1 osztályok 2
104
9. b Osztályfőnök: Kovács Géza 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.
Aradi Júlia Birghoffer Tamara Bognár Márk Dallos Martin Donáth Botond Fülöp Máté Gaskó Simon Horváth András Jávor Ádám Karancsi Zsófia Kereszturi Dóra Kubik Csenge Lini Ákos Lovász Berta Magyar Laura Mészáros Blanka Moró Júlia
A legjobb tanulók: Rieder Anna Róza 5,00 Birghoffer Tamara 4,93 Mosoni Anna 4,93 Nagypál Petra 4, 93 Rácz Julianna 4,93 Karancsi Zsófia 4,86 Magyar Laura 4,86
18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33. 34.
Mosoni Anna Nagy Emese Nagy Viktória Nagypál Petra Nguyen Hoang Hai Pásztor Rebeka Rácz Julianna Rieder Anna Róza Simon Mihály Stéger Sámuel Szabados Gegely Szabó Kitti Szántó Marcell Szlovák Balázs Tóth Orsolya Tőke Barnabás Zarándy Lilla
A jelentősebb osztályprogramok: október Babilon-center november Fővárosi Nagycirkusz május Rendőrmúzeum május métázás május látogatás a középiskolások országos pénzügyi és gazdasági oktatóközpontjában
1 osztályok 2
105
A nomád tábor „Számoljunk egy napra fejenként 20 grammal. Tehát vagyunk… hányan is?! Negyvenhárman. Igen. És ott leszünk öt napig. Akkor az összesen annyi, mint…” „Várjunk csak, állj-állj-állj! És mi van, ha valakinek felgyorsult a bélperisztaltikája?! Vagy ne adj’ Isten, leállt?!” És zeng az egész busz a nevetéstől. Sofőrünk ideges pillantásokat vet hátrafele, majd mélyen sóhajt egyet. Feltételezem, fejben épp a tökéletes bosszút fontolgatja ellenünk. Mondjuk, mi lenne, ha kirakna minket egy erdő közepén, és ott hagyna egy hétig? Nem is rossz, nem is rossz… Pedig mi igazán nem tehetünk róla. Nemhogy megdicsérnének, amiért érett, trefortos tanuló módjára még utolsó 9. b-s napjainkat is számtanpéldákkal töltjük. Csakhogy fiatalok vagyunk. Jókedvűek. Kalandvágyóak. Szabadok. Túl vagyunk minden év végi javító feleleten és vizsgán. És éppen nomád táborba megyünk. Másfél óra elteltével tágra nyílt szemmel figyeljük, ahogy a sofőr bácsi megvalósítja ördögi tervét (persze csak miután felveszi a visszafele tartó a-sokat, akikből nem sikerül sok érdemi információt kiszedni a nomáddal kapcsolatban, de sebaj, majd feltaláljuk magunkat). Ugyan nem a semmi közepén rakott ki minket, hanem Csehbányán, de a változás így is könnyen érzékelhető. Az utolsó kísérletek az angol wc használatára csúfos kudarcba fúlnak. Az apró településnek még csak egy boltja sincsen. És akkor elindulunk. Most már tényleg. Eleinte még erősen és vidáman bandukolunk szalmaszállal a szájban, ízlelgetve a nyár első napjának friss levegőjét. Meglehetősen idilli. Versenyezni, hogy ki barnább, ki hozott több fölösleges holmit, jókat derülni az Ákossal utazó plüssmacin, visszaidézni a sok integető kezet Kelenföldön, meg magunkat a hátizsákokon ülve… Azok a fránya hátizsákok! Ugyanis miközben mi szép nyugodtan igyekszünk a táborhely felé, a táskák nehezedni kezdenek. Először van a tényleges súly, 16 kg, már akkor kétszer akkora a batyu, mint én, de még valahogy ki lehet bírni. De amikor 20 perc után már 20, fél óra elteltével 30 kilósnak tűnik a teher… Végül úgy érzem, a saját súlyommal megegyező cuccot cipelek, és így vannak vele a többiek is. Arról nem is beszélve, hogy egy félreértés miatt egy hatszemélyes, 21 kg-os sátor is velünk tart, gazdája nem lévén, az izmos és kitartó osztálytársak küzdenek vele. Mészáros tanár úrék igyekeznek megkönnyíteni a dolgunkat, és negyedóránként pihenőket iktatunk be farakások környékén, de így is óriási az üdvrivalgás, mikor végre elérkezünk a Rétre. A Rét az a rét, amit Öreghálásnak hívnak, és közvetlenül a táborhelyhez vezet. A domb aljáról két csapás indul. Persze először a rossz irányúra lépünk, utunk a susnyásba vezet. Látszik, hogy minden rendben van a társasággal, mert ez az apró malőr csak tovább növeli a jó hangulatot. Fél óra múlva már mindenhol állnak a sátrak. Hiába, a túlélésért küzdünk, a vadonban vagyunk. Vagy legalábbis valami hasonlót érezhet Barnabás, aki első látásra szerelembe esik a tűzrakó helyen talált őzkoponyával. El is nevezi Taksonynak, felszúrja egy karóra és a továbbiakban úgy riogat minket, hogy éjjel elemlámpát állít az állati ma-
106
1 osztályok 2
radvány két szeme közé. Ezúton is köszönet érte. A tábortűzhöz fa szükséges. És megindul a leginkább „közkedveltségnek örvendő” program, a rőzsegyűjtés. „Egy öl fa, az tudjátok mennyi? Kinyújtod a kezed, képzeld el, hogy háromszor olyan hosszú karod van, ezt hajlítsd be, az egy öl.” Így vágunk neki a feladatnak. Én személy szerint ezt élvezem a legjobban. Faágakat más faágakkal kettétörni bár elég primitív tevékenységnek hangzik, de valójában nagyon vicces és rendkívül jó stresszoldó. Hát még mikor valami hordágy-féle eszközt próbálunk összetákolni szállítás céljából. (Nem sikerült.) Első kör után meglehetősen büszke arccal távozom, hiszen megvolt fél öl, amit hoztam, még hozok ugyanennyit, és kész. Hoztam hát ugyanennyit. Na, még egyszer ugyanennyit kéne. Ezek után elég értetlen arcot vágva nézek szegény tizenegyedikesre. Egy harmincketted öl – hallom, ahogy beírja valaki másnak. Aha, szóval itt van a kutya elásva. Azonban egy óra sem telik bele, és összehordjuk a kellő mennyiségű fát. Így visszagondolva, örök hála a minket macerálóknak, hiszen ha nincs a tábortűz, biztosan szétfagytunk volna este. Még van egy kis időnk sötétedésig, így egy rövid bemelegítő sétára indulunk. Öröm átélni, ahogy felcaplatunk a dombra a naplementében. Hirtelen két fejet vélek felfedezni a derékig érő fűben. Martin és Misi kergeti egymást őrült sebességgel. Aztán ismerkedünk kicsit a térképpel, megbeszéljük az alapvető jelöléseket. Csak az kaphat vacsorát, aki válaszol három kérdésre. Ha nem sikerül, a kajasor végére kell állnia. (Persze senki nem maradt éhen, de volt, aki megszenvedett a krumplistésztáért.) És még egy tanulsága is van a mai napnak… Ha az osztályfőnök úr előttünk halad, és mégis hiába kiabálunk neki, hogy „Kovács tanár úr”, „Kovács Géza tanár úr”, „Géza bácsi”, de nem hallja, akkor sem szabad a becenevét kiáltani. „Gyerünk, menni fog!” – hallom barátnőmet (személyi edzőmet). Fogmosás nomád módra, avagy a Titanic jól ismert jelenete, melyben „Leo köpni tanítja Kate-t”. Szereposztás: Jack: Cseni, Rose: jómagam. Miért is van erre szükség? A fogkrém nem éppen jó a természetnek, így az emésztő fölött mosunk fogat. Az emésztőt a srácok ásták („munkásököl vasököl, oda üt ahova köll”, gratula a jómunkás-embereknek), és egyébként moslékot öntünk bele. Elképzelhető, hogy már a gödör környéke sem fest túl szépen. Hát ezért van szükség a tréningre. Sajnos, reménytelen eset vagyok, így a továbbiakban balerinákat megszégyenítő ügyességgel a gödör széléhez lopakodom, és imádkozom a létező összes istenhez, hogy ne most jöjjön el életem legkínosabb pillanata, és ne essek bele abba az átkozott emésztőbe. A tábortűznél nagyon meghitt a hangulat. Még kicsit idegenkedve a helytől, de családiasan dúdoljuk a kedvenc dalainkat. A hideg viszont fogcsikorgató. Magamra veszek minden ruhadarabot, amit az 50 literes hátizsákban elhoztam. Van rajtam egy póló, három pulcsi, egy kapucni, két leggings, egy sízokni, egy sál, és egy sapka. Nem csoda, hogy Juli szó szerint akkorát nevet mikor meglát, hogy kiesik a sátorból, hiszen kinézetem erősen hajaz egy hajléktalanéra. Az éjszaka során csak egyre hidegebb és hidegebb lesz. Félóránként riadok fel arra, hogy őrületesen fázom. Mint később kiderült, a többiek is ugyanezt tapasztalják. Egyik ébredésem éppen az első napsugarakkal történik. Lenyűgöző és hihetetlen
1 osztályok 2
107
élmény, ahogy a csendet hirtelen egy madár éles füttye töri meg, majd két percen belül már ezer másik társa is dalol. A következő, végső ébredéskor már pattanok is kifelé. Napos vagyok. Meglepetésemre odakint már melegebb van, mint a sátorban. A többi sátorból néhány napostársam botorkál a konyha felé, ahol a tizenegyedikes lányok már javában a napi koszt előkészítésével foglalkoznak. Frissen és üdén. Le a kalappal! A mákos gubához való kiflit aprítjuk, hagymát pucolunk, körözöttet keverünk, mosogatunk, és közben csak beszélgetünk és beszélgetünk, olyanokkal is, akikkel sajnos úgy hozta eddig a sors, hogy nem kerültünk közelebbi kapcsolatba. Úgy elrepül az a másfél óra, mintha nem is lett volna. Jó dolog naposnak lenni. Majd kirándulni indulunk, együtt az egész osztály. Megtanuljuk a tájolót használni, zöld a mező, színes a rét, a ház ugyan nem a völgyben ül, hanem a domb tetején, és Fodor-tanya a neve, de az ég fenn ugyanúgy kék. Megyünk és nevetünk -és fulladnak az allergiások-, míg meg nem érkezünk egy kerítéshez. Tanácstalanul meredünk a békésen legelésző szürke marhákra. Megvizsgáljuk a térképet. Kétfelé mehetünk haza. Van egy biztos út, meg egy rövidebb, de kérdéses, hogy megtaláljuk-e, egyáltalán létezik-e. Persze kockáztatunk. Az első nap lelkesedése és naivitása. Oh, azok a gondtalan napok, mikor még azt hittük, hogy minden út, ami a térképen van, az a valóságban is létezik. Így körülbelül két órát túrázunk még. Félúton megpihenünk tízóraizni, elnyúlunk egy hatalmas farakásokon és azt képzeljük, hogy favágók vagyunk, és épp szieszta van. Kezdünk beleszeretni az erdészetbe. Már a Fodor-tanyánál gyalogolunk vissza, mikor egy hátizsákos hölgyet pillantunk meg a távolban. Nemsokára Weiszburg tanárnő csatlakozik hozzánk, aki csupa szeretetből kísért el minket, amit ezúton is nagyon köszönünk. Az örömteli találkozás után visszamasírozunk a táborba. Később jóllakottan állunk neki a további munkálatoknak. Lapulevelekből és faágakból fürdősátrat építünk, pakolunk, ásunk, sütőt tapasztunk sárból. Gumicsizmában gázolunk a patakban. Jéghideg. Mi, lányok, fürdésnél csak lavórból öntögetünk, azonban a fiúk kemény népség. Füli fel is állítja a patakban-fekvés rekordját, 10 perc 40 másodperccel. Befut Samu is, aki egy futós rendezvény miatt érkezett később. Már csak Blankát nem tudhatjuk körünkben, akiért kezdek komolyan aggódni, lévén nagyon jó barátnőm és mivel már egy fél napja itt kéne lennie. Nem is érkezik róla semmi hír egészen estig. Éppen mosoga-
108
1 osztályok 2
tok a konyhán (fúj, de gusztustalan az a mosogatólé), mikor két énektanár lép mögém. Megfordulok, és felváltva beszélnek, és mosolyognak, és elmondják, hogy Blanka sajnos ma még nem tud itt lenni velem, pedig nagyon szeretett volna, de holnap reggelre ideér, és megígéri, hogy rengeteget fogunk partizni. „Vagyis valami ilyesmit mondott az anyukája, nem jegyeztem meg mindent, meg szakadozott is a vonal, mert alig volt térerő. De addig nem engedték letenni, amíg Blanka ezt meg nem üzente neked.” – meséli Mészáros tanár úr, én pedig szabályosan könnyezek a meghatottságtól. Tudom, nagyon személyes, de elbeszélőként egyszerűen muszáj megörökítenem a nomád számomra egyik legtökéletesebb pillanatát, mikor két ember szívvel-lélekkel átadja nekem, hogy egy harmadik szeret. Egyébként Blanka valóban megérkezik másnap reggel. Idekerülése történetében szerepel többek között olaszul beszélő autómentő, veszprémi kisgyerekes család nappalija, doktorandusz és mágnesvasút. Este azonban egyéb is történik. Gyanúsan eltűnnek a tizenegyedikesek és a tanárok. Valami készül. És sejtéseink beigazolódnak, hirtelen furcsa szavakat skandálva és törzsi táncot járva vesznek körül minket. Beavatási szertartás következik. Napos csoportonként válunk indián törzsekké, összetartozásunkat a csuklónkra kötött azonos színű szalag szimbolizálja. Az Erdő Szelleme befogad minket, ha tiszteljük őt. Mi márpedig nagyon is tiszteljük. Új nevet saját magunknak választunk. Így kerülnek elő olyan gyöngyszemek, mint „Magas Les”, „Hosszú Lépés” vagy „Mezei Gyökér”. Persze inspiráló személyül kedvenc osztályfőnökünk szolgált, aki a „Nagy Horkoló” nevet választotta, gondolom kitalálható, mely szokására való tekintettel. Csapkodunk és huhogunk és rikoltunk és csatakiáltunk, mert az indián az vérbeli indián. Addig éneklünk, amíg a parázs fénye ki nem alszik. Másnap újabb kirándulás van soron. Reggel a vizes kannákkal súlyzózunk a konyha mellett. Fizikailag meglehetősen jól bírjuk a strapát. Szerintem azért sikerül ilyen jól az alkalmazkodás az új körülményekhez, mert akarunk alkalmazkodni, van abban valami, hogy minden fejben dől el. A mai séta különösen izgalmas, hiszen végre megtudjuk, mire kellett a fejenként egy darab sál, melyet Weiszburg tanárnő kívánságára hoztunk el. A játék lényege, hogy minden indiánnak (vagyis nekünk) van egy lelke (maga a sál). Ezt el lehet venni a másiktól, persze nem erőszakkal, de ha valaki óvatlanul otthagyja valahol, akkor el szabad csenni, de inkább mégis az alkudozás a lényeg. Például, szerezhetsz lelket valakitől úgy, hogy bevállalod az aznap esti mosogatást helyette. Az a csapat győz, aki a legtöbb lelket gyűjti be. Fülire sandítok, aki a csapattársam, és egy szakállas-öltönyös üzletember egy tizenhat éves fiú testében. Már dörzsöli is a kezét, és rohan tárgyalni Vikiékkel. Nem lesz itt semmi gond. A túra első fele igazán jól megy, lassan megtanuljuk összeegyeztetni a térképet a valósággal, és tízóraira majszolunk egy kis lekváros kenyeret. A gondok csak eztán kezdődnek. Kétfelé válunk, kétféle útvonalon megyünk vissza. Velünk nincs tanár, csak a tizenegyedikes kísérő nézi végig vesztünkbe rohanásunkat, ami akkor következik be, mikor Andris, eltervezve, hogy ő most akkor spontán lesz, mindenképpen a kocká-
1 osztályok 2
109
zatos és ismeretlen útvonalon akar menni. Az ám, de a keresett bauxitbányához nem találjuk az utat, van szerencsénk szép panorámához, de eltévedünk, a kullancsok gőzerővel támadnak… A helyzet még kevésbé vészes, hiszen besaccoljuk, hol lehetünk, de az egyik elágazásnál lehurrogják a térképet nézőket, és „spontán” belemegyünk egy mellkasig érő csalánosba. Visszaút semmi, előre még csalán úgy száz méteren át, benne egy aprócska csapás. Azon szenvedjük magunkat át valahogy, de még farmeron át is érezni, ahogy csíp, ráadásul mindenféle tüskés bokrokkal van befutva az a miniatűr út is, nehogy egyszerű legyen az ember élete. A csapat leggyengébb láncszeme Ákos, aki térdnadrágban tűri a megpróbáltatásokat, és egyetlen zokszó nélkül, hősiesen végigcsinálja a tortúrát. Innen további kétszáz méter meredek lejtő, sűrű erdővel. A faágakban mindenki elbotlik. „Melyik volt az, tesó?” És kínunkban jól megrugdossuk az ominózus faágat. Már látszik az alagút végén a fény, és kiérünk a kékkel jelzett betonútra. Levágjuk magunkat az aszfaltra, hanyatt fekszünk, és az sem érdekel, ha keresztülmegy rajtunk egy fákat szállító kisteherautó, csak ihassunk és pihenhessünk kicsit. Lassan pislogva felnézek, és látom, ahogy Simon felkapja a hátizsákomat, és eliszkol pár méterrel odébb, ahol elkezdi lecsomózni a lelkemet a szíjáról. A többiek egy pillanatig néznek rá. „Nem hiszem el, hogy még most is erre gondoltál” – mondják, én meg közben idegesen rágom a szám szélét. Egy lélek mínusz. Nem fog örülni a csapatom, a Füli meg a… várjunk csak?! Sejtelmesen elmosolyodom. Simon már vagy egy perce csomózza a sálat, mikor megszólalok: „Már nem azért mondom, de egy csapatban vagyunk…” Látom, ahogy lassan megáll a keze és leesik neki, majd nagyot nevetünk. A sál visszakerül a gazdájához. Hazafele is spontánkodva indulunk el, ugyanis nem mindenki fáradt még ki, persze eltévedés a vége. Közben Simon azzal szórakozik és szórakoztat minket, hogy taplógombákat ver le egy bottal a fák ágairól. Hirtelen elhajítja a botot is. „Ákos!” – ordít a haverjának megigézve, és igen, sikerül megtalálni a szabadkőművességre utaló jelet még egy erdő közepén, egy fa kérgén is (a Facebookon megtekinthető). Végül hatra érünk haza, éhesen, fáradtan, míg az osztály másik fele már három órája a táborban pihen. Ez van. De semmi sem szegheti kedvünket, ezért este a tűz körül óriási éneklést csapunk. Aki még nem ordította azt, hogy „Elindultak a cigányok a bálba”, pattogó szikrák közt, forgó körben, a füsttől megrészegülve, aki még nem fürdött a
110
1 osztályok 2
lovári nyelv szépségeiben (a jártasak extrákkal is megtoldották a dalszöveg alapját), hát az bizony nem tudja, miből maradt ki. Kolompol. Valami kolompol. Biztos a konyhában készülnek. Hümm. Elzsibbadt a bokám. Ne már. Valami zümmög. Szúnyog. És miért van már megint ilyen istenverte meleg? Vissza…alszom…nem, átfordulok a másik oldalamra, úgy kényelmesebb. Hmm…Hé! Ki ez a zsák hulla itt mellettem??? Ja, ez csak a Blanka a hálózsákban. Ja, akkor oké… Léptek. Valaki kocogtatja a sátrat. „Naposok, ébresztő!”. Húha. Semmi válasz. Nem reagálok, csak lélegzem. „Anna, ébren vagy?” – hallom valahonnan. „Igen” – motyogok, majd sűrűn pislogva valahogy kitámolygok a szabad levegőre. Előbb azért még elesek a gumicsizmámban. Éljen! Odakint napfény fogad, ránézek az órámra, június negyedike van. Hé! De én akkor nem is vagyok napos! Én másodikán voltam! Mi a halál? De akkor... És hirtelen mindent megértek. Az „Anna, ébren vagy?” kérdés a másik Annának ment, csak én félálomban azt se tudtam, hol vagyok, nemhogy a hangok irányát tudtam volna beazonosítani… Hát, ha már így alakult, használjuk ki. Visszaaludni úgysem fogok. Furcsa, mert utálok korán kelni, de itt valahogy minden más. A tűzrakó melletti farönkre telepszem, és hagyom, hogy a reggeli napsugarak simogassák az arcomat. Hamarosan csatlakozik hozzám Emese és Zsófi, előbbi mosolyogva, kapucniban, utóbbi szédelegve, mint egy erdei tündér és kobold keveréke, fésüli ki a hajából a füvet. Hamarosan egy vödör pucolnivaló krumpli érkezik, és mi fölé hajolunk, és csak dolgozunk csöndben, közben pedig halkan felcsendül az ébresztő. A Jeszenyineket énekeljük, „Elkártyáztam a gyönge szívem, suhogasd le a szoknyád hajnal…” és a szívem egyre ütemesebben ver, ahogy megelevenedik körülöttem a sok sátor és előmásznak a többiek. A reggeli halkrémért ugyan nem mindenki lelkesedik, de Weiszburg tanárnő egy isteni házi készítésű fűszervajjal megmenti a helyzetet. A délelőtti napos csoportonkénti túrázás tanulságai: jól kell beosztani az idődet; az is lehet jó fej, akit eddig nem ismertél közelebbről; nagyon kellemetlen úgy felmászni egy meredek hegyoldalon, hogy nincs ott a kijelölt lénia. Az eső a semmiből is elkezdhet esni. Elhagyott katonai telepen az öt másodperces szabály nem érvényes a leeső kajára, a földönkívüliek, a gonosz biztonsági őrök igazából csak egy csapat pihenni vágyó veszprémi fiatal; és a tábortól 50 m-re is el lehet tévedni. De mindig feltalálja magát az
1 osztályok 2
111
ember. Ugye, Petra? A számháború csodálatosan vicces, és ninja-bukfencektől kezdve a patak átugrásáig mindent bevetünk a győzelemért. Közben szürreális látvány fogadja a bujkáló játékosokat: a kék nomád Lada végre kimozdul a lapulevelek közül, a volán mögött Weiszburg tanárnő mosolyog, a hátsó ülésről néhány osztálytársam feje bukkan ki az ablakon. A Fodor-tanyához mennek forrásvízért. A tanyán egyébként egy sámán éldegél, aki saját sütésű kenyeret árul és egy meseszerű hintát szerelt a patak fölé. Késő délután pedig a napos csoportonkénti Ki mit tud? zajlik, mesteri dalocskákkal, rímekkel és érthetetlen western jelenettel. Azonban nem csak mi készültünk produkcióval. Hatalmas vigyorral figyeljük, ahogy Mészáros tanár úr és Weiszburg tanárnő előad egy dalocskát Billről, a cowboyról. „Túl sok az énektanár egy négyzetméteren” – nevetnek, de kivételesen nincs igazuk. Így pont jó. A vacsora túrógombóc, ami hihetetlenül finom, és egyértelműen kedvencnek nyilvánítjuk. Eljön a tájséta napja. Arra ébredek, hogy Berta és Julcsi épp indul. Reggel az orvosi sátor bejáratánál találkozunk a sorstársaimmal. „Íme, a csórók herionja” – bámul Simon vörös szemekkel az allergiagyógyszerre. Marci köhögve bólogat, én pedig rátüsszentek. Bundás kenyérrel a gyomrunkban indulunk, magunkkal viszünk pulcsit, térképet, tájolót, esőkabátot, almát, banánt, sajtkrémet, kenyeret és libamájkonzervet. A táv 18 km-es, a feladatot párban teljesítjük, a pontoknál kérdésekre kell válaszolni. Én Blankával megyek a vándorútra, mert mi már csak így nevezzük. Előtte azért lőnek rólunk egy „előtte” képet. Az „itt a piros, hol a piros?” játékban érzem magam, miközben a jelzéseket keressük. Ráadásul nincs annyi AKPH dalszöveg, amennyiből végig tudnánk ordítani 4 órát. Kiderül azonban, hogy a legjobb barátait az ember még fél km távolságból, hang alapján is felismeri. A baracklekvár finom, de az eper sokkal jobb. Jó érzés összemosolyogni a szembejövővel. Amikor már vagy húsz perce nem találunk egy pontot se, akkor sejthető, hogy baj van. Leintek egy markolót. Az elküld egy hatalmas kék szemekkel megáldott erdészhez. A távolban már Bakonybél házait látjuk. Útbaigazítást kapunk (szívesen elvinne minket dzsippel, csak vele van a kutyája is). Visszamegyünk az elágazáshoz. Végre megtaláljuk a vadetetőt, összetalálkozunk Fülivel és Barnabással, akik viszont nem hajlandóak segíteni az elveszetteknek. Inkább elindulnak egy lénián (rossz felé, haha) minket pedig hátrahagynak. Elveszetten állunk, az eső is szemerkélni kezd, úgy tűnik, nincs más választásunk, és már éppen indulnánk arra, ahonnan jöttünk, mikor égi segítség érkezik Márk és Misi személyében, akik ahelyett, hogy kinevetnének, hazavisznek minket. Közben minden erővel igyekszünk elbújni Barnabásék elől, akikre megorroltunk a cserbenhagyás miatt. Mikor ők keresnek egy pontot, amely nekünk is nehézséget okozott, persze megpróbáljuk támogatni őket. „Merre van a 11-es pont?” „Északra!” „Neked vagy nekem?” És kész. Kitör belőlünk a kacagás: – Na vajon kinek északra, Barnabás? Megyünk tovább. Építünk egy hidat a patakra. Elbontjuk a hidat, hogy másnak ne legyen. Beleesek a patakba, mert ki más esne bele, ha nem én? Blankával már 8 órája vagyunk az erdőben (a többségnek 5 óra volt az egész túra), nem akarunk visszamenni az egy kihagyott pontért,
112
1 osztályok 2
de szerencsére Márkék „megsegélnek” minket, és leraknak egy olyan helyen, történetesen az Öregháláson, ahonnan már lehetetlenség eltévedni. Nekünk sikerült. A naplementében gyalogolni a mező közepén, és énekelni a Vidéki sanzont meg „A viharon túl, szélcsenden innen” dalt elmondhatatlan érzés. Talán ezért esünk bele az első napi csapdába, és lépünk a susnyásba vezető csapásra. Innen legalább könnyű visszatalálni. Az „utána” képen egyetlen érzelem látszik az arcunkon: „Van Balaton-szelet?!” Mindenki visszatért, megvacsorázott és megnyugodott, így közös énekléssel és játékkal töltjük a búcsúestét. Utóbbi lényege a következő: egy önkéntes ideiglenesen távozik körünkből (a delikvens Andris). Ezalatt mi összebeszélünk, hogy azt mondjuk neki, kreáltunk egy történetet, ezzel kapcsolatban tegyen fel kérdéseket, és találja ki az eredeti sztorit. Mi azonban nem alkotunk semmiféle történetet, ehelyett Andris magánhangzóval kezdődő kérdéseire igennel, mássalhangzóval kezdődő kérdéseire pedig nemmel válaszolunk. Szegénynek persze sejtelme sincs az átverésről, ezáltal fantasztikus mese rajzolódik ki az Erdő Szelleméről, aki egy feketelyukban, elemlámpával a szájában világít az indiánságra, közben pedig email-t ír az emberiségnek az élet élvezetéről. A gond csak az, hogy a kérdések alapján háttérzene is van, amelyet enyhén paradox módon egy „angol, öreg, de még aktív, öttagú elektronikus zenét játszó együttes” szolgáltat. Andris azonban az iskola legbecsvágyóbb zeneguruja, és önérzetét erősen irritálja, hogy képtelen rájönni a (nem létező) banda nevére. Így végül kénytelenek vagyunk neki tapintatosan elmondani az igazat (értsd: ráordítunk, hogy „mindez csak az elmédben létezik”), Andris pedig a nap további részében pislogás nélkül és mozdulatlanul próbálja feldolgozni a helyzetet. Az utolsó napon csodával határos módon kivételesen pont befér a táskákba minden cucc. Letörten ülünk a holminkon. Még maradnánk egy kicsit. Egy hetet. Kettőt. De indulunk haza. Még leírhatnám, milyen érzés volt újra meglátni a falunk házait, hogy Mészáros tanár úr hogyan kért el egy vekni kenyeret egy nénitől, mivel utolsó napra mindenünk elfogyott, hogyan gyarapítottuk szegény, telefonnal rendelkező tizenegyedikesek telefonszámláit a várhatónál korábbi érkezés miatt. A tábor utolsó, teljesen nomád ízű pillanata mégiscsak akkor volt, mikor a cuccainkon ültünk körben a tűzrakó körül, ott volt mindenki, még a hippi és a finn sámán is, akik a táborra jöttek vigyázni a haladó nomádig. Ültünk, nevettünk, és köszönődalt énekeltünk egymásnak meg magunknak, amiért ennyi szeretettel, ilyen jó tábort csináltunk. Együtt. Mindenki. Rieder Anna Róza
