HUNFALVY JÁNOS ÉS AZ 1848/49-ES FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC PAGURKA ANNA (Hunfalvy János Fővárosi Gyakorló Kéttannyelvű Külkereskedelmi Közgazdasági Szakközépiskola és Gimnázium, Budapest)
A Hunfalvy János Külkereskedelmi és Közgazdasági Szakközépiskola - Buda első kereskedelmi iskolája - évek óta törekszik arra, hogy megtisztelő kötelezettségének eleget tegyen: a Hunfalvy nevet óvja a feledésbe merüléstől, őrzi a Hunfalvy testvérek emlékét, szellemi örökségét, idézi munkásságát. Emléktáblát állítottunk a Hunfalvy János egykori lakóházához - tusculanumához - vezető utcában, amelyet még életében róla neveztek el a budai polgárok. Mellszobra iskolánk bejáratát díszíti, és „szerencsét hoz” a reggelente hozzá forduló tanároknak, diákoknak. Mi újat tudnánk mondani most az olyan érdeklődőknek, akik egy-egy területen mélyebben ismerik munkásságát? Elhatároztuk, hogy a forradalom és a szabadságharc másfél százados jubileumán a nemzetőr Hunfalvy Jánosról emlékezünk meg röviden, s egyben valamennyit bemutatunk levéltári kutatásaink eddigi eredményeiből is. Fejezetek Hunfalvy János életéből az 1848-49-es évforduló kapcsán címmel először a cipszerek hazaszeretetéről, majd a ’48-49-es Késmárkról és nemzetőreiről ejtünk néhány szót, végül Hunfalvy János ekkori írásaiból, leveleiből idézünk egy-egy részletet. A szepesi szászok - azaz cipszerek - nyelve a dél-sziléziaival mutat hasonlóságot. Főleg Sziléziából települtek be a Szepességbe a XII-XIII. században. Viszonyukat 1271-ben V. István rendezte. A szepesiek nem tiltották meg magyar nemessé lett tagjaiknak, hogy birtokaikat megtarthassák, így területileg sohasem váltak külön egységgé; házasság révén is sok kapocs fűzte őket a magyarsághoz. Károly Róbert 1312-ben kiadott szabadságlevelében a szepesi szászokról mint a magyar hadsereg vitéz harcosairól emlékezett meg. Többségük mindig sorsközösséget vállalt a magyarsággal; részt vettek szabadságküzdelmeinkben is: Thököly alatt zászlót bontottak, csatlakoztak Rákóczihoz. Politikai szervezetük erős volt. Törvényeiket 1370-ben írásba
69
foglalták: Zipser Willkür, Landbuch. Amikor a 16 elzálogosított város visszatért Magyarországhoz, Mária Terézia megkísérelte úrbéri közösségekként kezelni őket, ám erős tiltakozással ellenálltak. A királynő ekkor adminisztrátort állított a Landgraf fölé. A kalapos király idejében is veszélybe került szabadságuk: II. József a provincia és a szabad királyi városok autonómiáját elvette, s a németet tette hivatalos nyelvvé. Válaszul a német ajkú, de magyar érzelmű szepesi szászok ettől kezdve egészen 1845-ig latinul vezették hivatalos jegyzőkönyveiket, tanúsítandó: a magyar hazához tartozónak vallják magukat, és parancsszóra még a saját anyanyelvűket sem fogadják el hivatalos nyelvül. 1845 óta a jegyzőkönyvek nyelve a magyar, egészen az első világháborút követő szomorú változásig. Az 1848-49-i szabadságharcban külön önkéntes csapatot szerveztek, hősiességükkel becsületet szereztek a 19. zászlóaljnak. Két csata zajlott a Szepességben: az iglói és a branyiszkói. Hadvezéri erényekkel is büszkélkedhet a szepesi szász nép: Görgey Artúr és Kray Pál is a Szepesség szülötte. Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalom első csatájában, a magyar szabadságért elsőként egy szepességi szász hazafi, W einhengst hadnagy áldozta életét. 1848. április 14-én gróf Zay Károly körleveleiben az alábbiak szerint foglalja össze a Szepesség akkori állapotát: „Honunk százados súlyos álmaiból reménydús életre felébredett. Visszanyerte felelős kormány őrködése mellett törvényes önállóságát, s a sajtószabadságot; kivívta minden honpolgárnak a törvény előtti egyenlőséget, a vallásbeli tökéletes viszonyosságot, a népképviseletet, közteherviselést, nemzeti őrseregre alapult honvédelmét, az úrbéri tartozásoknak kármentesítésseli megszüntetését.” A hála és testvéri kézfogás után harmadik kötelességül sorolja a főfelügyelő a dicsőén kivívottaknak szilárdabb gyökereztetését, „mert rend és csend nélkül nincsen szabadság (...) a béke, rend és csend pedig csak a hon és királyhozi tántoríthatatlan hűség, a felelős ministerium tagjai iránti őszinte bizalom (...) és minden osztályú, felekezetű és nemzetiségű honpolgárnak testvéri egyetértése által tartatik föl eredményteljesen - Isten! haza! király! szabadság! béke!” Ezután az első - tárgyunkhoz tartozó - K ésm árkon készült közgyűlési jegyzőkönyv tartalmára térünk át. A miniszterelnök körlevele és a nádori fölhívás felolvasása után az előkészített törvényjavaslatokat hirdették ki. A táblabíró lelkes beszédében az alkotmány átalakulását honunk legszentebb ügyének nevezte. Az indítványok és a történetek elfogadása örömkiáltásokkal határoztatott el. A közgyűlés az úrbéri tartozásokat már április első napjaitól megszüntette. A bizottmányok a fölhívásokat és törvénycikkeket német és szláv nyelvű magyarázatokkal kapták meg.
70
A második napon a nemzeti őrség megalakulásával kapcsolatos intézkedéseket tették m eg.......a megye az őrségnek életbe léptetését a törvények kihirdetéséig halasztani nem akarván: a Törvény javaslata értelmében az őrseregnek összeírását elrendelé - a Csendbiztosságot több egyénekkel szaporítaná...” és mivel „a jó rend és béke közös jótékonyság lenne, melynek általános fönntartására minden honpolgár köteleztetik - és a törvényben javaslott nemzeti őrség mint olyan, nem pedig mint hatósági őrség tekintendő lenne városunk lakosai nemzetiségük szent érzelmeiknél fogva a jó rendet és békét szükség esetében nemcsak határain belöl, hanem azokon kül is fönntartani igyekezendenek”. Ebben a környezetben élt a két Hunfalvy. Innen küldte tudósításait János, itt írták föl őket nemzetőrnek, itt lettek választók, s innen küldték Pált, mint a szepesszombati választókerület országgyűlési képviselőjét Pestre. Hunfalvy Jánosnak a szabadságharc idején írott történelmi-politikai dolgozatai, cikkei a kassai Képes Újságban és a pozsonyi Pressburger Zeitungom jelentek meg. Tudósításokat küldött Késmárkról a megyében történtekről Kossuth Pesti Hírlapjának is. Mint a késmárki líceum második jogi tanszékének tanárát beválasztották a városi képviselőtestületbe, és megyei bizottsági tagsággal is megtisztelték. Elsők között állt nemzetőrnek. A Képes Újság 18. számában áttekinti hazánk történelmét. „Történelmünkben általános bú zokog, általános mosoly nem dereng.” 1848 tavaszán azonban reménybe torkollanak sorai, izzó parázsként sütnek; életet, virágzást, dicsőséget álmodik hazánknak: „De a szabadság szelleme újra föltámad, trónokat ingat és dönt, s a nemzeteket zajlásba hozza. Nyugaton támad, s keletnek indul, s átjárja hazánkat is. Honunk színe egyszerre megváltozott, kik bilincsre voltak verve, most lerázták azt, kiket fondor viszály választott el, most eggyé forrtak, kiket áthághatlan válaszfalak különítettek el, most összeolvadtak, kik eddig csak szenvedtek, szolgáltak, sínylették, most cselekvésre, szabadságra, jogélvezetre hivatvák!” Miután felvirradt hazánkra a sajtószabadság napja - a Képes Újság szerkesztője oly előfizetési „m eghívásosai kér gyámolítást, pártolást, és iparkodik megnyerni az olvasók tetszését, amelyben az eredeti képes irányt megtartván ígér értekezéseket, bel- és külhoni újdonságokat neves írók tollából. A lap célja továbbra is: nyelvünk terjesztése; szándékának rugója pedig nemzetünk dicsősége. A kiadó hálás köszönetét fejezi ki az egész hon előtt a Hunfalvy testvéreknek is, akik szép és hasznos dolgozataikkal díszítették s vidéki tudósításaikkal „gyámolítani kegyeskedtek” a folyóiratot. Az előfizetési hirdetményhez ugyan csak Hunfalvy Pál írt tudósítást, de kettejük nevében. Érdemes idézni belőle néhány mondatot. „A hírlap-irodalom a közvéleménynek szája. De a közvélemény új Európában az országos intézetek alapja, a jog és érdekek magyarázója. Ennélfogva a hírlap-irodalom új
71
Európában az állam és társadalom lét-elve. Legmagasabb hivatás! melynek ha megfelel, áldást terjeszt maga körül, ha ellenben az önzés és szenvedély szolgálatában működik, mindent felforgathat (...) szükségesnek tartjuk, hogy a vidékek is közlönyökkel bírjanak (...) Neveljék tehát a magyar közvélemény országos folyamatát vidéki nyilatkozatok is vidéki hírlapokban: a Duna nem volna oly hatalmas, ha az ország minden patakjait és folyóit fel nem szedné útjában (...) Meg vagyunk győződve, hogy a szabadság és szolgaság néha igen hasonló színben mutatkoznak: a rendet restellő szabadságot mi szolgaságnak tartjuk (...) Országunk léte nem az. hogy most kelljen eszmékből alkotni, és vélelmező többség szerint határozatba tenni. Országunk léte a történelem ezer éves alapján fejlődött, és áll.” „A tizenhat szepesi városok naponként fényes tanúságot tesznek arról, hogy megérdemelték azon jótéteményt, melyet az országgyűlés irántok tett (...) Azt tanúsítják főleg azáltal, hogy mindenütt a legnagyobb lelkesedéssel fogtak és fognak a kebelökbeni nemzeti őrség felállításához és begyakorlásához; (...) A késmárki őrség is felállíttatott, s több üdvözlő és tisztelő beszéd mondatott el, lelkesedést a haza, szabadság, egyenlőség és testvériségért árasztva minden kebelbe.” A lap következő jelentése a májusi tisztújításról szól, melynek eredménye a „közmegelégedésre ütött ki” ugyan, „De itt Késmárkon sem vetették még le az ó embert, a szabadságot még sokan nem tudják tisztán élvezni. Volt iddogálás és lakmározás több ízben a tisztújítás előtt is, s most is bort s mindenféle ételneműt és pénzt gyűjtenek általános lakomára, melyet, ha őket a szent lélek még meg nem szállja, pünköst másodnapján akarnak csapni.” Nem illik most a lakmározás - fejezi ki nemtetszését. „M ikor valódi szabadság helyett annak csak külszínével és sallangjaival bírtunk, akkor lehetett ezreket kidobni tisztújításkor vagy főispáni beiktatáskor, mert az mindig és mindenütt úgy van, hogy panem et circenses, ad a kényúr az éhes népnek, hogy egyebet ne követeljen...” - írja Hunfalvy János. Júniusi beszámolójában azt olvashatjuk, hogy „A hazát fenyegető veszélyszükségelte segélyezésre felszólító miniszteri rendeletek itt is dicséretes buzgalmat idéztek elő” bizonyítván, hogy a „Poprád hullámai a késmárkiak gondolatait és vágyait nem viszik ki magokkal a hazából” . Megtudhatjuk az írásból azt is, hogy a helybeli nemzetőrség - a felavatott zászlóra - nyilvános ünnepélyen tette le a törvényrendelte esküt, s hogy a beálló képviselőválasztás mozgásban tartja Szepesnek különben nyugodt lakosait. A nyarat azonban követte az ősz, nemcsak a természetben. Csapatostul érkeztek a fenyegető hírek. „Az egész felvidék fel van verve álmából. Úgy látszik, hogy a császári soldatesca s a panszlávok egyetértve akartak berontani a felső megyékbe. A határvadászok ketteje elhagyta helyét, s feltárta nekünk az ellenünk forralt cudar összeesküvést; a galíciai »Kreisamt«-ok mind a galíciai
72
népet lázítják ellenünk, mind a Galíciában megforduló szepesi tót népet, sőt a határvadászoknak kiadott parancs és utasítás azon izgatást kötelességökké teszik” - írja Hunfalvy János. Nagy rémület szállt meg mindenkit annak hírére, hogy az idegen katonaság már úton van határunk felé, „mert nem vagyunk még úgy felfegyverkezve, hogy nagyobb rendes haderőnek ellenállhassunk, a városi nemzetőrök nagy része is még vadászpuskákkal sincs ellátva, falun legfeljebb kasza és lándzsa van. (...) Most nagy buzgalommal gyűjtetik pénz és szükséges ércneműk álgyúk számára, de míg azok elkészülnek s használhatókká tétetnek, addig elfoglalhatják egész Szepest. Szuronyos puskát sehol sem lehet kapni, Késmárk küldött Pestre pénzt, a megye nagy nehezen összeszerzett pár ezer forintot, s Bécsbe küldte fegyververésre, de mindeddig onnan sem érkezett meg semmi. Az első szállítmányt a minap akarták küldeni, s alkalmasint az volt azon szállítmány, melyet Pesten mintha ’Kassára a tótoknak’ küldetett volna, lefoglaltak. - Kövessenek el ott Pesten mindent, hogy fegyvert kaphassunk, anélkül nem védhetjük magunkat.” A szepesi nép - jóllehet nem magyar ajkú - , ellentétben az erdélyi szászokkal, nagy honszeretetet tanúsít. A szászok a magyar haza egysége, s közös legszentebb érdekei ellen berzenkednek. „Bárcsak áthatna a szepesiek szava Erdélybe, vajha lángra tudnák lobbantani az ő lelkűkben is a hazafiság szent tüzét, mely a szeretett magyar haza iránt lobog; vajha megértenék, hogy csak a magyar alkotmány alatt egy nagy közös hazában lehetnek szabadok s boldogok” - hallik a szepesi sóhaj. Az 1848 őszén kiadott törvénytelen és esztelen királyi rendeleteket megbotránkozással fogadták a késmárkiak. Amekkora felháborodást váltottak ki ezek, akkora lelkesedéssel üdvözölték a képviselőház erélyes fellépését. Hunfalvy János novemberi tudósítása szinte szikrázik: „Hallja hazám s hallja meg a mívclt világ, mit tesz az istentelen udvar, s kérje rá istennek legnagyobb átkát!” A szomszéd méltatlan viselkedése fölháborítja. „Ily gyalázat és gazság csakugyan nem történt még, hogy ország idegen ország katonáit, kiket idején nem bocsátott haza, a háború beálltával, hadifoglyok gyanánt tekinti s velők mint olyanokkal bánik! - A lengyelek azt is beszélik, hogy a császári katonaság még mindig gyülekszik, s azon van, hogy hazánkba betörjön, legyünk azért résen. De itt leírhatatlan düh szállta meg az egész lakosságot, a hajdani pecsovicsokat sem véve ki, a gyalázatos udvar és vérebei ellen, hogy, ha azon kopók csakugyan benyomulnak, nehezen térnek vissza. Csak jobb fegyverünk volna, s ha újoncainkat is lehetne minél előbb fölszerelni és felruházni, de főleg a Gömörből hozzánk küldöttek még mindig ingben gatyában dideregnek.” December elején az ellenség méltó fogadására készülnek: állnak a torlaszok, a lőcsei tüzérek ágyúkkal gyakorolnak. Reménykednek, hogy Késmárk számára is idejében megérkezik a megrendelt ágyú. A lőcsei fegyvergyár is a támadásra készül, s így talán jut elegendő fegyver a
73
honvédeknek, mert most még puska nélkül őrzik a határt. Mindenünnen sürgős segélykérés érkezik. Segítségért kiált az ország, mégsem szabad szétforgácsolni az erőnket - jegyzi meg, mert „Ha mindenhova küldünk valamit, sehol sem fogunk bírni elegendőt, s így mindenütt meggyőzetünk. Előbb egy ellenséget kell megtámadnunk, de úgy, hogy örökre megsemmesítsük teljesen, azután a másikkal is úgy kell bánnunk, így leverhetjük őket egyenként, egymás után.” Óva int a valótlanságok terjesztésétől is, történjék az akár kecsegtető, akár ijesztgető céllal. A hónap közepén már érzi a dermesztő telet. Helyzetfelmérése kiváló: „Hazánk körülményei olyanok, hogy csak az egész nemzet egybeolvadó lelkesedése s tűrni tudó erős eltökélése mentheti meg azt. (...) Kell, hogy az egész nemzetet egy eszme szállja meg, egy gondolat mozgassa! Azért szükséges, hogy nemzetünk minden legparányibb tagja is, tudja meg, miről van a kérdés, tudja meg, miért küzdünk, s mi végett rontanak ránk annyi oldalról a mi ellenségeink.” Meg kell nyemi a népet, mert ha törekvését nem forrasztjuk össze a miénkkel, „akkor a Windischgrátz szabadságtipró bérencein nyert győzelmek sem fognak rajtunk segíteni, a nép közremunkálása nélkül hazánk függetlenségét és szabadságát nem biztosíthatjuk” . Határozott fellépésért kiált. Adventben járunk. A Szepesség népe - ragaszkodásával, és azzal, amit tett a nehéz, küzdelmes napokban a haza szent ügyéért - kivívta magyar testvérei rokonszenvét és barátságát örökre: önkénteseket adott a státuspénztár felsegéllésére, ágyúk elébe lovakat küldött; oly állhatatos lelkesedéssel és áldozattal folytatta az újoncállítást, hogy az illetékén felül 300 egyént szerzett a hazának; bátorította, felvilágosította a vidéki tót népet, nemzetőreit mozgóvá tette, 200-at Árva segedelmére küldött, több százzal pedig a galíciai határokat erősítette, lelkes hölgyei városonként sok száz varrott fehérneműt ajánlottak fel az újoncok számára. A kósza hírek azonban valósággá lettek. A fegyvertelen és bizony szervezetlenül, kapkodva irányított nemzetőröket, honvédeket váratlanul, hirtelen lepte meg az ellen, futamodásra késztetve őket. December 12-én a szepesiek írásban folyamodnak a bátorsági bizottmányhoz. Biztosan állíthatom, hogy a gondolat és akarat megformálása Hunfalvy lelkének és kezének szülötte. 21-en írják alá. íme az aggódó-segítő sorok: „Tisztelt bátorsági bizottmány! (...) Ma az egész késmárki zászlóalj volt kirendelve, hogy az ellenség ellen menjen, s midőn Leibic helységbe ért, már ellenkező parancs olvastatott fel neki az illető őmagy úr által azon ürügy alatt, hogy Kassa már az ellenség kezében volna. Az ilyen intézkedés szörnyen leveri az emberek kedélyét, s nyíltan beszélik már, hogy az urak csak játszani akarnak velük (...) Szükségesnek tartjuk (...), hogy Tisztelt bizottmány küldjön szét biztos és hiteles tudósításokat (...) mivel a nemzetőrök nem akarat nélküli gépek, s oly szerkezettel sem bírnak, mint a rendes katonák, kiket ide s tova minden indoklás nélkül küldözgetni szabad. - Azután nem látjuk helyesnek, hogy mi
74
egészen tétlenül várjuk el a dolog kimenetelét, vagy hogy a Braniszkón álljunk, míg az ellenség odajön, (...) Ha Sárosban nem tudtak okos tervet kigondolni, legyünk mi segítségükre. Kérjük tehát méltóztassék úgy intézkedni, hogy a mi zászlóaljunk, kivévén a határon őrködőket, s minden szepesi disponibilis erő indíttassák Lublyóról Sárosba az ellenség hátába (...) M ert már emlegetik az árulást mindenfelé, pedig a bizalmatlanság nagy baj, mely hazánkat bizonyosan el fogja süllyeszteni. - Kelt Késmárkon dec. 12. 1848.” Az aggodalom igaznak bizonyult. Franz Schlick altábornagy a Duklaihágó felől 8 ezer ember élén támadást indított a honvédek ellen. Schlick csapatai oly erővel törtek előre, hogy a hadjárat ötödik napján Kassát is elfoglalták, és rövidesen Miskolcig vetették vissza a honvédcsapatokat. A rútul garázdálkodók elől H unfalvy Ján o s - bátyja szavával élve - Miskolcra futamodott. Innen kapott tőle levelet Pál, de válasza már ’49 januárjában nem találta Miskolcon öccsét. (Februárban visszavitték az írást Pálnak.) A levélben többek között ezt olvashatjuk: „A véget és az eredményt nem látjuk. De a nemzet el nem vesz feladatunk nincs beteljesítve. A miveltség és országulás (civilizáció) mezején nagyokat kell és lehet még tenni. Azért, öcsém, kétségbe ne essél, s kíméld meg magadat a mívelés nagy munkájára, ha eddig halni a hazáért dicső volt: hidd el, ezentúl élni érette nagyobb lesz a dicsőség.” H unfalvy Já n o s a tavaszi hadjárat (1849) után visszatért Késmárkra. Júniusban az oroszok iszonyatos sereggel támadtak a Duklai-hágó felől is. Júliusban János Pestre látogatott Pálhoz, de nem maradt a városban. A világosi katasztrófa híre Késmárkon érte. A szabadságharcban „tettlegesen” nem vett részt, ezért a bújdosást nem tartotta szükségesnek. Máriássy Adám - Szepes megye új elnöke - azonban, midőn 1849 szeptemberében Késmárkra ment, elfogatta mint felségsértőt. (Bátyja, Pál szeptember 9-én kapott levelet Eperjesről, amelyben arról értesítették, hogy János más foglyokkal együtt 6-án Eperjesen volt, s onnan Kassára ment a haditörvényszék elé.) Hét hónapig részint másokkal együtt, részint pedig külön elzárva - tartották fogva Eperjesen. Nem vonták kihallgatásra. 1849. október 5-én a szepesi nők folyamodtak szabadon bocsáttatásáért. 1850. január 20-án Hunfalvy írt folyam odványt Forgách Antal kerületi főbiztoshoz. Benne szigorúan bírál, merész hangon szól: „Jóllehet a mostani körülmények között igen könnyű bárkire is a legalaptalanabbul vádakat fogni s arra tanúkat is szerezni, (...) mégis úgy hiszem, ellenem oly vádakat nem emelhetnek, hogy öt hónapi szenvedés után - ha az igazság még teljesen ki nem halt - nekem nem kellene és nem lehetne a szabadságban védelmezhetést megengedni. Azért kérem méltóztassék úgy intézkedni, hogy vagy szabadságba helyeztessem, vagy a vádak velem valahára közöltessenek (...) Azt pedig, hogy kihallgatatlanul továbbra is fogva maradjak, sem az igazsággal, sem a legfelsőbb intézkedésekkel nem tartom összeegyeztethetőnek.”
75
A börtön ajtaját nem nyitotta meg Hunfalvy kérvénye, de megtudhatta, hogy „folyamodó Szepes vármegye elnökének hiv. jelentése szerint köztársasági irányzatú felszólítások fogalmazásával és terjesztésével vádoltatván, ügyének elintézése a cs. kir. haditörvényszék ellátásától és a Szepességben elrendelt bővebb nyomozásoktól függ”. 1850 márciusának végén a kassai haditörvényszék intézkedésére szabadon bocsátották, azonban még öt hónapig Eperjesre internálták. Április 10-én Szepes megye legkiválóbb emberei igazolják, hogy az elfogott tanár 1849-ben „sem lázító szónoklatokat nem tartott, sem népgyűléseken részt nem vett”. Hiába. A tanári pályától eltiltották. Azonban a várakozás idején sem tétlenkedett. A fogsában kezdte el írni Egyetemes történetét. 1851-ben bátyjához írott egyik levelében olvashajtuk: „Most mindenféle olvasmányokkal vagyok elfoglalva, Shakespeare-en kívül leginkább történelmi munkákat olvasok. Jövő évben új munkához szándékozom fogni, mégpedig Nagybritannia történelmét volna kedvem megírni.” Ugyanitt közli jövő szándékát is bátyjával: „a történelemírásnak akarom egész erőmet és életemet szentelni”. 1852 februárjában keltek azok a sorok, amelyeket a kézben forgó történelmi könyvekről írt. Gondolatai egyelőre még mindig csak a történelemtudomány körül forognak, szó sincs más tudományág műveléséről. A történelemíró törekvéséről, céljáról, hasznáról elmélkedik. Utolsó mondatából kiragadott szavai szerint a történelemírásnak célja tanulságot és oktatást nyújtani. A történelemkönyvek hiányosságait abban látja, hogy „Rendszerint csak a zajt ütő külső események okait nyomoznák, és kitüntetnék. A történelemíró törekvése mindenesetre az legyen, hogy az általa ábrázolt viszonyokat m egérteni és helyesen felfogni képes legyen az olvasó” - írja a levélben. M ájusban kelt írása megerősít bennünket abban, hogy sorsát nemesen viseli: „levertség nélkül tűröm helyzetemet, azt remélem csak fogok valahogy elélhetni, s legföljebb oda megyen ki vágyam, oly helyzetet nyerhetni, hol az irodalommal is foglalkozhassam”. Most, amikor ismét egy új reformkor lehetőségét kaptuk a sorstól, hiszem, hogy Hunfalvy János élete és életműve biztató erőforrás lehet számunkra; cselekvő hűsége, közéleti bátorsága pedig példaértékű mindannyiunknak.
76
