Tudományos pálya és forradalom Dohy János életútja, 1905–1990 Az újkori magyar kultúra mőködtetésében fontos szerepet játszottak azok a családok, amelyek generációról generációra örökítették tovább a színvonalas szakemberképzés nemzetmegtartó etoszát. A magyar gazdaságban és igazgatásban ık képezték az 1867–1948 közötti idıszakban az „európai mércét”. E középosztályt tönkretette a szovjet rendszer, s ezzel életelveit is számőzte. Egyik tagja, Dohy János rehabilitációja 1990 tavaszán megtörtént. Személyes sorsa és az általa képviselt életfelfogás utolsó pillanatában. Dohy (Göllner) János Kolozsvárott született 1905-ben. Édesapja a kolozsvári Mezıgazdasági Akadémia tanszékvezetı tanára, édesanyja zongoratanárnı volt. 1920-ban a család Debrecenbe költözött, ahol az idısebb Göllner János a debrecen-pallagi Gazdasági Akadémia mőszaki tanszékének vezetését vállalta el. A mezıgazdaság-tudományok iránti vonzódás a család több generációját is áthatotta. Ifjabb Göllner János (nevét 1944-ben változtatta Dohyra apai nagyanyja után) tanulmányait a debreceni piarista gimnáziumban végezte, ezután a debrecen-pallagi Gazdasági Akadémián tanult tovább, majd a debreceni Tisza István Tudományegyetemen doktorált Soó Rezsı professzornál. Elıször a debrecenpallagi akadémia növénytermesztési intézetében, majd a növényvédelmi tanszéken dolgozott, s vált elkötelezett kutatójává a növénykórtannak. 1929–32 között Mosonmagyaróváron, az ottani Gazdasági Akadémián, majd ismét Pallagon, végül 1940 /14 között a kolozsvári Gazdasági Akadémián tanított tanszékvezetı professzorként. A háborús események miatt 1944 ıszén családjával (és az átköltöztetett gazdasági akadémiával) Keszthelyre került, és 1946 ıszéig ott mőködött fıiskolai nyilvános rendes tanárként. 1946 ıszén a frissen megszervezett (Magyaróvár, Keszthely és Debrecen – immár egyetemi rangú – mezıgazdasági fıiskoláinak összevonásával) Agrártudományi Egyetem debreceni osztályának növényvédelmi intézetét vezette mint egyetemi tanár. Az új egyetem vidéki osztályait azonban már 1949-ben megszüntették, s a professzorok nagyobb része rendelkezési állományba került. A rendkívül vallásos (tanszékén még ebben az idıszakban is miséket szervezı) Dohy Jánosnak nem volt hely a budapesti Agrártudományi Egyetemen, s így a kisvárdai Növénynemesítı Telep burgonyakórtani laboratóriumának vezetıje lett. 1954-ben térhetett újra vissza az oktatás területére, ugyanis a vidéki mezıgazdasági akadémiák újjászervezésekor Mosonmagyaróváron tanszékvezetı fıiskolai tanár és igazgatóhelyettes lett. Mosonmagyaróvár, 1956 Mosonmagyaróvár tragikus októberérıl – mint az események egyik résztvevıje, aki kötelességének érezte, hogy mindig tanítványai mellett maradjon – számoljon be maga Dohy János. Feljegyzését pár nappal október 26-a után készítette el. „1956. október 23-án délután 2 órakor az akadémia tanári karának képviseletében Sass Gábor professzorral részt vettem a járási kultúrházban rendezett értelmiségi ankéton. Az ankét meglehetısen ıszinte és nyílt vita jegyében folyt le. Több olyan kérdés is szóba került, mely késıbb az egyetemi ifjúság követelései között szerepelt. A felvetett kérdések nagy részével az akkori pártvezetıség is egyetértett. Ez az értekezlet a késıi esti órákig tartott, és hazamenve a rádióban hallottam az aznapi budapesti eseményeket.
24-én az elıadások rendben folytak, 25-én délelıtt rendkívüli tanácsülést hívott egybe az akadémia igazgatója az eseményekkel kapcsolatos egységes állásfoglalás, illetıleg magatartás kialakítása céljából. Ezen a tanácsülésen azon álláspont alakult ki, hogy mindenki ırizze meg higgadtságát, fegyelmezettségét, tartózkodjék minden rendzavarástól, és a tanárok igyekezzenek az ifjúságra hasonló értelemben hatni. Ugyanezen a tanácsülésen a városi pártbizottság javaslatot terjesztett elı az új kormány, Nagy Imre üdvözlésére, illetıleg a vele szembeni bizalom kinyilvánítására. A tanári kar egyhangúan elfogadta a javaslatot, és az üdvözlı táviratot még aznap elküldte. Október 26-án reggel 8.00 órakor jöttem be az akadémiára, és itt értesültem arról, hogy az elızı nap este az ifjúság fegyelmezett kivonulás formájában nyilvánította ki a pesti ifjúsággal való szolidaritását. A felvonulás minden zavaró körülmény nélkül zajlott le. Feltőnı volt, hogy ezen a reggelen a tantermek üresen maradtak, és kisebb-nagyobb csoportokban az ifjúság a Várépület elé gyülekezett [a magyaróvári várban volt az akadémia központi épülete, az igazgatói irodával és a diákok gyülekezıhelyével], majd fegyelmezett sorokban beindult a városba. Többen, tanárok velük mentünk, elsısorban azért, hogy magatartásukra vigyázzunk, és ıket a szélsıséges kilengésektıl megóvjuk. Mire az ifjúsággal együtt a November 7. térre értünk, már hatalmas tömeg volt együtt, fıleg a gyárak dolgozóiból és a városi polgárságból. Itt több szavalat, ének, Himnusz, Szózat hangzott el, majd a tömeg, vele együtt mi is, békés tüntetésben továbbvonult a Járásbíróság felé. A Járásbíróság elıtt a menet egy idıre elakadt, néhány beszéd hangzott el, de ezeket a tömeg zaja miatt alig lehetett érteni. Ezután a felvonulás több irányt vett, a tömeg egy része a 48-as emlékmőhöz ment, másik része pedig a gyártelepek felé vonult. Ehhez a részhez csatlakozva folytattuk békés rendben a felvonulást. Elıbb a timföldgyárhoz, majd a Határırség laktanyájához vonult ez a csapat. Itt érte a váratlan sortőz, melynek több halálos és súlyos sebesült áldozata volt. Hallgatóink közül hatan vesztették életüket, 4 férfi és 2 leányhallgató. A tüzelés megszőnése után a sebesültek elsısegélyben részesítésében és elszállításában, valamint a halottak elszállításában tanártársaimmal és több hallgatóval együtt részt vettem. Hazatértemkor az átélt lelki izgalmak következtében szívgyengeséget kaptam, már elızetesen is meglévı szívzavaraim súlyosbodtak, úgy hogy kénytelen voltam néhány napos pihenıt tartani. 28-án az akadémián megalakult, kizárólag rendfenntartó célzattal, egy karhatalmi alakulat, mely tudomásom szerint fegyverét egyetlen ízben sem használta. November 4-én délelıtt a bevonuló orosz csapatok parancsnokának felszólítására ez az alakulat fegyelmezett rendben átadta fegyverét. A közbeesı napokban a sürgıs tanszéki munkákat végeztem el, az 1956. évi burgonyakísérletek termésének válogatását és raktározását. November 4. után azon voltam, hogy hallgatóinkat megnyugtassam, a disszidálástól visszatartsam, és az elıadások minél elıbbi megindítására hangoljam. A tanítás november végén megindult, és rendben folyt. Ebben kétségtelen, döntı szerepe volt a tanári kar helyén
maradásának és fegyelmezett munkájának. Sem én, sem családtagjaim nem foglalkoztunk a Nyugatra menés gondolatával.” Tanúból vádlott Csendes, vidéki fıiskola lévén Mosonmagyaróvárott már 1956. novemberben folytatódhatott az oktatás. Erezhetı volt azonban, hogy a diákság megmozdulásai nem maradnak megtorlatlanul. 1957 tavaszán kezdıdtek el a letartóztatások. Dohy Jánost is behívatták a rendırségre, s aznap már nem is engedték haza. A kihallgatások során kiderült, hogy a leendı perben az akadémia igazgatóját, Varga Ernıt kívánják az események fı felelısévé megtenni. (Varga ugyanis a Várban tartózkodott, amikor a szovjet csapatok körülzárták azt, és ı tárgyalt – Dohy János tanácsára – a megadásról. Külön bőne volt, hogy a marxista tanszék akkori vezetıjét ırizetben tartotta a Vár pincéjében – ez akár védelmet is jelenthetett a számára –, és a sortőz hat hallgatóáldozatának felravatalozásakor kihozatta az udvarra, szembesítve a halottakkal. A történethez tartozik az is, hogy Varga elızıleg igen megbízható elvtársnak bizonyult.) A kihallgatások során Dohy Jánost arra akarták rávenni, hogy a Varga bőneit részletezı nyilatkozatot, amely valótlanságokat és koholt vádakat is tartalmazott, írja alá. Miután erre nem volt hajlandó, két nap után elengedték. 1957. május 28-án Gyırben kezdıdött Varga Ernı tárgyalása, ahová tanúként Dohy Jánost is beidézték. Fia így idézi fel a történteket: „... apám nem-csak, hogy nem vallott Varga Ernı ellen, hanem még bizonyos terhelı dolgokat magára vállalt, és Varga Ernı ezt azzal hálálta meg, hogy szinte rácsapott akkor: »igen, ezt is te mondtad, ezt is te akartad!« (...) Szóval ı még inkább áthárította a felelısséget, és apám látva ezt a megdöbbentı aljasságot Varga részérıl, megnémult, egyszerően nem tudott már akkor védekezni sem.” A tárgyalóteremben tartóztatták le. A Kisalföld címő helyi lapban így tudósítottak a váratlan fordulatról: „A nap legérdekesebb eseményére délután került sor. Tanúként hallgatták ki Dohy Jánost, a Mosonmagyaróvári Mezıgazdasági Akadémia tanárát, az iskola igazgatóhelyettesét. Bár tanúként állt a különtanács elıtt, mégis főt-fát összehazudott. (...) Ahelyett, hogy visszatartotta volna növendékeit, velük ment, az élen haladt, a laktanya elé vezette az akadémia növendékeit. Késıbb már az utcán mutogatta véres kezét, mondván, a vértanúk vére. (...) Dohy tanúvallomása Vargára is terhelı, de nem mentesíti saját felelısségét sem. Tudnia kellett, hogy már október 26-án és 27-én mázsaszámra hordják a fiatalok a lıszert az iskolába. Hogy katonai adóvevı rádió mőködött az intézetben, hogy az intézet pincéjében ártatlan emberek sínylıdnek csak azért, mert kommunisták.” Varga Ernıt 13. rendő vádlottként 7 évre ítélték, a perben 7 halálos ítélet született. Dohy János peréhez hozzáillesztették még 3 lefogott magyaróvári (Pallós Lajos fımérnök, Ebinger gimnáziumi tanár és Musitz László fıiskolai hallgató) ügyét, hogy a per minél nagyobb szabásúvá váljék. A Dohy János ellen felhozott vádak a következık voltak: részt vett a tüntetésen, ki akarta vinni a magyaróvári akadémiát Nyugatra, harcolni akart a szovjet csapatok ellen, végül a sortőz után véres kezével az utcán lázított. A tanúk (köztük a bújtatott– ırzött marxistatanszék-vezetı) hiába bizonygatták Dohy János ártatlanságát a felsorolt vádpontokban, az ügyész halálos ítéletet kért Pallós és Dohy vádlottakra. Talán az utolsó szó jogán elmondott, rendkívül megrendítı beszédének is köszönhetı, hogy a bíróság elnapolta az ítélethozatalt, majd pár nap múlva „enyhébb” büntetéssel, Dohy János esetében 10 évi börtönnel is „beérte”. Ehhez kapcsolódott 2000 forint vagyonelkobzás és a közügyektıl való 10 évi eltiltás.
Börtönévek A Gyırben töltött vizsgálati fogság után a börtönévek Budapesten, az akkoriban nevezetes Kozma utcai Győjtıfogházban kezdıdtek, késıbb Vácra került, majd ismét vissza a Győjtıbe. Egy darabig magánzárkában tartották, de hamarosan dolgozhatott: beosztották egy kémiai kutatólaboratóriumba, majd a Győjtıben kialakított „fordítóirodán” segédkezhetett. Ez utóbbi híres értelmiségi „találkozóhely” volt akkoriban, itt dolgozhatott ugyanis Kosáry Domokos, Déry Tibor, Darvas Iván és sok más kitőnı író–tudós–mővész. Családja sokszor hónapokig nem kaphatott hírt felıle. Fia így emlékszik a félévente engedélyezett beszélıkre: „...sőrő drótháló választotta el a rabokat a látogatóktól, és a drótháló elıtt még volt egy korlát is, tehát nem lehetett a hálóig menni. A korlát és a háló között volt kb. 1,5 méteres távolság, ık [ti. a rabok] a foglárokkal együtt a másik oldalon álltak, mi itt, a korlát mögött. Tehát elég távol egymástól. A látogatók sőrőn egymás mellett álltak, és ık is sőrőn egymás mellett, a másik oldalon... hogyha mindenki halkan beszélt volna, akkor hallhatták volna egymás szavát, de mindenki elkezdett beszélni, és egyre hangosabban, és minél hangosabban beszéltek, annál kevésbé lehetett érteni. [...] Ez döbbenetes volt. A végén már nem értettünk semmit, ı sem, mi sem, csak néztünk egymásra, és csak a szemek beszéltek...” Szabadulás – ismét a hivatás szolgálatában 1960 tavaszán Kádár János, Tömpe István és Fehér Lajos látogatást tettek a Dánszentmiklósi Állami Gazdaságban, ahol a neves tudós, Horn Artúr országos jelentıségő keresztezési kísérleteit mutatták meg nekik. A pártvezetık nagyon meg voltak elégedve, így a társaságot elkísérı Magyari András (mezıgazdasági miniszterhelyettes) a kocsiban „barátian” megkérdezte az akkoriban méltánytalanul mellızött Horn Artúrtól, hogy miben tudna neki segíteni. A válasz az volt, hogy munkatársa apján, Dohy Jánoson segítsen. A család megírta a sokadik kegyelmi kérvényét az Elnöki Tanács elnökéhez, ezúttal azonban beindult a gépezet. 1962 tavaszán, közel öt év börtönbüntetés után Dohy János egyéni kegyelemmel szabadult, s szinte azonnal munkába is állt a Lábodi Állami Gazdaság burgonyanemesítı telepén mint „kísérleti szakmunkás”. Pár év után itt, a rinyatamási burgonyanemesítı telepen „ügyintézıi” beosztásban végzett tudományos munkát, de a korszak „lazulásával” magasabb szinten is bekapcsolódhatott a kutatásokba, sıt témafelelıs lett a Növényvédelmi Kutatóintézet keszthelyi laboratóriumában. Végre újra aktívan belevethette magát a munkába, elıadásokat tartott, sorra jelentek meg publikációi, tudományos munkássága kiteljesedhetett. 1969. december 31-i nyugdíjazásáig itt dolgozott. Ezt követıen tíz éven át az Agroinform külsı munkatársaként tevékenykedett. Noha szakmájában pályafutása során végig nagy szaktekintélynek számított, fájdalmas volt számára, hogy az 1957. február 28-án „honoris causa” (addigi munkássága alapján) kapott kandidátusi fokozatát 1959-ben az Akadémia megvonta tıle, az azzal járó illetménnyel együtt. (Az Akadémia ugyanis 1959-ben levélben érdeklıdött arról, hogy milyen tudományos tevékenységet végez, mit és hol publikált stb. A család válaszára, hogy Dohy János börtönben van, újabb levél érkezett, ezúttal a fokozat megvonását tartalmazva.) A tíz évre szóló közügyektıl való eltiltás miatt 1972-ig hiába kérvényezte a fokozat visszaadását, mindig elutasításra talált. Végül 1973-ban, több neves tudós segítségét igénybe véve, sikerült újra megkapnia a kandidátusi fokozatot.
Teljes tudományos rehabilitálását sajnos már nem érhette meg. 1990-ben elsıként kapta meg a Széchenyi-díjat a következı indoklással: „Több évtizeden át az agrár felsıoktatás és a növénykór-tani kutatás terén elért kiemelkedı, iskolateremtı kutatói és oktatói tevékenységéért” (az ajánlók Horn Artúr és Barabás Zoltán akadémikusok voltak). A sors azonban ezúttal nem volt hozzá kegyes, hiszen éppen aznap hunyt el, amikor a postás értesítést hozott neki a díj odaítélésérıl. Az életrajz az 1956-os Kutatóintézet Oral History Archívumában ırzött, Dohy János fiával (Dohy János, jelenleg az MTA r. tagja) készített interjú, illetve Kuroli Géza életrajzi összefoglalása (Debreceni Szemle, 1998/4. szám) felhasználásával készült. (A szerk.)
Képek
