követte szemével, amint bandukolt a porfelhőben. Felágaskodott a széken, körülnézett. Mindenki kint volt már a kerítés mellett. A bika, a borjak, a kolompos tehén és a többi állat, s végül az integető csordás is elvonult már az ablak alatt. Csak ő maradt egyedül a házban. – Ó, mikor láthatom újra a csordát? – Hát kora reggel – szólt az anya. S amíg Anya biztonságos karjaiban feküdt, örült, hogy a skappali csordásról álmodott. Melegség öntötte el a testét, szeme elhomályosult, sírni támadt kedve. – Csak nem sírsz, kicsim? Anyja füléhez hajolt, és súgott neki valamit. Jó volt kimondani, mintha felszabadult volna valami a testében. Csend vette körül, sötétség, és Anya biztonságot nyújtó karja. – Ó, Anya, én annyira szeretem a skappali csordást! – sóhajtott és álomba merült. Csörgedezés az éjjeliedény felől. Ajtónyikorgás. Erős fény az ablakon át. – Fedélzetre! „Szereti a tengerész a tengert...”10 A kislány a kolomp hangjára ébredt. Felpattant a szemhéja, körülnézett. Üres volt a szoba. Már mindenki a sövénykerítés mellett áll – gondolta. Lekászálódott az ágyról, a széket az ablakhoz tolta, és felmászott rá. – Tiktak – mondta az óra.

10

Ossian Limborg svéd újságíró, dalszerzõ, tengerész (1848–1908) versét Harry Brandelius svéd énekes vitte sikerre egy 1941-es hangfelvételen.

991

És jött a skappali csorda. Elöl a bika. Hatalmas, tüzes. Nyaka körül és a hátán bogarak és legyek. Nagyot rúgott a hátsó lábával, csak úgy rengett a teste, hogy elűzze az élősködőket. Mögötte a sovány borjak. Majd a szájfájós, nyáladzó, kolompos öreg tehén, meg a többi. Poroszkáltak az úton, szürke porfelhő maradt utánuk. A csordás is feltűnik hamar, és integet majd, mintha azt kérdezné: – Mikor nézed meg közelről a csordát? – Este – válaszolja majd, s aztán lemászhat a székről és játszhat valami mást. De nem látta a csordást. A tehenek mind elvonultak az ablak alatt. Nem tudta, hogy lemásszon-e a székről, vagy várjon tovább. Egy idő után mégis lemászott, óvatosan közeledett a nyitott ajtóhoz. Kint, a vesszőkerítés mellett meglátta az anyját moslékkal a disznóknak. S a kerítés túloldalán ott állt a csordás! – Olyan furcsán viselkedett az éjjel. Azt súgta: – Ó, anya, én annyira szeretem a csordást. A kislány csak állt és azt mondta magában: Nem emlékszem, hogy ezt mondtam volna az éjjel. Olyan jó meleg volt anya mellett a sötétben, most pedig árulkodik a kerítés mellett, mi történt az éjjel? Mosolyog, ragyog az arca, bólogat, miközben a csordást nézi. Végül mindketten felnevettek. A csordás akkorát csapott a botjával a kerítésre, hogy csak úgy csattant. – Hahaha! – hahotázott. A kislány bebújt az ágyba és a fal felé fordult. – Hát te nem a széken állva lesed a skappali csordást? – kérdezte a szobába toppanó anyja. A kislány nem válaszolt. – A szerelmed üzenetét hozom. Kelj fel, felöltöztetlek! Amint rendbe szedlek, meglátogat. – Nem! – tiltakozott a kislány. – Dehogynem! – mondta az anyja. – Felkelni, nagylány vagy már! Felöltözünk, fölseperjük a padlót, kávét főzünk. Hát nem szereted a csordást? Nem kell ezt szégyellni, kislányom, szép dolog ám, ha szeretünk valakit! Nyújtsd ki a lábad, hogy felhúzhassam a harisnyádat! Már majdnem elkészültek az öltözködéssel, amikor napszítta kabátjában, sáros, rongyos bocskorában feltűnt a csordás az ajtóban. A kislány megdermedt. Hátrált, és mereven nézett az ajtónyílás felé. Aztán csendben felmászott az ágyra, és bekuporodott a sarokba. Ült, és nézte, amint a csordás egyre közeledik és közeledik. Egyenesen feléje. Pontosan úgy, mint a skappali csorda azon a bizonyos első napon, amikor az anyja karján ült, és visszakéredzkedett a házba. A csordásnak hosszú karja volt, nevető szeme reá meredt. Gonosz szem, nem olyan szép, mint amit az ablak alatt elvonultában mutatott. – Te meg mért félsz tőlem? – mondta a csordás durván.

992

– Ne félj a szerelmedtől, kicsim! – biztatta az anyja, miközben a tűzhelyen igazgatta a karikákat és a kávéskanna fedelét. Olyanféle mosoly volt az arcán, mint a csordásén. A kislány mereven, némán ült az ágyon. Megpróbálta kitépni a lenvászon ágytakaróból kilógó szálat, de olyan erős és durva volt, hogy kicsúszott a tenyeréből és felsebezte. Ekkor ért a csordás az ágyhoz. Előszedte a bugyellárisát, s kivett belőle egy fémpénzt. – Ez itt a tiéd, hogy gyorsabban megnőj, s akkor összeházasodunk. – Szeretnéd, kislányom? Felköltöznél-e a skappali csordáslakásba? A kislány nem bírta tovább. Legörbült a szája, kis arcocskája remegett, szeme megtelt könnyel. – Hagyd ezt a makacskodást! – szólt rá az anyja, és felkapta az ágyról. – Négyéves vagy, aztán úgy pityeregsz, mint egy kétéves. Csak azért, mert úgy beszélnek hozzád, mintha már nagy lennél? – Hö, hö, hö – nevetgélt a csordás. Átlépte a küszöböt, elhagyta a házat, és rágyújtott a dalra: „Szereti a tengerész a tengert...” – Anya, nézd a kislányod, anya! Nem áll már a kisszékre! – Mi legyen a szerelmeddel, kicsim? A skappali csordás kedvese leszel, nem igaz? Csak nem félsz? Nem kell annak többé félnie, akinek férfi van az oldalán! A kislány egész nap az ágyán ült. Megpróbált kitépni egy elszabadult szálat a takaróból. Összehúzta az anyagot. Sebes volt a tenyere. – Mit csinálsz, kislányom? Hát ezért sebes a tenyered? Ezért nem gyógyult, pedig minden este kenegettük. Anya hozott egy ollót, és levágta a kiálló szálat. – Segítség! Segítség! Hozzon valaki egy kötelet! Hozza már valaki! A pokolba azzal a kötéllel! Puskát hozzatok! A csordás egy magas fa tetején ült a legelő szélén. Az arca falfehér volt, és vérzett a lába. A gyerekek ijedten szaladgáltak összevissza, és haza akartak menni. – Várj meg, nagyon félek, ne hagyj itt! – Jaj, mi lesz itt, jaj, a szívem! – sóhajtott fel egy asszony, majd megfordult, és keblére ölelte a kicsinyét. Sápadt férfiak futottak, ahogy csak tudtak a csordás és a bika irányába. – Itt a kötél! De várjunk csak! Jön a skappeli gazda a puskával. Puff! A bika odábbállt. A csordás lekecmergett a fáról. Sántikált, nevetgélt. A gyerekek előmerészkedtek a pajtákból, a házsarkok mögül. Az asszonyok pislogva álltak, próbáltak erőt venni zihálásukon. A férfiak zsebre dugták remegő kezüket, de a zsebekben sem szűnt meg a remegés. Mintha egy pillanatra elenyészett volna a nappali világosság. Mintha éjszaka közepén a halál lejtett volna táncot a szemük láttára. De már helyreállt a rend. A nap ragyogott, a madarak énekeltek. 993

Mozgás támadt a vesszőkerítés mellett. Egy kislány bújt át a résen, és a tehenek felé közeledett. Nem félt a csordától, egyenesen a lassan elcsendesedő bika felé tartott. – Kislány! – kiáltott feléje egy asszony. – Hová mégy? Hisz korábban tartottál az állatoktól! A félelemtől elment az eszed? A kislány leült a bika mellé. Ismerős és ismeretlen emberek álltak körülötte. Nyugodtan, alaposan végigmérte mindegyiket. Virágot tépett, és a szájába vette. Az anyja széttárt karokkal lépett a közelébe. – Mi történt veled, kicsinyem? – kérdezte ijedten. A kislány nem válaszolt, csak ült és keresett valakit a szemével. Amikor meglátta a csordást, nem keresett tovább, egyenesen őrá nézett. – Majdnem elvesztetted a szerelmedet – mondta a csordás, és nevetni próbált. A kislány elkomolyodott. Megköszörülte a torkát, kiköpte a szájából a virágot. – Tartsd a szád! – szólt rá a csordásra. (1946) KOVÁCS KATÁNG FERENC fordítása * Elin Prøysen írta az 1945–1970 közt keletkezett szövegeket tartalmazó, 2004-ben kiadott gyűjteményes kötet bevezetőjében: „Már felnőtt olvasóként csodálom, hogy Papa mindig pontosan meglátta, mi áll az emberek szavai és cselekedetei mögött, és ezt sikerrel sűrítette a rövid elbeszélések magával ragadó formájába. Mert a rövid karcolatokban nincs hely hosszú és kimerítő magyarázatokra. Elbeszélő művészetének legjellemzőbb sajátosságai – dalaiban is – a precíz, sokatmondó kifejezések. Amikor azt írja egy asszonyról, hogy »nyakas«, akkor megelevenedik előttünk az egész kép. Úgy hiszem, ez az, ami a legjellemzőbb Papa írásmódjára: a helyzet vagy a hangulat megragadásának a képessége egyetlen jelzőben.” Ezt láthatjuk a Szombati karcolatokban is.

Népmese11 Volt egyszer egy ember, aki nagyon jóban volt a gyerekekkel. Dalokat írt, jótékonysági rendezvényeken, karácsonyi ünnepségeken énekelt, és egyre ügyesebb és ügyesebb lett. Végül olyannyira, hogy még fizetséget is kapott érte, és egy év után már hanglemezre is felvették. Erről még maga is azt gondolta: ez már nem semmiség. De ez a jóember ugyanolyan maradt, mint azelőtt volt. Egyszerű és átlagos, pont mint a többi ember. Éppen ezért szerette mindenki, mindenhol, szerte a vidéki fellépésein. De nemcsak falvakban, városokban is énekelt, keresztbe-kasul az egész országban.

11

A Tiden norsk Forlag engedélyével.

994

Azt szerette a legjobban, ha olyan városba érkezett, ahol még sohasem járt azelőtt, mert biztos volt benne, hogy akkor telt ház fogadja. Egy kicsit elbizonytalanodott, ha már járt egy helyen, és túl hamar tért vissza. Itt most telt ház várta, pont úgy, ahogy a jóember elképzelte. Először az ünnepi bizottság elnökénél járt, kapott kávét és szendvicset. Az elnöknek három gyereke volt, akik megörültek, hogy találkozhatnak vele. Amikor a jóember megitta a kávéját, elővette a gitárját, és énekelt egy kis dalocskát a legkisebbiknek, mert ő még olyan kicsi volt, ráadásul egy kicsit meg is volt fázva, hogy nem mehetett el a gyerekműsorra. De olyan sokat beszélt a jóemberről, s arról, hogy milyen nagy élmény lenne hallani, hogy a jóember elővette a gitárját, és egy dalocskát énekelt neki az előadás előtt. Már jó hangulat volt a teremben, amikor belépett, és amikor az elnök azt mondta „Örömmel köszönthetjük”, akkor a jóember kijött a színpadra, és énekelni kezdett. Az emberek tapsoltak és énekelték a refrént: mondd és mondd, hogy halihó, és mozogni nagyon jó... Amikor a jóember befejezte az első részt, kiment az öltözőbe, hogy pihenjen. Ezalatt egy harmonikás foglalta el a színpadot. A jóember maga kérte ezt, nehogy túlságosan elfáradjon. Amíg az öltözőben cigarettát sodort és dohányzott, bejött hozzá egy ember, egyszerű ember, aki egy kisfiút tolt maga előtt. – Itt van ez a kicsi fiú, szeretne üdvözölni téged – mondta az egyszerű ember. – Az első volt a sorban. Mióta meghallotta, hogy eljössz hozzánk, nem lehetett vele bírni. Tudja az összes dalodat, és ha nem kapott volna jegyet, húsvétig szavát sem hallanánk. Akkor most köszönj szépen a jóembernek, aztán elmesélheted az iskolában, hogy bemutatkoztál. A kicsi fiú megnémult, nem akart köszönni, de a jóember, aki értett a gyerekek nyelvén, megfogta a kezét, és azt mondta: – Jó napot, jó napot! Most elmondhatod, hogy melyik dal tetszett a legjobban azok közül, amit a jóember ma elénekelt. Szerinted mi volt a legviccesebb? – A harmonikás. – Na igen, nagyon ügyes a harmonikás, de melyik dal tetszett neked a legjobban? – Amit a harmonikás játszott. A kisfiú apukája zavarba jött, de a jóember tényleg nagyon jó ember volt. Elnyomta a cigarettáját, és azt mondta, hogy a kisfiú biztos nagyon muzikális, aztán felment a színpadra, és nekilátott a második résznek. Még most is énekel, ha abba nem hagyta. (1958) KŐSZEGI DÓRA fordítása * A fent említett kötet történeteiben az álmok ütköznek a valósággal. Álmokat szőnek arról, aki vagy ami nagyon messze van, akár a kislány, aki a villamoson ül és az amerikai nagynénjére vár, vagy a kisfiú, aki a tromsøi nagymamája fényképével beszélget. És 995

amikor az álmok és a karácsonyi reklámújság valóságából kibontakozik egy csomag, amit nem lehet szenteste előtt kibontani, akkor az álmok éppolyan igaziak, mint a valóság, hiába is tudja a fiú, hogy mi van a csomagban. A fiatalok álma és a felnőttek logikája akkor is összeütközésbe kerül, amikor a gazdagék karácsonyát az otthoni szegényessel hasonlítják össze. Az elbeszélésekben és a karcolatokban a boldogtalan gyerekek is helyet kapnak, azok, akik édességgel vagy egy kukac megevésével akarnak maguknak barátot venni (lásd a fenti írások egyikében). De a felnőttekben sem lehet mindig megbízni. Amilyen okosak, úgy csapják be különféle módon a gyerekeket. Egy „városi asszony” fényképezőgépével teszi tönkre a kisfiú és a kislány barátságát, egy nagymama gorombán, hangosan beszél az unokája előtt, hogy az édesanya is meghallja. A szövegek gyakran keserűek. Nem könnyű fiatalnak lenni, egyszerre a többi fiatalhoz és a meg nem értő szülőkhöz is tartozni. És talán a szerelemről szőtt álom is elérhetetlen. Elin Prøysen a Pappa Alf (Tiden Norsk Forlag, 1989) című életrajzi könyvében írja: „Papának hihetetlen megfigyelőkészsége volt, és megjegyzett minden választ, történetet vagy átélt helyzetet, hogy újra előhozza és felhasználja őket. Szeretett beszélgetni az emberekkel, és ha valami érdekes történt vagy mulatságos párbeszéd esett, gyakran odaszóltak neki: Te, Prøysen, biztosan kikerekítesz ebből is valamit! És valóban, sokszor megjelent nyomtatásban olyan történet, amiben az író a hétköznapi életet költötte át fikcióvá.”

* Prøysen már kora gyermekkorától sokat és ügyesen rajzolt. Mindent telefirkált, s még akkor is dicsérték a szülei, amikor néha a vékony száraztésztát is rajzlapnak használta. Egy képzőművészeti iskolában szeretett volna továbbtanulni, de ösztöndíj híján le kellett mondania erről. Rajzolt, festegetett csak úgy magának is. Írás közben, ha elakadt, azonnal firkált valamit az előtte álló papírra, majd a lehető legtermészetesebb módon folytatta a megkezdett írást. Néhány odavetett vonalból portrék tűntek elő. Tévézés közben lerajzolta az ott szereplőket. No és egy-két vidéki színháznak díszletet készített. Saját könyvei illusztrálását azonban átruházta másokra, „ügyesebbekre”. Nem szerette, ha autodidakta, hobbifestőnek titulálták. Az ötvenes években azonban egy szövetkezeti lap rendszeresen közölni kezdte rajzos elbeszéléseit. Ideje nagy részében dalait adta elő valahol. Járta az országot. Szerették, elvárták mindenhova. Egy idő után elfáradt, unta a családtól való távollétet, a törődést. Szerettei körében, nyugalomban akart írni. De semmilyen felkérésre nem tudott nemet mondani. Szerepelt filmben, színdarabban, rádiókabaréban. Egy alkalommal Frank Sinatra dalát kellett parodizálnia, de nem tudott angolul. A gyerekei, Kjetil fia és Elin lánya írták le neki fonetikusan. Nagy sikert aratott vele, Frank Sinatra is megirigyelte volna. Más kalandjai is akadtak az idegen nyelvekkel. Amikor fordítást kértek tőle, a svéddel még elboldogult, de az angol gyermekverseket alaposan átköltötte, majd rímbe szedte, és így igen kelendőek lettek a kicsinyek körében. Az angol képeskönyvek esetében már nem 996

is bajlódott a fordítással, a képek láttán írta meg a maga történeteit. Már egészen angolkomplexusa volt. A szegénységet okolta amiatt, hogy az emberek többsége nem tanulhatott tovább, nem juthatott idegen nyelvi képzéshez. Az angol nyelv lett nála az elnyomás, az iskolázottság elmaradásának a szimbóluma. Szövegei közérthetők, egyszerűek, hétköznapiak. Sokan ezt annak tulajdonították, hogy gyorsan, sokat, tehát feltehetően felületesen írt. Lánya visszaemlézéseiből tudjuk, hogy mennyi munkájába telt az ilyen „könnyen verselhető, énekelhető” szöveg. Sokat morfondírozott magában, érlelte az anyagot, s amikor nekilátott, már valóban gyorsan végzett vele. Majd egyes írásait hónapokon, éveken át javítgatta. Ebből következik, hogy dalai különféle változatokban keringenek a nép száján. Előadó körútjai során a hallgatóság folyton találgatta, vajon kiről is szólhatnak a dalok. Sokan magukra ismertek, éveken át büszkén emlegették, hogy őket bizony az a híres Alf Prøysen is megénekelte. De mint tudjuk, a legtöbb szerző, így Prøysen is nyitott szemmel járva a világot, több személyből, morzsánként gyúrta, formázta eggyé alakjait. Saját kora irodalmi köreiben nem volt otthonos. Nem passzolt bele egyetlen divatos irányzatba sem. Egy akkori hangadó költő azt írta róla, hogy túl egyszerű, csak a kicsikhez szól. Ezt vehette Prøysen akár dicséretnek is. A kortárs irodalmat túl akadémikusnak tartván, azt csak mértékkel olvasta. Inkább fordult a klasszikusok felé, a görögökhöz, az oroszokhoz. Dosztojevszkijt különösen szerette. A hatvanas évek vége felé „eljött az ő ideje”. A kor puritán divatját követő fiatal írók keresték a társaságát, ifjú énekesek vették fel dalait műsoraikba, vagy kérték fel közös fellépésre. Tetszett is Prøysennek ez a generációkon átívelő munka.

elegyengetett út12 Egy öregember fekszik az ágyban a Magosdombon. Jó ideje fekszik már, sokszor kinőtt a fű azóta, hogy utolszor elüldögélt a napon a ház előtt, a jégvirágok is rendre kivirultak az ablakon, amióta feküdt, s várta, hogy valaki felrázza a párnáját, s odavessen neki néhány kurta szót, hogy tudja, mi történik, érezze, hogy él még. Valaha gyakran megfordult itt a körorvos az autóján, egyszer maga is utazott lefelé vöröskeresztes kocsin, nem is jött haza egy évig, aztán ugyanaz a kocsi hozta fel a dombra. A körorvos autója azóta nem küzdi fel magát a kaptatón az ablak alá, csak az öreg fia teszi meg olykor gyalogszerrel a hosszú utat a vasút menti városka patikájába. – Bizony, bizony... – bólogatnak a népek, ahogy elmegy mellettük a fiú –, szívós a vén Even! Különös, hogy az élet így ragaszkodik valakihez, aki csak az ágyat nyomja évről évre! – mondogatják, mintha már a sírban volna a helye.

12

A Tiden norsk Forlag engedélyével.

997

Kérdik a fia gyerekeit, akik az iskolába menet betérnek hozzájuk, hogy együtt menjenek tovább a többi gyerekkel: – Oszt öregapátok hogy van? A gyerekek meg ülnek a széken, harangoznak lábukkal, úgy felelik: – Mindég ugyanúgy. Nemigen gondolkodnak a válaszon, megszokták már, hogy az öregapjukról kérdik. Meglehet, közben az jár a fejükben, hogy jó lesz síelni, porhó esett, vagy hogy ott az a fenyő meg a rajta levő varjúfészek, azt iskolából jövet szemügyre kéne venni. Mindeközben az öreg nyomja az ágyat. Olykor-olykor a párnáját is felrázzák: a menye dögönyözi sietősen, kemény kézzel, minden gyöngédség nélkül, de az öreg tudja, hogy nem az asszonyon múlik. Annak a vállán ott a napok terhe: a jószág, a gyerekek, a tanya, nem könnyű kenyér ám! Mégis jön, amikor csak lehet, hogy segítsen az öregnek, s olyankor még mintha a vén test is erőre kapna. Ha fordul, igyekszik segíteni az asszonynak, hogy hamarább kész legyen, s mielőbb kicsoszogjon a konyhába, hogy megegye, ami az asztalon várja, úgy érzi, még együtt él a nappal, s az aznapi teendőkkel. Szava nem sok van. Mikor a menye elmegy, fekszik, ellazul és az ágyterítő rojtjain matat, miközben egyre a konyhára nyíló ajtóra bámul. Három felnőtt fia van – a széktámlájukat látja még, ha nagyon igyekszik: a legidősebbik nős, övé a tanya meg a föld, a másik kettő a gyárban dolgozik, s itthon lakik még. Próbálja kivenni, miről beszélnek, ahogy ott ülnek a vacsora békéjével eltelten. Tudja, hogy a tanya meg a föld kerül szóba, aztán télen a tűzifa, tavasszal meg a szénakaszálás. Olyankor izzadtan, kimelegedve ülnek ott, fűszálakkal hajukban és frissen köpült vajat kérnek, amikor meg beköszönt az ősz, ő is kap egy marok friss szalmát a szalmazsákba. A fia hozza, miután a cséplőgép egy álló, borús napon át pöfög a csűrben. – Idén se olyan rossz a szalma, Apám! – mondja. Így telik az év a tanyán. Végül nem is igen gondolnak az öreggel, hogy még ott fekszik az ágyban, csak olykor-olykor jegyzik meg csöndesen: – Öregapánk olyan türelmes, olyan jó beteg. Bezzeg, ha mi feküdnénk ott az ágyban, panaszkodnánk, nyöszörögnénk folyvást! Ilyenkor göcögve nevet az öreg, meg az ágyterítő rojtjaival babrál. – Nekem már az is elég, ha hallom, hogy dógoznak köröttem! – mondja. Az utóbbi időben meg olyan furákat kérdez. – Bírja-e még a csűr felhajtója a megrakott szénásszekeret, mint régen? Aztán ha egy meztélábas gyerek bejön hozzá egy bögre áfonyával, arról faggatja, jó-e még a híd a patak fölött. Egy nap a menyét hívja s kérdi, hogy alkalmatos-e a lépcső meg a küszöb, vagy nehéz rá felkapaszkodni, mert hallotta bizony, hogy nehezen lélegzik. A menye csak áll elnehezült testtel, zihál, s nem tudja mire vélni a kérdést. Aztán azt feleli, mostanság nehezére esik a járás, de a lépcső is, a küszöb is a legnagyobb rendben van. Egy nap aztán igen rosszul lesz az öreg. Utolsó óráján mind köréje gyűlnek, odahagynak minden dolgot, nyűgöt. Ott áll az ágynál a legidősebb fiú az asszonnyal, meg a gyerekekkel, hazajöttek a messzi gyárban dolgozó fiai is, hogy még egyszer, utoljára lássák. Van, aki elsírja magát, bánkódik, hogy nem úgy bánt az öreggel, ahogy kellett volna, 998

hisz nem sokba telt volna egy-egy este elüldögélni nála a kisszobában, de most már késő. A menye bocsánatkérően, lesütött szemmel motyogja: – Biza hiányozni fog nekünk, Nagyapa! Soha nem volt terhünkre! – Ugyan! – feleli az öreg. – Dehogy fogok én hiányozni nektek! Nem megyek én el innét, ha meghalok se. Meglátjátok... Mintha hideg fuvallat szállna el a meghajtott fejek fölött, ahogy ezt mondja. Aztán ismét lefelé visz az útja a dombról, immár utoljára. Előbb a fenyőágakat és virágokat hozzák, majd Szent Mihály lován a koporsó ereszkedik alá a dombról, nem sokkal később felfelé indul a menet, immár a Szent Mihály lova nélkül. Vén Evennek vége. Egy új sírhalom marad csak utána a temetőben, azt is hamar belepi a hó. De aztán visszatér a tavasz, s az élők ismét munkához látnak. Fenn a dombon az ifjabb Even szánt egy szép napon, hát egyszer csak kőbe akad az ekevas. Fél, hogy beletört, de nem, épen maradt. Elgondolja, milyen sok szerszám elvásott ebben a köves talajban. Ezt az ekevasat viszont az öreg kovácsműhelyben találta, az apja készítette. Álló nap ez jár a fejében, míg megy az eke után, fordítja a göröngyöt. Mintha ketten szántanának. Azaz hárman: az apja, a ló, meg jómaga. Nem borzongat többé a hideg fuvallat. A szavak, amelyeket az öreg mondott a halálos ágyán, visszacsendülnek, s beleolvadnak a napba, az aznapi teendőbe. Alig hallja, hogy estebédhez hívják. Szótlanul eszik, mintha ott se lenne, aztán fejére teszi a sapkát, s a faluba indul az erdei úton. A házak ablakai mögül kandi szemek lesik. – No, megyen ifjabb Even a faluba! – mondják. Bizony, hogy oda tart. A temetőnél lefordul az útról, s odamegy a simára csiszolt kőhöz, amely alatt az apja fekszik. Even Mikkelsen – áll a sírkövön, merthogy így hítták az apját. Virág és kavics van a síron. Csak épp az apja nincs sehol. A betűk is, a virág is olyan, mintha idegenekhez tért volna be, sietősen, csak épp az ajtó mellé kuporodott volna, mint ki szólni sem mer ilyen finom társaságban. – Hol itt az ekevas? Hol a tavaszi nap? – gondolja, azzal sarkon fordul, s hazaindul. Mikor meglátja a luccal benőtt domboldalt s az erdőben kanyargó utat, akkor tölti el a nap békessége. Ezt az utat még az apja egyengette, s most olyan jólesett arra gondolnia, hogy szaladgált rajta gyerekfővel. Arról álmodozott, hogy egykor fontos, szépen kiépített út lesz majd belőle. Mára meglett ember, asszonya, gyermekei vannak. Nap mint nap jár az úton, amely vele fut, mintha maga is hordaná a napok terhét, sőt mintha még az apja is ott lenne vele, mikor a tejet viszi a tejüzembe. Mikor a hídnak fordul az út, megáll, belekapaszkodik a hídkorlátba. Durván gyalult fatörzsből készült, csontkemény: mintha az apja magából is beleépített volna egy darabot az útba meg a hídba, miután a napi munkát ellátta. Sőt mintha hagyott volna a dologból annak is, aki majd tovább egyengeti az utat. A reá szálló sötétben, a folyó morajával meg a lombsusogással fülében ácsolta ezt a hidat a víz fölé. Aztán a szántóhoz ér. Oda, ahol az ekevas annyi gondolatot elindított benne. Átlábal a frissen szántott földön, az megindul a léptén, s csöndesen, puhán simul a csizmája szárához. Nem megy be a házba azonnal. Elébb odamegy a csűr felhajtójához, végigsimít rajta, az alája polcolt köveken, aztán a kemény, öreg rönkfákon: apja teremtő ereje, gondolata fogadja a szekeret, feszül a teher alá, mikor behordja a gabonát. 999

Aztán felmegy a lépcsőn, be a házba. Csöndben lefekszik az asszony mellé, aki gondban s örömben társa lett. Úgy érzi, most már tudja, mi az élet értelme. Ma este megtanulta. Az apja volt a tanítómestere. Zsong és dalol a lelke, a tavaszi éjszaka kéklik az ablaküvegen, érzi a karjában s hátában feszülő erőt. És most már tudja, hogy ez az erő hasznára válik majd: nemcsak a mindennapi robotban, hanem mindennap, amikor magából is belead a munkába valamit, amíg erejéből telik. Ugyan mit számít akkor, hogy megöregszik, ágynak esik? Hisz tovább él az ember egy hídban a patak fölött vagy egy erdei útban. A simára csiszolt sírkőben azonban nem él tovább senki: abból csak az ember nevét tudni meg. Magára az emberre pedig úgy találni rá, ha elindulunk az úton, amelyet az ő keze egyengetett. (1945) BENDES RITA fordítása * Korán cukorbeteg lett, naponta kétszer injekciózta magát, pontosan kellett étkeznie, s a legnehezebb – egy hasát igen kedvelőnek – diétára fogták. Más betegségei is adódtak, rendszeresen került kórházba. Ilyenkor egy halom olvasmánnyal, és örömmel ment, mert megbízott a gondoskodó, szakszerű ellátásban, felszabadultan olvashatott, írhatott. Pihenésként, kikapcsolódásként élte meg a kórházi napokat. Vigyáztak a súlyára is, s a hozzátartozói örültek, hogy fogyott, könnyebben mozgott. De sajnos a súlyvesztés nem egy egészséges folyamat eredménye volt, hanem a ráké. Ötvenhat évet élt. Közvetlenül halála előtt jelent meg a jelentős norvég napilapban (Arbeiderbladet 1970. aug. 15.) egy kedves, nosztalgiába hajló Prøysen-írás édesapjáról. A szöveg egyszerű, tömör, sallangmentes visszaemlékezés gyermekkorára.

Az írószekrény13 Édesapámnak bizony szép írószekrénye van! Az az írószekrény, mely ott állt a konyha ajtaja mellett a zsellérházban, amelyben felnőtt. Szépen megmunkált, de trágyabarna színű és ragacsos volt, a fiókokban pedig cipõkenõcsmorzsák és szõrcsomók hevertek. – De most szekrény lesz belőle! Neki is esett édesapám lúggal, szalmiákkal s még szörnyűbb dolgokkal, de a barna színnek esze ágában sem volt eltűnni. – Sebaj – gondolta édesapám. – Hát akkor átfestem szép svédvörösre.

13

A Tiden norsk Forlag engedélyével.

1000

Neki is látott. De amikor elkészült a vörös írószekrény, kedve támadt még valamire. Díszítsék a fedelét népmesei motívumok, és virágok fonódjanak minden fiók köré! Epervirág, nemes májvirág és martilapu. Amikor elkészült vele, alig fért a bőrébe, s azon nyomban áthívta a szomszédot, hogy vessen már egy pillantást az írószekrényére. A szomszéd asztalos volt, colstokjával vakarta a fejét. – Hát – mondta a szomszéd –, nem rossz, de ráférne egy alapos lúgozás. Szép írószekrény, látszik a fedelén és a felső fiókon. Küldd el lúgoztatni, s meglátod, milyen szép lesz! – Hajjaj – sóhajtott édesapám. Aztán jött hozzánk egy festőművész, s édesapám megkérte, nézze meg az írószekrényt. A festő ránézett, és azt mondta: – Látom, facsapok rögzítik a fedelét, szép darab. Aztán édesapám ezt is, azt is elhívta, mindenkinek látnia kellett az írószekrényt. Egyesek azt mondták, hogy „nem nagyon értek a festéshez meg ilyesmihez, de meglehet, hogy jó írószekrény”. Mások pedig „Hű, egy írószekrény. A gyermekkorodból? Nem mesélnél kicsit arról a házról, ahol felnőttél?” Végül édesapám többé senkinek sem akarta megmutatni az írószekrényt. De aztán jött egyszer egy varrógépügynök, és amint meglátta az írószekrényt, felkiáltott. – Ez ám a művészet, igazi szép paraszthagyomány, és ezek az élethű virágok! Meg népmesei motívumok mindenütt... és micsoda színkavalkád! Erre aztán édesapám kitárta az ajtót. – Kifelé! A varrógépügynök volt az első, aki dicsérő szavakkal illette a munkát. S édesapám megértette, hogy hazudik. (1970) KUNSZENTI-KOVÁCS DÁVID fordítása * Halálát követően, művészetére emlékezvén megnyitották a Prøysen-házat, és minden évben gazdára talál a Prøysen-díj is. A 2013-as, kilencvenkilencedik születésnapi megemlékezés különlegesebb volt, mint a korábbiak. Ebből az alkalomból egy új emlékház alapkövét tették le, amit 2014-ben a századik születésnapján, július 23-án adtak át. Jens Stoltenberg miniszterelnök is részt vett az alapkőletételen, több művész pedig Prøysendalokat adott elő. Az év hátralévő részében vidéki és fővárosi színházak vitték színre írásait, énekelték dalait. Március 28-án új bemutatója volt az oslói Norvég Színházban. Egy egész megye megmozdult, hogy 2014. július 19-én a Tango 1000 program keretében minden épkézláb ember – emlékére – táncra perdüljön. Halálának napján, 2014. november 23-án zárul hivatalosan a Prøysen-év, ezt az emlékműsort az állami televízió (NRK) is közvetíti majd az oslói Norvég Színházból. 1001

Külön köszönet az önzetlen segítségért és támogatásért: Bancsik Ágnes Bendes Rita Svennik Høyer Kőszegi Dóra Kunszenti Ágnes Kunszenti-Kovács Dávid Jørg Kvam Nádasdy-Farkas Irén Elin Prøysen Bjarne Skov NORLA Gyldendal Norsk Forlag Musikk-Husets Forlag AS Norsk Musikforlag AS Tiden Norsk Forlag Oslo, 2014. július 23.

Bodö környéke – Tószegi Zsuzsanna fotója.

1002

Peter Handke

A kószálás vége (A vers 1976-ban született; Handke ekkor Párizsban él a kislányával. A válság jelei már előrevetülnek. Handke már a fogalmakat is megtalálta: kószálás, egyedüllét, és lassan-lassan az alkotás nehézségei: a vers megakad, vagy mintha megtörne egy széttört kapcsolatra gondolva. A Gyermektörténetben ezt Handke így írja le: „A következő év késő telén, egypár hónappal a beköltözés után, a nő elment a házból, hogy újra dolgozni kezdjen. […] Az elmenés megfelelt a dolgok állásának, és nem volt formális elválás; az első hosszabb kimaradás után gyakran visszajött, és nem is csak a gyerekhez látogatóba; de a tény mégiscsak az volt, hogy a férfi egyedül maradt a gyerekkel. És megint ez a meghasonlás: igazat adott neki, és ugyanakkor el is ítélte.”)1 Weiss János

1 Nyomorúságos egyedüllét: Hideg Éjszaka Lepedék az ajkakon Lesütött szemek 2 A Boulevard szitáló sötétségében rád gondolva érzem amint a kezem belső oldala forró lesz azt kívánva hogy téged átöleljelek Gondolatban lekaparom rólad a ruhád Hogy közelebb legyek hozzád 3 Úgy teszünk mintha az egyedüllét probléma lenne Talán csak egy fixa idea – mint a félelem a nyári haláltól amikor a test gyorsabban bomlik

1

Peter Handke: Kindergeschichte. suhrkamp verlag, 1981. 46.

1003

4 Egy nő hátulról: Te is, Rövid hajú az erős nyakaddal egy nap meg fogod élni a veszteséget – végig sivít a lesújtó guillotine képzete a nyakcsigolyádon 5 Métro Raspail: Titokzatos sötétségbe viszi az embereket a világos állomásról bele a metróalagutakba És velük együtt eltűnik a gyenge fény az alagútfalakon 6 A kis patakokban folyik a víz árnyékszerűen celofánpapíron át és hirtelen fájni kezd a fogam 7 Három halálfej: Három fiú ül a kávéházban és a bukósisakjaikat nyílt nézőkével maguk mellé tették a földre 8 Részegen éjfél körül: A kávéházi vécében levizeltem egy gótikus templomablakot A hazaúton a világosra kivilágított metró messze tőlem az utca végén húzott el a sötétségben mint mozgó reklámfelirat a nap utolsó hírével

1004

9 Szombat este a Boulevard St. Germainen: Gyülekeznek a népzenére az utcán és megőrülnek 10 Hé te ott az utcasarkon: a modern ember magányosságáról szóló történetet már mindannyian jól ismerjük Most tűnj el te is a szélfútta éjszakai utcasarkokról 11 Egy kerek arcú szép ismeretlen bent az étteremben egy cigarettát szív: Az utcán elhaladva fölismerem az arcodat és elmosódik – fölvirágzik az emlékeimben 12 A metrókocsi lecsukható ülésén egy nő ül lezárt szemekkel mintha itt várna a halálra Hogy az áruházban a pénztárosnő odadobjon neki egy műanyag zacskót anélkül hogy utána fordulna megremeg a csendes-diadalittas jóvátételben – És otthon aztán segítséget keresve szagolja a szappant amelyet fellengzősen savon de Marseille-nek hívnak és egy friss vajas kenyeret amelyet egy éles késsel vágtak le egy hatalmas kenyérrögről és egy a piacon vett hideg almát

1005

13 Anna Magnani a Mamma Romában: Most kapta meg a hírt a gyermeke haláláról és a szobájának ablakából ahol az ágyon még az ő dolgai fekszenek megpillantja az új házakat a város szélén és mögötte ott az Örök Város könyörtelen kupolája: kicipelve a zárt világból a fájdalom univerzumába 14 Ma az emberek olyan barátságosan néznek rám ha szembejönnek – Be vannak avatva valamibe és így előzékenyek mint mindenkihez aki az idő kérdésével vívódik 15 Montparnasse temető: Délután van a macskák ugrálnak a sírok között mint az életpillanatok Az életpillanatok úgy ugrálnak mint a macskák a nagy temetők sírjai között a száraz juharbokrok zörögnek és az égen felhők úsznak el 16 A munkával elégedetten mentem el a kávéházba A zeneboksznál álltam és a pultnál egy nő állt fehér csizmában És ennek a versnek most folytatódnia kellene

1006

17 A zarándokok szemei vakok a szenvedésre Mielőtt a partot cserélő kószálók megfelelően bemutattak volna: Összeszedem magam az írógépnél Magamhoz szorítom a hivatalosan meg nem erősített Átmeneti idődet A szavaim rendíthetetlenül sorakoznak neked nélkülem WEISS JÁNOS fordítása

Peter Handke.

1007

Osztrák költemény 1979/80 (Ezzel a verssel túl vagyunk a válságon, és a tetralógia poétikájának számos eleme megjelenik. A klasszikussághoz való odafordulást most Spinoza-idézetek és spinozai fogalmak jelképezik: a valóság tökéletességként szemlélve. Az élet benyomásokból áll: mi van itt és ott, ekkor és akkor. Nézzünk körbe. És Ausztria is elviselhető, ha nem egyenesen szerethető. Handke egykor a szűkös viszonyok és a provinciális légkör miatt menekült el Ausztriából, de most visszatért. „Ha most Ausztriában vagyok, akkor néha egy szép elmerülést érzek az országba, és már-már optimistának érzem magam, mintha én is a többiek közé tartoznék, és néha már a harangok zúgását is örömmel hallgatom. […] Szeretem Ausztriát … azaz nem, mert egy országot nem lehet szeretni, hanem csak az embereket. De az emberekkel szembeni szeretetérzések nem szabadok egy olyan országban vagy államban, amelyben az ember nem szabadnak érzi magát […].”2 Ezek a sorok még 1975-ben születtek, és inkább csak kijelölik az Ausztriával szembeni érzések alapvonalait. Közben az otthonosság, de még inkább a rá vonatkozó szükséglet tovább erősödött. Új körülmények teremtődtek, a vers és a művészet számára pedig új lehetőségek.) Weiss János 1 A költeményben két egymástól távoli dolog fog találkozni Minden költemény ítélethirdetés 2 Most! A reggeli fény a bodzabokorban 3 Az akácfaág úgy leng az őszi szélben mint egy békeág 4 Tegnap a vonatban a „Hirtelen mint egy idegen” című regény Ma a hómezőn egy távoli zúgás ami hirtelen közeledni kezdett

2

Peter Handke: Das Ende des Flanierens, i. k. 58.

1008

5 Néha nehéz ránézni egy hóemberre Miközben a gyerek erőteljes léptekkel halad fölfelé a lépcsőn 6 Délelőtt egy vidéki csendőr illatfelhőjében Délután egy világító tehénlepény humora 7 Egy vonatfütty messze kinn a síkságon este zárja a nappalra-nyitott belsőt 8 A lemenő nap láthatóvá teszi egy hegygerinc peremét és a vörösfenyő mögött megjelenik a hold: az egyikből következik a másik és az ember örül 9 Az egyikből következik a másik és az ember örül: és az örömből megint valami más következik 10 Egy cinke fehér arca mint pihe a szürkületben 11 Egy citromlepke itt egy szálldosó sárga könyvecske a kék ingen ott 12 A Magnolia nevű alaszkai városka mögött a Hold úgy gördül mint egy lapátkerék 13 Reggel még békésen elsiklottam a horogkeresztek fölött Este a filozófia pillanata 1009

14 „A jó alatt itt az öröm minden fajtáját értem továbbá mindazt ami az örömhöz elvezet” 15 „A valóság és a tökéletesség alatt ugyanazt értem” 16 Lelkesen gondolkodva de mégis hiányos szeretettel szeretnék neked egy verset írni WEISS JÁNOS fordítása

Laerdal – Tószegi Zsuzsanna fotója.

1010

MŰHELy

FJOdOr MIHaJLOVICS dOSZtOJeVSZkIJ

A gyilkosság Amikor hazaért a Széna térről, a díványra zökkent, és egy teljes órán át mozdulatlanul ült. Közben besötétedett; gyertyája nem volt, amúgy sem jutott eszébe, hogy világot gyújtson. Később soha nem tudott visszaemlékezni rá: gondolt-e ezalatt bármire is. Végre megint rátört a lázas remegés, borzongás, és gyönyörűséggel fogta fel, hogy akár le is fekhet a díványra. Hamarosan mély, ólmos álom tört rá, és legyűrte. Szokatlanul soká aludt, álomtalanul. Nasztaszja, aki másnap reggel tízkor állított be hozzá, alig tudta felrázni. Teát és kenyeret hozott. Megint másodszor kifőzött tea volt, és megint a saját kannájában hozta. – Ni, hogy alszik! – kiáltotta felháborodottan. – Folyton-folyvást alszik! Raszkolnyikov erőlködve feltápászkodott. Fájt a feje; nagy nehezen talpra állt, egyet fordult a kamrájában, és visszazuhant a díványra. – Má’ megint aludna! – kiáltott fel Nasztaszja. – Mi az, tán csak nem vagy beteg? Ő nem felelt. – Teát kérsz-e? – Később – felelte erőlködve, azzal megint lehunyta a szemét, és a fal felé fordult. Nasztaszja állt mellette egy darabig. – Tán csakugyan beteg – mondta, aztán sarkon fordult, és kiment. Kettőkor jött be megint, levest hozott. Raszkolnyikov ugyanúgy feküdt, mint délelőtt. A tea ott állt érintetlenül. Nasztaszja még meg is sértődött, és haragosan rángatni kezdte. – Mit alszol má’ megint! – kiáltotta, és utálkozva nézett Raszkolnyikovra. Amaz feltápászkodott, felült, de egy szót sem szólt, csak a földet nézte. – Beteg vagy, vagy sem? – kérdezte Nasztaszja, de megint nem kapott választ. – Legalább ha az uccára kimennél – mondta kis szünet után –, hogy a szél megfújna kicsit. Enni fogsz-e? He? – Később – felelte Raszkolnyikov erőtlenül. – Eredj! – legyintett felé. Nasztaszja állt még egy kicsit, együttérzéssel ránézett, aztán kiment. Raszkolnyikov néhány perc múlva felnyitotta a szemét, a teára és a levesre nézett. Aztán fogta a kenyeret, a kanalat, és nekiállt enni. Evett egy keveset, étvágy nélkül, három-négy kanállal, szinte gépiesen. A feje most kevésbé fájt. Miután megebédelt, megint elnyúlt a díványon, de elaludni már nem tudott, csak feküdt, mozdulatlanul, hasmánt, arcát a párnába fúrva. Káprázatok kerülgették, csupa furcsa káprázat: leginkább azt képzelte, hogy Afrikában, Egyiptomban van, valami oázisban. A karaván pihen, békésen hevernek a tevék; körös-körül pálmák nőnek; mindenki ebédel. Ő iszik, egyre iszik, egyenest a közvetlenül mellette csobogó patakból. Oly hűvös van, s a víz oly csodálatos kékesen, hidegen fut a tarka kövek között és az arany csillámú tiszta homokon… Egyszer csak világosan meghallotta, hogy üt az óra. 1011

Összerezzent, fölriadt, fölemelte a fejét, kinézett az ablakon, próbálta kitalálni, mennyi az idő, hirtelen teljesen felocsúdott, s felpattant, mintha valaki felrántotta volna a díványról. Lábujjhegyen az ajtóhoz osont, halkan résnyire nyitotta, és fülelni kezdett lefelé a lépcsőházba. A szíve rettenetesen kalapált. A lépcsőházban teljes csend honolt, mintha mindenki aludna… Furcsának, elképesztőnek találta, hogy képes volt ilyen kábultan aludni tegnap óta, és nem csinált semmit, nem készített elő semmit… Holott lehet, hogy már a hatot ütötte… Az álmot és tompultságot hirtelen rendkívüli lázas, zavart kapkodás váltotta fel. Erejét megfeszítve igyekezett, hogy mindenre gondja legyen, és semmit ne felejtsen ki; a szíve úgy vert, úgy zakatolt, hogy lélegezni is alig bírt. Először is, hurkot kellett készíteni, és belevarrni a kabátjába – ez egy perc. Benyúlt a párnája alá, és a begyűrt fehérnemű közül kikeresett egy teljesen szétszakadt, ócska, mosatlan inget. A foszlányokból kihasított egy fél arasz széles, négy arasz hosszú csíkot. A rongydarabot kettéhajtotta, aztán levetette erős pamutanyagból készült, bő, nyári kabátját (ez volt az egyetlen felsőruhája), és hozzáfogott, hogy a csík két végét bevarrja belül, a bal hónaljba. Varrás közben a keze remegett, de így is boldogult, olyannyira, hogy amikor újra felvette a kabátot, kívülről semmi nem látszott. A tű és a cérna rég elő volt készítve, ott lapult az asztalkán, papírba csomagolva. Ami a hurkot illeti, az az ő saját, nagyon ügyes ötlete volt: a balta számára. Végtére is nem mehet végig az utcán, baltával a kezében. Ha viszont a kabátja alá rejti, a kezével akkor is tartani kell, ami feltűnő lett volna. Most viszont elég beleakasztani a hurokba a balta fejét, és ott fog lógni szép nyugodtan a hóna alatt, belül, egész úton. Ha pedig kezét a kabát külső zsebébe süllyeszti, tarthatja is a nyelét, hogy ne himbálóddzék; mivel pedig a kabát nagyon bő, valósággal, mint egy zsák, kívülről egyáltalán nem lehet észrevenni, hogy a zseben keresztül tart valamit. Ezt a hurkot is már két héttel azelőtt kieszelte. Amint végzett, bedugta ujjait a török dívány és a padló közötti keskeny résbe, matatott kicsit a bal sarok körül, és előhúzta a rég előkészített és odarejtett zálogtárgyat. Ez a zálogtárgy azonban egyáltalán nem volt igazi, csupán egy simára gyalult deszkadarab, nem nagyobb és vastagabb, mint amekkora egy ezüst cigarettatárca lehetett volna. A deszkát véletlenül találta, egyik sétája során, egy udvarban, ahol a szárnyépületben egy műhely működött. A deszkadarabhoz később hozzáerősített egy sima, vékony vaslemezt – bizonyára letörött valahonnét –, amelyet szintén az utcán talált ugyanakkor. A két lapocskát, amelyek közül a vas kisebb volt, mint a fa, egymáshoz illesztette, és keresztben többszörösen, jó erősen átkötötte cérnával; aztán gondosan és mutatósan becsomagolta az egészet egy darab tiszta fehér papírba, és egy vékony szalaggal átkötötte, ugyancsak keresztben, és jókora csomót kötött rá, hogy minél bonyolultabb legyen kioldani. Ezt azért tette, hogy egy időre elvonja a vénasszony figyelmét, és kivárja az alkalmas pillanatot. A vaslemezt a súly végett kötötte hozzá, hogy a vénasszony legalább az első pillanatban ne jöjjön rá, hogy a „tárgy” fából van. Mindezt mostanáig a dívány alatt rejtegette. Alighogy előkerítette a zálogtárgyat, az udvarban kiáltás harsant: – Rég elmúlt hat! – Rég!? Jóságos isten! Az ajtóhoz ugrott, hallgatódzott, felkapta a kalapját, és elindult lefelé a tizenhárom lépcsőfokon, óvatosan, nesztelenül, mint a macska. Most fontos lépés következett: el 1012

kellett lopni a konyhából a baltát. Azt, hogy baltát kell használnia, rég eldöntötte. Volt egy összecsukható kerti kése is; de a késben, kivált pedig a saját erejében nem bízott, ezért döntött végképp a balta mellett. Jegyezzünk meg azonban egy sajátosságot, amely az üggyel kapcsolatos minden végleges döntésére érvényes volt. Furcsa, de minél véglegesebbé váltak ezek a döntések, annál otrombábbnak, annál ostobábbnak tűntek a szemében. Minden belső küzdelme ellenére egész idő alatt, soha, egyetlen pillanatra sem volt képes meggyőzni magát tervei véghezvihetőségéről. S ha lett volna is olyan pillanat, amikor mindent az utolsó pontig átgondol és eldönt, és semmiféle kételye nem marad – akkor ostobaságnak, szörnyűségesnek és képtelenségnek tartván, alighanem azon nyomban elveti az egészet. De egész határ megoldatlan kérdés és kétség maradt benne. Ami azt a kérdést illeti, hogy hol kerítsen baltát, ez az apróság cseppet sem nyugtalanította, mert mi sem látszott egyszerűbbnek. Nasztaszja ugyanis, kivált esténként, gyakorta nem tartózkodott odahaza: hol a szomszédokhoz szaladt át, hol a boltba, az ajtót pedig mindig tárva-nyitva hagyta. A gazdasszony folyvást veszekedett is vele emiatt. Egyszóval úgy gondolta, hogy amikor majd eljön az idő, beoson a konyhába, fogja a baltát, aztán egy óra múlva (amikor már vége az egésznek), visszamegy, és visszateszi a szerszámot a helyére. De maradtak benne kételyek is: tegyük fel, egy óra múlva, amikor visszajön, hogy helyére tegye a baltát, Nasztaszja meg már otthon lesz. Akkor persze továbbmegy, és kivárja, amíg a szakácsnő újra elmegy. De ha amaz addigra észreveszi, hogy eltűnt a balta, keresni kezdi, ribilliót csap – akkor aztán megvan a gyanú, vagy legalábbis az esély a gyanúra. Ám ez mind apróság volt, amin most nem törte a fejét, ideje sem lett volna rá. A legfontosabbra összpontosított, az apróságokat pedig félretolta akkorra, amikor ő maga mindenben bizonyos lesz. Ez utóbbi azonban teljességgel elérhetetlennek látszott. Legalábbis így érezte. Semmiképp sem tudta, például, elképzelni, hogy egyszer csak abbahagyja a töprengést, felkel, és – egyszerűen elindul oda… Még a minapi próba is (vagyis a látogatás, amelynek az volt a célja, hogy még egyszer, utoljára szemügyre vegye a helyszínt), azzal is csak próbálkozott, egyáltalán nem igazából, hanem csak úgy: „Gyerünk, úgymond, menjünk, próbáljuk meg, elég az ábrándozásból!” – de azt sem bírta ki, otthagyott csapot-papot, és elszökött, önmagára acsarkodva. Pedig úgy rémlett: az elemzést, már ami a kérdés erkölcsi megoldását illeti, bevégezte: kazuisztikáját borotvaélesre köszörülte, s már nem talált ésszerű ellenvetést. Ám a legvégén egyszerűen mégsem hitt magában, és makacsul, rabszolgamód kereste az ellenvetéseket, itt is, ott is, tapogatódzva, mintha valaki hajtaná vagy kényszerítené rá. Az utolsó nap pedig, amely oly véletlenszerűen jött el, s egyszerre eldöntött mindent, csaknem gépiesen hatott rá: mintha valaki kézen fogta, s magával vonszolta volna, ellenállhatatlanul, vakon, természetfeletti erővel, ellentmondást nem tűrően. Mintha ruhájának egy csücske egy gép kerekei közé került volna, s az húzná magába. Eleinte – egyébként jóval korábban – egyetlen kérdés foglalkoztatta: mi az oka, hogy szinte minden bűncselekmény oly könnyen felfedhető, oly szembeötlő, miért hagy szinte minden elkövető világos nyomokat? Apránként sokrétű és érdekes következtetésekre jutott. Véleménye szerint a legfőbb ok nem annyira a bűn elleplezésének materiális lehetetlenségében keresendő, mint magában az elkövetőben: az elkövetés pillanatában 1013

ugyanis csaknem mindegyikben az akarat és a józan ész egyfajta hirtelen degradációja következik be, ezek helyébe, mintegy ellentétként, hihetetlen gyermeki könnyelműség lép, mégpedig éppen abban a pillanatban, amikor a legnagyobb szükség lenne a józan észre és az óvatosságra. Meggyőződése szerint a józan észnek ez az elhomályosodása és az akarat e hanyatlása a betegséghez hasonlóan lesz úrrá az emberen, fokozatosan fejlődik ki, és csúcspontját nem sokkal a bűntett elkövetése előtti pillanatban éri el; az elkövetés pillanatában és azt követően, egyénenként változó ideig, egy darabig ezen a szinten fennmarad; majd ugyanúgy elmúlik, mint minden betegség. A kérdés az: a betegség szüli-e a bűntettet, vagy maga a bűntett olyan, hogy természeténél fogva mindig ilyen betegségféle kíséri? E kérdés megválaszolásához egyelőre még nem érzett magában elég erőt. Amint ezt végiggondolta, elhatározta, hogy személy szerint az ő esetében nem következhet be efféle beteges fordulat, hogy a józan ész és az akaraterő a terv végrehajtásának egész ideje alatt egy pillanatra sem hagyja el, egyszerűen azért, mert amit kigondolt: „az nem bűn”… Tekintsünk most el a folyamat egészétől, amelynek segítségével a végső elhatározásig eljutott; amúgy is túlságosan előreszaladtunk… Annyit tegyünk csak hozzá, hogy a dolog tényleges, tisztán anyagi nehézségei merőben másodlagos szerepet játszottak elméjében. „Elegendő, ha megőrzöm a szilárd akaratomat és a józan eszemet, és majd amikor szembe találom magam velük, a legapróbb részletekig, mind könnyen legyőzhető lesz…” De a dolog egyelőre el sem kezdődött. Ő továbbra sem igen hitt elhatározása véglegességében, amikor pedig ütött az óra, minden merőben másképp, mintegy véletlenszerűen, sőt szinte meglepetésként alakult. Még le sem ment a lépcsőn, máris adódott egy apró körülmény, amely megtorpantotta. Amint a gazdasszony konyhája elé ért, melynek ajtaja szokás szerint tárva-nyitva állt, óvatosan besandított, hogy nincs-e ott, Nasztaszja távollétében, maga a gazdasszony, s ha nincs, jól be van-e zárva a szobájába vezető ajtó, nehogy váratlanul kikukkantson, amikor ő belép a baltáért. Mekkora volt azonban a csodálkozása, amikor azt kellett látnia, hogy Nasztaszja nemcsak hogy otthon van, a konyhában, de ráadásul végzi a dolgát: éppen a mosott ruhát szedegette a kosárból és teregette a kötélre! Amint Nasztaszja megpillantotta, abbahagyta a teregetést, megfordult, s míg ő elhaladt mellette, tekintetével követte. Raszkolnyikov elfordította a tekintetét, és úgy ment el mellette, mintha észre sem venné. De a dolognak befellegzett: balta nincs! Rettenetesen le volt sújtva. „Honnét vettem – gondolta, amint leért a kapualjba –, honnét vettem, hogy ebben a percben bizonyosan nem lesz otthon? Miért, miért, miért voltam ebben ennyire biztos?” Összetört volt, sőt szinte megalázott. Dühében nevetni szeretett volna magán… Állati, vak düh forrt benne. Töprengve megállt a kapualjban. Csak úgy, kimenni az utcára, hogy a látszat kedvéért sétáljon egyet, semmi kedve nem volt; visszatérni a házba – még annyira sem. „Micsoda alkalom veszett kárba örökre!” – mormogta, amint céltalanul álldogált a kapualjban, közvetlenül a házmester ugyancsak nyitva álló kamrája előtt. Egyszerre megremegett. A házmester kamrájából, mely kétlépésnyire volt tőle, jobboldalt, egy pad alól elővillant valami… Körülpillantott – sehol egy lélek. Lábujjhegyen odaosont, lement két lépcsőfoknyit, és halk hangon a házmestert szólította. „Úgy van, nincs itthon! Ámbár itt kell 1014

lennie valahol a közelben, az udvarban, mert az ajtaja nyitva áll.” Fürgén a baltához ugrott (merthogy balta volt az), és kikapta a pad alól, ahol két fahasáb között hevert; mielőtt távozott, beakasztotta a hurokba, mindkét kezét zsebre dugta, és kilépett a kamrából; senki sem vette észre! „Ha nem a józan ész, hát az ördög!” – gondolta, és furcsán elnevette magát. Ez az eset rendkívüli mód felbátorította. Csendben és méltóságteljesen ment az utcán, nem sietett, nehogy gyanút keltsen. Nemigen pillantott a járókelőkre, sőt azon volt, hogy egyáltalán ne nézzen az arcukba, és a lehető legkevésbé keltsen feltűnést. Ekkor eszébe jutott a kalapja. „Istenem! Harmadnapja pénzem is volt, mégse cseréltem ki tányérsapkára!” Lelke mélyéből átok szakadt ki. Véletlenül, fél szemmel besandított egy boltocskába, és a falióráról leolvasta, hogy már tíz perccel múlt hét. Sietni kellett, ugyanakkor kerülőt tenni, hogy amonnét, a túloldalról érjen oda a házhoz… Korábban, amikor képzeletben végigjátszotta ezt az egészet, néha úgy gondolta, nagyon fog félni. De most nem félt nagyon, sőt egyáltalán nem félt. Mi több, ebben a pillanatban egészen oda nem illő gondolatok kötötték le, igaz, csak rövid időre. Ahogy elhaladt a Juszupov-kert mellett, például, egész komolyan eltöprengett azon, hogyan lehetne mindenfelé magas szökőkutakat építeni, és milyen áldásosan frissítenék ezek a levegőt a város terein. Innen apránként arra a gondolatra jutott, hogy ha a Nyári-kertet kiterjesztenék az egész Mars-mezőre, és egyesítenék a Mihály-palota kertjével, az bizony gyönyörű és a város számára roppant hasznos lenne. Egyszerre az kezdte foglalkoztatni, mi az oka, hogy az emberek minden nagyvárosban, nem is annyira szükségből, mint inkább valami furcsa hajlamból éppen olyan városrészekben igyekeznek letelepedni és lakni, ahol nincsenek kertek, se szökőkutak, annál több a piszok, a bűz és mindenféle ocsmányság. Eszébe jutottak sétái a Széna téren, s egy pillanatra felocsúdott. „Micsoda ostobaság – gondolta. – Nem, akkor már jobb egyáltalán nem gondolni semmire!” „Akiket kivégzésre vezetnek, gondolatban bizonyára ugyanígy belekapaszkodnak minden útjukba eső tárgyba” – villant át az agyán, de csak mint a villám; aztán nyomban el is fojtotta… De lám, már itt van, közel, itt a ház, itt a kapu. Valahol egyet kondult az óra. „Micsoda, lehet, hogy már fél nyolc van? Az lehetetlen. Biztos siet!” A kapuban megint szerencséje volt. Mi több, mintha csak a kedvéért történne, éppen abban a pillanatban hajtott be előtte egy hatalmasan megrakott szénásszekér, mely egy időre teljesen eltakarta a kapualjban, amikor pedig a kocsi kihajtott az udvarra, ő egy pillanat alatt elsurrant jobbra. Amodaát, a szekér túlsó oldalán néhány hang kiabált, veszekedett, de őt észre sem vették, és senki sem akadt az útjába. Az udvarra nyíló hatalmas, négyszögletes ablakok közül sok nyitva állt ebben a percben, de Raszkolnyikov nem emelte fel a fejét – nem volt ereje. A vénasszonyhoz vezető lépcső közel volt, a kapu mellett, mindjárt jobbra. Már ott is volt a lépcsőn… Kifújta magát, kezét kalapáló szívére szorította, egyúttal megtapogatta és még egyszer meg is igazította a baltát, aztán óvatosan, nesztelenül fölfelé indult a lépcsőn, közben pillanatonként körbefülelt. A lépcső azonban teljesen kihalt volt; valamennyi ajtó zárva; senki nem akadt az útjába. Igaz, az első emeleten egy üres lakás ajtaja tárva-nyitva állt, 1015

odabent festők dolgoztak, de ügyet se vetettek rá. Megállt egy pillanatra, egy kicsit gondolkodott, aztán továbbindult. „Persze jobb lett volna, ha ezek sincsenek ott, de… van még két emelet fölöttük.” S már itt is a harmadik emelet, itt az ajtó, amott a szemközti üres lakás. A második emeleten a vénasszony alatti lakás minden jel szerint szintén üresen állt: az ajtóra szegezett névjegykártyát leszedték – tehát elköltöztek! Raszkolnyikov zihált. Egy pillanatra átfutott a fején a gondolat: „Nem kéne visszafordulni?” De nem válaszolt a kérdésre, hanem fülelni kezdett a vénasszony lakása felé: halálos csend. Újra belehallgatódzott a lépcsőházba, hosszan, figyelmesen… Aztán utoljára még egyszer körülnézett, összeszedte magát, megigazította az öltözékét, és megtapogatta a baltát a hurokban. „Nem vagyok sápadt… túlságosan? – jutott eszébe –, nem vagyok túl izgatott? A vénasszony bizalmatlan… Nem kéne várni még egy kicsit… amíg a szívem lecsillapodik?” De a szíve nem csillapodott le. Ellenkezőleg, mintegy készakarva, egyre erősebben, erősebben, erősebben vert… Nem bírta tovább, lassan a csengő után nyúlt, és becsöngetett. Fél perc múlva újra csöngetett, ezúttal hangosabban. Semmi válasz. Feleslegesen csengetni nincs értelme, nem is illett hozzá. A vénasszony persze otthon volt, de gyanakvó, kivált egyedül. Raszkolnyikov valamennyire ismerte a szokásait… ezért még egyszer az ajtóhoz tapasztotta a fülét. Talán az érzékei voltak olyan kifinomultak (amit egyébként nehéz elképzelni), vagy a visszhang erősítette fel a neszeket, elég az hozzá, hogy hirtelen mintha a kilincshez érő kéz óvatos motozását és az ajtóhoz súrlódó ruha neszét hallotta volna. Valaki egészen bizonyosan állt a zár előtt, pontosan ugyanúgy, ahogy ő idekint, s lélegzet-visszafojtva hallgatózott belülről, sőt mintha ő is az ajtóhoz tapasztaná a fülét… Raszkolnyikov szándékosan megmoccant, és mormogott valamit, hogy a legkevésbé se keltse azt a látszatot, mintha rejtőzködne; aztán harmadszor is meghúzta a csengőt, de halkan, diszkréten, a türelmetlenség legkisebb árnyalata nélkül. Valahányszor később mindez eszébe jutott, élesen, világosan – ez a perc örökre belévésődött –, fel nem tudta fogni, honnét volt benne ennyi ravaszság, annál is kevésbé, mert az esze egy-egy pillanatra ki-kihagyott, a testét pedig szinte egyáltalán nem is érezte… Egy pillanattal később hallani lehetett, hogy nyitják a reteszt. VII Az ajtó, mint legutóbb is, parányi résnyire nyílt, és megint az a szúrós, bizalmatlan szempár szegeződött rá a sötétből. Raszkolnyikov ekkor elvesztette a fejét, és kis híján súlyos hibát követett el. Attól tartott, hogy a vénasszony megijed, amiért egyedül vannak, s mivel nem bízott benne, hogy a jövevény látványa megnyugtatja, megragadta az ajtót, és maga felé húzta, nehogy a vénasszony be találjon zárkózni. Amaz, ezt látva, nem rántotta maga felé az ajtót, de el sem engedte a kilincset, úgyhogy Raszkolnyikov az ajtóval együtt kis híján kihúzta a lépcsőházba. Az öregasszony elállta az ajtót, és nem hagyta, hogy beljebb kerüljön, de ő egyenest elindult feléje. A vénasszony ijedten félreugrott, mondani akart valamit, de meg se tudott szólalni, csak tágra nyílt szemmel meredt rá. 1016

– Jó estét, Aljona Ivanovna – szólalt meg Raszkolnyikov, amilyen fesztelenül csak tudott, de a hangja nem engedelmeskedett, megremegett és elakadt –, magához jöttem… hoztam egy holmit… hadd kerüljek beljebb… a világosságba… – Azzal otthagyta a vénasszonyt, és invitálás nélkül indult egyenest a szobába. A vénasszony utána futott, s végre megoldódott a nyelve. – Uramisten! Mi ez? Ki maga? Mit akar? – Bocsánat, Aljona Ivanovna… ismer engem… Raszkolnyikov vagyok… nézze, hoztam valamit zálogba, a minap ígértem… – Azzal odanyújtotta a zálogtárgyat. A vénasszony egy pillantást vetett a tárgyra, de tekintetét nyomban a hívatlan vendég szemébe fúrta. Figyelmesen, dühösen és bizalmatlanul nézte. Eltelt egy perc is; Raszkolnyikov úgy érezte, a vénasszony szemében gúny csillan, mintha már tudna mindent. Érezte, hogy elveszti a fejét, már-már rémület fogta el, annyira, hogy ha az asszony még egy fél percig így nézi, és egy szót sem szól, akkor elszalad. – Mit néz rám úgy, mintha nem ismerne? – szólalt meg végre dühösen. – Ha kell a holmi, fogadja el, ha nem – viszem máshoz, nem érek rá. Nem szándékosan mondta, csak valahogy kicsúszott a száján. A vénasszony magához tért, úgy látszik, a vendég határozott hangja felbátorította. – Hallja, fiatalember, mit kapkod annyira?… Mi ez? – kérdezte a zálogtárgyra nézve. – Egy ezüst cigarettatárca. Hisz mondtam a múltkor. Az asszony a kezét nyújtotta. – Mitől olyan sápadt maga, fiacskám? Ni, a keze is remeg! Fürdött talán? – Hidegrázás – felelte ő hevesen. – Az ember egykettőre megsápad, ha nincs mit ennie – tette hozzá, nehezen forgó nyelvvel. Ereje megint kezdte elhagyni. De a válasz hihetően hangzott; a vénasszony elvette a zálogtárgyat. – Mi ez? – kérdezte ismét, miután még egyszer figyelmesen végigmérte Raszkolnyikovot, és meglatolgatta a tenyerén a zálogtárgyat. – Értékes holmi… cigarettatárca… ezüst… nézze meg. – Micsoda? Mintha nem ezüst volna… Ni, hogy betekerte… A vénasszony nekilátott, hogy kibogozza a zsinórt, közben az ablak felé, a fény felé fordult (a fülledtség ellenére az összes ablak zárva volt), néhány pillanatra ott is hagyta Raszkolnyikovot, és hátat fordított neki. Ő kigombolta a kabátját, kiszabadította a baltát a hurokból, de még nem kapta elő, csak megmarkolta a jobb kezével a ruha alatt. Keze iszonyatosan gyenge volt, s érezte, hogy pillanatról pillanatra egyre zsibbadtabb és merevebb lesz. Attól félt, hogy elengedi, elejti a baltát… hirtelen meg is szédült. – Ejnye, hogy betekerte! – kiáltott bosszúsan az öregasszony, és feléje moccant. Egyetlen pillanatot sem vesztegethetett tovább. Elővette a baltát, mindkét kezével magasba lendítette, aztán félig önkívületben, szinte erőfeszítés nélkül, csaknem gépiesen a vénasszony fejére ejtette. Egy pillanatra minden ereje elhagyta, de amint a balta foka lecsapott, az erő feltámadt benne. A vénasszony fején szokás szerint most sem volt kendő. Vastagon beolajozott, ritkás, őszülő, világos hajából, melyet patkányfarkszerű copfba font, a tarkóján törött teknőcfésű ágaskodott. Mivel alacsony volt, az ütés pontosan a fejtetőt érte. Felsikoltott, nagyon erőtlenül, s ülve a padlóra rogyott, de előtte még mindkét kezével a fejéhez kapott. 1017

Egyikben még ekkor is a „zálogtárgyat” szorongatta. Raszkolnyikov teljes erőből újra lesújtott, egyszer, még egyszer, ugyanúgy, a fejsze fokával, a fejtetőre. Dőlt a vér, mintha felborított pohárból ömlene, s a test a padlóra zuhant. Raszkolnyikov hátralépett, hagyta, hogy feldőljön, aztán lehajolt a vénasszony arcához. Már halott volt. Szeme kidülledt, mintha ki akarna ugrani gödréből, homloka és egész arca ráncba futott és görcsösen eltorzult. Raszkolnyikov letette a baltát a padlóra, a halott mellé, és vigyázva, hogy össze ne fenje magát a kiömlő vérrel, beletúrt az öregasszony zsebébe, abba a bizonyos jobb zsebbe, ahonnét az a minap a kulcsait elővette. Teljesen öntudatánál volt, agya nem hagyott ki, már nem szédült, de a keze még remegett. Később eszébe jutott, hogy kimondottan éber és óvatos volt, és mindvégig vigyázott, nehogy összekenje magát… Egyből megtalálta a kulcsokat; ugyanúgy egy kötegben voltak, acélkarikán, mint a múltkor. Tüstént beszaladt a hálószobába. Kicsiny szoba volt, benne hatalmas ikontartó szekrény. A másik falnál elég tiszta, nagy fekhely állt, rajta kis selyemfoltokból varrott vattapaplan. A harmadik falnál állt a komód. Különös: abban a pillanatban, amint próbálgatni kezdte a kulcsokat, amint meghallotta a kulcsok csörgését, görcsös borzongás futott végig rajta. Egyszerre megint szeretett volna otthagyni mindent, és elfutni. De ez csak egy pillanatig tartott; késő volt elfutni. Még nevetett is magán, ám egyszerre újabb nyugtalanító gondolat villant át a fején. Úgy rémlett, az öregasszony talán még él, és magához térhet. Otthagyta a kulcsokat és a komódot, visszaszaladt a holttesthez, felkapta a baltát, és még egyszer a vénasszony fölé lendítette, de nem sújtott le. Semmi kétség, halott volt. Amint lehajolt, és közelebbről szemügyre vette, világosan láthatta, hogy a koponya szét van zúzva, sőt egy kissé oldalra is nyaklott. Meg akarta tapogatni, de visszakapta a kezét; amúgy is világos volt minden. Egyszerre észrevett a vénasszony nyakán egy zsinórt, megrántotta, de nem szakadt el, a szál erős volt, ráadásul át volt itatva vérrel. Megpróbálta kihúzni a ruha alól, de nem ment, elakadt valamiben. Türelmetlenül megint felkapta a baltát, hogy ott mindjárt a testen lesújtson a zsinórra, de ezt mégse merte, ehelyett nagy nehezen, a kezét és a baltát összemocskolva, kétpercnyi küszködéssel, anélkül, hogy hozzáért volna a testhez, elvágta a zsinórt, és levette. Nem tévedett: egy pénztárca lógott rajta. Volt rajta továbbá két kereszt, az egyik cédrusfából, a másik rézből, ezenkívül egy zománcfestésű kis szentkép; ezek mellett függött a kicsiny, acélkeretes, csatos, kifényesedett szarvasbőr erszény. Degeszre volt tömve; Raszkolnyikov bele sem nézett, zsebre vágta, a kereszteket a vénasszony mellére hajította, aztán – ezúttal baltával a kezében – visszasietett a hálószobába. Rettenetesen kapkodott. Felkapta a kulcsokat, és megint vesződni kezdett velük. Sehogy sem ment: egyik sem illett a zárakba. Nem mintha a keze annyira remegett volna, hanem mert rendre hibázott: látta például, hogy a kulcs nem illik a zárba, mégis megpróbálkozott vele. Hirtelen észbe kapott, rájött, hogy ez a cakkos tollú, nagy kulcs, amely a kisebbek mellett függ, nem is a komódhoz való (hogy lehet, hogy az imént nem jutott az eszébe?), hanem valami ládikóhoz, s lehet, hogy ebben a ládikóban van elrejtve minden. Otthagyta a komódot, és bebújt az ágy alá, mert tudta, hogy az öregasszonyok a ládikájukat rendszerint az ágyuk alatt rejtegetik. Úgy is volt: ott állt a ládika. Jó nagy volt, több mint egy rőf hosszú, teteje domború, kárpitja acélszegekkel kivert vörös szattyán1018

bőr. A cakkos kulcs pontosan beleillett, és nyitotta. Legfelül, egy fehér lepedő alatt vörös szövethuzatú nyúlprém bunda feküdt; alatta selyemruha, aztán egy kendő, lejjebb, a mélyén rongyok. Első dolga az volt, hogy beletörölje véres kezét a vörös szövetbe. „Vörös, a vörösön a vér nem látszik annyira” – jutott eszébe, de tüstént észbe kapott: „Uramisten! Mi az, megháborodom?” – gondolta ijedten. De alighogy beletúrt a rongyok közé, a bunda alól egyszerre előcsúszott egy aranyóra. Nekilátott, hogy felforgassa az egészet. És csakugyan: a rongyok közé aranyholmik voltak dugva – bizonyára lejárt és lejáratlan zálogtárgyak –, karkötők, láncok, fülbevalók, melltűk, s a többi. Némelyek tokban, mások csak újságpapírba tekerve, de gondosan és elővigyázatosan, duplán, és zsinórral átkötve. Raszkolnyikov tüstént tömködni kezdte a pantallója és a kabátja zsebeit, válogatás nélkül, ki se bontva a tekercseket és tokokat; de nem sikerült túl sokat összeszednie… Egyszerre úgy rémlett, mintha a szobában, ahol a vénasszony feküdt, valaki járkálna. Raszkolnyikov holttá dermedt. De odaát csend volt, szóval, csak az érzékei csalták meg. Egyszerre, világosan, halk sikoly hallatszott, vagy mintha valaki halkan, görcsösen felnyögött volna. Most talán két percre ismét halálos csend támadt. Raszkolnyikov a ládika mellett guggolt, és lélegzet-visszafojtva várt, aztán hirtelen feszökkent, felkapta a baltát, és kiugott a hálószobából. A szoba közepén ott állt Lizaveta, nagy batyuval a kezében, és bénultan nézte meggyilkolt nővérét. Falfehér volt, s mint akinek torkán akadt a kiáltás. Amint megpillantotta a beszaladó Raszkolnyikovot, remegni kezdett, mint a nyárfalevél, arcán görcsös rángás futott végig; kissé fölemelte a karját, már-már kinyitotta a száját, de mégsem sikoltott fel, hanem lassan behátrált a sarokba, közben tekintetét merőn rászegezte, de továbbra sem jajdult fel, mintha nem kapna levegőt, hogy felsikoltson. Raszkolnyikov nekirontott a baltával; Lizaveta ajka panaszosan lebiggyedt, mint a nagyon kicsi gyerekeké, ha megijednek valamitől, mereven nézik az ijedséget okozó tárgyat, és már-már felkiáltanak. Ez a szerencsétlen Lizaveta már amúgy is annyira meg volt félemlítve és agyonrémítve, hogy a karját sem kapta védekezőn az arca elé, holott ebben a pillanatban ez lett volna a legelemibb, legtermészetesebb mozdulat, mert a balta éppen az arca fölé lendült. Anynyit tett csak, hogy egy icipicit feljebb emelte szabad bal kezét, távolról sem az arcáig, és lassan előrenyújtotta, Raszkolnyikov felé, mintha távol akarná tartani magától. A balta pontosan a koponyáját találta el, éllel, és nyomban áthasította a homloka egész felső részét, csaknem a fejtetőig. Nyomban összeesett. Raszkolnyikov egy pillanatra teljesen megzavarodott, felkapta Lizaveta batyuját, aztán eldobta, és kiszaladt az előszobába. A félelem egyre jobban elhatalmasodott rajta, kivált a második, teljesen váratlan gyilkosság után. Minél gyorsabban menekült volna innen. S ha ebben a pillanatban képes lett volna világosan látni és mérlegelni; ha képes lett volna felmérni helyzete súlyosságát, kétségbeejtő, förtelmes és képtelen voltát, ha felfogja, mennyi nehézség s tán újabb gaztett vár még rá, hogy kijusson innen és hazaérjen, akkor talán nyomban otthagy mindent, és elindul, hogy feladja magát, s még csak nem is félelemből, pusztán az iszonyattól és undortól aziránt, amit elkövetett. Az undor mind gyorsabban növekedett, és percről 1019

percre dagadt benne. Semmiért a világon nem ment volna vissza a ládához, de még csak a szobába sem. Aztán apránként valami szórakozottság lett rajta úrrá, vagy inkább töprengésbe sülylyedt: voltak percek, amikor mintha megfeledkezett volna mindenről, a legfőbbről leginkább, és figyelme apróságokra tapadt. Azért amint bekukkantott a konyhába, s a lócán megpillantott egy félig teli vedret, volt rá gondja, hogy lemossa a kezét és a baltát. Mindkét keze ragadt a vértől. A balta élét egyenesen belemártotta a vízbe; az ablakban, egy repedt tányérkában megpillantott egy darab szappant, felkapta, és nekiállt, hogy a vederben lemossa a kezét. Amint megmosta, kiemelte a baltát is, lemosta a vasát, aztán hosszasan, vagy három percig mosogatta a nyelét, ott, ahol véres lett, s még szappannal is próbálkozott. A végén az egészet beletörölte a konyha hosszában kifeszített kötélen száradó fehérneműbe, majd az ablak előtt hosszasan, figyelmesen szemügyre vette a baltát. Vérnyom nem maradt rajta, csak a nyele volt még nedves. Gondosan beakasztotta a kabátja alatt a hurokba. Aztán, amennyire a konyhai félhomály engedte, végignézett a kabátján, a pantallóján, a csizmáján. Kívülről első pillantásra semmi nem látszott; csak a csizmáján volt egy-két petty. Megnedvesített egy rongyot, és letörölte a csizmáját. Igazából tudta, hogy felületesen vizsgálódik, s hogy akadhat, ami másnak szemet szúr, ő mégsem veszi észre. Töprengve állt a szoba közepén. Gyötrelmes, sötét gondolat tolult föl benne – úgy érezte, megháborodik, és ebben a pillanatban nem képes se józanul gondolkodni, se megvédeni magát, és egyáltalán, nem azt teszi, amit kéne… „Istenem! Menekülni kell, menekülni!” – mormogta, és kiugrott az előszobába. Itt azonban olyan iszonyat fogadta, amilyet, persze, soha azelőtt nem élt át. Csak állt, bámult, és nem hitt a szemének: az ajtó, a külső ajtó, amely az előszobából a lépcsőházba vezetett, az a bizonyos ajtó, amelyen nemrég becsengetett és ahol bejött, nem volt becsukva, sőt tenyérnyire nyitva állt: se a zár, se a retesz nem volt bezárva, végig, egész idő alatt! Az öregasszony nem zárta be utána az ajtót, talán éppen óvatosságból! Istenem, hát persze! Hiszen utána látta Lizavetát! Hogy lehet, hogy lehet, hogy erre nem jött rá! Hiszen Lizaveta valahogy csak bejött! S nem a falon át. Az ajtóhoz ugrott, és beakasztotta a reteszt. „Nem, megint nem azt teszem, amit kell! Menni kell, menni…” Kiakasztotta a reteszt, kissé kinyitotta az ajtót, és kifülelt a lépcsőházba. Sokáig hallgatódzott. Valahol messze, lent, valószínűleg a kapualjban két, sivalkodó hang ordítozott, veszekedett, szitkozódott. „Mi ez?” Türelmesen várt. Végre csend támadt, mintha elvágták volna; a veszekedők odébbálltak. Már éppen ki akart lépni, amikor egy emelettel lejjebb zajosan kinyílt a lépcsőházajtó, és valaki danorászva lefelé indult. „Mit zajonganak ezek!” – villant át az agyán. Megint becsukta az ajtót, és várt. Végre minden elcsendesült, sehol egy lélek. Már-már elindult a lépcsőn, amikor újabb lépések hangzottak. Ezek a lépések nagyon messziről jöttek, a lépcső legaljáról, de utóbb élesen, világosan emlékezett rá, hogy az első hangok hallatán valahogy nyomban gyanítani kezdte: egész biztosan ide tartanak, a harmadik emeletre, az öregasszonyhoz. Miért? Olyan sajátos, vészjósló hangok lettek volna? Nehéz, egyenletes, sietség nélküli léptek voltak. Az a valaki már elhagyta a földszintet, feljebb jött; egyre jobban hallani! Egyszerre meghal1020

lotta az illető nehéz zihálását. Már a harmadik emelet felé tart… Idejön! S egyszerre úgy érezte, megbénul, mint amikor az ember azt álmodja, hogy üldözik, közelednek hozzá, meg akarják ölni, neki meg mintha gyökeret eresztett volna a lába, és a karját sem bírja mozdítani. Amikor a vendég már a harmadik emelet felé közeledett, Raszkolnyikov hirtelen öszszekapta magát, az utolsó pillanatban gyorsan és ügyesen visszacsusszant a lépcsőházból a lakásba, és betette az ajtót. Aztán fogta a reteszt, és halkan, hogy zajt ne üssön, beakasztotta. Az ösztön segítette. Amint végzett, lélegzet-visszafojtva meglapult, mindjárt az ajtónál. A hívatlan vendég már az ajtóhoz ért. Most ugyanúgy egymással szemben álltak, mint nemrég ő, meg az öregasszony, amikor az ajtó még őket kettejüket választotta el, s ő kívül hallgatódzott. A jövevény néhányszor nagyot fújtatott. „Kövér, nagydarab ember lehet” – gondolta Raszkolnyikov, és megszorította a baltát. Az egész csakugyan olyan volt, mintha álmodná. Amaz megragadta a csengő zsinórját, és erőteljesen becsöngetett. Amint megszólalt a csengetyű bádogszerű hangja, Raszkolnyikovnak egyszerre úgy rémlett, hogy a szobában mocorgás támad. Néhány pillanatig komolyan befelé hallgatódzott. Az ismeretlen még egyet csengetett, várt egy kicsit, aztán türelmét vesztve, teljes erőből rángatni kezdte az ajtókilincset. Raszkolnyikov iszonyodva nézte, hogyan ugrál a retesz kampója, és tompa rettegéssel várta, hogy mindjárt kiugrik a helyéből. Csakugyan lehetségesnek tartotta, olyan erősen rángatták. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megfogja a reteszt, de amaz rájöhet. Megint szédülés fogta el. „Mindjárt elesem!” – villant át rajta, de az ismeretlen megszólalt, s ő tüstént magához tért. – Mit csinálhatnak azok odabent? Horkolnak, vagy megfojtotta őket valaki? A frrrancba! – ordította a jövevény hordóhangon. – Hé, Aljona Ivanovna, maga vén boszorka! Lizaveta Ivanovna, tündéri szépség! Nyissák ki! A francba, alszanak, vagy mi? Azzal újra, nekibőszülten, vagy tízszer egymás után, teljes erőből megrántotta a csengőt. Semmi kétség, erélyes ember lehet, és bejáratos a házba. Ebben a pillanatban hirtelen apró, sietős léptek hallatszottak a közelben a lépcsőn. Még valaki jött. Raszkolnyikov először nem is hallotta. – Nincs otthon senki? Hogy lehet? – kiáltotta az érkező harsány, vidám hangon, egyenesen az első látogatóhoz fordulva, aki továbbra is a csengőt rángatta. – Jó napot, Koh! „A hangjából ítélve egész fiatal lehet” – állapította meg Raszkolnyikov. – Az ördög tudja, majdnem összetörtem a zárat – felelte Koh. – Hát maga honnét ismer engem? – Na hiszen! Harmadnapja a Gambrinuszban egymás után három partit nyertem maga ellen. – Ja-a-a… – Szóval nincsenek idehaza? Fura. Roppant ostoba helyzet. Hová mehetett az öregasszony? Dolgom van vele. – Gondolhatja, nekem is, barátocskám! – Most mit csináljunk? Muszáj lesz visszajönni. A mindenét! Én pedig pénzre számítottam! – kiáltott a fiatalember. 1021

– Persze, muszáj. Pedig meg volt beszélve. Maga a vén boszorka mondta. Ez nekem kerülő út. Hol az ördögben lófrálhat, nem is értem. Egész évben itt ücsörög a vén boszorkány, itt savanyodik, fáj a lába, most meg fogja és kisétál! – Nem kéne megkérdezni a házmestertől? – Mit? – Hát hogy hová ment, és mikor jön meg. – Hm… az ördögbe… minek kérdezni… Ő soha nem megy el sehová… – Azzal még egyszer megrántotta kilincset. – Az ördögbe… nincs mit tenni, gyerünk! – Várjon! – kiáltotta egyszerre a fiatalember. – Nézze! Látja, mennyire lötyög az ajtó, ha megrántom? – Na és? – Ez azt jelenti, hogy nincs bezárva, hanem a retesz tartja, a kampó! Hallja, hogy zörög? – Na és? – Hát nem érti? Ez azt jelenti, hogy valamelyikük otthon van. Ha mindenki elmegy, kívülről zárják be kulccsal, nem belülről reteszelik el. Ez pedig – hallja, hogy zörög? Ahhoz, hogy belülről be legyen reteszelve, valakinek otthon kell lenni. Érti? Ezek szerint otthon ülnek, mégsem nyitják ki! – Az áldóját! Csakugyan! – kiáltott fel meglepetten Koh. – Hát mit művelnek odabent? – Azzal dühödten rángatni kezdte az ajtót. – Várjon! – kiáltott rá a fiatalember. – Ne rángassa! Itt valami nincs rendjén… maga csengetett, rángatta az ajtót, igaz? Mégsem nyitották ki. Ezek szerint vagy mindketten elájultak, vagy… – Vagy? – Tudja, mit? Menjünk le a házmesterért, majd ő felébreszti őket. – Igaza van! Mindketten elindultak lefelé. – Várjon! Maga maradjon csak itt, én leszaladok a házmesterért. – Minek maradjak? – Ki tudja, mi történhet? – Talán igaza van… – Nézze, én nyomozónak készülök! Itt valami nyilvánvalóan, nyil-ván-va-ló-an nincs rendjén! – kiáltotta hevesen a fiatalember, és leszaladt a lépcsőn. Koh egyedül maradt. Halkan megrázta még egyszer a csengőzsinórt – a csengő egyet csendült –, aztán csendben, mintegy töprengve és nézelődve mozgatni kezdte az ajtókilincset, meghúzta, elengedte, hogy még egyszer meggyőződjék, csakugyan a retesz tartja-e csupán az ajtót. Aztán szuszogva lehajolt, és benézett a kulcslyukon; de belülről benne volt a kulcs, így semmit nem lehetett látni. Raszkolnyikov csak állt, és a baltát szorongatta. Valósággal önkívületben volt. Már arra is felkészült, hogy ha bejönnek, megverekszik velük. Amikor amazok dörömböltek és tanakodtak, többször is gondolt rá, hogy véget vet az egésznek, és kikiált az ajtó mögül. Másszor kedve lett volna szitkozódni, gúnyolódni velük, amíg csak rá nem törik. „Csak mielőbb!” – villant át a fején. 1022

– Ejnye, hol az ördögben… Telt-múlt az idő, egyik perc a másik után – de nem jött senki. Koh toporogni kezdett. – Hogy az ördög!... – kiáltott fel egyszerre, azzal türelmetlenül otthagyta őrhelyét, és ő is elindult lefelé. Csizmája sietve kopogott a lépcsőn. A léptek elhallgattak. – Uramisten, mit tegyek! Raszkolnyikov kiakasztotta a reteszt, résnyire nyitotta az ajtót – sehol egy hang. Ekkor sietve, már semmivel se törődve, kilépett a lakásból, amilyen szorosan csak tudta, behúzta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé. Már három lépcsősort megtett, amikor lentről egyszerre erős zaj hallatszott – most hová! Nem volt hová bújni. Futott volna vissza, megint a lakásba. – Hé, te pokolfajzat, a francba! Kapd el! Odalent az egyik lakásból ordítva kivágódott valaki, és nemhogy lefutott, egyenest lezuhant a lépcsőn, közben teli torokból ordított: – Mityka! Mityka! Mityka! Mityka! Mityka! A nyavalya essen beléd! Az ordítás visításba torkollott; az utolsó hangok már az udvarból hallatszottak; minden elcsendesedett. De a rá következő pillanatban néhány hangosan és szaporán beszélő ember indult el zajosan fölfelé a lépcsőn. Hárman vagy négyen lehettek. Raszkolnyikov jól kivette a fiatalember harsány hangját. „Ők azok!” Teljes kétségbeesésben egyenest feléjük indult: jöjjön, aminek jönnie kell! Ha megállítják, mindennek vége, ha átengedik, akkor is: megjegyzik. Már majdnem összetalálkoztak; mindössze egyetlen lépcsősor volt még közöttük – s ekkor egyszerre… ott a menekvés! Néhány lépcsőfoknyira tőle, jobbra egy üres, tárva-nyitva hagyott lakás, az a bizonyos első emeleti lakás, ahol a festők dolgoztak, akik most, mintha csak a kedvéért tették volna, elmentek. Az imént bizonyára ők rohantak ki ordítozva. A padló frissen volt mázolva, a szoba közepén kis kád és cserépedény állt, az egyikben festék, a másikban kence. Raszkolnyikov egy szempillantás alatt besurrant a nyitott ajtón, meglapult az ajtó mögött. Éppen idejében: amazok már a lépcsőfordulón álltak. Aztán hangos beszélgetés közben elhaladtak mellette, és mentek tovább, fölfelé, a harmadik emeletre. Raszkolnyikov kivárt, majd lábujjhegyen kiosont, és lerohant a lépcsőn. A lépcsőházban sehol egy lélek! A kapualjban sem. A kapuhoz sietett, kilépett, és elindult az utcán balra. Nagyon jól tudta, hajszálpontosan tudta, hogy amazok ebben a pillanatban már a lakásban vannak, nagyon meglepődtek, hogy nyitva áll, holott az imént még zárva volt, már meglátták a holttesteket, s egy perc sem telik bele, és rájönnek, felfogják, hogy az imént még itt volt a gyilkos, de sikerült elbújnia, elsurrant mellettük, megszökött; bizonyára rájönnek arra is, hogy amíg fölfelé jöttek, ő az üres lakásban lapult. Ugyanakkor semmi szín alatt nem merte meggyorsítani a lépteit, holott az első sarokig még vagy száz lépés volt hátra. „Nem kéne besurranni valamelyik kapualjba, és várni egy ideig az ismeretlen lépcsőházban? Abból csak baj lehet! Nem kéne elhajítani valahol a baltát? Nem kéne konflist fogni? Az is csak baj, baj!” Végre itt a sarok; félholtan befordult; érezte, itt már félig megmenekült: errefelé már csökken a gyanú, ráadásul itt sokan jártak-keltek, s ő beleolvadt a tömegbe, mint egy homokszem. De a gyötrelmek annyira kimerítették, hogy alig tudott mozogni. Az iz1023

zadság csak úgy dőlt róla; a nyaka csuromvíz volt. „Ni, hogy beszívott!” – kiáltotta utána valaki, amikor kiért a csatornához. Alig tudta, mit tesz, s egyre zavartabb lett. Arra azért emlékezett, hogy amint kiért a csatornához, megijedt, hogy kevés a járókelő, s így könnyebben feltűnhet, ezért vissza akart fordulni a mellékutcába. Aztán, bár csaknem összeesett, mégis megtette a kerülőt, és az ellenkező irányból ért a házához. Félig önkívületben fordult be a kapun; legalábbis már fölfelé tartott a lépcsőn, és csak akkor jutott eszébe a balta. Holott hátravolt még egy nagyon fontos feladat: vissza kellett tenni a szerszámot, méghozzá amennyire csak lehet, észrevétlenül. Arra, persze, már nem volt ereje, hogy végiggondolja: talán jobb lenne, ha egyáltalán nem tenné vissza, hanem elhajítaná valahol, akár később, egy idegen udvarban. Ám szerencséje volt. A házmesterfülke ajtaját csukva találta, de nem kulcsra zárva, a házmester tehát valószínűleg otthon tartózkodott. Raszkolnyikov azonban addigra anynyira elvesztette az ítélőképességét, hogy egyenest a fülkéhez ment, és kinyitotta. Ha a házmester megkérdi: „Mit akar?” – talán egyenest odaadja neki a baltát. A házmester azonban nem volt ott, és Raszkolnyikovnak sikerült visszahelyezni a baltát a helyére, a pad alá; még egy fahasábot is elé tett, ahogy korábban volt. Senki, egyetlen lélek sem akadt az útjába, amíg felért a szobájához; a gazdasszony ajtaja zárva volt. Amint belépett a kamrájába, úgy, ahogy volt, végigvágódott a díványon. Nem aludt, csak kábultan feküdt. Ha akkor valaki belép, tüstént felugrik és felordít. Fejében egymást kergették a gondolatfoszlányok és -töredékek; ő azonban, bárhogy erőlködött, egyet sem tudott megragadni, egynél sem tudott megállapodni… SOPRONI ANDRÁS fordítása

Hegyoldal, Lofoten – Tószegi Zsuzsanna fotója. 1024

IrCSIk VILMOS

Bûnök és bûnhõdések Dosztojevszkij regényének magyar fordításairól

Dosztojevszkij leghíresebb és alkalmasint legjobb regénye hét évvel az író halála után, 1888-ban jelent meg először magyarul Szabó Endre (1849–1924) fordításában. A Mikszáth-kortárs Szabó Endre érdekes, eredeti alakja volt a kiegyezés utáni magyar irodalmi életnek. Ruszin vidéken, a Zemplén megyei Nagytoronyán született, innen ered érdeklődése a szláv nyelvek és a szláv kultúra iránt. Sárospatakon jogi végzettséget szerezve kisebb kitérők után Budapesten, pontosabban az akkor még önálló Rákosligeten telepszik le, amelynek később négy évre bírójául is megválasztják. Íróként elsősorban szatírát és verset írt, szerkesztője, majd tulajdonosa lesz az Üstökösnek, de igazán maradandót a műfordításban alkot. Többször jár Oroszországban, és elsőként ő kezdi közvetlenül oroszból fordítani az akkor már világszerte ismert két nagyot, Tolsztojt és Dosztojevszkijt. A Mikszáthra való utalás nem véletlenül történt, hiszen a nagy palóc az ő fordításában ismerte meg a Bűn és bűnhődést és szerzőjét is, hatásukra mondta, hogy írói pályája bizonyára egészen másként alakul, ha nem Jókait, hanem Dosztojevszkijt ismeri meg először. Szabó Endre egyébként a Raszkolnyikov címet adta fordításának, ami már előre jelzi, hogy a későbbiekben éppen a regény címének értelmezése körül lángolnak fel leginkább a viták, ugyanis az orosz eredeti (Presztuplenyije i nakazanyije) szó szerinti jelentése bűntett és büntetés. Ami pedig Szabó Endre műfordítói munkásságának maradandóságát illeti, elég csak Füst Milán méltatására utalni: „Az ő fordításait a magyar irodalom kincsei közé sorolom.” Ilyen kincs a Raszkolnyikov is, amely ma is olvasmányos, sőt élvezetes, kiváló szöveg. Minderre ráadásul az orosz irodalom fordításának olyan hőskorában volt képes, amikor Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt még Tódor Mihálynak írták magyarra fordított műveinek borítóján. Nem is kifogásként, sokkal inkább műfordítói ars poetica szempontjából dióhéjban az állapítható meg a magyar Raszkolnyikovról, hogy Szabó Endre az aprólékos, de csakis az aprólékos részletek viszszaadásában inkább nagyvonalú pontosságra és nem okvetlenül teljes szöveghűségre törekszik, az úgynevezett országismereti tájékozottsága pedig helyenként hézagos. Például elkerüli a figyelmét, vagy nem tudott róla, hogy az orosz a földszintet is beleérti az emeletek jelölésébe, így nála a bérházban, ahol Raszkolnyikov meggyilkolja az öreg zálogosnőt, minden eggyel feljebb kerül: a mázolók az első emelet helyett a másodikon dolgoznak, az üres lakás a második helyett a harmadikon van, az öregasszony pedig a negyediken lakik a háromemeletes házban. Aztán egy fél évszázad múlva elkészült az újabb magyar változat, Görög Imre munkája. Az újrafordítás szükségességének kérdésére, különösen egy páratlanul nagy mű esetében és különösen a műfordítás terén mindig is élen járó magyar irodalomban, egyelőre nem érdemes sok szót vesztegetni. Görög Imre fordítása, immár Bűn és bűnhődés címen az Est Lapkiadó és a Pesti Napló vállalkozásában jelent meg, a Filléres klasszikus regények sorozatban, és az alaptalanul talán megkopottnak érzett Raszkolnyikov után 1025

az új fordítás többek között valószínűleg reklámcélokat is szolgálhatott. Hiszen Dosztojevszkijnek, de különösen a Bűn és bűnhődésnek ekkor már óriási volt a kultusza szerte a világon, Gottfried Benn például így írt róla ekkoriban: „Raszkolnyikov megölt egy vén uzsorásnőt, és szenvedett miatta, sőt bűnhődésre és megbocsátásra is vágyott, amint azt a fehér faj egyik legmélyebbre ható könyve egyedülálló módon elmondja.” Természetesen egy ilyen művet a reklám kulcsszavának számító új jelzővel a még nagyobb siker reményében lehetett a legjobban piacra dobni. Görög Imre fordítása is időtállónak bizonyult, a legtöbb magyar olvasó számára ez a változat jelenti Dosztojevszkijt, a Bűn és bűnhődés kifejezés pedig olyan szállóigéje, állandó szókapcsolata lett a magyar nyelvnek, hogy megváltoztatása minden szakmai érv ellenére ma már lehetetlennek látszik, a Bűntett és büntetés a kollektív tudat számára valószínűleg egy egészen más regényt jelentene. Az idők folyamán a későbbi kiadások Görög Imre feleségének, a férjét évtizedekkel túlélő, és 1988-ban életének kilencvenkilencedik esztendejében meghalt G. Beke Margitnak az átdolgozásában, illetve kiigazításában jelentek meg. A két jó fordítás ellenére aztán a kétezres években egyszerre csak ismét megélénkült az élet a Bűn és bűnhődés körül. 2004-ben Vári Erzsébet újrafordításában adják ki, és az erősen reklámízű kísérőszövegen átsüt a korábbi két fordítást közhelyekkel elintéző, elmarasztaló üzleti megfontolás: „Az új fordítás elhagyja a korábbi fordítások stilizáltságát, hitelesebben adja vissza a szerző modernebb, városias nyelvhasználatát, leporolja a klasszikus regényről az elavult irodalmi ízlést, így elevenebbé és ütősebbé formálva a világirodalom egyik legnagyobb művét.” Most pedig az Ulpius-ház Kiadó Soproni András fordításában újabb Bűn és bűnhődést jelentet meg. A fent elmondottak alapján a két új kiadást sem elsősorban a szakmai szempontok vezérelhették. Az ugyanis gyakran előfordul, hogy egy balul sikerült próbálkozás után maga az irodalmi szakma kényszeríti ki, vagy ismeri fel egy fontos mű újrafordításának szükségességét. Ám orosz irodalomról lévén szó, a szakmai szempontok alapján éppenséggel nem a Bűn és bűnhődést kellett volna újrafordíttatni, talán éppen Soproni Andrással, hanem teszem azt Borisz Paszternak Zsivago doktorát, amelyet a rendszerváltozás küszöbén Pór Judit szemmel láthatóan nagy hozzáértéssel, de nagy sietve fordított le, amit még tetézett a hevenyészett, hanyag szöveggondozás. Így aztán a könyvre kiéhezett magyar olvasó nagyot csalódott, Borisz Paszternak pedig doktor Zsivagóval együtt azóta szinte eltűnt a magyar szellemi köztudatból. Ennyit tud tenni egy jó, avagy rossz fordítás. De visszatérve Dosztojevszkijhez és jóindulattal közelítve meg a kérdést, azt is mondhatni, hogy Vári Erzsébetnek és Soproni Andrásnak köszönhetően a magyar műfordítás-irodalom két újabb művel gazdagodott. Ráadásul Soproni többek között kiváló fordítója a klasszikus orosz irodalomnak is, így a regény egyik legfontosabb részét, Aljona Ivanovna meggyilkolását érdemes egybevetni a két megszentelt fordítással, azaz a Szabó Endréével és a Görög Imréével. Mégpedig nem a középfokú összehasonlításra, hanem kizárólag az egybevetésre helyezve a hangsúlyt: vagyis nem azt latolgatni, melyik a jobb, nem eldönteni a többnyire eldönthetetlent, hanem tényekkel alátámasztva bemutatni, melyik hol áll legközelebb az eredetihez, illetve melyik és hol marad el tőle leginkább. A teljes szövegre való kitekintés nyilván 1026

még több tanulsággal járna, de gondoljunk csak a szólásra, miszerint, aki túl sokat fog, az keveset markol. A gyilkosságra való közvetlen előkészületeket és magát a gyilkosságot az első rész hatodik és hetedik fejezete tartalmazza. Itt a bűnügyi történetekre jellemző feszültség megteremtésében fontos szerepet játszanak az időpontok. Raszkolnyikov egy ellesett beszélgetésből megtudja, hogy Aljona Ivanovna húga, Lizaveta másnap este hétkor elmegy hazulról, így Aljona Ivanovna egyedül lesz otthon, és ez a legalkalmasabb időpont a terv végrehajtására. Ezután Raszkolnyikov hazamegy, másnap délelőtt tízig alszik, Nasztaszja teát hoz neki, ő ágyban marad, két órakor ebédel valamit, félálomban fekve bóbiskol, közben az ablakra néz, hogy megítélje, mennyi az idő, majd rémülten felkel azzal, hogy talán már hat óra is lehet, megcsinálja a hurkot, előveszi a zálogtárgyat, amikor az udvaron valaki éppen ezt kiáltja Szabó Endre és Görög rossz fordításában: Hét óra rég elmúlt! Soproninál viszont helyesen: Rég elmúlt hat. Erre nagy sietve elindul, némi bonyodalom után megszerzi a fejszét, lassan lépkedve elindul a 730 lépésre lévő bérházhoz, bepillant egy boltba, ahol a falióra hét tízet mutat, és éppen a házhoz ér, amikor egy toronyóra ütéséből, ha nem is teljes bizonyossággal, de arra következtet, hogy fél nyolc van. A fontos időláncolatban tehát több mint egy évszázadon át makacsul tartotta magát egy súlyos hiba, pedig a pontos idő megállapításához átlagos orosztudás is elegendő: Szemoj csasz davno – áll az eredetiben, szó szerint: rég elkezdődött a hetedik óra, vagyis rég elmúlt hat, és a legszebben, legmagyarosabban, a legpontosabban: rég hétre jár. A két korábbi fordító vagy belelépett az egyszerű nyelvi csapdába, vagy azért döntöttek tudatosan a hét óra rég elmúlt mellett, mert megzavarta őket az elbeszélő idő és a belső monológok miatt jóval hosszabb elbeszélt idő sajátos viszonya. Egyszerűbben fogalmazva a hét óra rég elmúlt és a hét tíz közötti időintervallumot a legjobb esetben is csak egypár percnek érzékeltették, ami alatt pedig – idézzük fel egész aprólékosan – Raszkolnyikovnak fel kellett vennie a kalapját, le kellett mennie a lépcsőn, el kellett haladnia a konyha előtt, ahonnan a fejszét akarta elemelni, de mivel Nasztaszját ott találta, tovább kellett mennie a kapuig, itt egy darabig elálldogál, majd észrevesz egy fejszét a házmesterszobában, elemeli, aztán lassan lépkedve elindul az utcán, és végül egy faliórán, ki tudja, mennyi idő elteltével, meglátja a hét tízet. Ez így képtelenség, arra pedig még gondolni is rossz, hogy a rég elmúlt hét sokkal inkább egy hét óra tíz utáni időpontot feltételez. Az új fordítás tehát máris valami jót hozott a konyhára, és ennek szellemében nézzük tovább azokat a részeket, ahol Soproni javít elődei tévedésein, hibáin. Ennek az eseménysornak a végén a fél nyolcat sejtető óraütést Görög így fordítja: Valahol egy óra egyet ütött – ami első olvasásra sokkal inkább déli egy órát jelent. Soproni mondata sokkal világosabb: Valahol egyet kondult az óra. Az Aljona Ivanovna alatti második emeleti lakás üres, ezt Raszkolnyikov abból állapítja meg, hogy a nyilván első látogatásakor észlelt, hevenyészve feltűzött névjegykártyát eltávolították. Soproni fordítása pontos, Görög viszont a névjegykártya helyett indokolatlanul névtáblát használ. Ráadásul Soproni igehasználata is jobban ül. Nála a lakók nyilván elköltöztek, míg Görögnél eltávoztak. Ezt a részt egyébként Sopronihoz hasonlóan Szabó Endre is hibátlanul oldja meg. Mielőtt becsenget, Raszkolnyikov Soproni szöveghű fordításában összeszedte 1027

magát, megigazította öltözékét, Görögnél pedig hibásan megemberelte, megkeményítette magát. Lizaveta meggyilkolásakor Görög indokolatlanul lerövidít egy hosszú hasonlatot: Lefittyedt a szája, mint a gyermeké, amikor megijed valamitől – ami az eredetinek megfelelően Soproni fordításában így hangzik: ajka panaszosan lebiggyedt, mint a nagyon kicsi gyerekeké, ha megijednek valamitől, mereven nézik az ijedséget okozó tárgyat, és már-már felkiáltanak. A kettős gyilkosság után Aljona Ivanovnához ügyfél érkezik, aki hiába csenget, ezért hangosan szitkozódni kezd, ebből Görög téves értelmezésében Raszkolnyikov azt a következtetést vonja le, hogy otthon is nagy úr, és parancsolgat. A pálmát itt is Soproni viszi el: erélyes ember lehet, és bejáratos a házba. Görög figyelmét itt az kerüli el és attól lesz tanácstalan, hogy a korotkij melléknév elsődleges jelentése ugyan rövid, de jelenthet többek között közelit, barátit, bizalmast is. Ezt egyébként Szabó Endre is tudta, nála hatalmas és bizalmas látogató volt, aki így beszélt. Aztán újabb ügyfél jön, akinek Görög fordításában az első látogató így panaszkodik dühöngve: A vénasszony maga mondta nekem a nyolc órát. Meg vagyok szorulva. Bizonyára meg is volt szorulva, különben nem jön zálogoshoz, de az eredeti így hangzik Soproni pontos fordításában: Nekem ez kerülő út. Az orosz szólást (mnye vegy krjuk) kissé nagyvonalúbban, de Szabó Endre is visszaadja: Hiába jöttem. A régebbi fordításokhoz képest Soproni a szókincs változásának és folyamatos megújulásának jegyében joggal változtat meg több, ma már elavult szót, kifejezést, szólást. Így az ottománt török díványnak, az email szentképet zománcfestésű szentképnek fordítja. Ez utóbbi esetben az ember önkéntelenül eljátszik azzal a gondolattal, hogy az email betűsor kissé más kiejtésben mennyire más képzettársításokat vált ki a mai olvasóban, így magyarítása többszörösen is indokolt. Az indulatokat kifejező szitkozódásokat Szabó és Görög saját koruk szlengjével többnyire az alábbi szavakkal adják vissza: azt a hétszentségit, a manóba, a keservét, az ördögbe. Soproninál ez utóbbi megmarad, és mellette a francba lesz a leghasználatosabb, a felöntött a garatra helyét pedig átveszi a beszívott. Raszkolnyikov társadalmi státusának ábrázolására, illetve a leírás pontosítására Dosztojevszkij a bérház szóba jövő helyiségeit más-más néven nevezi. Például Raszkolnyikov parányi lakhelye, illetve a házmester fülkéje az eredetiben kamorka, a háziasszony tágas szobája komnata. Erre a különbségre csak Soproni ügyel: Raszkolnyikov egyet fordult kamrájában. – Jól be van-e zárva a (gazdasszony) szobájába vezető ajtó, nehogy véletlenül kikukkantson, amikor ő belép a baltáért. Mind Szabó, mind Görög figyelmen kívül hagyja ezt a megkülönböztetést, és következetesen mindkettőt szobának fordítják. A szöveghűségben, a szókincs szükséges modernizálásában tehát Soproni feltétlenül tudott valamit hozzátenni elődei fordításához. Az ő munkájának viszonylagos gyengéi helyenként és leginkább a koherens szövegalkotásban fedezhetők fel, amelynek stilisztikai eszközei a szóismétlés, a névmások pontos használata, az utalószók, a kötőszók, vagy éppen a logikai összefüggések kiaknázása. Ezek igazolására lássunk néhány példát. A gyilkosság előtti napon a szakácsnő és szobalány Nasztaszja megkérdezi Raszkolnyikovot: Mi az, tán csak nem vagy beteg? Ő nem felelt. Az ő személyes névmás teljesen fölösleges, hiszen csak ketten vannak jelen. A logikai összefüggések figyelmen kívül hagyása néha ennél sokkal bántóbb szóismétlésekhez vezetnek: (a gyilkosság után) Csak 1028

a csizmáján volt egy-két petty. Megnedvesítette, és letörölte a csizmáját. Görög Imrénél: Csak a csizmáján van néhány folt. Megnedvesített egy rongyot és letörölte. Néha nem a névmás, hanem a fölöslegesen használt főnév okoz zavart, teszi homályossá a szöveget és az alany kilétét: Tegyük fel, hogy Nasztaszja már megint otthon lesz. Akkor persze továbbmegy, és kivárja, míg a szakácsnő újra elmegy. Ez a mondat így bizony azt sejteti, hogy Nasztaszja és a szakácsnő két különböző személy. Mennyivel világosabb mindez Görögnél: Mi történjék, ha Nasztaszja hazajött, és ott van a konyhában? Akkor természetesen továbbmegy, és megvárja, míg újra elszalad valahová. Az eredeti szöveghez való túlzott ragaszkodás a drámai helyzetekben, párbeszédekben Soproninál többször is szerencsétlen megoldásokat eredményez. Például Raszkolnyikov csapzott külsejének láttán Aljona Ivanovna azt mondja: Fürdött talán? – Ez ugyan teljesen megfelel az eredetinek – iszkupalszja, stoli –, de Görög szabadabb, noha kissé terjengős megoldása – Talán a folyóból húztak ki – mégis hitelesebb, hiszen Raszkolnyikov sápadt, és remeg a keze. Ez nem igazán fürdés utáni állapot. Az orosz ige konnotációja ugyanis jóval nagyobb, tágabb, mint ebben a szövegösszefüggésben a magyar megfelelőé. Az első ügyfél érkezésekor a kelepcébe került Raszkolnyikov, szintén az eredetinek megfelelően azt gondolja magában: Mindjárt elesem! (vot upadu) – ami csaknem komikusan hangzik. Így mind Görög fordítása – Végem van! –, mind pedig Szabóé – Mindjárt elájulok! – mégis eredetibb. Ha csak árnyalatnyi eltérésekkel, de néhány esetben az ijedtség, a döbbenet és más lelki folyamatok kifejezésére is találóbbak Görög Imre megoldásai. Amikor Rasznyolnyikov szinte beront a lakásba, az ajtót nyitó Aljona Ivanovna az ijedtségtől először szóhoz se jut, míg végül aztán Soproni fordításában megoldódik a nyelve – és utána ennyit mond: Uramisten? Mi ez? Ki maga? Mit akar? Ez a szólás se a lelkiállapotot, se a helyzetet nem tükrözi pontosan, hiszen azt jelenti, hogy valaki hosszan, kimerítően kezd beszélni. Görög Imre itt jobban fején találta a szöget: Az öregasszony utánaszaladt, most végre megjött a szava. Az előadásmód perspektívájából tanulságos a két ügyfél beszélgetésének kezdete, amikor Raszkolnyikov bent reked a lakásban. Soproninál ez így hangzik: Nincs itthon senki? – kiáltotta az érkező harsány, vidám hangon, egyenesen az első látogatóhoz fordulva. Görögnél: A kérdést egyenesen a másikhoz intézve. Mivel a párbeszédet az író Raszkolnyikov átélésében, az ő szemszögéből adja elő, aki semmit nem lát az eseményekből, csak hallja őket – az intézve sokkal inkább megfelel a helyzetnek, mint a fordulva. Egy terjedelmes, több szálon futó, bonyolult szerkesztésű regény fordításakor fontos fordítói feladat a mégoly apró motívumok biztos kézzel való egybetartása és összekapcsolása. E téren Soproni egy helyen elveszti a fonalat. Raszkolnyikov a gyilkosság előtt két nappal terepszemle céljából elmegy Aljona Ivanovnához, és ekkor alaposan szemügyre veszi az öregasszony kulcscsomóját: Szóval a kulcsait a jobb zsebében tartja… egy csomóban van mind, acélkarikára fűzve… És az egyik nagyobb, mint a többi, a második csipkézett tollú, nyilván nem a komódhoz való. Aztán a gyilkosság utáni kapkodásban hiába próbálgatja a kulcsokat a komód zárjába, nem illenek bele. Ekkor rájött, hogy az a cakkos tollú kulcs nem is a komódhoz való (hogy lehet, hogy az imént nem ju1029

tott eszébe?). A zárójeles mondat a szituáció teljes félreértése, és visszautalva a két nappal azelőtti megfigyelésre, helyesen így hangzik: (hisz ezt már akkor mindjárt gondolta). Akkor, vagyis tegnapelőtt. A hibát még az sem kisebbíti, hogy Szabó Endrénél a két nappal korábbi megfigyelés hirtelen bevillanásának motívuma teljesen elsikkad, Görög viszont tökéletesen visszaadja. A két fordítás látványos kudarca csakis a fordítói figyelem lankadásával magyarázható, hiszen az eredetiben egy egészen egyszerű mondat utal a tegnapelőtti megfigyelésre: kak i v proslij raz jemu na um prislo – amint azt múltkor észre is vette. Hiába, egy ilyen regény fordítása igazi maratoni munka, ami közben néha elfogy az erő. Ilyen erőnléti és egyáltalán nem képességbeli kihagyásnak tudható be Soproni néhány olyan hibája, amelyek nyilvánvalóan a figyelem lankadásából származnak. Este hat óra után Raszkolnyikov megkezdi az előkészületeket: Az álmot és tompultságot rendkívül lázas, zavart kapkodás váltotta fel. Az utána következő mondat teljesen kimarad: Egyébként nem is volt sok előkészíteni való. (Prigotovlényiij, vprocsem, bilo nyemnogo.) Sopronit emiatt már csak azért sem illeti különösebb szemrehányás, mert különben a szöveghűségre már-már kínos pontossággal ügyel. Lizaveta meggyilkolása után Raszkolnyikov kimegy a konyhába, ahol rendbe szedi magát és lemossa a vért a fejszéről. Dosztojevszkij többször megnevezi a helyiséget, éppen ezért roppant zavaró, amikor a hosszú bekezdés vége felé ez áll Soproni szövegében: Töprengve állt a szoba közepén. Az olvasó pedig azon kezd töprengeni, hogy vajon miről maradt le. Aztán egy nem is annyira műfordítás-elemzési, hanem sokkal inkább kontrollszerkesztői kérdés. Aljona Ivanovna első ügyfelét, akit Dosztojevszkij néven is nevez, Kochnak hívják. Német névről lévén szó természetesen így, ch-val. Az orosz helyesírási szabályok szerint azonban az idegen neveket kiejtve írják át, azaz ebben az esetben Koh. Soproni András is ezt teszi – helytelenül. Hiszen akkor meg, tovább folytatva a játékot, a magyar kiejtési szabályok szerint a névből végül Ko lenne. Hiába. Egy írónak nem kell feltétlenül mindent tudnia, egy műfordítónak viszont igen. Sőt néha talán még annál is többet. Többek között tökéletesen uralnia kell az anyanyelvet. Soproni természetesen uralja is, két apró hibáját azonban, némi kitekintéssel a mai magyar nyelv állapotára, szóvá kell tenni. Az egyik az ominózus úgymond. Ezzel a lassanként elhomályosuló jelentésű tárgyatlan igével ma már nemcsak az utca emberének, hanem az írástudónak is meggyűlik a baja. Soproni egyszer használja, mégpedig az orosz gyeszkáty visszaadására, amikor Dosztojevszkij a gyilkosság előtt Raszkolnyikov vívódásait leírva belső monológként közvetlenül is idézi egyik mondatát: …azzal is csak próbálkozott, egyáltalán nem igazából, hanem csak úgy: „Gyerünk, úgymond oda, próbáljuk meg, elég az ábrándozásból!” A fordító számára ilyenkor az egyik lehetséges megoldás, hogy az orosz igét egyszerűen elhagyja, amint teszi azt Görög is: …kizárólag próbaképpen csinálta, valahogy ilyenformán: Eh, odamegyek próbaképpen, mit álmodozom itt örökké! Soproni azonban hűséges fordító, semmit nem akar feláldozni az eredetiből, de ebben az esetben melléfogott. Tisztázzuk tehát! Az úgymond jelentése: így szól, azt mondja. Ha ezt behelyettesítjük az idézőjeles mondatba, akkor Raszkolnyikov saját magára hivatkozva azt mondja: „Gyerünk, így szól…” – ami képtelenség. Ha a fordító mindenképpen ra1030

gaszkodik hozzá, akkor itt az úgymond csak az idézet elé kerülhet: …azzal is csak próbálkozott, egyáltalán nem igazából, hanem csak úgymond Gyerünk oda… Mikor Raszkolnyikov Nasztaszja miatt nem tudja kihozni a konyhából a fejszét, Dosztojevszkij így fejezi ki a lelkiállapotát Soproni fordításában: Összetört volt, sőt szinte megalázott. A múlt idejű melléknévi igenév használata jelzői szerepben egyértelmű és világos: az összetört szív, a meggyötört ember semmiféle jelentéstani zavart nem okoz. Állítmányi szerepben viszont már zavarosak az ilyenféle mondatok: Az ember meggyötört – hiszen az igenév alakilag legtöbbször teljesen megegyezik a múlt idejű igével, így itt az értelmezésben automatikusan az igei jelentés kerül előtérbe. Azaz a hallgató joggal kérdezheti a beszélőtől, az olvasó az írótól: Ki gyötört meg kit? Kosztolányi még a különben teljesen melléknevesedett levert alak helyes használatát is rendkívül árnyaltan tudja csak elképzelni klasszikus példamondatában: Szomorú lettem és levert – amelyet így kommentál: Az ember elsőre önkéntelenül is azt kérdezi, ki vert le kit, vagy mit? Mint ahogy Soproni mondatában is joggal tehető fel a kérdés a bizonytalan kicsengésű és szinte lezáratlan mondat kapcsán: Ki alázott meg kit? Kosztolányi a maga példamondatában a szórend megváltoztatásával javítja ki a kétértelműséget: Szomorú és levert lettem. Az összetört és a megalázott esetében a helyzet voltaképpen ugyanaz, csak a halmozás miatt kissé bonyolultabb. Az összetört volt, sőt szinte megalázott volt formák bántó szóismétlése még tovább rontaná a stílushatást. Így ebben az esetben az igényes nyelvi normák szerint a határozói igenév alkalmazása szerencsésebb. Az olyan stabil formák, mint például a le voltam sújtva, meggyőzően mutatják a még romlatlan nyelvi állapotot. Ezeket senkinek se jutna eszébe így mondani, vagy írni: lesújtott voltam. És hallgassuk csak! A határozói igeneves szerkezetben más helyzetbe került volt ismétlése stilisztikailag is erősítő hatásúvá lesz: Össze volt törve, sőt szinte meg volt alázva. A Bűn és bűnhődést nem lehet elégszer elolvasni. Szerencséjére a magyar olvasó ezt bízvást megteheti, méghozzá három különböző indíttatású, de mindazonáltal hiteles fordításban. Időben Szabó Endre állt a legközelebb Dosztojevszkijhez, félig-meddig kortársaknak nevezhetők, és éppen ezért az ő Raszkolnyikovjának titka többek között ebben rejlik, hiszen maga is annak a kornak a szellemében élt, alkotott és gondolkodott. Egyszóval fordításán azoknak az időknek nem a pora, hanem a patinája van rajta, amelyet nem letörölni kell róla, hanem megőrizni. Görög Imre és Soproni András időben ugyan jóval távolabb áll Dosztojevszkijtől, de szellemében éppen elég közel hozzá ahhoz, hogy a koruk stílusában és mentalitásában készült, ám nem a kor divatjához igazodó fordításuk az eredeti hangon szólaljon meg. És minden elkövetett apró botlás ellenére ennél nagyobb dicséretet nem is lehet mondani róluk.

1031

TÁJÉKOZÓDÁS

kaBÁn annaMÁrIa

A byroni versesregény-modell lírai megújítása Dsida Jenő: Tükör előtt

A magyar líra történetében kimagasló hely illeti meg Dsida Jenő nagylélegzetű verskompozícióit. Az 1930-as években születtek ezek az írások, amelyek úttörő szerepűek annak a formának a kialakításában, amelyet Láng Gusztáv, a költő monográfusa (Láng 2000) egyik tanulmányában „világkép-hordozó nagykompozíció”-nak nevez. Véleménye szerint „a terjedelem az e típusba tartozó költemények esetében csak külsődleges következménye a szerkezet bonyolultságának”. „Ez a költeménytípus − jegyzi meg az irodalomtörténész − az újklasszikus irányhoz tartozó életművekben nemcsak hordozója, hanem összegezője is a költői világképnek, és az irányzat valamennyi jelentős költőjének életművében megjelenik.” (Láng 2007: 69.) Dsida életművében öt ilyen nagykompozíciót találunk. 1932-ben született a Kóborló délután kedves kutyámmal, 1933-ban a Miért borultak le az angyalok Viola előtt, 1936-ban a Psalmus Hungaricus és a Tíz parancsolat, majd közvetlenül halála előtt a Tükör előtt. Sajátos kompozíciók ezek, azaz nem hagyományos értelemben vett versciklusok, hanem egymással szorosabban összefüggő versek füzérei. Olyan szerkezetek, amelyekben minden versnek megvan a maga pontos helye és szerepe. A Tükör előtt Dsida utolsó alkotásainak egyike. Több hónapig tartó betegsége utolsó napjaiban, 1938. június legelején dolgozott a befejező rész revízióján az Erdélyi Helikon számára. (Kabán−Mózes szerk. 2009.) Hattyúdal tehát ez az alkotás. A költő, miközben személyes emlékeket idéz fel, valójában az élettől búcsúzik. Nem véletlen, hogy versfüzérét önéletrajzi ciklusként is emlegetik. Több részből áll a kompozíció. Az egyes részeket nem összefüggő történet fogja egybe, mint például a Kóborló délután kedves kutyámmal versívét vagy a Miért borultak le az angyalok Viola előtt fejezeteit. A Tükör előtt voltaképpen emlékek füzére. Újabb és újabb emléktöredékeket villant fel a távolabbi és közelebbi múltból, képeket a halál utáni élet vízióiból, s ezeket a jelenre utaló megjegyzések, gondolati reflexiók fogják egységbe. De egységbe fogja a verseket a Byrontól kölcsönzött versforma, a stanza is, amely nyolc, váltakozva tíz és tizenegy szótagos, jambikus sorból épül. A strófa rímszerkezete: abababcc. Byron Don Juan című verses regényét írta ilyen stanzákban. A hasonló formában írt verses regényt a magyar irodalomban Arany János honosította meg Bolond Istók című művével. De ebbe a műfajba sorolható például Gyulai Pál Romhányi, Arany László A délibábok hőse, Kiss József Legendák a nagyapámról című műve is. Dsida kompozíciója hat versből áll. Ezeknek önálló címe is van: Előre való beszéd, Tarka-barka strófák, A pántos kapukon túl, Az első csók, Prérivadászok, Tükör előtt.

1032

A versek nagyjából azonos terjedelműek, általában 20 versszakosak, kivétel a 19 szakaszos harmadik, valamint a 22 versszakból álló ötödik és hatodik rész.

ELŐRE VALÓ BESZÉD

A füzér első darabja, amint címe is jelzi, az előszó szerepét tölti be. A „beszéd” megnevezés a vers beszédszerűségére, könnyed, csevegő hangnemére irányítja a figyelmet. Első sorai a költői alkotásra sarkalló vágynak hangot adva jelzik a lírai alanynak a vers milyenségével, a versírás körülményeivel szembeni elvárásait: Olyan érettnek vágyom ezt a versem, mint ízes alma szeptemberi fán. Nem kell a játék, sem a régi verseny, lelkem erős bort s tompa fényt kiván s csöndet, melyben csak tollam hegye hersen s békét, milyen a fektető diván s múzsát, kinek tengernyugalmú, hellén összhang ragyog a homlokán s a mellén. Az indító hasonlat a vers létösszegező, számadásra késztető jellegét hangsúlyozza, egyben utal a versben sorjázó emlékek gazdagságára is. A versírás körülményeit előszámláló, egymással kapcsolatos viszonyban álló tárgyas szerkezetek az élet nyüzsgésétől visszavonuló, a játékos kedvnek búcsút intő, immár csak az alkotásra összpontosító költő ars poeticáját tárják elénk. A „tompa fény”, a „csönd” és különösen a békét jelentő „fektető diván” a külső harsányság helyett a letisztultság, a nyugalom, az összhang utáni vágyat juttatja kifejezésre. A lírai alany, teret engedve az emlékek, élmények áradatának, a versírást mintegy függetlenedő folyamatként láttatja. Egyfajta dialogicitás válik itt a versszöveg szervezőjévé: Jó férfihangszer, mély gordonka, szólj, hullámaiddal folyjál szét remegve s a bronzos lámpafényben úgy oszolj el, mint tömör füst, ifjúságom kedve. Lassan készülj el, szépséges, komoly nagy költemény, magadat szövögetve, soronkint nőve csak naponta, hogy megfontoltan és bölcsen gazdagodj.

1033

Az ifjúkori emlékeket elégikus szomorúsággal közvetítő gordonkahang az emlékek illékonyságára irányítja a figyelmet. S az illékony emlékek megidézése már-már alig több, mint unaloműző pasziánsz: […] s ha volna is a szenvedélyben fenség, elég volt már s többé nem érdemes: multtal babrálni oly könnyűnek essék, mint hózimankós este kellemes szobában ülni, míg a tűz leroskad s a kéz tűnődve kártyákat rakosgat. Előbb egy fénykép villant fel képet az „időtlen messzeségű” gyermekkorból. Családi fénykép, amelyen az alig ötéves kisfiú vidám szülők társaságában ül az üvegverandán. A fénykép Dsidáék budapesti, svábhegyi villájában készülhetett, hiszen az életrajzi adatok szerint 1910 és 1914 között a család ott lakott. Rövid, szuggesztív erejű szavakkal jellemzi a vers a szülőket, az egyenruhát viselő hadnagy apukát és a fiatal anyukát. A régmúlt időből inkább csak érzések, hangulatok tűnnek elő. Ezt követik a háború kitörésének a gyermeki lélek benyomásai és a felnőtt férfi asszociációi révén fölsejlő, impresszionista, szinesztetikus képekben megfogalmazott látomásai: A tündérszínpad pillangó-raja elhull. Haragvörös a naplemente. Mérges darázsraj zurmogó zaja közeledik, fulánkjait kifente. Vérszagú tenger hullám-taraja paskolja rácsos ágyam éjjelente, bong a harang, ember nem nyughatik, lángol a föld kelettől nyugatig. A haragvörös naplemente, a fullánkjait kifenő mérges darázsraj és a vérszagú tenger megszemélyesítés a háború embert próbáló szörnyűségeit vetíti elénk. Nem véletlen, hogy ezekhez az apokaliptikus képekhez a keresztre feszített Jézus arámi nyelven elmondott szavai kapcsolódnak: Jézus kiált fennszóval: Éli, Éli, lamma sabaktani! − Dördül a menny. Sikkant a sátán és világát éli, égig fröccsen a sár, a genny, a szenny. A háború magával hozza a családi idill felbomlását. Balladai tömörségű pillanatképek villantják fel az apa hadba vonulásának körülményeit és a kis család többi tagjának ma-

1034

gára maradását, majd a beregszászi nagyszülőkhöz költözését. Önéletrajzi pontossággal rögzíti a vers a történet idejét: Öcsém kétéves, én a hatot járom és aki »hármunk közt a legnagyobb«, anyuska is legföljebb huszonhárom. A kis felvidéki városról szűkszavú, nominális stílusú jellemzést olvashatunk, az ott töltött évekből pedig hangulattöredékek, félálomemlékek villannak fel: Kis felvidéki város, vén Beregszász, gazos Fürdőkert, sáros Verke-part, agg csöndedből ma is felém remeg száz félálom-emlék, ködlepett, zavart − kanyaró, vörheny, zegzugos öreg ház, matrózruhám, melyet mamuska varrt, iskolaudvar, felzsibongó hajsza, nagyapám szúrós, pedrettvégű bajsza. A már olvasni tudó kisfiú olvasmányélményei közül előbb a Képes Krónika háborús hírei tűnnek elő. Egymás után sorjázó szavak próbálják elénk idézni a háború történéseit: […] géppuska, ágyú, drótsövény. Hiú reménykedések, öblöstorkú hangok, hősi halál, dicsőség, honfibú. A háború emlékei közül a család riadalma mély átéltséggel jut kifejezésre. Rövid mondatok, mondattöredékek, hiányos mondatok érzékeltetik az apától hírt váró kis család hetekig, talán évekig tartó feszült várakozását: Apám! Przemysl! Anyuska sírva vár egy üzenetre, pársoros levélre. Nem jön. Majd nyárra. Elmúlik a nyár. Őszire megjön. Most se? Majd a télre. Tört gyertyafény, imádság reggelig. Hét hét után, év év után telik. Majd mintegy reflektorfénybe került színpadi jelenetben kel életre a boldog pillanat, amikor a postás meghozza a jó hírt. Szinte halljuk, látjuk a dramaturgiai utasításoknak köszönhetően előbb a mama önfeledten boldog, majd a nagymama aggódó kiáltását, egyszavas, izgatott kérdéseit és a feleleteket: 1035

− Él! Él! Halljátok, él! − sikoltja most a boldog igét és elalél. − Vizet! − Jó nagyanyám soká dörzsölte, mosta. Zihálva olvas. Egymást éri a kérdés: − Fogoly? Hol? Tomszk. Szibéria. A történetmesélés linearitása megszakad, hogy helyet adjon a lírai hős olvasmányélményeinek felidézésére. A komor hangulatot szelíd öröm és játékos derű váltja fel. A kisfiú olvasmányélményei a felnőttet is ámulatba ejtő gazdagsággal törnek fel. Szinte érezzük, a költő maga is meghatódik ezektől az emlékektől. A nagyapa kedves, élcelődő hangjának és a gyermeki játszi kíváncsiságnak a megidézése is erre utal: …S még mennyi emlék!... Százkalandú Verne, Grant kapitány s derék Strogoff Mihály s te könyvszekrény, csudák csilláros terme! Zalán Futásá-t félretenni fáj, de nagyapám különben főbeverne: − Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj! − (Ott kellett épen abbahagyni, sajna, ahol fürödni vetkezik le Hajna.) A kisöcsre emlékező kedves sorok teszik teljessé a családi képet: Öcsi száguld a láncos kút körül. − Gyű te! − csattanva cserdül karikása. A vers a boldog gyermekkori idill végét jelentő és a bizonytalan jövőt felvillantó képpel zárul: Kábulatomból én is rezzenek, búcsút veszek a megszokott lakástól. Döng a kárpáti harc. Mi lesz velünk? Robogj, robogj, vonat! Menekülünk.

TARKABARKA STRÓFÁK

A cím utal a vers tematikai sokszínűségére. Leírások, narratív részek és reflexiók váltogatják benne egymást. Öt évvel későbbi emlékeket sorjáztat a vers, a pillanatképek mozgásba lendülnek, és az emlékfoszlányok helyett immár kis történetek villannak elő. A balladai szűkszavúságot életszerűbb képek váltják fel. Előbb játszótársára, a kis Ilonkára emlékezik. „Húsz esztendő könnyes ködén keresztül” próbálja emlékezetébe idézni 1036

a kislány alakját. A portrét a gyermeki fantáziából születő megszemélyesítések sora és kedves, szelíd irónia teszi élővé: Aligha hinném, hogy utálatos volt. Bronz-sárga szikrák szökdöstek haján, az orra kissé szeplős és fitos volt, cinkék vidultak tiszta kacaján, gömbölyded arca fényes és piros volt s kétoldalt olyan huncutkás, kaján gödröcske, milyet angyalok kivánnak… De mire kell szépség − egy indiánnak? Játékos öniróniával átszőtt vallomásba vált át a vers, amidőn irodalmi olvasmányok hőseire történő utalással idézi fel a kisleányhoz írott első verseinek születését: […] De drága Laurám nem tudta, hogy a Véres Kutyafog Petrarca lett és rímeket nyafog. Majd nem kevésbé játékosan ad számot arról, hogy korán ébredő költői hivatásának az apai szigor próbál gátat vetni. Stilizált beszélt nyelvi fordulatokkal idézi az apai intést: − Költő leszek, − feleltem. − Tyű, ebadta! Hördült a hangja, mint egy vésztülök: − Te semmiházi! Elkotródj azonnal! − Emlékezetébe idézi az apa szavait, miszerint „Költők csak voltak, költők nincsenek”. Ez a kijelentés lendíti ki a gyermekkori emlékek világából a narrációt, és helyette a költészettel kapcsolatos reflexiók bontakoznak ki. Előbb Byron modorában, négy versszaknyi szövegben, megvető iróniával és mély szarkazmussal sorolja a dilettáns írók kártevéseit. Tele van ez a rész már-már vulgáris színezetű, beszélt nyelvi fordulatokkal, kifejezésekkel (sok ribanca, kire köpik a nyájas olvasó): Ha mostan Byront mímelné dalom, kitől örökbe szállt reám e stanca, tudom, támadna rút riadalom: névleg sorolnálak fel, sok ribanca, gyémántnak árult hitvány békasó, kire köpik a nyájas olvasó. Majd elismerő, patetikus hangra vált át, midőn az erdélyi irodalom mestereit, kortárs művelőit veszi számba. Közvetlen bensőségességgel szólítja meg valamennyit, immár többes harmadik személyről többes második személyre váltva át. A gyermekkor és a 1037

felnőttkor szép emlékei, tapasztalatai, a jelent illető elismerő szavai egymásba csúsztatják az időrétegeket, ezáltal mintegy időtlenségbe emelve a vallomást: A rímem inkább rólatok pereg, akik bozótok, sziklák közt merészen törtetek ösvényt, első farmerek, s tanyát ütvén ez erdőntúli részen, dalt kezdtetek. (Én még mint kisgyerek figyeltem rá, példát követni készen.) Tábortüzetek most is zengve ég, honfoglaló, nagy írónemzedék. Öt versszak sorolja név szerint a sok jó barátot: Reményik, Áprily és Tompa László s a mindig zsémbes, mindig harapós, mindig teremtő tettekért parázsló öreg harcos, a kajlabajszú Kós és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló s a hullócsillag, Sipos Domokos, Nyírő, Tamási, − még ki fér a listán? Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán… A hosszúra nyúlt felsorolásnak játékos költői reflexió vet véget, mintegy visszabillentve az olvasót a józan valóságba. Sajátos ars poeticával zárul a vers, amely az Adyutánzók világfájdalmával szemben az alkotás örömét, a játszi, könnyű hangot dicséri: Lantunk nyögesztő, félmázsás teher, mely úgy zeng, mint jégzajláskor a folyam s nem pengi ki a habzó, fürge czermely ezüstkövek közt zirrenő neszét. Pedig be szép a könnyű, halk beszéd.

A PÁNTOS KAPUKON TÚL A költemény, az előző versben megfogalmazott ars poeticához igazodva, könnyű, csevegő stílusban próbálja az olvasó elé tárni az emlékeket és a gondolati reflexiókat: Mint aki meghitt asztalnál ebédel és közben elcseveg derűt-borút nyájas családdal, hűséges cseléddel, úgy mondd te is, ami eszedbe jut 1038

A könnyed stílusban azonban komoly gondolatok villannak elénk. A gyermekkori emlékek ebben a versben háttérbe szorulnak, és helyettük a költő reflexiói kapnak helyet életről, halálról, földön túli világról. Maga a cím szimbolikus jelentésű. A kapu határterület, amely összeköt és elválaszt, megnyit és elzár tereket egymástól. Ilyen határterület van a földi és a transzcendens világ, az élet és a halál között. A vers tizenegyedik versszakában megfogalmazott kérdés utal vissza a címre: mi vár az élet pántos kapuin túl, mikor a lélek lendül és elindul? A vers első részében fontos szerepet kap a tükör szimbolikája is. A semmiből megszülető élet és az örök fény foglalkoztatja a lírai ént, aki szerint az egyes ember zsebtükörként egyrészt felfogja, másrészt tovább tükrözteti az örök fényt: […] és mi forgó zsebtükörként vigyázzuk, merről jő a villanás s egymásra tükrözgetjük az örök fényt. Az elrepedt, megrepedt, megvakult tükör a Dsida-verseiből jól ismert metaforák közé illeszkedik, és az elmúlás, a halál szimbólumává válik: Mi lesz, ha tükröd, mely fényért eped, holnapra megvakul és elreped? Az elmúlás gondolata keresztény hitének megvallására készteti a költőt: Zarándok lettem és hívő keresztény. Kedves virágom: zsenge barkaág. Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény és rajta kívül minden hiuság. A krisztusi keresztáldozat lényege az emberiség megváltása. Krisztus maga a kapu, aki összeköti a földit és a földön túli világot, aki elvezet az üdvösségre. Az élete végéhez közeledő lírai én számára felmerül a nagy kérdés, akárcsak Február, esti hat óra című versében, mi lesz az emberrel a halál után. Előbb tudományos látleletét nyújtja a szerves anyag elemekre bomlásának, ám őt nem a test, hanem a tényleges Én, a lélek továbbélése foglalkoztatja. Ezért is válik személyessé a kérdés, amelyet az egyes szám első személyre utaló névmások kiemelt szedésével nyomatékosít: ismét elemmé züllik az elem, mi csak enyém volt, − ám mi lesz velem?

1039

A költő keresztény világképét tükrözi a földön túli, a transzcendens világ otthonos víziója, ám számára a nagy utazás immár nem egyszerű gondolati játék, hanem egyre közelibb valóság: Mit szellemem elálmélkodva most lát, oly szép, hogy összekulcsolom kezem. Nagy üstökös-galamb viszi a postát a kis faluba: »Este érkezem«. A Cassiopeián robog a gyors át s úgy ott vagyok, hogy észre sem veszem. Az állomáson, mely meszelt, parányi, Kuncz Aladár fogad és Kosztolányi. A halni készülő költő nagy mestereit idézi meg, azokat, akik előtte távoztak, és akikkel hite szerint újra találkozhat: Ez itt a költők esti promenádja, amott, hol az Uránus lángja gyúl, Arany János lakik s népes családja: az öreg itt is verseket gyalul […] A kapu szimbólum a verszárlatban ismét felbukkan. A nyitott, a kitárt kapu itt már az üdvösség felé vezet: A tárt kapukhoz fényösvény viszen, a végtelennek nincsen messzesége. S lágyan lebeg az üdvözült vizen a kék sziget, a némaság vidéke. Mély életfilozófiával zárul a vers, amelynek utolsó két sora a nagy lázzal küszködő, szívbelhártya-gyulladásban szenvedő alkotót is elénk állítja: − Élet, halál, most látod, egy a kettő! − mondja oktatva két jó mesterem. − Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő, melyen a reggel és az est terem s ha mit a balkezével visszavett Ő, a jobbkezéből ismét elnyerem. − …Költészet és bölcsészet ködvarázsa: a seblázas szív borogatása.

1040

AZ ELSŐ CSÓK A negyedik vers igazi rapszódia, végletes érzelmek csapongása: ijedtség, gyermeki vidámság, eksztatikus életöröm, az első szerelem mámora, fájó szomorúság, majd kitörő, jóízű iróniával társuló gyermeki derű váltogatja egymást. Komor hangulatú képekkel indul a költemény, hogy aztán az ötödik sortól a vidám, boldog gyermekévek emléke, az első szerelmi fellángolás eksztatikus élménye vegye át ezek helyét. A földi és a transzcendens ugyanolyan természetes harmóniában jelenik meg, mint a Viola-ciklusban vagy a híres kutyaversben, amelynek lírai hőse Tinti kutyával versenyt futva, a boldogság mámorában szökken át az életen. De Viola megdicsőülésének jelenetét is idézik a sorok: […] − szeretnék kiszaladni a világból. Kirohanni s a csillagok között zokogva futni, izzadtan, bolondul, míg kergetnek batisztba öltözött angyalkák s valamennyi csókot koldul s az Isten rázza tűzből ötvözött kolompját és az csengve-bongva kondul. Csillag szikrázik, angyalcsók ragyog s menny, föld azt zengi: Szerelmes vagyok! Ez a boldog szerelem azonban egy későbbi szerelmi csalódás emlékét is asszociálja. A vers hangneme hirtelen elégikusra vált. Az elhagyott szerelmes mély fájdalma szólal meg. Benne lüktetnek az Út a Kálváriára és a Tavalyi szerelem című versének motívumai is: Egy drága nő, egy asszony, kit szerettem! Fák sírjatok, virágok sírjatok! Hogy elfeledtem, hogyan is hihettem? Füvek, ti, sírjon minden sarjatok, füvek, akiken ágyamat vetettem s ahol most már egyedül alhatok! Könnyfürdőben szépüljön égi lénye s haljon meg egy nagy szerelem regénye. A sajgó emlék csak pillanatra tör fel. A költő végső búcsúra készül, áldást osztó hagyakozásra: Áldás lobogjon a feje felett hideg sugárral, égszín feledéssel, 1041

áldott legyen a csókja mással is, áldott legyen haló porában is! A boldog gyermekévek, a fájó férfibánat és a betegség zord jelene pillanatra zökkenti meg a verset, hogy aztán ismét a gyermekkori boldog emlékek sorjázzanak: S te költő, kit a bú mindegyre átvonz a zord jelenbe, − mondd versed tovább! Térj vissza csak a régi délutánhoz, Természetes könnyedséggel veszi fel újból a mese fonalát. Az első vágy, a boldog izgalom egymás utáni rövid mondatokban, mondattöredékekben, három ponttal jelzett befejezetlen mondatokban nyer megfogalmazást: …Ülünk egy bodros körtefa alatt. Agyamra mintha téboly gőze szállna. A félkezem derekára szalad, másik hajába túr… Riad, kiválna karom közül, de nem tud… Pillanat… ajkamon ajka, két kis nedves málna… Mint gyom közül cikkázó csöpp gyik, oly fürgén siklik ki száján a sikoly. Majd ismét váltás következik. A gyermek Ilonka riadalmának játékos, vidám hahotára serkentő emléke tör fel. A leány azt képzeli, hogy a csóktól gyereke lesz. Megszemélyesítések sora érzékelteti a kitörő jókedvet, önfeledt kacagást. Érdemes felfigyelni a kacag ige szinonimáira (kuncog, vihog, vigyordul, kaján kacajra kap, pukkadozik, hahotába robban): Hallom, hogy kuncog és vihog a nap s ahogy vigyordul, úgy süt egyre jobban, a vén Szamos kaján kacajra kap, kövér hulláma pukkadozva csobban s víg pacskolással a hasára csap, a nagy természet hahotába robban, ezer madár csivog, kacag ezen s kacagok én is, − szinte könnyezem.

1042

PRÉRIVADÁSZOK Az ötödik vers egy Ilonkával töltött, szép nyári délután kalandozásainak emlékét idézi. Több versszaknyi tájleírással indul. Hangutánzó szavak, megszemélyesítések teszik élethűvé a leírást: Erdők, mezők világa! Enyhe dombok! A nagy folyónál zsong, zizeg a nád, szunyogzenétől dong a parti zsombok (álmodban mintha most is hallanád), a réten százszorszépek, tarka gombok, emitt sárgállik egy pimpó-család, az a boglárka, ez a hosszú ringó az orbáncfű, amott a kék iringó. A hosszú tájleírás után a közös kaland élményszerű, apró részleteket, sőt az elhangzó párbeszédet is felidéző, élethű narrációja következik: Lesből figyeljük mint prérivadászok. (Ez ismét olyan indián dolog.) Súgom: − Maradj, én csendben odamászok. − − Hogy is ne! − súgja vissza és dohog. Egyszerre szánkra fagynak a vidám szók, lopódzunk négykézláb, szívünk dobog, a nagy madár meg, mint a gólya-illem kívánja, hetykén féllábára billen. A két gyerek üldözőbe veszi a gólyát, de hamarosan kiderül, hogy törött a szárnya. A gólya üldözőire támad. A vers, amint maga a szerző is megjegyzi, az eposzok és lovagregények stílusában ecseteli az ádáz csatát: De mindegy! Most már nem megyek le róla! Vágások érnek, égetők, marók… Belécibálok… szétrepül a tolla… köpök… zihálok… győzni akarok, − …Már karjaim közt vergődik bomolva, csőrét szorítja reszkető marok: a lángokádó, gyilkos grifkakasból megtört fogoly lett és − Ilonka tapsol. A nagy küzdelemben a hős megsérül, ujjából folyik a vér. Az egykor égő, sajgó seb forradását szemlélve vált a jelenbe a rezignált reflexió: 1043

[…] de jaj, hány sebnek nincsen gyógyulása, sőt napról-napra kínzóbb, mérgesebb, Belül rejtőzik, izzó szénre válik és vérzik, vérzik, vérzik mindhalálig. A csordogáló vér felidézi a néhány évvel későbbi tragikus emléket, amikor Ilonka ajkai közül szivárgott a vér, s az orvos jötte már késeinek bizonyult. A hirtelen feltörő fájó emlék vallomásra készteti a lírai ént: Azóta lelked, e nyájas kisértet és cérnavékony, kissé vontatott hangocskád oly kitartóan kisérget, mint néma pusztán hold a vonatot. És néha gyorsan hátranézek, érted kutatva, mert érzem: két meghatott, nagy, csillogó, örökké gyermeteg szem figyel, amerre élek és öregszem. A transzcendensbe táguló kép, az angyalok kara a Miért borultak le az angyalok Viola előtt, a „csillag-zuzmara” pedig a Szerelmes ajándék szürrealisztikus sorait asszociálja: Most is itt állsz, kis indián ara, és hűs lehelleted hajamba borzol, halkan dudol az angyalok kara, szólnak csengők, ezüstből, tiszta bronzból s két kis copfodról csillag-zuzmara hull írásomra, amint hallgatózol szívemen, mely most rímmel játszogat s nézed rajtam az ifjú ráncokat…

TÜKÖR ELŐTT

A verskompozíció hatodik és egyben utolsó részének bevezető sorai mintegy keretbe foglalják a művet, visszakanyarodnak az első rész bevezetőjéhez, megismételve a versírás mikéntjére vonatkozó költői vallomást: Az érett férfi búgó, tiszta, moll panaszát vágytam elzenélni, mintha szeptember-este mély gordonka szól.

1044

Az „érett férfi panasza” egyértelműen jelzi, hogy Dsida a „szegény kisgyermek panaszai” helyett a „bús férfi panaszait” tárja az olvasó elé, még akkor is, ha a gyermekkor boldog-szomorú emlékeit is mindvégig idézi. A gyermekkori emlékek voltaképpen a felnőttkori emlékek és különösen a jelen szomorú pillanatainak tükrében nyernek megfogalmazást. A kompozícióban a jelenre vissza-visszaváltó rezignált elégikus részek minduntalan az élettől búcsúzó költőt idézik. Ez a visszaváltás a befejező részben még hangsúlyosabb: Bocsánat, mondom én is. Indulok. Kabátomat vigyázva leakasztom, gyűrött halotti leplemért nyulok. Szunnyad már minden, nem szólít marasztón az ifjúság sem, egyre halkulók a lépteim, csak árny vagyok, riasztón lopódzó árny, kit áztat verdeső vizeivel a szüntelen eső. Majd ismét visszakanyarodunk a gyermekkori történethez. A kisfiú vérző ujjal szalad haza, de az ebédlő ajtaját zárva találja, s így a kulcslyukon leskelődik. Megindító látványban van része: apja régi, többé nyilvánosan nem viselhető mérnökkari tiszti díszegyenruhájában szemléli magát a tükörben. „Ez a férfi nemcsak egyenruháját nem viselheti nyilvánosan, hanem a múltját is el kellene felejtenie. Arra tanítják, kényszerítik, hogy tagadja meg, amire büszke volt, annyi más nemzedékébe tartozó emberrel együtt őt is önmagából akarja kiforgatni a történelem goromba kényszere.” (Jelenits 2000: 349−350.) A narratív szöveg, amint a fény, fénylik szó szinonimái (csillagtüzét, csillogott, ragyogta be, fénylőbb) egyre fokozódó intenzitásúvá válnak, hirtelen felfokozott hangulatú dicsőítő énekké változik: A látványtól gyökeret ver a lábam − Ott állt apám a nagy tükör előtt marcona, pompás díszegyenruhában. Még álmomban sem láttam eddig őt ily büszkén, daliánál daliábban. Sudár fenyő-alakja egyre nőtt s káprázva néztem, mily szikrázva szórja csillagtüzét sok gombja és zsinórja. A csodás látvány a transzcendensbe tágul, amint a lemenő nap vakító fényözönében feltündököl az apa alakja kármin glóriával a feje körül: Majd szétpattan a lángoló tükörlap: a tág ebédlő ablakain át vakítva lobbantott a lemenő nap 1045

a gőgös fejre kármin glóriát. Fojtott parázs, mely végre levegőt kap, − minden kigyúlt, vörös tüzet zihált és ő csak állott feszesen az őrült fényzuhogásban, mint egy megdicsőült. Amint a nap lemegy, a varázslat is megszakad. Az apa székre roskadva fojtott zokogásban tör ki. A látvány előbb mély együttérzést vált ki a gyermekből az apa iránt, aki csak a tükörben látja épnek a történelem okozta változás miatt kettétört életét, hogy aztán mintegy hirtelen megvilágosodásként az egyéni sorsban egy egész közösség sorstragédiáját ismerje fel. Ezt jelzi az egyes szám első személyre utaló birtokos személyjelnek többes szám első személyre történő váltása: Szegény! Szegény! Ki eltört életét épnek álmodja, míg tükörbe pillant. Szegény apáink! […] Hirtelen gyúl ki a gyermekben a szomorú, fájó felismerés, amelyet a különböző érzetek keverésével létrehozott szinesztézia nagyszerűen érzékeltet: olyan metszőn, és vakítva villant agyamban a megértés. − Ó, fanyar keserű fény, mely szemgolyómba mar! A fájdalom apokaliptikussá táguló képben, megszemélyesítések, metaforák és felszólítások sorával tör fel: Olvadj, könnyelmű hályog, vaksi kéreg! Dagadj és önts ki, könnyek tengere! Rágcsálj bánkódás szúja, lassú féreg, döfj mellen késes fájdalom, gyere! Itasd át minden porcikámat, méreg, veszett düh, melynek nincs ellenszere! Ime a gyermek, kit egy pillanatnak titkai kölyöktigrissé avatnak. A kitörő indulat a Psalmus Hungaricus refrénjét asszociálja. A látást akadályozó „hályog”, amely itt a „könnyelmű, vaksi” megszemélyesítő jelzőkkel társul, a Psalmus Hungaricus kezdőképét juttatja eszünkbe: „Ó, mily hályog borult szememre, / hogy meg nem láttalak, / te elhagyott, te bús, kopár sziget, / magyar sziget a népek óceánján!” A „kölyöktigris” metafora pedig a „most mégis bősz barlanglakó vagyok, / vonító vad, ki vackát félti, ója, / vadállat, tíz köröm! és csattogó agyar” sorokhoz kapcsolódik intertextuálisan. Az indulat egyre fokozódik, és már-már arra készteti a kisfiút, hogy hom1046

lokával szétzúzza a tükröt, és így a maga áldozatával mintegy Krisztus áldozatához kapcsolódva megváltsa a megalázottakat: Hátha megváltanék repedt, behorpadt roncs koponyámmal minden megtiportat. A felfokozott indulat aztán hirtelen lecsillapul. Az indulatkitörés és az indulat hirtelen lecsillapodása Babits Mihály Húsvét előtt című versét juttatja eszünkbe. „Szóljanak a harangok, / szóljon alleluja! / mire jön új március, / viruljunk ki újra!” hangzik a babitsi felszólítás. Dsidánál is mély morajjal rengő távoli harangszóként zendül a küldetésre intő nagy felismerés: Ezentúl immár célja van, hogy élj: Hirdesd testvéreidnek messzehangzó igével, hogy csak az marad alul, ki önmagát elejti és lehull. Mondják, apáink bűne, ami történt. Mindegy. Mienk a végzet és a sors. Ők még a multba révednek tükörként, mi már a sodró víz tükrén, a gyors jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: Tűrni − a bölcsek ételén a bors, okulni − szükség, megbocsátni − jóság, dolgozni − ez a legnagyobb valóság. A babitsi jövőt építő munka: „mire jön új március, / viruljunk ki újra! / egyik rész a munkára” intelme szólal meg a dsidai életprogramban is: Bolyongani faluról falura. Durva darócban gazdag, tiszta szellem. Egymás szolgája mind és nem ura. Csecsemő csámcsog minden anyamellen. Így készülünk szelíd háborúra, mindig magunkért, soha mások ellen, sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítnek, lassan megnövünk. A bolyongani faluról falura a Menni kellene házról házra verscímre utalva egyértelműen a közösség szolgálatának fontosságát emeli ki. A durva daróc pedig a Psalmus Hungaricus jól ismert sorait − „és gőggel viselem / fajtám egyenruháját: / a foltozott darócot” − asszociálja. 1047

A sors adta szenvedések felsorolása a krisztusi szenvedéstörténetet is asszociálja. Ezekért mint érdemszerző áldozatért mond köszönetet a költő: Akárki adta, én a sós torok vad szomjával köszönöm ezt a sorsot, a csattogó, kegyetlen ostorok kínját, a bort igérő csorba korsót, melyből epét és ürmöt kóstolok, a nagy intést, a félig kész koporsót Az isteni kegyelem érteti meg vele, hogy a szenvedés a küldetés próbatétele: − s tán minket edz és bennünket kovácsol kemény acéllá, tűzben izzitott pengévé s rája vési rendelését: Te gyógyítod meg a világ kelését!! Ugyanaz a messianizmusig ívelő költői hivatástudat szólal meg itt is, mint a Nagycsütörtök vagy például a Hammelni legenda nyomán című versében. A vers és egyben a füzér zárlatában búcsúzóul ismét visszatér a vérző ujjával magára maradó kisgyermek alakja, akinek a tócsába gyűlő vére a gyermeki áldozat szimbólumává nemesedik: Egy tönkön ül a vézna kisdiák s csöpögő ujjavére észrevétlen tócsába gyűl a porban és szemétben. Összegzésként megállapítható, hogy Dsida Jenő az új klasszicizmus jegyében visszanyúl és imitálja ugyan Byron verses regényének műfaji-versformai jellemzőit, műve azonban nem byroni értelemben vett verses regény, hanem epikai, lírai, sőt olykor drámai részek sajátos ötvözete. Míg a verses regény egyik fő jellemzője − Imre László szerint − az „egységes világnézet és világmagyarázat hiánya, a dolgokhoz fűződő ambivalens viszony, az ebből fakadó melankólia és céltalanságérzet, a hagyományos értékhierarchia érvénytelenné válása” (Imre 1990: 21.), addig − magam úgy látom − Dsidánál épp a keresztény világkép szervezi egységbe a mű sokszínűségét, és ebből következően nyomát sem találjuk nála a verses regényekben megnyilvánuló szkepszisnek. Keresztény világképének tömör összefoglalását nyújtja a ciklus harmadik versében: Zarándok lettem és hívő keresztény. / Kedves virágom: zsenge barkaág. / Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény / és rajta kívül minden hiuság. A byroni pesszimizmus és szkepszis okát − amint Imre László megjegyzi − sokan abban látták, hogy a kor csalódott a francia forradalomban és a polgárságban. Csalódás Dsidánál is érzékelhető, mégpedig a Trianont követő idők válsághangulatának felidézésében. A különbség viszont az, hogy míg Byronnál és követőinél a csalódás a cselek1048

vés célját és értelmét kérdésessé tette, addig Dsida a csalódás ellenében épp a cselekvés céljára és értelmére mutat rá: Ők még a múltba révednek tükörként, / mi már a sodró víz tükrén, a gyors / jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: / Tűrni − a bölcsek ételén a bors, / okulni − szükség, megbocsátni − jóság, / dolgozni − ez a legnagyobb valóság − olvashatjuk a füzér utolsó darabjában. A verses regény műfaji-formai jellemzői közül Dsida természetesen több mindent átörökített. Itt elsősorban a könnyed hangvételt említhetjük, amely lehetővé teszi, hogy a verskompozícióban egymást váltogassák a leíró, elbeszélő és párbeszédes részek, amelyekhez minduntalan fontos reflexiók is kapcsolódnak. De váltogatja egymást a kompozícióban a magasztos, profán, lelkesült, ironikus, humoros, játékos, elégikus, olykor lemondó hangnem is. Állandóan váltakoznak az idősíkok, változik a tér is. Gyakoriak a szerzői előlépések: a költő megszólítja az olvasót, aktuális célzásokat tesz. Ennek a versépítésnek egyik velejárója a csevegő hangnem, amelynek Dsida sajátos szerepet szán: Mint aki meghitt asztalnál ebédel / és közben elcseveg derűt-borút / nyájas családdal, hűséges cseléddel, / úgy mondd te is, ami eszedbe jut / a tájról, merre emléked barangol / s az érthetetlen, izgató kalandról. Csevegő modorú, beszélt nyelvi fordulatokat vegyít a fennkölt stílusú mondatok közé, a műre tehát jellemző szókincsének a kevertsége: − Mozogj, hékás, ne mind betűt zabálj!−; Tyű, ebadta! / hördült a hangja, mint egy vésztülök; Majd kitört a frász, / hogy elgáncsolt egy korhadó fatörzsök. Byron „vegyes művet alkotott a Don Juannal”, előadásmódja bár „csapongó, lírai” (Imre 1990: 12.), lényegét illetően mégiscsak regényszerű, a kortárs regénnyel tart rokonságot. Dsida Jenő viszont elsősorban lírai művet alkotott. Gyermekkori emlékidézésének van ugyan egyfajta linearitása, az egymáshoz kapcsolt történetek azonban esetlegesek. Esetleges történetfoszlányok, önéletrajzi epizódok sorából épül a versfüzér. A kompozíció linearitását pedig felülírja az asszociativitás, amely állandó idősík- és térváltást eredményez. A gyermek- és a felnőttkor legkülönbözőbb szakaszaiból feltörő emlékek a versíró jelenével ötvöződnek, sőt a jövő, a földön túli transzcendens világ vízióival is kiegészülnek. Az idősíkoknak ez az állandó váltakozása mintha magát az időt számolná fel. Olybá vehetnénk, mintha az időnek nem volna kiterjedése, csak az élmények sokszínűsége, mélysége tagolná részekre. Az élete végéhez közeledő költő számára mintha minden az örök jelen részévé válna. Egységben látja és láttatja mindazt, amit csak részekre bontva vagyunk képesek befogadni, és megélni. Sőt a földi élet és földön túli világ is egységbe rendeződik nála: − Élet, halál, most látod, egy a kettő! − / mondja oktatva két jó mesterem. / − Ugyanazon mag sarjasztotta egy tő, / melyen a reggel és az est terem / s ha mit a balkezével visszavett Ő, / a jobbkezéből ismét elnyerem. − Nemcsak az idő, a tér is feloldódik a végtelenben, a földön túli világ víziójában: A tárt kapukhoz fényösvény viszen, / a végtelennek nincsen messzesége − írja a költő. Gyakoriak az asszociációk között az elmélkedő részek, amelyek filozofikus mélységgel szólnak az élet, a szerelem, az elmúlás, a transzcendens világ örök kérdéseiről, olykor pedig az irodalom, a költészet fontos, aktuális problémáit villantják fel. Mindebből talán az is kitűnik, hogy hagyomány és újítás párbeszédében a verses regény műfaja miként újul meg Dsida Jenő műhelyében, s válik az élményközvetítés lírai eszközévé. 1049

Irodalom Imre László: A magyar verses regény. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990. (Irodalomtörténeti könyvtár, 39.) Jelenits István: Az ének varázsa. Új Ember, Budapest, 2000. (Jelenits István összegyűjtött írásai, 2.) Kabán Annamária−Mózes Huba (szerk.): Dsida Jenő: Tükör előtt. Utolsó korrektúra és utolsó aláírás. Hasonmásban közreadja Kabán Annamária és Mózes Huba. Bíbor Kiadó, Miskolc, 2009. Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest−Kolozsvár, 2000 (Kriterion közelképek). Láng Gusztáv−Fűzfa Balázs: Dsida Jenő századik születésnapjára. Láng Gusztávval beszélget Fűzfa Balázs. Forrás, 39. évf. (2007), 5. sz. (máj.), 66−74.

vízpart – Lofoten – Tószegi Zsuzsanna fotója.

1050

Peter Handke

A leírás-impotencia (A 47-es csoport amerikai tanácskozásáról)

(Ez a szöveg a háború utáni német irodalom egyik alapvető jelentőségű dokumentuma. A 47-es csoport nagyrészt a XX. század tízes–húszas éveiben született német írókat foglalta magában, akik a háború alatt fiatal felnőttek voltak, így sok esetben még a frontot is megjárták. A csoportot Hans Werner Richter szervezte és tartotta össze. [Az egységet az összejövetelek biztosították, ezeken felolvasások zajlottak, és a felolvasott szövegek kritikai megvitatására került sor. Ezenkívül a csoportnak bizonyos díjai is voltak.] A 47es csoport nagyjából az ötvenes évek vége óta heves bírálatoknak volt kitéve, ezek közül az egyik legjelentősebb Peter Handke kritikája. Handke tulajdonképpen két ellenvetést fogalmaz meg, az elsőt nyíltabban, a másodikat burkoltabban. 1. A 47-es írócsoport szövegideálja egy újfajta realizmus, amely nem veszi figyelembe a nyelv öntörvényűségét. És ennek a realizmusnak a központi fogalma a leírás. Nem tudjuk, hogy Handke ismerte-e Lukács híres tanulmányát, az „Elbeszélés vagy leírás?”-t.1 De inkább azt sejtjük, hogy nem; Lukács a leírást a naturalizmushoz kötötte, és egyfajta fényképszerű „realizmust” értett alatta. Mindenesetre Handke úgy gondolja, hogy a realizmust a nyelv öntörvényűségének hangsúlyozásával lehet és kell meghaladni. 2. A 47-es csoport realizmusa hamis értelmet ad az író társadalmi feladatának és morális felelősségének. A társadalmi felelősség elsődleges lesz a szövegformálással szemben, és így külön is válik attól, és ezzel végletesen eltorzul. A szövegszervezés középpontba állítása nem tünteti el az író társadalmi szerepvállalását és kötelességét, de radikálisan újraértelmezi azt. – Ezt a két ellenvetést talán úgy lehetne összefoglalni, hogy Handke szerint a 47-es csoport tagjai félreértik a művészi autonómiát.2 De nem is annyira ez a kritika volt a fontos, hanem ennek egy alapvető következménye: a következő generáció nem kívánja folytatnia 47-es csoport által képviselt irodalmi programot és tradíciót [miközben csoporttá vagy iskolává sem szeretne szerveződni]. Günter Grass később lapockalövésnek nevezte Handke kritikáját;3 egy évvel később a 47-es csoport meg is szűnt.)4 Weiss János

In: Lukács györgy: Mûvészet és társadalom. Válogatott esztétikai tanulmányok. gondolat Kiadó, 1968. 160–187. 2 És a nemsokára elkészülõ Publikumsbeschimpfung címû darabjába Handke nemcsak a közönségrõl ír, hanem egy „hamis” irodalomról is, amely mögött a realizmus áll. 3 Lásd Ingrid gilcher-Holtey: Die APO und der Zerfall der gruppe 47, in: Aus Politik und Zeitgeschichte 25/2007. 4 Handke kritikája számunkra azért is fontos, mert egy hasonló értékrenddel rendelkezõ fordulat játszódott le a hetvenes évekbeli magyar irodalomban is, amelyet általában „prózafordulatnak” neveznek. eddig azonban nem születtek olyan elemzések, amelyek Handke szövegének közvetlen recepcióját mutatták volna ki. 1

1051

Nem ismerem jól a 47-es csoportot, és így semmi alapvetően újat nem tudok mondani róla. Princetonban először vettem részt a tanácskozásukon. Mivel nem volt véleményem a csoportról, ezért elfogulatlannak mondhatom magam. Örültem, hogy Amerikába jöhettem, mert korábban még nem jártam itt. Örültem, hogy végre eljutok Mississippibe, és ezen belül Oxfordba, ahol William Faulkner élt. Előre örültem a beategyütteseknek, amelyekkel ott majd találkozhatom. Kíváncsi voltam a felolvasásokra Princetonban, és még kíváncsibb voltam a felolvasások kritikájára. Nem szeretnék valamilyen vázlatképet adni a tanácskozásról, hanem csak azokat az ellenvetéseket szeretném világosabban megfogalmazni, amelyeket már ott is elmondtam. Később azt mondták nekem, hogy az egyik megjegyzésemmel megtörtem egy hallgatólagos csoportszabályt, amely azt írja elő, hogy csak az éppen fölolvasott szövegről szabad beszélni. Én erről a szabályról nem tudtam. Ha tudtam volna, talán nem mondtam volna semmit, és akkor a „bátorságra” vonatkozó szemrehányás is elesett volna. A kritikámban „leírási impotenciáról” beszéltem. Ez a szó negatív felhangokkal rendelkezik, ezért itt már nem is használom. De mégis szeretném megalapozni. Általában semmi kifogásom a leírás ellen; a leírást szükséges eszköznek tartom ahhoz, hogy eljussunk a reflexióhoz. Én a leírás mellett vagyok, de nem úgy, ahogy ezt ma Németországban az „új realizmus” keretei között alkalmazzák. Ennek képviselői félreismerik, hogy az irodalmat a nyelvvel kell csinálni, és nem a dolgokkal, amelyek leírására a nyelv szolgál. Ebben a most kibontakozó irodalomban a dolgokat úgy írják le, hogy közben a nyelvről nem gondolkodnak el, illetve csak a szóválasztásról a germanisztika kategóriáiban. A kritika pedig nem azon méri az irodalom igazságát, hogy megfelelők-e a szavak, amelyekkel a tárgyakat leírjuk, hanem azon, hogy a tárgyak „megfelelnek-e a valóságnak”. Így a szavakat tekintik tárgyaknak, maguknak a tárgyaknak. Elgondolkodnak a tárgyakról, amelyeket „valóságnak” nevezünk, de nem a szavakról, amelyek mégis az irodalom tulajdonképpeni valóságát képezik. A nyelvet csak használják. A leírásra használják, de anélkül, hogy a nyelvben bármi is megmozdulna. A nyelv halott marad, minden mozgás nélkül csak névtáblaként szolgál a dolgok számára. A dolgokról tudósítanak, és nem mozgatják meg őket; úgy tűnik, még mindig érvényben van Jean-Paul Sartre komikus hasonlata, amely a nyelvet, amelyen a próza íródik, az üveghez hasonlította: tehát azt hisszük, hogy a nyelven át a dolgokat látjuk, mint a közmondásszerű üvegen keresztül. De közben nem gondolunk arra, hogy a nyelvvel a szó szoros értelmében minden dolgot el lehet torzítani. Nem kell fölsorolnom azokat a dolgokat, amelyeket már a nyelvvel eltorzítottak, és még most is eltorzítanak. Eltekintenek attól, hogy a nyelvet mennyire lehet manipulálni, bármiféle társadalmi és individuális célra. Eltekintenek attól, hogy a világ nemcsak a tárgyakból áll, hanem a tárgyakra vonatkozó nyelvből is. Ha a nyelvet csak fölhasználjuk, és nem benne és vele írunk le valamit, akkor nem a nyelv hibaforrásaira mutatunk rá, hanem ezek áldozatául esünk. A „nyelv üvegét” végre szét kellene törni. Nem lehet egyszerűen a nyelven keresztül ránézni az objektumokra. Ahelyett, hogy úgy tennénk, mintha átnézhetnénk a nyel1052

ven mint egy ablaküvegen, a cseles ablaküveget, a cseles nyelvet magát kellene átlátnunk, és miután átláttuk, azt kellene megmutatnunk, hogy a nyelvvel mennyi mindent el lehet torzítani. Ez a stilisztikai feladat, mihelyst fölmutatjuk, egyúttal társadalmi feladat is lesz. Princetonban azt kellett tapasztalnom, hogy az író úgynevezett társadalmi szerepvállalását a 47-es csoport kritikusai azokhoz az objektumokhoz kötik, amelyeket leírnak, és nem ahhoz a nyelvhez, amellyel leírják ezeket az objektumokat. Ez nagyon messzire vezetne. Wolfgang Maier egy történetét – amelyben előfordultak fürdőnadrágfoltok és izzadság a hónaljban –, habár tökéletesen volt elmesélve, és a végén még az ironikus reflexió is megjelent, a leírt objektumok miatt, Walter Jens „antiirodalomnak” nevezte. Itt mintha arra történt volna kísérlet, hogy a materiális normákat, mint például a templomlátogatási rendet (az ujjatlan ruhában érkezőket nem engedik be), az irodalomra is alkalmazzák; ebben azonban csak formális normák működhetnek. Az úgynevezett „jelenkor” akkor számít tematizáltnak, ha egy történetben például egy komputer leírását olvashatjuk, és a múltat akkor győztük le, mihelyt leírtunk egy lengyelországi utazásról szóló fényképes előadást, és most már csak arra kellett várnunk, hogy mikor fog fölbukkanni – ha mégoly mellékesen is – a híres hely, A. neve. Hány hallgató fog riadtan fölfigyelni, ha az olyannyira ártalmatlannak tűnő úti beszámolóban mintegy a háttérből meghallják ezt a kötelező szót. Ez a feltűnésnélküliség igazi művészete! És valóban jól fogadták Günter Herburger prózáját, amely mellékesen megemlítette az A. helyet, de nem azért, mert az A. hely megszólaltatása nyelvileg jól sikerült, hanem azért, mert „végre egy generáció műveiben megjelenik a német jelen idő”. És azt is csodálták, hogy ilyen mellékesen, csak egy mellékmondatban bukkan fel a múlt. Minden úgy következett, ahogy vártam. Ez a próza nem azért számít korszerűnek, mert nyelvileg érdekes és rangos, hanem azért, mert benne a „német jelen idő” elfogulatlanul, a nyelven keresztül szabadon jelenik meg, még akkor is, ha a konvencionális nyelvi duktuszban és egy naiv nyelvfelfogásban. A fölolvasott herburgeri próza pontossága nem a világ egy jól átgondolt képének alapjául szolgál, mint Robbe-Grillet-nél, hanem puszta manírként hat. Ebből a pontosságból semmi sem következik, semmiféle újat nem tud mondani a világról, például egy villanykörte leírása, amely a foglalat kontakthibája miatt pislog – mert ennek a jelenségnek nincs funkciója, csak eggyel növeli a megfigyelések számát. Ezt a jelenséget a nyelv nem tudja magába emelni, hanem csak a nyelv segítségével leírjuk, és miközben leírjuk, úgy teszünk, mintha a szavak csak a katalizátor szerepét játszanák, és csak szabaddá tennék a pillantást a jelenségre. A pontosságnak ez a fajtája csak egy hozzáadandó: az összeszámoltak összegéhez még egy pozíciót tesz hozzá, és máris továbblép és leírja a következő hozzáadandó pozíciót és így tovább, egész a végtelenségig; anélkül, hogy létrejönne valamilyen spirál vagy kör, mint Robbe-Grillet-nél. Én azt gondolom, hogy manapság szükségünk van a világ közelebbi szemügyre vételére és részletesebb megragadására. De ha ezt a felnagyítva szemlélt világot csak leírjuk, anélkül, hogy a nyelvvel történne valami, akkor mi végre az egész? 1053

Miért kínlódunk az oda illő szavakért, ha utána mégis csakleírunk a hagyományos formákban, mintha póttudósok lennénk? A tudományban sokkal egyszerűbb lenne fényképezni. Ha előzetesen elfogadjuk, hogy a nyelv csak egy lencse vagy üveg, akkor a dolgokat sokkal jobban meg lehetne közelíteni egy kamerával. Az ilyenfajta irodalom a nyelvet a kamera pótszerévé teszi, vagyis egy fénykép előkészítésévé, egy kamera beállítására vonatkozó rendezői utasítássá fokozza le. Az embernek az a benyomása, hogy ezeknek az íróknak inkább egy kamerát kellene ajánlanunk, amellyel sok időt és fáradságot megtakaríthatnának, és mégis sokkal jobb eredményt érnének el. Herburger prózája ebben a műfajban még „sikerültnek” nevezhető; ha a szintaxisában és a nyelvi duktuszában földhözragadt is, mégis szabad a szó- és mondatkliséktől. Ezzel szemben Walter Höllerer prózájában csak úgy nyüzsögtek a groteszk eredmények. Hallottunk egy történetet, amely mint történet, mint kitalált cselekmény teljesen reflektálatlan volt. A tévedések elkerülése végett, én azt hiszem, hogy még ma is lehet történeteket mesélni, de ha már el akarunk mesélni valamit, akkor egy megfelelő eseménysort kell kitalálnunk, és nem szabad a cselekményelemeket gondatlanul egymás után fűznünk, ahogy azt a képes újságok szerzői teszik. Továbbá azt is megfigyelhetjük, hogy azok a szerzők, akik egyébként általában verseket írnak, azt hiszik, hogy a prózában teljesen elengedhetik magukat. Van ma még bármilyen különbség a vers és a próza között? Hogy teheti meg Höllerer – akitől ismerünk néhány jó verset –, hogy a prózában a nyelvet nyelvnek hagyja? És úgy írjon, mint egy riporter? A történetet nyelvileg egyáltalán nem sikerült „megjelenítenie”, a szavakat és a fordulatokat csak egyszerűen odakente. Emlékszem egy mondatára, amelyben egy teremről volt szó, amelyet „abszolút üresként” írt le. Hogy lehet ezt a kifejezést minden reflexió nélkül egyszerűen odakenni? És hasonlóan gondatlan volt minden mondat, de mindegyik. Höllerer a felolvasása előtt egy fiatal költőt, Mathias Schreibert, megsemmisítő bírálatban részesített, azt hajtogatva, hogy az ilyenfajta költészetről a „vitát befejezettnek lehet tekinteni”. De biztosan maga is érzi, hogy a fiatal költő verseiben van néhány olyan sor, amelyekben több van benne a mai világunkból, mint az ő egész történetében. A komputer nevének kiejtése és leírása nem elég ahhoz, hogy a kor szintjén legyünk. Ezekre a dolgokra ott vannak a lexikonok. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a komputer leírása valami képtelenség, hanem csak azt, hogy fölösleges egy komputert leírni, ha azt ugyanazon a módon tesszük, mint a lexikonok. Egy komputer leírásának – ha már sor kerül rá – a maga szintaxisában igazodnia kell a komputer bonyolultságához, és nem egyszerűen az alkatrészeket kell fölsorolni népszerű stílusban. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: a 47-es csoport összejövetelén fölolvasott szövegek a leírt objektumok realitását és nem a nyelv realitását állították előtérbe. Még a messze legjobb prózának, Ernst Augustin regényfejezetének is azt vetették a szemére, hogy a „realitással szembeni ellenállása hiányos”, anélkül, hogy figyelembe vették volna, hogy a nyelv olyan önmagában megálló realitás, amelyet nem lehet a leírt dolgokon megvizsgálni, hanem csak a kiváltott dolgokon. A tanácsko1054

zás alatt nekem feltűnt, hogy a formális kérdések mind morális kérdésekké alakultak át. Ha valaki arra vállalkozik, hogy nem reflektált formában a forró dolgokról írjon, úgy ezek a forró dolgok ki fognak hűlni és ártalmatlanná válnak. Talán elmegy, ha a hírhedt helyet, A.-t, csak egy mellékmondatban említjük meg. De ha minden meggondolás nélkül beleszőjük egy erdő- és mezőtörténetbe, elégtelen stílusban, alkalmatlan eszközökkel, gondolattalan nyelvvel, az morálisan nem képviselhető. A reakció aztán ahhoz az ismert kijelentéshez vezet, hogy végre abba kellene hagynunk az Auschwitzról való… és így tovább és így tovább. WEISS JÁNOS fordítása

Jotunheimen – Tószegi Zsuzsanna fotója.

1055

Peter Handke

Beszéd a Kafka-díj átvételekor

(Számos életrajzi és egyéb utalásból tudjuk, hogy Peter Handke 1978 őszétől néhány hónapon át mély írói és egzisztenciális válságon esett át. A válságnak alapvetően három dokumentuma van: 1. Handke egyelőre publikálatlan naplófeljegyzései; 2. Siegried Unseld feljegyzései, aki Handkét 1978. november 21-én meglátogatta a New york-i „Adams” Hotelben; 3. Handkénak Hermann Lenzcel való levelezése (ez 2006-ban megjelent az Insel Verlagnál).1 Ebből az utóbbiból szeretnék idézni: „Negyvenöt napja éjjel-nappal csak írok, és sokszor már nem tudom, hogy mi köze van az egyik szónak másikhoz – és hogy egyáltalán mit mond még egy szó.” 2 1978. december 4-én ezt írja naplójába: „»Soha többé egyedül lenni«: azaz mindig a többiekkel lenni, mindig nekik is írva, nekik képeket adva.”3 Handke ekkor egy nagy regénnyel küzdött, melynek címe kezdetben Őskori formák volt, majd ebből lett a Lassú hazatérés című mű. A könyv megszületésének [és a válságból való kikerülés] döntő állomása volt az 1979 januárjában a Lenz házaspárnál tett stuttgarti látogatás. A legyőzött válság fényében Handke újraírta és átszerkesztette az egész kéziratot, és a hazatérés vagy a hazaérkezés poétikájává stilizálta át. Egy diadalmas könyv született, a válság legyőzésének heroikus műve, amely még 1979-ben meg is jelent. [Handke a mű jelentőségét azzal emeli ki, hogy az utána gyorsan következő három művet is ehhez sorolja, és így tetralógiáról beszél: A Sainte-Victoire tanítása, Gyermektörténet, A falvakról. 1979 augusztusában Handke valóban hazatér, és majdnem egy évtizedig Salzburgban egy öreg, kastélyszerű épületben lakik. Az utóbbi három könyv már itt születik.] Handke maga tehát az egzisztenciális krízist egy poétikai fordulattal próbálja összekötni. Ennek a poétikai fordulatnak az értelmezésében nagy segítségünkre lehet a fenti Kafka-előadás. Az biztosnak tűnik, hogy ezt a fordulatot nem lehet értelmezni sem a realizmus kategóriáiban, sem a leírás tagadásaként. [A Lassú hazatérés sok helyen az alaszkai táj rendkívül érzékletes, részletekben gazdag leírását adja.] A Handkeirodalomban ezt a fordulatot inkább a klasszikusokhoz való visszatérésként, vagy a klasszikusokhoz való odafordulásként értelmezik.4 A hazatérés és az otthon lenni szépsége, az általában vett szépség lehetősége, a jó élet eszméje. De ennyi fenn-

Peter Handke vezette be 1976-ban Hermann Lenz egyik felolvasását a Bayerische Akademie der Künstében. Lásd Peter Handke: Das Ende des Flanierens, i. k. 70–73. 2 Hans Höller: Peter Handke. Rowohlt verlag 2007. 87. 3 Id. mû, 89. 4 Hans Höller: Peter Handke, i. k. 84–85. 1

1056

marad a princetoni előadásból: mindezt a nyelvben és a nyelven keresztül kellene megteremteni.5 [És itt most következhetne a tetralógia részletes elemzése, amelyre már nem vállalkozhatom.]) Weiss János Franz Kafka számomra, amióta íróként csak létezem, minden mondatával mértékadó; de a legjobb akaratom ellenére sem sikerül a híres író-személyiséget valamiféle szándékos elrendezettségben elgondolnom. De eközben az önkéntelen fantáziálásban az anonim körvonalai újra és újra láthatóvá válnak: egy szobafestő alakjában, aki mellettünk a falakat festi, egy darus alakjában, aki egy sárga fülkében ül és egy út szélén álldogáló diák alakjában. Igen, Kafka volt az, aki a maga szeretett nyelvével ezeket a névtelen embereket észlelhetővé tette, és a jövőben is mint figyelemfelkeltő fog velünk élni. Franz Kafka – akihez a mi századunkban csak Charlie Chaplin hasonlítható – egy idő után megszabadult a saját alakjától, és egyre inkább úgy jelenik meg, mint Franz K. emberi alakja, akiben minden egyes, a tömegben szétszórtan tévelygő ember érezhetővé és elgondolhatóvá válik. Ez a költő a mi nagy tanítónk, aki azonban – eltérően az emberiség legtöbb tanítójától, mint pl. a vallásalapítóktól és a filozófusoktól – már most, valamivel több, mint ötven évvel a halála után, a maga személyében már szinte teljesen feloldódott a maga békés tanításában: a maga művészetében, amely nem volt más, mint puszta elbeszélés, a maga öntörvényűségében és lelkiismeretességében. Én ezt állítom: az összes nép írásaiban a kezdetektől fogva nem találunk még egy olyan szöveget, amely a hatalomnélkülieket annyira segíteni tudná abban, hogy méltósággal, de mégis felháborodással állva tudjanak maradni egy halálos ellenségként megélt világrenddel szemben, mint A kastély című regény zárása. A hőst, Joseph K.-t a legyilkolásához rángatják, a titokban elnyújtott kivégzését maga mozdítja elő, de aztán hősiesen triumfálva mégis lemond arról, hogy a két úrtól, akik fölötte egymásnak nyújtják a kést, átvegye a kivégzési feladatot. Így van ÍRVA – így OLVASSUK. És most úgy illik, hogy magamról is mondjak valamit. Mert éppen A per elbeszéléséből lett számomra a legvilágosabb, hogy az én íráskísérleteim szükségképpen különböznek műveitől: ő ez a világot mint túlerőben lévőt mutatja meg, amely az egyes emberi életrajzokkal macska-egér játékot játszik. Nekem, a később születettnek azonban a teremtés némelykor már megint kihívásként jelenik meg, amelyet talán az egész élettartamom alatt sikerül kibírnom. Ezért a döntően reménytelen Kafka nyelve képekben gazdag, részletek által meghatározott és a fabuláló humor jellemzi – az én nyelvideálom viszont (amelyet mindig akkor próbálok megfogalmazni, ha a szómunkában lehetségesnek tűnik – természetesen mindig csak epizodikusan – válaszolni a „teremtés” kihívására) a képekben üres, a részletektől és a fabulától megszabadított vidámság.

5

Én a magam részérõl nem vagyok egészen biztos benne, hogy a tetralógia könyveit specifikusan a klasszikusság iránti affinitással lehet megragadni. Az 1973-ban született Hamis mozdulat címû regény (vagy filmforgatókönyv) is már egyértelmûen a Wilhelm Meister nyomvonalain jár. Lásd A múlt emlékezete címû könyvemet, Kalligram Kiadó, 2013. 201–206.

1057

Szeretném megkockáztatni a következő állítást: én az igazság formáinak kialakításán fáradozva, a szépségre törekszem – a megrázó szépségre, a szépség általi megrázkódtatásra; igen, a klasszikusra, az univerzálisra, amely a nagy festők gyakorlati tanítása szerint, csak az állandó természetszemléletben és a természetben való elmélyülésben nyerhet formát. És mit kezdjünk azzal a nézettel, mely szerint a természet már nem létezik? Nekem ez ugyanolyannak tűnik, mint az a megállapítás, hogy „nincsenek többé évszakok”. Azok, akik ezt mondják, önként bezárkóznak a lakó- és közlekedési gépükbe, maguk is géppé válnak, és félnek, a saját szabadságuktól félnek. Mert minden tolvajnyelv mögött kint még mindig pompázatosan nyújtózkodnak a fák ágai. Évszakok vannak. A természet is létezik. És természetesen én mint kötelességtudattal rendelkező író a készséges olvasónak, az „olvasók népének” (amelyet én is annyira szeretnék) az elrejtett és a magát újra és újra elrejtő, emberileg lehetséges, jó világról próbálok mesélni. Ez számomra is néha tragikomikus vagy nevetséges figurának tűnik – de azok a futó pillanatok, amikor a törvényként megtapasztalt MÁSOK életét egy békés létkivetülésként próbálom egymásba fantáziálni; nos, egyedül ez az, ami időközben mint a szükségben segítő, mint szükséges, vagyis mint irodalom jelenik meg számomra. És itt már nem hallgathatom el azt sem, hogy Kafka életműve, ahányszor csak nagyon törékeny pozitív fantáziám kudarcot vall, a mély nyelvnélküliségben velem kárörvendő önfejűséggel lép szembe. Nem is olyan régen történt, amikor egy ilyen feltáró nyelvre vonatkozó remény, és a nyelvi cselekvésre vonatkozó erő hirtelen mintha örökre eltűnt volna, azt gondoltam: „ez Kafka bosszúja!” Másrészt azonban azt is sejtem, hogy a nagyra becsült költő, ha még életben volna, engem (merész tettemben) ha nem is megerősítene, de mégis komolyan venne (ami már magában is elég megerősítés): hiszen az „Oklahomai természetszínházat” maga is megváltási darabként akarta megírni. Így én a mesterről elnevezett díjat – amelyért itt hálásan szeretnék köszönetet mondani – bátorításnak veszem; de az „olvasó nép” fogalma ennél nekem természetesen többet mond. A sok pénzt két szerzőnek szeretném továbbadni: a svájci Gerhard Meiernek, akinek éppen most jelent meg A halálsziget című regénye, és a fiatal osztrák Franz Weinzettlnek. Az én szememben mindketten nem annyira „írók”, mint inkább „íráskeresők”, és én is közéjük szeretnék tartozni, miközben azt gondolom, hogy Franz Kafka testvéréért is szót emelek. Mert mi, az írásra rászorulók, a mindennapi írás nélkül, távol az írástól, boldogtalanok volnánk. Erősítsük meg egymást, írók és olvasók, az olvasókat erősítse a várakozás és a bizalom, az írókat a fölemelés és a rokonszenv. (1979) WEISS JÁNOS fordítása

1058

PÁL MarIanna

Útban egymás felé (Jean Cocteau: Vásott kölykök)

EGy MIKROVILÁG LÉLEKTANA

Milan Kundera írja a Regény művészetében:1 a modern időkben, Galileitől, Descartes-tól kezdve a filozófia, a tudományok megfeledkeztek az emberről, és figyelmen kívül hagyták az életvilágot (Lebenswelt).2 A regény felfedezte és feltárta a lét különböző vonatkozásait. A megismerés szenvedélye vezérli, hogy megvizsgálja az ember konkrét életét, és megóvja „a lét feledésé”-től, hogy az „életvilág”-ra állandóan fényt derítsen. Hermann Brochot idézi Kundera: „Feltárni azt, amit csak a regény tárhat fel – ez adja a regény jogosultságát, egyedül ez. Az a regény, amely nem tárja fel a lét valamely ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen. A regény egyetlen erkölcse a megismerés.”3 Mi az a territóriuma az emberi létezésnek, amelyet ez az alig százoldalas kisregény feltár? Jean Cocteau néhány szereplős kamaradarabja a lelki élet egymásra gyakorolt hatásait fejtegeti egy zárt világban. Gyerekek világába vezeti az olvasót, és regényét olvashatjuk úgy is, mint a szeretet nélküli élet deformáló hatását felmutató művet, láthatjuk, milyen torzulásokat eredményez, ha a gyerekeket nem tanítjuk meg a szeretetre. Milyenné válnak és mi lesz velük, ha nem kapnak bátorítást érzelmeik kimutatására, útmutatást, hogy felismerjék érzéseiket és föl merjék vállalni, és felnőtté válva el tudjanak igazodni a szerelem labirintusában. Cocteau gyermekei magukra maradnak a világban és lelki életük útvesztőiben. A regény végére kivezet a gyermeki világból, és magunkra ismerünk, boldogtalan szerelmeinkre, veszteségeinkre, és a hiányra látunk rá. Jellemző, hogy szereplőit fiatal felnőttként is gyermekeknek nevezi. Mintha a szeretetéhes, szerelmes függőség összetartozna a gyermeki léttel, a gyerekességgel, az infantilizmussal. Életkortól függetlenül. Les enfants terribles. Zárt szituációban, mikrovilágban találjuk magunkat. Hasonlóan William Golding regényéhez, a Legyek urához, itt is magukat igazgatják a gyerekek, a külvilág törvényei kevéssé számítanak, ha épp úgy tartja kedvük, figyelmen kívül hagyják őket. Nincs sok történés. A következő lélektani helyzet bontakozik ki a narratívában: két árva gyerek, valójában két kamaszkorú fiatal, Elisabeth és Paul egyedül élnek egy lakásban. Behúzódnak ebbe a kis világba, egy lakás, azon belül is egy szoba zárt világába, és oda nem engednek be akárkit, csak akit méltónak tartanak a szoba szelleméhez. Itt próbálják megteremteni azt az intimitást, ami hiányzik az életükből. A regény idejét megelőző időkre Kundera, Milan: A regény mûvészete. európa Könyvkiadó, Budapest, 2008. 11. Heidegger használja ezt a fogalmat. Heidegger, Martin: Lét és idõ. gondolat, Budapest, 1989. 3 Kundera, id. mû, 13. 1 2

1059

történt utalásból kiderül, a felbomlott házasság miatt boldogtalan anya korábban sem volt képes odafordulni a gyerekeihez, halála után pedig végleg magukra maradnak. „Az orvos visszahozta őt (ti. Elisabethtet) abba a szigorú világba, ahol a félelem: valóság, ahol az emberek lázt kaphatnak, s esetleg meg is halhatnak. Egy pillanatra látni vélte szélütött anyját, haldokló öccsét, a levest, melyet egy szomszédasszony hoz be, a hideg húst, a banánt, aztán a száraz süteményt, amelyet ő állandóan, a nap minden órájában rágcsál, s az egész házat, cseléd és szeretet híján.”4 A zárt helyzetnek megfelelően kevés kapcsolatuk van a külvilággal: a külvilág gondoskodik róluk egy doktor képében, aki a család barátja, és Mariette, a bejárónő törődik velük, de tevékenységük a gyakorlati dolgokra korlátozódik, a lelki életük zárva marad előttük, mivel nem nyújtanak nekik igazi szeretetet. A két árva az ingerszegény életét fordítja át játékba, szublimálva a konfliktust, ami a vágy és a valóság között van. A Játék lesz életük központi cselekménye. A narrátor szűkszavúan, líraian közelíti meg a témát, így mindössze annyit tudunk meg, hogy szertartásos esemény keretein belül zajlik, és többnyire éjszaka játsszák. Csak sejteni lehet, hogy szexuálisan erősen túlfűtött. Ilyenféle kifejezésekkel illetik: „elrepülni”, „hipnotizál”, „remekművet alkottak, tulajdon létük remekművét…”, kilépni önmagukról, „nagy gyakorlatuk volt abban, hogy kivetítsék magukat énjükből”, „lágyan elengedte a lelkét, próbált Játékba lendülni”. Valamiféle hipnotikus, önszuggesztiós játékról, révületbe esésről lehet szó. Nehéz is lenne meghatározni a Játék lényegét. A szereplők számára is rejtve marad az értelme. Homály és titok lengi körül. Ezért nem igazít el a narrátor. Az olvasó sem válhat beavatottá. Anya hiányában a gyerekek egymás felé fordulnak, egymásban keresnek megoldást a magányukra. Ez az odafordulás azonban kezdettől fogva torzult viselkedésben jelenik meg. Elisabeth gondoskodik sebesült öccséről, ápolja, de közben leckézteti, szapulja, piszkálja. Egymás gyötrése, szidalmazása, ócsárlása mindennapos játszmáik része lesz. Mintha csak leplezni akarnának vele valamit. Mintha zavarban volnának valamitől. Egy szobában laknak, anyjuk halála után sem veszik használatba a másik szobát. Egymás előtt öltözködnek a legtermészetesebb módon, ágyaik elhelyezkedését is többször megemlíti a narrátor, utalva arra a feszültségre, ami körüllengi a két testvér kapcsolatát, egy kamaszodó testvérpárról lévén szó: egy nagyobbacska lány, tizenhat éves a regény kezdetén, és egy valamivel fiatalabb fiú. Mivel a lány érettebb öccsénél, ő lesz az irányító, és a gondoskodó szerep is őrá hárul, átveszi az anya szerepet, és ezzel a felügyeletet öccse fölött. Nem egyszerű hatalomvágy ez, hanem érzelmekkel átszőtt kötelék: „Elisabeth zsémbeskedve hajtotta félre a takarókat, előszedett egy hosszú hálóinget, a nappali inget pedig úgy húzta le öccséről, ahogy a konyhán a nyulat nyúzzák. De ahogy előtűnt a fiú teste, az ő nyersesége is enyhült. Könnyek gyűltek szemébe e sovány és törékeny test láttán. Betakarta, a takaró szélét körös-körül bedugdosta, s a gondozást azzal a szóval végezte, hogy: „aludj, csacsi!”, s egyúttal búcsút intett neki. Aztán kime-

4

Az idézetek Jean cocteau: Vásott kölykök – Rettenetes szülõk. Magyar Könyvklub, Budapest, 2002 kiadásából származnak. gyergyai Albert fordítása.

1060

resztett szemmel, összehúzott szemöldökkel, s nyelvét kissé kidugva ajkai közt, megint felvágta a lábát egynéhányszor a levegőbe.” Mindez azt jelenti, hogy a Játék mellett kibontakozik előttünk a nagy játszma, egymás gyötrése, hülyítése szavakkal, duzzogás, makacskodás, amelyben „Elisabeth… átalakult tulajdon szerepévé”. „Elisabeth duzzogott, s megvető némaságba burkolódzott. De aztán megunta a némaságot, s a boszorkány szerepét felcserélte a dajkáéval. Hajnaltól estig vesződött, egészen lágy hangon beszélt, mindig lábujjhegyen járt, kínos óvatossággal nyitotta-csukta az ajtókat, s úgy bánt Paullal, mint egy szegénnyel, mint egy kórházi névtelennel, mint egy siralmas ronccsal, akit legfeljebb csak szánni lehet.” Játszmázásnak is értelmezhetjük ezt a fajta interperszonalitást – Eric Berne5 nyomán. Ez az igazi szublimáció, az elfojtás kiélése. A valódi intimitás kockázatot is jelent, bizonytalanságot hordoz, veszteséggel is fenyeget, ez elől menekülnek a játszmázásba a szereplők, anélkül, hogy tudatában volnának ennek a játszmázásnak. A későbbiekben Elisabeth gondolataiban mégiscsak föltűnik ennek a reflexiója: „Mégiscsak sok – mondta magában –, ez a gyerek titkolódzik. Csal a játékban. Ha pedig csal, akkor ő, Elisabeth is csalni fog. Közeledni fog Agathe-hoz, elhanyagolja Pault, s nem mutat semmi kíváncsiságot.” Mindkettő a maga módján próbálja elviselni ezt a nem normális helyzetet. A regényalakok megformáltsága meg sem próbál közelíteni a komplex jellemrajzhoz. A drámai figurák megalkotásához hasonlóan itt is csak annyit tudunk meg a szereplőkről, ami a szituáció szempontjából fontos, illetve amit az adott helyzet kihoz belőlük. Például Elisabeth hatalmaskodónak, akaratosnak, önfejűnek, de érző lelkűnek mutatkozik. Paul puhány, céltalanul tengődő, akaratgyenge. Ezek a vonások is csak jelzésszerűen vannak fölvázolva, és esetlegesnek tűnnek fel. Nem tudhatjuk, milyenné váltak volna egy gondoskodó anya mellett. Csak sejthetjük, hogy minden másként alakult volna, más vonások erősödhettek volna fel bennük. Innen nézve a szereplők jellemének elnagyolása nem az alkotói munka hiányossága, hanem éppen ellenkezőleg, egyfajta posztmodern olvasatot tesz lehetővé szubjektumszemlélete. Ez az alakformálás értelmezhető a szubjektumok szituációtól való függéseként, a szilárd szubjektummag hiányaként. Ezt a nézetet már Freud megalapozta decentrált szubjektum elképzelésével, amelynek első topográfiai modelljét az Álomfejtésben,6 később Lacan átdolgozta, és az ún. L sémában ábrázolta.7 5 6 7

eric Berne: Emberi játszmák. Háttér Kiadó, 2009. Freud, sigmund: Álomfejtés. Helikon, Budapest, 1985. vII. fejezet. Lacan, Jacques: 1994 (1964): The Four Fundamental Concept of Psycho-analysis. Penguin Books, London, 1994. eredeti nyelven: Les quatre concepts fondamentaux de la psychanalyse. In: Le séminaire de Jacques Lacan. XI. seuil, Paris, 1973. Magyarul errõl lásd: unoka Zsolt: A decentrált szubjektum. In: Kitolási szakasz. Fiatal filozófusok antológiája. József Attila Kör, Balassi Kiadó. A kötetet összeállította: Kukla Krisztián, sutyák Tibor. 1997. 210–237. Az L sémáról:„A szubjektum felépítését ismertetve különbséget tettünk az ego (moi) mint tárgy, az imaginárius azonosulások terméke, a másik, aki elsõdleges az ego (moi) genezisében, az én (je) mint a beszélõ szubjektum – és ezen belül a mondott (énoncé), illetve a mondás (énonciation) szubjektuma –, az „az” (a), aki a Másikról beszél, valamint a Másik mint a tudattalan szubjektuma között. Lacan az interszubjektív dialektikát az L sémában ábrázolta, a séma értelmezhetõ a szubjektum genezisének a sémájaként, és egy strukturális sémaként is, ami a decentrált szubjektum ábrája.” unoka Zs., id. mû, 233. ennek alapján a lacani decentrált szubjektum a következõképpen épül fel: s (es), a freudi ösztön-én; az az (autre) = másik; az ego (moi); és az Az (Autre) = Másik dialektikája. Az (es) = Az, a freudi ösztön én és az az (autre) = másik kapcsolata egy imaginárius viszony, az anyával, tükörképpel való azonosulást kell érteni alatta, a tükörstádiumban jön létre a gyermek egója, a másikkal való imaginárius azonosulások eredményeként. „A Másik (Autre) a duális, imaginárius struktúrán kívüli pontról alakítja ki az ödipális háromszöget. A Másikat a szimbolikus apa testesíti meg, aki a moi és a mama/másik közti narcisztikus, incesztuális viszonyt szakítja meg. A Másik mint a szimbolikus rend törvényeinek a képviselõje, a nyelv elsajátításának a következménye és a szociális szabályok elsajátításának lehetõségfeltétele. […] A Másik helye a tudattalan, ezért van közvetlen kapcsolata az es-szel.” Id. mû, 234.

1061

E felől a szubjektumszemlélet felől olvasva Cocteau regényét, láthatjuk, hogy az esetleges hogyan válik jellegadóvá, a maszk hogyan köt rá az arcra. A regényalakok a szereppel azonosulnak, és nem látszik mögötte a személyiség. A valamilyennek lenni itt nem eleve adott, valamilyenné válni kellene. Ez feladat, munka, kell hozzá bátorság, idő, megerősítés – a másik részéről. Ám ezek a „gyerekek”nélkülözik a kívülről jövő, elismerő szeretetet, nincs ott a másik, az anya, a segítség az identitás megtámogatásához. Így gyermekkoruk szeretetpótló játszmákkal telik. Árvaságukon keresztül a létébe vetett szubjektum káoszát olvashatjuk. Ezzel egyidejűleg és mindebből következően viszont a kapcsolatokra helyeződik a hangsúly, amelyeket néhány remek mondattal, lélektanilag pontosan vázol fel az író. Elisabeth és Paul duettjéhez két másik, ugyancsak árva „gyerek” csatlakozik, Gérard és Agathe. Egymáshoz fűződő kötelékeik keresztezik egymást. Az alakok kidolgozatlansága ellenére az író lélektanilag hiteles világot teremt. Feszültség, indulatok lengik be a szobát. Kapcsolataik egyoldalú vagy kölcsönös függőségek hálóját hozza létre. Elisabeth és Paul: „Paul már aludt. Elisabeth csak nézte, s hallgatta a lélegzetét. Valami heves szenvedély űzte a fintoroktól a simogatások felé. Egy alvó beteget nem bántunk. Ahelyett inkább megvizsgáljuk. Ilyenkor aztán a szemhéja alatt lila foltokat fedezünk fel, észrevesszük, hogy felső ajka duzzadt, s nem csukódik egybe az alsóval, s fülünket odatapasztjuk a beteg kamaszos karjához. Micsoda zűrzavart hall a fül. Elisabeth hirtelen bedugja a bal fülét. A maga belső lármája még csak növeli a Paulét. Hirtelen szorongás fogja el. Mintha a lárma még növekedne. Ha tovább nő, itt a halál. – Aranyom! Fölkelti a fiút.” A többes szám első személy használatával belülre kerülünk mi is, együtt hallgatjuk Elisabethtel Paul szuszogását. A helyzet intimitását remekül érzékelteti a narrátori pozíció megváltoztatása. A gyötrelem oka pedig nem más, mint hogy Elisabeth és Paul kettősét mindvégig fenyegeti az incesztus veszélye. Véleményem szerint ez a kulcsa kettejük kapcsolatának. Ott lebeg közöttük, és véres szócsatákra indítja őket az elfojtott vágy. Finoman érzékelteti ezt a halálos feszültséget a narrátori szöveg: nem is lehetünk biztosak benne, hogy nem történt-e meg máris, aminek nem szabad megtörténnie. Merthogy ott van közöttük. Nem beszélnek róla soha. És hogy ne kelljen beszélni, szidják egymást. Saját maguk számára sem világos, hogy mi van közöttük. Mivel elfojtás alá esik az érzés, nem is lehetnének rá szavaik. Viszont a levegő szerelemmel van tele, érzik ezt a többiek is, Gérard és később Agathe, akik előtt megnyitották a szobát. Ez a varázslatos levegő vonzza oda őket, és nem engedi szabadulni. „Mindaz a csoda, ami rájuk árad, a két testvér közös áramának szakadatlan voltából ered.” „Elisabeth és Paul úgy születtek, hogy vérükben hordozták ezt a mesebeli mérget.” Elisabeth és Gérard: Gérard szerelmes Elisabethbe, de nem vallaná be még magának sem. „Csak Gérard marad tartózkodó. Elfordítja a fejét. Sosem mert volna arra gondolni, hogy feleségül vegye a Papnőt, az istennek szentelt Szüzet. Akárcsak a filmekben, egy 1062

automobiltulajdonosnak, és méghozzá fiatalnak kellett eljönni érte, hogy elragadja, hogy ezt meg merje tenni, mivelhogy fogalma sincsen a szent hely tilalmairól.” Elisabeth nem tartja egyenrangú partnernek Gérard-t. „Agathe és Gérard egyre többször, s mindig együtt ment el hazulról. Mély barátságuk olyan volt, mint azoké a betegeké, akik egyazon bajban szenvednek. Mint Gérard Elisabethet, Agathe Pault látta maga felett, emberfölötti magasságban. Mindketten szerelmesek voltak, de sohasem panaszkodtak, és sohasem mertek volna kifejezést adni szerelmüknek. Felemelt fejjel, a talapzatról imádták csak bálványaikat; Agathe az ifjú hóembert, Gérard a vasból öntött szüzet. Sem egyiknek, sem másiknak nem jutott volna soha eszébe, hogy rajongásuk jutalmául egyebet is kaphatnának, mint jóindulatot. Csodálatosnak találták, hogy csak meg is tűrik őket, reszkettek, nehogy túlterheljék ezt a testvéri ábrándot, s tapintatból álltak félre, ha azt hitték, hogy fölöslegesek.”

A SZOBA ÉS A HÁZ

A ház és azon belül a szoba az a zárt tér, amelyben a lélektanilag zárt szituáció kibontakozik. A szoba úgy is felfogható, mint a lélektani helyzet tárgyiasulása. Líraian beszél a narrátor arról, hogy mit is jelent ez a szoba számukra: „templom”, Elisabeth a „papnője”, „templomi szűz”. „De virrasztott a szoba géniusza” – Michael halálakor. „S a szoba élete folyt tovább, a házasság készülődött, s az egyensúly érintetlen maradt, egymásra állított székek bizonytalan egyensúlya egy clown tenyerén, aki a csömörig himbálja őket a színpad és a nézőtér között.” A szoba nem egyszerű tér, hanem metonimikusan a benne élők lelki életének jelölője lesz. További nyelvi képek kapcsolódnak hozzá és épülnek rá, hogy a leírhatatlanról beszéljen. Jellemző a szoba – hajó metaforikus kapcsolat: „A szoba csak ettől kezdve indult neki a nyílt tengernek.” „E gyermekszoba szokásai gyökeres változást hoztak neki; csapkodó, víg hullámokra, éles szélre emlékeztették, s oly csintalan villámcsapásra, amely levetkőzteti a pásztort.” „A szoba már több nap óta hajó módra ingott-lengett. „…a folyosó, úgy látszott, állandóan sodródik, mint az oly hajó, amely csak egy horgonnyal van megerősítve.” „Agathe a szobával való szakítást valóságos összeomlásnak érezte. Titokban előre siratta a szoba varázshatalmát s Paullal való meghittségét. Mi lesz majd az éjszakáiból? Mindaz a csoda, ami rájuk árad, a két testvér közös áramának szakadatlan voltából ered. Ez a szakadás, ez a világvége, ez a teljes hajótörés, úgy látszik, sem Pault, sem Elisabethet nem bántotta túlságosan.” A szoba témája később is fontos szerepet kap: amikor ugyancsak a játszma részeként Elisabeth feleségül megy Michaelhez, sok szó esik arról, milyen lesz az új szoba. Michael szobájának leírása is nagy hangsúlyt kap: folyosószerű, idegen, mégis egyetlen nyoma személyisége különösségének. „S e szörnyűséges lomtár volt Michael egyetlen 1063

gyöngesége, mosolya, lelke legjava. Ez mutatta, hogy volt benne valami olyan különösség, ami már a gyermekekkel való találkozás előtt is létezett, s ami méltóvá tette ezekre a gyerekekre.” A ház az emberi lélek toposza,8 szobája a lélek mélye, ablakai, mint az emberi szem, a lélek tükrözéseiként értelmezhetőek. „Ugyanaz a magány volt itt is, ugyanaz a várakozás és a halvány homlokzatok, melyeket az ablakok jeleztek.” Hasonlóan az anya egykori szobájához, Michael halála után ez különös, folyosószerű szoba is ijesztő, elidegenítő lesz. „Ez a folyosó minthogyha csak megbabonázta volna őket. Kissé megijedtek a hívásától, s nem merték átlépni a küszöbét.” A szoba keresése mintha önmaguk keresése lenne: „Úgy jártak-keltek két szobájuk között, mint az elátkozott lelkek.” „Mivel most már mindegyiknek megvolt a maga szobája, s nem akartak róla lemondani, vagy dühösen bezárkóztak, vagy egyikből a másikba kóborogtak, ellenséges arckifejezéssel…” A ház mint nagyobb kerete ennek a bezárkózásnak szintén központi toposza a regénynek: A Cité Monthiers házai, palotái között egy ház udvarának leírásával kezdődik a regény. A regény egyik fontos önértelmező alakzata a ház a következő részletben: „Vannak ily házak, ilyen emberéletek, amelyek elképesztenék a józan eszű embereket. Nem értenék, hogy a zűrzavar, amely, úgy látszik, legfeljebb két hétig tarthat, több éven át is folytatódjék. Márpedig ezek a házak, ezek a rejtélyes életek, hogyan, hogy sem, de fennmaradnak, éspedig nem is csekély számban, minden törvény megcsúfolására, minden várakozás ellenére. Másfelől a józan észnek mégiscsak igaza van a végén, mert ha a dolgok ereje: erő, ez csak lefelé hullajthatja őket.”

8

„Ház: egyik alapvetõ jelentése szerint feminin szimbólum, a nagy Anya (Magna Mater) védelmezõ öle. A barlanghoz és a sírhoz hasonlóan az anyaméhre emlékeztet, amely az örök menedéket, a körülölelõ védelmet jelenti, ugyanakkor a megpihenés, a megújhodás lehetõségét is magában hordozza (anyaméh). A társadalom alapját, a családot jelezve a lakosság adózó egységeit fejezte ki. Magára az emberi testre is utal, hiszen a világot, a makrokozmoszt kicsiben, mikrokozmoszként testesíti meg. […] A ház az élet központja volt; az ember stabil helyét jelképezte a világban. A kozmikus középpontként funkcionáló ház szimbolikája összefügg a templom jelentéseivel, amely pl. a keresztény értelmezésben Isten háza, s a ház megfelelhet az egyháznak is (Zsid 3,6). A lakóépület felhúzása lényegében a teremtés megismétlése emberi, halandó szinten. […] Ami álmainkban a házban zajlik, az a pszichológia szerint velünk történik, hiszen a ház belsõ énünk, a lelkünk maga, ezért nem mindegy, milyennek látjuk: romosnak vagy felújítottnak. Freudnál a ház a nõt, az anyát testesíti meg, s ezáltal a születéssel kapcsolatos.” Pál József–Újvári edit: Szimbólumszótár. Jelképek, motívumok, témák az egyetemes és a magyar kultúrából. Balassi Kiadó, 2001.

1064

A KÉP TOPOSZA

Paul és Agathe Központi szerepet kap a kép mint toposz is a regényben. A kép egyben tükörkép, és identitásképző Narcisszosztól Lacanig.9 Dargelos, Paul egykori iskolatársa és „szerelme”, akihez lényegében viszonzatlan érzelem fűzte, fölényesen, gyötrelmes alávetettségbe taszította. Súlyos sérülést is okozott neki egy hógolyóba rejtett vasgolyóval. Ez a szimbolikus cselekedet egész kapcsolatukat kifejezi. Ez a kapcsolat mintája lesz minden további szerelmi viszonyának. A megalapozása nyilván messzebbre nyúlik viszsza Dargelosnál, az anya elutasító magatartásáig. Így láthatóvá válik, a gyermeki szeretetlenség hogyan vezet további zsákutcákba. Dargelos épp ezért válik fájó emlékké, mert nem képes pozitív módon visszatükrözni a Pault, aki különben is ki van éhezve az elismerő szeretetre. Innen nézve nincsenek túl jó esélyei. Dargelos – és mindaz, amit jelentett, a hegemón, a lealázó, egy fénykép formájában él tovább körükben, jelezve, hogy Paul hogyan raktározza el a fiók mélyén ezt a lélektani mintát, az alárendelődőt, a függőt, a számára kedvezőtlen szereposztást. A kincstárba helyezik, mintha ezzel birtokolhatnák a vágy tárgyát. Remekül mutatja a következő idézet, hogyan válik a másik a lacani értelemben vett Másikká, minden további kapcsolódás megalapozójává. „Egyébként Dargelos varázsa kezdett átlényegülni. Nem minthogyha csökkent volna. Ellenkezőleg, a fiú egyre nőtt, elhagyta a földet, s fölfelé szállt a gyermekszoba égboltján. Karikás szeme, fürtös feje, vastag szája,széles keze, sebes térde lassanként csillagképpé alakult. Egyenként mozogtak s forogtak mind, egymás között a világűrben. Egyszóval Dargelos csatlakozott fényképéhez a kincstárban. A fénykép és az eredeti teljesen azonossá vált. Az eredeti fölösleges lett.” A kép immár fontosabb, mint az eredetije. És nagyon fontos, hogy birtokolható. Belsővé vált. „Bizonyos, hogy ez a fénykép nem volt egészen ártalmatlan.” „Láttuk, hogy a fiók csendje lassan, gonoszul átgyúrta, átalakította a képet, s nem is volt olyan mulatságos, hogy Paul, mikor Agathe kezében látta, egyszerre azonosította a titokzatos hógolyóval.” A kép jelölővé10 válik, a vágy tárgyának jelölője lesz, Lacan, Jacques: A tükör-stádium mint az én funkciójának kialakítója. erdélyi Ildikó és Füzesséry Éva fordítása. Thalassa (4), 1993, 2: 5–11. 10 Lacan, Jacques: Écrits, 1989, A selektion, London, Tavistock/Routledge. A jel lacani értelmezésérõl lásd még unoka Zs., id. mû, 229–230. Lacan saussure strukturalista nyelvészeti jelfelfogását alapul véve a következõképpen értelmezi újra a jelölõ és jelölt viszonyát: „Az s/s algoritmusban a jelölõ a jelölt fölé kerül. A jelölõ és a jelölt külön rendbe tartozik, amelyeket a jelölésnek elenálló akadály (/) különít el. Maga az akadály nem jelölhetõ, nem léphetõ át; a tudattalan és a tudatelõttes rendszer közti határt reprezentálja. […] saussure-nél a jelölõ és a a jelölt esetleges, de viszonylag rögzített viszonyban vannak, míg Lacannál a jelölt és jelölõ viszonyának döntõ jellemzõje, hogy a jelölõ elcsúszhat egy kontinuum mentén. csak jelölõ és jelöltek totalitása feleltethetõ meg egymásnak, egyetlen jelölõ sem kapcsolódik egyértelmûen egyetlen jelölthöz sem, a köztük lévõ viszonyt Lacan az átsiklás (glissement) kifejezéssel jellemzi. A jelölõk lánca folyamatosan elcsúszik a jelöltek láncolatán. A jelnek ilyen felfogása a nyelvben egy konstitutív hiányra utal, amely a rögzített horgonypont hiányát jelöli. […] A jelentésnek ezt a végtelen elcsúszását a tünetek állítják meg. A tünetben a jelölõ nem szabad újabb kapcsolatok és jelentések képzésére, hanem egy meghatározott jelentéshez kapcsolódik. Lacan csomópontoknak (les noeuds), kárpitosgomboknak (points de capiton) nevezi azokat a pontokat, ahol a jelölõk szabad áramlása rögzül. Az analitikus munka feladata a jelölõk felszabadítása.” unoka, id mû, 229–230. 9

1065

az elérhetetlené, és ebbe a szerepbe lép bele Agathe, aki kísértetiesen hasonlít a régi fiúra, vagy inkább csak erre a képre. Igaz, valójában egyetlen ponton hasonlítanak: a „gyászos arcél” teszi lehetővé a kapcsolódást, Agathe jelölővé válását. „Kemény iskolából jött. S ennek az iskolának a rendje valami olyan elszánt vonást vésett a szeme és az orrcimpái köré, ami első tekintetre hasonlított Dargelos fölényéhez.” Elisabeth „Valami hirtelen ihlet fényében észrevette, hogy minden apacs, minden detektív, minden filmsztár, akinek a képét Paul a falra szögezte, hasonlít az árva lányhoz és Dargelos– Nathalie-hoz.” Látjuk, itt már nem is egy képről van szó, hanem képek egész sorozatáról, jelölőláncról, amely a belsővé vált képet helyettesíti. E belsővé vált kép számos külső megjelenési formát ölthet, amelyek valamely hasonlóság, itt egy közös jegy alapján jelölői lehetnek a jelöltnek, amely a hiány helyén áll, így a vágy tárgyának megragadására tett újabb és újabb kísérlet fejeződik ki benne: „Pedig a szoba képeinek hasonlósága tagadhatatlan volt. Pault bizonnyal meglepte volna, ha valaki figyelmezteti erre. Azt a típust, akit keresett, mintegy a homályban kereste. Azt hitte, nincs is ilyen típus. Mármost az a befolyás, melyet e típus öntudatlan gyakorolt rá, s az a másik, melyet ő, Paul gyakorolt a nővérére, két egyenes és könyörtelen vonalban szelte át zűrzavarukat, mintegy útban egymás felé, akár az a két ellenséges vonal, mely a görög templomok alapzatából kiindulva, fenn a homlokzaton egyesül. Paul először próbál elégtételt venni Agathe-on régi sérelmei miatt, kijavítani a hibát, a viszonzatlan szerelem gyötrelmeit. Belekezd tehát Agathe gyötrésébe. Ez is egy játszma. Agathe-ot „elkápráztatta Paul vakmerő szemtelensége, és végül Paul maga is [jól járt], mert a szemtelenség fölénnyel járt, és ő nem lévén Dargelos, sosem aknázta volna ki e fölényt, ha Agathe nem szolgál ürügyül, hogy sértegesse nővérét. Agathe élvezte áldozat voltát, mert érezte, hogy a szoba szerelmi villanyossággal van tele, melynek legvadabb rázása is mindig ártalmatlan maradt, ózonillata viszont éltető.” „Paul – nemhogy megértette volna, hogy szereti ezt a lányt, hogy ez csakis szelídségével uralkodik felette, és hogy engednie kéne, hadd győzzön hát a másik – berzenkedett, ágaskodott s harcolt az ellen, amit démonának, ördögi végzetének tartott.” Mégis föl kell ismernie, hogy minden hiába. A kép győzött. „Miközben szédülésig nézte az ál-Agathe arcképét, valósággal kővé vált ettől a felfedezéstől.” „Mennyi vázlat, készülődés és javítgatás a szerelem előtt! S ha Paul eddig azt hihette, hogy egy lány és egy iskolásfiú közti véletlen hasonlóság áldozata, most megtudta, hogy a sors mily alaposan vizsgálja fegyvereit, micsoda lassúsággal céloz, s mily biztosan találja el a szívet!” Ez az a pillanat, amikor Paul „felismeri”: Agathe „képe” tökéletesen lefedi a belső képet, a vágyottat. Ez a szerelembe esés pillanata. A felismerés, hogy igen, ő az, akit keres. Csakhogy a kép sohasem azonos a szubjektummal. A kép mint kimerevített pillanat, lehatárolja az egyénről mindazt, ami nincs jelen az adott pillanatban. Ez a téves azonosítás teszi lehetővé a kapcsolódást, de mivel a jelölő el van szakítva a jelölttől, ez a hasadás pedig rést nyit, amelyen keresztül a kapcsolódás eleve kudarcra van ítélve. Az alany illuzórikus tárgykapcsolatát és jelölőlánc épülését remekül érzékelteti az író. 1066

A belső képek tudattalan összekapcsolódásának szemléletes példáját adja, amikor Agathe megvallja Elizabethnek szerelmét Paul iránt, Elizabeth előtt anyja szobája, halálos ágya jelenik meg, ugyanabba a veszteségélménybe süllyed bele, és az élmény analógiája hívja elő anyja szobájának elaborációs képét: „Elisabeth merev szemmel, lecsüngő kézzel, úgy érezte, mintha állva merülne el, mint egykor a betegszobában, s ahogy hajdan anyja helyén hirtelen egy halottat látott, aki már nem volt az anyja, úgy nézte most Agathe-ot, s a könnyező kislány helyén egy vészes Athalie-t látott, egy tolvajnőt, aki belopódzott a házba.” A halott anya nem azonos az anyával, egy ismeretlen, elidegenedett tárgy. A kép tehát leszakadt a jelöltről, egy másik, idegen, élettelen tárgyat kezd jelölni. Az anya eltűnt. A tárgykapcsolati hasadásnak a szemléltetője is a részlet, a jelölő már nem jelenti ugyanazt többé, nem értelmezheti ugyanúgy a képet az alany, ti. Elisabeth. Ennek a hasadásnak az analógiáját éli át az alany (Elisabeth): Agathe képe mint jelölő elszakad a régi Agathetól, a jelöltje a veszélyes Athalie lesz. A kép átcsúszik az egyik jelöltről egy másikra. A veszteségélményt mindkét esetben a kép leszakadása fejezi ki, így válik lehetővé, hogy az egyik veszteség megvilágítsa a másikat, az egyik érzés az elaborációs feldolgozás során felidézi a régi érzést, és azzal a hozzá kapcsolt belső képet. Ugyanakkor ezáltal a két lehasadt jelölő is kapcsolatba kerül, az analógia összevillantja a halott anya és Agathe képét, metaforikus kapcsolatba kerülnek. Az új Agathe-ot a halott anya képe jelöli. Ez további következményekkel jár a befogadás során. Az élőnek egyfajta élettelen aspektusa nyilvánul meg a kép által. Ezen túl a kimondatlan vágy az elpusztítására. Egyfajta képi megsemmisítés ez. Elisabeth már ekkor elkezdi az öntudatlan gyilkolászást. Nincs szubjektumtól független nyelv, ahogy Júlia Kristeva kifejtette az Egyik identitásból a Másik(ba)11 esszéjében. Agathe-nak a jelentése is addig áll fenn, amíg az Alany (Elisabeth) annak látja, aminek éppen. PAUL LEVELE Paul levelet ír, Agathe-nak akarja küldeni. Ezt a levelet Agathe nem kapja meg, mert Paul elvéti a címzést. Önmagának címezte: Paul írt levelet Paulnak. Viszont megkapja Elisabeth. Lacan azt írja Poe: Az ellopott levélről12 szóló tanulmányában: a levelek mindig célhoz érnek. Paul azt hiszi, Agathe-ot szereti, de szerelmes levele csupa zsarolás, függőség egy másik személytől, narcizmus, könyörgés. Valójában egy képet, a képen keresztül önmagát szereti. Elvéti a címzést. Elisabeth, anélkül, hogy tudatában lenne ennek – vágyik Paul szerelmes levelére, meg is kapja. „Elisabeth felismerte öccse régi módszerét. Őt már nem lehet megváltoztatni.” Ő ismeri legjobban Pault, gyűlöli puhaságát, tunyaságát, keményen dolgozik rajta évek óta, hogy megváltoztassa. Ezzel együtt szereti Pault. A szerelmi háromszög négyszöggé alakul Gérard-ral, aki szerelmes Elisabethbe. Mi sem könnyebb, mint a szerelmes emberek halálos érzékenységét kihasználva 11 12

Kristeva, Julia: Egyik identitásból a Másik(ba). Helikon, 1995, 1–2: 62–79. Lacan, Jacques: Szeminárium Az ellopott levélrõl. Testes könyv II., Ictus és Jate Irodalomelméleti csoport, szeged, 1997. 7–41.

1067

manipulálni őket, Elisabeth papnő valami felsőbb irányítás alatt, gondolkodás nélkül teszi a dolgát. Maga sem tudja, miért. Hazugságok sorozatával manipulálja a többieket, hogy a játék úgy alakuljon, ahogyan ő akarja. Kiosztja a szerepeket, maga sem tudja, mennyire érdekelt ebben. Innentől kezdve számára a játék színpadi rendezéssé alakul. A színészei bábok a kezében. Lénye hazugságokból táplálkozik.

A TÜKÖR TOPOSZA13

Tette után homályosan érzi, hogy valami nincs rendben. A tükör toposza többször is megjelenik a regényben. „A sarokban halomra gyűlt a fiú szennyes fehérneműje. Egy nagy tükör mesebeli távlatokat mutatott.” A tárgyi környezet konkrétságában a tükör az imagináriussal való kapcsolatba kerülés eszköze. „De azért megtörtént velük, hogy valami őrület zsákmányaivá váltak; s lázuk ilyenkor torz tükrökkel népesítette be a szobát.” Itt nem tárgyszerűségében vannak jelen a tükrök, hanem metonimikus kapcsolatban szerepelnek mint nyelvi kép. A metonímia a torz látvány mögé vetíti a torzító eszközt, tehát többszörös imaginárius kapcsolaton keresztül jelenik meg a tükör mint toposz: a torz képek is a képzelet szülöttei, a tükör mögé rajzolása pedig még egy képzeletbeli dologgal rajzolja tovább a képet. Ugyanakkor ez a képzetest megragadhatóvá is próbálja tenni, a torz tükör metonimikus képe hatásában mégiscsak konkréttá, és ezzel megragadhatóvá teszi a furcsa élményt. Amikor Paul rádöbben, hogy szereti Agathe-ot, minden megváltozik, Agathe képe és saját identitása is megrendül: „A tükörben, hirtelen, meglátta elernyedt arcát, s szégyellte, hogy ostobasága ily mogorvává gyúrta a képét. Azelőtt, lám, a rosszat rosszal akarta megfizetni. De ez a rossz most jóvá változott. Akkor pedig ezt a jót mielőbb jóval fogja megfizetni. De vajon képes lesz-e rá?” A tükörkép az identitás megrendülésének, a régi éntől való elidegenedésnek a kifejezője, az önmagára való rálátás eszköze. Paul kívül került Paulon. Azon a hangsúlyos ponton is, amikor Elisabeth úgy tudja, nagyon helyesen cselekedett, amikor hazugságokkal manipulálta a többieket, érzései azonban valahogy nincsenek összhangban gondolataival, a tükörkép fejezi ki az ellentétet az énkép és a tettei között: „Elisabeth állva maradt öltözőasztala előtt. Feszélyezte a tükör. Lesütötte a szemét, s megmosta szörnyű kezeit.”

13

„Tükör: Az igazság, a valóság és a földi hívságok szimbóluma. Apotropaikus jelentéssel is rendelkezik, pl. sámánöltözet díszítõelemeként a gonosz szellemek távol tartója. […] A XX. sz.-ban a tükör a szimbolizmus és a pszichoanalízis jelképe.” Pál József–Újvári edit, id. mû. számos tanulmány született narcisszosztól napjainkig a tükör toposzáról. A pszichoanalízis Freudot követõ nagy újítója, Lacan tükörstádium-elmélete nyomán a tükör toposza tovább gazdagodott. Ma már a szubjektum hamis, merev énképének kialakulásáért teszik felelõssé a tükröt. Tükör lehet egy kép, egy arc, a másik ember tekintete, egész viselkedése, mindaz, amiben önmagunkat szemléljük, és önmagunkra vélünk ismerni.

1068

Hogy a kép és tükörkép toposza szorosan összetartozik a regényben (is), és a kép tulajdonképpen tükörkép, az identitás letéteményese, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a végzetszerűség szorosan összekapcsolódik a kép hatalmával. A halálos méreg Dargelostól származik. Elisabeth ráteszi Dargelos fényképére. Ez az utolsó esélye Paulnak, hogy kilépjen a vesztes szerepkörből. A kör bezárult. A testvérek útja a halálba vezet. Jean Cocteau regénye nem hagy kétséget afelől, hogy ennek így kellett történnie. Az incesztus olyan mély tabu alá esik, ami fölülír mindent, szeretetéhséget, szerelmet, vágyat, még a halálfélelmet is. Elisabeth mindvégig belül marad a szerepen, ám színpadi előadásának varázsa megtörik, nem sikerül Paullal egyazon pillanatban meghalnia. Mindazonáltal haláluk megrendítő, mert a szeretetlenség drámájaként éljük át. Milan Kundera mondja A lét elviselhetetlen könnyűségében a regényről általában: „A regény nem írójának vallomása, hanem annak vizsgálata, hogy mi is az emberi élet abban a csapdában, amivé a világ átalakult.”15 A regény művészetében ezt a csapda jelleget a következőképpen magyarázza: korábban „a világ terei… állandó lehetőséget adtak a menekülésre. A katona megszökhetett a hadseregből, hogy új életet kezdjen a szomszéd országban. Korunkban a világ hirtelen bezárul körülöttünk. A világ csapdává alakulásának döntő eseménye kétségkívül a ’14-es háború volt… ami a földgolyónkon történik, ezúttal már nem helyi esemény lesz, minden katasztrófa az egész világot érinti, következésképp mindjobban a külvilág határoz meg bennünket ama helyzetek által amelyek elől nem szökhet meg senki, és amelyek folytán egyre inkább hasonlítunk egymásra.”16 Míg Kundera ezt a csapdahelyzetet elemzi regényeiben, és saját elgondolása szerint kívül marad a lélektani regényen, addig nézetem szerint Cocteau a csapdahelyzetet szintén az emberi létezés egyetemes jellemzőjének tekinti, ugyanakkor keretnek használja, hogy a szereplők lelki életére gyakorolt hatását és következményeit megmutathassa. Cocteau a létről mint gyermeki létről beszél, a gyermeki lét csapdájáról, felnőtté válásunk esélyeiről, a gondviselés nélküli életről, a létébe vetett és odazárt ember elveszettségéről szól.

Kundera, Milan: A lét elviselhetetlen könnyûsége. európa Könyvkiadó 2010. Idézi christian salmon interjújában, Beszélgetés a regény mûvészetérõl. In: Kundera, Milan: A regény mûvészetérõl, 34. 16 Kundera, id. mû, 35. 15

1069

BOZÓk FerenC

Az üvöltõ szelek elfújták emily Brontë verseit Az Üvöltő szelek elfújták Emily Brontë verseit. Legalábbis ezt kell gondolnunk, hisz az Üvöltő szeleket Magyarországon szinte mindenki ismeri – méltán, és Emily Bronte szelekről szóló verseit szinte senki sem ismeri – méltatlanul. A szelek természete és titokzatosságuk mindig foglalkoztatták a szellem embereit, tudósokat és írókat, költőket egyaránt. A görög mitológiában Héra ajándékaként Aiolosz lett a négy égtáj szeleinek őre, ura. Az aiolosz görög szó magyarra fordítva változékonyt vagy gyorsan változót jelent. „A szelek valóban üvöltenek – állapítja meg a távolról érkezett érdeklődő, amint a sötét, téli délelőttön kilép Haworth templomának szélárnyékából” – írja Taxner-Tóth Ernő A Brontë nővérek világa című tanulmánykötetében arról a vidékről, amelyben a Brontë lányok oly sokat betegeskedtek és mindannyian fiatalon meg is haltak. Az atyai házban, a lelkészlakban, ahol valaha a lányok éltek, később berendeztek egy Brontë Múzeumot. A vaskos falak így megmaradhattak és ma is láthatók, ma is ugyanúgy dacolnak az állandóan megújuló széllökésekkel, mint hajdanában, mikor a lányok még éltek. Csokits János felidézi, milyen elementáris hatással volt Pilinszky Jánosra, amikor 1976-ban angliai utazása során Ted Hughes társaságában bebarangolták Emily „apokaliptikus” szeles tájait. Pilinszkyre hatott Emily Brontë titokzatos lénye, írt is róla megindítóan szép verset In memoriam N. N. címmel. Panaszköltemény ez, melyben indulatosan tiltakozik Emily kiteljesületlen élete és értelmetlen, korai halála miatt. Az Üvöltő szelekben így jellemzi Lockwood úr Heatchliff házát, mikor először megpillantja: „Szelesdomb: így hívják Heatchliff házát. Ez a név találóan fejezi ki a légkör kavarodását, melyet ez a hely viharos időben megszenved.” Az angol Wuthering Heights címet legpontosabban talán a „szélfújta dombok” jelzős szószerkezettel tudnánk magyarítani, de a „szeles domb”, vagy „üvöltő szelek” elnevezések is igen szépek, líraiak. „Ilyen vihar nem fújt az angol irodalomban Shakespeare napjai óta. (…) A Wuthering Heights az északi táj regénye, a legészakibb angol regény. A Moors, a brontëi táj él benne magasztos és fájdalmas sivárságában, az örök szél hona” – írta Szerb Antal az Üvöltő szelekről A világirodalom történetében. A világirodalom mindig szerette a szelet, pláne a viharos, vad szelet, mint témát és mint szimbólumot. Legkivált vagy a szabadság, vagy a pusztítás szimbólumaként. A magyar lírában a legmarkánsabb, legerőteljesebb hatású „szélviharos” versek közt tartjuk számon Nagy László Gyöngyszoknya című költeményét. Shelleytől az Óda a nyugati szélhez, Mallarmétól a Tengeri szél vagy Verhaeren A szél című költeménye a világlíra csúcsteljesítményei közé tartoznak, de más világszerte ismert költeményekkel kiegészítve, igen gazdag lajstromot tudnánk összeállítani a „szeles” versekből. Emily Brontënek nemcsak főművében, egyetlen regényében, az Üvöltő szelekben jelenik meg meghatározó szimbólumként és nyers valóságként egyaránt a szél, hanem a szélesebb olvasóközönség számára kevésbé ismert verseiben is. A szeleket, azaz a légkört alkotó levegő vízszintes irányú áramlását a tudósok vagy méter per szekundumban mérik, vagy a Beaufort-skálán. A szelek irányát és intenzitását szélzsákkal, 1070

vagyis anemoszkóppal érik tetten. Emily Brontë természetesen nem tudományos elemzéssel, hanem versekben és regényben próbálta megragadni a megragadhatatlant. A szél és a vihar titokzatossága igen gyakran kapcsolódik a világirodalomban a félelemmel, a kísértetiességgel. A tomboló, viharos, csapkodó szél a regényben talán abban a jelenetben a legkísértetiesebb, amikor Lockwood a Heatchliffnél eltöltött első éjjelen arra ébred, hogy Catherine kislány alakban jelenik meg kísértetként az ablaknál és a viharos szél elől bebocsátásért könyörög. A kísértet kislány keze meg is ragadja kívülről Lockwood úr ablakon kinyúló karját. Az Üvöltő szelekben Catherine igen behatóan foglalkozik okkultizmussal. Egy nagy fekete könyvből szerzi ebbéli ismereteit. Catherine az alábbi mondatokat mondja Josephnek a regényben: „Megmutatom neked, mennyire jutottam a fekete mágiában. Nemsoká úgy értek hozzá, hogy az egész házat a kezemben tartom vele. Nem véletlen, hogy megdöglött a vörös tehén, és csúzt is aligha kaptál véletlenből.” Az irodalomtörténeti kutatások felfejtették, hogy az Üvöltő szeleknek és a főhősnek, Heatchliffnek, a „byroni” hősnek előzményeit a XVIII. század végén igen népszerű „gótikus regényekben” és a kísértetekről szóló angol népballadákban kereshetjük. A Blackwood’s Magazine előszeretettel közölt „gótikus rémregényeket”. Említhetjük hatásként James Hogg és Radcliffe regényeit is és az is köztudott, hogy mindhárom Brontë lány egyöntetűen Byront vallotta kedvenc költőjének. Az Üvöltő szelekhez hasonlóan, amint már utaltam rá, Emily Brontë verseiben is gyakran kerül elő a szél úgy, mint a lidércesség, kísérteties légkör atmoszférája. Az alábbi versidézeteket akár egymás után, vagy egymással párhuzamban is olvashatjuk: fák, szomorú kísértetek, rázván rideg égbe szegény fejetek (Erdők, zordan ne nézzetek. Tandori Dezső fordítása) légverdesés, mely lombot tarol, füttyög a komor falon át, s epedő, elnyúlt jajszava szól: a kísértet kiált. (Láttalak, gyermek, nyári nap. Gergely Ágnes fordítása) A kísértet-kútnál szil állt; nem néz több nyári égre fel: imént az orkán ott kaszált, az óriás az úton hever. (A ház körül hogy zeng az ég! Kiss Zsuzsa fordítása) Fújok, s a lomb susogja álmok titkos szavát, és e szót milliónyi szellemhang hatja át. (Az éji szél. Szegő György fordítása) 1071

Látszik tehát, hogy versben és regényben egyaránt démonokkal „szívesen cimborált” Emily Brontë. „Milyen hatalmakat kellett megidéznie ahhoz, hogy megírhassa a legdémonibb művet, melyhez hasonlót nem ismer a XIX. század angol regényirodalma? – teszi fel a talányos kérdést Szobotka Tibor Az angol irodalom történetében. A kísértetiesség asszociációja mellett Emily Brontë „szeles” verseiben kirajzolódó másik tematika a szabadság és az életöröm versekben tipizálható: Ha frissen, szabadon jár a szél, ég-kéket felhők tűnte tár, erdőt-mezőt, virág-aranyat szikráztat harmat s napsugár, lányodra, sivatagján a világnak, Üdv fény-napja vár. (Fény vár-e ma ránk, ború vár? Tandori Dezső fordítása) én az vagyok, szabad, és az óceán szele símogat, vad szél az elfutó habon” (Ó, Istenem! Megszűnt ma végre. Gergely Ágnes fordítása) Hallottam, jő a szél dagadva, mily isteni öröm! Oly mély, hogy lelkem elragadta a forró könny-özön. (Hallottam, jő a szél dagadva. Szegő György fordítása) Meglepő, hogy az érzelmi, hangulati hullámzásoknak szinte minden skáláját kifejezik Emily Brontë különféle szél-versei. „Ezen kívül Shakespeare – főleg a Macbeth és Lear király viharjeleneteivel – arra tanította Emilyt, hogyan kapcsolható össze a természet és az ember belső világának az élete” – írja Taxner-Tóth Ernő. Bizonyos verseiben a szél támadóan agresszív, ellenséges és dermedtséget, halált okoz: Lombot tépáz a szél, hó ül a földeken, a vihar utolér, s nem tudok lépni sem. (Éj borít sűrű ködbe. Ferencz Győző fordítása) Máskor a szomorúságot, „spleenes” hangulatot fejezi ki a szél. Alábbi verset akár Paul Verlaine Őszi chansonjával is párhuzamba vonhatnánk, akár párverseknek is tekinthetnénk őket, és bár a Verlaine-vers dallamosabb, zeneibb, dekadens atmoszférateremtésében Emily verse nem marad el Verlaine verséhez képest:

1072

Az Ősz mély bánatát ma elsóhajtja a szél; több, mint a tavasz virága földön a holt levél. (Az Ősz mély bánata. Kiss Zsuzsa fordítása) Köztudott, hogy Emily Brontë igen közeli, bensőséges viszonyban volt a természettel. Erről árulkodnak hatalmas sétái kutyájával a szeles fenyéren. Péter Ágnes ezt írja a Huszonöt fontos angol regény című könyvben: „Úgy képzeljük el, amint a kutyái társaságában a viharos széllel dacolva egyedül kószál az elhagyott hangafüves rónán.” Szinte ugyanezt írta korábban a már idézett Szerb Antal is: „Csak akkor érezte jól magát, ha óriási, vad kutyájával bolyonghatott a szélfútta dombok között.” Nagyon szeretett rajzolni is, fenn is maradtak és a Brontë Múzeumban megtekinthetők rajzai, például a Flossie kutya a cicával, vagy a rozsdás csaláncsúcs madárka vagy egyéb kutyaportrék a Grasper és a Keeper nevű kutyákról. Szenvedélyesen tudott azonosulni növényekkel, állatokkal, természeti elemekkel. Vannak természetesen olyan szeles versei, amelyekben nem lidérces és nem bánatos, sőt inkább szinte rajongóan szerelmes, meghitt, otthonos viszonyban áll az elemekkel, igen gyakran a széllel, tehát enyhébb és meghittebb fuvallatok is szépszerével fújdogálnak Emily Brontë verseiben: Oly szépek a földek: a barna táblák, az arany, meg a zöld, de szebb a szeles hegyek orma” (Kint a zordabb ég alatt. Ferencz Győző fordítása) szerettem a hullámverést, szél és menny színeváltozását, s nem a kék eget, langy vizet, a balzsamos, bágyadt zefírt, mely az erdőt nem tépi meg, s melytől az ág nem könnyezik. (Csöndes, boldog! Valaha rég. Gergely Ágnes fordítása) Honom a forgószél hona, ösvényem egy a hófúvással (Sötét éj; a tél sóhaja. Gergely Ágnes fordítása)

1073

Az éjszaka és a szél feltűnően gyakran képződik meg párhuzamosan Emily Brontë verseiben: Mondd, mosolygó kisleány, mit jelent a múlt neked? Szelíd, halk őszi éjszakán gyászosan felnyögő szelet. (Mondd, mosolygó kisleány. Kiss Zsuzsa fordítása) Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat, éjfél és holdfény, és csillagos ég. (Hullámzó hanga, vad szélbe hajolgat. Tandori Dezső fordítása) húzd szét a függönyt – majd ha kél, halljuk, hogy zúg az éji szél (Douglas útja. Tapfer Klára fordítása) Milyen volt Emily Brontë viszonya a szél nyers erejével, elemi valóságával, sorsát és életét determináló adottságával? Félelmet, örömet, bánatot egyaránt képes volt kifejezni a szél különféle megjelenési skáláinak megidézésével. Egyetlen regényére és verseire mindenképp termékenyen hatottak a hol enyhébb, hol erőteljesebb légmozgások, testi és lelki egészségére azonban ez nem mondható el.

Landegode – Tószegi Zsuzsanna fotója. 1074

„számomra õ maga volt Pest” Darvasi Ferenc beszélgetése John Batki mûfordítóval Mándy Ivánról DARVASI FERENC Emlékszel, mikor találkoztatok először Mándy Ivánnal? JOHN BATKI 1991-ben, egy rendezvény után. A PEN Club hívott meg a József Attila-fordításaimat felolvasni. Akkorra már lefordítottam a Magukra maradtakat Kunos László megbízásából. A Corvinánál, A Hungarian Quartetben jelent meg, egy Esterházy-, egy Mészöly- és egy Ottlik-mű mellett. Korábban csak névről ismertem Mándyt, és egy-két novelláját olvastam, akkoriban főleg a Krúdy-életműre koncentráltam. A Magukra maradtak egyébként egészen különleges mű. Nem tudtam pontosan hová helyezni, de nagyon fontosnak és furcsának találtam. Egész biztos, hogy nem ütöttem meg a helyes hangnemet az első verziónál. A második kiadásnál azért valamelyest javítottam a sikerületlenebb dolgokat. Legszívesebben megint újrafordítanám, mint ahogy még át szeretnék ültetni angolra egy válogatást a ’80-as, ’90-es évek Mándy-írásaiból is. 2015-ben újra foglalkozom majd vele. – Miért éppen a kései korszaka foglalkoztat? – Már van egy tekintélyes anyagom az eddig lefordított műveiből, ezeket szeretném csiszolni, plusz öt-hat kései novelláját társítanám még hozzájuk. Az Önéletrajz című kötetéből a teljes angliai sorozatot, az összes Zsuzsi-novellát bele akarom rakni. Imádom ezeket. Nem is igazán Angliáról szólnak, hanem például az elutazás estéjéről, arról, hogy Ivánnak nincs is kedve menni, meg a bécsi pályaudvarról, ahonnan legszívesebben viszszafordulna. A kései Mándyban különösen érdekel, ahogy a tárgyakat élővé teszi. Én igazából költőnek és filmesnek tartom őt. A műveit könnyen le lehetne fordítani mozgóképre. Némafilmekre gondolok, maximum feliratokkal ellátva. Filmszerűek a vágásai, alig tudok ehhez a technikájához hasonlót mondani az irodalomban. Nem véletlenül voltak sikeresek a rádiójátékai sem. Bár nekem ott kicsit hiányoznak a képek a hangok mellé, azokkal együtt lenne teljes a Mándy-hatás. Nagyon jó volna egy olyan könyvet csinálni, és angolra is lefordítani, amiben Lábass Endre csodálatos Budapest-fotói és Mándy Iván szövegei szerepelnének. – Térjünk még vissza a megismerkedésetekre! Milyennek láttad elsőre? – Amikor először találkoztunk, az volt a benyomásom, hogy egy halk, finom, választékos megjelenésű és beszédű ember. Az öcsém és a két – 16, illetve 18 éves – lánya is ott volt a rendezvényen. Amikor bemutattam a lányokat Ivánnak, ő nagy örömmel fogadta őket, és még évekkel később is rendszeresen megkérdezte, hogy vannak. Figyelmes volt. Nem sokat beszélt angolul, de próbált velük is szót érteni. De ez még csak egy formális találkozás volt. – Hogyan folytatódott a kapcsolatotok? – Utána levelet váltottunk. A következő évben, amikor ismét Magyarországon jártam, újra találkoztunk. Megpályáztam és el is nyertem a Fullbright-ösztöndíjat Iván válogatott műveinek fordítására. 1993-ban júliustól októberig voltam Budapesten. Hetente talál1075

koztunk. Picit gyengélkedett már akkor. Nehezen járt. 1991-ben még nem, de '93-ban már igen. – Hol találkoztatok? Mivel töltöttétek az időt? – Két emlékezetes sétát tettünk vele. Az egyiket 1993-ban. Zenéről és leginkább filmekről beszélgettünk. Én javasoltam, hogy nézzük meg az Éjszaka a Földön című Jarmusch-filmet. Miután tudtam, hogy az a környék egyébként is hangsúlyosan van jelen a Mándy-életműben, mondtam, hogy a Rákóczi úti Európa moziba menjünk. Én vettem meg a jegyeket, és mikor beültünk a nézőtérre, a film kezdete előtt, elsötétítéskor odalopódzkodott a pénztáros, és a belépőnk árát átadta Mándynak, aki meg se nézte, zsebre vágta. Igazságosan tette. Habár én fizettem, a pénz neki járt. Természetes volt az egész, mintha egy icipici tiszteletdíjat kapott volna a legnagyobb budapesti mozilátogató. Egyébként nagyon tetszett neki a film. A vetítés után próbáltunk sétálni és beszélgetni az utcán. Engem nagyon érdekelt minden, amit a környékről tudott. De nem sikerült beszélgetni, mert nem hallottuk egymást se a Rákóczi úton, se a mellékutcáiban. Budapesten akkorra már elvadult a forgalom, az autók átvették az uralmat, megfosztva az embereket a várostól. Mándy Iván, a környék, a város nagy írója már nem tudott ott sétálni és beszélgetni a hangzavartól és a bűztől. Mint két menekült, olyanok voltunk. Ez szíven ütött. Pláne, hogy számomra ő maga volt Pest. Mély benyomást keltett bennem, hogy ennyire ki lett űzve a saját hazájából. Ő egy legyintéssel elintézte az egészet, mondván, hogy mit lehetne tenni. Ám tudtam, hogy őt is kellemetlenül érinti a helyzet. – És a másik séta? – Az 1995. október 5-én volt. Amikor megkaptam a Krúdy-ösztöndíjat a Collegium Budapestnél, újra hetente találkoztunk. Együtt néztük a Toldi moziban Buster Keaton filmjeit, akit ő imádott. Vacsorázni mentünk a Dessewffy utcai Off Broadwaybe. Onnan sétáltunk vissza a Jókai utca felé, ahol megmutatta a szülőházát. Négyen voltunk: Iván, Simon Judit [Mándy felesége – D. F.], Szilágyi Ági [Judit keresztlánya – D. F.], és én. Csak libasorban tudtunk haladni a keskeny járdán, amit ráadásul nagyrészt elfoglaltak az ott parkoló kocsik. Megint az jutott eszembe, hogy milyen méltatlan helyzet, hogy a város nagy írója a falhoz van szorítva. Mesélt a szüleiről, a Jókai utcáról. Megmutatta az egykori lakásukat, ahol égett épp a lámpa. – Ekkor már rosszul érezte magát? – Egyáltalán nem. Csodálatos este volt, finom vacsorával. Iván, aki mindig megtartóztatta magát, két adagot evett a karfiollevesből. És bár az ivásban is mértéktartó volt, borból is kicsit többet fogyasztott, mint máskor. Jól érezte magát. Mikor másnap reggel felhívtak, hogy meghalt, rögtön arra gondoltam, hogy milyen méltó halála volt, szebbet ki sem lehetett volna találni. – Emlékszel, miket mesélt a szüleiről? – Nemcsak ekkor mesélt róluk. Az Éjszaka a Földön után például, amikor megkérdeztem tőle, hogy éppen mivel foglalkozik, azt mondta, az apjával. Élete végéig nem tudta megfejteni azt a rejtélyt, amit az apja jelentett számára. Neki köszönhette, hogy író lett, és egyáltalán azt, hogy életben maradt, hiszen kimentette őt a katonai szolgálat alól is. Az édesanyját kevésbé találta titokzatosnak. Őt talán az apja szemén keresztül látta. 1076

A Mi az, öreg?-ben írta meg kettejüket a legjobban. Olyan közelségből jelenítette meg őket, amennyire csak lehet. Amikor egyébként a családjáról kérdeztem, az derült ki, hogy mintha nem tartaná velük a kapcsolatot. Az apja és az anyja rokonsága elmerült, talán nem is tudott róluk sokat. Mondta is, hogy neki a felesége családja elég. Szép rokonságot kapott Judittal. – A Magukra maradtak mellett lefordítottad a Fabulya feleségeit és számos novelláját is. Milyen volt a fordítói-írói munkakapcsolat köztetek? – A Fullbright-ösztöndíjam idején hetente találkoztunk a Művészben. Megvolt ott a saját helye: oldalt, a fal mellett, ahol most egy szörnyű, szocreál arckép van róla. Néha kérdeztem egy szófordulatról, egy kifejezés pontos árnyalatáról. Akkor, 1993-ban olvastam el az életművét. A Fabulya feleségeivel és az Előadók, társszerzőkkel kezdtem. De a korábbi írásai, a Francia kulcs és a Huszonegyedik utca is tetszettek. Csak hát nem lehet ennyit lefordítani 3-4 hónap alatt. – Milyen benyomásaid voltak a teljes életművet végigolvasva? – Láttam, hogy ez egy óriási életmű, és a Magukra maradtak, ami szerintem a legjobb könyve, egész más, mint a korai szövegek. Egyáltalán nem homogén ez az életmű, figyelmes szemmel nyomon lehet követni benne a változást, fejlődést. A Magukra maradtakat és Krúdytól a Napraforgót elküldtem J. M. Coetzee-nek, aki azt írta, hogy Mándy nyilvánvalóan jelentős író. Krúdy is tetszett neki, de Mándy még inkább. 1983-tól, az Átkeléstől kezdve az összes novellája nagyon tetszett, bár egyeseket közülük nehéznek találtam lefordítani. Apropó, Átkelés, ott van a címadó novella: úgy jelenik meg benne a hajléktalan, mint Mózes, aki előtt kettényílt a tenger. Ma, harminc évvel később sokkal aktuálisabb ez a novella, mint a megírása idején. Akkor még alig akadtak hajléktalanok Pesten. Iván tisztán látott, kerülte a sallangokat. Nagyon jól fogta meg, hogy került ki egy ember az utcára. Ahogy az egyik párbeszédben hallható: nem kiengedték, hanem szabályosan kilökték őket. Beckett is akkor írta meg ezeket az embereket, amikor még bohócként tekintettek rájuk. – Mi jelentette a legnagyobb nehézséget a fordításnál? – A humora, amely nagyon fanyar, száraz, különleges, néha alig észrevehető, talán csak az újraolvasás során. Küszködtem vele, hogy ezt miként lehet a legérthetőbben átadni. – Iván beleszólt bármibe is a fordításnál? – Teljesen rám bízott mindent. Tetszett neki, hogy mely novelláit válogattam ki. Egyébként sem az irodalomról beszélgettünk, hanem más témákról, például a nőkről. Iván mint egy szimpatikus nagybácsi figyelte a próbálkozásaimat a lányoknál. Különleges kapcsolatban állt a presszósnőkkel, kiválóan ismerte őket. Remek emberismerő volt. – Megosztotta veled a véleményét a többi íróról? – Bár sosem akart irodalmárként vagy kritikusként megnyilvánulni, Krúdyról azért beszélgettünk. Elmondta, mennyire nagyra tartja őt, és elismerte, hogy valamiképpen a saját elődjének is tekinti, miközben azért meglehetősen mások is voltak. Szerette Krúdyt, de bosszantotta is, hogy milyen sokszor túlírta a szövegeit. Ivánnak volt alkalma alapo1077

san kidolgozni, átírni a novelláit. Krúdy viszont a napi jövedelemért küzdve ontotta magából a műveket, és nem igazán maradt ideje átfogalmazni semmit. De az tetszett Ivánnak, hogy rajta kívül főként Krúdyt fordítok. Persze foglalkoztam másokkal is, mondjuk Ottlikkal, és a Hajónaplóval, ezzel a Magukra maradtakra írt válasszal, amiből idéz is Ottlik a szövegben. Ők maguk is szerepelnek benne, mint Harald Kirketerp fregattkapitány és Ivo Maandygaard tengernagy, akiktől a polinéz hódítók elvették a flottájukat. – Mi az, amit még különösképp szeretsz a prózájában? – Budapestet nagyszerűen használja fel alapanyagként. Felismerhető nála a főváros, sőt a kései műveiben a magyar történelem egy-két motívuma, alakja is. Korábban aligalig írt történelmi alakokról. Ezek is az apja érdeklődési területei felől érkezhettek a prózájába. A kései Mándy nekem távolról Beckettet juttatja eszembe. Ezt a véleményemet osztja Tandori, Németh Gábor és Györe Balázs is. Mándy hangja különlegesen halk. Nagyon kell fülelni, hogy meghalljuk. Szinte ő maga kéri az olvasót, hogy adjon hozzá maga is a szöveghez valamit. Nagy szabadságot nyújt, nem determinálja, írja túl a szövegeit. Bizonyos szempontból Kerouac-ot is a rokonának érzem, akit szintén költőnek tartok. Mindkettejük életműve csak a saját megfigyeléseiken alapult. A legnagyobbaknál ez majdnem mindig így van. Nem elképzelt dolgokban és felfújt elmélkedésekben gondolkodtak. – Az utolsó évek készülő írásairól beszélt neked? – Igen, megmutatta őket, melyek annyira tömörek voltak, mint Beckett utolsó írásai. Valahogy egy öreg tölgyfa képe ugrott be nekem, ami egykor tele volt virággal és makkal, de fokozatosan lehullottak róla a levelek, és elhagyja az élet. Iván nem erőlködött, egy természetesen folyamat részeként jutott el oda, hogy a végére megírt mindent, amit meg kellett írnia. – Maradt tőle személyes emléked? – Négy-öt kézírásos levél. Egy-egy oldal mindegyik. Nagyon büszke vagyok rájuk. – Volt-e valamilyen furcsa tulajdonsága? – Számomra nem volt ilyen. De tény, hogy például mindig ugyanazt, puncstortát és kávét rendelt a Művészben. Egy-egy italt elfogadott, de mértéktartó volt, és sohasem dohányzott. Az apja megtette helyette elégszer. Ha többet tudtam volna a budapesti helyzetről, valószínűleg jobban értékeltem volna a piszkálódó, gúnyos megjegyzéseit. Boszszantó tulajdonságára nem emlékszem. Szerettem vele lenni, és arra gondoltam közben, hogy bár tíz évvel hamarabb ismerkedtünk volna meg, amikor még ő és Budapest utcái is másak voltak. Vagyis jobb, ha Pest utcáit említem, mert Buda szinte a külföldet jelentette számára. Ha az utcakövek közül kiszökik néhány fűszál, az nála már tájleírásnak tekinthető. – Jártatok még valahová a már említett helyeken kívül? – A másik törzshelye a Lukács volt, ami akkor még cukrászdaként üzemelt, azóta viszont teljesen átalakították. Emléktáblát helyeztek el ott Mándynak. De Szigligeten is voltam vele és a feleségével négy napot 1993 szeptemberében. Mikor megtaláltam az ottani könyvtárban néhány olyan kötetét, amit bár olvastam már, de nem volt meg, Iván

1078

nekem ajándékozta őket. Mint aki mindenen felülemelkedik, nem volt benne semmi középszerű. Természetesen viselkedett, nem tettette magát. Kirándultunk is Szigligeten. Judit nagyon jól ismerte a környéket, mert gyerekkorában nyaralt ott. Nagyon jó humora volt. Már abból kaptam egy képet róla, ahogy Iván megírta őt az angliai novellákban. Nagy korkülönbség volt közöttük, mégis ideális viszonyban éltek. Egymás közt biztosan nagyon jól elmókáztak. Ivánnak nehezére esett akkor már a járás, de azért elbandukolt velünk. Megittunk egy pohár bort... – Egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy felöntsön a garatra? – Szerintem elég sok olyan embert megfigyelt, aki megtette ezt helyette, és neki ez épp elég volt. Inkább megfigyelte őket. Meghallgatta a másikat, türelemmel. – Alapvetően milyen volt a viszonyotok? – Szerintem most sokkal jobban beszélek magyarul, mint a ’90-es években, amikor másodszor vagy harmadszor tértem vissza Magyarországra. Éreztem a kettőnk közti nyelvi differenciát. Alig mertem megmukkanni magyarul. Ő pedig olyan volt, mint egy tőrvívómester: gúnyos, néha szinte gonosz megjegyzéseket tett, visszaszúrt a maga könnyed stílusában. Én pedig ezekre nem tudtam válaszolni, ami bántott. Egy szúrással el tudott intézni bárkit. Ugyanakkor elismerte a próbálkozásaimat. Megbocsátotta nekem, hogy én nem tudok a nyelvvel zsonglőrködni. Kedvelt. Majdnem mindenben egyetértettünk. Akár az apám is lehetett volna, aki csak hat évvel született hamarabb, mint ő.

skjelstad – Tószegi Zsuzsanna fotója. 1079

KÖNyVRŐL KÖNyVRE

PetrÕCZI ÉVa

egy komparatista vallomásai Jouni Inkala: Arcunk mögött egy másik arc. Jávorszky Béla fordítása. Magyar Napló, Budapest, 2013

Jouni Inkala, bár Európa, sőt lassan világszerte ismert (a Nagyvilág hasábjain is felfelbukkanó) finn költő, s 1994 óta szabadúszó alkotó, nem tagadja meg tudósi énjét sem. Filozófiai, szellemtörténeti és összehasonlító irodalomtudományi stúdiumai ott lappanganak a látszólag legegyszerűbb, nagyon természetközeli, tehát „nagyon finnes” költeményei mélyén is. Verseinek világába az egyik legismertebb finn festő, a szimbolista Hugo Simberg egyik festménye, a Tavasz az Eläintarha parkban (1901) vezeti el azokat a magyar olvasókat, akik otthonosak északi testvérnépünk tájain, s azokat is, akik, bár szülőföldjén nem jártak, szeretett városát, Helsinkit nem ismerik, Inkala személyében méltó „spirituális idegenvezetőre” bízzák magukat. Valamelyest emlékeztetnek ugyan ezek a költemények egy másik északi nép, a finneken sokáig uralkodó svédek nagy művészének, Ingmar Bergmannak a filmjeire, de kevesebb bennük a keserűség és a kétely, s több a remény, a derű és a hit, mint az ő vászonra írt krónikáiban. Ez a párhuzam azért jutott az eszembe, mert mindketten „ároni”, azaz lelkészi családból származtak, Bergman apja evangélikus lelkész, Jouni Inkala édesapja evangélikus esperes volt. Karcsú magyar kötetében is búvópatakként bukkannak fel újra meg újra az istenes versek; ezeknek az írásoknak a sorában talán az a legszebb, amelyben – a Tízparancsolat szelleméhez híven – nem mondja ki hiába a Teremtő nevét: Te, ki születésünkkor körülöleltél minket s ki köpönyegedbe burkolsz majd, mikor meghalunk. Te, aki ott vagy két szívverés között, az erek és izomszövetek sokaságában. ………………………………………… …………Te, ki kezünknél s hajunknál fogva vezetsz minket, aki teljes valóddal egy vagy velünk. Te, te, te, aki vagy. Az egyetlen, akinek nevét hiába szánkra nem vehetjük. (Te, ki születésünkkor…) Inkala azonban – bár Isten szolgájának fia – nem tartozik a „régimódi” hívő költők közé. Szerepverseinek egy része kifejezetten ellenpontozza e biblikus versvilágot. Többek között a Csehov egy francia örömlánynál című enteriőrben, amelyet a Magyarországon megjelent első Inkala-kötetet tolmácsoló, s ahhoz mesterien érzékeny utószót is 1080

író Jávorszky Bélán kívül egy szlovákiai költő-műfordító-klasszika filológus, Polgár Anikó is tolmácsolt. Érdekes a két fordítást párhuzamosan olvasni, s megfigyelni, hogyan szólal meg anyanyelvünkön ugyanaz a vers, amikor egy érett korú férfiú, aki hazánkban már sok-sok éve a finn irodalom közismert „nagykövete”,(s egy időben Magyarország valódi nagykövete Finnországban!), s egy, a görög kultúra izzásából gyakran Északra is kiröppenő, fiatal poetessa ülteti át magyarra. Nézzük először Jávorszky változatát: …Gyerünk, igyekezz, azután pedig tarts némán a karjaidban, s én elárulom neked leghőbb vágyamat. „És mi volna az?” kérdi a vendég, s haja a lány hajába gubancolódik. A szobában a vasúti talpfák fanyar szaga szállong, amit a nyári nap csak tovább hevít, s a lány suttogni kezd: „Az,hogy én és két nővérem végre visszatérhessünk innen Párizsba. Haza. Ó, igen, Párizsba” (Csehov egy francia örömlánynál) Polgár Anikó változatából csak a kezdősorokat idézzük, de már ebből a kis ízelítőből is nyilvánvaló, hogy itt a két dramatis persona közül bizony nem a nagynevű Csehov, hanem a névtelen francia örömlány a főszereplő, a szöveg lágyabb, nőiesebb, mint a „férfiúi” változat, s a Fény Városának neve nem kétszer, hanem háromszor hangzik el, a mámoros hazavágyódást nyomatékosítandó: Legyünk túl rajta gyorsan, azután tartogass csendesen az öledben, s elmesélem egyetlen, legtitkosabb álmomat…. ………………………………………………… „Hogy én és két nővérem elmehessünk innen, vissza, Párizsba. Párizsba, haza. Ó, Párizs!” (Csehov…) Az 1966-os születésű Inkala költészetének népszerűségét, ismertségét világszerte növelő opusok mindegyikét egy rövid szemle keretei között nem tudjuk felidézni, most elégedjünk meg annyival, hogy e versek olvasása közben szobánkba lép Bach (ő több ízben is!), Luther (kiskutyája társaságában!), Villon, Aiszkhülosz, Dalí, Chaplin, Dante és Shakespeare. Az időben hozzánk közelebbi művészek közül pedig Ahmatova, Szymborska és Brodsky. (Akit egyébként mi, magyarok oroszosan Brodszkijnak írunkmondunk!) A Skandináviába gyakran látogató, s a Jouni Inkalát talán személyesen ismerő Nobel-díjas orosz-amerikai poéta versbe idézése azért is fontos számunkra, mert egyenes ági testvére egy varázslatos Tamási Áron-novellának, a Rendes feltámadásnak:

1081

Milyen odaát? Viszketnek-e a szárnyaid? Készült-e már rólad több száz felhőkönnyű mellszobor?... ……………………………………………….. Meséltek, mondd, egymásnak vicceket? S amikor kezet fogtok, valóban átjárja-e kezetek a másik kezét? S hogyan ismerek rád, amikor majd ama sorsdöntő nap elkövetkezik? (Brodsky emlékére) Végül érdemes felhívnunk a figyelmet arra is, hogy Észak sokhúrú-sokhangú költője az átszellemült komolyság mellett egyszersmind az irónia mestere is. Megannyi szeretetteljes csipkelődés minden sora, amikor Shakespeare közismert, feleségét, szegény Anne Hathawayt köznevetség tárgyává tévő, „my second best bed”-testamentuma ürügyén szépen leporolja, emberivé, s gyöngéivel együtt is közelibbé, szerethetőbbé teszi „Vilmos mester” sokszor kultusz fakította, távoli alakját: Egyik legjobb ágyán kívül őrá testálta szifiliszét, csontritkulását és szemölcseit. Kifizetetlen whisky-számláit, egy sor molyrágta parókát, valamint kéziratai száraz zizegésének emlékét, mely a deszkafal túloldalán farsangoló svábbogarakra emlékeztette. (Shakespeare özvegye) Egy bizonyos: a Finn Irodalmi Információs Központ méltó vállalást (és nem vállalkozást) támogatott ezzel az igényes és értékes kötettel, amely remélhetőleg országszerte eljut a finn–magyar baráti társaságok berkeibe is, olyan közösségekbe, amelyeknek tagsága számára nem csupán Jouni Inkala lelki tájai ismerősek, hanem – a nagy távolság ellenére – a földrajziak is.

Kassától Kamerunig Marek Vadas: A gyógyító. Tóth Annamária fordítása. Mário Domcek illusztrációival. Magyar Napló, 2013

Kettős időutazás érzése fogott el a kassai, de életének több mint kilenc esztendejét Afrikában töltő Marek Vadas novelláit olvasva, s az egyenrangú alkotótársának tekinthető Mário Domček linómetszeteit nézegetve. A könyv egyrészt visszaröpített a kései 1082

hatvanas és a hetvenes évekbe, amikor a latin-amerikai mágikus realizmus Magyarországot is meghódította, másrészt 1970-be, amikor az Európa Könyvkiadó megbízásából készült első lektori jelentéseimet éppen angol nyelvű afrikai irodalomról, elsősorban nigériai szerzők munkáiról kellett írnom. Marek Vadas harmincegy, elsősorban Kamerunban játszódó, de többek között Gabonba is elkalauzoló novellája olyan, mint egy harmincegy igazgyöngyből álló, tökéletes füzér. Egyetlen szeme sem talmi, nem olcsó hamisítvány. S egy másodpercre sem kelti bennünk azt az érzést, hogy az afrikai meséiért, s e novellagyűjteményéért rangos díjakkal kitüntetett szlovák szerző a magát „feketére mázoló” európaiak egyike, aki a siker, az egzotikum kedvéért suvikszolja magát, puszta üzleti számításból, az egykor Budapesten is oly divatos, ál-négerkedő jazzmuzsikusok mintájára. Ezek az elbeszélések pontosan olyanok, mintha egy bennszülött szerző munkái lennének, ráadásul a legcsekélyebb modorosság nélkül. Még azt is meg merjük kockáztatni, hogy sok Angliában, Franciaországban iskolázott afrikai szerzőnél nagyobb hitelességgel vegyíti munkáiban a fekete kontinens csodákkal és szörnyűségekkel teli életének elemeit. Ha pedig vándormotívumot keresnénk a kívül-belül míves szépségű kis kötetben, arra is hamar rábukkanunk. A haláltánc-ábrázolások – s itt mégis érezzük azért az író európai kultúráját, gyökereit – sorában a legszebb az Így mulat a halál, amely egy régi-régi film, a Fekete Orfeusz világát is felidézheti bennünk: „A helyiség egyik sarkában a Halál ült, és újságot olvasott. A helyiek finom ételekkel és italokkal kínálták, de ő nem kért semmit, úgy ült ott, mint olyasvalaki, aki összeszorított fogakkal bosszúra készül… A táncolók között egy copfos, fiatal nő hirtelen kapkodni kezdte a levegőt, csodásan szép melléhez kapott, majd már nem is zihált, erősen sípolt a tüdeje, végül feldobta a lábát a levegőbe. Egy percig remegett, és a halál már a vállára is vette, pedig tényleg nagyon fiatal volt.” A jellegzetesen afrikai motívumok közül kiemelhetjük a nők boszorkányos erejét, kisugárzását felidéző opusokat, köztük az Egyszer barna, egyszer feketét, a Repülő asszonyokat, s a műfaj csúcsának számító Yolát. Ugyanúgy, mint Kamerun zászlajában és címerében a vörös szín, e kötetben is uralkodnak, fontos szerepet kapnak a betegségekkel, gyógyulással, vagy éppen annak kudarcával végződő történetek, a középpontban az élők és a holtak világa közötti párbeszédet biztosító orvos-varázslóval, a ngangával. Nem is lehet ez másként, egy olyan, még csak 1960 óta önálló, korábban megosztott angol és francia gyarmatként élő, minden varázsa mellett mindmáig nagyon szegény ország esetében, amilyen Kamerun. Elég, ha belegondolunk, hogy az oda utazóknak a hastífusz, a hepatitis A és B, a járványos agyhártyagyulladás, a kolera, a veszettség, a sárgaláz és a malária ellen is fel kell vértezniük magukat. S ha már az orvoslásnál tartunk, érdemes odafigyelnünk A bajszos orvosnál című opusra is, amely egy gaboni, közelebbről lambarénei kirándulás emléke. A főhős – egyértelműen maga az író – az Albert Schweitzer-emlékmúzeum meglátogatása után a szellemek közreműködésére nyomorék, félkezű kaucsukszedővé változik, de, végül, maga is varázserőhöz jutva, visszabújik igazi bőrébe, igazi énjébe: „Kihúztam a lelkét saját fehér testemből, míg csak ki nem aludt a fény a szembogarában, amikor a lélek napvilágra került, ledobtam a földre. A fekete rémülten feljajdult, és rohant, hogy elbújjon a falu első szobra mögé. …Visszatértem a saját testembe, hogy önmagam lehessek.” Aki az eddig elmondottak alapján 1083

azt feltételezheti, hogy e kis könyv lapjain aránytalanul több a mágia, mint a realizmus, azt megnyugtathatom, e két elem mindvégig finom egyensúllyal jelenik meg az írásokban. Beszédes példa erre A gyógyító című novella, amelyben az európai orvosok és a törzsi gyógyító minden erőfeszítése ellenére pusztulásra ítél egy fiatal lányt egy halálos élősködők okozta betegség, a bilharziózis. Erről a mindmáig legalább évi 280 000 életet követelő trópusi kórról a magyar olvasók a negyvenes évek egyik nagy sikerű orvoséletrajzában, ifj. Thanhoffer Lajos Kongó, Orvosi táskával Afrika földjén című könyvében olvashatunk, amely a Kamerunnal szomszédos afrikai országok egyikében játszódik, s amely akár hasznos kalauz, avagy háttérolvasmány is lehet Marek Vadas elbeszéléseihez. Így többek között az alábbi sorok: „Hatalmas erős férfiak gyenge bábokká váltak egy összetört aggastyán reszkető kezében és a megátkozott emberek annyira hisznek az átok erejében, hogy a varázsló gyakran rendkívüli akaraterejének rabjává válnak.” A kötetnek az afrikai kultúrát és hitvilágot a fehér kontinenssel és a kereszténységgel leginkább összekötő darabja a Hogyan született a halál, ez a szellemes-csattanós, a kígyó mellett egy anyóssal, s alma helyett varázsgyökér-kóstolgatással megfejelt bűnbeeséstörténet. Szólnunk kell végül a lélektanilag kevésbé megrendítő, eszköztárában talán kevésbé látványos, inkább realizmusközeli Vadas-írásokról is, amelyekben mindig az őslakók húzzák a rövidebbet az őket minden lehetséges módon kijátszó fehérekkel szemben. Ilyen, felejthetetlen dramolett a Beau Regard Szálló, amelynek kameruni tulajdonosához, ártalmatlan betévedőnek álcázva, a szegény férfi nagyra törő terveit kajánul hallgatva állít be egy, a kis vendégház történetében legelső nem afrikai vendég. Akiről kiderül: megvette, s még aznap leromboltatja az eddigi gazdájának az életet jelentő, nyomorúságos épületet. Ugyanebbe a csoportba tartozik Az új munka című miniatűr, amely ugyancsak egy szállodában játszódik: az Akwa Szálló piros mundérba bújtatott, szerencsétlen londinere kénytelen ráébredni: biztosnak érzett kenyere csak illúzió, vélt jobb sorsa egy pillanat alatt semmivé foszlik, az emberi közöny és a gonosz varázslat összjátékának eredményeként. Csak remélni merjük, hogy bestsellerek mohó lapozgatásától hangos világunkban sokan felfigyelnek erre a költészettel és varázslatos elemekkel teli kincsestárra, amelynek olvasása ugyan helyenként nem könnyű feladat, de a figyelmes olvasóknak életre szóló élményt adhat. Még azoknak is, akiket a távoli földrészek, az egzotikumok egyébként nem vonzanak. Tóth Annamária magyar szövege tökéletesen alkalmas a mágikus és a realista elemek érzékeltetésére, finom, hiteles és árnyalt, néhol egyenesen költői szépségű.

1084

Montivilliers-tõl Budapestig Thierry Loisel: Öt olasz novella. Barna Anett fordítása. Kijárat Kiadó, Budapest, 2011 Thierry Loisel: Tollbavágó történetek. novellák, Bereczki Péter Levente fordítása. Kijárat Kiadó, Budapest, 2011

Mi, magyarok annyira megszoktuk a hátrányos nyelvi-világirodalmi helyzetünkön kérõdzõ, önsajnáló nyafogást, hogy többnyire nem szentelünk kellõ figyelmet, szeretetet azoknak a nem magyar anyanyelvû külföldieknek, akik egy-egy világnyelv biztos hajóját otthagyva a mi szépséges szavaink lélekvesztõjén (vagy éppen léleknyerõjén?!) hajózva, több esetben akár Magyarországra áttelepülve folytatják életüket, munkájukat. Az egyik ilyen, tiszteletünkre és szeretetünkre méltó, s egyértelmûen kockázatvállaló emberünk a tanár-mûfordító angol Bernard s. Adams. Õ a Balaton-felvidéken telepedett le, hogy régi literatúránk több remekének – például Bethlen Miklós és árva Bethlen Kata mûveinek átültetése után – most éppen szepsi csombor Márton Europica varietas címû útirajzát szólaltassa meg shakespeare népének nyelvén. És ugyanígy merész szellem az 1955-ben, a Le Havre melletti Montivilliers-ben született Thierry Loisel is, aki 2008 óta él Magyarországon, s aki csáth géza, Örkény István, Kosztolányi Dezsõ és mások mûveinek tolmácsolása mellett arra is vállalkozott, hogy franciául írott mûveiben méltó helyet biztosítson második, választott hazájának, hangsúlyosabbá téve az eddig eléggé szórványos magyar témákat az írott szó világában. Loiselhez ugyan nem köt (még) olyan személyes ismeretség, barátság, mint Adams tanár úrhoz, de olvasói hála, kötõdés, rokonszenv annál inkább. eddig megismert két munkája nyomán valóságos szó-tájanatómust ismerhettem meg benne, olyan íróembert, aki minden kifejezést gondosan és kapkodó századunkban szokatlan komótossággal mérlegel, s minden gondolat kibontására csak és kizárólag pontos szike rezdülésekkel vállalkozik. Prózája úgy költõi, hogy soha, egyetlen mondat erejéig sem lilul el, s ugyanígy soha nem fullasztja mondanivalóját édes, cukrozott verbális rózsaszirupba. Az elsõként megismert Thierry Loisel-könyv az Öt olasz novella több szempontból közeli rokona Joszif Brodszkij Velence vízjele címû lelki útirajzának. A rokonság nem elsõsorban abban rejlik, hogy Loisel is Olaszországba, bár nem velencébe, hanem Firenze, Orvieto, Perugia, Assisi és Bologna városaiba kalauzol el bennünket. Hanem abban, hogy a nobel-díjas orosz-amerikai költõ-esszéíróhoz hasonlóan õ is túllép a nyakunkba zúduló kulináris útikalauzokon és felszínes, önmutogató/önkeresgélõ Itália- és Provence-könyvek egyforma tócsáin – és újrateremti a Lawrence sterne óta hiába vágyott „sentimental Journey”, vagyis az „Érzékeny utazás” mûfaját. Amely nem egyszerûen távoli helyszínek és emberek bemutatása, hanem komoly lélektani vállalkozás a meglátogatott helyek mellett (vagy inkább: elsõsorban!) az 1085

utazó, a narrátor személyének teljesebb megismerésére, megismertetésére. Aki tehát puszta bedekkerre, vagy olcsó utazás-illúzióra vágyik, széles ívben kerülje el az Öt olasz novellát. Aki ellenben hajlandó idõt és figyelmet szánni egy belsõ utazásnak, az bátran ismerkedjék meg ezzel az öt, tenyerünkbõlelménkbõl könnyen kiguruló gyöngyszemmel. A kis episztolafüzér elsõ darabja Firenzébe vezet bennünket, ahol a san Frediano-bazilikába, az ádám és Éva kiûzetését ábrázoló freskóhoz juthatunk el; olyan szellemi zarándoklat ez, amellyel a szerzõ csak harmadik flórenci útja során tudott szembenézni, számítva arra, ami be is következett: hogy Masaccio híres képe láttán a kiûzöttek iránti részvét minden sejtjében meg fogja rázni. Az író következõ sétája, Orvietóban, egy rémálomba torkollik: szent Patrik híres kútjának mélyén egy tizenkét-tizenöt éves, öngyilkos lány vérét látja kavarogni. Perugiában, umbria fõvárosában, a Fontana Maggiore, a nagy szökõkút közelében pedig a minden messzirõl jött látogatót meg-megkísértõ unalom veszi át a hatalmat fölötte. Ritka az a klasszikus útikalauz, amely az unalmat sem titkolja… Hogy azután az assisi epizód olvastán ismét torokszorító izgalmat érezzünk, amikor a krónikást egyszerre két mûvészet ereje keríti a hatalmába. Bach muzsikája kerül itt elsöprõ erejû interferenciába az építõ- és képzõmûvészet csodájával, a santa Maria sopra Minerva kápolna barokk oltára elõtt, ahol a német mester egyik korálját hallgatja: „egyetlen hang sem hiányzott a boldogságból. Mert minden itt volt ebben a kápolnában, Bach zenéjében. Úgy éreztem, mintha valami rejtélyes oltalom ejtett volna rabul. Rejtélyes és kegyes.” Ha a madarak szentjének városa az oltalom, a menedék élményét adta az írónak, úgy az ötödik olasz város, Bologna, egyértelmûen a félelemét. Idegenvezetõje itt, A csók címû fejezetben, sandra, egy hároméves kislány, pontosabban az õ kis árny alakja. sandra létezõ személy volt; 1980. augusztus 2-án egy olasz neofasiszta szervezet, a nAR terrortámadásának egyik áldozata. A rettegés, már a könyv fedõlapjának csontváz-keze és ijesztõ címe alapján, nem hiányzik a Tollbavágó történetek címû Thierry Loisel-novelláskötetbõl sem. A puritán rövidségû, de vallomásos erejû Elõszó néhány sora feltétlenül idézésre méltó: „De mit is akar a szerzõ? általában a szerzõ? Olvasnivalót szeretne a kezünkbe adni. Adni. szövegeket, melyek úgyszólván könnyen olvashatóak. Azután persze ki-ki maga dönti el, ínyére való-e, avagy sem. A keret azonban – általában – a cím. Több, címzetes okból kifolyólag is. A többi már csak a jelentés kérdése. Mely, ha fel is ragyog, örökké tovább kénytelen keresni önmagát.” A novellák sorából elsõként Az elveszettet érdemes kiemelni, amelyben a fõhõs agyát – az egyiptomi mumifikálásra emlékeztetõ módon – az orrán keresztül távolítja el egy bizonyos Barnabé. És a végeredmény: ha akarom, maga a megváltás, ha akarom, maga a megtestesült borzalom. A fizikailag kiürült koponyában nyugalom lakozik ugyan, de a mûtét eredményeként megérkezik 1086

az elviselhetetlenül könnyû lét: „A lét telítettségének érzése lassanként elhalványult, egyre könnyedebbnek éreztem magam. Fejem könnyû volt, igen, egyre könnyebb.” Az Egyedül az albatroszok között a baudelaire-i örökség folytatása, költõi prózában, egy sebeibõl életre ápolt. mitikus madárról. ugyancsak a sebek, a sebzettség jelenik meg, ráadásul Buñuel filmbéli látomásaira emlékeztetõ módon, A kéz címû elbeszélésben, amely egyszersmind a szerelem kérlelhetetlen szépségének metaforája: „Mikor óvatosan végigsimítottam a szeretett lény langymeleg ujjain, s erõszak nélkül megpróbáltam lefejteni õket a mellkasomról és szívemrõl, rémülten vettem észre, hogy keze is velük jött, teljesen magától és önállóan, s miután olyan szorosan rátapadt a bõrömre, mint a kagyló a sziklára, saját ujjaimmal szedhettem, gyûjthettem össze, miközben bõrömön félelmetes vérpatakot hagyott hátra… vértõl csöpögõ kéz, melyet hajnalban imádott asszonyom testébõl téptem ki. Aki megcsonkítva mindörökre hû akar maradni hozzám.” A csonkulás, a sebek világába vezet bennünket A kendõ címû, ugyancsak az abszurd határán lebegõ szerelmi történet is, amelynek szerelmespárja a velencei karneválok színpompás maszkja helyett takarhatatlan torzulásokkal, varas arcbõrrel kénytelen tovább élni. Lassacskán megismerve Loisel világát, ebben az elborzasztó jelenésben ismét a szerzõ sajátos szerelemfilozófiáját vélhetjük felfedezni. ennek leegyszerûsített lényege: nincs, nem létezik olyan párkapcsolat, amely hosszan megélhetõ volna veszteségek, sokszor egyéniség vesztés és fizikai bántalmazások nélkül is egyre szaporodó, láthatatlan sebhelyek nélkül. A Büntetlenség, A megfelelõ ajtó, A szent szív, Az ideg-rángás és számos további elbeszélés azért jelent különösen is sokat nekünk, magyaroknak, mert a Deák tértõl a Jászai Mari térig, s életünk sok-sok megszokott helyszínéig kalauzolja azokat az olvasókat, akik számára Magyarország csak fikció, s még nem jutottak túl a triviális Budapest-Bukarest fõvárosnév-tévesztésen. A Tekervényes gyökerek címû opus Loisel állandó drámai hõsét, az Idegent (voltaképpen az író alteregóját) norvégia dermesztõen szép tájain, Bergenben, Oslóban és Munch képeibe „belépve” kalauzolja. Az idegenvezetõ itt is éppúgy egy titokzatos, villi szerû gyermek, mint az olasz útikönyv bolognai fejezetének kis sandrája. visszatérve a magyar témájú novellákhoz: ezek közül kétségkívül a Torlódás a legmegrendítõbb, rekviem egy „Békési úr”-nak nevezett, de voltaképpen bárki-lehetne idõs szomszédért: „s mégis: arra sem vitt volna rá a lélek, hogy Békési úr fogkeféjét kidobjam. Tiszteletlenség lett volna. Éppúgy a tárggyal, mint gazdájával szemben. Persze, biztos, hogy nem tiltakozna. egy kicsit túlérzékeny vagyok.” Aki így ír egy nevenincs magyar öregember elhagyott tárgyiról – az nem Idegen többé, hanem nagybetûs Baráti Lélek. Különösen, ha a gyûjtemény A pecsét címû darabjára gondolunk, amelyben a szerelmes férfi József Attila Ódájának fordításával igyekszik meggyõzni, végleg meghódítani vonakodó kedvesét, Arnolphe-ot. egyszóval, egy magyar versre akarja bízni azt a varázslatot, amelyet általában olyan, világszerte idézgetett versekre bíz1087

nak a szerelmes férfiak, mint – mondjuk – William Butler Yeats Ronsard költeménye nyomán kivirágzott Ha megöregszelje: „Az eredményre büszkén, dobogó szívvel, türelmetlenül vártam, hogy bejelenthessem Arnolphe-nak, végeztem a lehetetlen feladattal, de még ennél is jobban vágytam arra, hogy teljes egészében felolvashassam neki a költeményt… A végeredmény: szakítottunk, egyszer s mindenkorra. Durván. véglegesen.” Ha ezek után bárki úgy érezné, Loisel mindig tragédiába fullasztja olvasóit, örömmel jelenthetjük: téved. Természetétõl nem idegen a – többnyire vitriolos – humor sem, errõl bárkit meggyõzhet A káposztaleves címû, pompás kis fogyókúrás komikus eposz és a Húsgöb, amelynek megszállott erdõjáró fõszereplõjét egy „jártanász” (értsd: ortopéd sebész) szabadítja meg egy lépteit gúzsba kötõ, gyötrõ fájdalmat okozó kinövéstõl. e szerény kis könyvkínáló végén csak egyetlen feladatunk lehet: kitartóan fohászkodni azért, hogy a magyar olvasók – mindkét kötet fordítójának elegáns teljesítménye nyomán – ugyanazzal az elmélyült figyelemmel forgassák a lassacskán tiszteletbeli magyarnak számító francia szerzõ munkáit, mint õ a mi irodalmunk remekeit. Harsány sikert nem merek ugyan egyik könyvnek sem jósolni, a mai közízlés valamelyes ismeretében, de egy kicsi, állandó, elszánt és értõ Thierry Loisel-olvasótábort – feltétlenül.

vízesés, Lofoten – Tószegi Zsuzsanna fotója.

1088

LUkÁCS LaUra

Rendhagyó recenzió Mo Yan: Szeszföld – Beszélgetés a fordítóval, Kalmár Évával

Mo Yan kínai író kapta 2012-ben az irodalmi nobel-díjat. számos regénye közül elsõként a Szeszföld címût (1992) jelentette meg magyarul a noran Libro Kiadó (2013), Kalmár Éva kitûnõ fordításában. nem véletlen, hogy mindjárt ezzel kezdem, mert a fordító közremûködése és a recenzió mûfajában szokatlan személyesség nélkül aligha lennék képes hitelesen beszámolni errõl a könyvrõl. ezért ennek az írásnak a végén interjú formájában folytatom az eszmecserét a Szeszföld legavatottabb értõjével és tolmácsolójával, Kalmár Évával, aki a regényhez fûzött utószavában amúgy is több könyvismertetõvel felérõ módon igazítja el az olvasás élményétõl némileg döbbent olvasót: elhelyezi Mo Yant a kortárs kínai irodalomban, viszonyítja nyugati irodalmi hatásokhoz, ízelítõt ad mûveinek kritikai visszhangjáról és nobel-díjának vegyes fogadtatásáról. Már a regény elsõ lapjainál az volt az érzésem, hogy soha nem olvastam semmi hasonlót, és ez a benyomás – jóllehet késõbb felismerni véltem különbözõ írástechnikákat, amilyen az álomszerûen szürreális, asszociatív gondolatfolyam, az elbeszélõi nézõpontok váltogatása, és mûfaji betéteket (pastiche?) – nemcsak végig megmaradt, hanem erõsödött is. Természetesen az a tény, hogy a Szeszföld szatíra, szélesre tárja a fantázia kapuit a sokszor tébolyodott, apokaliptikus, brutális, visszataszító vagy horrorgyanús látomások, vagy éppen a jelzõk, hasonlatok dzsungelszerûen szövevényes, gyönyörû képei, folyton átalakuló, mozgó, lélegzõ, színes, hangos és szagos burjánzása elõtt. A Szeszföld áradó prózája azért nehéz olvasmány, mert a rengetegben egy pillanatra sem szabad elveszíteni a szálat: a dúsan indázó növényzetben vág utat magának a történet – azaz, inkább történetek –, a szín folyton változik, egyik a másikba olvad. ennek ellenére a Szeszföld nagyon is tudatosan, sõt furfangosan megszerkesztett regény, legalább négy, vagy inkább két pár, jól elkülöníthetõ hanggal, amelyek egymásnak válaszolgatnak, és így görgetik elõre a történetet. Aki tehát a „sztorira” éhezik, ugyancsak megkapja a táplálékát; keményen meg kell dolgoznia érte, de megéri. A „sztori” pedig – ha lehetséges lecsupaszítani egyáltalán – valahogy így festene: Tom Por, a tartományi népi ügyészség különleges nyomozója azt a különleges feladatot kapja, hogy utazzon szeszföldre, és derítse ki, igaz-e a rettenetes gyanú, amely szerint az ottani vezetõ tisztviselõk és pártfunkcionáriusok pirított fiúcsecsemõt esznek. szeszföld az a – természetesen nem 1089

létezõ – kínai város, ahol idõtlen idõk óta mérhetetlen mennyiségû szeszt iszik a nép, ahol az erjesztéstudománynak felsõfokú kutató- és tanintézménye van, és ahol hihetetlen eledeleket fogyasztanak (például szamár nemi szervét) a mitikus figurákból és hús-vér emberekbõl összegyúrt polgárok. szeszföld az orgiák, a szabadosság és a kifinomult gasztronómiai kegyetlenkedés városa. Amint Tom Por a helyszínre érkezik, azonnal elkezdik leitatni – ám itt megtorpan az elbeszélés, hogy levélben színre léphessen Li Akó, a szeszföldi erjesztéstudományi egyetem „kavarástan szakos doktorandusza” és amatõr író: mestere, Mo Yan figyelmébe ajánlja magát, és egyúttal elküldi az elsõt azon kilenc írás közül, amelyek tagolják Tom Por nyomozásának történetét. Mo Yan válaszol a becsvágyó fiatal író levelére, és írásait továbbküldi a Nemzeti Irodalom szerkesztõségébe, a neves lap azonban egyiket sem közli. Li Akó elsõ elbeszélésének címe – nem egészen meglepõ módon – Alkohol, az utolsóé Szeszvár. A két író tehát levélben társalog egymással, mindig Li Akó legújabb mûve ürügyén, és ehhez a két hanghoz társul kettejük elbeszélése, Mo Yan nagyjából lineáris regénye, és Li Akó kilenc novellája. csakhogy mind a ketten ugyanarról írnak – szeszföldrõl, a kannibalizmusról, a szesz mindent átható, éltetõ erejérõl, az állatokkal kegyetlenül elbánó emberrõl, a romlottságról és a korhadó társadalmi struktúráról –, figuráik találkoznak, hol innen, hol onnan köszönnek vissza, sõt egy idõ után gyanút fog az ember, hogy a regénybeli Mo Yan író „ellopja” tehetségtelennek nem mondható fiatal írótársa novelláit, és beépíti a maga regényébe. Persze végeredményben ez is történik, és ebben az értelemben nagyon is nyugati ez a különös kínai regény; az egymásba fonódó történetetek úgy beszélnek ugyanarról, hogy mégis másról szólnak, vagy fordítva. Mintha a regénybeli Mo Yan, vagy akár Tom Por nyomozó egy-egy gondolatát kapnák föl és tágítanák novellaméretûre Li Akó dermesztõen fantáziadús, szertelen, kissé kimódoltan dilettáns írásai. sor kerül az elsõre a könyvben leírt számos lakoma közül, amikor is Tom Por és az õt vendégül látó bányaigazgató, párttitkár és egyéb helyi hatalmasságok irreális összetételû és mennyiségû finomságokat esznek, literszám döntve magukba az alkoholt. Mo Yan tobzódik az étkekben („…evett tenyérnyi nagy veres tengeri pókot, nyújtófavastag, piros, fûszeres olajban felszolgált homárt, zöldes zellerlében úszó zöld páncélos teknõcöt, mely olyan volt, mint egy álcázott, modern tank, aranysárgára sült, sárgára párolt hunyorító csirkét, olajban úszó, tátogó vörös pontyot, csengettyûs pagoda alakzatban tálalt párolt kagylót, és egy nagy tál piros hónapos retket…”), melyek egyre képtelenebbé válnak, és elõkészítik a fõ-fõfogást: a pirított gyermeket. Tom Por ekkor azonban már olyan részeg, hogy maga sem tudja, valóban embert eszik-e, vagy – mint helybéli asztaltársai gyõzködik – más, növényi és állati alkotóelemekbõl mesterien összerakott, gyermek formájú étket. Li Akó sem rest, késõbbi írásaiban beszámol a fecskefészekleves alapanyagának beszerzési módjáról, egy szamárlakomáról – egy egész állat testrészeit 1090

készítik el más-más módon –, amelyet törpe pincérlányok szolgálnak fel az ugyancsak törpe Yu Icce kocsmájában, egy szakácsmûvészet-óráról, melyet Li Akó tulajdon anyósa tart a „gõzben párolt kacsacsõrû emlõs” és a „vörösre pirított fiúgyermek” elkészítésének titkairól, a „majomborról”, és még sok másról. Mint egy folyamatos crescendo, amely mindig ugyanoda ér föl (vagy le?): a tökély jegyében elkövetett, szívtelen öldöklés rettenetéhez. Li Akó második novellája a beszédes Húsgyermek címet viseli. egy falusi házaspár hajnalban szeretõ gonddal megfürdeti, felöltözteti, megeteti legkisebb gyermekét, majd az apa útra kel vele, hogy a vendéglátó Fõiskola Különleges Terméket Felvásárló részlegébe vigye – mint sokan mások aznap reggel. Útközben találkoznak össze a vörös ruhás, pikkelyes bõrû, átható tekintetû fiúcskával, aki a késõbbiekben „kis kobold”, majd „csodagyermek” néven szerepel, és lázadást szít a jó pénzért felvásárolt és halálra ítélt „húsgyermekek” között. ugyanõ késõbb felbukkan Tom Por történetében is, majd, újra Li Akónál, mesehõssé, az igazság bajnokává, a szegények és kiszolgáltatottak védelmezõjévé alakul át, sõt fuzionál a törpe kocsmáros, Yu Icce alakjával. ebben a regényben különben sincs állandóság: nem élesek az alakok körvonalai, semmi nem tudható egészen biztosan, még az sem, hogy valaki él-e vagy tényleg meghalt, mintha valami részeg köd ülné meg érzékeinket. Tom Por például találkozik egy sofõrnõvel, aki hol goromba, trágár némber, hol ellenállhatatlanul csábos kéjnõ, aki tõrbe csalja, hol õszintén szerelmes asszony, hol törpével fetrengõ közönséges ribanc. Tom Por fölébred a szörnyû tivornya után (másnaposságának leírásában Mo Yan felülmúlhatatlan, ahogyan más közérzetek, testi-lelki állapotok leírásában is: majdnem minden eredeti, szokatlan benne – rendkívül sok hasonlatot használ –, az összhatás mégis tökéletesen találó), és próbál tovább nyomozni, de ismét szürreális események hátráltatják, melyek nem véletlenül kapcsolódnak egytõl egyig az evéshez (a kegyetlenül levágott öszvérpata, az összefogdosott kabócák és a csirkefejben kikeltetett rizsszem – megannyi ínyencség). Li Akó következõ elbeszélése – Szamár utca – pedig szeszföld szamármészárszékei és szamárvendéglõinek világába vezet. Mindkét író világából ismerõs alakok bukkannak fel, mindkettõjük szövegében egyre sûrûbben követik egymást a kis történet-betétek, az elbeszélés fõ folyamába foglalt kis portrék, groteszk skiccek, csodás anekdoták, még archaikus szöveg is, a jelenben játszódó esemény(ek) évszázadokkal korábbi párhuzama. A regénybeli Mo Yan levelei mintha egyre nagyobb elégedetlenséget sugallnának Li Akó írásaival szemben, ugyanakkor mintha mégis közelítene Li Akóhoz. Az utóbbinak a novellái, például az Icce, a kiváló címû, már-már tõrõlmetszett mese, de legalábbis „mágikus realizmus”, miközben maga Mo Yan is a szürreális felé halad: hõse, a nyomozó, miután épphogy szabadul a sofõrnõ karmai közül, végül embert öl – álmában a törpe kocsmárost, és magát a sofõrnõt, a valóságban egy öreg veteránt –, és innentõl fogva olyan szó-, képés mozgásözön következik, amelynek égbe röppenõ lóvá változott motorbi1091

ciklije, eltörhetetlen, mégis rugalmas bilincse, ismételten felbukkanó alakjai, mámoros természeti képei, tobzódása színekben, szagokban, hangokban és hasonlatokban nem hagy kétséget afelõl, hogy Tom Por álmot lát. Mindamellett sok más is van ebben a regényben: emberi viszonyok sajátos ábrázolása, a tisztelettõl az undorig; a szépség szinte kézzelfogható szemléltetése – csakúgy, mint a visszataszító testi folyamatoké –, a hidegvérû gyilkolás részletezõ, már-már perverz leírása. Olykor politikai utalások, szlogenek, népbutító kommunista szólamok, követendõ kultúrpolitikai elvek úsznak be a szövegbe (Li Akó például „dokurealistának” tartja az írásait, pedig amit õ ír, minden, csak nem tényirodalom), amitõl ez a víziószerû, elrugaszkodott próza mégis erõs gyökerekkel kapaszkodik a valóságba. Miután tehát a szerencsétlen nyomozó gyilkolt, és tudja, hogy befellegzett neki, már csak a fiát szeretné viszontlátni, mielõtt meghal; és miután Li Akótól megtudtuk, hogyan készíti az arany sarlósfecske hímje a nyálából a fecskefészket (amely méregdrága, és a belõle készült levesnek csodás erõt tulajdonítanak), hogyan készítik a majmok a csodálatos majombort, és miként festenek az évszázadok óta szamárvér áztatta utcakövek – mindezek után tehát Tom Por elõbb önkívülethez közeli állapotban keresi az utat a fiához, míg egy kivilágított folyami hajó fedélzetén meg nem pillant mindenkit (a halottnak hitteket is), akivel korábban találkozott. Az utasok épp vacsorához készülõdnek – a fõfogás pedig változatlan. Tom Por tiltakozna, ám ekkor beleesik egy pöcegödörbe, és elsüllyed. végül mint önmagától eltávolított szereplõ megjelenik Mo Yan, az író; Li Akó ugyanis meghívja szeszföldre, a „majomborünnepre”, valamint azért, hogy megírja Yu Icce páratlanul érdekes élettörténetét. Mo Yan elfogadja az ajánlatot, és életében elõször ellátogat a városba, amelyrõl könyvet írt. A valóságos Li Akó és más szereplõk is színre lépnek, és elbizonytalanítják az írót: vajon jól ábrázolta-e õket? vajon megfelelõ sorsot szánt-e nekik? Fikció és valóság összeér, egybemosódik; erre számos példát hozhatnánk a „nyugati” világirodalomból, sõt a magyarból is. Mo Yan, a regénybeli, megkettõzõdött író hasonlóan végzi, mint nyomozója az elsõ lakoma után: az utolsó oldalon az asztal alá issza magát – és véget ér a regény. A recenzens belátja, hogy nem sikerült „ismertetnie” a könyvet; hogy a „sztori” másodlagos, és az igazi élvezetet az agytornáztató eredeti hasonlatok, szóképek, szinesztéziás élmények jelentették, vagy az olyan sosem képzelt bornevek, mint a „Zöld Hangyatúrás” vagy a „Tizennyolc mérföldes vörös”, egyszóval, Mo Yan barokkosan áradó nyelvi megjelenítõ ereje, fantáziájának zabolátlan ugrásai. A fentiek ellenére, és annak ellenére (vagy éppen ezért), hogy Mo Yan három évig írta ezt a könyvet, a végeredmény nem kelti a mesterséges erõlködés, eredetieskedés benyomását. valami különleges született, és hogy miért az, vajon csak nekünk az-e, és hogy miként lehetett magyarul megszólaltatni – ezek a kérdések vezettek arra, hogy a fordítóval, Kalmár Évával folytassam a Szeszföldrõl való gondolkodást. 1092

LuKács LAuRA Mo Yan termékeny író, és ez a regény nem a legújabbak közül való. Miért erre esett a választásod? KALMáR ÉvA Mo Yan 55 íves(!) nagyregénye, a Dús keblek, kövér fenekek (Fengru feidun) nem volt meg nekem, bár a nobel-díj után az író ingyen hozzáférhetõvé tette minden mûvét a világhálón (kínaiul), és én is letöltöttem. A Szeszföld azonban nyomtatott formában is megvolt, és – ami még fontosabb – nagyon tetszett. Érdekes, európában szokatlan mûnek tartom, nagy „világnyelveken” is megjelent. egyébként egy másik regény is szóba jött, el is kezdtem fordítani: az Életre-halálra fáradtan (2006) címû, amely az ötvenes évektõl 2000-ig végigmegy Kína történetén, és a fõhõse egy földesúr. 1950-ben meggyilkolják, leszáll az alvilágba, majd mindenféle állati alakban újjászületik – ez természetesen buddhista vonás –, és úgy éli végig a népköztársaság több korszakának történetét. csakhogy ez a regény vidéken játszódik, és én nem éreztem magam elég jónak abban, hogy a falusi nyelvet élethûen visszaadjam magyarul, hiszen tévút lett volna megpróbálkozni valamiféle magyar népiességgel, tájszólással, tájszavakkal. Lefordítottam belõle egy keveset, de nem hatott természetesen, míg a Szeszföld hangjára azonnal rátaláltam, annak ellenére, hogy tele van borzalmakkal, és a sokszor trágár, szexuális utalásokkal megrakott szövegben bõven volt minek utánanéznem. Még egy kaján megjegyzés: valami azt súgta, hogy Magyarországon az alkohol-téma érdeklõdõ fülekre talál majd… – Az utószóban említed, hogy Mo Yan „megosztó” személyiség, a Nobeldíjának sem örült mindenki; ugyanakkor az ilyen „megosztó” írók szoktak igazán karakteres, nagy tehetségek lenni. – Igaz, a nobel-díját nem fogadták egyöntetû lelkesedéssel, de leginkább az emigrációban élõk fanyalogtak, és elsõsorban politikai okból, szerintük ugyanis Mo Yan „túl közel” áll a hatalomhoz. Otthon, Kínában, de azt hiszem, Tajvanon sem merült föl hasonló kifogás, legföljebb voltak (mindig vannak, emlékezzünk például günter grass nobel-díjára), akik úgy vélték, más író „jobban megérdemelte volna”. Az otthoni kritika inkább Mo Yan modernségének szólt, bár mindenki örült, hogy végre egy Kínában élõ kínai írót díjaztak, és – ahogy ilyenkor lenni szokott – elkapkodták a mûveit. Másfelõl, Mo Yan nagyon is kritikus hangot üt meg – kínai módra, burkoltan, de úgy, hogy odahaza minden olvasója értse. A fordításnak ezt a réteget volt a legnehezebb – majdnem lehetetlen – visszaadni; ami a kínai olvasónak egyértelmû utalás, nekünk sokszor nem mond semmit. A „megosztó” jelzõ másik tartalma pedig az, hogy valóban nem mindenki tudja végigolvasni a Szeszföldet, és ez nem irodalmi elõképzettség kérdése. nekem olvasott és kevésbé olvasott barátaim is ellentétes visszajelzéseket adtak: bár a többségnek nagyon tetszett, volt, akinek egyszerûen nem bírta a gyomra. – Olvasás közben az volt az érzésem, hogy folyton a naturális és a szürreális határán billeg. Minden tapintható, fogható, szagolható, látható – hihetetlenül hat az érzékekre. 1093

– egy interjúból tudjuk, hogy ez az író tudatos törekvése. Beleképzeli magát a leírt jelenetbe, és úgy próbálja továbbadni a benyomásait, hogy az olvasó is lássa a színeket, szagoljon, halljon, érezzen át mindent, mintha maga is ott lenne. naturalisztikus részletességgel láttatja velünk például egy állat leölését, a rostokat, szöveteket, zsigereket, a vért. egy fejezetet – amelyikben Li Akó anyósa a pirított gyermek elkészítési módját magyarázza (és szemlélteti) az egyetemi hallgatóknak – félre is kellett tennem; utólag fordítottam le, amikor elég erõsnek éreztem magam hozzá. – A föltálalt gyermek mindig fiú. Kínában az egy-gyerek politika miatt nagyon elbillent a nemek aránya, sokkal több a fiú… – A Húsgyermek címet viselõ Li Akó-novellában kerek perec kiderül, hogy a különleges étkeket felvásárló részleg csak fiúkat keres. De fontos tudni, hogy 1990 táján, amikor a Szeszföld íródott, még nemigen hallatszottak kritikus hangok az egygyermekes családmodellel szemben. Az egykepolitika – különösen, mert kötelezõ az egy gyerek, a több gyereket szankcionálják – elkerülhetetlen következménye, hogy felborult a nemek egyensúlya, hiszen az egész keleti világ a fiú ágon való örökösödésre van berendezkedve. A lánymagzatokat tüntették el, a fiúkat megtartották… – Nemcsak kannibalizmus, hanem rengeteg másféle lakoma is van ebben a könyvben. Állandóan esznek, többnyire pukkadásig. Nem tudott nem eszembe jutni A nagy zabálás címû film… abban is van valami több, hiszen nem csak a zabálásról szól, a zabálás valami mást is jelent. Itt mit jelent? – Azt gondolom, a filmben másnak a jelképe a zabálás, mint itt. Kínában a helyi elõkelõségek mást sem csinálnak, mint banketteket adnak – egy bizonyos korszakban nálunk is ez volt a helyzet. De egyébként is, ha Kínában vendégül lát valaki (nemcsak bankett, hanem egyszerû baráti meghívás keretében), akkor a háziak nagyon ki akarnak tenni magukért. Mindig rengeteg az ennivaló, és az ötödik fogás után mindenki úgy érzi, egy falattal több sem megy le a torkán. De mind a tizennégyet végig kell enni, és ahogy hozzák õket egymás után, mindegyik annyira csábító, hogy nem lehet nem enni belõle. ez – hogy ha éppen nem éheznek, akkor néha agyoneszik magukat – része a kínai kultúrának. Mo Yan sok helyütt megírta egyébként, hogy menynyit éhezett gyerekkorában, vagyis az éhezés felõl nézve megint csak más távlatba kerül az esztelen pazarlás, az érzéki élvezetek – itt az evés – végsõkig fokozása. egy kantoni mondás szerint „mi mindent megeszünk, aminek négy lába van, kivéve az asztalt, és mindent, ami repül, kivéve a repülõgépet”… – A kabócát is…? – Azt valószínûleg csak az az éhezõk, kínjukban… – Sok ilyenrõl olvashatunk ebben a könyvben; szuperínyencségnek tálalt étkekrõl, amelyek eredete talán rettenetes éhínségekre vezethetõ vissza. – És ami ehetõ, annak minden részét megeszik, semmi nem megy veszendõbe. A híres „pekingi kacsából” például csak a tollát nem fogyasztják el; még a tisztára mosott belét is megpirítják hagymával – egyébként nagyon 1094

finom. A Szeszföldben egy szamarat fogyasztanak el hasonló módon, vagyis minden porcikáját. – Persze parodizálva, hiszen nagyon nem anatómiailag darabolják azt a szegény szamarat. – Igen, de a paródia elemei valóságos dolgokból vannak összerakva – és fölnagyítva. A regénytörténetben például egy Diamant Furu nevû helyi hatalmasság harminc pohár szeszt hajt le, mégsem rúg be. A könyv végén pedig – a „valóságban”, amikor a regénybeli Mo Yan a helyszínre érkezik – ez mindössze három pohár. vagyis tízszeres nagyításban kell elképzelni a paródiát. – Írod az utószóban, hogy a kínai fordítás egyik nehézsége az írásjegyek asszociációs tartományából fakad. Tehát abból, hogy az írásjegy már ránézésre is a jelentésén túli gondolatokat, érzeteket ébreszt, és ezt majdnem képtelenség visszaadni. Bár a nyugati nyelvekben és írásban is lehetnek áthallások, mégis nehéz ezt elképzelnem. Hol a határ? Mikor olvas „jól” az ember kínaiul? Ha állandóan asszociál? És mennyivel számosabbak a fordítói dilemmák, mint ha egy európai nyelvbõl fordítanál? – Óvatosan merem azt mondani, hogy sokkal nehezebb a dilemmákat megoldani, de igenis lehet kínaiból fordítani. Ránézel egy írásjegyre, és asszociálsz – fonetikus írású nyelvekben ez azért nem fordul elõ, mert hallod ugyan, de magának a szónak a képe nem mond semmi különöset, nem ad többletet. Például a „szesz” szó írásjegyében benne van a vízre utaló három pont-csepp, vagyis amint ránézel, tudod, hogy valami folyékony dologról lesz szó. A másik játéktere az írásjegyeknek – és Mo Yan játszik is vele sokat – a homonimák adta lehetõség. Az írásjegyet kiolvasva eszedbe jut a (teljesen máshogyan írt, de azonosan hangzó) homonimája, vagyis egy újabb asszociációs lehetõség. ezt persze jól ismerik a nyugati nyelvek is. – Többet igényel-e az olvasótól a kínaiul olvasás? Ha én olvasom magyarul, nekem szegényesebb az élményem? – Az írásjegyekbe bele van kódolva, hogy értelmezheted másként, ez mindenképp többlet, potenciális írói eszköz – bár kérdés maradhat, hogy szándékosan élnek-e vele… Az olvasónak az írásképrõl eszébe jut valami más, egy másik lehetséges olvasata ugyanannak a mondatnak vagy szövegrésznek. Ha tudatos a játék, Mo Yan néha még jelzi is, hogy „tessék, kérem figyelni, még egyébre is kell itt gondolni!”, máshol meg nem – ám ettõl az olvasó még mindig beleolvashat mást. – És amikor az író jelzi, hogy ezt most másképp is lehet, sõt ajánlatos olvasni, akkor mit csinál a fordító? – A könyv elején például, ahol farönkök között sétálnak a szereplõk, és Mo Yan figyelmeztet, hogy itt egy közmondásra is kell gondolni, homonimákkal játszik, mert a farönk ejtése megegyezik a közmondás egy részével. A közmondásnak is külön jelentése van, a konkrét tárgyaknak is, és ehhez még egy harmadik réteg (az elbeszélésé) is csatlakozik. Majdnem megoldhatatlan feladat volt. Olyan kínai íróknál, akik tudatosan bánnak a modern irodalom esz1095

közeivel, sokszor elõfordul hasonló, a hagyományos realistáknál inkább csak a véletlen mûve. További nehézség, hogy a kínai írásjegyek között háromezer éves is lehet, vagyis nagyon jól kell tudni, mikor jelentett az az írásjegy valamit, és mikor esetleg mást. ezeket az archaikus formákat bizony nem könnyû visszaadni. Tehát egy „asztal” jelentésû archaikus írásjegy pusztán a megjelenésével közölheti, hogy itt amolyan régimódi, billegõs kis asztalkáról van szó, nem akármilyenrõl… – Különlegesek Mo Yan jelzõi, hasonlatai, de érzékletesek, találóak, és nagyon sûrûvé teszik ezeket a szövegeket. A képi kínait te le tudtad fordítani képi magyarra, arra „kényszerítve” az olvasót, hogy állandóan lásson. Miközben a többi érzéke is folyamatosan meg van dolgoztatva. Vajon azért ilyen különleges ez a próza, mert az író kínai, vagy azért, mert õ ennyire különleges? – Mo Yan mindenképpen különleges; a kínai nyelv különösen gazdag szólásokban, közmondásokban, fordulatokban, és õ százszámra használja õket. A szövegnek ez a rendkívüli komplexitása, és hozzá ez a szerkesztésmód korábban nem volt jellemzõ a kínai irodalomra; ez utóbbit inkább a nyugatiaktól tanulták el. Mo Yan ízes, sokszínû nyelve, elbeszélõ stílusa mégis a régi kínai regény hagyományából is merít, s ebbõl együttesen alakítja ki a maga megdöbbentõen különleges írói világát.

1096

KÜLFÖLDI SZERZŐINK PETER HANDKE (1942) osztrák író. A grazi egyetemen folytatott jogi tanulmányokat. Első írásai a Manuskripte és a Konkret c. folyóiratban jelentek meg. Elsősorban sprechstückjeivel (beszédjátékaival) vált ismertté. Ezekben újfajta, képek nélküli színjáték műfaját teremtette meg, amely szavakban mutatja meg a világot, „mint a szavakban benne létezőt”. A szószínház ezzel az antiszínház egy lehetséges változatát hozta létre. Későbbi darabjaival, például a Kasparral (1968), amelyben először egyvalaki, majd egyre többen

elsajátítják a nyelvet, hogy ezáltal alkalmazkodjanak egy adott rendhez, ám egyszersmind erőszakot is tegyenek rajta, a szcenikus színház irányába lépett. A Nagyvilág többször közölte. FJODOR MIHAJLOVICS DOSZTOJEVSZKIJ (1821–1881) klasszikus orosz író. ALF PRøySEN (1914–1970) norvég író.

1097

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 e-mail: [email protected] számlaszámunk: Új világ Alapítvány 11740023-20055318 A nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc nyomta a Borsodi nyomda Kft. Issn 0547-1613 Terjeszti a HIRKeR Rt., az nH Rt. és az alternatív terjesztõk. elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap üzletág. elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap centrumnál (Bp., vIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új világ Alapítvány 18186062-1-11