A nyúllövészetet lefújtam, a farmról elindultam a meszszeségbe. És meghallottam, óbégat megint a nagyanyám, mert átléptem a kertje határát. A hangja úgy hatott rám, mint az áramütés. Valamelyik távoli szomszéd karámja mellé szegődtem egy darabon, vonzott a szép negyedvér aranyderes ló nemes feje, izmos fara. Ráfogtam a winchemet, csak mert jólesett ilyen hatalmas állatot célba venni. Fölkaptattam a hegyre, és kezdtem kidögölni. Nagyanyám folytatta az óbégatást, élvezte, hogy visszhangzik. Akkoriban még alig voltam több százhúsz kilónál, no de az is csak súly. A kutya lógó nyelvvel követett. Végre lakatlan, embertől érintetlen részre értem. Egy nyugat felé dőlő öles fenyő tövébe ültem. Ott is utolért az öregasszony hangja. A kutya távolabb hevert le. Sose merészkedett mellém. Csak bámult rám az üveges szemével. Csillapítóan kellett volna hatnia rám a környezetnek, de még a tágasságban is rabnak éreztem
magam, a puszta gondolat olyan vihart kavart a koponyámban, hogy semmi ahhoz képest az összes alabamai hurrikán együttvéve. Jó fél órát maradtam, hátha enyhül a rosszkedvem, gallyakat dobáltam a kutyának, az meg cseszett visszahozni. Hosszabb, de kevésbé meredek ösvényen mentem le. A lábam sosem volt stabil, a túl gyors ütemű növés következménye nyilván, örök félelmem a ficam. Csak a nagyszüleim háza felé laposodott el az út. Néztem messziről a házat, és arra gondoltam, hányan költöznének boldogan egy idilli tó tőszomszédságába, pár mérföldre a Yosemite parktól, ahol én amúgy sosem jártam. Kábé száz méterre a háztól elém tűnt a nagyanyám. Az öregasszony a szobája ablakában háttal állt, nehogy szembe kapja a napot. A festőállványa fölé görnyedt. Mit festhetett? Úgy képzelem, gyerekkönyv-illusztrációt. Néha csak úgy magának is festett. Mindig tájképet. Hogy miért, magas volt nekem. Egyszer szóvá is tettem, amit rossz néven vett. Mendegéltem felé, nem gondoltam igazából semmire. Egy kis bosszúság, hogy, na, tessék, már megint itt van, ni, de semmi több. Úgy húsz méterem volt még vissza. Hallania kellett, hogy ropog a bakancsom alatt a szikkadt talaj. Nem fordult hátra. „Fordulj már meg, fordulj már meg” – mondtam magamban. Miért akartam, hogy hátraforduljon? Magam se tudtam. Annyi villant át az agyamon, hogy „Jaj, de kíváncsi vagyok, milyen a nagyanyaölés”. Tipikus kamaszhülyeség, csak éppen nem szokták tettre váltani. Türtőztettem magam jó tíz méteren keresztül, lassítottam, míg felhúztam a winchet, de ő nem fordult hátra, nem és nem, pedig tudta, ezek az én súlyos, határozott, máséval össze nem téveszthető lépteim. Vállamhoz vit-
34
35
5
tem a puskát, és tarkón lőttem. Az állványára rogyott, feldöntötte. Odamentem hozzá. Hasra esve elég groteszkül mutatott. Halott volt, semmi kétség. Nem gyűlöltem annyira, hogy hagyjam szenvedni. Két golyót eresztettem a hátába a szívtájon. Téma lezárva. Otthagytam, az eb döbbenten nézett. Aztán bementem a házba. Nem kellett az óbégatásától tartani, hogy „Al, le a bakanccsal, hol a papucsod!”.
6
Mikor bejelentették, hogy Kennedy halott, végképp eldobtam az agyam. A gyilkos brillírozott. Elhomályosítva az én nem kevésbé imponáló teljesítményemet, meg hát az én diadalérzetem a délután folyamán elpárolgott, és jól össze is zavarodtam. Arra gondoltam, irány az országút. De tudtam, nem jutnék messzire. Az olyat, mint én, a több mint két méterével rögtön kiszúrják. Elköthetném a nagyapám kocsiját is és gázt neki, de olyan a kombija, hogy falja a benzint, nekem meg nincs pénzem. Házkutatást tartottam. Elszórakoztatott, hogy a nagyszüleim helyébe képzelem magam, és kisütöm, hova dugdosták a spórolt pénzüket. Az öreg nem bízott eléggé a bankokban ahhoz, hogy betegye minden vagyonát. Pedig a Híd- és Útépítő Mérnökségtől a farmig nyilván megtakaríthatott azért vastagon. Kezdetnek belenéztem a tárcájába. A kabátja belső zsebében tartotta. Nem esett túl jól ilyet tennem. Mikor nagyapám meg37
jött a bevásárlásból, ott volt nekem a rohadt dilemma. Vagy hagyom, hogy megtalálja nagyanyám hulláját, magamra veszem az ezzel járó összes nyüstölést és neheztelést, vagy őt is kivégzem. Merem állítani, hogy egy-két hónappal a nagyanyám halála után fellélegzett volna, de hát példás rabszolga volt, láncai szerelmese. A kocsi behajtott a ház mögé, én meg arra jutottam, hogy rettenetes bánatot okoznék neki, ki se bírnám. Közeledett a behajtón, arcán az a jellegzetes megelégedettség. Intett felém, mutatta, hogy örül nekem, és még jobban lassított a garázsajtóban. Megállt, kikecmergett, nyújtózott egyet, aztán nyitotta a csomagtartót, lehajtotta a platóját. Fordult volna hátra, szólni, hogy segítsek, de nem hagytam neki időt, kétszer hátba lőttem. Kínzóan hasított belém az intelme: „Vigyázz, Al, ilyen kaliberrel ne lőj nagyvadra, kevés ahhoz, hogy megölje, de szenvedni szenved, ha nem a fején találod el.” Odarohantam hozzá. Térdre rogyott, fejjel a platóra. Két golyóval kilyukasztottam a koponyáját. Megkapta, ami járt. Kimentem a szabadba, hogy lenyugodjak. A nagyanyám megölése csillapította a dühöm, de az öreg megölése kiborított. Akkor oldalgott be a kutya, hogy elvonjon a sötét gondolataimtól. Mit csináljak ezzel a szerencsétlen döggel, hisz olyan vén már? Tétován odabaktatott megszaglászni nagyapámat, és óvatosan végigmért. Lekushadt a garázs betonjára. Tanakodtam, mi legyen vele, végül annyit mondtam: – Baszd meg, Bobby, nem váltom én meg az egész világot. – Elvártam volna tőle egy hálás pillantást. De semmi. Kimentem, vissza az udvarra.
7
Nagyapámnál beállt a hullamerevség, mire rászántam magam, hogy kizsebelem. A tárcájában találtam háromnégy napi vágtára elég papírpénzt, ráadásul a csomagtartóban az egyheti zaba is ott volt három főre. Csak kevés romlandó, kész istenáldás. A vért a kocsiról, ha jutott oda is, viszont nem akarózott letörölnöm. Nem mintha undorodtam volna, inkább babonából. Odébb húztam nagyapám hulláját. Még sose karoltam így, feszélyező érzés volt ölelkeznem ezzel a kihűlt testtel. Óvatosan ráfektettem a piros-zöld skót kockás plédre, amit maga alá szokott teríteni, mikor átvizsgálta a kocsija alvázát. Folytattam a házkutatást. Nem sok idő kellett, hogy rájöjjek, az ideális dugihely a kasszának az udvari bódé, ahová szarni jártak a nagyszüleim, mielőtt a benti új vécéket megcsináltatták volna. A vaskazetta a kimeneti könyökcső hajlatából került elő. Jó kis bankjegykötegek tartaléknak. A gondolat, hogy mindet ellopom, és bárki azt hiheti, képes voltam a pénzükért legyilkolni a nagy39
szüleimet, nagyon nyomasztott. A gátlásaim kerekedtek felül. Bementem a házba, fogtam a Bottint. Kikerestem a megyei kapitányság számát. Pillanatnyi habozás után tárcsáztam. Egy nő vette fel. A seriffet kértem. – Milyen ügyben? – Magánügy. – A seriff nem ér rá most erre, fiam, tudod, ugye, hogy meggyilkolták az Egyesült Államok elnökét. Mire én: – Honnan veszik, hogy a gyilkos ebben a posványban bujkál? – Hogy mondhatsz ilyet? Így szereted te a szülőföldedet? Ha így folytatod, fiam, megnézheted magadat! Nem tudom, ki volt a nő és pontosan mit csinált a seriff hivatalában, de röhejesen felhúztam azzal, hogy kimondtam, hol élünk. – Mit akarsz? – Lenne szíves szólni a seriffnek, hogy hívjon vissza? – Ki beszél? – Al Kenner. – Hogyan írják? – K, e, dupla n, e, r. – Honnan beszélsz? – A Woolf Creek farmról, North Forktól északi irányban hét mérföldre. – A főnök ismer? – Emlékeznie kell rám. Ebben biztos voltam. Nagyapám egy 45-öst tartott az éjjeliszekrényében, én is tudtam róla. Nagyanyám is tudta, hogy tudom. Mikor nagyanyám elment bevásárolni, a 45-öst eltette a retiküljébe, nehogy kísértésbe essek, és 40
kipróbáljam. Hát egyik nap felhívtam a seriffet: – Okvetlenül be kell jelentenem, hogy egy hatvanöt éves öregasszony egy 59-es Ford kombival egy 45-öst rejteget a retiküljében, mert ki akarja rabolni a Chase-t a város határában a North Fork-i útnál. – Még hozzáfűztem: – Az önök dolga intézkedni, én előre szóltam, és tudom, mit beszélek, mert az unokája vagyok. Az öregasszonyt fél tucat rendőrautó vette körbe, amint behajtott a bank elé a parkolóba. Kezeket fel, a kocsiajtó elé állították, és jó sokáig téphette a száját a közegeknek. Végül elengedték, de nem árulták el, honnan kapták a fülest, a zsaruk szeretnék elhitetni magukról, hogy nem szorulnak informátorra. Nagyanyám gyanakodott, de én tagadtam, hogy hogy ilyen baromságokkal cseszném az időmet. – Miért hívod? – Hogy értesítsem, megöltem a nagyszüleimet. – Átadom. A nő letette. Nyilván azt hitte, vicc. Bajos ám egy gyilkosnak feladnia magát az Amerikai Egyesült Államok elnöke elleni halálos merénylet napján. Elképzeltem, hogy én vagyok az a spinkó. Még ha magányos gyilkos tette is hűvösre az elnököt, attól még lehetett kommunistabérenc. A spinkó leszűrhette, hogy küszöbönáll az atomháború, már csak a saját tyúkszaros életéért reszketett, mit foglalkozott volna az amúgy is kriptaszökevény két vénséggel. Mindegy, én elindítottam a palackpostát, és máris jobban voltam.
