4 AZ 1-BEN 2. kötet
KISS JUDIT ÁGNES SIMON ADRI HORVÁTH ORSOLYA DEBRECZENY GYÖRGY
NAPSZIGET A MŰVÉSZETEKÉRT ALAPÍTVÁNY BUDAPEST, 2013
Borítóterv és tipográfia: Lajtai Gábor
ISBN 978-963-89558-2-1
© Kiss Judit Ágnes, 2013 © Simon Adri, 2013 © Horváth Orsolya, 2013 © Debreczeny György, 2013
Kiadja: NapSziget a Művészetekért Alapítvány
KISS JUDIT ÁGNES
Ars cafetopoetica Amit megírok, mint a presszókávé, fekete, keserű, erős legyen, ha nem bírja a gyomrod, némi tejjel fogyaszthatod, de cukorral sosem. Ne hazudj hozzá semmi édességet, magában idd, frissen, ahogy lefőtt, az aromája járjon át egészen, gyengítsen el, vagy árasszon erőt. Idd mindig forrón, égesse a nyelved, illata töltse be az orrodat, ha gyermeket vársz, émelyeghetsz tőle, és megsárgulhat tőle a fogad. Tartson ébren már egy korty is belőle, mérgezzen meg, ha túladagolod, gyors szívveréssel, verejtékezéssel bűnhődni érte nem is nagy dolog. De végül szokj rá minden reggel egyre, ha nincs melletted, fájjon a fejed, és függj tőle, és szenvedj, hogyha nincsen, legyen drogod, titkos szerelmesed. Szívd magadba az illatát egy percre, tartsd nyelveden, mielőtt lenyeled, hunyd le a szemed, dőlj hátra, és élvezd, hogy őt vagy engem, az már egyre megy. Irgalmasvérnő mert néha vágyból is (kár hogy nem többször!) de gyakran mint szülő a gyerekével úgy voltam velük abból az örömből hogy megadhatom amiért úgy kérlel szegény beteg (mert nem beteg kívánság birtokolni a lélek rongy ruháját?) néha lenézően mert milyen kevés imádkozás helyett egy szeretkezés vagy pazarlásból: tudom drága játék de nálam bőven van ha akarjátok vagy belefásultan és megadóan mint tarhásoknak az aluljáróban
5
menekültem öltöztem zsákruhába megtértem férjhez mentem mindhiába hát játszottam magamnak is a vampot szívtam a vért ha sokszor nem is ízlett betliztem mint a kártyában: vigyáztam hogy mindig én húzzam a rövidebbet csupaszra rágtak nem hagytak csak torzsát de kaptam tőlük pár transzcendens morzsát úgy dőltem hanyatt bárkinek az ágyban mint sárkunyhó a buldózer útjában ha mást épít mért baj ha engem rombol? szóval én leginkább csak irgalomból búcsúlevél-rap hogy utoljára írok, azt ne csodáld, szívem, én nem leszek soha az a másik nő, az a férjtolvaj, az az aparabló, a titokban kúrt fiatal szerető, akit az elhagyott feleségek átkoznak este, mikor magányosan fürdetik a gyerekeket, aki bebújik a hitvesi ágy vánkosai közé, és miatta tegnap, ma és holnap se lehet... inkább kamion leszek, aki elüti az időt, ami nélküled vánszorog az úton át, és meg sem állok, csak fizetem a vámot, ha jön a határ, és hajtok tovább. biztonságban elviszem a rakományomat, és titokban olvasom a leveleket, hogy hiányozni fogsz, azt nem tagadom le, szívem, de van, amit az ember már mégsem tehet. és most legyek akár áldott, akár megátkozott, az ímélcímem mától megváltozott. eleinte
6
mert eleinte tart a jelenlét, míg az üres tér alakot őriz,
amíg a csend egy hang negatívja, üres papír, amire írva valami szép volt, de kiradírozták a ceruzát a percek, a tintát az órák, addig a hiány egyfajta jelenlét, még nem feledés, és csak félig emlék. aztán a csönd csak csönd marad. hogy évek vagy egy pillanat koptatják mattá azt a fényt, mit rávetít a jelenlét az üres térre, csöndre, hangra…? így maradsz megint magadra, s nem tudhatod, hogy a hiány vagy a hiány hiánya fáj. Valse nostalgique Csak egy történet volt, mi félbeszakadt, csak egy sor közben félbetört dallam. Élünk azóta más sztorikat, senki se mondta, hogy baj van. Csak félig, csak félig, csak félig, csak fél, mitől fél jobban az ember? A torzó, a kész, a rész, az egész, mindkettő veszélyes fegyver. Csak ne jutna néha eszünkbe még, hogy is szólt volna a vége, vidám lett volna, vagy szomorú, ha nem hagytuk volna félbe?
7
A torzó, a kész, a rész, az egész, mitől fél jobban az ember? Végigcsinálni, abbahagyni, mindkettő veszélyes fegyver. Azóta nincsen elég jó dal, unalmas minden történet, hallani véljünk mindegyikben, keressük a töredéket. Végigcsinálni, abbahagyni egyformán retteg az ember, minden, mi egyszer elkezdődött, veszélyes, halálos fegyver. Hogyha a szerelem elkerül Hogyha a szerelem elkerül, többé nincs hova menned, a látszat muszlinfüggönyei kőfallá merevednek. Rád bogozódva a ráncaid is, vénasszonyra a kendő, ébred a szörnyed, utánad ered, az árnya mögötted megnő. Hogyha a szerelem elkerül, ronggyá bénul a lábad, úgy bújsz önmagad árkaiba, mint vackára az állat. Vedleni vágysz, de a bőröd alatt nincs, ami képes az újra, vergődsz csak, de törött üvegen, felsebzed magad újra.
8
Hogyha a szerelem elkerül, a napok rád kövesednek, fűrészporral az éjszaka jön, kínálgat: nesze, edd meg! Néz a tükörből a maszkod, az arc, nincs aki már leszeresse, hogyha a szerelem elkerül, hóval vagy betemetve. geometria Az vagy nekem, mi magadnak sosem, és én benned magamnak idegen alakként tükröződöm. Szüntelen felfogni vágylak, s nem lehet. Hiszen ahol te kezdődsz, ott nekem már végem, mit érzel, az te és nem én vagyok. Utánad nyúlnék, s csak magamat érem, és nem veled, magammal harcolok. Minek tagadjam? Közös útra vártam, vagy legalább egy kereszteződésre, ahol egymásba nyílnánk…Magyarázzam? Hiába tágulunk bele a térbe, mindez csak látszat, lázálom, mese, mert síkjainknak nincsen metszete. Naponta tükör elé Azt mondják, majd elmúlik. És végül is miért ne? Függőségem, magányom Fájdalmas szövődménye, Naponta tükör elé Állok, hogy elmondhassam: Felgyógyulok belőled Egyszer, bár kínos-lassan, Felfekvésem, fekélyem, Szívizomgyulladásom.
9
A szenvedés azért van, Hogy élesebben lásson, Ki mélyen lakik bennem, Nem érzés és nem elme, Ki minden sötétségen Átvezet énekelve Egy olyan valóságba, Hová nem nyílik ajtó, A seb heg nélkül gyógyul. És semmi nem mulandó. Valahol mélyen /közös suttogásra/ valahol mélyen, egészen mélyen, ahová nem hat se Freud se Jung, ásít az űr, az a hiány a térben, fekete szájjal tátog a lyuk. alakja furcsa: nem kör, ovális – szögletes, éppen mint a kereszt, és mint a vákuum, beszippant mindent, semmit de semmit el nem ereszt. akármit falhat, sosincs betöltve, üresen marad a sarkaiban, s akárhogy nézed, kereszten függő, mindig-emberi alakja van. valahol mélyen, egészen mélyen, ahová nem ér le semmi teszt, kiált a tér, az a hiány a térben, s lassan Isten-alakja lesz. lomtalanítás
10
a padláson sok lom közt egy napon, végigrepedve s már félig vakon, bár nem is kerestem, bevallhatom, s hogy ő talált meg, már-már azt hiszem, ő akarta, hogy ráleljek, hiszen olyan különös hangulatban voltam,
amíg a sok kacat között pakoltam, ahol úgy véltem, semmi kincsem nincsen, egyszer csak ott hevert előttem Isten, hevert megfakulva és megrepedve – még belenézhettem, mielőtt széthullt cserepekre. UV Megbuktam, Uram, mint már annyiszor, és jogos volt, te sosem szadizol, csak kérdezel, s én nem tudom a választ, mert lusta voltam tanulni, és fáraszt a sok olvasás, a korai kelés, a gondolkodás, a jegyzetelés. Megbuktam, Uram, amit tanítottál tíz hónapig, egy árva szót sem értek, hiábavaló volt az összes órád, a legkönnyebb szabályok ellen vétek. Látom rajtad, hogy csalódott vagy, ahogy azt is, hogy bíztál bennem, és jobban fáj, hogy nem teszed már, mint az a szó az indexemben, hogy elégtelen voltam hozzád, és elégtelen annyi máshoz, a kitárt szárnyú repüléshez, a sebzéshez, a gyógyuláshoz, nem ismerem fel a hamis szót, sem a szívből kiszökkenő vért, futom tovább a köreimet örök évfolyamismétlőként. Matrózblúzban, lehajott fejjel megyek az utcán, szinte sírva, mit bánom, hogyha megbámulnak, látják rajtam, ma volt a vizsga, csak alakítom, átfogalmazom azt az egy mondatot, mit neked mondok: ha még nincsen túl késő hozzá, Uram, adj még egy időpontot!
11
Atlantisz Nem lettem vak. S az óvó értelem sem botlott meg a gyilkos vírusokban, ahogy látatlan formára gyúrattam súlytalanságban, anyám-óceánban kis agyagfigura, a koponya s gerinc így maradt ép, ha nem is egészen, a horpadt orrú démon – háromból kettőt elpusztító – nehéz kezét nem éreztem meg, kis agyagfigura súlytalanságban, anyám-óceánban. Nem lettem néma, szívverésem hallva nem mélyül ránc az orvos homlokán, azt a másik pengét félretaszítva sebhelyet angyal kardja vágott rám. Nem lettem vak, csak éppen félszemű, nem béna, csak épp csigolyaszakadt, ha trapéz-létemről zuhantam volna, az értelem hálóján fennakadt mindig, ki éppen lenni kényszerültem, s csak a hálóban láttam megkövülten, hány szál foszlik, hány van hibásan szőve, s hogy mitől óv meg, sem láttam előre. Nem lettem… bár a szívem s a szavam… nem lettem torz vagy nem látványosan, a sebhelyet is mélyen rejtve hordom, s már hártyásodik a kérdés: hogyan és ki döntött így felettem, milyen milliméterek-másodpercek, ki nem tartott meg ott, magam kezdetén? bár azt mondják, bölcs patikamérlegén kiporciózott szépen jót és rosszat, rosszból és jóból ő bukkan elő, kiről azt mondják, mégsem tudom, hogy ő, kiről azt mondják, mindenkit szeret, mikor megformált anyám-óceánban, vesztemre tört vagy védelmébe vett.
12
Irgalmasvérnő visszatekint Voltam már elhagyatva, meg persze én is fájtam, próbáltam az egyensúlyt tartani a világban. Lehullott, elrothadt már vagy harminchárom évem, egész művészi lettem a csinált szenvedésben, s egészen profi abban, hogy úgy nézzek magamra, ahogy a gyűjtő tekint a preparált rovarra, ahogy a tudós néz egy boncolt patkány agyára, okosan, részvét nélkül, a végeredményt várva. Voltam alul és felül a harcban és a szexben, kit magam alá gyűrtem, másnap lenyomott engem. Jó voltam szeretőnek, és hitvány minden másra, lassacskán berekedtem a kéj után kiáltva. Elpazaroltam mindent, s nincs kinek számot adnom, hogy többre voltam szánva, mégis hiszem és vallom. Óvszerre nem költök már, csak néha altatóra, nézem a hintaszéket, hol nagymama lettem volna.
13
Önarckép Egy kövér nő ül a ligetben, Az a kövér nő én vagyok. Ez nem most van, majd húsz év múlva, Az a kövér nő én vagyok. Senkije nincs, akinek kéne, Két kóbor macskát vitt haza, Azoknak köszön hazaérve, Két kóbor macskát vitt haza. Szeretői mind elfeledték, Mert megcsúnyult és hisztizik, Nem simogatja többé senki, Hát megcsúnyult és hisztizik. Nézi, mások hogy csókolóznak, És elmormol egy bazmeget, Eszébe jut, hogy hajdan ő is – Elmormol még egy bazmeget. Szeretett, és őt is szerették. Ki volt hibás? Ki mondja meg? A dagály mindet elsodorta, Ki volt hibás? Ki mondja meg? A kövér nő most hazaindul, Az árnya karcsú, este van. Egy tej kell, tíz deka parizer, Karcsú az árnya, este van. Macska télire Vegyél egy macskát. Vagy fogadj örökbe. Egy félvak, lekoszvadt is megteszi, vagy egy tépázott fülű csatakandúr, ki éppen hitvány zsákmányát eszi egy belvárosi, sötét kapualjban, vagy egy autó alól pislog ki rád, vagy elnyúlik az őszi napsütésben –
14
csak az a fontos, hogy legyen cicád. Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka, öklömnyi szőrgombóc, még kékszemű. Akár ajándékba is kérhetsz egyet, macskához jutni roppant egyszerű. Mert tél jön mindjárt, és hideg, és mi lesz veled, ha nincs cicád? Ki bújik be, hogy melengessen, melléd a takaró alá? Ki dorombol füledbe éjjel? (mancsát arcodra fekteti) Ki kelt hajnalban nyávogással, hogy rögtön enni adj neki? Ki kaparja a bezárt ajtót, mikor hazaérsz, ki örül? Kunkorodó farkkal ki rajzol nyolcasokat bokád körül? Legyen egy macskád. Míg kávézol reggel, öledbe mászik, éles karmai behúzva, puha tappancsokon sétál az életedben. Alig hallani. Bundájából kipattognak a szikrák, ágyadra gömbölyödik és dagaszt. Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle, ketten könnyebb kivárni a tavaszt. ÜK Mert mind elkurvulunk egy szép napon. Helyzetbe hozni van, akit nehéz, de kialakul majd az olyan helyzet, s előbb-utóbb úgyis lesz annyi pénz, amiért végül szétrakjuk a lábunk, s ha van kereslet, áruba bocsátjuk: hitét az egyik, tudását a másik, és élvezkednek rajtunk megunásig. Ó, nem, először nem fáj egy kicsit sem. Aztán nagyon. De végül megszokod.
15
Próbáld azt mímelni, hogy élvezed, s nem a leendő hasznot számolod. Legyél hétpróbás, ki tudja a módját: forró lehelet, ha a szív hideg, pergetik már azt az időt az órák, mikor ingyen sem kellesz senkinek. Egy-két barát az utcán félrefordul, apa és anya, mint mindig, megért. Hajnalban, ha az álmok vére csordul, csak Isten kérdi néha meg, miért. anya már nem vagy én és régen nem vagyok te külön test s lélek több mint harminc éve de rejtve mint vízér a föld alatt a köldökzsinór sértetlen maradt az idő mögött nem változott semmi tőled tanultam utcán énekelni nyakalni sört vagy ringatózni ölben s hogy lehet bízni a nagy rendezőben e köldökzsinórra függesztett isten, ez óv meg égből végleg földre esnem tőled tudom hogy élni kezd az álom a tárgyak sírnak s hogy kell egynek látnom azt mi mulandó s azt ami örök anya ha meghalsz végleg felnövök? Egyirányú Nem a halál, nem a végállomás, mi oda vezet, az lehet nehéz. Vékony csövön, bőrbe szúrt tűkön át cseppenként tölt el a felismerés:
16
az élők közé nincsen visszaút, mint testemben a sejtek, szétrohadt, vagy felrobbant, vagy benőtte a fű, egyhelyben állni sem tudok sokat. Először a színek fakulnak el, mint mikor túl korán sötétedik, aztán a kontúrok, végül a hang, az érintés tart csak ki reggelig. Ha van reggel, ha van feltámadás, testnek, léleknek hogyha van, talán megéri méltón menni el. Még nem ordítok. Még tartom magam. Kaddis Az utcára már nem mehet, Anyám halállal viselős, Hajolnia is túl nehéz, Anyám halállal viselős, Nyelve alól homok pereg, Anyám halállal viselős, A terhe napról napra nő, Anyám halállal viselős, Fájás az ég, és rászakad, Anyám a halált megszüli, Enni nem tud, mindent kiad, Anyám a halált megszüli, Bármerre néz, senkit se lát, Anyám a halált megszüli, Ha hozzáérnek, felkiált, Anyám megszülte a halált. Ahogy a lélek elszakad, Szemében rémült szarvasok, Ahogy a lélek elszakad, Hívják jégszárnyú angyalok, Ahogy a lélek elszakad, Nem szól, úgy felel rá igent, Ahogy a lélek elszakad, A teste, mint egy tárgy, hideg.
17
[Honnan tudhatná egy anya…] Honnan tudhatná egy anya, hogy melyik ártatlan szava robban fel, mint a kézigránát, s hogy melyik repesz hogyan vág át létfontosságú szerveket, hogy melyik vétlen pillanat szövődménye, mi megmarad, hogy idióta legyen tőle az a nyomorult kiskölök, és félrészegen, vagy belőve az önsajnálattól keressen gyógyírt arra, amire nincsen, mert a sérülés örök; honnan tudhatná előre, melyik másodperc lesz az éppen, mit majd a lénye közepében hord, mint egy gennyes tályogot, s a fájdalom ad rá jogot, hogy vonyíthassa szakadatlan és vakon, hogy valami baj van, amíg csak él, vagy bereked? Sosem akarok gyereket. titok ne beszélj arról, ami otthon. ha válnak, verik egymást, el lehetne. de a leveleket a felső polcon, a rádiót, amit csak éjjelente… mert bárki lehet civil ruhás rendőr, és van kínzás, sőt akasztófa is, mert kirángathatnak a tanteremből, és bevallod, bár bizonyítva nincs, azt a bácsit, meg hogy miről beszélt, az újságpapírba csomagolt könyvet, hajnalban olykor verejtékben úszva a zajokra, hogy biztos érted jönnek –
18
rejtsd el magad a frissen sült kenyérben, a titkokat magadon is belül, ha kiderül, hogy a sejtekben, vérben, apa és anya börtönbe kerül. tanulj úgy tenni, mintha tényleg semmi, megbújva, némán, jég alatt a tó, ha fölveszed, a süket telefonban hallod, hogy kerreg a lehallgató. York napsütése Öltem. Mérgeztem. Főleg irigységből, de néha csak mert egyszerűen jó volt lecsapni rájuk, mint sólyom az égből, a testek görcsbe rándulását nézni, hallgatni hörgést… Kicsit fura hóbort, de látványos győzelem felidézni a halálukat, míg iszom az óbort. Ők nincsenek, én vagyok. S most a régi emlékek közt kotorászva úgy érzem, elég volt. Nem hiszem már, hogy megéri élni tovább. Meguntam. Megelégszem azzal, ki voltam, azzal, kivé váltam. És úgyis rosszul alszom mostanában. Ideje volna végeznem magammal, de ez a tavaszi napfény marasztal inni, élvezni, őzpörköltet enni, jól érezni magam... Senkinek semmi köze hozzá, hogy mit tettem, ha tettem, melyik féreg mer ítélni felettem? Öltem. Na és? Hiszen mindnyájan öltek, én sem tehettem másként. A görögnek görög valék, és zsidó a zsidónak, mint meg van írva, és a gyilkosoknak lettem gyilkossá. Ki merne vádolni? S kinek ártok most már? Mit árthat holmi vénember, kire úgyse virrad sok nap? Nézem szelíden, most kezd tavaszodni, és ráncos arcom kitárom a fénynek.
19
(Csak vihar ne legyen. Viharban félek. A szél feltépi ajtómat, s bejönnek, kiket megöltem, s bosszúért dörögnek fejem fölött. Mert az a harag napja, az ívfényben fölsejlik az alakja annak, kitől nem futhatok el én se…) Vigasztalj, vigasztalj, York napsütése! Anarchista rap Ezt akarod, amióta tudod az eszedet, Ha arzént kéne enned érte, tutira azt is beszeded. Mindegy, hogy ki vagy, hogy vénember vagy hajadon, Azt az egyet, amire vágysz, úgy hívják, hogy hatalom. És nem hiszed el, hogy halálos, alattomos vírus, Hordozó vagy fertőzött minden egyes város. Hogy megszerezted? Vagy beleszülettél? Állat leszel tőle, aki emberré lettél. Mindenedet fölteszed egy értéktelen lapra, Pedig a hatalom csak eltorzít, de jobban, mint a lepra. Tudod, hogy csalsz, de közben téged csalnak lépre, A becsületedet elhagyod, és nem is veszed észre. Megkaptad a királyt, de még mindig vársz az ászra. Hogy megelégedj bármivel, az eleve ki van zárva, Ki voltál, és mivé lettél, úgyse gondolsz bele. Akármennyi hatalmad van, visszaélsz vele. Három magyar keservers Kesergő Hazám, édes hazám, Szeretőm és anyám, Velem rosszul bántál, Jaj, de megaláztál. Kerestem a kedved, Még a jég is megvert, Ügyedben, ha jártam, Kibicsaklott lábam.
20
Keserű a bosszúd, Sós kávéval itat, Bárcsak kiköphetném Édes szavaidat. Nincsen hová menni, Nem véd tőled semmi. Halálra, örökre Hozzád vagyok kötve. Sirató Kristály volt, vagy üveg, Visszhangzik fülemben, Most tört szét a világ, Amibe születtem. Akárhogy vigyázok, Léptemtől csikordul, Szilánkja felhasít, A vérem kicsordul. Építek gumiból Mélygarázst, kilátót. De többé sohasem Törékeny világot. Katonadal Nem leszek, nem leszek fegyveres katona, Parancsra sem fekszem a lövészárokba. Közlegénynek áldás, tábornoknak átok, Maradok szanitéc, két tűz közt szolgálok. Nem tehetek másként, erre tettem esküt, Ellenség vagy barát, nincs más, csak a testük. Aki sebet kötöz, aki holtat temet, Kinek volt igaza, annak mindegy lehet. Nem soká hihetem magam túlélőnek. Végső győzelemig jobbról-balról lőnek. Nem lesz dísztemetés, nem jár érdemérem, Bárkié lesz a föld, beszívja a vérem.
21
Idegenből Én nem tudok már rajta kívül élni. Golyónyomok a házai falán, nagyapám vére, nagyanyám futása van a téglákba égetve talán, ahogy belém a légópincék mélye, a szirénázó halálfélelem. Nappal mintha elengedne, de éjjel leül az ország, és mesél nekem. Szájából etet, énekével altat, és tréfálkozik, mikor nagybeteg, láttam gyengének, láthattam erősnek, s bár hagyná, de én túl nem léphetek testén, mit száz évek szabdaltak széjjel, emlékein, mit idehord a szél, kell, hogy szeressen, és kell, hogy szeressem, ha meghallom, mit álmában beszél. Pora is kell, mi ingeim nyakára, cipőmre, hajam szálára tapad, más ölében csak idegen lehetnék, ő ismer, és magamnak visszaad. Szép hölgy, Európa, hiába tárod elém minden résed és hajlatod, csábít, mit kínálsz, űz hozzád a vágyam, s beléd hatolni képtelen vagyok. Kapudhoz érve lelohaszt a szégyen, ne hidd, hogy hűségem nem átkozom, míg újra s újra megtermékenyítem csúf kis hazám, imádott asszonyom. Szó Hazádból, hogyha még bírod, Ne menj el, ó, magyar. Hogy menekülj, lesz mindig ok, És mindig, hogy maradj.
22
Itt áldozat, s vajon mi ott? Bevándorló lehetsz, Nem tudhatod, végül melyik A súlyosabb kereszt.
Ez a föld régóta ugar, Terméketlen, sivár, De van még, ki zenét szerez, És színházat csinál, Szeret és harcol semmiért, Mert másként nem tehet. Hogy itt vagy, erőt ad nekik, S ők itt vannak veled. Lehet, hogy nem jön jobb soha, Ki itt él, mélyrepül. Megúszhatják a vétkesek, S te bűnhődsz vétlenül, Míg annyi jóval van tele A másik serpenyő, Ha baj van, ki ne mentené, Ami még menthető? De itt van szükség rád nagyon, Sötétben lenni fény, Hogy fölemeld, ki megrogyott, És bátorítsd, ki fél. Maradj, mert meg kell védeni, Kinek nincs is hova, Legyen szegény, hajléktalan, Zsidó, meleg, roma, Vagy bárki más, aki alól Kihúzták a talajt. Légy fül, ha semmit nem tehetsz, Ki hallja még a jajt. Ez frontvonal, ez harcmező, S még így is otthonod, Rád simul minden rég bejárt Tered, kamaszkorod. Taposhatnak röhögve mind Az összes elveden,
23
De szétolvadnak a szavak Az anyanyelveden. Ne hidd, hogy semmi eszközöd, Fegyver vagy te magad, Mind különleges ügynök az, Ki mégis itt marad. Maradj tövisnek, bőr alatt, Ha bírod még, magyar, Légy viszkető seb, mit a kéz Álmában is vakar. Itt áldás is, másutt csak egy Bevándorló lehetsz. Ki mondja meg, végül melyik A súlyosabb kereszt? Zárszó Anyám hamu egy porcelánedényben, nagyanyám poraival elvegyítve. Engem várnak, homokórámban lassan peregnek, amíg hazatérek végre. Itt hazám nincs már. Csak valami torzó, nyomorék, aki gyűlöli az épet. Ha megüt, vissza nem ütök, még ennyit tehetek érte. Nem szeretem régen, nem is gyűlölöm. De eltűröm bénán, mint kinek kettéroppant a gerince. Mert elhagy végül a szerelem is, és beomlik az arcom, mint a pince. S a törmelékből, téglaporból akkor ujjával Isten engem újrarajzol.
24
SIMON ADRI
Miért hullunk alá? Reggel taicsi-táborba indulok, de nem várhatok, míg hazatérek onnan. Akkor már azt kell majd elmesélni. Mert mindig van mit elmesélni. Akkor már négy nappal tovább úsztam a hömpölygő időn, egy másik szigetről evezek fel oda, ahol most vagyok, és lehet, hogy ez a szoba „itt”, ez a szoba is egy úszó sziget, ahová vissza többé soha nem találok. „De annyi mindenfélét hall az ember”, hogy inkább nem alszom. Ma sem. Nem irodalmi rendezvény, de verset is mondanak. Nem művészi produkció, de a csudaember, Dunkel Norbert zenél. Nem képzőművészet, de van prezentáció, ami festmény. 2100 Konferencia – nem ígérete az aranykornak, hanem lehetőségek, jövő-térképek víziói. Hogy merre halad a világ, merre futnak a fények, honnan jönnek, és hol enyésznek el. A lélek és a szellem felvillanásai, egy földi napba villantott harminc vakufény, harminc különböző mozgásállapot megörökítése. Harminc pillanatkép, máshogy, máshonnan, máshová tartva, egy pontban összetalálkozva mégis. Hogy látod a jövőt itt a Földön, a Kozmosz ölelésében, ha filozófus vagy, ha fizikus, ha közgazdász, ha tanár, ha kutató, ha rendszerelmélész, ha időutazó? Mi vonzott ebbe a találkozási pontba, ebbe az ünnepbe, ide a MagNet Közösségi Ház nevű, egy napra kutatólaboratóriummá, egyetemmé, galériává, szentéllyé átlényegülő épületbe? Engem az, hogy ne legyek egyedül aznap az Univerzumban. Az emberlény számára egy élet, és minden életben AZ élet így kezdődik, ebben a magányban, és így is ér véget, és az emberlény elfogadja ezt, de a létbe vetettség túl reménytelen számára, túl fenyegető, túl nagy, túl felfoghatatlan, túl idegen. És túl emberi és egyúttal túl isteni is, túl mulandó, és túl halhatatlan. Mire megérkezem kora délután, a zseniális tudós, Dienes István már túl van azon, hogy ő a jövőből jött, de hát én is, csak ő jobban emlékszik erre; egy hatdimenziós matematikai tér modelljét vetíti, amely körbeforog, hogy minden oldalról láthassam, beleszédülök, napokig szeretném azt tanulmányozni, esetleg lefesteni úgy, hogy a forgást is megfessem, a
27
dinamikát, és azt a képletet, amely állítása szerint mindent meg- és leír, a képletalkotót magát is, sőt a képlet készülte közben a közeljövőbeli teljes képletet is, alkotójával együtt. A vákuum-kvantumról mesél, felidézi Schrödinger macskáját, aki létállapotát befolyásolja az érdeklődő kíváncsisága, csakúgy, mint a kiröpített elektron pályáját. Lesz hullám az ernyőn, vagy nem lesz, ha egyetlen elektront röpítek át a párhuzamos réseken? Az elektron áthaladhat egyszerre a két résen, és hullámot rajzolhat. De ha meg akarjuk figyelni, ha beavatkozunk, a hullám összeomlik. Sőt az elektron előre tudja, hogy meg akarjuk figyelni! Az idő, úgy tűnik, néha visszafelé halad. Csak maga a mérés nem roppantja össze a szuperpozíciót, ha az eredményt eldobjuk, mielőtt tudomást veszünk róla. A tudat maga, ami befolyásolja a részecske viselkedését. Dienes elárulja nekünk, hogy 20 év múlva az időutazás valósággá válik. „Szédülök, s már nem tudom, mit hiszek.” Azon ritka alkalmak egyikén találom magam, amikor sajnálom, hogy gimnázium negyedikben végül mégsem a fizikusfelvételire mentem el. Aláhullani látszom a mindenség titokzatos, soha vissza nem engedő örvényébe. Hagyom, hogy aláhulljak, mi mást tehetnék? „Miért hullunk alá?” – Dunkel Norbert kérdez és válaszol, zongorázik és énekel. Feldob és elkap, angol és magyar szavak, jelelő gesztusok hullámain lebegtet, s ha fáradnak a karjaim és alámerülni látszom, óvatosan alám nyúl, nem hagy elsüllyedni, biztonságban vagyok nála. Báger Gusztáv, a közgazdász és remek költő, előre figyelmeztet: nem biztos, hogy az előbbi misszióját rendesen be tudja majd tölteni, ez esetben tudjuk ezt be annak, hogy ő mégis inkább költő. Heliocentrikus gazdaság az energiaválság kezelésére, úgy véli, ez a jövő. Egy nagyjából kétmegyényi terület a Szaharában megfelelő napkollektoros-vizes felszereléssel biztosíthatná Európa energiaellátását, egy kétmagyarországnyi pedig az egész Földét. A bentről semmit sem tudunk. Nem látjuk a nedvben úszó fényeket, a bonyolult képletű labormunkát, csövek, hólyagok elcsúszott menetét.
28
Univerzális szinkronicitás és kvantumpszichológia. Az antropikus elv. Holotrópia és pharmageddon és metarendszerek. Egyetlen hatalmas kozmikus nyelv dialektusai, egyetlen metavers sorai, egymásra rímelnek, bár mást mondanak, minden összefügg mindennel és interferál, kibontakoznak egymás fényében, a csoda megtörténik. Nincs bennem félelem többé, csak rezonálok és lüktetek és létezem. Hazatalálok. Szóval megértettem ezt az időutazós heppjét Dienesnek. Látszólag folyamatos önellentmondásba keveredik, de aztán rájöttem, hogy valójában csak annak vagyok a tanúja, amivel a kvantumpszichológia nevű, még nem tudomány, de már történet, nagyelbeszélés-bekezdés foglalkozik. Mi a kvantumszemlélet lényege? Többek között a valószínűség és az egyidejűség, avagy szinkronicitás. A tudatunk úgy működik, hogy az agyunknak nevezett interfészen keresztüláramló sok párhuzamos és lehetséges univerzum közül kiválasztja a számára legvalószínűbbet, avagy azt, amelyik a már megalkotott univerzumokból összeálló világképünkbe a leginkább illeszkedik. Dienesnek több párhuzamos univerzuma is van, egyik sem hamis vagy igaz, hanem egyszerre időutazó és „normális ember”. Mindkét valóságát létezőként éli meg, a tudata mindkettőt megalkotja – ezt őrültségnek vagy skizofréniának is nevezik tudatlan orvosok, még kezelni is próbálják, pedig szó sincs erről. Úgy működik ez, mint ahogyan a szubatomi részecske is egyszerre hullám és részecske, részecskeként egyszerre áthalad mindkét nyíláson az elektronröptetős kísérletben, és hullámot képez a felfogó ernyőn. Olyan, mint a civilek politikai nézetei: ugyanazt a valóságot egy liberális teljesen másképp értelmezi, mint a keresztény-konzervatív, és nem lehet azt mondani egyikre sem, hogy téved vagy hazudik – nem a politikusokról beszélek –, egyszerűen a világképükbe más-más párhuzamos univerzum illeszkedik. Ezek fizikai kivetülése ugyanaz, vagyis nagyjából ugyanazt az anyagi világot, vagyis álló- és mozgóhullám-rengeteget ragadjuk meg érzékszerveinkkel, csak épp teljesen különböző tudati kivetülések keletkeznek, egyúttal ennek megfelelően különböző nyelvjátéktérben létezünk. Csodálatos módon mégis vannak egészen megejtő érintkezési pontok, ihletések.
29
Muterka búg a lófagyi (ad notam Parti Nagy Lajos) muterka mára már jó nagyi ahogy tűnnek csak tűnnek az évek mi tegnap hiteles volt ma gagyi és fordítva is mi rongyos volt mára szép lett én nem is tudom már mi az a képlet mi leírja írja csak írja tovább – Föld-testünk így lesz majd teletetovált – verséletünket vagy mit mi száll az égnek muterka súgja: jó nagyot gyerekem jót tégy a világgal vagy nagyot a világra ne hagyd hogy szép személyes kórtanod feledtessék Európa-kannibállal muterka súgd fülembe levetett sóhajod válladdal a világod bármi van lesz vállald Párhuzamos univerzumaink, párhuzamos tudataink lehetőségek, de kőkemény valóságai a létnek. Mind léteznek, tér és idő felett, a tudat az, ami kiválasztja a számára legvalószínűbbet, ám ettől nem kevésbé van a többi is. Nem illúziók, nem a képzelet szüleményei – talán az álmokhoz állnak legközelebb, ahogyan az álomban éljük meg a konstruált tér és idő hiányát, az álmodásban, amelyet a tudat emel a létezés rangjára, amelyben önmagunk archetípusai vagyunk, amely archetípust ha felszerel a tudat tér- és időképzettel, valamint okozatisággal, kapjuk meg az elme által megtestesített fizikai-földi önvalónkat; azt, aki e sorokat gépeli. Saját – testi és lelki – törékenységemben az egyetemes emberi törékenységet tapasztaltam meg; sokáig nem értettem, mivégre a fájdalom. Aztán erre is megjött a válasz: csak úgy tudok együtt érezni, s csak úgy értem meg az emberlét genetikus félelmét, ha pontosan tudom, értem, miről szól az emberek szenvedése, magánya, elhagyatottsága, belevetettsége. Nehéz embernek lenni, de szép feladat. Ez volt az első revelatív kérdés, hogy miért nem hagytak tovább menni, mi az az elodázhatatlan feladat, amiért itt kell élnem.
30
A gravitáció trónfosztása – a gravitáció nem tömegvonzás. Nem húzó-, hanem nyomóerő, állítja Válóczy István. Válóczy István után annyit tudok mondani, hogy na ne már, ez mélyen övön aluli volt, és hogy a gravitáció trónfosztását úgy veszi be a gyomrom, mintha egy féltéglával kínáltam volna meg. Hogy nincs tömegvonzás, kozmikus sugárzás van helyette, az nyom le minket a Földre, az okozza az apály-dagály jelenséget, és ja! Hogy a Földnek van egy termoszférája 80–800 kilométer magasságig terjedő sávban, ez nem engedi elszökni a légkört alkotó oxigént, nitrogént. A termoszféra. Ahol nem károsodnak a műholdak sem, meg semmi. Kedvesem megvette mindkét könyvét, amit magával hozott ez a fickó, és tartok tőle, hogy többé-kevésbé el is fogom olvasni őket. Rendszerek és metarendszerek, rendszerszemlélet, különböző és egymással közös részhalmazt alkotó rendszerek, ez rendben is van – az, hogy a rendszerfogalom ugyanolyan tudati konstrukció, mint a tér meg az idő, meg az okság, ezekkel még barátkoztam eddig, na de hogy a rendszerszerűség is ezek sorába állítható… A bolygók, csillagok, csillagrendszerek tűpontos mozgása, a Naprendszer és a benne található összes űrtárgy mozgásának periodicitása csak a tudatunk által konstruált lenne? Hogy is van ez? És ha tényleg így van? Hiszen máshonnan nem kapok róluk információt, vagy más mondta-írta le, vagy én gondolom el, nem tudok kiszakadni az emberi elme működésének korlátai közül…
Szomorú klosárnap, jégzselé Az avultat le kell bontani. Méné tekel. Spandora szelencéje nyitva, benne az univerzum verzál titka, ott a levegő sűrű vagy ritka, attól függ, mélyére nézel, vagy magaslatára hágsz, hiába lennél tele pénzzel, hiába őrláng, elmeparázs, hol a verset megsütnéd: az idő, az az idő eltűnt rég.
31
Megint Teslával álmodtam. Úgy ébredtem ázottan, dideregve, mint egy utazó, kit visz a szél szadomazó partira, gangbang-orgiára, s nincs meg a neve, bolti ára, nem emlékszik a holdvilágra, csak egy csapat hímre. Rákeres egy rímre, és minden felgyorsul onnantól. Emléke képzik a holnapról, maga sem tudja, hol landol, ha belép a vákuumenergiába. Az Isten bámul úgy egyfiára, mint ő a létralétre. Alatta kő, fenn az éterbe lép be, vagyis ki, indul űrfagyizni: asztrocsatella kvantumhabbal. Nincs ott éjszaka, nincsen nappal, átkel az Einstein–Rosen-hídon, leng, nem suhan. Emléke néhány párhuzam, vak mélyébe szakadt, zöld sírrom. A testindulás nem halála a szónak, csak egy beomló jégbörtön olvad. Na és az okság. A miértje éget. gyomorba szorult és zsigerbe égett, összeszögelt, -tákolt törvények. Az emberfaj nem sikertörténet. A kéz egy húscsodaszer, mindenre jó, mindent jegel, a tenyérbőrön a súly puha bélyeg, és nem tűnik el. No more Philadelphia-kísérlet.
32
Mily habos e krumplifőzelék. Szemem dagadt, teszek rá jégzselét.
A gyógyszertárban nincs emberszem alakú jégzselé, amit álarcosbálban hordanak, csak ami olyan, mint egy katéteres zacskó, amin madzag sincs, hogy a fejemre kössem, ezeröccázé, úgyhogy kihagyom. De csak a fél szemem olyan, mint akinek bemostak az éjjel, nem is értem, nyilván ez afféle bensőaszimmetria-kivetülés, talán nincs is valójában különösebb oka, csak a tudatom teremti a testem számára, én inkább csinálok a haspadon hetven felülést, hátha nem fog úgy sajogni a hátam az egész napos lakásglancolástól. Azután jön majd a hideg zuhany, mármint a szó szerinti, mert szét fogom izzadni magam ebben az így is 35 fokban. Az felülésenként fél fok. Jégkockánként a csuklófáslimba dugva mínusz fél. Súlyzózást is abszolválok, és lazítást karra-lábra. Istenem, de jól esik. A hideg zuhany utána meg főleg. A konkrét, nem az ismeretelméleti. Az nem mindig esik jól. Aztán persze este megint jön a besokallás, hogy főznék végre egy hét után, de fáj a csuklóm még mindig, hiába kenőcs, fásli, fásliba jégkocka, a tojássalátába be kell szelni, hogy azt mondja: paprikát, pritaminpaprikát, fokhagymát aprítani és nyomni a nyomóval – nyomó persze sehol –, paradicsomokat vékony szeletekre szelni, petrezselymet szintén felaprítani. Tojást megfőzni, de edények, evőeszközök, kések szintén sehol a lakástűz utáni szanaszét pakolásban, ami megvan, az tiszta pernye meg égett műanyag, el kell mosni, zsíroldózni, csutakolni, aztán miután megvannak nagyjából a dolgok, akkor újra elmos mindent, eltöröl, lakás másik részébe visszapakol, majd keresi a tojásszeletelőt. Nincs meg. Persze aztán megvan, tojást meghámoz, beleszeletel, a csuklóm romokban – ezek után a tejföl, a mustár és a szerencsésen, sőt hihetetlen módon gyorsan megtalált fűszerek hozzáadása: Cayenne-bors, feketebors, őrölt kömény, fokhagymás salátaöntetpor meg még valami, mindezek laza elkeverése már laza nyugdíjas teadélután. Meditálok egyet, és elsajátítom a fényevést, és megtanítom életem párjával is, hogy neki se kelljen főzőcskéznem soha többé. Legalábbis míg a kezem rendbe nem jön – mert amúgy főzni jó, csak ne legyen konkrét testi szenvedés. Akkor nem jön meg az étvágy. Érdekes élményem volt nemrég. A gyógyító meditációval foglalatoskodtam egy órán át, arra koncentrálva, hogy a tórusz energia felszálló ágában a pránát magamba szívjam, majd a leszálló ágban, kilélegezve szétárasszam azt a testemben, annak megfelelő pontjain, voltaképpen minden szervemben és az összes tagjaimban, a csakráimban, a fejemben.
33
Tórusz: ezt az elég informatív képet választottam hozzá. (Keresés: tórusz energia.) A középpontból való felemelkedés az ovális tetejére a prána beszívása a középpontunkból, annak két oldalán való leáramlása kilégzéskor pedig a prána szétárasztása a testben. Lentről pedig a középpontba való visszatéréskor kezdődik az újabb lélegzetvétel. A kép forrása: http://2012felemelkedes.blog.hu/ , de ha valaki „tudományosabbra” vágyik, íme:
34
(Forrás: http://erettsegisegedlet.blogspot.hu)
A tórusz energia a csakrákban szintén körben – mármint keresztben – is áramlik, amint az első képen a középen lévő galaxis-modell is mutatja, illetve a második képen középen, merőlegesen húzódó erővonal, amelyek analógak az alábbi képpel:
(Forrás: 2012felemelkedes.blog.hu/) Aztán az egész testemben mint tagjaira, szerveire, sejtjeire, atomjaira választhatatlan egészben figyeltem a tórusz áramlására. Mikor megvoltam tulajdonképpen az egésszel, és már csak egy végső, nagyon ellazult állapotban keringettem magamban a tóruszt, még mindig a pránalégzéssel, egyszer csak azon kaptam magam, hogy a kettős ovális alak szív alakot öltött, úgy formálta magát újra meg újra: egyetlen nagy szív voltam. És ez igazi örömteli érzés volt – nem is: magam voltam az öröm.
35
Ha megkérdeznétek, azt mondanám, Teilhard de Chardin a példaképem. Egy olyan szintézis megalkotására vállalkozott, ahol hit és tudás, evolúció és Isten egymással organikus egységet és rendszert alkotnak, s az evolúció az anyag, az élet, a gondolat és a felsőbbrendű élet fázisait felölelő célirányos folyamat, amely Krisztustól ered, és benne éri el célját. Ez a különös francia teológus, filozófus, geológus és őslénytanász Afrikában, Kelet-Ázsiában és Dél-Amerikában járta az útját, kereste élete értelmét, vagy mit, az ember biológiai és tudati eredetét, mibenlétét; Az emberi jelenségben a Nooszféra-narratíva a legizgalmasabb, az a közös tudati mező, amely a bioszféra részeként körülöleli a Földet. „Valójában egy teljesen új világ születik. Elvontság, ésszerűség, hasznos döntések és lelemények, matematika, művészet, a tér és az időtartam kiszámított felmérése, a szeretet aggodalmai és álmai.” Hogyan tudtak őseink meglenni a csillagok irdatlan távolságának tudata nélkül, egy háromdimenziósnak elgondolt világban, egy olyan kozmikus közegben, amelybe mi rövid idő alatt belefulladnánk? A Noogenezis arról szól, hogyan tágul számunkra a világ, visszafordíthatatlanul, mert a tudat természete, hogy folytonosan nekifeszül korlátainak, így lesz a távolság mindinkább közelség, amin túl akarunk látni, és amit át akarunk lépni, a tágulás szűkülésbe csap át, és ez az értelem igazi paradoxona. Előbb a tér durva szövetén sebzi fel magát, s görbíti a lapos Földet gömbölyűvé, majd a csillagos eget kupolává, a körpályán forgó-keringő bolygókkal teli Naprendszert létre, létezésbe hívja a Tejutat is, majd további galaxisokat, multiverzumot vizionál, miközben magát a teret is meggörbíti, majd a téridőt Einstein nyomán: a kettő többé elválaszthatatlan. A lineáris időelképzelésből így lett ciklikus idő. Sok ezer éves kultúrák ezt persze már egyszer – és többször – felfedezték, planetáris helyett galaktikus naptárat használva megteremtették, majd a természeti törvényeknek engedelmeskedve aláhulltak, a tudásukat széthordta a szél. A végtelen nagy pedig bevonzotta tudatunkba a végtelen és egyre végtelenebb kicsit is, egyre tovább szeleteltük a világot, míg a szubatomi dimenzióban nem maradt más, csak energia, mozgó- és állóhullámok és rezgés – az anyag egyszer csak eltűnt. A szellem előbb elgondolta, felépítette, majd lebontotta azt. És e nagyszerű és vakmerő tette során új dimenziókat fedezett fel. Az ember rányílott arra a felismerésre, hogy nemcsak hogy létezik a tudat evolúció-
36
ja – sőt voltaképpen mindenféle evolúcióban a értelem evolúciója élvez prioritást, ő teremt –, hanem arra is, hogy ő maga a tudatossággá vált evolúció. Hogyan képzelhetné el a Szellemig kiterjesztett s azt át- meg átjáró Kozmogenezist, ha nem találná magát ugyanakkor szemtől szembe a Noogenezissel? Csakis úgy, hogy megérti: ő maga lényegét tekintve egy a Világegyetemmel. S a téridő egymásra rétegzett, egymást át- meg átszövő felületei és mélységei, mivel magukba foglalják az őket teremtő tudatot magát is, szükségképpen valamiféle összpontosulás felé haladnak: ez az Omega-pont, a Szellem lakhelye, amely az olvasatomban akár a nullponti energia, a tórusz tudati megfelelője is lehet, ahol a létnek térfogata támad. S a szeretetenergia úgy dolgozik bennünk, hogy az egység felé, az összeolvadás irányában töri az utat, akár kedvesünkről, akár a természetről, a zenéről, a költészetről vagy a hitről legyen szó. Együttrezgésre hív, akár az az elektronpár, amelyek sok ezer fényévre egymástól ugyanúgy viselkednek egyszerre, mert talán egyek is… A Világegyetem magára zárul, és préseli a másik, a más, az egy-más felé azt, ami még a különállóság létállapotában szorong. Életem persze folytonos aláhullásokból és újraemelkedésekből áll, akárcsak a nagyléptékű dolgoké. Igaz lehet tehát Grandpierre Attila újszerű gondolatfüzére, amely szerint a világegyetem él és lélegzik, akárcsak mi magunk? Ahogy fent, úgy lent? Két hét pokoljárás után azt mondtam MAGamnak, hogy vége. Nyugi, vége, mert legyen vége, itt az ideje. Mert a tudat teremtő ereje véget tud vetni a test és a szellem szenvedéseinek is. Csillagok születnek és omlanak össze, szupernóvává duzzadnak, aztán felrobbannak, vörös vagy fehér törpékké válnak, vagy épp fekete lyukká, de onnan is van kiáramlás, „anyagkifúvás”, no persze csak a fénysebességet meghaladó részecskék esetében, s ezek számosan léteznek. Később még tettem-vettem, vacsoráztam az időközben összeérett tojássalátát, megnéztem a History-n az Ősi idegeneket, azután éjjel utóbbi szokásom szerint sokáig nem tudtam aludni, hiába voltam nagyon fáradt – és egyszer valamikor hajnaltájt megéreztem ezt a vége-feelinget. A bizonyosságot, hogy innen már csak felfelé vezet az út, és lassan vége a félelemnek, a szorongásnak, a bizonytalanságnak, mindennek, ami annyira nyomasztott az elmúlt hetekben. Végtelen nyugalom és biztonságérzet
37
árasztott el, a Gondviselés bizonyossága, és hogy most már örökké fenn maradhatok akár, boldogan fogok virrasztani az idők végezetéig és újrakezdetéig. Hogy nincs más dolgom, mint beleengedni magam az ébrenlétbe, mint a tenger örvényébe – lehúz, de aztán majd felvet újra. A természeti törvényeknek ellenfeszülni nincs értelme, sem az emberi természetnek, sem a világmindenség természetének. Azt mondom magamnak: türelem. Majd megjön a felhajtóerő, s magával hozza az álmokat is.
A szellemnő ébredése És ezernyi küszöb és vad kiszögellés. Ködujjal doboló árnyak követnek; vöröslő égből bozoneső lövell, és érckék villámkar éhesen ölel meg. Kvantumvilág-huzal feszül át rajtam. Iramlik az elmegép acéltengelyén. Izzadó délután hűl le rám halkan, sercegés sem, csak a dermedő remény. Honnan e fojtó, idegen, furcsa nyomás, mely alatt cseppfolyósodom? Fekete mén bomlott köreit futja csontokból emelt, alvó dombokon. Fekete mének, elszabadult dzsinnek szállnak a pergő horizont roncsain. Magamon kívülre hogy jutok el innen? Dörzsöli lámpámat: kienged a dzsinn.
38
HORVÁTH ORSOLYA
Másért nem Ami van, ami vagyok: feltöretlen titkában hétszer nincs, amíg vagyok. A lezártat sejtető, magammá lett jelhalom mindennapi kenyerem: merész hittel kódolom, feleletül vésztjósló madaraim repítem. Még aznap egy hírtől kihagy egyet a szívem. Nyomasztó hatalmammal keserves teremtésem ha végül voltaképpen látatlanban is végzem – lenni azért merek, hogy hetedhét halálon túl ha végre felnyittatok, legyen addigra készen, ami van, ami vagyok: csend, ha felőlem nézem; neked, hogyha hallgatod: füledben csengő hangok, saját, belső dallamod.
41
Ha veled kevesebb -János Pistának, odaátraMert mindent akkor értesz meg, amikor már nincsen, apránként elveszi magát belőled az isten Mikor bezárult fölötted, megnyílt énalattam, legyen könnyű neked – s nekem, hiszen én maradtam, akár bevert szög, még párat bele-beledőlve az éppen-veszítésedtől térré vált időbe, én vagyok, kiben az isten kevesebb lett eggyel, és jaj, istenem, micsoda, jaj, micsoda eggyel – – – – – – Hogy kitépve, mi veled lett belőle kimérve, riadt angyalok szíve ver, bele, az enyémbe, félrevert szög, harang vagyok, mért hagytál el engem, uram, nézd, mi történt velem, félrevertél engem– – –
42
Én vagyok, kit, mert akkor ért, amikor már nincsen, megcsonkított önmagával, úgy szerette isten, én, kiből teveled annyi, annyi minden veszett, hogy lám, épp ez tart e megnyílt
ég alatt, föld felett, ez, mert ha magam leszek majd az utolsó tétel, akkor közted és köztem már nem sok minden fér el
A harmadik mindenki titkol ezt-azt mindenki alvatlan napját titokban tengi lehunyt szemében nincsenek álmok az eltitkoltban nincsenek álmok de éledezés de ébredés van mindig felébred az eltitkoltban mindenki titkol ezt-azt életet összecsomagol titkolt éveket bőröndnyi évek titokban vannak ha voltak neki titokban vannak hiába negyven még csak huszonegy a másik húsz év más számlára megy mindenki titkol ezt-azt eltitkol titkos családot titkol másoktól utazik együtt új feleséggel nem szeretővel más feleséggel másik városba máshová mennek egymásra sírnak ha összevesznek mindenki titkol valamit halált a titkoltban is csak halált talált eltitkolta hogy nem hagyta el kettős halálát nem vesztette el s mert eltitkolta így a harmadik titkolt életről alszik álmodik
43
Ultimátum Megérthetnéd már, hogy ki is vagyok, megtanulhatnád, hogy ki nem. Tavasszal úgyis mindig beköszönt az a fáradtság, amit úgy utálsz, mert fáradt leszek a terítőkhöz, a beszédhez, a csendhez és a borhoz is. Legfőképpen persze hozzád. Tavasszal kiderül, hogy mindvégig, miközben hitted, hogy feléd tartok, és örültél az áldozati bornak, én kis botrányaimat építgettem. Hány fecske kell, hogy új helyet válassz, vagy csak ne akarj elköltöztetni. Uram, nem fog menni a megváltás így. Köss végre méltó alkut velem.
Színvallás Néz, kérdez.
44
„Mielőtt kimondanám a szomorú igazságot, tudnod kell, hogy sorsom csaknem lehetetlen, és már az is fel kéne, hogy mentsen, hogy itt menetelek rendületlen a haláltudat kiköphetetlen magjával szívemben. Hogy teszem, mit kell, ha kell, miközben nem felejtem el, kikerülhetetlen az isteni balegyenes, bele a szív leglágyabb részébe, onnan halálhír-fogakkal egy szerettet kitépve, jön majd,
és nem is egyszer, én meg itt menetelek, a leggyengébb eleven húsban cipelve egy ide-oda verődő vasgolyót.” „Mielőtt kimondanám, azt is leszögezem, hogy jól tudom, kínból épül a lélek bejárhatatlan evolúciója. Tudom, mennyit dolgoztál az ügyön, és igen, valóban lenyűgöző ma is a látvány, az ágaiban önmagát ismétlő fa, a felhőbe visszahulló vízcsepp, egyáltalán: ez az egész igazán agyafúrt és elmés találmány.” „A hóeséses szerelmek meg a szemérmes barátságok miatt például akár meg is érné, de ez a fekete mag itt a szívemben, ólomsúllyal kongat engem. Csak emiatt van, hogy félek, és olyan vonakodva élek.” Néz, mosolyog, bólogat.
Se véletlen, se akarattal Amennyit törtek már, mert annyit törtem már, uraim, nem csoda, hogy szívem ekkora, vagy egyszerűen csak széles mosolyom és mindaz, amiért csodálnak, mindössze az intelligens őrület művészi elfedése.
45
Önök azonban, uraim, mégse veszik észre, hogy egy őrült zseniális ravaszsággal kifürkészi világuk mozgatórugóit és a tettetés legmagasabb fokán piruettezik és szónokol, hogy észre ne vegyék, őrületét föl ne ismerjék, véletlen vagy akarattal meg ne gyógyítsák.
Interdimenzionális nyílás A Visszavonhatatlanság Hadának zászlaján a következő jelig ezentúl az a ház torzul-simul a szélben, melyiket ő soha már meg nem láthatja, akkor sem, ha épp kapuja előtt áll, ha kapuja előtt állna, ha nem itt, ha küszöbén állna, nem így, de bekötetlen szemmel. Nem ház az, amelyik beléphetetlen. Melyikből úgy jött el lesben, hogy a réseket sorra megszemlélni, a ház minden lepergő morzsáját megérinteni, a kizárólagos otthonszag összetevőit maradéktalanul azonosítani, a falakba költözött napfényt megízlelni, és mindezt pontosan néven nevezni örökre elmulasztotta.
46
A belépés nem belépés, ha a helyszín és az ő találkozásától megváltozik a hova – az akkor ott lévővel együtt már nem lehet ugyanaz. És amennyi hangot ottvesztett! Hány leheletet, elcsukló sírást, dühödt gyűlöletszavakat, kínnal vagy gyönyörrel kipréselt nyögéseket, halálhörgést is, igen – – – Tisztelegj! Zászlóra húzva az Egyetlen, kitől visszakaphatna azoknak az éveknek a történéseiből, amelyeket még hozzá kéne adni az összesűrített emlékekhez, hogy kiteljen a jelen. A tudat, hogy a mai nap is visszavonhatatlanul tart egy kilátástalan űr felé, csaknem megőrjíti, csaknem valóban megőrjíti. Úgy áll a Kivégzőosztag előtt, mintha már túl lenne azon, amin éppen képzeletben munkálkodik: beleit, gyomrát, önmagán keresztül önmagát hatalmas dugóhúzóra tekeri, nekifeszül, és kirántja.
47
Még akkor is hittem Amíg te fáradtan fának támaszkodtál, én kurjantásokkal vertem fel a házat. Pedig szemsarkamból megláttam, hogy reszketsz, mert harmincnyolc fölé ment újra a lázad. És tudtam, hogy akkor hallottad a hajnalt, és holnapig többet nem kívánsz már szólni, én meg nem tudtam mást, csak titkos verseket, rontást és átkokat a háznépre szórni. Fellármáztam sorra a csukott kapukat, jé, ön szimbolista – nevettek s dicsértek, és kísért vésztjóslón utamon a falka, egészen, míg végül házunk elé értek. Kelletlen átadták merev, forró tested, és még ott is hittem, hogy én tudom jobban, de ők nem hallanak azóta semmi mást, csak a csontod, ahogy fának dőlve roppan.
Most már MG-nek JA után szabad Most már órákig ülhetsz nálam szótlan, nézheted az ablakon párálló éveket, mától megmutatom eltört tükreim, és talán lesz egy, amit egyedül csak neked, ki úgy mérted magad, mintha mindig osztódnának a sejtek, és úgy látszik, tényleg, mert valahogy még mindig tart belőled.
48
Tudom, te is megváltást szorongattál fehér tenyeredben, mint madárnyi remegést. Kislányra húzódtál össze az ágyon, de párnád alá mindig odatetted a kést. Ahová beléptél, elcsöndesedtek a megkezdett szavak, egyszer még egy szívverés is megkezdett maradt, de te már szaladtál is tovább, megfellebbezhetetlen okod volt, Istent sosem szabad váratni – súgtad annak, ki konok-kérdőn nyakadra hajolt, és mentél, hogy megnézd az öreget, ki a napok óta csak ott ül, és a kert közepén egy jázminnak szerenádot hegedül. Senki nem tudta megtanulni szemed, és te soha nem súgtál még a legszebbnek sem, végül már csak hajnalokat dúdoltál, de tudom, elsírtad magad azon a versen, amit akkor hallottál, mikor valahogy mindennek vége lett. Hát ülhetsz itt szótlan, és nézhetsz nálam párálló éveket, mostantól nem kell, hogy levedd a cipőd, és néha felhívlak majd, és elmondom neked, hogy beszéltem a világgal: elmesélem homokba rajzolt, szélfútta szerelmeimet, de tudnod kell: fájna, ha ezután ellenem, vagy csak magadnak s nem nekem hallgatnál.
49
Inverz Úgy érkeztem oda, azzal az erővel, ami azé, aki nem tudott indulni, ami azé, kinek több útja volt annál, mint amennyi utat el lehet viselni. A városom aznap végképp nem engem várt, élte a megszokott, zajos reggeleket, fogadta a korán érkező vonatot, és felakasztotta a vélt bűnösöket. Egy lakatlan ház sem volt akkor már benne, de tűnődve mégis kiürített mindent, odaadta nekem virágzó kertjeit, végül elrendelte magában a csendet. Bejártam nehezen felnevelt utcáit, hátrahagyott képek, lehelethűs falak mesélték mélázva sós szerelmeiket, azt a néhány csókot, ami még ittmaradt. Úgy határoztam, hogy végképp letelepszek, a város magába, mint a titkot, rejtett, én meg tudtam, végre végleg hazaértem, értettem az utcát, a házat és a kertet, megértettem őt is, a magányos várost, emberei után ki útra kelt gyalog, hogy engem, ki lehettem volna út és élet, halottan, út nélkül a semmiben hagyott.
50
Szeretném, ha szeretnélek „ Minden tömeggel bíró test gravitációs erőt fejt ki, de nem minden gravitáció származik tömeggel bíró testtől”. (Albert Einstein)
Amerre lök, tehetetlen tántorodom, istenem, higgy nekem, átélhetetlen félelemmel töltene el, ha engedném, a sejtés, hogy a bennem súllyá állt sötét eredete milyen messze, és jaj, mi lehet, ami miatt s ami felé tántorodom, hacsak téged látva át nem repíttetek abba a Másik világba, hol minden golyót szétragyognak a lehulló illúziók. Lehet bármi, mi lehunyt szeműt, körbevesz. Csak ez a lehet, mi enyém lehet, csak, ami miatt talpon vagy nem talpon, egyáltalán megyek, jaj, annyira szeretném, ha szeretnélek, nyisd fel, ha ez kell, szemeim, kérlek, hogy látva lássanak, hogy látva lássanak, istenem, téged.
51
Most már csak így lehet a felhő nem az óriás napot fedte be persze, fény hogy nem jutott, szemem volt, amit fellegkéz takart, s Maya egészen magának akart – – – – – – az al-bábmester tenyere mögött jaj, édes, édes mandragóra-köd, de még így is, hogy rajta át látod, kibírhatatlan, kicsoda vár ott – – – – – – feledni gyorsan, feledni rögtön, bármennyit megér áruló szöktöm, futottam fűhöz, futottam inni, nem bírtam többé nem bódult lenni – – – – – – ez se volt elég, kellett a Semmi, de hogy meghaltam, az is volt: semmi, testcsere nélkül újjászülettem,
52
újra itt voltam, ebben a testben, hiányzott csak egy darab a szívből, egy jókora a legközepéből, átlátni rajta, át az Istenig, át egészen az ítéletszemig, kimért poklom hogy végül ez legyen: kit látni vágytam forrón, esztelen, kívánhatom most, ím, hogy itt van hát: bárcsak ne lenne senki odaát – – –
Elenged Angyalok kara: Minden, mit teszek, azt nem én teszem, nem én a szívem, nem én az eszem, mindenem, mim van, minden csak: enyém, ha birtokom az én is, ha az is: enyém, kié hát akkor, hol van hát az én Az Én: Egy hajszál végének tízezred része, csupán energiád kiterjedése, íme, ennyi vagyok, „magad képére”, én, aki az énnek rengetegébe
53
legmesszibbre merte, még azon is túl, ép ész határáig, még azon is túl, s a poklokat, mikre végül ráakadt, sorra megnézte, ha százszor szétszakadt a szív, az ész, és ha más út is lett volna, akkor is csak erre, akkor is újra, s lám, mindezt semmiért – kiért: mindenem, minden halálommal újra levetem. Angyalok kara: Nincs szebb repülés: pokoltól égig, mélyek mélyéről legtetejéig, angyal kell legyen az, aki nem mer, angyalfeletti így lesz az ember. Az Én: Kezedben van a vezetőpálca, marionettem százféle tánca, mi mindig ott volt, kezedbe tettem, táncoltass, Uram, táncoltass engem.
Egyszer még A kertben kinyilatkoztatás, döngicsélés. Megpróbálom a királynőnek elsuttogni, mi a magány. Hogy a boldogságot mindig csak utólag értem, ahogy fehér teremt pirosat hócsípte gyerekarcom villanó emlékében. És hogy tudom, egyszer még odatartozom a szótlan vidámak,
54
békés bolondok közé, kiknek a szenvedés is csak várakozás, és mint fekete iszapból szeplőtelen lótusz a kertben, forró hála nyílik érte törékeny szívükben.
A tibeti szerzetes utolsó dala Kétágú fád ki ne dőljön, aranytányér el ne törjön, két ágáról két madárka ne fonódjék ezüstszálba. Kétágú a lélek fája, el ne röppenj, énmadárka Ki vagyok, mikor elmegy az eszem, ki teszi meg, ha mégis megteszem, ki az, ki elmegy, ki az, ki figyel, megteszem mégis, most, épp most megy el elment az eszem, mégis maradok, íme, itt vagyok, hová zártatok három esztendő, három hónapra hozzá még három végtelen napra, hogy mit kihasít napi adagom hang- és fénybiztos ételablakon, időből, szívből annyi hasadjon, két madaramból egy se maradjon,
55
három év, hó és nap után hogy végre holnap, amikor hívnak a fényre, megértsem végül ezt az egészet, s az legyek aki „kijött, szétnézett, elment az esze, el az istenért, csókot dobott, és vissza, hazatért.”
Ahogy fenn, úgy lenn Fölöttünk megy a mindent eldöntő játszma. Te is úgy lettél odavetve, hogy megnyerd maga képére, hasonlatosságára – az égi sereg sem bírt veled, te árva, idezárt velem, négy falad négy stációd, születsz, betegedsz, pusztulsz, halsz akaratlan. Köttetett, tudod, s nem, hogy az alku mi volt, míg végül már csak teret látsz a falakban, és végtelenné avanzsál e bazár-ég, és mezsgyévé a ráaggatott csillagok, és szétnézni már alig mer a szívem rég, megállna beléd, ki csak szökdelsz, s dúdolod azt a végzetes, felforgató dallamot, elveszne benned, kacagásnyi életre ki egész megriadt életedet felrakod, törne érted, ki engem épp most végzel ki, mert testvér vagy te és nincsen itt semmi sem, se osztag, mely a vég feletti mocskos kis izgalomba úgy beleremeg édesen, se kéz, se kötél, se dúdolás, mert csakis te és én vagyunk – ha mindennek vége itt, megtudva, melyik oldal avatárjai, a szent nagy játszma szegény, élő tétjei, mi vagyunk csak, az isten elítéltjei
56
DEBRECZENY GYÖRGY
önmagát látja a vízben a dél tündére a nyájakra ügyel érzéki vízjáték vibrál ha vizet lát: önmagát látja vasboldogasszonyra süt a vashold meleg ganajba tétetik a jérce első tojása kikel belőle a lidérc a tündér eredeti jelentése változó csalékony folyvást változik az égbolt bolyongnak a mindenségben a lelkek bolyong a lelkekben a mindenség a dél tündére vizet lát önmagát látja a vízben rásüt a vasboldogasszonyra a vashold
ha nem jutsz túl a megfelelő időben történik minden mondta a mester lóbálta vörös botját a szenvedélynek s az ismétlésen keresztül a tapasztalat megjelent boldogra maszkírozott bábfigurák a tipegőkövekkel kirakott ösvényen a tudat és a test ellobban és a látott világ van csak
59
hallom hogy esik az eső a kiáltozást is hallani menekülj menekülj szorgos dongó porozza be a rozmaringot napsütötte köveken még meleg a medveszéklet * ha nem jutsz túl a pátriárkák kapuján ha nem rágod el a gondolkodás fonalát bokrok és gazok közt bolyongó medveszéklethez fogsz hasonlítani
kiszabadulás a testből amivel táplálkozik a lény elnyeri annak természetét tollsüveg és jádecsillag fejfedő a zöld sárkánnyal és a fehér tigrissel övezve oroszlántrónuson ülve kell látnom magamat száz szellem olvad össze hogy az egységet elérje
60
az ítélet helyszíne az alvilági város a mozdulatlan bölcsesség és a mozgó szellem ugyanott ugyanakkor az egyetemes üresség szemlélése a lélegzet és a szellem szemlélése áttetszővé válás nemcselekvés és a fény kiáradása tisztaság hűség gyermeki odaadás valódi nemlét és csodás létezés
tűz a vesékben és víz a szívben felhő az égen és víz a hegyi patakban meredek hegyen épült a templom 108 golyócska van a zsinórra felfűzve mert 108 fájdalma van a földi létnek a hercegnő egy bambusznád törzséből lép ki a világba a tündérmesében de a nevek és a formák az ürességből jönnek és az ürességbe térnek vissza úgy ülni mint az ugrásra készülő tigris a nevek a tiszta tudat nevei engedj el mindent fémet eszik és tüzet ürít a fakutya a gondolkodás nem kerül közéd és a cselekvés közé elvág minden gondolatot a szív izzítója és a kutyaugatás a szélfúvás a fák a hegyek a villámlás a vízcsobogás tanítja üres tükör a mester magad hozod létre mennyországodat és poklodat bukott halhatatlanok vagyunk mindannyian száműzött kísérői a nyugati királyi anyának isteni csínytevők ihletett udvari bolondok azúr ifjak a legnagyobb delelőpont állomásán az egyetemes jang palotában
61
nyakszirtünk körül a kerek fénygömb bevilágítja a hat irányt pirosan virágzó cserjét ültetünk vöröses kővel rakjuk ki az utat mely ajtónkhoz vezet
Kilincsek Horváth László szegedi kilincsei* szabadon forog egy tengely az egyik irányban de nem tud elfordulni a másik irányba kilincsmű műkilincs vagy valódi kilincs? ahol a halászlének a papucsnak és a kilincsnek nincsen párja na ott a tisza-parton a kilincsek áradása és apálya láttál már vasajtón rézkilincset? kapu ajtó ablak gázelzáró helyiség és paplak üzlet színház mindenhol kilincs van vagy a kilincs hiánya a kilincs lehet normál cilinder vagy wc-záras rugós vagy rúgdosható rozettás lyukasztás nélküli akadálymentes rozsdamentes eloxált rozsdás tisztaságtól mentes * http://www.365szeged.com/p/projektrol.html
62
Horváth László fotója (http://www.365szeged.com/2010/09/4.html) meg aztán vannak engedéllyel nem rendelkező kilincsek némelyik nyílt lángot használ vagy dohányzik mindegy hogy alumíniumkapun vagy rozsdás vaskapun van vagy nincs a kilincs van ahol belül van a kapun némelyiket lakat helyettesítheti
63
dörgöld dörgöld a rézkilincset a ronda vagy a szép kilincset a kilincs ajtórész a kilincs az ajtó réz alumínium krómnikkel kerámia vagy poliészter ékszere a kilincs az ajtó óvszere klasszikus univerzális modern vagy mesteri kilincs-fül kilincs-gomb vagy kilincs-kilincs változat rendelhető lehet portálfogantyú vagy kapaszkodó van amelyiket le- vagy benyomva színházjegyet válthatsz józanul és ha a kilincs éppen beleillik a kilincskerék fogárkába beléphetsz a mennyek kapuján vagy az 1005-ös számú lakásba a csengő a zákány utcai oldalon
a lánchídon mondom ritkás a dolgok sűrűje a kapcsolati hálóból a halacska kicsusszan ó boldogság ó nagyvonalúság ó szeretet tápláljuk vagy feltartóztassuk a lángot? az eltévedt tűzoltó nem találja az égő házat 100 szomszédunk oltja a tüzet benzinnel
64
hatékonyan működik a jól szervezett csoport a részeg rész több mint az egész
az egész több mint egy részegség egy részegység emberek szervezett őszessége párizsba tegnap beszöktek ady endre őszes költeményei avignonba beszökött őszentsége nedves aszfalton cuppog a cipő éjszakai fogcsikorgatást gátló sineken csikorog a vonat kihúzzák a bölcsességfogát az emberiségnek valaki a fehérített fogát kimutatja az ideiglenes műanyag koronát a porcelánedénybe ejti az ideiglenes király a lánchídon mondom magamnak hogy a legkisebb magyar is értse: ha meggyengül egy láncszem oda az egész rozsdafüzér
Nagy Sárga Ház, Kis Sárga Ház* 1. Nagy Sárga Ház Elme-elhagyatottság és gyógyintézet-végzet. Nagy sárga kezdet. A sárga Nagy Ház sárgasága.
* A Bolondok Háza (Nyéki úti épület, Bp. II. Nyéki út 10. – Volt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet., 2010. november 26–28.) c. rendezvény kapcsán történt idegenvezetés és az épületekről (általam) készített fényképsorozat ürügyén.
65
Amikor találkozik a megismerő elme, a beteg elme és a kelme. Keveri a kását a filozófia fejedelme, karácsonyfára díszeket aggat. Csakhogy tavasz van. Vagy lehetne. A kontraanyát meglazítjuk, hogy ne kotyogjon az elme. Nagy, országos sárga kotyogás. A bicikliről leesik a lánc, a falról lemállik a festék. Most üres a padlás, a halottat már elvitték. A kandalló előtt fa, mintha még élne és dolgozna itt valaki, mintha a tűz is égne az üres főorvosi szobában, hol lógott már kötélhurok. De most az épület halott. Rácsos ablakon át a parkra látni, de nincs parkséta-engedély, egy kávéért bokorban szeretkezés. Szüzesség, bölcsesség és szeretkezés. Hasonlít a felszín és hasonüt a mély. Fogaskerék-párok fogamzása. Alkatrészhez alkatrész simul. A felemelt vasszék lesújt. Erre vonult be a Vörös hadsereg, de mostanában a völgy hűvös.
66
Te nem vagy bűnös. Tetted, amit lehet. Az életünk Nagy Sárga Ház, és most valahogy holt, üres. *
2. Kis Sárga Ház (Cs. É. szavai) Nagy sárga ház, kápolna, faház. Kis sárga ház. Előtte ott ül mami, és vár, én jövök haza a dombon, észrevesz, és fogatlan drága szájával messziről mosolyog gyerekkora – gyerekkorunk. Szülőházam..., előtte kis kert volt, a papám büszkesége. Ó, azok a paradicsomok.... Angi néni ablaka az ott... Egészen elszorult a szívem mostan, köszönöm is neked a szépeket. A képeket. Elvesztek a hozzászólások és meglettek, a többit is megnézem majd ha lehet. Szombaton azért nem mentem oda... ezért nem mentem oda... Az az én szülőházam, szülőhazám, engem ott ne vezetgessen senki idegen mint idegent!
67
égszakítás, földindítás égszakítás földindítás és gyógyszertől ver lassabban a szív a lélek turbánjai fennakadnak a lélek turbinalapátjain mit remélsz mit remélsz tíz példányban kinyomtatnak a világ hatalmas plotterén kívánok kegyelemteljes kegyetlenséget a holdad vagyok virradat után legendák és semmiségek tettetett temetője ivóhelyére tartó költő és műordító csöngetsz a harmadik napon de én még nem akarom az ajtófélfa megöregedett mindig nyiss ajtót ha kopogtat a vers hogyléted felől akar érdeklődni amikor a sírás kerülget a sírásó műfogsora van és annyira jó hogy el is felejti beragasztani jaj istenem az óriásplakátot ki felejtette el kiragasztani
68
a mű valódi Háy Jánosnak vágyakozás és emberi iszonyok és istenek ó boldogság és lepkeszárny hogy vannak-e vagy nincsenek egy géndarab hossza szabja meg kudarc és elbukás gyermekmosoly tonnás súlya a létezésnek az önsajnálat belső szerkezete rozsdás rugók hideg csavaranyák pontosan tudni kell hogy mi fáj szeretethiány és fa alá lehullott világ a menekülési útvonalon lebonyolódó forgalom a fejlődés taknya hogy valahonnan valahová vászonzsebkendőt ad a család hogy vagyunk? közben átéljük hogy vagyunk gyógyítunk tanítunk vagy műveljük a földet a mű valódi világ ha úgy teremtem ahogy kell s ha te is elfogadod a játékszabályt
69
a világ hiteles megragadása a bank és az írónak is van fiókja de nem minden sarkon az író a mindenségre gondol arra hogy amit leír hiteles a partvonalon kívül vagy belül a gondolkodás fűszere a vihar elül őrizd a múltadat belőle legendát ne gyárts s ne tagadd mert fűszer az és életalapanyag gyökértelenség és gyökér szőlőkarózás vakarózás vágyakozás és várakozás fent a szőlőfürt mélyen lent a gyökér előttem papír a mű egész és a valódi a rész de a látszatmű a látszatmindenségben látszatkatarzist okoz látszat csak látszatot fokoz látszatmeditáció hatására látszatfelébredés jelenik meg
70
de fekete madonna vezet a forradalomba ő egy ikon a fehér hegyen irgalmaz oltalmaz a mű a valódi és valódi a mű az ember mindig kezdheti elölről amíg a malom lassan előröl
nálatok vannak még tárlatok? nálatok vannak még tárlatok? nem tudok úgy nézni ahogy ő nem az tesz boldoggá hogy szomorú vagyok ora et labora mutatja az időt a visszafelé járó karóra övedet ha megoldanád mindenre lenne megoldás jönnek a verbális vitézek a hason csúszni készek eljön a bajszos angyal aki ordítást és szalonnát adott a világnak és a katonának bevonuláskor kivonuláskor mindig ugyanúgy gombolkozol ugyanúgy lengedez a szellő a turistákat bámulod fehér lovon
71
fekete rongyokba öltözött jégréteg olvad és fagy a szívre az idő kivégzőnégyszögében zum gebet! de a bűnbe sodort tárlatot itt nálunk nálatok ki nyitja meg ki őrzi ki zárja be
széthurcoljuk, birtokba vesszük* széthurcoljuk lelkünk szép szemetét elhagynak minket tárgyaink kerül helyükbe kelyhükbe újabb kezünkbe belemar új eb új nap új tárgy új seb ujjseb sebaj befuccsol bekrepál a lelkünk lángban áll naponta ürítjük a kelyhet birtokba vesszük elhagyásaink szortírozzuk sztornírozzuk a tárgyakat drótpapucs döglik a teknősbéka páncélsisaknak öltözik mert végcél a páncél a páncélos arcél csak semmi fakszni itt ez a szép trabant kaszni most végre találkozik a túrórudi s az egér itt ez a megszédült daru daru vagy markoló oly szívbe markoló
72
* Mányoki Endre írása nyomán (http://irodalmijelen.hu/node/8729)
itt hol nem szállnak a darvak most végre itt ez a hajótest itt ez a hamutartó most végre itt ez a szép morbus charcot1
ültünk a hintalovon ültünk bazmeg együtt kompetens emberekkel együtt ültünk bazmeg a hintalovon és nem érdekeltek a kérdésválaszok ő volt az erdő én meg az erdőkerülő így hát most én kerültem őt és nem érdekelt a zársebesség sem az hogy milyen gyorsan fordul el tőlünk a nap s a zárban a kulcs ha tele a kulacs vagy a laposüveg sem a rekesz és a fényérzékenység fehéregyensúly megemelt süveg kaphattunk volna süvegcukrot adhattunk volna a hintalovacskának vattacukrot de hát nem kaptunk és nem is adtunk ültünk bazmeg együtt kompetens emberekkel együtt ültünk bazmeg a hintalovon na de ki olvas nyáron hintalovas verseket? a versolvasók nyaralni mennek és csak 10%-uk olvas verset aztán a szerkesztő úr szeptemberben meg októberben sem közölte a verset 1
(lat. és fr., ejstd: morbusz sarko) a hisztéria szerzői neve, leírója, Charcot francia ideggyógyász neve után
73
mert az ő lelkében nyár van akkor is és tele a kulacs vagy a laposüveg de majd novemberben kiváltom a zálogház raktárából minden versemet lefényképeznek kompetens emberek én meg nem méricskélem a fényt és emelkedik meg süllyed a rekesz mint a balaton hullámzik a mell- s a hasüreg ültünk bazmeg együtt kompetens emberekkel együtt ültünk bazmeg a hintalovon de a teleobjektív nem feltétlenül zárja ki az üresszubjektívet és nem feltétlenül nyitja ki felvilágosodás és lesötétedés de nem is exponáltam magam mert állítólag porból lettünk búgatóból búg a csiga sír a csiga és kiderül a végén hogy miért borult be az éjjeliedény a tengerbe most pedig barátom lábamat nyújtom feléd megmosod? én már nem értem rá egy hete ültünk bazmeg együtt kompetens emberekkel együtt ültünk bazmeg a hintalovon megkondultak bennünk a harangok könnyed eleganciával rúgtuk seggbe akiket éppen kellett és átalakult az irodalmi műhely
74
valódi hellyé kifizettük a helypénzt és ittunk tovább kérdeztem zsíroskenyeret hamikáz-e a kamikaze és elfecsegtem akkor én lesz majd egy festményem a szívemről és kettő a vesémről mindegyikről egy mivel páros szerv és jobb ha több is van belőle már a sok sör miatt ugyebár ültünk bazmeg együtt kompetens emberekkel együtt ültünk bazmeg a hintalovon nem muszáj berúgni mindenkivel aki a berúgásban nem kompetens nyáron úgysem olvasnak verseket nyáron közöljük a szar verseket mert úriember nem olvas csak ír vagy nem olvas és nem is ír és nem is angol meg nem is walesi értesüléseit a kocsmában szerzi mert úriember hallgat minden rágalmat meghallgat és úriember nem szegi meg a kenyerét s az ígéretét és nem is vonja vissza egyszerűen csak elfelejti mikor fejét a hintalóra ejti ültünk bazmeg együtt kompetens emberekkel együtt ültünk bazmeg a hintalovon vigyorogtam mert fényképeztek épp és ragyogóan sikerült a kép
75
szép lett főleg a képaláírás egy macskakarmolás időtlen idők óta zárva tartott ajtókon zörgetett a macska mindenütt a klozetot kereste aztán a fibulának mesélt fabulát mi meg ültünk bazmeg a hintalovon aztán leszálltunk a magas hintalóról és a toaletten megismertük a tócsák felbecsülhetetlen előnyeit
éjjel a hintalóban én nem is értem hogy lehet kalap nélkül kalapot emelni kalap nélkül kalapot lengetni pedig aznap éjjel a Hintalóban szerettem volna elmélyíteni fotózási kalapismereteimet kalapfotózási ismereteimet el szerettem volna mélyíteni én pedig sose volt kalapom aztán az idén tavasszal találtam valahol egy kidobott gyönyörű szürke kalapot hazavittem és a szekrénybe tettem és ketten voltunk végre ketten mert a szürke kalap nem bezárkózás nem hajkoronám elrejtése a világ kíváncsi tekintete elől és nem is a hatalom gőgjének
76
következménye sem kő-vetkezménye mivelhogy nem kőből készült a kalap és mindig látható volt a túlsó part a szürke kalappal lágyan a fák fölé emelkedett a kalap amikor megemeltem az embernek kedve támad megsimogatni mentem a templomba a poros úton fejemen a portalanított szürke kalap mert a tekintélyek elfogadása folytonos kalapemelés állandó körbetekintgetés hogy mikor kell már végre újra megemelnem ezt az egészet itt mikor kell lelkesen lengetnem kalapom mikor és milyen alapon az igazság nem az idő tartományaiban hanem a kalapban található kívül kell állnunk minden kalapon nem szabad állnunk a kalapon sem aluljáróban kalapozni jövőnket így megalapozni kalapból innék most egy sopronit a fák fölé emelkednék lágyan mégse a közterület legyen az ágyam inkább a Hintalóban szerettem volna aznap éjjel kalapfotózási alapismereteimet elmélyíteni de nem vittem magammal
77
a szekrényből a szürke kalapot így aztán egy fekete kalapot kellett fényképeznem énnekem meg a kalapost de ő nem volt ott aznap éjjel a hintalóban
annyira jó a költészet szomjteste leissza magát ma este az üres pénztárcák költőiség látszatát keltő szövegek a karakter annyira tüzes hogy majd a nagyjelenetben el is oltják a tűzoltók a költészet mennybemenetelét milliók ünneplik világszerte aznap a háziasszonyok a kanalak között keresik a kést a szent kereszt téren lila ruhában óriási kalapban tetszelegnek aztán a híradó következik nézem ahogy egy nő vetkezik a világnak önmagáról adva hírt és a babfőzelék szolgáltatja a kísérőzenét de mit tegyünk a rengeteg csokinyúllal ami húsvétról megmaradt?
78
időt töltünk az időtlenség poharába zölden fluoreszkáló fehéregerek belemosolyognak a térfigyelő kamerákba a költők és műordítók a verset leordítják magyarról magyarra lefordítják szalad a cipőfűzőm futok utána talán ma még telitalálat szegényember ha jó helyen fullad a dunába ingyen utazhat szerbiába műfogsora van és annyira jó a költőiség látszatát keltő ragasztó ó az objektív világ fogalma amit az igazi műfogsor visszatükröz a kegyeshalmi paprika csárda álmaink első áldomása elsőnapi pecsét a szégyenbélyegen akkor most melyik tyúkszemtapasz vezet budára hé paraszt ó kegyes elázott cipőfűző amit oda és visszatükröz a mű mert van neki ilyen funkciója ora et labora lánc és toronyóra és annyira jó hogy ingyen utazhat a vers jaj annyira jó annyira jó
79
a képeken nem én vagyok H. J.-nak ó a vágtázó életerő halottkémei mert a magyar a megpatkolt biztosítékot lovagolja vágtázik rövid futószáron és nyilaz mert a magyar csak megzabálja a megnyitón a pogácsát aztán hazamegy de a katarzis sehol én meg berúghatok széttörhetem a sarokcsontomat pedig a képeken nem én vagyok mert én a gép mögött vagyok sarokcsontomat fényképezik a röntgengép mögött nem én vagyok mert én a gép előtt vagyok mert én a gépben vagyok és nyilall régészek fényképezik részeg csontjaim sarkait ez itt a sarkalatos pont hogy megyek így pogácsát zabálni rosszak vittek más sarkokra engem részegek fényképezik csontjaimat zabáljuk a megpatkolt pogácsát vágtat rövid futószáron a katarzis
80
