Katolikus egyháztörténelem az oktatásban. Nemzetközi trendek, új szempontok. Szerk.: Gőzsy Zoltán – Varga Szabolcs. Pécs, Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Pécsi Egyháztörténeti Intézet, 2015. (Seria Historiae Dioecesis Quinqueecclesiensis 12., Forum Historiae Ecclesiasticae 1.) 202 old. Az egyháztörténelem jelenlétét az oktatás különböző szintjein vizsgáló kötet a 2014 májusában Pécsett, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola, illetve ennek Pécsi Egyháztörténeti Kutatócsoportja (PEI) által rendezett konferencia szerkesztett előadásait közli, kiegészítve néhány tudatosan kiválogatott, a kötet koncepcióját még teljesebbé kerekítő tanulmánnyal. A konferencia szervezőinek legfontosabb célja – hagyományteremtő szándékkal – az volt, hogy fórumot teremtsenek az egyháztörténettel foglalkozó szakemberek, kutatók és oktatók számára, s párbeszédet indítsanak el közöttük. Ezt már a rendezvény címe is nyilvánvalóvá tette: „Egyháztörténészek I. országos találkozója: A katolikus egyháztörténelem oktatásának helyzete – nemzetközi trendek, új szempontok, hazai szakkönyvek és tematikák.”1 (Mára már az is bebizonyosodott, hogy e vállalkozásuk sikeres volt, s az egyháztörténészek találkozója, vándorkonferencia formájában, évente megvalósul.) Nemcsak a 2014-es találkozó, de az azt dokumentáló kötet alapvető kérdésfelvetései is jól tükrözik e szándékot, s leginkább úgy tekinthetünk rá, mint egyfajta helyzetfelmérésre, az adottságok és a hiányosságok számbavételére, mely a jövőbeni együttműködéshez és a közös ügy előmozdításához is kiindulópontul szolgálhat. Az „összeírás” leginkább azt vizsgálta, hogyan jelenik meg az egyháztörténet a közoktatásban (alsó- és középfokon) a hittan és a történelem tárgyak tanításában, valamint a felsőoktatásban: milyen területek, témák kapnak teret és mekkora hangsúllyal, milyen szemlélettel kerülnek tálalásra, illetve milyen segédeszközök, tankönyvek, jegyzetek állnak rendelkezésre a tanításhoz és a tanuláshoz. A kötet szerkezete, felépítése a külföldi, majd a hazai felsőoktatási műhelyek felől halad az alapok, azaz a közoktatás alsóbb szintjei felé. Mielőtt azonban belefogna e seregszemlébe – kitágítva és meghaladva a konferencia eredeti kereteit –, felvezetésként alapvető tudományelméletei, a teológia és a történetírás egyháztörténeti vonatkozásait boncolgató tanulmányokat közöl. Csak egyetérteni lehet a szerkesztők, Gőzsy Zoltán és Varga Szabolcs, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet kutatóinak döntésével, hiszen az egyháztörténet megjelenési formáit, helyét, szerepét, súlyát az oktatásban csak akkor szemlélhetjük értő módon, ha tisztában vagyunk magának a tudományterületnek a kontextusával, önértelmezésével, céljaival és – mivel van ilyen – a mindezekkel kapcsolatos vitákkal.
1
A konferenciáról részletes beszámoló is megjelent a szervezők tollából: BÁNKUTI GÁBOR – CSIBI NORBERT – GŐZSY ZOLTÁN – VARGA SZABOLCS – VÉRTESI LÁZÁR: Egyháztörténészek I. országos találkozója. A katolikus egyháztörténelem oktatásának helyzete. (Nemzetközi trendek, új szempontok, hazai szakkönyvek és tematikák.) Pécs, 2014. május 12–13. In: Egyháztörténeti Szemle, 2014. 2. sz. 120–124. p.
138
Egyháztörténeti Szemle XVII/3 (2016)
A nyitó tanulmány nemcsak e kötet tartalmait alapozza meg és helyezi szélesebb tudományos keretbe, de hiánypótló a magyar nyelvű egyháztörténeti publikációk sorában is. KLAUS SCHATZ SJ. Teológia-e az egyháztörténet? című, német nyelven először 1980-ban közreadott írása az egyháztörténészek számára mára már alapvető hivatkozási pont lett, de magyarul mindezidáig nem volt hozzáférhető. A rendkívül igényes fordítást GÖRFÖL BALÁZS végezte el. Klaus Schatz az egyháztörténelem mint határtudomány hovatartozásának és önértelmezésének kérdését a teológia és az egyháztörténet, illetve az egyháztörténet és a történettudomány kapcsolatának összefüggésében vizsgálja. Analitikus módszere olyan mintát kínál, amely nemcsak az egyháztörténészek számára releváns: észrevételei, megállapításai bármelyik történeti határtudomány művelőinek nagy hasznára lehetnek. A címben feltett kérdés feltárása a historiográfiai előzmények tematikus rendezésével indul. Klaus Schatz az igennel és nemmel válaszoló kutatók munkáit és érveit egyaránt összefoglalja, elkülönítve a teológia és a történelemtudomány felől közelítő értelmezéseket, sőt kitér a protestáns egyházak és egyháztörténészek munkáira is. Mindezek ismeretében fejti ki saját, figyelemre méltó válaszát, melyben az egyháztörténetet, mint „az egyház történeti kibontakozásának teológiáját” értelmezi. Eszerint az „egyháztörténész […] az egyház faktikus történetét az egyház teológiai lényegének kibontakozásaként igyekszik megérteni”. SÁGHY MARIANNE, a CEU nemzetközi hírű oktatója Egyháztörténet és patrológia című írásában röviden ismerteti a patrisztika tárgyát, helyét és szerepét az egyháztörténet-írásban, valamint a tudományág kialakulásának és formálódásának történetét, legjelesebb művelőit. Izgalmas képet fest arról a lehetőségről, amit az egyházatyák korának a kereszténység szempontjából történő szemlélése kínált a késő antikvitással foglalkozó világi tudósoknak is. Az 1970-es évekre Nyugat-Európában népszerűvé váló patrisztika e korszak kapcsán a Római Birodalom hanyatlása helyett új népek, új társadalmi csoportok, új és demokratikus szellemű kultúra és vallás felemelkedéséről beszélt, ráadásul az antik szövegek módszertani-ismeretelméleti szempontból nagyon is kurrens irodalomkritikai, hermeneutikai elemzése alapján. Az egyházatyák írásainak aktualitására Joseph Ratzinger mellett számos világi kutató is rámutatott annak a ténynek a felmutatásával, hogy a késő antikvitás és a posztmodern kor társadalmi, kulturális és vallási jelenségei között rendkívül sok hasonlóság figyelhető meg, például a multikulturalizmus és a szekularizáció. Az egyházatyák pedig éppen e konkrét élethelyzetekre, problémákra igyekeztek válaszokat adni. Sághy tanulmányában több olyan, korábban figyelmen kívül hagyott jelenséget (ismeretelméleti módszert, irodalmi műfajt stb.) ismertet, melyeket az egyházatyák friss, innovatív és kreatív gondolkodásának köszönhet az európai kultúra. A kötetet bevezető tanulmányok közé sorolható HERMANN-JOSEF SCHEIDGEN, a kölni egyetem oktatója Észrevételek a német egyháztörténettel kapcsolatban című írása is. Nehezen érthető, hogy a kötet szerkesztői miért döntöttek úgy, hogy e két tanulmány (Sághy és Scheidgen) között helyezik el TÓTH TAMÁS A Katolikus Egyház történetének oktatása Rómában című írását, mely sokkal inkább kapcsolódik a mindezek után elhelyezett, a magyar felsőoktatás helyzetét vizsgáló írásokhoz, illetve a Scheidgen-tanulmány végén megjelenő német felsőoktatási panorámához.
Recenziók
139
Scheidgen tanulmánya amúgy remek átvezetést is ad a két terület (a tudományelmélet és az oktatási praxis vizsgálata) között, mivel nemcsak a már Schatznál is felmerülő dilemmákat járja körül (amire a tanulmány alcíme is utal: „Egyháztörténet a teológia peremén?”) a német szakirodalom alapján, de átfogó képet ad a német egyháztörténet-írás történelmi hagyományairól és sajátosságairól, valamint az egyetemi és főiskolai egyháztörténet oktatásról is. A historiográfiai részben plasztikusan láttatja a német vallásfilozófiai, illetve történelemfilozófiai gondolkodás (például a felvilágosodás és a historizmus) és az egyház történetének (például a reformáció) kölcsönhatásait, és mindezek hatását a történetírás szemléletére és módszertanára. Az egyháztörténet megjelenése a felsőfokú stúdiumokban – a tartományok és az egyetemek autonómiájának köszönhetően – Németországban rendkívül színes képet mutat. Scheidgen bemutatja az egyházi, szerzetesi és az állami intézmények tanterveinek engedélyeztetési processzusát, valamint a tanulmányi rend legfontosabb sajátosságait, elsősorban az oktatás és a számonkérések jellemző módszereit foglalva össze, mivel a tartalmak intézményenként (vagy még inkább, „professzoronként”) meglehetősen eltérőek. TÓTH TAMÁS, a Pápai Magyar Intézet rektora, már említett írásában az egyháztörténeti kutatások és az egyháztörténelem oktatása szempontjából is kiemelt figyelmet érdemlő római lehetőségeket mutatja be, nem utolsó sorban személyes tapasztalatai alapján. A legfontosabb egyházi levéltárak és gyűjtőkörük, valamint alapvető kutatási segédleteik mellett részletesen ismerteti a római egyházi egyetemek graduális és posztgraduális, általános és speciális egyháztörténeti képzési kínálatát. Tömör elemzést nyújt az egyháztörténeti tárgyak tanterven belüli súlyáról és hangsúlyairól, az egyháztörténeti szakirányokon tanuló hallgatók számáról, nemzetiségi megoszlásáról, a nők és férfiak, egyházi és világi személyek arányáról is. Tóth Tamás tanulmánya és a kötet hasonló tematikájú – vagyis egyegy oktatási terület (így az erdélyi és a magyarországi felsőoktatás és közoktatás) adottságait vizsgáló – írásai elsősorban azok számára lehetnek érdekesek, akik az egyháztörténet oktatásában vagy épp írásában maguk is aktívan részt vállalnak. Az olykor felsorolásszerű ismertetések – a szerkesztők célkitűzéseinek megfelelően – mint egy SWOT analízis tárják fel a téma oktatásával kapcsolatos erősségeket, gyengeségeket, veszélyeket és lehetőségeket. Ez – meglehet – kissé száraz olvasmány, de az egyháztörténészek, a történelemtanárok, a hittanárok, a katekéták számára számos nagyon is fontos és hasznos információt nyújt, valamint segítséget rövid és hosszú távú feladataik kijelöléséhez és megvalósításához. JANKA GYÖRGY, a nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola tanára a magyarországi katolikus (Esztergom, Veszprém, Győr, Eger, Pécs, Nyíregyháza, Sapientia Szerzetesi Főiskola) és református (Debrecen) hittudományi főiskolák, illetve karok (Károli Gáspár Református Egyetem és Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi karai), valamint néhány bölcsészkar (ELTE, PPKE, Károli) egyháztörténeti kurzusait veszi sorra, ismertetve azok témáit, oktatóit és kötelező irodalmát. Bár az egyes intézmények bemutatása – terjedelmüket és részletezettségüket tekintve – meglehetősen egyenetlen, a tanulmány így is lehetőséget ad az érdemi összehasonlításra és egy értékelhető, tanulságos összkép kialakítására.
140
Egyháztörténeti Szemle XVII/3 (2016)
Az egyetemi szintű egyháztörténelem tanítás hazai múltjának és jelenének árnyalását, megértését segíti a kötetben elhelyezett két interjú. Az első egy, a Pécsi Egyháztörténeti Intézet megalapítójával, KATUS LÁSZLÓval 2007-ben felvett beszélgetés, melynek egyes részleteit kiegészíti a tanítványával, NAGY MARIANNal (jelenleg a Károli Gáspár Református Egyetem Újés Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatójával) újabban készített interjú. A két egybeszerkesztett beszélgetés a Pécsett a rendszerváltás előtt, a főiskolai kollégiumban magán-összejövetelként szerveződő szemináriumok, az ún. „szerda esti egyetem” történetét eleveníti fel, ami a Pécsi Tudományegyetem máig is meghirdetésre kerülő egyháztörténeti témájú kurzusainak kezdetét és alapját jelentette. A második interjúban a PEI munkatársai GÁRDONYI MÁTÉt, a Veszprémi Hittudományi Főiskola egyháztörténészét, a hazai felsőoktatásban népszerű Bevezetés a Katolikus Egyház történetébe című, legutóbb a Jel Kiadó gondozásában 2006-ban megjelent egyetemi tankönyv szerzőjét faggatták a felsőoktatási jegyzetek, oktatási segédletek funkcióiról, használhatóságáról, kritériumairól. A beszélgetésben szó esik a történelmi és a teológiai nézőpontok érvényesítésének lehetőségeiről, a korszakolás kérdéséről, a teológiai és a történettudományi szakok eltérő jegyzet-igényeiről, az egyetemes és a magyar egyháztörténet közös avagy szeparált tárgyalásának előnyeiről és hátrányairól, valamint számba veszik a magyar nyelvű, jelenleg forgalomban lévő jegyzeteket is. A kötet további tanulmányai nagyrészt az egyháztörténeti témák közoktatásban való megjelenését vizsgálják, elsősorban a hittan és a történelem tantárgyakban. TAMÁSI ZSOLT, a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum igazgatója az erdélyi római katolikus egyházmegye helyzetét mutatja be az elemi iskolától, a gimnáziumon és a líceumon át a BBTE Római Katolikus Teológiai Karának kurzusaiig. Az erdélyi diákok a vallásoktatás kereteiben minden évben találkoznak – ha mégoly csekély mértékben is – egyháztörténeti témákkal, sőt tanulmányi versenyen is részt vehetnek az egyházmegye szervezésében. Az egyetemen a BA és az MA képzésben, sőt a doktori tanulmányok során is van lehetőség az egyháztörténelem tanulmányozására magyar nyelven. Az egyháztörténelem helyét és szerepét az általános és középiskolai hittanoktatásban SIPOS EDIT, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola oktatója elemzi, a magyarországi hitoktatás tantervi tartalmai, fontosabb célkitűzései, hangsúlyai és a mindezeket (elvileg) szolgáló tankönyvek bemutatása közben. A hittant és abban az egyháztörténet tanítását az evangelizáció, a hit átadása perspektívájából vizsgálja, és ez a szempont a jelenlegi gyakorlattal kapcsolatban számos kérdést vet fel, komoly problémákra mutat rá. Az egyháztörténelem tanítása kapcsán (is), melyet kontextusától megfosztott „zárványnak” lát a hittan tantervekben, kimondja, hogy az mostani formájában, a mostani oktatási helyzetben eleve kudarcra ítélt. Sipos Edit tanulmányában számos olyan kezdeményezést, alternatív tantervet és tanítási módot is bemutat, melyek eredményes megoldásai lehetnek az általa felvetett problémáknak. GIANONE ANDRÁS, a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet munkatársa a hazai általános és középiskolai hittan mellett a történelem tantárgy tantervei és tankönyvei alapján vázolja fel, mely korszakok és milyen történelmi események kapcsán kerül előtérbe (illetve jelenik meg
Recenziók
141
egyáltalán) a kereszténység és a keresztény egyházak története. Vizsgálja ezek kontextusát, szemléletét, s azt is, adott esetben milyen értékítéletek társulnak az egyes interpretációkhoz. Mind a hittan, mind a történelem tárgyak kapcsán részletes ismertetést, sőt statisztikákat és jegyzékeket közöl az egyháztörténeti tantervi témákról, tankönyvi tartalmakról és vonatkozó érettségi követelményekről. Gianone tanulmányának hasznos tanulságokkal szolgáló része a történelem- és a hitoktatásban megjelenő történelmi ismeretek közötti interferencia vizsgálata. Összegzésében ő is arra hívja fel a figyelmet, hogy az egyháztörténet-oktatás nem elhanyagolható kihívások előtt áll, amik alapvető (tartalmi és módszertani) megújulást tesznek szükségessé. GÁLOS LÁSZLÓ (a PHF Abaligeti Gyakorló Iskolájának tanára) és GŐZSY ZOLTÁN (PEI) tanulmánya egy érdekes felvetés kibontása. Az általános iskolai hon- és népismeret tantárgy keretein belül vizsgálják az egyháztörténelem tanításának – egyelőre ki nem aknázott – lehetőségeit. A szerzők a honismeret tantervek elemzése során számos olyan témát mutatnak fel (egyházi ünnepek és azokhoz kapcsolódó népszokások, élet-fordulók, helytörténet, helyi közösségek szerveződése), melyek megértése nehezen képzelhető el egyháztörténeti hátterük bemutatása nélkül. A tantárgy tanítása kapcsán kiemelt jelentőségű helytörténet élményszerű, akár önálló felfedezéséhez többnyire könnyen elérhető és informatív egyháztörténeti forrásokat (például historia domusok) ajánlanak. A lokális identitás (és így annak megismerése és ápolása) szintén ezer szállal kapcsolódik a helyi egyházi közösséghez, elég csak a temetőkre vagy az útszéli keresztekre, a búcsúkra vagy a templomok védőszentjeire gondolnunk. A Pécsi Egyháztörténeti Intézet Forum Historiae Ecclesiasticae című sorozatának első kötete, mellyel a kutatócsoport egykori alapítója, Katus László emléke előtt tiszteleg, az egyháztörténet-írás, a tudományszervezés, az oktatás és az oktatásszervezés szempontjából is nagy haszonnal forgatható kötet. Elsősorban a téma bennfenteseinek szól, de a szélesebb közönség, elsősorban az egyháztörténeti tanulmányokat fontolgató diákok, valamint a gyermekeik (vallási és történelmi) nevelésében felelősséget érző és vállaló szülők számára is tanulságos lehet. A jól szerkesztett, világos koncepciót követő kötet elején elhelyezett tudományelméleti-tudománytörténeti tanulmányok a teológus és a történész szakma érdeklődésére is méltán tarthatnak számot. (ism.: Dévényi Anna)
