211. Jakócs Dániel. Beköszöntő

18.szám

1 / 211

Beköszöntő Beköszöntő Jakócs Dániel .

Beköszöntő A „Világszabadság”szerkesztősége barátsággal és tisztelettel köszönti jövendőbeli olvasóit, vitapartnereit és szerzőit. Ebben a köszöntőben szeretnénk röviden ismertetni elképzeléseinket, terveinket és azt a szerkesztési módszert, amelyet meg akarunk valósítani. Nyugodtan bízhatunk abban, hogy az, aki látja címlapunkon lebegni egyik legnagyobb nemzeti költőnk által megálmodott zászlót, tudni fogja, milyen hagyományokat akarunk folytatni. Teljesen megalapozottan remélhetjük azt is, hogy majdnem mindenki érti azt az összefüggést, azt az összhangot, ami a„szent jelszó” és a világ összes dolgozóinak himnusza között van, ezért hagyományainkról nincs szükség részletesebben írni. A bérből és fizetésből, valamint a saját munkájukból élő embereket óhajtjuk tevékenységünkkel szolgálni, az ő véleményüket akarjuk közölni, érdekeiket védeni, és nem a polgárokét. A dolgozó ember, a munkás és a saját munkájából élő kisvállalkozó szempontjából értékeljük a társadalom jelenségeit, és minden társadalomban, a miénkben is ők vannak többségben. Itt azonban szükségesnek látjuk megjegyezni a következőt. Szerintünk a szellemi és fizikai bérmunkás elsősorban munkás, a tulajdonviszonyok szempontjából egy osztályhoz tartoznak, és a tőkés társadalom ténylegesen egyformán kezeli őket. Ha szüksége van rájuk, alkalmazza őket, ha nincs, megfosztja munkahelyüktől és létbizonytalanságba taszítja őket. A szellemi bérmunkás nem polgár, és nevetséges dolog a megélhetési gondokkal küzdő, fizetéséből élő mérnököt, - már ha van munkája és fizetése, -és a milliomos tőkést egyformán a „polgárok” osztályába sorolni. Ez akkor is így van, ha ma ezt sok értelmiségi dolgozó sem érti még. Nálunk Magyarországon különösen erősen érvényes az, hogy az előttünk élt nemzedékek előítéletei lidércnyomásként nehezednek az élők agyára. Ettől a lidércnyomástól meg kellene szabadulni, ehhez azonban tárgyilagosan kellene megvizsgálni mai valóságunkat és környezetünket. A későbbiekben az értelmiség társadalomban betöltött helyének külön vitát szándékozunk szentelni. A fentiekből következik, hogy örömmel közlünk minden eseményt, hírt, problémát, ami a dolgozó ember sorsára, helyzetére, nyomorára utal vagy vonatkozik. Számunkra az lesz a hír, ami a dolgozó emberrel történik. Ha sok rossz hírt kell majd közölnünk, nem mi leszünk a hibásak, hanem a valóság. Mi csak tükör akarunk lenni, ami pontosan visszavetíti a világ képeit. Sajnos a mai sajtóból, tévéből, rádióból nem sokat tudhatunk meg arról, hogyan telnek az emberek hétköznapjai, milyen a hangulatuk a munkahelyükön, ha van, és miből élnek, ha munkanélküliek. Éppen ezért nagyon örülni fogunk minden igazolt hírnek, ami a dolgozó embersorsára vonatkozik. A mai „parlamenti”, azaz a hivatalos pártok vezetőinek vitái és torzsalkodásai is csak a valóságra vonatkoztatva érdekelnek bennünket. Ha ma az ellenzéki parlamenti pártok nagy részvéttel ecsetelik a dolgozók nehéz helyzetét, akko rmeg kell néznünk, hogy mit tettek a dolgozók érdekében akkor, amikor kormányon voltak. Hoztak-e szakszervezet-ellenes törvényeket, csökkentették-e a munkanélküli segély idejét, védték-e a dolgozók érdekeit a munkahelyükön a „munkaadóval” való vitákban vagy nem. Ha ezekre a kérdésekre a dolgozók szempontjából negatív választ kapunk, akkor az összes szónoklat csak ügyes kampányfogás, amivel meg akarják szerezni a nehéz sorban élő emberek szavazatait. Ne felejtsük el, hogy önkormányzat választások előtt állunk. Mindez nem jelenti azt, hogy az egyes pártok között nincs különbség, és hogy nem kell politizálni. Pont fordítva. Maguknak a dolgozóknak kell megtanulni politizálni saját érdekeikből kiindulva. Ehhez pedig el kell kezdeni maguknak a dolgozóknak higgadtan, nyugodtan elemezni és értékelni az eseményeket. Nem kell „árendába adni az eszünket” sem papoknak, sem politológusoknak. Tudunk mi magunk is gondolkodni. Az ország legkisebb településein is meg kell szervezni a dolgozók minden külső gyámkodástól független vitafórumait, és meg kell teremteni köztük a hírek és vélemények cseréjét. Meg kell szervezni a közös gondolkodást, polgári körök helyett a bérből és fizetésből élők független klubjait vagy asztal társaságait. A felülről irányított vagy befolyásolt gondolkodást az önálló, független gondolkodással kell felváltani. Elemezni persze csak tényeket lehet, a tények ismeretéhez pedig információ kell. Ebben kívánunk szerény lehetőségeinkhez mérten segíteni. A magyar dolgozóknak szinte semmilyen információjuk nincs arról, hogy mi történik az európai munkás mozgalomban, ezért ezen a területen is törekszünk majd előrelépni. Anyagunk van, több is mint amit fel tudunk dolgozni. Segítségre lenne szükségünk, arra kérünk mindenkit, aki rokonszenvez törekvéseinkkel és jól tud valamilyen idegen nyelven, jelentkezzen. Könyveket, cikkeket kellene elolvasni és rövidítve ismertetni. Figyelmünk elsősorban a Dunatájra akarjuk irányítani. Annak ellenére, hogy nagyon közel vagyunk egymáshoz, lényeges dolgokról alig tudunk valamit. A tömegtájékoztatás csak a botrányokkal, a politikusok veszekedéseivel foglalkozik és ezek mögött még csak fel sem sejlik az emberek tényleges élete. örömmel fogadunk minden apró, de tényekkel alátámasztott élménybeszámolót a szomszéd országok népeinek hétköznapjairól. Szinte mindenkinek van valamennyi ismerete valamelyik szomszéd ország életének egy-egy szeletéről. Ha a sok részletet összetesszük, végül mozaikszerűen kialakul az összkép is. Ennek kapcsán ismét szükségesnek tartjuk hangsúlyozni, hogy nem botránykrónikát akarunk szerkeszteni és nem a magyarokat ért sérelmek listáját összeállítani. Ezt teszi a magyar tömeg tájékoztatás egy jelentős része, feltehetően azzal a burkolt szándékkal, hogy akadályokat gördítsen a magyar nép és a szomszéd népek közeledése elé. Tudjuk, hogy a szomszéd országokban is vannak elvakult nacionalisták, hogy ezeknek sikerült a dolgozók egy részét is megtéveszteni, de mi is vakok lennénk, ha nem látnánk, hogy nem ez jellemzi a lakosság döntő többségét. Ha majd elérkezik az ideje, vitát nyitunk a Kárpát-medence nemzetiségi problémáiról, és ígérjük, hogy nem fogunk frázisokat puffogtatni. Most azonban tájékozódnunk kell, meg kell ismernünk a mai valóságot, a régen elmúlt helyzetből nem indulhatunk ki. Egyet azonban már most is tudunk, hogy nekünk és a szomszéd országok összes dolgozójának az az érdeke hogy segítsük egymást, hogy a dolgozó ember érdekeinek védelmére együtt kell fellépnünk. Természetesen vannak és valószínűleg még sokáig lesznek nézet eltéréseink, de meg kell tanulnunk ezekkel a nézeteltérésekkel együtt barátságban élni egymás mellett és még segíteni is egymást. Különben másként nem is lehet, mert még két embernek sem lehetnek teljesen egyforma nézetei. Komoly nézeteltérések ellenére is lehet sokáig barátságban együtt élni, ha az emberi kapcsolatokban a kölcsönös türelem uralkodik. A toleranciát erkölcsi normává kell tenni. A nézeteltéréseket majd feloldja az idő, ha mindenki az igazságra törekszik és megérti, hogy „az igazság egy lehet csak valamennyi nyelveken”. A Dunatáj népeinek történelmi megbékélésére törekszünk a teljes és osztatlan egyenlőség alapján. A fentiekből következik, hogy olyan cikkeket, amelyek ellenségeskedést szítanak a népek között, nem fogunk közölni. Mindez vonatkozik a rasszizmusra is. A tolerancia elvéből kiindulva

2 / 211

minden olyan írást közlünk, ha nem túl hosszú, amelyik véleményünkkel legalább 51 %-ban egybeesik. Bizonyos esetekben az egyet nem értésünket a cikk után meg fogjuk írni, de nem mindig. Az olvasóra bízzuk, hogy döntse el, mit tart elfogadhatónak vagy elfogadhatatlannak. Ebből viszont az következik, hogy az egyes cikkek tartalmából nem feltétlenül lehet következtetni a szerkesztőség véleményére. Ezt nem tartjuk rossznak, mert nincs szándékunkban megmondani másoknak, hogyan gondolkodjanak, csak a tények ismertetésével és a viták segítségével azt szeretnénk elérni, hogy az olvasók könnyebben tudják kialakítani saját véleményüket. Szerkesztői gyakorlatunkban tartózkodni fogunk a személyeskedéstől, nézetekkel akarunk vitatkozni, nem személyekkel, ezért neveket lehetőleg akkor sem fogunk említeni, ha mindenki sejti, kiről van szó. Mi is azt valljuk, hogy mindenben kételkedni kell és számunkra nem lesz tabu. Nem hisszük, hogy vannak olyan nézetek, amelyeket bizonyítás nélkül el kell fogadni, nem hisszük, hogy van olyan társadalom, amelyet nem szabad bírálni. Azt, hogy egy társadalom jobb vagy rosszabb, számunkra nem az dönti el, hogy melyik tudja jobban reklámozni önmagát, hanem az, hogy melyik tudott több lehetőséget biztosítani a dolgozó ember számára, hogy szabadon kibontakoztathassa képességeit. Hangsúlyozzuk: a dolgozóember számára, és ennek a kérdésnek az eldöntését nem politológusokra és nem hivatásos politikusokra bízzuk, hanem magára a dolgozó népre, mert egyedül ő az illetékes dönteni. Szemléletünket a humanizmus és a tárgyilagos, valamint a végsőkig következetes kritika határozza meg. Következetesek leszünk, de nem leszünk durvák és a viszonyokat fogjuk bírálni és nem a személyeket. Ezt nem pusztán udvariasságból tesszük így, hanem meggyőződésből, mert nem lehet személyekre hárítani át a felelősséget azért, amiért a viszonyok a hibásak. Az európai gondolkodás tradícióit folytatva nem csak bírálhatatlannak nem tartjuk a mai társadalmi viszonyokat, hanem öröknek sem. Mint ahogy szabad fordításban mondjuk Herakleitosz nyomán, nem lehet kétszer belépni ugyanabba a folyóba. A mai társadalom keletkezett és egyszer meg fog szűnni. A kérdés csak az, hogy amíg létezni fog, még mennyi szenvedést fog okozni az emberiségnek. Mi azt szeretnénk, hogy ez a szenvedés minél kevesebb legyen. Kulturális- és vitafórumunk neve túl hosszú, elég lett volna csak annyit írni, hogy kulturális fórum, mivel a kultúra fogalmába beletartozik minden anyagi és szellemi alkotás, amit az emberi társadalom létrehozott. Ugyanakkor a hétköznapi beszédben a kultúra fogalma szűkebb és határai bizonytalanok, ezért láttuk szükségesnek részletezni, hogy a kultúra mely területeivel akarunk foglalkozni. Kulturális és vitafórumunkon belül az elméleti és művészeti alkotásokat két havonként, a híreket gyakrabban, lehetőleg hetenként szeretnénk cserélni. Mivel Európán belül érdeklődésünk középpontjában a Dunatáj sorsa lesz, az összes szomszédos ország dolgozójának küldjük legszívélyesebb üdvözletünk és várjuk hozzászólásaikat.

Bedő János, Fogler Tibor, dr. Jakócs Dániel, Jóny Iván

Dal Anglia férfiaihoz Percy Bysshe Shelley

1

4

7

Angol férfiak, miért arattok, ha mindig a porban maradtok? Miért szősz, szegény angol takács? ha a ruhád elhordja más?

Van, munkás, házad és szerelmed, kenyeredért nem kell perelned? Akkor mi hát a díj, a bér, a könnyedér, fájdalmadér?

Lakásod nyirkos pince odva; urad fenn dőzsöl mosolyogva. Láncot csináltál? Ez a cél, rád villog a kemény acél.

2

5

8

Miért hízlalod, véded, amíg van erő karodban, holtodiglan, ki szívja életed erét, komisz uradat - a herét?

Te vetsz, s vetésed más aratja; kincsed van, s másnál a lakatja; szősz, s jó ruhát csak urfi hord, van kardod, s elveszi a lord.

Hiába munkád és sírásod, ásóddal ennen sírod ásod. Csak szemfedőt szősz, bús fia e földnek: sírod - Anglia!

3

6

Angol Méhecskék, miért tinéktek tőr, lánc, bilincs, miért siettek, hogy fullánktalan uratok uralkodhasson rajtatok?

Vess - s légy ura az aratásnak; gyüjtsél - s ne engedj senki másnak! Szőj - s a jó ruhád oda ne add; kovácsolj kardot - s védd magad.

forditotta: Kosztolányi Dezső. (Kosztolányi Dezső: Idegen költők Szépirodalmi Könyvkiadó Budapest 1966 ) Információk a szerzőről, további művei, ennek a versnek az eredeti szövege (angol nyelvű)

3 / 211

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS AZ ISKOLÁK VILÁGNÉZETI SEMLEGESSÉGÉRŐL Csillag Dániel a CÍMBEN LÉVŐ GONDOLATRÓL SZÓLÓ ÍRÁS

NÉHÁNY MEGJEGYZÉS AZ ISKOLÁK VILÁGNÉZETI SEMLEGESSÉGÉRŐL

Gyakran elhangzott az utóbbi években, hogy nem lehet világnézetileg semleges iskola, mert nincs világnézetileg semleges ember. Szándékosan nem idézek személy szerint senkit, mert nézetekkel szeretek vitatkozni és nem személyekkel, és különben is mindenki tudja, hogy kik szokták a fenti nézetet hangoztatni. Ennek az állításnak azzal a részével, hogy nincs világnézetileg semleges ember, most nem akarok részletesebben foglalkozni, fogadjuk el feltételesen, hogy tényleg nincs ilyen ember. Ettől függetlenül nem tartom feleslegesnek – kisebb kihagyásokkal – idézni Petőfi Sándor „Bölcselkedés és bölcsesség” című versét.

„Teremtve van-e a világ, Vagy örök idők óta áll? S fog-e örökké állani, Vagy egykor semmiségbe száll?

…………………………………….

Egy-e a lélek és a test? Honnan jövénk, hová megyünk? Elalszik-e a sírba’, vagy Új lángra lobban életünk?

Gunnyaszt a bölcs magánosan S ezen kérdések lengenek Virasztó szemei előtt Miként rejtelmes szellemek.

…………………………………….

E szellemeknek arcain Csak egy vonást sem fejte meg, Midőn feléje a halál, A végső szellem közeleg.

4 / 211

S te balgatag világ, te az Ily dőrét bölcsnek nevezéd, Ki kincset kíván szerzeni S eltékozolja életét.

Elég, hogy élsz! mi gondod rá: Mi volt és mi következik? Legbölcsebb, sőt csak az a bölcs, Ki sohasem bölcselkedik.”

(Koltó, 1847 október)

Ez a vers, lehet, hogy meglepi azokat, akik Petőfitől csak a Nemzeti dalt és még néhány hazafias vagy szerelmes verset ismernek, de azok, akik olvasták összes költeményét, nagyon jól tudják, hogy ez pontosan jellemzi Petőfi viszonyát a világhoz. Mivel nincs kedvem szavakon lovagolni, itt is nyitva hagyom azt a kérdést, hogy Petőfinek ez a verse felfogható-e a világnézeti semlegesség megfogalmazásának vagy sem. Döntse el mindenki saját maga. Itt csak egy feltételezést merek megkockáztatni: sem Petőfi, sem azok, akik ma hozzá hasonlóan gondolkodnak világnézeti kérdésekben, senkit sem lennének hajlandók – még szóban sem – megtámadni filozófiai vagy vallási nézeteltérések miatt, lehetőleg tartózkodnának – a békesség kedvéért – a határozott állásfoglalástól, és senkit sem nyilvánítanának erkölcstelennek vagy erkölcsileg kisebb értékűnek materialista meggyőződése miatt. Petőfi számára és hozzá hasonlóan gondolkodók számára az erkölcsösség nem a világnézeti állásfoglalástól függ, hanem attól, hogyan viselkedünk embertársainkkal az életben, a munkában, a családban, pihenés közben. Röviden az erkölcs evilági kérdés, és senkinek sincs joga ilyen vagy olyan vallási meggyőződés alapján magát erkölcsösebbnek nyilvánítani másoknál. Közvetlen tapasztalatom és a közvélemény kutatások is arra engednek következtetni, hogy így gondolkodik a magyar emberek kb. 70 százaléka, azaz abszolút többsége. Úgy látszik, Petőfi ebben a versében a magyar nép egyik nemzeti sajátosságát fogalmazta meg. Most térjünk vissza az iskolák és általában az oktatási intézmények világnézeti semlegességének kérdésére. Ma Magyarországon világnézeti és vallási kérdésekben objektíve pluralizmus van. Mihelyt megszűnik az intézmények világnézeti semlegessége, mihelyt az iskola valamelyik világnézet vagy vallás oldalára áll, azonnal elnyomott vagy megbélyegzett helyzetbe kerülnek azok, akik másként gondolkodnak. Ha igaz, hogy nincs világnézetileg semleges ember, annál inkább igaz, hogy az iskolának, az intézménynek semlegesnek kell lennie, hogy senkinek se legyen se joga, se módja arra, hogy saját véleményét vagy vallását másokra rákényszerítse, legyen az tanuló vagy tanár. Éppen az egyéni állásfoglalás szabadsága követeli meg az intézményi semlegességet. (Az egyéni állásfoglalás szabadságát filozófiai és tudományos értelemben kell gondolni, ez nem jelenti antihumánus, fajgyűlölő nézetek terjesztését.) Az egyén világnézeti semlegessége és az iskolának mint intézménynek a világnézeti semlegessége teljesen különböző fogalom. Azok az erők, akik az iskolák világnézeti semlegessége ellen harcolnak, – kimondatlanul – saját világnézetüket akarják másokra kényszeríteni, és ezzel megkérdőjelezik a lelkiismereti szabadság jogát, amit pedig az alkotmány biztosít minden magyar állampolgár számára ma is. Az a kérdés egy külön cikket érdemelne – ha ezt egyáltalán publikálni lehetne -, hogy a meggyőződéses materialista állampolgárok gyermekei számára is járna külön állami támogatással működő iskola, mivel egyházi iskolák léteznek, és azok támogatásban részesülnek. A világnézetileg semleges, önkormányzati iskolák éppen világnézeti semlegességük miatt nem biztosíthatják azt az elmélyült materialista oktatást, amit a tudatos materialista szülők éppoly jogosan elvárhatnak, mint ahogyan a vallásos szülők a felekezeti iskoláktól elvárják a vallásos nevelést. Azonban az állampolgári egyenjogúság és világnézeti szabadság ilyen mértékéről még álmodni sem lehet. Sajnos, a lelkiismereti szabadság joga ma sem érvényesül teljesen a gyakorlatban, ezért a sajtó, a rádió és a televízió tényleges irányítói felelősek. Egyes kivételezett vallások képviselői minden lehetőséget megkapnak nézeteik terjesztésére, ugyanakkor a materialista filozófusoknak nincs lehetőségük meggyőződésüket a tömegtájékoztatás eszközeivel terjeszteni, pedig materialista meggyőződésű állampolgár sincs kevesebb, mint tényleges hívő. Természetesen – minden művelt ember tudja -, hogy materialista alapon is létezik erkölcsi rendszer. De a vallások között nincs egyenlőség! Nekem nincs tudomásom arról, hogy pl. a „Jehova tanúi” nevű vallás tagjainak módjuk lenne a televízióban rendszeresen nézeteiket ismertetni, ill. istentiszteletet tartani. A lelkiismereti szabadságnak mindenkire kii kell terjednie, és nem fogadhatjuk el érvnek azt, hogy valamelyik vallás nem elég régi. Nem szeretném, ha vallási vagy filozófiai alapon ellenségeskedés keletkezne, ill. terjedne az iskolákban. A különböző világnézetű emberek baráti együttműködésének vagyok a híve. Azt szeretném, ha az iskolákban mindenki nyíltan kimondhatná világnézeti meggyőződését, és ezért se előnyös, se hátrányos helyzetbe ne kerülhessen. Ehhez azonban első lépésként mindenkinek el kellene ismernie az iskolának mint intézménynek világnézeti semlegességét.

Csillag Dániel tanár

5 / 211

Dunatáj A Nagy Duna Mentében…A történelmi megbékélést hirdető költemények sorozata

Az igazi művészet , az igazi kultúra feladata baráti viszonyt, testvéri együttműködést teremteni ember és ember között, azonos érzelmekben egyesíteni a becsületes dolgozó embereket.

A Nagy Duna Mentében… A történelmi megbékélést hirdető költemények sorozata

Az igazi művészet , az igazi kultúra feladata baráti viszonyt, testvéri együttműködést teremteni ember és ember között, azonos érzelmekben egyesíteni a becsületes dolgozó embereket. Napjainkban a politikusok megfontolatlanul ellentéteket gerjesztettek a magyar és szlovák dolgozók között olyan kérdésekben ,amelyeknek a mai hangsúlyozom a mai körülmények között nem sok értelme van. Csak gondoljunk bele mi értelme van a mai viszonyok között a kettős magyar állampolgárságnak a dolgozó ember szempontjából. A szlovákok is a magyarok is bármelyik országban élnek európai-uniós állampolgárok , a határok átjárhatók. Mi a szlovák és magyar költészet nyelvén üzenjük minden magyar és szlovák dolgozónak dolgozók,emberek :ne veszekedjetek!!! Éppen ezért közölni fogjuk két nyelven azokat a szlovák és magyar költeményeket,amelyek a békés együttélés általános emberi eszményét hirdetik,mert ahogyan Reviczky Gyula írta,Az igazság egy lehet csak Valamennyi nyelveken. A költemények sorát Laco Novomesky ( teljes nevén Ladisláv ) szlovák költő Előhang című költeményével nyitjuk ( Laco Novomesky 1904-ben született Budapesten elhunyt 1976-ban Pozsonyban –Bratislavában.)

Előhang Majd ha verset olvasnak újra az emberforma emberek, s múlik,kásás vizekbe folyva, havas ősz ,jeges kikelet,

elmondjuk majd :az a keservek, ágyú és sírás kora volt, a költő senkinek se kellett, s ember embertől elvadult. ( Laco Novomesky : Válogatott Versek , Madách Kiadó 1974. 75. lap )

6 / 211

Hétköznapjaink Mondom a magamét Jakócs Dániel A Balegyenes rádióban elhangzott előadás sorozat (hetente bővül)

A Balegyenes rádióban elhangzott előadás sorozat (hetente bővül) Meghallgatásához a számítógépre telepített és jól beállított mp3 lejátszó szükséges.

A balegyenes rádió archivumában hallgathatóak meg.

Virágzik, mégsincs termés!? Cs. Nagy László Mi az oka? Kérdezik sokan és egyre gyakrabban. Sokféle oka lehet! Elsősorban az időjárás kedvezőtlen alakulása. A virágzás előtti és alatti fagyok károsíthatják a virágokat, de a 10°C alatti, sok esetben esős, szeles időjárás is akadályozhatjaa megporzást, illetőleg a megtermékenyülést, ugyanúgy mint a megfelelő porzó fajta hiánya.

Mi az oka? Kérdezik sokan és egyre gyakrabban. Sokféle oka lehet! Elsősorban az időjárás kedvezőtlen alakulása. A virágzás előtti és alatti fagyok károsíthatják a virágokat, de a 10°C alatti, sok esetben esős, szeles időjárás is akadályozhatja a megporzást, illetőleg a megtermékenyülést, ugyanúgy mint a megfelelő porzó fajta hiánya. Ez utóbbi esetben van némi lehetőségünk a megporzás biztosítására. E célból az adott gyümölcsfajta más kertjében virágzás kezdetén lévő fákról célszerű ,,virágcsokrot” vágni s azt üdítős flakonba vízbe állítva felfüggeszteni saját fáink koronájába. A többit bízzuk a megporzást végző rovarokra, biztosan lesz termésünk. Elhúzódó virágzás esetén célszerű újabb csokrot helyezni a koronába. Biztosabb eredményt érhetünk el több fáról vágott virágzó ágakkal. A következő évek termését pedig a fa koronájába oltott porzó-fajtával biztosíthatjuk. Ám ezúttal is hatásosabb két-három fajtát is beoltani. Jó eredményt csak a 20 méteren belül lévő pollenadó fáktól várhatunk. Az eredményesebb kertészkedés érdekében szövetkezzünk a szomszédokkal s mindannyian jól járunk! A megporzást végző rovarok részére pedig közösen biztosítsunk úgynevezett méhlegelőt, ahol a szaporodásukhoz szükséges táplálékot (virágport, nektárt) megtalálják s a szaporodásuk biztosítva van. Ám ezt megfelelő „búvóhellyel” biztosítani is szükséges. E célból rövidebb nádkévét, zsupszalmát, kukoricakévét stb. helyezzünk el száraz, széltől és énekes madaraktól védett, valamint állatok által kevésbé látogatott nyugodt helyeken (több helyen is ) és időnként ellenőrizzük azok helyzetét. Röviden szólva legyen saját rovar állományunk, amely együtt él, együtt lélegzik a kerti növényeinkkel. Ez a bő termések második legfőbb feltétele. Különösen azóta, hogy a lakott területekről a házi méheket száműzték, pedig senkit sem bántottak ha őket nyugodtan hagyták élni, dolgozni, gyarapodni.

Fellebben a titok: az Opus Dei állhat a kormánypárt mögött Az egyházak beszervezése Jakab Attila A 168 óra on-line kiadásából átvett írás http://www.168ora.hu

7 / 211

A számos nemzetközileg elismert kötetet jegyző vallástörténész a Fidesz egyházpolitikájáról szóló tanulmányában úgy véli: az egész társadalom életét befolyásoló egyezség született Magyarországon. Az állam a történelmi egyházakat anyagilag támogatja, cserébe elvárja, hogy legitimálják a hatalmát – és persze 2014-ben is választási győzelemhez segítsék a jelenlegi kormánypártot. LAMPÉ ÁGNES interjúja.

A számos nemzetközileg elismert kötetet jegyző vallástörténész a Fidesz egyházpolitikájáról szóló tanulmányában úgy véli: az egész társadalom életét befolyásoló egyezség született Magyarországon. Az állam a történelmi egyházakat anyagilag támogatja, cserébe elvárja, hogy legitimálják a hatalmát – és persze 2014-ben is választási győzelemhez segítsék a jelenlegi kormánypártot. LAMPÉ ÁGNES interjúja. - Ön azt írja: az egyház a demokratikus országokban rég elveszítette társadalomformáló szerepét. Így lenne Magyarországon is? – Magyarország szerintem már nem demokratikus, hanem autoriter társadalom. Minden a hatalomról és a pénzről szól, az emberek, az „alattvalók” pedig gyávák, mert az ezeréves szolgaság képmutatásra szoktatta őket. A mechanizmus egyszerű: az állam pénzzel támogat bizonyos egyházakat, ennek fejében elvárja, hogy azok legitimálják és támogassák a politikai hatalmát, konszolidálják a társadalmat, tompítsák a frusztrációkat és az elégedetlenséget. - Ez a recept ma már aligha működőképes. – Nagyon is az. Épp azért, mert szerintem a mienk nem demokratikus társadalom. Az értelmiség pedig nem a valóságban, hanem az önmaga által konstruált világban él, ideákat kerget, nem látja, mi történik valójában. Fogalma sincs arról, hogy például egy villanyszerelőnek sokkal fontosabb, hogy kenyeret adjon a családjának, mint a jogállam vagy a szólásszabadság eszméje. - Ön elitváltásról és gazdasági polgárháborúról értekezik, „amelynek tétje az erőviszonyok tartós átrendezése, a társadalom hosszú távú, totális ellenőrzése”. Mit jelent mindez a mindennapokban? – A hatalom lojális, megbízható káderekkel tölti fel az összes döntéshozói pozíciót. Úgy látom, hogy a párt első embere már szinte isteni vezér, az önkény megtestesítője, a hatalom forrása. Azt ugyan még nem mondták ki, hogy a hatalma Istentől származik, de egyre többen éreznek hasonlót.

Kovalovszky Dániel felvétele

- Nem véletlen, hogy Orbán a kormányprogramról szóló felszólalását ezzel zárta: „Soli Deo Gloria”, azaz egyedül Istené a dicsőség. – A jobboldalt szakrális, vallási retorika hatja át. Ez egyfajta kódolt beszéd, amelyet a magyar liberális értelmiség nem ért, mert gőze sincs a kereszténység történetéről. Egy demokratikus jogállam miniszterelnöke húsvéti üzenetet küldött a néphez! Belegondolt ebbe valaki? Amelyben ráadásul átírta a keresztény dogmatikát, hiszen a Krisztusba mint Megváltóba vetett hit központi elem helyett újjászületésről beszélt. - Aligha rejlett mindez a szavai mögött. És még mindig nem értem, hogyan lehet ezzel a retorikával „totálisan ellenőrizni a társadalmat”. – A társadalmi és az üdvtörténeti sík összemosódik. Nézzük például az állam jóvoltából hamarosan történelmi egyházzá emelkedő Hit Gyülekezetét, amely szerint elsődleges feladat a sikeres földi életben felfedezni az üdvösségre való eleve elrendeltség jeleit. Ezért markáns náluk a kiválasztottság tudata, amit a gazdasági és társadalmi pozíció jelez. A szegénységet pedig elítélik. Úgy vélik, ők a felelősek a sorsukért, nem a torz társadalmi struktúrák, nem az egyenlőtlenség. Inkább az, hogy „nem akarnak dolgozni”, „alkalmatlanok”, „lusták”.

8 / 211

- Az új alaptörvény preambulumában az szerepel: „Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét.” Mi ennek a jelentősége?

Magyar Kurír Orbán Viktor és Szent Jobb

– Ez nem más, mint az állam és az egyház összeolvasztásának deklarálása. A nagyközönség a kereszténységen a katolicizmust érti, miközben a katolikus egyház I. Istvántól Kádár Jánoson át a mai napig nem a nemzet, hanem a mindenkori politikai hatalom oldalán állt. Mivel az egyház teológiailag csak semmitmondó üzeneteket képes megfogalmazni a társadalom számára, rájött: úgy tud rátelepedni az emberekre, ha ráteszi a kezét a szociális szolgáltatások teljes spektrumára, egészségügyre, betegellátásra, hajléktalanellátásra, oktatásra, médiára. - Szászfalvi László egyházügyi államtitkár nyilatkozta, hogy „a Gyurcsány-korszak egyházellenes és koncepciótlan politikájának vége”. – Közhely. Bevett jobboldali toposz, hogy a komplett balliberális oldal egyház- és vallásellenes, a Gyurcsány-kormány pedig különösen az volt. Ha a katolikus egyháznak nincs pozitív mondanivalója, a legkönnyebb megoldás, ha áldozatként mutatja be magát. Nem versenyez a vallási piacon, hanem a hatalom segítségével kívánja maga alá gyűrni a társadalmat. - Azt is írja: fundamentalista, valláserkölcsi konzorcium létrehozása zajlik a szemünk előtt. Megmagyarázná? – Ebben a folyamatban nem a katolikus egyház, hanem a politikai szervezete, az amúgy gyakorlatilag nem létező párt, a KDNP vesz részt. Vezetői és tagjai a kereszténységet elsősorban a szexuál-etikával azonosítják. Szerintem mögöttük nem a katolikus püspöki konferencia, hanem inkább a katolikus egyház nemzetközi pasztorális intézménye, a feudális, patriarchális keresztény felfogást képviselő Opus Dei állhat. A szervezetnek erős regionális központja van Magyarországon. Alapfilozófiája szerint a társadalmat nem alulról kell evangelizálni, hanem felülről, a politika és az elit befolyásával. Ami patriarchális, tekintélytisztelő, a középkori szexuáletikára épülő erkölcsi rendet jelent. Orbánék a katolikusok, reformátusok, evangélikusok és a judaizmust képviselő Mazsihisz mellett – mivel az ortodoxok és az unitáriusok nem számítanak „történelminek” – valószínűleg a történelmi egyház rangjára emelik a Köves Slomó féle, 2004-ben alakult fundamentalista Egységes Magyarországi Izraelita Hitközséget és a Hit Gyülekezetét is. Így lesz teljes a kör. És a „történelmiek” kapják majd a pénzt és a támogatást. Azzal pedig, hogy a Hit Gyülekezete is belép a „konzorciumba”, az általa ellenőrzött média betagozódik a mainstreambe, és szállítja a felső középréteg azon szeletét, amelyet a KDNP képtelen volt elérni. - Szép kis összeesküvés-elmélet arról, hogy középkori rend alakul a 21. századi Magyarországon. – Nézze, minden hatalom működtetéséhez ideológia kell. A Fidesznek viszont többre volt szüksége, hiszen a

9 / 211

nacionalizmus nem az. A fundamentalista valláserkölcs – a melegek elítélésével, az abortuszellenességgel, a patriarchális családmodellel és a többivel – kiválóan alkalmas erre a célra. - Miből gondolja, hogy a társadalmon keresztülverhető ez az „új rend”?

Magyar Kurír Máfi Gyula veszprémi érsek fogadja a miniszterelnököt

– A társadalom nyolcvan százaléka képtelen mit kezdeni olyan eszmékkel, mint szabadság, jogállam vagy jogegyenlőség. Csak az érdekli: legyen kenyér, virsli, esetleg egy üveg sör. Amúgy pedig sodródik. Emlékszik, Orbán hogyan fogta meg a magánnyugdíjpénztárakkal kapcsolatos kérdést? Nem azt mondta, hogy az emberek maguk döntsenek, visszalépnek-e az állami pénztárba, vagy sem, hanem hogy aki maradna, annak kell választania. Tudta, hogy a kilencven százalék nem tesz semmit, csak sodródik. Magyarország így nem a Nyugathoz, hanem a Kelethez tartozik. A gondolkodásunk észak-balkáni, bizánci struktúrájú, ahol a szó értéktelen, és mindennek az ellenkezője igaz. Persze fontos, hogy megőrizzük a jogállamiság látszatát, de ez nem lehet akadálya a politikai akarat megvalósításának. És mondok még valami erőset: az Orbán-rendszer gondolkodásmódját a nemzetiszocialista Carl Schmitt politikai teológiája határozza meg. Érdemes utánaolvasni! Lényege, hogy az erkölcsnek nincs köze se politikához, se joghoz, és minden jogszerűvé tehető. Végső cél a társadalom totális ellenőrzése. Ehhez kell az egyház, amelynek az a szerepe, hogy megdolgozza az embereket. - Mi a végcél mindezzel? – A Fidesz az egyházak segítségével terelné a szavazófülkébe az embereket, hogy 2014-ben megnyerje a választást. Jakab Attila egyetemi tanulmányait a Gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskolán kezdte. 1990 és 1998 között a strasbourg-i Marc Bloch Egyetem Katolikus Teológia Karán tanult, és doktorátust (PhD) szerzett. 1998 és 2002 között a genfi egyetemen dolgozott. Több hazai és nemzetközi tudományos társaság tagja. A Peter Lang berni kiadónál a „Christianismes anciens” (Ókereszténységek) sorozat társszerkesztője, a Genfi Nemzetközi Geopolitikai Tanulmányi Központ tudományos munkatársa.

TANÍTSUK MEG ŐKET HALÁSZNI Értökös Mezőgazdasági ismeretek tanítása felnőtteknek

Értökös: „TANÍTSUK MEG ŐKET HALÁSZNI…”

10 / 211

Még „ifjú” nagypapa voltam. Mi, utódok a szülői házunk körül tettünk-vettünk. Emlékszem, amint kedves emlékű sógorom két tele kanna vízzel tart a veteményes kert felé, mögötte az első unokám, még óvodáskorú, cipeli nagy igyekezettel a hosszú karókat utána. Az egyik szomszéd megjegyezte: „Ilyen korban kell azt elkezdeni, mert később nem fog menni.” Akkor jutott eszembe ez a kedves jelenet, amikor azt olvastam, hogy valahol az önkormányzat vetőmagot ajándékozott segélyekből élő családoknak. Ha igazat adok a szomszédnak, a jó szándékú önkormányzati akció kudarcra van ítélve. Azok az emberek, akik nem parasztcsaládban nevelődtek, a legjobb szándék mellett sem lesznek annyira sikeresek, mint más falusiak. Hátha még a segítséget is előítélettel fogadják: „Ezzel akarják kiszúrni a szemünket?!” Közhely, hogy a rászorulónak nem úgy kell segíteni, hogy halat adunk, hanem hogy megtanítjuk halászni. Az említett vetőmagosztás nem ez. A magyar szólás szerint „se hús, se hal”: látszólag segítség, az eredménye meg „olyan biztos, mint a kutya vacsorája”. Megtanítani a gyakorlati földművelés főbb elemeit felnőtt embernek nem is olyan könnyű dolog, a szomszédom véleménye szerint (szinte) lehetetlen. Annál is kevésbé, mert sem az iskolai tanulásban nem voltak sikerei, sem a családból nem őriz paraszti hagyományt. Gyerekként tevékeny közösségben sokkal könnyebben menne az ilyen tanulás, ha lenne rá valahol lehetőség. Se szeri, se száma a legkülönbözőbb tematikájú gyerektáboroknak, ahol nyáridőben megfelelő térítés fejében sok dologba belekóstolhat a gyerek. Földművelő tábor azonban nem található a választékban. Ha lenne is, aligha lenne rá kereslet. Bizony a közoktatásnak kellene vállalnia a gyerekek zömének teremtő munkára nevelését, a hagyományos élelemtermelés megtanítását. Nagyon gyakorlatias módszerekkel rövid néhány év alatt el lehetne érni, hogy a gyerekeik segítsék a szüleiket, hogy a korábban említett akciók eredménnyel járjanak. A nagyon gyakorlatias módszerekről – az iskolacsaláddal és iskolafalvakkal kapcsolatos elképzelésekről – a Világszabadság korábbi számában írtam először. http://vilagszabadsag.hu/2/fl.php?f=85.frg Mivel ezek alkalmazása számos egyéb lehetséges eredményt ígér, fontos dolognak vélem a bevezetésük forszírozását.

11 / 211

Hírek 80nyár . CZIGÁNYGYÖRGY új kötetének bemutatója

80nyár

CZIGÁNY

GYÖRGY

új kötetének bemutatója

( Vers, próza és echo: visszapillantás az elmúlt fél évszázadra)

2011. május 24-én, kedden 18 órakor a Magyar Írószövetség klubjában (Budapest VI. Bajza u. 18.)

Közreműködik: F a r a g ó L a u r a énekművész K ö r m e n d i K l á r a zongoraművész Lázár Balázs színművész Házigazda: S z a k o l c z a y L a j o s irodalomtörténész

A kötet a helyszínen megvásárolható és dedikáltatható. Vendégeinket a bemutató után szeretettel várjuk egy pohár vörös borra.

ITEM

12 / 211

. MEGHÍVÓ BÍRÓ JÓZSEF (költő/író/képzőművész/performer) hatvanadik születésnapja alkalmából a RÁTKAI MÁRTON KLUB szeretettel vár minden kedves érdeklődőt a művészt köszöntő ITEM c . estre

MEGHÍVÓ

BÍRÓ JÓZSEF

( költő / író / képzőművész / performer )

hatvanadik születésnapja alkalmából a RÁTKAI MÁRTON KLUB szeretettel vár minden kedves érdeklődőt a művészt köszöntő ITEM c . estre :

2011 MÁJUS 24 . - én ( kedden ) 18h - ra ( cím : 1068 . - BUDAPEST - Városligeti fasor 38 . )

szereplők a fellépés sorrendjében :

BAÁN TIBOR ( költő / kritikus ) előadása bevezetés Bíró József költészetébe

Dr . SZEPES ERIKA ( irodalomtudós / esztéta ) előadása Bíró József haiku - költészetéről

Dr . CSŰRÖS MIKLÓS ( irodalomtörténész ) és Dr . SZÁSZ LÁSZLÓ ( író / esszéista / irodalomtörténész ) előadása

Bíró József - HALÁLOM HALÁLA ( 1973 - 2003 ) c . válogatott kötetéről

verseit elmondja : a SZERZŐ

13 / 211

az este záró - eseménye :

BÍRÓ JÓZSEF - MAGYARORSZÁG ( performance )

Katonaköltészet – a mi korunkban . Meghívó Szeretettel meghívjuk Önt, családját és barátait a Honvéd Kulturális Központ Katonaköltészet – a mi korunkban című könyvheti rendezvényére

Meghívó

Szeretettel meghívjuk Önt, családját és barátait a Honvéd Kulturális Központ

Katonaköltészet – a mi korunkban című könyvheti rendezvényére

Szarka Istvánnal beszélget Gyimesi László költő

Hely és idő:

Honvéd Kulturális Központ, Intarziaterem 1143 Budapest, Stefánia u. 34-36. 2011. június 2. csütörtök, 17 óra

A NAGY LAJOS Társaság programja . A NAGY LAJOS Társaság programja

1. Május 18-án, szerdán 19.00 órakor az Apacuka kávéházban (VIII. Horánszky u. 5.) Marik Álmos estje, beszélgetőpartnere: Boldogh Dezső (Fülöp Gábor). 2. Május 19-én, csütörtökön 17.00 órakor Ady est a József Attila Klubban (1067. Budapest, Eötvös u. 27-29.), ”Intés az őrzőkhöz”. Közreműködnek Gazdag István irodalomtörténész, Kassai Franciska gitáros- énekes előadóművész, költő, Keres Emil Kossuth díjas

14 / 211

színművész. 3.

Május 24-én, kedden 16.00 órakor a szokott helyen rendes összejövetelt tartunk, utána

4. Május 24-én, kedden 18.00 órakor az Írószövetség emeleti klubjában Czigány György könyvbemutatóval összekötött születésnapi köszöntőjén veszünk részt. Meghívót mellékelek. 5.

Május 24-én, kedden 18.00 órakor a Rátkai Klubban Bíró József szerzői estje. Meghívót mellékelek.

6. Május 27-én, pénteken 17.00 órakor a Vasas - Ezredvég zenés Irodalmi Estek keretében a Hungarovox Kiadó mutatkozik be könyvheti kiadványaival a Vasas Művészegyüttes színháztermében (VIII. Kőfaragó u. 12.) 7. Május 30-án, hétfőn 18.00 órakor a Rátkai Klubban (1062 Bp. Városligeti fasor 38.) A Nagy Lajos Társaság megemlékezik Kartal Zsuzsa költőről, publicistáról. Az est háziasszonya Szepes Erika, közreműködnek: Cserje Zsuzsa színművész, Papp János színművész (műsorváltozás lehetséges). 8.

Május 31-én, kedden 16.00 órakor a szokott helyen rendes összejövetelt tartunk.

9. Június 2-án, csütörtökön 17.00 órakor a Stefánia palota intarziatermében (XIV. Stefánia u. 34-36.) Szarka István estjén vehetünk részt, meghívót mellékelek. Tagtársunkat, a jeles költőt 70. születésnapja alkalmából először a Magyar Honvédség művelődési központjában köszöntjük. 10. Június 2-án, csütörtökön 17.00 órakor Gyarmati Béla új könyvének bemutatója a Miskolci Városi Könyvtárban. Beszélgetőtárs: Filip Gabriella. 11. Június 7-én, kedden 16.00 órakor a szokott helyen rendes összejövetelt tartunk. 12. Június 8-án, szerdán 18.00 órakor a Csillaghegyi Közösségi Házban Balázs Tibor költő, irodalomtörténész, kiadóvezető lesz a vendégem. Az esten bemutatjuk a költő Megérkezés Aquincumba című dramatikus versösszeállítását. Meghívót küldök. 13. Június 14-én, kedden 16.00 órakor a szokott helyen rendes összejövetelt tartunk, utána 14. Június 14-én, kedden 17.00 órakor az Írószövetség könyvtárában Szarka István Zöld karácsony című kötetének bemutatása kapcsán a barátok, szerzőtársak köszöntik a költőt hetvenedik születésnapja alkalmából. Meghívót később küldök. 15. Június 14-én, kedden 18.00 órakor az Írószövetség emeleti klubjában Bágyoni Szabó István 70. születésnapi köszöntésén vehetünk részt.

MEGHÍVÓ: Magyarország vízgazdálkodása - előadás és vita Fehér Ferenc a Május Elseje Társaság szervezésében

A MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG, MARX KÁROLY TÁRSASÁG, KÁDÁR JÁNOS BARÁTI KÖR, BALOLDALI ALTERNATIVA EGYESÜLÉS

MEGHÍVJA ÖNT A MÁJUS ELSEJE TÁRSASÁG FÁKLYA KLUBJA A 2011. Június 07-én 16 órakor

A

15 / 211

BP.II.ZSIGMOND TÉR 8.I.1. (kapucsengő:14.) NAGYTERMÉBEN TARTANDÓ

ELŐADÁSRA ÉS VITÁRA

AZ ELŐADÁS ÉS VITA TÉMÁJA: Magyarország vízgazdálkodása.

ELŐADÓ: Fehér Ferenc okleveles vízépítő mérnök, cimzetes egyetemi docens.

TISZTELETTEL VÁRUNK MINDEN ÉRDEKLŐDŐT! HOZZA MAGÁVAL BARÁTAIT, ISMERŐSEIT!

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a víz a felelős, szakszerű gazdálkodási döntések, reform nélkül hamarosan a fejlődés egyik alapvetően szűk keresztmetszetévé válik.

Mai és történelmi szélsőjobb ideológiák és mozgalmak . Konferencia

Mai és történelmi szélsőjobb ideológiák és mozgalmak A szélsőjobb gondolkodás elemzésére és bírálására rendezett konferencia 2011. június 3.-4., Kossuth Klub, Budapest

PROGRAM

PÉNTEK 10-kor bevezető: Miért rendeztük ezt a konferenciát? 10. 15 Krausz Tamás: A keleteurópai újfasizmus megjelenésének okai 10. 45 vita 11. 15 szünet 11. 30 Herbert Auinger: Mi a nacionalizmus? 1 rész

16 / 211

12. 00 vita 12. 30 Ebéd 13. 45 Amelie Lanier: Mi a nacionalizmus? 2 rész 14. 15 vita 14. 45 szünet 15. 00 Tamás Gáspár Miklós: A posztfasizmus 15 30 vita 16 00 szünet 16 15 Laura Gruber: Ki egy gazdaságilag használható ember? 16 45 vita 17 15 szünet 17 30 Kurdi Krisztina: A történelem átértékelése: nemzeti és etnikai feszültségek a független Ukrajnában

SZOMBAT 10-kor pénteki összefoglaló 10. 15 Szita Szabolcs: A Bosnyák-féle HARC című egykorú kiadvány és üzenete a mának 10. 45 vita 11. 15 szünet 11. 30 Adam Markus: Szélsőjobboldali csoportok Európában 12. 00 vita 12. 30 Ebéd 13. 45 Juhász József: Szélsőjobboldali irányzatok a délszláv térségben 14. 15 vita 14. 45 szünet 15. 00 John Evers: Az FPÖ 15. 30 vita 16. 00 szünet 16. 15 Tóth András: Ki szavaz a Jobbikra? 16. 45 vita

Mai és történelmi szélsőjobb ideológiák és mozgalmak Mebal Konferencia

Mai és történelmi szélsőjobb ideológiák és mozgalmak A szélsőjobb gondolkodás elemzésére és bírálására rendezett konferencia 2011. június 3.- 4., Kossuth Klub, Budapest PROGRAM PÉNTEK 10-kor Bevezető: Miért rendeztük ezt a konferenciát? 10. 15 Krausz Tamás: A keleteurópai újfasizmus megjelenésének okai 10. 45 vita

17 / 211

11. 15 szünet 11. 30 Herbert Auinger: Mi a nacionalizmus? – 1 rész

12. 00 vita 12. 30 Ebéd 13. 45 Amelie Lanier: Mi a nacionalizmus? – 2 rész 14. 15 vita 14. 45 szünet 15. 00 Tamás Gáspár Miklós: A posztfasizmus A 15 30 vita 16 00 szünet 16 15 Laura Gruber: Ki egy gazdaságilag használható ember?

16 45 vita 17 15 szünet 17 30 Kurdi Krisztina: A történelem átértékelése: nemzeti és etnikai feszültségek a független Ukrajnában

Konferencia a Nagy Honvédő Háborúról . 70 éve támadta meg Németország a Szovjetuniót A Nagy Honvédő Háború – 70 éve támadta meg a náci Németország a zovjetuniót nemzetközi tudományos konferencia Budapest, 2011. június 10-11. az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéke és a szisztikai Központ szervezésében a Magyar-Orosz Baráti társaság támogatásával A konferencia helyszíne: ELTE BTK, Múzeum krt. 4/A, földszint, Dékáni Tanácsterem. Orosz-magyar szinkrontolmácsolást

Konferencia a Nagy Honvédő Háborúról 70 éve támadta meg Németország a Szovjetuniót

A Nagy Honvédő Háború – 70 éve támadta meg a náci Németország a Szovjetuniót nemzetközi tudományos konferencia Budapest, 2011. június 10-11. az ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszéke és a Ruszisztikai Központ szervezésében a Magyar-Orosz Baráti Társaság támogatásával A konferencia helyszíne: ELTE BTK, Múzeum krt. 4/A, földszint, Dékáni Tanácsterem. Orosz-magyar szinkrontolmácsolást biztosítunk.Péntek, június 10. 10:00 Megnyitó A konferenciát megnyitja: BORSODI CSABA, az ELTE BTK Történeti Intézet igazgatója, oktatási rektorhelyettes és A.A. TOLKACS, az Orosz Föderáció

18 / 211

rendkívüli és meghatalmazott nagykövete Magyarországon Első szekció: A Nagy Honvédő Háború kezdete és a historiográfia KRAUSZ TAMÁS (ELTE BTK): Viták a német-szovjet megnemtámadási egyezmény értékelésében. A háborúért való felelősség vitás kérdései VALERIJ MUSZATOV (Diplomáciai Akadémia, Oroszországi Föderáció Külügyminisztériuma): A Nagy Honvédő Háborút érintő történelemhamisításról, Sztálin szerepéről és a Győzelem örökségének sorsáról VASZILIJ HRISZTOFOROV (Orosz Tudományos Akadémia, Történettudományi Intézet): A háború kezdete. Különleges intézkedések a katasztrófa elkerülésére. 1941. június – 1942. SIPOS PÉTER (MTA TTI): Fegyveres semlegesség és tengelypolitika Magyarországon, 1940-1941 PRITZ PÁL (ELTE BTK): A Szovjetunió elleni magyar hadba lépés döntési mechanizmusa VARGA ÉVA (levéltáros) - VASZILIJ HRISZTOFOROV: (Orosz Tudományos Akadémia, Történettudományi Intézet): A háború kitörésének megítélése egy magyar tábornok szemszögéből Vita 13:00 – ebéd 14:00 Második szekció: Holokauszt és recepció ALEKSZANDR DJUKOV (Történelmi Emlékezet Alapítvány, Moszkva): A háború kezdetei és a Holokauszt a Baltikumban és Ukrajnában SZITA SZABOLCS (Holokauszt Dokumentációs Központ, Budapest): A magyar Holokauszt kezdetei – 1941. és ami utána következett JUHÁSZ JÓZSEF (ELTE BTK): Hogy látják ők? Az 1941-1944-es jugoszláviai magyar szerepvállalás megítélése a mai délszláv historiográfiában PIHURIK JUDIT (Szegedi Tudományegyetem): Írások a szovjet hadszíntérről: magyar katonák véleménye a háborúról MAJOROS ISTVÁN (ELTE BTK): A Szovjetunió megtámadása a francia sajtó tükrében Vita 17:00 –fogadás Szombat, június 11. 10:00 Harmadik szekció: A Nagy Honvédő Háború a mai köztudatban JURIJ PIVOVAROV (Orosz Tudományos Akadémia, Tudományos Információ- és Társadalomtudományi Intézet): A Nagy Honvédő Háború (1941-1945) és a társadalmi rendszer fejlődése IRINA GLEBOVA (Orosz Tudományos Akadémia, Tudományos Információ- és Társadalomtudományi Intézet): A Nagy Honvédő Háborúról alkotott kép a mai Oroszország kollektív tudatában DMITRIJ SZTRATIEVSZKIJ (történész, KONTAKTE-КОНТАКТЫ Társaság, Berlin): A szovjet hadifogoly alakja a német társadalmi tudatban és az NSZK historiográfiájában – társadalmi és politikai szempontok SZAMBOROVSZKYNÉ NAGY IBOLYA (II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola): A náci Németország Szovjetunió elleni támadása a független Ukrajna történelem-tankönyveiben MIHAIL MINC (Orosz Tudományos Akadémia, Tudományos Információ- és Társadalomtudományi Intézet): A szovjet vezetés katonai doktrinális alapvetései és stratégiai tervei 1940-1941 LEONYID GIBIANSZKIJ (Orosz Tudományos Akadémia,Szlavisztikai Intézet): A Szovjetunió elleni hitleri agresszió küszöbén – a nemzetközi politikai krízis utolsó fázisa a Balkánon és a Szovjetunió Vita 13:00 - ebéd Délután Fakultatív program: Látogatás a Budapesti Holokauszt Központban

19 / 211

Link ajánló Szlovák nyelvű internetes lap ("Ellenállás")

www.vzdor.sk- szlovák nyelvű internetes lap

20 / 211

Művészet Apóst Jupiternek Gyimesi László Gyimesi Lászlónak az ókorban játszódó remek komádiája, melyet előadtak Aqincumban, s Szombathelyen is.

Gyimesi László

Sógort Jupiternek! avagy Égi áldás, csőstül

habkönnyű színpadi merény témája az „erény”

Történik a Kr. u. 180 körül Aquincumban, Primus Maximus háza előtt

Szereplők:

Ittana, Primus anyósa Miloma, Primus felesége Cilia, Primus és Miloma nagyobbik lánya Dettina, Primus és Miloma kisebbik lánya Primus Maximus, obsitos, római polgár Sundamus, csavargó, Primus volt katonatársa Fortunatus, fiatal rabszolga, később római nemes

21 / 211

Gondus, öreg rabszolga Boritus, lecsúszott római lovag, vőjelölt (Népség, katonaság)

22 / 211

Prológus

Dicsőség és erény Az ország alapja! Ettől fényesedik Birodalmunk napja! Istenek, polgárok Szent egyetértése Teremt nyugodalmat. Ó római béke! Hittel és eréllyel Szolgálunk és védünk, Makulátlan erkölcs Pajzsunk és reményünk.

Mi mást tehetnénk mi, Tétova utódok, Bámuljuk hőseink, Mind szeplőtlen bajnok. Mintha égre néznénk, Csodáljuk a múltat, Tanítványnak jöttünk, Nem csak szemtanúnak! Félre a prológgal, Kezdődjék a dolog, Ne feledd, ha tapsolsz, Magadat tapsolod.

23 / 211

Első jelenet

Miloma

Jaj te lány, te leány, mit kezdjek most veled? Hogy tehetted? Hová tetted a fejedet?

Dettina

Hogy a feje hol volt, azt nem láttam anya. De ugrált, sikoltott, lobogott a haja, Azt sikoltozta: istenem Jupiter, Jupiter istenem! Olyan furi volt és én úgy megijedtem, Még a fuvolám is majdnem elejtettem

Miloma

Dettina ott volt bent? S közben fuvolázott? Amíg te Cilia… Menten elájulok!

Cilia

Jaj, anya mit képzelsz, nincsen az az isten, Kiküldtük játszani, azaz hogy kiküldtem.

Miloma

Dettina, kicsikém, eredj csak ki szépen, Akár akkor este, s figyelj, semmiképpen ne zavarja senki nővéred, anyádat, és vidd magaddal drágám ki a fuvoládat.

Istenek mit tegyek? Ó micsoda szégyen, Alig múlt tizenöt, ezt kellett megérnem. Jaj, mihez kezdjek most? Oda az erénye, Egy-két holdtölte és jó hírünknek vége…

24 / 211

Cilia

Ennek legyen vége! Ne sipákolj anya! Tudod te, kitől nő a leányod hasa?

Miloma

Édes lányom, gyorsan találj ki egy mesét, Amivel megtöltöd édesapád fejét!

25 / 211

Cilia

Mama, hát nem ismersz, régen kitaláltam: Nagy Jupiter volt, ki megtisztelte ágyam. Szép ifjú alakját öltötte magára – És mint Fortunatus, dőlt mellém az ágyra.

Miloma

Mi? Hogy? Egy rabszolga? Ó, hatalmas Isten! Leányom, leányom egy csöpp eszed sincsen.

Cilia

Nem győzöm Jupitert áldani elégszer… … Rózsabilincsemben alélt el nemegyszer…

Miloma

Azt mondod, nem egyszer? … Reggel? Délben? Este?

Cilia

Hosszú heteken át, kedvemet kereste…

Miloma

Hosszú heteken át… Ráérős egy Isten… Ha nézzük mi dolga, nincsen csoda ebben, Fürdőt illatosít, hűsítőt hoz, ágyba, Megnézi, kormol-e esténként a fáklya, Hidegben betakar, melegben legyezget, Az ebben a csoda, hogy csak most esett meg. S vágyát úgy tölteni rajtad volt pofája, Hogy gondunk legyen most bölcsőre, kiságyra.

Cilia

Jupiter volt, hidd el, Jupiter, ha mondom!

26 / 211

Miloma

Azaz Fortunatus?

Cilia

De isteni módon!

Miloma

Bírákhoz cipelem! Kötelet nyakába! Tudod jól, mi vár a hűtlen rabszolgára, Aki szemet vet a gazdája lányá…ra… Működjön a törvény!

Cilia

Ne! Anyám! Könyörgöm!

Miloma

Mondd az oroszlánnak, mikor elé lököm.

Cilia

Engem is vele löksz, anyám, a halálba… Mit tehet Ő róla? Nem az Ő hibája! Ha a nagy Jupiter belé nem bújt volna, Nem lett volna mersze, nem ért volna célba.

Miloma

Belébújt az isten? Ha akarom, hiszem. De mégse hagyhatjuk a dolgot ennyiben. És mert kell valaki, inkább legyen isten, Csak apád elhiggye. Jupiter segítsen.

27 / 211

Második jelenet

Sundamus

Erőt s erényt urak, édes pannon hölgyek! Sundamus volnék én, erről szót se többet, Ez a ház itt régi katonatársamé – Kit Kőfejnek mondtunk – Primus Maximusé. Jól megszedte magát, mióta letettük Marcus lobogóját, és tógát vehettünk. Mért ne próbálnék meg részesülni benne, No de éppen jön is. Micsoda szerencse…

Primus:

Ki vagy? És mit akarsz? Eressz el már, kérlek! Ha koldus vagy tudd meg, én se többől élek.

Sundamus

Meg ne sérts már Primus, nyisd ki jobban szemed! Emlékezhetsz, kitől kaptad a nevedet…

Primus

Ki mástól, apámtól, ahogy a rend hozza, Ámde ismerős vagy…

Gondus

Egy hírhedt borissza!

Sundamus

Rabszolga, te hallgass! Nézz meg jobban, testvér! Nem felejtem soha, te is emlékezzél: Mikor buzogánnyal vert fejbe a barbár,

28 / 211

Én mondtam rád: Kőfej, mivel megmaradtál.

Primus

Sundamus, te lennél? Hadd öleljelek meg! Eredj be a házba, családom köszöntsed, Egyél te helyettem esti lakománkon, Gondus, ügyelj reá, régi jó barátom.

29 / 211

Sundamus

És te, Kőfej-Primus, hova igyekeznél?

Primus

Kétely dúlja elmém, vár a Mithrász-szentély. Kenyeret, bort viszek…

Sundamus:

Ahogy mindig tetted, Sose hódolsz már be Jupiter istennek?

Primus

A fényt megtagadjam? S ahogy eddig éltem? Mindig nyugodalmat nyerek a szentélyben.

Sundamus

Mi zaklat annyira, hogy nem kísérsz nődhöz? Hátha segíthetnék…

Gondus

Farkas szól az őzhöz.

Primus

Nagy a gondom bajtárs, nem bízhatom másra.

Sundamus

Csak egy ilyen régi, kipróbált barátra…

Primus

Nem szólhatok róla.

30 / 211

Sundamus

Ne sérts meg, barátom, Bölcsességem túltesz a papi tanácson.

Primus

Tudd meg, csoda történt, vagyis hát afféle… Útmutatásokért borulnék a fénybe.

31 / 211

Sundamus

A csoda-ügyeknek legjobb szakértője Áll előtted, Kőfej!

Gondus

Uram, óvlak tőle!

Primus

Leányom az imént, Cilia, a jámbor, Könnyek között jött ki az ágyasházából. Szégyenkezve s büszkén kizokogta végül: Unokát szül nékem a nagy istenségtől. Jupiter magzatját hordja szíve alatt…

Sundamus

Micsoda dicsőség!

Gondus

Hogy szégyenbe marad?

Sundamus

Értesz is te ehhez! Barátom, ez érdem! Miért mész Mithrászhoz ezek után, kérdem.

Primus

Hitem szerint, ugye, Jupiter az nincsen, Mithrász, a ragyogó: egyedüli Isten. Lányom nem hazudós, nem úgy lett nevelve, Ezért aztán kissé meg vagyok keverve, Aki nincs, az hogyan csinálhat gyereket?

Sundamus

32 / 211

Hogyan … hát … ö … ugye … aki nincs, az lehet Ami nincs, az vagyon, ami van, az nincsen, Nem mindegy, hogy van-e? A lényeg, hogy isten. Az én tanácsomnál jobbat sehol nem kapsz…

Primus

Mégiscsak elmegyek, hiába marasztalsz Gondus, tisztelettel vezesd be a házba, Készítsetek fürdőt, nézz a vacsorára.

33 / 211

Harmadik jelenet

Dettina

Csak azért nyitok be, mert jön a nagymama!

Cilia

A nagy birodalom eleven hittana!

Miloma

Egy szó nem sok, annyi se essen előtte!

Dettina

Kihajtom a kecskét az új legelőre, Unja már a szénát, forrásvizet inna… Ugrálna a parton, az ólat nem bírja…

Ittana

Juppiter áldása növelje e házat! Sose érje szükség, sohase gyalázat!

Miloma

Drága édesanyám, légy te is köszöntve…

Ittana

Ahogy a házatok megkerültem körbe, Hallottam néhány szót…

Cilia

A kecskéről szóltunk.

34 / 211

Dettina

Új legelőt kíván, reggel oda hajtjuk… Unja már az ólat, forrásvizet áhít… Várja a patakpart… A friss, üde pázsit…

Cilia

Ugrándozhat vígan… reggel, délben, este…

35 / 211

Ittana

De hát kit érdekel az a cudar kecske! Csoda esett, hallom, híres házatokban, Juppiter jött ide, s nem egy alkalommal. Ó te szerencsés ház, istenek kegyeltje, Nyomot hagyott rajta…

Miloma

Nem rajta, de benne, Vagyis, hogy Ciliát teherbe ejtette!

Ittana

Jaj, te boldog anya, Juppiter anyósa! Irigyed lesz Róma mindenik asszonya! Áve, nagy Juppiter! Áve, nagy Miloma! Ezer esztendeig beszélnek majd róla! Menj, szent áldozattal köszönd meg e kegyet, Áldozd fel a kecskét, én is veled megyek!

Miloma

Indulhatunk anyám, de a kecske helyett Áldozzunk fel inkább egy káposztafejet.

36 / 211

Negyedik jelenet

Primus

Ezer barbár balta! Tízezer kvád harcos!

Sundamus

Mi van veled Kőfej, mért vagy ilyen morcos?

Primus

Markomán boszorkány, pokolbéli ördög! Nem morcos vagyok én, éppen hogy dühöngök! Agyonütöm menten, hol a nőstény sátán?!

Sundamus

Segítek. Melyik az?

Primus

Csak egy van a háznál.

Sundamus

Kitalálom ki az, asszonyod, Miloma!

Primus

Nem a feleségem!

Sundamus

Hát akkor ki volna? Csak nem a kislányod, Dettina, az édes?

37 / 211

Primus

Ostoba a kérdés, mint az, aki kérdez. Cilia a sátán…

Sundamus

Cilia? Nem hiszem.

38 / 211

Primus

Bujaságával beszennyezte hírem, Cilia a céda, de már nem a lányom, Miszlikbe aprítom, hogyha megtalálom.

Sundamus

Cilia? Jupiter gyermekének anyja?

Primus

Nem Jupiter volt az, csupán egy rabszolga! Rabszolga képében! Hogy hihettem ilyet…

Sundamus

Akkor is, a magzat a véred, így tied!

Primus

Így is, úgy is fattyú! Bűnben fogant! Érted? Nem lesz az unokám, bármi szépen kérnek. Mithrász szentélyében több tanácsot vettem: Rajtam áll a döntés, melyiket kövessem.

Sundamus

Ez a bitang válság elvitte a pénzem, Pedig segítenék, a megoldást érzem. Mentem a zsidómhoz, csóválta a fejét, Nem kapok hitelt már, se zálog, se betét…

Primus

Nem lesz gondod pénzre, ha rögvest kimondod, Mi a megoldásod. Tűz, méreg? Vagy kardod?

Sundamus

39 / 211

Csak semmi erőszak! Becsületét mentsd meg, Törvényes apa kell annak a gyermeknek.

Primus

Amikor kimondták, Jupiter hazugság, A szentély őrei is ezt tanácsolták…

Sundamus

Ez az összeesés, ugye, megdöbbentő!

40 / 211

Primus

…mint egyik megoldást, de még maradt kettő. Jó módszer a kettes: dőljek a kardomba, Hagyjam a megoldást a maradékokra.

Sundamus

Meggyilkolni magad? Ilyen zagyvaságot! Itt hagynál senyvedni egy igaz barátot… Hajh, ha pénzem lenne, no de minek mondom, Volt még egy tanácsuk…

Primus

Azt latolom folyton, Hány darabra vágjam azt a cudar vétkest…

Sundamus

Ez már jobb megoldás, a ketteshez képest. De talán az első a megfontolandó, Mert milyen az ember? Jól tudod, hogy gyarló… Ismerek egy urat, igaz latin lovag, Kész örömest segít, megoldja gondodat…

Primus

Megoldja, megoldja, majd éppen egy lovag…

Sundamus

De persze nem ingyen. Lásd a viszonyokat, A tőzsde hanyatlik, a részvények úsznak… A valuta árak az egekbe kúsznak…

Primus

Mit zagyválsz itt össze? S milyen barbár nyelven?

41 / 211

Sundamus

Elég legyen annyi: az élet kegyetlen!

Primus

Annak a lovagnak pénzgondjai vannak?

42 / 211

Sundamus

Átmenetileg csak, Rómából hozathat… De míg az ideér, eltelik egy hónap És egy lovag, érted, addig se koplalhat.

Primus

S ily nagy áldozatot hozni képes lenne Annak, aki addig néki hitelezne?

Sundamus

Még hogy képes? Naná! Jutalomnak venné, Ha kishibás lányod nyomban elvehetné, Főleg, ha megtartjuk a Jupiter-mesét, S rá is kiterjesztjük a nagy isten kegyét.

Primus

Tessék, itt egy mina, még egy lesz a párja, Menj, és a lovagot hozd el vacsorára.

Sundamus

Lesznek költségeim… Ha lennél oly kegyes.

Primus

Legyen ez előleg

Sundamus

Annak tökéletes.

43 / 211

Ötödik jelenet

Cilia

Hol vagy Fortunatus? Gyere gyorsan ide!

Fortunatus

Itt vagyok, mint mindig, szökhetünk ízibe!

Cilia

Neked sincs több eszed, mint amennyi látszik, A mi szökésünkhöz pár dolog hibádzik…

Fortunatus

Majd az ékszereid eladjuk jó áron, Egy-kettő, túl leszünk a pannon határon.

Cilia

Ékszer? Anyám őrzi. Egyebünk meg nincsen.

Fortunatus

Itt van a két karom!

Cilia

Amíg nincs bilincsben! Ne feledd, szerelmem, ha elfognak, mi vár…

Fortunatus

Ha eltépnek tőled, hadd jöjjön a halál!

44 / 211

Primus

Jön az, jön az hamar! Oroszlánnak adlak! Felnégyellek elébb, aztán tűzre raklak, Keresztre feszítlek, karóba húzatlak, Kerékbe töretlek, szurokba forgatlak…

Miloma

Lassan, Maximusom, sokat ér e legény…

45 / 211

Primus

És még mit fog érni, kapjam kezembe én!

Dettina

Nem ő tehet róla, belébújt az Isten!

Cilia

Kegyelmezz apácskám, mert meghalok menten!

Primus

Nem övé a fő bűn, férfiember volna, A keservit neki, mégis csak rabszolga… De te, lányom, ne mondj semmit se mentségül, Mert még a hóhérhoz adlak feleségül!

Cilia

Feleségül? Engem! Fortunatus, hallod? Fordítsd föl a földet, vagy szerezz egy kardot!

Fortunatus

Én elveszem, uram, magamat kiváltom…

Primus

Nincs az a pénz, szolga, az egész világon. Döntöttem, egy lovag kapja meg lányomat, Isten gyermekével – mert most már az marad.

Miloma

Primus!

Cilia

46 / 211

Apám!

Fortunatus

Uram!

Dettina

Mért teszed ezt, papa?

47 / 211

Primus

Nincsen jobb megoldás, az élet mostoha! Eredj édes szolgám, Gondus, jó barátom, Sürgesd meg Sundamust, dúsan meghálálom.

Gondus

Írnok volnék, uram, le is jegyzek mindent, De úrnak születtem, azért kisegítlek… Szárnyatlan bokámmal a hírnököd leszek, Még ha nincs is helyén a maradék eszed.

Sejtem, hol időzik, megyek a kocsmákba, Vagy a városszéli kopott kuplerájba –

48 / 211

Hatodik jelenet

Miloma

Esküvő a házban, akárhogy, nagy ünnep! Ne hidd, Fortunatus, hogy én nem becsüllek. Szívesen vőmmé is fogadnálak téged, Ha nem rabszolgaként kéne velünk élned. Termeted daliás, eszed is vág rendben, De hát nem ezektől lesz ember az ember…

Cilia

Támadt egy ötletem. Ahhoz pénz se kéne…

Fortunatus

Nem értek már semmit, mit, hogyan, mi végre?

Cilia

Te csak bízd rá magad az asszonyi észre!

Ittana

Elnyomott az álom, miből maradtam ki? Az észt itt én osztom, megmondhatja bárki. Éppen azt álmodtam, hogy keresztény leszek, Hogy a keresztfiam lehessen e gyerek. Bár pogány istenfit keresztvízbe tenni, Szentségtörés lehet, kétfelől is, vagy mi?

Miloma

Ezen bizonyára még töprengsz egy kicsit, Primus Mithrász hívő.

49 / 211

Ittana

Számít ez valamit? Nem mindegy, hogy melyik részesít kegyében? Én nem válogatnék, bár lenne reményem…

Miloma

De a világ nyelve! Mindenki azt látja, Gömbölyödik a lány, s nincsen hites párja… Mondjam el egyenként minden jó polgárnak, Ciliánál néha az istenek járnak…

Ittana

Egy, és csak egy isten, Nagy Juppiter maga! Majd kidoboltatjuk. Közkincs lesz a csoda.

Miloma

Mi szeretnénk Mama – már megbocsáss érte –, Inkább szert tenni egy hús-vér földi férjre.

Ittana

Földi férj? Jó, legyen, olyan álcaképpen – A Jézus-hívőktől hallottam nemrégen, Az ő Juppiterjük, kit Atyának hívnak, Ács apát kerített az isten-fiúnak… És a pót-apából mennyei nagy szent lett. Ismertek ti ácsot?

Cilia

Ácsot? Merkúr, ments meg!

Ittana

Persze mestersége lehet pék, katona, Mellékszereplő csak, a gyermek a csoda!

50 / 211

Majd én a férjedet kiokítom szépen, Hogyan viselkedjen, nehogy hozzád érjen, Hogy kiteljen ott fönn szentségetek bére, Szüzességben élj…

Cilia

Én? Na még csak az kéne…

Ittana

Tűrje, mit tűrni kell! Majd megjutalmaztatik, Holta után nimfák töltik be vágyait… Én majd kioktatom, hogyan és mit tegyen, Három férj igazol, bár mind eltemettem…

Miloma

Római lovagot ígért az én férjem.

Cilia

Akárki ajánlja, ő megy hozzá, én nem.

51 / 211

Ittana

Egy lovag az erkölcs földi hordozója, Úgy is viselkedjen, majd én teszek róla! Bízzatok rám mindent, megígérem nektek, A csoda fényében mind boldogok lesztek. Sietek, de jövök majd a kézfogóra…

Miloma

Lesz egy kicsi időnk.

Cilia

Jó, ha negyed óra.

52 / 211

Hetedik jelenet

Boritus

Hogy idecipeltél, azt még megbocsátom, De hogy alig beszélsz, azt nem, jó barátom.

Sundamus

És a pénz mit adtam? Csak beszélt helyettem?

Boritus

Beszélt, de kevés volt.

Sundamus

Életed mentettem. Még most is püfölne nyolc némber a téren, No meg a kocsmáros.

Boritus

Ezt kellett megérnem! Római lovagnak ne legyen hitele… Korcsosul a világ! A császár mondjon le!

Sundamus

Felfogtad e már, hogy mily nagy a szerencséd, Ahova most viszlek, úr leszel, nem vendég – Gazdag ember lányát kínálják fel neked, Ha nem leszel tahó, holnap elveheted…

Boritus

53 / 211

Én tahó? Én? Hm, egy vérbeli lovag? Mindjárt beléd mártom az ősi kardomat.

Sundamus

Mihelyt kiváltottad, lovag, a zálogból, Hadonászhatsz vele.

Boritus

Jó, elég a szóból! Térjünk a dologra, mit mondtál a lányra! Kishibás?

54 / 211

Sundamus

Kishibás…

Boritus

Netalántán sánta?

Sundamus

Mint az őzgidáé, olyan a járása.

Boritus

Akkor biztos púpos Avagy talán kehes?

Sundamus

Ép mindegyik tagja. Csak egy kicsit… terhes.

Boritus

Nocsak, gyereket vár? Akkor a nász ára Több lesz húsz minával, hogy jusson pólyára…

Sundamus

De megóvott ezzel egy csomó munkától, Kímélte az erőd…

Boritus

Jó, beszéljünk másról.

Sundamus

A szebbik serpenyőn ott az egész vagyon…

Boritus

55 / 211

Mielőtt bemennénk, könnyítek magamon.

Sundamus

Boritus, barátom, vár a ház gazdája, Gyere be, lovag úr… És térjünk a tárgyra…

Boritus

Előbb a borokra, meg a vacsorára…

56 / 211

Sundamus

Hogyha úgy kívánod... Terítenek nyomban. Ahogy belép a lány, azon minutumban Kérjed meg a kezét.

Boritus

Szinte látatlanban?

Sundamus

Gondolj a vagyonra, nézheted eleget! El ne rontsd a dolgot! Lélegezz mélyeket, Józanodj egy kicsit, míg bejelentelek.

57 / 211

Nyolcadik jelenet

Cilia

Az lesz az a lovag! Eredj, sok szerencsét!

Fortunatus

Akár így, akár úgy, elveszem a kedvét. Mit ólálkodsz erre, kocsmák nagy barátja, Tán koldulni jöttél? Ez Maximus háza.

Boritus

Nagy úr vagyok, bunkó, egy római lovag.

Fortunatus

Hírlik, a zálogba csaptad a kardodat!

Boritus

A magadfajtának, ha kiváltom, jaj lesz.

Fortunatus

Azt is rebesgetik, hogy lopni se restellsz…

Boritus

Ne sértegess, szolga, megbánod még nagyon. Ismerős a képed, láttalak valahol?

Fortunatus

Bordélyba nem járok, kocsmába is ritkán, És viszket a markom, ha így merednek rám.

58 / 211

Boritus

Akármit fecsegsz is, ismerős vagy nekem. Fenn hordod az orrod, mint hisztis gyerekem.

Fortunatus

Fenn hordom, azt mondod? Okom lehet rája, Tudd meg, nem akárki Maximus szolgája… Maga nagy Jupiter bújt be a bőrömbe, Hogy a gazdám lányát tanítsa örömre…

59 / 211

Boritus

Sajnálhatod, fiú, pár lecke elmarad, Mert a tanításnak mától vége szakad. Lánykérőbe vár már Primus és a lánya, Cilia? Jól tudom? És a hozománya…

Fortunatus

Cilia a neve, ha éppen érdekel, De hogy a nőd legyen? Nem hagyja Jupiter,

Boritus

Egek! Mint az anyja! Úgy hisztizik itten. Mi van, fiú, benned semmi tartás nincsen?

Fortunatus

Nem hagyja Jupiter! Legfőképpen nem én!

Boritus

Hogy kerülhet ide? Hisz Rómában hagytam, Úgy kilenc-

Fortunatus

-tíz éve, mikor..

Boritus

…lepattantam.

Fortunatus

Azaz adósságod fejében eladtál, Így lettem rabszolga,

60 / 211

Boritus

Janus Septimusnál. Mentem volna érted, de a sors kegyetlen, Kiváltásod miatt hiába kerestem…

Fortunatus

Septimus nemes volt, igazi nagy ember, Aki gyermekeként óvott, nevelt engem…

61 / 211

Boritus

Meghalt… jó pár éve… Hogyha jól emlékszem…

Fortunatus

Végakaratában Maximusra hagyott, Ő hozatott ide, a kedvence vagyok…

Boritus

Mondtam, hogy ismerlek! Ó, szava a vérnek!

Fortunatus

Ó, szava a vérnek! Nem az szólít hozzám, Most is ártasz nékem, s megint tolvaj formán! Néhány rossz garasért elvennéd kedvesem…

Boritus

Kész vagyont ígérnek, keresik a kegyem! Nem vagyok, hm, tahó, amilyennek nézel, Örökös leszek itt, házzal, földdel, pénzzel.

Fortunatus

Ha csak el nem mondom, mit tettél Rómában, És milyen ember vagy…

Boritus

Jaj, halálra váltam! Nem én tolakodom, engem hívnak férjnek, És ki adna hitelt rabszolgabeszédnek.

Fortunatus

Jó apám, itt hagynád fiad, ki egyetlen…

62 / 211

Boritus

Fiam vagy nem fiam, most már be kell mennem. De tartsuk titokban, hogy felismertelek, Hasznunkra lehet még…

Fortunatus

Majd elválik, kinek.

63 / 211

Kilencedik jelenet

Sundamus

Íme, itt a lovag, akiről beszéltem!

Primus

Légy üdvöz házunkban!

Miloma

Úgy várt már a férjem.

Cilia

Ehhez menjek nőül? Én inkább meghalok

Dettina

Hát az arénában vonzóbbak a majmok…

Ittana

Lekéstem valamit? Pedig úgy siettem… Sajnos a ház mögött meg kellett pihennem. Hallottam is ezt-azt…

Sundamus

Na, az nem hiányzott, Széthullik az álmom, hogyha nem vigyázok.

Boritus

Üdvözlet a hadnak, éppen azt keresem, Ebből a négy nőből melyik lesz hitvesem?

64 / 211

Miloma

Négyből, uram? Tréfálsz? Ez itt a két lányom, Ez meg itt az anyám…

Boritus

Látom immár, látom.

Miloma

Az idősebbiket kellene elvenned…

Primus

Hallgass már, te asszony! Lovag, foglalj helyet…

Dettina

Az egy oltár, uram, a szék nem jó neked?

Boritus

Csókot, fülemülém! És bort! Hamarjába! Hadd köszöntsem az én szépséges arámra!

Cilia

Azt hiszem, a borból nem szorulsz pótlásra.

Dettina

Csókot meg a kecskénk tartogat számodra.

Ittana

Mit beszélsz, jó ember? Fontos urat várunk! Rabszolgánk apjának nincs miért szolgálnunk.

65 / 211

Miloma

Jaj, anyám, megkérlek, hallgass egy keveset!

Ittana

Egész életemben egyebet sem teszek. Nagy ügy, előkerült Fortunatus apja, Ez a nap Juppiter utódjának napja! Pót-apát kap végre a fenséges gyermek! Ilyenkor hallgassak?…

Miloma

Ha nehéz is, tedd meg!

Primus

Miféle szolgának? És miféle apja? Ez az úr a lovag, s Ciliát megkapja.

Ittana

Ez? Ez a csavargó, részeg, koszos, kopott, Mondhatnám tovább is, dehát csendben vagyok.

66 / 211

Sundamus

Ne hagyd a vagyonod, én érzem a veszélyt, Most, amíg nem késő, most kérd meg a kezét!

Boritus

Ne noszogass folyton, milyen veszélyt érzel? Ez itt a Kánaán! Tejjel-mézzel, pénzzel. Gazdag Primus, mondd csak, adod-e a lányod?

Primus

Adom, adom, persze, ahogyan kívánod.

Ittana

Csak nem ez a kérő? Ez a nyikhaj vénség? Római lovagot emlegettél nemrég… Annak módja szerint, hiszen nem csak férjet Apát keresünk mi…

Dettina

… Sógort Jupiternek… Ittana

Akinek dicsőség, nem akármekkora… Ez akkor volt lovag, mikor én borona.

Cilia

Talán én is szólnék, hiszen rólam van szó!

Primus

Kérdezik az üszőt, megy-e, ha eladó?

Cilia

67 / 211

Nem vagyok rabszolga! Nem a tulajdonod! Mennék-e és hova? Csak beleszólhatok?

Primus

Miért ne szólhatnál? Igen! - azt mondhatod, Sőt, mondanod illik.

Cilia:

Meg hogy boldog vagyok.

68 / 211

Boritus

Dicsőség, borona, a felét se értem, Kishúgom, te szánj meg, szomjan halok, érzem.

Dettina

Szánjon téged, lovag, a mocsári béka, Vagy egy trák boszorkány, meg az ivadéka!

Sundamus

Elhangzott: adod-e, elhangzott, hogy adom… Kezdetét vehetné már a lakodalom, Tegyük még írásba – rend a dolgok lelke, Hogy minden ki legyen rendesen fizetve.

Primus

Menjünk be a házba, légy a tanunk, kérem, Gondus majd lejegyzi, itt csak ő ír… szépen. Vőmuram, gyere már, tégy az i-re pontot…

Boritus

Én még levegőznék, ha nem okoz gondot, Aláírom, amit pergamenre tesztek, Addig iszogatnék, ha lehet, nem egyet.

Cilia

Hogy fulladnál meg itt, és nem is a borba…

Ittana

Hol van most Juppiter? Ezt a nászt mért hagyja?

Dettina

69 / 211

Itt közeleg éppen, Fortunatus-képben.

Cilia

Mégis meg kell szöknünk!

Fortunatus

Most már semmiképpen. Egybekelünk, kedves, hamarabb, mint hinnéd, Ez csak mulatozzon, de mi menjünk innét.

70 / 211

Boritus

A bor meglehetős. Hol vagytok zenészek? Szóljon egy igazi légiós nászének!

Bordély lánya, Lydiánk, Álmodott nagyot, Vénuszra mondom, még ma én Egy jó férjet fogok. Unom már a bodza-bort A légiós szagot, Egy jó férjet fogok.

Fakult bordélyunk fénye, Ránkhűlt a remény… Egy volt a szó és egy a tett, Betért egy fess legény. Unom már a bodza-bort, A légiós szagot, Betért egy fess legény.

Mi történt vélük éjjel, Marsra, kész regény, Reggelre úgy álltak elénk: Menyasszony-vőlegény. Unom már a bodza bort, A légiós szagot, Menyasszony-vőlegény.

Mi lesz velünk nélküled? Kocsmánk zokogott. Mi lenne, címem változik, Szakmám nem hagytam ott, Unom már a bodza-bort, A légiós szagot, Szakmám nem hagytam ott.

71 / 211

Tizedik jelenet

Gondus

Kész van a szerződés. Lovag úr, ha jönnél!

Boritus

Mi lenne, ha inkább te is énekelnél?

Gondus

Csak alá kell írnod…

Ittana

Honnan tudna írni?

Miloma

Rányomja az ujját…

Dettina

S mehet tovább inni.

Primus

Hol késik a lovag? Meggondolta magát?

Sundamus

Dehogy is! Mert akkor szétrúgom a farát!

Boritus

A bor mind elfogyott. Nem látok sülteket.

72 / 211

Miloma

Mihelyt aláírtál, rögtön teríttetek.

Boritus

Máris írjam alá? Mért kell úgy sietni. Kergetnek a kvádok?

73 / 211

Ittana

Fölös szó, de mennyi!

Sundamus

Édes lovag uram, testvérem, barátom! Gondolj az aranyra, a részemet várom,

Boritus

Én meg a vacsorát, higgadj le, uracska!

Primus

Van egy kis probléma?

Fortunatus

Inkább nagyobbacska.

74 / 211

Tizenegyedik jelenet

Fortunatus

Apám-uram, hogy vagy? Lőttek a lagzinak!

Boritus

Mi gondod van vele? Nem is vagy a fiam. Hasonlítasz, igen, jó vagy a szerepre, De nem szerződtetlek…

Fortunatus

Várjál csak egy percre! Fiad vagyok vagy sem, nem számít senkinek… Csak annak higgyenek…

Boritus

S már mézes a zsineg… Értelek, de velem kenhetik napestig… Csak a kosz ragad rá, nem érek én semmit.

Fortunatus

Tudják, hogy nemes vagy, de azt nem, hogy szegény. Erre alapoznám merész tervemet én.

Boritus

De ha jól megnéznek? Nem születtek vaknak.

Fortunatus

Hidd el, nem látnak mást, mint amit akarnak. Bejelented nekik, lemondasz javamra…

75 / 211

Boritus

Kell a lány a kvádnak, amúgy is egy szajha…

Fortunatus

Vigyázz, hogy mit beszélsz, a gyermekem anyja!

Boritus

De roppant szükségem van némi pénzmagra.

76 / 211

Fortunatus

Ami az enyém lesz, jut neked is abból.

Boritus

Meg fogsz feledkezni emberi szavadról. Ezek itt úgy tudják, mást takar a képed!

Fortunatus

Úgy akarják tudni… Ne mondd, hogy nem érted!

Boritus

Ha akarom, értem, de én nem akarom! Holnap ilyenkorra enyém lesz a vagyon. Sundamusnak rész jár, kapsz te is, nem kicsit, És szabaddá teszlek, az is ér valamit.

Fortunatus

Várj csak, apámuram! Primus elé állok, És elmondok mindent.

Boritus

Mi mindent, te átok?

Fortunatus

Amit tudok rólad, s amit kitalálok. Káromoltad Mithrászt, lopsz a piactéren, Rómában raboltál, nem is olyan régen Öltél Gorsiumban, nem egy, nem két polgárt, Oldalba vizelted a Deméter-oltárt, A Mithrász szentélyben hamis pénzt verettél, Marcus szigetére bérgyilkost vezettél, Vesta-szűzzel háltál, hamis esküt tettél,

77 / 211

A helyi kocsmákban hatszor nem fizettél, Hazudtál Primusnak, azt mondtad, lovag vagy, Plebejus, csavargó múltad letagadtad…

Boritus

Hohó! Álljunk csak meg… Hiszen van igazad… Csak ne merd hazudni, hogy nem vagyok lovag! Kicsit csámpás, görbe, rongyos, retkes, gyáva, Ilyennek születtem, de hibátlan ágyba…

78 / 211

Fortunatus

Fűszerezd igazzal a hazugság sorát, Porhintésnek vélik a hazug igazát, De maradj hazugnak, hallgatok mindenről, Hogyha megtetézed…

Boritus

A csapdádban vagyok. Mit kéne hazudnom?

Fortunatus Nos, a fiad vagyok, Te meg ura vagy egy latifundiumnak, Rabszolgák százai csak neked dolgoznak. Örökösöd egy van, azaz inkább volt csak, Mert hogy nyoma veszett, mint tavalyi hónak.

Boritus

Tudom a folytatást!… És most megkerültél! Ügyes vagy, hiába, a vér mégis csak vér.

Fortunatus

Tudtam, hogy megértesz! S mivel én a véred, Szép Cilia kezét nékem átengeded …

Boritus

Ciliát szívesen… De Primus vagyonát?

Fortunatus

Primus násza leszel.

Boritus

79 / 211

Azt nem! Egy nyavalyát!

Fortunatus

Hát vedd el Ittanát, korban hozzád illő, Élhettek itt velünk…

Boritus

Kotródj, korcs kerítő!

80 / 211

Fortunatus

Primus aranyából kapsz nem egy marokkal… De hogyha nem tetszik… Hogy volt a gyilokkal? Bérgyilkosok, Mithrász, melyikkel is kezdjem?

Boritus

Hogyne értenék szót egy szem gyermekemmel!

Sundamus

Egy latifundium? Nem is hangzik rosszul. Tudja meg Maximus, de tőlem, ne mástul.

Boritus

Ki lehetett az ott? Fák közt settenkedve?

Fortunatus

Mit érdekel téged, biztosan a kecske.

81 / 211

Tizenkettedik jelenet

Sundamus

Várj csak jó barátom, drága Primus bajtárs! Találtam bajodra egy okos megoldást!

Primus

Persze, leírtuk már, szentesítjük menten, Csak írja már alá ez az áldott ember. Vejem-uram, gyere, a szerződést nézd meg.

Cilia

Nem lát a betűkig, olyan nagyon részeg.

Miloma

Két tanunk is itt vár, Ittana, Sundamus…

Dettina

Csak a kézjegyed kell, s véget ér a cirkusz.

Sundamus

Baj van az írással, meg kell vakargatni!

Gondus

Uram, mint a gyöngysor…

Primus Hibádzik valami?

Sundamus

82 / 211

Minden klappol kérem, csak rosszak a nevek!

Gondus

Gondosan beírtam, Boritus Rómából… Nevezetes lovag Marcus udvarától…

Sundamus

Hát hisz éppen ez az, ezt kell kikaparni! S Fortunatus nevét a helyére írni…

83 / 211

Cilia

Én is így szeretném, végül is az isten Az ő képét hordta, amikor… meg minden.

Ittana

Egy rabszolga nevét? Szentségtörő tréfa!

Sundamus

Ha most rabszolga is, nemes, mint az apja!

Miloma

Ki és mi az apád? Nem beszéltél róla…

Ittana

Hétpróbás gazfickó, kislánykorom óta Kevés ily kurafit szenvedett el Róma, Engem is meg akart, hogyha hagytam volna…

Boritus

Hogyha többet már nem locsogsz, öregasszony, Sorsfordító titkom végre megoszthatom… Az én fiam ez itt, ez a remek gyerek, Csak míg csatároztam, valahogy elveszett.

Fortunatus

Rómában…

Boritus

…bíztam rá remek barátokra…

Sundamus

84 / 211

Akik nevelgették…

Primus

De hogy lett rabszolga?

Boritus

Hosszú történet ez, de Sundamus tudja, Meghalt a barátom… s várt a hadak útja… Legyen ennyi elég, öröm jő a búra… Őt fellelni jöttem, ide Aquincumba.

Sundamus

S hű szolga vigyáz a latifundiumra.

Ittana

Mit hallok? Földbirtok? De okos Juppiter, Hogy a bőrödbe bújt. Erre már inni kell!

Primus

És hol van a birtok? Örököse hány van?

Boritus

Mondjad már, Sundamus!

Sundamus

Hol? Hát Toscanában… Három napig tartott, amíg körbejártad, S végig vizitáltad összes rabszolgádat.

Primus

85 / 211

Olajütők? Malmok?

Sundamus

Virágzóak, uram, S az egész birtoknak örököse… egy van…

Boritus

Akit elvesztettem, s mint férfit leltem meg, És most átadhatom bájos kedvesének.

Fortunatus

Igazi apa vagy, ne maradjon titok!

Primus

Gondus, a pergament!

Gondus

Én bármit átírok!

86 / 211

Cilia

Áldassék a neve a nagy Jupiternek!

Ittana

Mondtam, nem lesz baja a jó embereknek! A folttalan erkölcs elnyeri jutalmát…

Dettina

Bárki látogatta a nővérem ágyát.

Primus

Hozd a bort, ne károgj, most már minden rendben. Fortunatus fiam, én mindig sejtettem…

Miloma

Én meg bizton tudtam.

Sundamus

Én meg segítettem.

Dettina

Én meg elmerültem közben a… görögben.

Ittana

Mert a képmás megvan, s férjjé válik végre, Senkinek sincs módja otromba beszédre, Hogy a földi testben éppen ki a lélek, Nem firtatja senki. Miket is beszélek!

Miloma

87 / 211

Nem sérült az isten, kielégült vágya, S makulátlan maradt Fortunatus ágya.

Primus

Ezt talán mellőzzük.

Sundamus

Sok volt a költségem, Primus uram, ha most…

88 / 211

Primus

Fizettem már.

Sundamus

Még nem.

Primus

Ej, maradj már veszteg, holnap elszámolunk, Csak zavarna a pénz, ameddig mulatunk.

Fortunatus

Köszönjük, Sundamus, te álltál csak mellém.

Cilia

Helyreállt a világ, hogy így segítettél.

Sundamus

Nem értetek tettem.

Fortunatus

Értjük, uram, értem. Közös szerencsénkben tiéd a fő érdem.

Cilia

Ha majd hozományom átvesszük apámtól, Ne maradj sokáig távol e kis háztól…

Sundamus

Hogyan is maradnék… Mi az, zene nincsen?

89 / 211

Boritus

És a bort se hozzák…

Miloma

Szomjan ne halj itten…

Cilia

Mindenki mindent tud. Mégis mily boldogok. Hogy összeborulnak! Mindenki hazudott.

Fortunatus

És hazudtunk mi is, mert ez volt az ára, Megadnám még egyszer. Fel a lakomára! Rabszolgaként keltem, úrként pihenek le.

Cilia

Ó, ha rajtunk múlna az új világ rendje!

Ittana

Jog és tiszta erkölcs Róma alapköve, Ezért nem romolhat le a város sose.

Miloma

Szerencsénk volt mindig, bár nem mondtam neked, Lánykoromban hozzám jártak az istenek.

Primus

Toscanába megyek, Sundamust is viszem, De még előbb legyünk túl ezen a frigyen.

Ittana

90 / 211

Égi jutalom járt a földi embernek, Jó sógort találtunk Juppiter istennek!

Boritus és a légiósok

Már Vénusz veti ágyadat, édes a rabság, Ámor vesszeje rózsabilincsben alél el. Hallgass, Talassió!

Kedvesed szépen gömbölyödik, igyekezz hát: Nászágyad mellé állíts oda bábát! Itt járt Talassió!

Már Vénusz veti ágyadat, édes a rabság, Ámor vesszeje rózsabilincsben alél el. Hallgass, Talassió!

Boritus

Miloma, fürjecském, adj egy tüzes csókot…

Primus

Megmondom, mit kaphatsz, halálodig hordod.

Boritus

Elnézed, hogy árván, nő nélkül borongok…

Ittana

Alantas célodra nem találsz bolondot.

Boritus

Új csapot vernék a vén kerek hordódba…

Ittana

91 / 211

Mikor csapod új volt, akkor épült Róma.

Miloma

Még bort, zenét, fügét, pástétomot, fürjet! Ha korábban kezdjük, tovább tart az ünnep!

92 / 211

Epilógus

Öntudat és erény, ezen áll az ország, Istenek, polgárok közösen gondozzák. Istenáldotta ház! Róma nagy támasza! Ily családok révén fénylik fel a haza – A tiszta erkölcsnek méltó a jutalma, Az isteni szándék bővében hullatja. Vidulj, gyászos elme, viduljon mindenki, Róma ettől örök, semmi meg nem dönti.

(Sok bölcsesség szólt ki jelesek szájából, Én már szédelgek is a sok igazságtól. A balga is hozta saját nagytudását, Mámoros igéjét, dömöckös dumáját, Bokáig járhattunk, mint tocsogó sárban, Megfontolandókban, ezer okosságban.) És most jó polgárok, menjetek békével –

Dettina

Apa! Apa! Apa! Velem is megesett! Mercurius isten az égbe röpített! Mesélték, hallottam, de nem hittem soha, S tessék, most velem is megtörtént a csoda! Gyönyörű a világ, mindenkit szeretek, Még a nagyimat is! Ti is örvendjetek!

Epilógus

Nagyérdemű nézők, legyen tényleg vége, Több lakodalomra Primusnak sincs pénze. Őrizze léptetek Róma ékessége, Dicső polgárai ereje, erénye…

Vége

93 / 211

Március 15. Jakócs Dániel Ünnepi öszállítás Március 15.-e alkalmából Az első angol cikk Petőfiről Lehet, hogy óvatosabban kellene fogalmazni, a cikk esetleg csak az első, amit ismerek. Magyarországon senkiről sem hallottam, aki tud róla, de lehetnek véletlenek.....

Jakócs Dániel Az első angol cikk Petőfiről Lehet, hogy óvatosabban kellene fogalmazni, a cikk esetleg csak az első, amit ismerek. Magyarországon senkiről sem hallottam, aki tud róla, de lehetnek véletlenek. Még az 1990-es évek második felében végighallgattam az Akadémián egy konferenciát, amelyen Petőfi külföldi ismertségéről és recepciójáról volt szó. Ott az angol recepciót ismertető kartársnő erről a cikkről nem beszélt. Őt még hallgató kora óta ismertem, nagyon szorgalmas, okos és becsületes kutató volt már akkor is, ha tudott volna róla, említette volna. Én akkor már régen tudtam erről a cikkről, de hallgattam. Másról is hallgattam. Minden ismertebb európai kultúra recepciójáról szó volt, csak az oroszról nem. Erről a kérdésről öt évenkénti bontásban hatalmas anyagom volt, azóta régen végzett tanítványaimmal együtt dolgoztunk rajta. A munka bulgáriai tartózkodásom miatt szakadt meg és utána nem folytatódott. Így is minden felkészülés nélkül tudtam volna egy előadást tartani, de hallgattam, mert nem kértek fel rá sem engem sem mást, pedig az orosz recepcióról többen tudtak volna előadni rajtam kívül is. Tehát senkit sem kértek fel, én pedig senkit sem kívántam zavarba hozni. A most közölt cikket véletlenül fedeztem fel. Mint fiatal angol szakost engem mindig érdekelt az angol népi kultúra, vagy az angol népet szerető és őt vállaló kultúra. Ezért vettem meg még 1958-ban az „AN ANTHOLOGY OF CHARTIST LITERATURE” című könyvet Leningrádban. Egy orosz irodalomtörténész munkája volt. Akkor és még sokáig ez volt a chartisták szépirodalmának első antológiája a világon. Ebben fedeztem fel ezt a rövid cikket. Aki valamit is tud a chartista mozgalomról, tudja, hogy az angol munkások mozgalma, irodalma pedig a munkások irodalma volt. Sem az angol liberálisok, sem magyar utánzóik körében nem volt sem divatos, sem elismerést ígérő téma. Konkurenciától nem kellett félni. Évenként ki akartam adni, évenként halogattam, pedig már az elején éreztem azt az őszinte és mély szeretetet, amelyet szerzője Petőfi és a magyar nép 1848/49-es forradalma iránt érzett, és kiadni azért lett volna lehetőségem. Most, amikor 75. évemben járok már semmit sem halogathatok. A cikkhez mellékelem Gerald Massey három olyan versét, amelyek szorosan kapcsolódnak a cikkhez is és természetesen Petőfihez is, egyelőre csak eredetiben fordítás nélkül, valamint Petőfinek Massey verseihez tematikailag közeli verseit. AHonvéd című verset azért választottam ki, mert Massey cikkében is magyarul fordítás nélkül és nagybetűvel így , hogy Honvéd szerepel ez a szó. Vörösmarty és Arany János egy –egy verse azért kerültek be válogatásomba, mert mindkét költőnek és mindkét versnek közvetlen köze volt Petőfihez és az 1848-as márciusi eseményekhez. A fordítás során nem modernizáltam a wallach szót oláhnak fordítottam és nem románnak, mert ezt így használták akkor és ez nem jelentett sem megvetést, sem ellenszenvet.1958 óta jelentősen megnőtt a brit olvasók között Massey és általában a chartista írók iránti érdeklődés. Ez különösen az ezredforduló óta szembetűnő. Művei külön kötetekben jelennek meg, cikkeket, monográfiákat írnak róla. Mivel különös rokonszenvvel írt rólunk, a most közölt anyagok és a még nem közölt magyar vonatkozású művei megérdemelnek egy részletes tanulmányt magyarul is . Ezenkívül Massey cikkéhez kapcsolódó, de szinte teljesen elfelejtett magyar dokumentumok is megérdemelnék , hogy foglalkozzunk velük. Igyekezni fogunk ezt a munkát legalább részben elvégezni.

The Friend of the People. February 7, 1852. PETöFY, THE PEOPLE'S POET OF HUNGARY. AT the call of Kossuth in 1848, the great heart of Hungary leapt up as at the sound of a trumpet, and all classes of the people gathered to his standard. They needed neither conscr__iption or press-gang to whip them to the defence of their country. The noble left his mansion and estates, and the peasant left his cottage and bit of land, and went together to the field of battle. The farmer took the horse that had ploughed his fields, and the merchant converted his stock in trade into outfit and ammunition. From city and from hamlet—from mountain and valley they hurried, at the sound of the fatherland in danger—burning with noble enthusiasm, and attended by the blessings land exhortations of the mothers, wives, and sweethearts, left behind. The student and the lawyer came, and among the rest, the poet PETöFY, only twenty-five years of age, but a hero in heart, and recognised as the chief of Hungary's poets,—the Korner of the Madyars. Already were his stirring lyrics circulating like fire among his

94 / 211

countrymen—he had wielded the pen nobly, and now the man of thought was called upon to become the man of action—and he took his place in the ranks of those ardent volunteers, eager to strike a blow for the country of his love. Petöfy, like Burns, Beranger, and other national poets, sprang from the mass, the 'mob.' Very provoking for young gargon-crammed aristocrat, and mummied scholar, but poetry, the flower of the world, will continually spring up amid the thorns and bushes, in the wilderness—by the way-side, and from the crevices of the city pavement! Petöfy was the son of a humble tavern-keeper. Born in 1823, he became a soldier very early in life but steadfastly followed his literary pursuits. At length, as his mind expanded, and he began to reflect on the condition of his country, he left the Austrian service, of which he was thoroughly disgusted. He went to Pesth, where he published his first volume of Poems,— these were the honest utterances of his heart, and as such went these straight to the heart of the people. They were something rude and rugged; nevertheless, they were passionately truthful, and terribly in earnest. Of course he got severely handled by the critics, who could not tolerate the self-taught genius and son of the people. Petöfy was a Republican, and was at the head of the inhabitants of Pesth, who abolished the Censorship in that city, and printed one of the poet's own songs, as the first offering to their new freedom. This song was a noble and patriotic appeal to the people of Hungary. Petöfy was one of the furthest seeing of the Hungarian republicans; they were then in the minority, and out-voted. With others he mounted the red feather, and went forth an apostle of the Republic; but, seeing that the time was not ripe, and that weightier matters than party questions pressed upon them, he quietly retired, rather than call forth dissension. A worthy lesson! The Austrians were about to swoop down upon them—the Fatherland was in danger—and so he joined the army of Bem, who loved him as though he had been his son. He accompanied the Polish hero in numerous expeditions against the Wallachs, against Puchner and the Russians. In several combats Petöfy highly distinguished himself: on one occasion, side by side with Bern, in a crisis of the battle, actually charging the Russian infantry with nothing but their artillery, of which Bern was, perhahaps, the greatest general on record. When the poet was not fighting with his good sword in his hand, he fought with his pen—and bravely did his songs, breathing of freedom, and radiant with victory, ring out in the pauses of battle—cheering his comrades under defeat, exalting their patriotism, increasing their courage, and elevating them in soul and action to dare and do the deeds of 'demigods.' Petöfy has not been heard of since the last campaign of Bem, through which he fought. It is not known whether he fell fighting, or shared the horrible fate of those Honveds, who, remaining wounded in the defiles of Transylvania, were thrown by the Wallachs into the salt mines; or still wanders about in disguise 'awaiting better times, and happier circumstances to avow himself. Be this as it may, Hungary cherishes his name and his poetry in the warmest corner of her heart, and she will not forget her poet-soldier in the day of her coming glory. We shall not be able to give any of his lyrics in this short paper—a great many which were written during the late war, and are not yet collected; but they are not lost. The people will not let them die and their hearts are a safer record than paper. At some future time we will invite our readers to a Hungarian Banquet, at which Petöfy shall be Lord of the Feast.

GERALD MASSEY

PETŐFI MAGYARORSZÁG NÉPI KÖLTŐJE

1848-ban Kossuth felhívására Magyarország hatalmas szíve nagyot dobbant, és mint a trombita hangjára a nép minden osztálya a zászlaja alá gyűlt. Nem volt szükség sem katonai behívóra, sem arra, hogy erőszakkal verbuváljanak a haza védelmére. A nemesség elhagyta udvarházait és birtokait, a parasztság gazdaságait és földjeit, és együtt mentek a csatamezőre. A gazda magával vitte lovát, mellyel korábban a földjét szántotta, a kereskedő, eladva árukészletét, katonai felszerelést és lőszert vásárolt. A városokból és falvacskákból, a hegyek és völgyek közül arra a hírre, hogy a haza veszélyben van, nemes lelkesedéstől égve, és otthon hagyott anyjuk, feleségük, kedvesük buzdításától és áldásától kísérve siettek a haza védelmére. Ment a diák, a jogász és az összes többi, köztük a költő Petőfi, aki még csak huszonöt éves, de szívében már hős és a magyarok elismerten legnagyobb költője, a magyarok Theodor Körnere. Felkavaró dalai már mint a tűz terjedtek honfitársai között – már nagyszerűen forgatta a tollat, de most a gondolat embere azt a hívást kapta, váljon a cselekvés emberévé, és ő elfoglalta helyét a szenvedélyes önkéntesek sorában, hogy megvívjon szeretett hazájáért.

Petőfi, mint Burns, Beranger és a többi nemzeti költő, a tömegből, a „csőcselékből” származik. Nagyon bosszantó jelenség a hangadóik által mozgatott fiatal arisztokraták és mumifikálódott tudósok számára, de a költészet, a világ virága, mindig kihajt a tövis és bozót között, az út mentén, a városi járdák repedéseiben. Petőfi egyszerű kocsmáros fia volt. 1823-ban született, nagyon fiatalon katona lett, de irodalmi munkásságát szünet nélkül folytatta. Végül, amint szelleme kibontakozott, országa viszonyain kezdett elmélkedni, kilépett az osztrák katonai szolgálatból, amelytől mélységesen megundorodott. Pestre ment, ahol kiadta verseinek első kötetét – szívének őszinte megnyilatkozását. Ezek a versek egyből utat találtak a nép szívéhez. Versei még némileg nyersek, darabosak voltak, de egyszerre szenvedélyesen igazak és borzasztóan komolyak. Természetesen Petőfit szigorúan megbírálták a kritikusok, akik nem szerették az autodidakta lángészt, a nép fiát. Petőfi republikánus volt, és a pesti nép élére állt, eltörölték a cenzúrát a városban, és kinyomtatták a költő egyik dalát, mint új szabadságuk első zálogát. Ez a dal nemes és hazafias felhívás volt Magyarország népéhez.

95 / 211

Petőfi a magyar republikánusok egyik legelőrelátóbb egyénisége volt, de akkor még kisebbségben voltak, és leszavazták őket. A többiekkel együtt feltűzte a vörös tollat, és a Köztársaság apostola lett, de látva, hogy az idő még nem érett meg, és a pártügyeknél súlyosabb kérdések szorítják őket, Petőfi inkább csendesen visszavonult, hogy ne keltsen viszályt. Megfontolásra méltó lecke! Az osztrákok lecsapni készültek rájuk – a Haza veszélyben volt -, és Petőfi csatlakozott Bem seregéhez, aki mint fiát szerette őt. Elkísérte a lengyel hőst számos hadi vállalkozásában az oláhok, Puchner valamint az oroszok ellen. Petőfi több csatában kitűnt bátorságával, egy alkalommal közvetlenül Bem oldalán harcolt az ütközet kritikus perceiben, amikor az orosz gyalogságot lövészek fedezete nélkül, csak tüzérséggel támadták. A feljegyzések szerint Bem a tüzérség alkalmazásának legnagyobb szakértője volt. Amikor a költő nem harcolt karddal a kezében, tollával küzdött, bátran írta dalait, amelyek a szabadság leheletét árasztották, ragyogtak a győzelemtől, zengtek a csata szüneteiben, buzdítva a bajtársakat vereségkor, feltüzelve hazafiságukat, növelve bátorságukat és önbizalmukat, merni lélekben és cselekvésben „félistenek” tetteit hajtani végre.

Petőfiről senki sem hallott azóta, hogy utoljára együtt harcolt Bemmel. Nem tudhatjuk, elesett-e a csatában, vagy azoknak a honvédeknek a szörnyű sorsában osztozott, akik sebesülten maradtak Erdély szorosaiban, és akiket az oláhok a sóbányákba dobtak, vagy álruhában bujdosik, várva jobb időket vagy boldogabb körülményeket, hogy nyíltan megjelenjen.

Bárhogy legyen is, Magyarország szívének legforróbb sarkában őrzi nevét és költészetét, és nem fogja elfelejteni költő katonáját eljövendő dicsőségének napján. Ebben a rövid cikkben egyetlen lírai költeményét sem tudjuk bemutatni, amelyek közül sokat az elmúlt háború alatt írt; nincsenek még összegyűjtve, de nem vesztek el. A nép nem hagyja meghalni őket; szíve biztosabban őrzi meg sorait, mint a papír. Valamikor a jövőben meg fogjuk hívni olvasóinkat egy magyar díszvacsorára, ahol Petőfi lesz az ünnepség ura.

The Friend of the People, 1852. február 7.

Fordította Jakócs Dániel Lektorálta Gera Magdolna

Információnk szerint ez az első külföldi vers ami Kossuth Lajost üdvözli: A WELCOME TO LOUIS KOSSUTH. Ho! Patriots of old England, wake! And join ye heart and hand, To welcome him for Freedom's sake Within our fatherland! He needs no proud triumphal arch, Nor banners on the wind: In hearts that beat his triumph-march, Our Kossuth's fitly shrined! We meet him here, we greet him here— With Love's wide arms caress him! And Kings have no such welcome dear, As Kossuth hath: God bless him. He rose like Freedom's morning star, Where all was darkling, dim— We saw his glory from afar, And fought in soul for him! Brave Victor! how his radiant brow King'd Freedom's host like Saul! And in his crown of sorrow now He's royallest heart of all. We meet him here, we greet him here— With Love's wide arms caress him! And Kings have no such welcome dear, As Kossuth hath: God bless him. Ay, English hearts thro' proud tears gush With glory at his name— Whose brave' deeds made the roused blood rush

96 / 211

Along our veins like flame: We cheer'd him thro' his hero-strife— And, in his presence met, We'll show the world that noble life Lives in Old England yet! We meet him here, we greet him here— With Love's wide arms caress him! And King's have no such welcome dear, As Kossuth hath: God bless him. He cometh dim with glorious dust, From out his wrestling ring: But, blessings —praises—deathless trust— Like armies round him cling! And Freedom runs her radiant round, Tho' clouds shut out the sky; And soon the World's great heart shall bound To Kossuth's conquering cry. We meet him here, we greet him here— With Love's wide arms caress him! And Kings have no such welcome dear, As Kossuth hath: God bless him. His Hungary billows o'er with graves Of Martyrs not in vain: See what a ripening harvest waves Its fruit of that red rain! Again his flaming sword shall glare. The Despots' splendour dim: And palsy strike the arm that dare Not strike a blow for him! We meet him here, we greet him here— With Love's wide arms caress him! And Kings have no such welcome dear, As Kossuth hath: God bless him. Ring out, exult, and clap your hands, Free Men and Women brave— Shout, Britain! shake the startled lands, And free the bounden Slave! Come forth, make merry in the sun, And give him welcome due; Heroic hearts have crown'd him one Of Earth's Immortal few! We meet him here, we greet him here— With Love's wide arms caress him! And Kings have no such welcome dear, As Kossuth hath: God bless him.

SONG OF THE RED REPUBLICAN.

Ay, tyrants, build your bulwarks! forge your fetters! link your chains! As brims your guilt-cup fuller, our's of grief runs to the drains: Still, as on Christ's brow, crowns of thorn for Freedom's martyrs twine,— Still batten on live hearts, and madden o'er the hot blood-wine! Murder men sleeping; or awake—torture them dumb with pain, And tear with hands all bloody-red Mind's jewels from the brain! Your feet are on us, tyrants: strike, and hush Earth's wail of sorrow! Your sword of power, so red to-day, shall kiss the dust to-morrow! Oh, but 'twill be a merry day, the world shall set apart, When Strife's last sword is broken in the last crown'd pauper's heart! And it shall come—despite of rifle, rope, and rack, and scaffold:

97 / 211

Once more we lift the earnest brow, and battle on unbaffled! Alas! the hopes that have gone down, the young life vainly spilt, Th' Eternal Murder still sits crown'd and thron'd in damning guilt! Still in God's golden sun the tyrants' bloody banner burns; And priests—Hell's midnight bravoes—desecrate Rome's patriot urns! See how, th' oppressors of the poor with serpents hunt our blood! Hear from the dark the groan and curse go madd'ning up to God! They kill and trample us poor worms till Earth is dead men's dust; Death's red tooth daily drains our hearts; but end—ay, end it must! The herald of our coming Christ leaps in the womb of Time; The poor's grand army treads the Age's march with step sublime! Our's is the mighty Future, and what marvel, brother men, If the devoured of ages should turn devourers, then? Our hopes ran mountains high,—we sung at heart,—wept tears of gladness,— When France, the bravely beautiful, dash'd down her sceptred madness; And Hungary her one hearted race of mighty heroes hurled In the death-gap of the nations, as a bulwark for the world! Oh, Hungary—gallant Hungary—proud and glorious thou wert, Feeding the world's soul like a river gushing from God's heart! And Rome—where Freedom's heroes bled, to make her breast beat higher, How her eyes redden'd with the flash of her ancestral fire! Mothers of children, who shall live the gods of future story— Your blood shall blossom from the dust, and crown the world with glory! We'll tread them down yet—curse and crown, Czar, Kaizer, King, and Slave; And Mind shall lord it in the court of high-throned fool and knave! Oh, brothers of the bounding heart! I look thro' tears and smile; Our land is rife with sound of fetters snapping 'neath the file; I lay my hand on England's heart, and in each life-throb mark The pealing thought of freedom ring its tocsin in the dark! I see the toiler hath become a glorious, Christ-like preacher, And as he wins a crust shines proudly forth the great worldteacher; Still he toils on; but, tyrant, 'tis a mighty thing when slaves, Who delve their lives into their work, know that they dig your graves! Anarchs, your doom comes swiftly, brave and eagle spirits climb To ring Oppression's thunder knell from the watch-towers of time! A spirit of Cromwellian might is stirring at this hour; And thought burns eloquent in men's eyes with more than speechful power! Old England, cease the mummer's part! wake starveling, serf and slave! Rouse, in the majesty of wrong, great kindred of the brave! Speak, and the world shall answer with her voices myriad-fold; And men, like gods, shall grapple with the giant wrongs of old! Now, mothers of the people, give your babes heroic milk! Sires, soul your sons to daring deeds: no more soft words of silk! Great spirits of the heaven-homed Dead—take shape, and walk our mind! Their glory smites our upward look: we seem no longer blind! They tell us how they broke their bonds, and whisper 'so may ye!' One sharp, stern struggle, and the slaves of centuries are free! The people's heart, with pulse like cannon, panteth for the fray! And brothers, gallant brothers! we'll be with you in that day! GERALD MASSEY.

THE RED BANNER.

98 / 211

Fling out the Red Banner! o'er mountain and valley, Let earth feel the tread of the Free, once again; Now, Soldiers of Freedom, for love of God, rally— Old Earth yearns to know that her children are men; We are nerved by a million wrongs burning and bleeding, Bold thoughts leap to birth, but, the bold deeds must come, And, wherever humanity's yearning and pleading, One battle for liberty strike ye heart-home! Fling out the Red Banner! its fiery front under, Come, gather ye, gather ye! Champions of Right! And roll round the world with the voice of God's thunder The wrongs we've to reckon—oppressors to smite; They deem that we strike no more like the old hero-band— Martyrdom's own battle-hearted and brave; Blood of Christ! brothers mine, it were sweet, but to see ye stand Triumph or tomb! welcome! glory or grave! Fling out the Red Banner! achievements immortal Have yet to be won by the hands labour-brown, And few, few may enter the proud promise-portal, Yet, wear it in thought, boys! the glorious crown! And, oh! joy of the conflict! sound trumpet! array us! True hearts would leap up, were all hell in oar path, Up! up! from the slave land! who stirreth to stay us Shall fall as of old in the Red Sea of wrath! Fling out the Red Banner! and range ye around, Young spirits, abiding to burst into wings, We stand, by the coming events, shadow-crowned, There's a grim hush in heaven! and the Bird of Storm sings: 'All's well!' saith the Sentry on Tyranny's tower, 'Even Hope by their watch-fire is grey and tearblind.' Aye, all's well! Freedom's altar burns hour by hour— Live brands for the fire-damps with which ye are mined. Fling out the Red Banner! the patriots perish! But where their bones moulder the seed taketh root— Their heart's-life ran red the great harvest to cherish, Then gather ye Reapers, and garner the fruit. Victory! victory! Tyrants are quaking, The Titan of foil from the bloody thrall starts, The Slaves are awaking: the dawnlight is breaking! The footfall of Freedom beats quick at our hearts! GERALD MASSEY. THE MEN OF FORTY-EIGHT.

They rose in Freedom's rare sunrise, Like Giants roused from wine; And in their hearts, and in their eyes, The God leapt up divine! Their souls flasht out like naked swords, Unsheathed for fiery fate, Strength went like battle with their words— The Men of Forty-eight. Hurrah! For the Men of Forty-eight. Dark days have fall'n, yet in the strife They bate no hope sublime, And bravely works the fiery life,

99 / 211

Their hearts pulse through the time, As grass is greenest trodden down, So suffering makes men great; And this dark tide shall grandly crown The Men of Forty-eight. Hurrah! For the Men of Forty-eight. Some in a bloody burial sleep, Like Greeks to glory gone, But, in their steps avengers leap With their proof armour on, And hearts beat high with dauntless trust: We'll triumph soon or late— Though they be mould'ring down in dust— Brave Men of Forty-eight. Hurrah! For the Men of Forty-eight. O! when the World wakes up, to worst The Tyrants once again, And Freedom's summons-shout shall burst In music on the brain— With heart to heart, and hand in hand— Ye'll find us, all elate And true, as ever Spartan band— We Men of Forty-eight. Hurrah! For the Men of Forty-eight.

Petőfi Sándor RESPUBLIKA

Respublika, szabadság gyermeke S szabadság anyja, világ jótevője, Ki bujdosol, mint a Rákócziak,

100 / 211

Köszöntelek a távolból előre!

Most hódolok, midőn még messze vagy, Midőn még rémes átkozott neved van, Midőn még, aki megfeszíteni Kész tégedet, azt becsülik legjobban.

Most hódolok, most üdvözöllek én, Hisz akkor úgyis hódolód elég lesz, Ha a magasból ellenidre majd A véres porba diadallal nézesz.

Mert győzni fogsz, dicső respublika, Bár vessen ég és föld elédbe gátot, Miként egy új, de szent Napóleon Elfoglalod majd a kerek világot.

Kit meg nem térit szép szelíd szemed, Hol a szeretet oltárlángja csillog, Majd megtéríti azt szilaj kezed, Melyben halálos vésznek kardja villog.

Te lész a győző, a diadal-ív Ha elkészűl, a te számodra lészen, Akár virágos tarka pázsiton Akár a vérnek vörös tengerében!

Szeretném tudni, ott leszek-e én A győzedelmi fényes ünnepélyen? Vagy akkorára már tán elvisz az Enyészet s ott lenn tart a sírba’ mélyen?

Ha meg nem érem e nagy ünnepet, Barátim, emlékezzetek meg rólam... Republikánus vagyok s az leszek A föld alatt is ott a koporsóban!

Jertek ki hozzám, s ott kiáltsatok Siromnál éljent a respublikára, Meghallom én azt, s akkor béke száll

101 / 211

Ez üldözött, e fájó szív porára.

(Pest, 1848. augusztus.)

Petőfi Sándor 1848 (Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag...)

Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag, Te a népek hajnalcsillaga!... Megviradt, fölébredett a föld, fut A hajnaltól a nagy éjszaka. Piros arccal Jött e hajnal, Piros arca vad sugára Komor fényt vet a világra; E pirúlás: vér, harag és szégyen A fölébredt nemzetek szemében.

Szégyeneljük szolgaságunk éjét, Zsarnokok, rátok száll haragunk, S a reggeli imádság fejében Istenünknek vérrel áldozunk. Álmainkban Alattomban Megcsapolták szíveinket, Hogy kioltsák életünket, De maradt még a népeknek vére Annyi, ami fölkiált az égre.

Áll a tenger nagy elbámultában, Áll a tenger és a föld mozog, Emelkednek a száraz hullámok, Emelkednek rémes torlaszok. Reng a gálya... Vitorlája Iszaposan összetépve A kormányos szíve képe, Aki eszét vesztve áll magában Beburkolva rongyos bíborában.

102 / 211

Csatatér a nagyvilág. Ahány kéz, Annyi fegyver, annyi katona. Mik ezek itt lábaim alatt?... hah, Eltépett lánc s eltört korona. Tűzbe véle!... No de mégse, Régiségek közé zárjuk, De nevöket írjuk rájuk, Különben majd a későn-születtek Nem tudnák, hogy ezek mik lehettek.

Nagy idők. Beteljesült az Írás Jósolatja: egy nyáj, egy akol. Egy vallás van a földön: szabadság! Aki mást vall, rettentőn lakol. Régi szentek Mind elestek, Földúlt szobraik kövébül Uj dicső szentegyház épül, A kék eget vesszük boltozatnak, S oltárlámpa lészen benne a nap!

Debrecen, 1848. október vége - november 16.

Petőfi Sándor A HONVÉD

Isten után legszebb és legszentebb név A honvéd-nevezet! Hogy ne iparkodnám hát megérdemelni Ezt a szép nagy nevet? Iparkodom teljes szivembül, oh hazám, Megvédeni téged, Védni, fölemelni téged, s lesujtani A te ellenséged!

Sokat lesujtottunk mi már, de meglehet, Hogy még sok van hátra; Hadd legyen, mit bánjuk? akárki, akárhány, Karunk készen várja.

103 / 211

Jőjetek, szabadság hóhérlegényei, Nem jöttök egyébért, Csak hogy elvegyétek, amit érdemeltek, A véres halálbért.

Ti vagytok, zsiványok, kik országunk földét Kipusztítottátok, Fekvén rajta háromszáz esztendeig mint Nehéz istenátok. Hanem hiszen ezt a földet ti teszitek Ujra termékennyé: Véreteket issza most, mint eddig itta Saját népe könnyét!

Jőjetek! ismerjük már egymást; ti futtok, Mi űzünk titeket, Űzünk, mint a szélvész a széjjelszaggatott Rongyos fellegeket. Jőjetek, hadd szúrjuk szíveiteket a Szuronyunk hegyére, Emlékezzetek a másvilágon is a Honvédek nevére!

Honvéd vagyok; mikor nevemet kimondom - Mi tagadás benne? Egy kis büszkeségnek ragyogó szikrája Szökken a szemembe, Egy vagyok a végre föltámadt magyar nép Győző seregébül, Én is segítettem koronát leütni A király fejérül!

Hej te király, hol van régi szép sereged, Hol van régi fényed? Hej be tönkretették a szegény honvédek, E rongyos legények. Rongyos vagyok, mint az ágrulszakadt, csak hogy Mezítláb nem járok, De több becsületem van mégis, mint nektek, Cifra uraságok.

104 / 211

Van bizony énnékem becsületem, de nagy, Ország-világ előtt, Még azok előtt is, kit szuronyom leszúrt, Kit fegyverem lelőtt; Még az ellenség is, akit csak magasztal Egy szívvel, egy szájjal, Hogyne becsülné azt tulajdon nemzete, Tulajdon hazája?

Rajta is leszek, hogy jó hírem-nevemet Megtartsam halálig, Vagy ha visszamék majd az otthonvalókhoz, Elvigyem hazáig. Az lesz ám az öröm, ha majd visszatérek Az én enyéimhez, És ideszorítom rendre valamennyit Dobogó szivemhez!

Hej az lesz ám a nap!... és mégse tudom, hogy Mit szeretnék jobban: Hazamenni-e majd a harc végén vagy itt Elesni a hadban? Társaim arcáról, akik elhullanak, Én arról azt látom: A hazáért halni legnagyobb boldogság Ezen a világon!

Pest, 1849. (június 1-10.)

Vörösmarty Mihály: Szabad sajtó

Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról, Beteg, megzsibbadt gondolat! Kiálts fel érzés! mely nyögél Elfojtott, vérző szív alatt.

Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok, Lássátok a boldog, dicső napot, S a honra, mely soká tűrt veletek,

105 / 211

Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

1848. március 15-16.

Arany János NEMZETŐR-DAL

Forrás: http://www.youtube.com/watch?v=ry_dxM8Xkg8

Süvegemen nemzetiszín rózsa, Ajakamon édes babám csókja; Ne félj, babám, nem megyek világra: Nemzetemnek vagyok katonája.

Nem kerestek engemet kötéllel; Zászló alá magam csaptam én fel: Szülőanyám, te szép Magyarország, Hogyne lennék holtig igaz hozzád!

Nem is adtam a lelkemet bérbe; Négy garajcár úgyse sokat érne; Van nekem még öt-hat garajcárom... Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.

Fölnyergelem szürke paripámat; Fegyveremre senki se tart számot, Senkié sem, igaz keresményem:

106 / 211

Azt vegye hát el valaki tőlem!

Olyan marsra lábam se billentem, Hogy azt bántsam, aki nem bánt engem: De a szabadságért, ha egy íznyi, Talpon állok mindhalálig víni.

(1848. április.)

A HÉT VERSE - Illyés Gyula: Rendet! Illyés Gyula - 1945-ös vers ma időszerű mondandóval

Illyés Gyula: RENDET

Rendet, rendet, rendet végre, ki a szennyet a szemétre, házad tája ez az ország, takarítsuk ki a mocskát!

Hol a rend, hol egyre lába kél annak, mi nekünk járna? Oda minden, ide semmi? Itt kell mindent helyretenni!

Mit tír-túr az ügyeinkben, told a tőkést félre innen! Húst a tálba, kézbe fegyvert, földjére a szegényembert!

Ócska odú maga a ház, nem menti meg a vakolás, rakjunk újat, meglakhatót, egy egész nemzetnek valót!

107 / 211

Rongyos ez a ruha rajtunk, ideje, hogy újat kapjunk, szabjunk jobbat, varrjunk másat, csináljunk egy szövőgyárat!

Acélgyárat, kenyérgyárat, mutassuk meg a világnak, mi lesz itt, ha kedve támad a parasztnak, a munkásnak!

Sötét sarok, Magyarország, elhozzuk a napot hozzád, a ragyogó rendet föléd, árva nemzet, elárvult nép.

Nem lehet a lég korommal tele romlott gondolattal, huzatot rá – tégy egy próbát, szellőztesd ki Európát!

1945

LENINGRÁDI FÜZET - egy kiállítás képei Dr. Nagy András - a tudós közgazdász korai művészeti munkásságának bemutatója

Dr. Nagy András: LENINGRÁDI FÜZET - egy kiállítás képei –

http://www.youtube.com/watch?v=sw6T7karm0U

http://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/A%20hid.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok /Leningradi%20fuzet/Dosztojevszkij.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Nyevszkij.jpghttp://pszfelmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Olja.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet /Onarckep%20vazlat.jpghttp://pszf-elmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Szerelmesek.jpghttp://pszfelmgazd.hungaroweb.hu/Rajzok/Leningradi%20fuzet/Galilei.jpg

108 / 211

Föltámadásos Szarka István Szarka István verse

FÖLTÁMADÁSOS

Bogozni a gubancot a vers kevés, de jó, ha van, mivel kos nyargal erre ködgyapjas, vörösizzó csillagheréivel, lovagdámája vadóc idő, szemergő völgye ennek ifjult erdővel ékes, én hűsen lángoló bokraim közt a fűben Szent György aranyzöld sárkánylányokat kajtat, nyírem telődik, mélyül mögöttes ég,

vers van tehát, mi kell még, virágládáim földje föltámadott, élő talajban vígan fészkelődnek az idei pistikék (hányszor vajon még?), a Nyugati Platán is – újulni szerelemben – elindul május felé, én balkonom ím a tavaszban kitágul, mint a szabadság rendje, majd, a világon –

(2010 Húsvét)

109 / 211

Koosán Ildikó versei Koosán Ildikó Versek

Koosán Ildikó

Álmodtam

Álmodtam?! Átlényegült nyugalom tárta elém mozaikdíszes ablakát, belakott zugomat, az ismerős szobát kutattam át, könnyű volt a testem, az ajtót, az ajtót kerestem, a kijáratot; tisztán hallottam minden dallamot amit köznapok siketszobába zárnak, erre a fák ősz-vörös talárban járnak, szivárványhíd, holdsugár-fényterek, körvonalnélküli árnyak; az ösvény ami átvezet láthatatlan; ha ideérkezek, letéphetem arcom barázdált ráncait.. Kápráztató! Mint aki fényre nyit! Csupa ősmozgás, öröm, lüktetés, szoborrá formált ábrándok közt a rés pipitér-sárga rétre tárul, biztos és merész mélység, magasság, szárnyalások, megtart a szó, nem gáncsol árok, lélegzem ezer-szín szénaillatot, nincs tériszony, sem céltalan napok, igazi szélcsendes naplemente, hűs forrás csillámlik kezembe,

110 / 211

s csokorba gyűjtött nárciszcsillagok.

Szombathely, 2010-05-04

Vidám a reggel

I

Víz fölé csalja széles játszi kedve, delfin jön fürgén versenyt siklani, napsugár indul május-reggelente az égbolt csúcsát meghódítani.

Egy csiga félénken házából kiles, lombot fésül a nyír lenge ága, fenyves illatoz, ott, lent a rét kies, rigó kiált az ágperemre állva.

Levél-fonákon szárnyait kitárja repül, repül sok zümmögő bogár, s az őrnek, ki az erdőt most bejárja

jó kedvet ad egy frissítő pohár, szél lengedez átlátszó fényruhába, új napot köszöntve ébredez a táj.

II

Új napot köszöntve ébredez a táj, szél lengedez átlátszó fényruhába, jó kedvet ad egy frissítő pohár

az őrnek, ki az erdőt most bejárja. Repülni indul sok zümmögő bogár, levél-fonákon szárnyait kitárja,

rigó kiált az ágperemre állva,

111 / 211

fenyves illatoz, s ott lent a rét kies. Lombot fésül a nyír lenge ága, egy csiga félénken házából kiles,

az égbolt csúcsát meghódítani napsugár indul május-reggelente, delfin jön fürgén versenyt siklani, víz fölé csalja széles játszi kedve.

Vidám a reggel

Szombathely, 2010-05-04

Akarat

Lehetne, s talán nem meggondolatlan, mint hagymahéjat, bontogatni lassan, rétegről rétegre lehántani, hol bújnak meg elvermelt titkai az újjászületés napi kényszerének; a kába ébredés után mi pezsdíti a vért, az agy légüres résein hol szivárog át a nedv; merre keringenek pozitív atomtöltetek, az izomzat petyhüdt sejtjein a húzódás –oldás ritmikus perisztaltikája mitől fut végig nem hiába, összehangolva, akárha koncertkarmester dirigálna; a harmóniában nincs hiány semmi; felkél az ember, él, naponta ezt kell tenni; s mikor a tervek színes térképén gondolat matat, hitet, teendőt, vágyakat, bont ki belőle, sző tervet újra, jó előre, mint láthatatlan dzsinn, ki deres mezőre varázsol nyarat, beindul belül a kódolt erő; az ember maga az akarat.

112 / 211

2011 február

Téli táj tanyával

Ködben dereng a partmenti fasor, a gémeskút, a porhó lepte táj, szalmaboglya, tört szekérsaroglya, egy tócsatükröt átszelő madár.

Töppedt tanya, elkopott az élet, jégvirág nyit, homály az ablakon járt utak itt végképp végetérnek, töprengő lét, s a romos udvaron

szétterül a csöndesség magánya. Távol mintha mentőladik állna, az elszakadás végső reménye;

Nehéz döntés maradni, vagy menni, hitet, erőt hátizsákba tenni, s elevezni élhetőbb vidékre.

2011 február 24

Hajléktalanok dala

Rongyos sapkámat kiszívta rég a nap, kabátzsebembe utat lel a szél, ma élelem kell, meg holnap is kenyér, jó szó nem nő, bűn számban a falat.

113 / 211

Teher, ha álmodom, fogcsikorgató, és köpni kell, roncsolt a fél tüdő, lábam nagyujja béna, akár a kő, elfagyott tavaly, rászakadt a hó.

Napjaim vonszolnak akaratlanul, nem tudom hová, miért érkezem, egyszer, ha unja, megáll a szívem;

fényáras körútról így tilt ki az Úr!… Halálnemet még válogathatok, éhkopp, kötél, vagy inkább megfagyok.

Refrén

Mit ér az ember, ha hajléktalan? Vándor a létben, senki, céltalan, sorsán pár részeg suhanc vidul, farba rugdossák, néha piszkosul.

Szombathely, 2010-10-11

Mikor a kor...

köréd nő, ahol tanyázol, magánlégteredbe gázol, elnyel a zöldlevélnyi térrel, dolgoznál, nem törődsz egyébbel;

rendeden meggyűlik a csikk,

114 / 211

törvény van, móresre tanít, ajtón, ablakon zár, lakat, otthon legalább még szabad tengődni a régiből egyelőre, nem törődni mi lesz jövőre,

hited letördelt olajág, bank- klaszter pengeti szavát pénzed holnapra mennyit ér, ad-vesz, leköt, lesajnál, lecserél; s az életedből napra nap tűnik pár megszokott darab, lépésről lépésre adod alább;

volna járhatóbb út legalább, s egy hely, amit, - hogy néha élj is te napi börtönből szökött -, lefüggönyözget rendre az éj is úgy este tíz és reggel hat között.

Szombathely, 2011 április 18

Lehet-e várni?

Mikor már semmi érzelem, csupán kép, hang, látás terem bentről visszhangzó gépzenét; színben a szín csak színezék,

mikor érték csupán a tett; s a dicsfénybe emelkedett mechanikus gyártósoron robottal lényünk lesz rokon;

115 / 211

mikor nano védőruhák hárítják érzelmek sorát; simogatást nem tartogat a szögletes gépmozdulat,

mikor a művi hangulat diszkó-fényében bomlanak bibék, s kába szárnyverdesés a kapkodott szeretkezés;

mikor társunkhoz a szavak dörejhez hasonlítanak; lehet –e hívni, várni itt új embervilág fényjeleit?

Szombathely, 2010-07-25

Szélkerék

Hajnali kontúrban ébred az Ősz, távoli tájak gyérülő lombkoronáit sejteti ködbeveszően a puszta határ. Szélkerekek friss szitakötőszárnya

pörög, s a lendület körsugarába vonzza, gyűjti serényen a kósza erőt; tán csak nem rózsalugast, délszaki kertet éltetni, ha kell, tél idején is?

Ím, a teremtő emberi gondolat

116 / 211

győzelmes vívmánya, újkori isteni játék, szélerőműből napsugáráldást ontani képes fénnyel, tűz melegével akár,

de vajh' merre kerenghet a léterő szélkereke, ha mélyre süllyed az emberi élet, érzelemnélküli ingoványtérre szorul, s tengernyi benne a semmire jó?

Piliscsaba, 2007 október 13.

Aznapi

Egy régi nagypéntek emlékére annak, aki már nem él.

mikor a sötétség ajtaja kéretlen kattan, ágyam szélére ül mozdulatlan a megbocsátás pókháló-szőttes fényruhába, mikor az álom akaratlan képeit nagyítja, színezi a lélek, veled még egyszer lelket cserélek;

kihallgatom

gyorsuló szívverésed, mint anyaméhben

117 / 211

megbúvó embrió, ha éled; mikor, ha virtuális rések katakombáin újra elérlek, magamra húzom a jótékony sötétet,

elképzelem

kígyóbőrbe bújt karjaim hogyan ölelnek át, forgok álmatlanul; légy legalább, ha másképp nem szabad, gyűrött párnámon elvetélt gondolat, ami az idő barlangjába hull.

2011 áprilisa

Aznapi

Egy régi nagypéntek emlékére annak, aki már nem él.

mikor a sötétség ajtaja kéretlen kattan, ágyam szélére ül mozdulatlan a megbocsátás

118 / 211

pókháló-szőttes fényruhába, mikor az álom akaratlan képeit nagyítja, színezi a lélek, veled még egyszer lelket cserélek;

kihallgatom

gyorsuló szívverésed, mint anyaméhben megbúvó embrió, ha éled; mikor, ha virtuális rések katakombáin újra elérlek, magamra húzom a jótékony sötétet,

elképzelem

kígyóbőrbe bújt karjaim hogyan ölelnek át, forgok álmatlanul; légy legalább, ha másképp nem szabad, gyűrött párnámon elvetélt gondolat, ami az idő barlangjába hull.

2011 áprilisa

119 / 211

Aznapi

Egy régi nagypéntek emlékére annak, aki már nem él.

mikor a sötétség ajtaja kéretlen kattan, ágyam szélére ül mozdulatlan a megbocsátás pókháló-szőttes fényruhába, mikor az álom akaratlan képeit nagyítja, színezi a lélek, veled még egyszer lelket cserélek;

kihallgatom

gyorsuló szívverésed, mint anyaméhben megbúvó embrió, ha éled; mikor, ha virtuális rések katakombáin újra elérlek, magamra húzom a jótékony sötétet,

elképzelem

kígyóbőrbe bújt karjaim hogyan ölelnek át,

120 / 211

forgok álmatlanul; légy legalább, ha másképp nem szabad, gyűrött párnámon elvetélt gondolat, ami az idő barlangjába hull.

2011 áprilisa

Meg tud-e minket védeni?

Tudom, hogy vége, a világ mára más, maradt a nyüzsgés, a rohanás, a gondok, nincs romantika, féltés, nagyregény, hiszem mégis, vannak még bolondok, mint te meg én, nekünk a remény is jövő: együtt maradunk. Látod, ha hallgatunk is, ha nincs szavunk, bűvöl a közelség, a mosoly, a mozdulat... A hajad, ahogy a kertben az előbb elázott, s behoztad azt a letört virágot, olyan egyszerű, természetes, mintha örökké így maradna, nem férhet más jel a mozdulatba, nem történhet semmi

121 / 211

végzetes.... Mond, mi leszünk azok is, - ha egyszer vége lesz,akik elmennek egymás mellett szótlanul? Gondolsz-e arra te is mi lesz, ha elválunk egyszer? Nem nézel rám, s igyekszel megnyugtatni: ugyan, ez képtelenség! Magányosak lesznek az esték a tárgyak is súgják majd, nagyon hiányzol... Ne gondoljunk most erre! Tetőled távol mit tudnék magammal kezdeni, s te mit várnál egy ismeretlen mástól? Vajon a hév, ami ma összeláncol meg tud- e minket védeni?

Szombathely, 2011 május 3

Tényszerűen

Költő vagy, hitetlen, égigmagas, tengermély kiáltás, benned a jó megfejthetetlen, az átok néha áldás;

fényt csiholsz az árnyból, idegen szemével méred magad, önzés, lemondás, nem vigyázol, a szavak foglya vagy;

csapzott érzésvilág,

122 / 211

bogáncsba ragad, meghurcolt idő, káromlás, himnusz, és annyi más valós, képzelhető;

mondod, s kit érdekel lázálmod, verejtékcseppjeid? Önmagad ellen vétkezel, más örömed alig....

2010 májusa

Szilánkok

Fel-ta-lál Ó…

….öt- let- szi- por- ka……… rob-ban,… s... ma- rad az el-me már………….lég-üre-sen….

Kény sze-rű-ség

Jobb-ra,….VAGY …Bal-ra? Nem! nincs út,......más… i-rány-ba ....sem, csak ……………..Vissza-felé.

Te-tőt-le-nül

……..agy-át-mo-sás, ……….......ha

123 / 211

rom-bol a szer,…el-szállsz, s.... tetőd…..is….. a ……..ház-ról.

2010-09-23

Szarka István versei Szarka István Versek

ARANY JÁNOSNAK

„Riadó kürtön át”

Tallózom, mint a velszi istenadta, mint a nagyapám Gabonáspusztán százszor számba vett kepéi közt – messze innen udvari bárdok tenyésznek bélelt páholyokban, odvas katedrán s mennybeli házban s díjesőben csak listáznak buzgalommal, álmomban angol Edvárd elé idéznek (fészkes fenét), ám a máglya – hatezer épp – nem gyúl, mert képletes még, akár a vélt kürt, mely kihuny majd a lelki fülben az elme végső szikráival, csak a dal, csak a dal marad, mert így-úgy mind elmegyünk majd.

(Április 3.)

PANELPROLI

E panelprolit a médiasztár oly garatszűkítő undorral, oly elmebénító gyűlölettel

124 / 211

röffentette a világra, hogy tüstént s fenékig megnyílt előttem a szörnyeteg szó, meg a döbbenet: hogyan születhetett. Emészthetetlen. Hány éve már, hogy vigasztalan óráiban fölöklendi a lélek!

Szárnyunk, tarts meg minket az undor, a gyűlölet világai fölött, hogy méltók maradjunk, s alkalmasak.

(Április 21.)

ÖRÖK RIGÓKNAK

Megfoghatatlan: még s még csak zendítitek bennünk a verset, fekete kiskakasok, lapos tetőink sarkairól ontva a szívet, az észt nekünk mi halló hárfáinkon át az őrjöngő tavaszban, a élet koncertjein – így volt ez, így az évmilliókban, mikor még ember sehol s mikor a véres velőt szürcsöltük már kéjes makogással a recsegő, hosszú csövesekből – és így van ez versengő századunkban, midőn a körbeérő bérgyilok mocsarából ég fele tör a burzsoá osztálytudat szuperkemény térplasztikája, mintha, mintha örökké – fekete kiskakasok, zendítitek ugye a versünk majd azután is…

125 / 211

(Április 23.)

KORTÁRSAM TÖRTÉNETE Szász Benjámin Kitárul a világ rész - folytatás

Szász Benjámin:

KORTÁRSAM TÖRTÉNETE Az első és egyben utolsó konfliktusom öcsémmel, Kari babával (Kitágul a világ című rész folytatása)

A rendszeres győri utazásokat Apámmal természetes jogomnak láttam az első években. Két kisebb testvérem koruk miatt nem jöhettek számításba, és ezért ők otthon maradtak. Körülbelül az után, hogy megkaptam az arcképes igazolványt, öcsém bejelentette, hogy ő is utazni szeretne. Mivel Apám sejtette, hogy még nem teljesen érett az ilyen utazásokra, és nem lehetett tudni, hogy egyedül hagyhatja-e (pl. ha neki ki kellett menni WC-re), először hallani sem akart a dologról. Kari öcsém sírással akarta elérni a célját, de ez sem segített. Másodszor azonban Anyánk is támogatta Kari törekvését azzal a módosítással, hogy az igazság kedvéért én maradjak otthon vele, és Kari utazzon. Ezt a helyzetet veszélyesnek láttam, és én is sírással igyekeztem befolyásolni szüleimet. Most még eredménnyel jártam. Én utaztam. Eltelt ismét néhány hónap, és Anyám azzal érvelt, hogy olyan idős korban, mint amilyen most Kari, én már régen együtt utaztam Apámmal, ezért vigyen el mind a kettőnket. Ez az érv igaz volt. Anyám azt állította, hogy Karival sem lesz semmi baj, már elég nagy. Kari most nem sírt, mert érezte, hogy ezzel inkább ront a helyzetén, mint javít. Komoly, megfontolt, nagy fiúnak mutatta magát. Apám sóhajtott, és beleegyezett. Anyám örült a legjobban, mert végre csak kicsi húgunkra kellett vigyáznia. Az úton minden simán ment. A megérkezéskor és utána sem volt semmi baj. Sőt, az egész nap Kari baba diadala volt. Kari babáé, mert mindenki így hívta. A rokonság fénypontja lett, különösen három lányunokatestvérünk rajongta körül. A férfiak is különböző korukban érnek el sikereik csúcsára a nőknél. Engem öcsém születése után már senki sem hívott babának. Kari arca kerekded, de mégis szabályos, hibátlan babaarc volt. A fogai is hibátlanul nőttek, a haja sem hullott vissza mindig a homlokára. Ezt rólam nem lehetett elmondani. Olyan szép kisfiú és baba volt egyszerre, akiről minden éppen csak felserdült fiatal lány vagy még fiatal hajadon azt gondolta magában, hogy ilyen gyereket szeretnék magamnak. Kari baba mint „férfiú” most volt sikerei csúcsán anélkül, hogy tudta volna. Később is, amikor nagyobb fiú lett, vagy serdülő, illetve felnőtt korba került, népszerű maradt a női nem körében, de azt már össze sem lehet hasonlítani ezzel a népszerűséggel. Különben sem nehéz dolog egy szövőgyárban, ahol egy férfire tíz munkatársnő jut, népszerűnek lenni. Különösen akkor nem, ha ez a férfi ügyes technikus, akire a gépek javításánál mindig szükség lehet, és ráadásul közvetlen, barátságos természete van. Mindez nem baj, sőt logikus, hogy a munkahelyen a nők értékelik és megbecsülik a férfiban a szakmai tudást, a barátságos, közvetlen modort és a segítőkészséget, nem csak a külső vonzóerőt. Az érdekes ebben az esetben az, hogy Kari baba éppen „babaként” érte el férfiúi vonzóerejének csúcsát. Egyszerűen ellenállhatatlan volt. Mindezt ő természetesen észre sem vette. Az esti lefekvésig minden a legnagyobb rendben ment. Hármunkat Apámmal a ház legnagyobb szobájában szállásoltak el egy széles ágyon, ahol kényelmesen elfértünk. A szobának nagyon magas és festett falai voltak. Minden egészen más volt, mint otthon az egyszobás isaszegi fehér falú házban, és ekkor tört ki a baj. Kari baba, aki eddig a legjobb hangulatban volt, váratlanul hangos sírásba kezdett, és csak azt ismételgette zokogva, hogy „fehér szobában akarok aludni”. Lehet, hogy ebben a követelésben benne volt az is, hogy Anyánk nincs velünk, de csak lehet. Kari baba nem indokolt semmit. Apám és az összes rokon nyugodtan próbálta megmagyarázni, hogy ez lehetetlen, mert már az utolsó vonat is elment, és nem lehet mást tenni, mint most nyugodtan elaludni. Kari babát ez az érv még jobban elkeserítette, és még hangosabb sírásba kezdett. Semmilyen józan érv nem hatott rá, még erősebben sírt. Egyszerűen nem tudta megérteni, hogy ha puszta elhatározás alapján ide lehetett jönni, akkor ugyanilyen elhatározás alapján miért nem lehet bármikor visszautazni. Szegény Apánk nagyon megbánta, hogy ennyire engedékeny volt, de ki ismerheti meg a gyermeki lélek összes rejtélyét? Semmit sem lehetett tenni, Kari baba folytatta a sírást. Szerencsére az utazás, az egész napi mozgás hatására Kari baba nagyon fáradt volt, és hamarosan álomba sírta magát. Még álmában is sírt egy kicsit, és utána mélyen elaludt, s csendben átaludta az éjszakát. Másnap nyugodtan ébredt, de nagyon komoly volt, látszott rajta, hogy megértett, vagy inkább megérzett valamit. Hazautazásig már semmilyen problémát nem okozott. Az átélt események után valószínűleg eldöntötte, hogy nem fogja olyan erősen követelni, hogy velünk utazzon, Apánk pedig arra a következtetésre jutott, hogy egy ideig még nem enged Anyánk semmilyen unszolásának, de nem is kellett. A következő utazás előtt Kari baba egyáltalán nem akart sehová utazni, és ezt senki sem javasolta. Így legközelebb ismét csak ketten indultunk Apámmal Győrbe.

126 / 211

Ezzel békésen lezárult az első és utolsó tényleges konfliktus köztünk. Ezután életünk párhuzamosan futott egymás mellett minden ütközés veszélye nélkül.

Utazási impressziók - 5 Irán Szabó László Tibor Utazási élmények egy ellentmondásos országban.

Szabó László Tibor

Utazási impressziók – 5

Irán

Már Teherán felett járunk, és gépünk a megfelelő dőlésszögben ereszkedik. Amikor körülnézek, csupa fejkendős magyar nőt látok. Indulás előtt – mint mindig – most is kaptunk egy tájékoztató levelet, amelyben többek között az öltözködési szokásokat és előírásokat is közölték velünk. Szegény nők, már megint ők húzták a rövidebbet. Nekünk férfiaknak, csak arra kellett ügyelnünk, hogy otthon felejtsük a rövidnadrágot, de nekik számos előírást kellett teljesíteniük. A fej befedése állami rendelet, nemcsak a moszlim nőkre vonatkozik, hanem a külföldi látogatókra is. Egy-két hajtincs ugyan kilóghat, de ezt sem szabad túlzásba vinni. Egy igazán tisztességes iráni nőnek még a homloka felső részét sem láthatjuk, de a lábát sem. A csalafinták azonban olyan furfangos cipőket vesznek fel, amelyek mégiscsak láttatni engedik a lábfej egyes részeit. A fiatalabb nők jelentős része nadrágban jár, azt pedig, hogy a mindent elfedő fekete lepel alatt mi van, csak találgathatjuk. Elég meghökkentő az európaiaknak, amikor egy múzeumban vagy parkban általános- vagy középiskolás kiránduló csoportokkal találkoznak. A talpig feketébe bujtatott lányok azonban éppen olyan vidámak, mint a mieink. Hangosak, ugrabugrálnak, és kedvesek a külföldiekhez, akárcsak a felnőttek. A világ sok országát bejártam már, és meggyőződéssel állítom, hogy az irániak a világ legbarátságosabb emberei. Az eladók a bazárban nem tapadnak ránk, mint a piócák, hanem nyugodtan és méltóságteljesen várják, hogy érdeklődjünk áruik iránt. Alkudni persze itt is kell, mert különben hülyének nézek az embert – mint mindenütt Keleten. Természetes érdeklődéssel firtatják kicsik és nagyok, hogy honnan érkeztünk. Bár angol nyelven többé-kevésbé szót lehet érteni a városi emberekkel, a Hungary szó azonban gyakran ismeretlen számukra. Más nyelvekkel meg teljesen esélytelen a próbálkozás. A második, vagy harmadik napon – miután minderre rájöttünk – egyszerűen csak annyit mondtunk, hogy magyarok vagyunk. Így, egyszerűen, magyarul. Felcsillanó szemek és lelkes gesztikulálás volt többnyire a válasz: Madzsarisztán! You are from Madzsarisztán! Jó hírünk van errefelé, ezt leolvashattuk az arcokról. Tényleg távoli rokonok lennénk? Az egyik étteremben vacsora közben arra lettünk figyelmesek, hogy a zenekar egy régi, közismert magyar virágéneket játszik, és az énekes farszi, vagyis újperzsa nyelven énekli a szöveget. Örömmel nyugtáztuk, jóllehet a mai napig sem tudjuk, hogy tiszteletünkre játszották-e a dalt, netán rendszeresen szerepel a műsorukban? A magyar virágéneket követő iráni dallamok mintha egy kicsit hasonlóak lettek volna a mieinkhez. A magyarországi jászok viszont nyugodtan dicsekedhetnek a rokonsággal, ugyanis ők – mint tudjuk – a nyugat felé vándorló, új hazát kereső magyarokhoz csatlakozott iráni népcsoport leszármazottjai. Utunk folyamán meglátogattuk Yazd városát is, ami magyarul annyit jelent, hogy jász. A nagy iráni település egyik testvérvárosa pedig nem is lehet más, mint Jászberény. Teheránban nincs sok látnivaló. Néhány azért akad. A fővárosnak jelenleg hat és fél millió lakosa van / Iránnak kereken 68 millió /. Építészetileg nem más, mint egy eklektikus kőrengeteg. A Khomeini ajatolláról elnevezett nemzetközi repülőtérre érkeztünk, és néhány órás pihenő után hozzá is kezdtünk a városnézéshez. Jelentős régészeti és más muzeális értékei miatt a teheráni Régészeti Múzeumot feltétlenül meg kell látogatni, de a Nemzeti Művészeti Múzeum műkincsei is magukkal ragadóak. A város egyik jelképe a Sahjad-torony, amely 1971-ben épült, a 2500 éves perzsa birodalom jubileumának ünnepségsorozatára. 45 méteres magassága és sajátos formája miatt kétségtelenül impozáns építmény. A városnézés egyik legérdekesebb eseménye, Pahlavi sah egyik korábbi rezidenciájának a megtekintése volt. A Fehér palota bejáratánál két hatalmas, bronzból készült katonai csizma tűnik fel a látogatónak. A sah szobrának a maradványai ezek. Mi persze rögtön egy másik csizma párra gondoltunk, amely 1956-ban a Felvonulási Téren /Dózsa György úton / maradt ránk. Nagy emberek – nagy csizmák, de a változás, az örök. Megtekinthettük a sah lakosztályait, az ebédlőt az egykori étkészletekkel, ahol olyan személyiségeket fogadott, mint pl. Charles De Gaulle tábornok, vagy Jimmy Carter amerikai elnök. Mi is díszdoktorrá avattuk Irán uralkodóját – saját népe azonban másképpen vélekedett róla. Ők az ajatollák mögött sorakoztak fel akkor. Az országban ma is több helyen láthatjuk Khomeini, az Iráni Iszlám

127 / 211

Köztársaság megalapítójának, de más vezető ajatolláknak is plakátszerűen elhelyezett, nagyméretű képeit. Modern, kényelmes repülőgéppel hagytuk el az iráni fővárost, és a kereken ezer kilométerrel délebbre fekvő Shiraz városában folytattuk programunkat. Shiraz régen borairól is híres volt. Ma már azonban egy kortyot sem élvezhetünk ezekből, még mi, külföldiek sem. Az országban abszolút alkoholtilalom van, és külföldről sem szabad szeszes italt behozni. Tehát ha valaki tobzódni akar, akkor rendel magának egy doboz alkoholmentes sört. A vallási rendőrség éberen figyel! Ez nem vicc – tényleg létezik vallási rendőrség, és többek között az emberek öltözködését, valamint viselkedését figyeli! Már Shirazban feltűnt nékünk, hogy a férfiak az első ajtón szállnak fel az autóbuszokra, a nők pedig a középsőn. Eszerint is helyezkednek el – elől a férfiak, hátul a nők. Képzeljék el, hogy mi történne a buszon, ha például egy ötven év körüli házaspár egymás mellé kerülne! Még rágondolni is rossz! Ugyanez a helyzet a mecsetekben is imádkozás közben, már amennyire a nőket a férfiak közelébe engedik. Úgy hallottam, hogy régen, az iszlám kialakulásakor ez nem így volt, de aztán kiderült, hogy a férfi előtt a szőnyegre boruló nő alakzata bűnös vágyakat gerjesztett a hímnemű lényekben, és azonnal odalett az áhítat. Megcserélték a sorrendet, még az autóbuszon is! Shiraz egyik érdekes színfoltja Hafiz perzsa költő sírja. A korábban élt kitűnő poéta számos verse a bor élvezetéről szól, a látogatók megérintik a gondozott kertben kialakított síremléket, előveszik Hafiz verseit, és felolvassák azokat egymásnak. Közben jókat nevetnek, vidám hangulat uralkodik a sír körül. Mindig sok ember található itt. Hát igen, az egykori shirazi borok! De ne higgyük, hogy örökre eltűntek! Két helyen is találkoztam velük, Dél-Afrikában a fokföldi Constanzia nevű borászatban, ahol a borkóstolón kitűnő Shiraz – Cabernet Sauvignont ittam, no meg Budapesten a Lidl áruház boltjaiban. A mai irániak azonban ki vannak zárva ennek a nemes nedűnek az élvezetéből / a szőlőtőkéket még a l8. század végén vitték át Dél-Afrikába /. De akkor hogyan értik és élvezik Hafiz költő borozásról írott vidám verseit? A válasz ügyes, bár nem túl meggyőző: a bor élvezetét átvitt értelemben használta a költő. No, én inkább megmaradok szőlőtőkékhez ragadt mivoltomban. Shiraztól nem messze találhatók az egykori főváros, Persopolis romjai. Iráni idegenvezetőnk elmesélte, hogy milyen élet volt itt a nagy perzsa uralkodók idejében, aztán jöttek a barbárok, és lerombolták a várost. Kik voltak ezek a barbárok? A görögök – hangzott a válasz. A győztes Nagy Sándor tette ezt – és ez vitathatatlan. De hát, akkor mégis kik a barbárok? Mi, akik a görög kultúra és művészet emlőin nőttünk fel, eddig csak azt hallottuk, hogy ők harcoltak hősiesen a barbárok, például a mindig hatalmas sereggel támadó perzsák ellen. Ismét be kellett látnunk, hogy minden értékítélet csak nézőpont kérdése. A barbarizmus néhány kisebb jelével egyébként már a rommező bejáratánál találkoztam. Több más karcolat mellett büszkén olvashattam, hogy 1892. XII. 3-án ott járt honfitársunk gróf Széchenyi Andor is, aki belevéste nevét és a dátumot az egyik megmaradt, több ezer éves kőbe. Nem volt nálam véső, hogy én is felzárkózzam mellé, valamit mindig otthon felejt az ember. Maqhshe-Rostam sziklába vájt temetkezési helye nincs messze Persopolistól. I. és II. Dárius, valamint Xerxes perzsa uralkodók sírjai találhatók itt. Talán Zoroaszter / Zarathustra /is itt van eltemetve, de az is lehet, hogy csak híveinek egyik tűztemploma állt itt. Az együttesből kiemelkedik egy kőbe vésett dombormű, amelyen Zoroaszter átadja Nagy Kürosznak, a perzsák egyesítőjének a győzelmi gyűrűt. A legyőzöttek a lovak patái alatt fetrengenek. Óh, minő dicsőség és nagyság árad e domborműből! Előzékeny és kedves autóbuszvezetőnk kitűnően kormányozta járművét. Rangjelzésekkel ellátott fehér ingben, és elegáns, sötét nadrágban ült a volán mögött. Én már a második napon kineveztem tábornoknak – őszinte, kedves nevetéssel fogadta. Gondtalan vidámsága az utazás végéig töretlennek bizonyult. Olykor lazított, és csak egyszerű pólót vett fel. De amikor közeledtünk egy-egy ellenőrzési ponthoz, azonnal átöltözött, majd kipattant a buszból és a házikónál bemutatta menetlevelünket. Számos ellenőrzési pont volt az autópályán és a városok előtt. Az útvonalat pontosan előírták barátunknak – így volt ez egykor a Szovjetunióban is, nem lehetett csak úgy egyszerűen Ungvár és Munkács között furikázni. Biztosan okuk van rá. Az autópálya mentén többször is láttuk a rakétákat és a gyorstüzelő légvédelmi gépfegyvereket egy-egy nagyobb város közelében. Csak jöjjenek! Majd megfelelő fogadtatásra találnak! Yazd városa Zoroaszter követőinek centruma volt mindig is. A tűzimádók vallása ma is elfogadott Iránban, mintegy százezer hívőt tartanak számon. Meg is látogattunk egy építészetileg jelentéktelen templomot, ahol vastag üvegfalak mögött csodálhattuk meg a szent tüzet, amely állítólag már évszázadok óta ég. Naponta kétszer, lassan égő, keményfával táplálják. Csak a tiszta fehérbe öltözött, és megfelelő sisakkal ellátott pap mehet be az üvegkalitkába. Ennél azonban sokkal érdekesebb az a két hatalmas domb, amely a város szélén található, és amely korábban a Zoroasztert követők temetkezési helye volt. A temetkezés szó használata itt egyébként helytelen, mivel az alsó épületekben lezajlott búcsúztató után a papok a holttestet felvitték a dombra, és a keselyűk martalékának tették ki. A madarak által letisztított csontokat aztán a dombba fúrt mély csontkútba vetették. Felfogásuk szerint a holttestek nem szennyezhetik be a földet, mint ahogyan a szent tüzet sem szabad leheletünkkel, vagy utcai ruházatunkkal tisztátalanná tenni. Isfahan egykor főváros volt, ma is jelentős, 1,3 millió lakosú település. Itt található a világ harmadik legnagyobb tere / Peking és Moszkva után /. A főtér valóban látványos és szépen gondozott. Iránban egyébként mindenütt szembeötlő az utcák és parkok tisztasága – eldobott szeméttel nemigen találkozik az ember. A főtéren egész nap zajlik az élet, már azért is, mivel innen nyílik az öt kilométer hosszú bazár főbejárata. Mint minden más iszlám országban, itt is rengeteg ékszerüzlettel találkozunk, főleg a bazárokban. A boltokat nem is annyira a külföldi turisták éltetik, mint inkább az a szokás, hogy a férj minden évben legalább egy alkalommal valami értékes ajándékkal lepi meg asszonyát. Ez az ajándék többnyire testékszer. Van ennek a szokásnak egy praktikus oldala is. Ahol az iszlám törvénykezése van érvényben, mint Iránban is, ott a férj meglehetősen könnyen el tud válni feleségétől. Elegendő, ha megbízható tanuk előtt háromszor egymásután kijelenti, hogy „Eltaszítalak magamtól!” Ezzel végbe is ment a válás aktusa és a kitaszítottnak el kell hagynia a házat. Összeszedi testékszereit és távozik. Jogosan viheti magával, hiszen ezeket ajándékba kapta, az ő tulajdonát képezik. Természetese a nő is elválhat férjétől, ha ennek nyomós oka van. Több ilyet is számon tartanak. Ha például a férj úgy megveri feleségét, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved, és ezt megbízható tanuk is igazolják, akkor ő is válhat. Ennek azért megvan a maga kockázata. Ha kiderül, hogy valamelyik tanú mégsem szavahihető, vagy a sebek már hét nap múlva begyógyulnak, akkor várhat a következő ütlegelésig.

128 / 211

Több szép mecsetet is meg lehet látogatni a városban, de a kellemes séták, a régi hidak látványa, a parkokban piknikező családokkal történő barátkozás is sok élményt nyújthat. Az Iráni Iszlám Köztársaság politikai intézményrendszere elég sajátos. Első látszatra mindaz megvan és működik, ami egy köztársasághoz hozzátartozik. Két nagy, és több kisebb párt is tevékenykedik az országban, rendszeres választásokat tartanak, van miniszterelnök, miniszterek, államelnök – de a mindent ellenőrzése alatt tartó főhatalom a Legfelsőbb Vallási Tanács, vagyis az ajatollák / főpapok / kezében van. Bármit felülbírálhatnak. Jelenleg „kétpólusú” a hatalmi rendszer. A „konzervatívok”, a „jobboldaliak” adják a parlamenti többséget, a „reformisták”, vagyis a „baloldal” pedig ellenzékben politizál. A jelzőket természetesen erős fenntartásokkal kell kezelnünk. Sok érdekes helyi szokásról lehetne még írni, mint például arról, hogy nem késsel és villával eszik a főételeket, hanem villával és leveses kanállal. A hosszú csíkokban kisütött keskeny hússzeleteket villával is fel lehet szabdalni és rátolni a kanálra. A külföldiek azért kapnak kést is a szállodákban és a jobb éttermekben – néhány év óta. Időnk lassan lejár, már a teheráni nemzetközi repülőtér felé tartunk. A szent városba, Qum-ba be sem engednek, még az elővárosban található hatalmas mecset előtt is csak a sorompókig juthatunk el - hitetlenek vagyunk. A felszállás előtt még megtekintjük Khomeini ajatollah épülő mauzóleumát, egy hatalmas dzsámit, amelyben fiával együtt örök nyugvóhelyére került. Sokan róják le itt tiszteletüket, jóllehet a hívek szinte még lépten-nyomon az építkezés kellékeibe botlanak. Hatalmas épületkomplexum készül itt, parkolóval, üzletekkel – a földalatti vonalát is meghosszabbították. Nem sokkal éjfél előtt is hullámzik a látogatók tömege. Az ajatollah koporsója körül rengeteg bankjegy halmozódott fel – adományok. Az iszlám hit egyik fontos előírása ez, egykor szegényadónak nevezték. Ma már önkéntes tevékenység, de elvárják a hívőktől, hogy jövedelmük 2,5 %-át adományokra fordítsák. Minden városban, számos helyen találkozhatunk az adománygyűjtő dobozokkal. Itt is halomban állnak az ezresek, tízezresek, húszezresek… Egy magyar forint jelenlegi árfolyamon kereken ötven iráni riált ér.

CEZURA Nemes László Impressziók az életről

Nemes László: CEZURA

Régen volt – tegnap? tegnapelőtt? – hetven esztendeje a huszadik születésnapom. Akkor döbbentem rá, hogy az a születésnap, a kerek huszadik születésnap valamiféle cezura, választóvonal – talán az addigi legnagyobb – az életemben. Húszéves vagyok már, nem gyerek, nem is fiú, de fiatalember, férfi, felelős férfi, aki felelős önmagáért, de a képességei, a lehetőségei szerint másokért, a társaiért, a társadalomért, fellengősen szólva: a világért is. A magam elhatározta, az akkori, már több mint baljós, már a Hitler kirobbantotta háborús világ rám kényszerítette emigrációm második hónapja volt; magányosan, szegényen, mindig éhesen róttam az idegen város utcáit. Régi születésnapjaim jutottak eszembe, a szüleim, a barátaim, az első építőkocka, az első felhúzható játékmozdony, csokoládétorta, habos kakaó. És nagy elhatározással, aprópénz vagyonomat összeszámlálva, beléptem egy tejcsarnokszerű helyiségbe és megajándékoztam magamat egy bögre kakaóval. Húszéves férfi lettem, enyém, csakis az enyém volt mindenben a döntés joga és kötelessége. Arra a huszadik születésnapomra kellett gondolnom óhatatlanul a kilencvenediken, idehaza, a gyönyörűen, gazdagon megterített születésnapi asztal mellett, a régen meghaltak, meggyilkoltak után szinte példátlan szerencsémre újabb szeretteim, barátaim körében, és rádöbbentem, hogy ez a születésnap is ugyanolyan cezura, késői, mindenképpen a véghez közelítő választóvonal az ember életében, mint amilyen az a hetven esztendővel azelőtti, a huszadik volt. Valami mindenképpen lezárult, ami ezt követi, az már csak a sors kegyelme, a ráadás, a születésnapi ajándék. Lesz-e, lehet-e még erőm, egészségem, nézni, élvezni ezt a mégiscsak gyönyörű, egyetlen keserű-édes világunkat, jól-rosszul, mint eddig, de mindenképpen eltökélt szándékkal talán tenni is még valamit, írni egy-két, legalább a magam részéről értelmesnek, fontosnak tartott szót, hiszen látom, döbbenten látom (mert a szemem még jó, erre még jó), hogyan támadnak fel (vagy el sem múltak soha) a milliókat meggyilkoló eszmék: a kirekesztés, a gyűlölet. *

129 / 211

Autonóm művészet és irodalom Dr. Jakócs Dániel - bevezetés Új sorozat a Művészet rovatban

Autonóm művészet és irodalom A művészet rovatban külön fejezetet állítottunk össze Autonóm művészet és irodalom cím alatt . Az autonóm művészet fogalmának több meghatározása lehet és van. Véleményünk később fogjuk részletesen kifejteni. Most csak egy összetevőre utalunk . Az autonóm művészet olyan egyének alkotása , akik minden befolyástól függetlenül saját szemléletüket fejezik ki , akiket nem érdekel sem pénz , sem hírnév , sem elismerés, akik meggyőződésük ellenére egy vesszőt sem hajlandók leírni. Az 1940-es években ezt Illyés Gyula így fogalmazta meg : „ Aki meggyőződése ellenére egy vesszőt leír , az gazember. Írni nem kötelező. ” Ebben az értelemben a Világszabadság csak autonóm művészek alkotásait publikálta. Az autonóm személyiség még nem garancia a művészi színvonalra, de egyik elengedhetetlen feltétele. A kérdésre később még visszatérünk.

Némethi Lajos:

Ima

Ember, ki vagy ott, a Földön, kérlek, szenteld meg az én nevem, hadd jöjjön el végre az én országom, s legyen meg – legalább néha – az én akaratom, miként a Mennyekben, azonképpen egy kicsit a Földön is. A mindennapi imádat – ha ráérsz – add meg nekem – s ne csupán – ma, és bocsásd meg előforduló vétkeimet, miképpen – alkalmasint – én is megbocsátok az ellenem vétkezőknek. Hidd el: nem én viszlek téged kísértésbe, csak hagyd, s megszabadítalak a gonosztól, mert bizony oktalanul reméled, hogy kizárólag tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség – mindörökké. Ámen.

130 / 211

Egy dinnyehéj naplójából

„1936. július 22. Amikor ma délelőtt – az egyébként meglepően zavaros, bölcs és nagy Duna egymást ölelő lágy hullámaiban – a szokásos penzumomat úsztam, a rakodópart alsó kövéről fixírozott egy feltűnően vézna, bajszos, szomorú arcú, kicsi ember. Ráadásul elkezdett az eső cseperészni, de mintha mindegy volna, el is állt. Nem csoda hát, ha rosszkedvű lettem. Pedig ma van a születésnapom.”

Macska a gangon

Régimódi történet, csengőhangon: kalitkába zárt angyalok között magányosan sétáló, fekete ( domború hátú, aranypöttyös) macska a gangon.

Hegedűhang és harmónikaszó száll a sok bodor-bozontú boszorkány fölött. Kis, rózsás-hasú, kreolarcú kerubok (fülük mögött kacér tollbokrétákkal) – mint köztes emberek, mint köztes állatok.

Sípoló ékszerdoboz: élet-játék, lélek-vitrin, üzenet a jövőnek. Utolsó csepp vizünk a kulacsban (déenes-spirál titokdobozban). Mellékes világ, halálos ajándék.

131 / 211

Pierre Bonchien

verseit egy kötetbe fűzve dobták tűzbe az autodafé helyszíne a rue de café melletti tér volt miközben bambán bámulta a lángot már nem akarta e holt világot megvál ta ni

Itt ülök fa ágán

Itt ülök fa ágán, annak is legszélén. Ne szóljatok hozzám! Ne nyúljatok hozzám!

Látom, amit látok, ti engem nem láttok. Pirkad, jön a hajnal. Pirkad, itt a hajnal.

Szerelmetes rózsám szirmain harmatcsepp: vakgyöngyöcske homály. Koránkelő varjak sötét károgása. Sötét károgása.

Látom, amit látok, ti engem nem láttok.

132 / 211

Harang, ha megkondul, vér cseppen a hóba.

Nyelvetekről csordul keserű nyál – átok.

Fehér koporsó

Ácsorgó fehér koporsó a harsány utcazajban. Szamaras kordé: szerény kerevet. Topog az apró, bamba, szürke állat, mint aki először temet.

Lángos és csillag

Olajban sült lángos fojtó bűze szállott. Fejünk fölött egy csillag öt ujja vérben ázott.

Keresztet karcolt arcunkra az idő. Vánszorgó árnyék vézna testünk. Nagy turháktól tarkállott az utca, hajnalonta, ha munkába mentünk.

133 / 211

Vízözön

Keserűen kong templomunk harangja. Viszi az utcát a szennyes ár, haragja nem csitul idegbajos szélnek.

Háztetőkön kósza lelkek dideregnek. Reszkető állatok, emberek a vízben, a pusztításnak nem áll ellent semmi.

Egy ablakban sápadt öregemberárnyam motyog csak magában.

Éjfél

Álmában anyám felzokogott. Proletár sors: pogány idő.

A nemfizetett ünnep

Varjúszázad suhan át az égen. Szürke fellegek észak felé húznak. Vasárnap van. Harangok délelőtti csendjében hamis próféták örökhamis hangja.

A földön egy elfáradt hangya, a falon dermedt pók.

134 / 211

Résekben kábult legyek alusszák csöndes, őszi álmukat. Vasárnap van. Ma nemfizetett az ünnep.

Sárga fény

suhanó vonat ablakán bagzó fekete macska szemében arcodon üszkök hamvadó lángjában hervadó gyertya vég-belén

eldobott fáradt szívünk körül fejtörő bölcsek tanácstalan hada fejtene titkot hajnalodik érkezik ímhol a sárgafényűző lámpaoltogató

Csillagszél

Bolygó-ifjúságom fényláncra fűzött gyöngyszemei: hatvanas-hetvenes évek – hová tüntetek?

Fekete lyuk felé tartva,

135 / 211

hol szép, új világ fogad magába, csillagszélben – vörös óriások és fehér törpék sorfala között – még visszanézek rátok, mielőtt emlékké válok – visszavonhatatlanul.

Vancziáda

Aranyősz. Az öreg hegy alatt, százéves diófa árnyékában csillogó óbor, s röpülni vágyó, libegő barna levél.

Hozzád készülök Uram. A fény fogytával a szív utószor dobban, a lélek még fellobog, mielőtt végső nyughelyére talál…

Mutasd az utat!

Az utolsó vacsora

Az este végtelen teste körbefonja a halkan suhanó árnyakat. Szárnyakat növeszt a remény. A kéményből felszálló füst a hold felé halad. Esthajnalcsillag pislákol, ha közelebb mégy lángol is talán – gyertyaként világít nékünk az utolsó vacsora asztalán.

136 / 211

Talán a Hold

Mester:

talán a Hold és a csillagok mögötti térben éteri csendben fekete fényben rendben mennek a dolgok ha van – úgymond – élet talán ott boldog.

Tanítvány:

de itt a Földön a trendi rendben melyet nyomtatott áramkörök és chipek csapata vezérel mi az a vezérelv ami örök?

Mester:

hidd hogy a Hold és a csillagok mögötti térben éteri csendben fekete fényben rendben mennek a dolgok ha van – úgymond – élet talán ott örökké boldog.

Nagy utazás

137 / 211

Felcsekkeltem, majd becsekkoltam. Poggyászom pont méretes, mint ponty nemtilalom idején. Elnyel a gépmadár komfortos gyomra. Vadászebek már nem, nem akadnak nyomra. Szimat, ha volt, most elcsitul.

Tíz kilométernyi magasságban, felhők párnái között, értelmet nyer a csalóka látszat. Eső jólesőn nem, csupán skót whisky néhány cseppje áztat, s pár falat gondozza mindent elnyelő bendőmet – bűntelen.

Alant a táj vajh, kit érdekel, miközben kis kápolnában sarokban térdepel a Földhöz ragadt parányi lélek – miért is küzdve szüntelen?

Rádöbbenek: itt nem félek. Lebegve lét, s nemlét határán úgy érzem, mintha itt lenne hazám. Talán mert közel vagyok hozzád, mint dermesztő fagyok a gép remegő testéhez, ó, atyám.

Mondd, merre talállak? Csupán látszat, hogy csillagok között feltűnsz oly hirtelen, mint színes káprázat, vagy itt utazol velem a szomszéd ülésen, és züllésünk közös a whisky-ivásban, semmittevésben, s tán te is tapiznád a stewardess formás kis seggét, és pletykálunk arról, akitől csókot váltva búcsúztunk nemrég?

Nem tudom, hát adj biztos jelet, melyre felelet nem érkezik majd. Tőlem ne számíts hősi tettre! Majd hallgatok, mint megszeppent siketfajd az alattunk lassan elmúló hegyvidéken – lövés-halálra-válva. Megbékélve a mindent átható éjsötétben. Várva – az utolsó ítéletre.

138 / 211

Talán Vologdában

Talán ott, Vologdában, világszép lányok mosolyában, bárisnyák széles tomporában, deszka- és gerendaházak falában, Iljics szobrának árnyékában, a templomajtóban ülő koldusbátyuska kalapjában, az üvegorcádra keményedett nyálban, vagy csak a vodkáspohárban bújik meg a végtelen türelmű idő. Uram, talán ott, Vologdában?

Mint tétlen állat

Félelmeinkre van bocsánat: riogat az egyre szűkülő idő, fekete fénnyel von be a bánat, s mint érdesen ziháló tüdő – tágul lelkünkben az este.

Lassan honunk már nem lesz, csak honlapunk, az ember hát áll, mint tétlen állat, egy végső nagy sóhajt keresve – de levegőt immár hol kapunk?

Gyimesi László:

139 / 211

Függöny mögött

Ismeretlen ez a táj ismeretlen a város Nem értem a károgó nyelvet az utcán A cégtáblák más ábécét tanultak És a mosolyok függönye mögött Viaszos félelem vakul és vakít

Álmodom vagy száműztek ide Oly mindegy jöttment vagyok Felráznak ha elalszom a parkban Rézpénzekkel csörömpölök Az aranyhoz szokott bolt előtt

Pedig ez az én országom lenne Ismertem földje titkos zugait A kolompoló város bennem lüktetett S az én hangomon szóltak a szavak S az én betűimmel írták a törvényt

Ne bánts tudom hogy vége van Az öldöklőknek hiába adsz virágot És a szerelem is átköltözött a télbe Suttognak nekem lészen eljövendő Csak viasz csordul undok holtidő

Feldúlt könyvtár

Félbehagyott könyvek között az út

Úriszobától a szakadékig

Pernye korom

Vércsepp a szemüvegen

140 / 211

Enyém tiéd kié

Horváth Ödön: Ki ad választ? A Jót végérvényesen a Rossz váltja fel: az óriást alsórendű törpék kötözik le; szabadságukat vesztett, hírneves hősök végtelennek tűnő tortúrának esnek alá, s haláluk, gyötrelmük egyenes következménye. A szellem alkotta anyag vagy végleg az anyagba fordult szellem kudarca? Ki válaszol elvetemült korunknak legégetőbb kérdésére? Ki látja előre mindazt, ami mától vár ránk? Ha majd mindnyájan szörnyethaltunk, újra teremtődik a lény, aki mi voltunk; az Elsőből csak ennyire futotta.

Új távlatok előtt Az űr végtelensége vár; a vonzó kékség szinte vakító középpontja. Csöpp, fülbemászó dalt dudorászgatva, a fenséges szabadság örömétől gondtalanul szállunk felé. Mindeddig földbe ásva füstölgő világunkról tudtunk; ott rágódtunk rémisztő hírek hallatán reménytelenségeinken. Most a Hang hív; nem-volt lehetőségek széles kapuja tárul; tudatunkban új eszmék forrnak, körülöttünk minden újjászületik, más formát kap; máig elképzelhetetlen távlatok nyílnak meg előttünk, és érdemes lesz élni.

Szabadon A hintán ketten ülnek, s lábaikkal nagyot lendítve magukon, kacagnak. Nézem őket, s az agyamon átvillan: mi volna, ha vége felé a napnak a hanyatló, bíbor, alkonyi fényben, mint két boldog madár útra kelnének, s arra, a mérhetetlen messzeségben incselkedő hegyekhez repülnének. S mi volna, ha magam is velük mennék? Kitárt szárnyakkal, mindent hátrahagyva. Múltam, jelenem: ezt az egész zagyva

141 / 211

valóságot. Ó, mennyire élveznénk szabadságunk! Egymással kergetőzve! Soha többé nem szállnánk le a Földre.

Nemes László: BUENOS AIRES Kósa Péternek, az öreg írónak rossz éjszakája volt. Éjfél után felébredt, izzadt, a teste csupa lucsok, forgolódott az ágyban, hosszú ideig csupa olyasmi jutott eszébe, amihez már semmi köze… - Semmi közöm? – gondolta. Az élet. Az élete. Az a hosszú… az a rövid… az az érthetetlen, kiismerhetetlen… Emberek, örömök, bánatok, szerelmek, tervek, remények, csalódások, félelmek, bátorságnak hitt nekirugaszkodások, tájak, városok, arcok, illatok, szavak foszlányai… kilenc évtized kusza összevisszasága. Ki lehetett az a szőke lány, aki tizenhat éves korában rámosolygott a margitszigeti, fedettuszodában, és ő nem merte meg szólítani? Vagy nem is szőke volt, hanem fekete hajú? És ki volt az a ragyás képű, nála alig idősebb villamoskalauz, aki a nyitott peronon leköpte őt, mert nem eléggé gyorsan vette elő a villamosbérletét, és büdös, alsóbbrendű alaknak nevezte, ő pedig nem vághatta szájon, mert a kalauz volt akkor a jog, a törvény, a hatalom. Az utolsó csepp a pohárban Kósa Péter kétségbeesett emigrálása előtt. És ki volt az a bajtársa, aki a háború harmadik évében, a forró, afrikai sivatagban odaadta neki a kulacsában maradt utolsó korty vízét? Mert az ő kulacsa már kiürült, de a katonazsákjában, hivatalos angol nevén a kitbag-jében akkor is ott volt, és a háborúban mindvégig vele maradt Horváth János Magyar versek könyve című vaskos kötete. És az átizzadt dunyhája alatt álmatlanul forgolódó öreg Kósa Péternek az se jutott eszébe, hogy milyen Istvánnak hívták azt a vele egy korú fiút, akit 1939-ben ismert meg, amikor a Felvidék egy részét visszacsatolták Magyarországhoz. Azon is hiába töprengett, hogy új barátja Losoncról vagy Rimaszombatról jött-e Budapestre, csak arra emlékezett, hogy elmondta neki: odaát, abban a demokratikusabb Csehszlovákiában ő a kommunista párt ifjúsági szervezetének a tagja volt, és Magyarország és az egész világ bajainak, igazságtalanságainak a megoldása a forradalom, a dolgozó nép forradalma lesz… És ez az István, ez a hogy’ is hívják Pista volt az egyik első régi ismerőse, akivel ő, Kósa Péter találkozott amikor a háború után végre hazatérhetett. Barátja olyan erővel, olyan keményen ölelte át, hogy csaknem beleroppantak a csontjai. – Terád is - mondta neki -, minden becsületes emberre szükségünk van, hogy felépítsük… Talán még úgy is mondta, hogy „megváltsuk” – jutott eszébe abban az átizzadt ágyában az öreg Kósa Péternek - meg az is, hogy az a Pista ott, a még romos pesti utcán egyenruhában volt, az új, demokratikus magyar honvédség századosa… vagy őrnagya? Azt is elmondta neki, talán még ott, az utcán, hogy tulajdonképpen bajtársak, mindketten az antifasiszta háború katonái voltak, és ő maga valamikor 1942-ben orosz hadifogságba esett, majd csehszlovákiai múltjára hivatkozva frontszolgálatra jelentkezett a Szovjetunióban megalakult Szabad Csehszlovák hadseregbe, de Magyarországra már a felszabadító Vörös Hadsereg hadnagyaként érkezett, onnan helyezték át az akkori, pillanatnyilag fontosabb posztjára: az újra alakult magyar… És alig három vagy négy évvel később – jutott eszébe az ágyában álmatlanul forgolódó öreg írónak – azt a… fenébe is, milyen Pista nevű régi barátját, úgy is mondhatná: egykori mentorát – az új, szocialista magyar hadsereg számos főtisztjével együtt tartoztatták le. Szerencséje volt, őt nem végezték ki, mintegy öt év múltán már szabad emberként lehetett segédmunkás az egyik budapesti kenyérgyárban; 1957 elején pedig visszahívták a honvédelmi minisztériumba, ezredesi rangot ajánlottak fel neki. Ki tudja, miért – ez is az élet megfejthetetlen, kisebb-nagyobb rejtelmei közé tartozik – néhány megmaradt egykori barátja közül éppen őt, az akkor még távolról sem öreg Kósa Pétert kereste fel, neki mondta el, hogy ebből örökre elege van, és mint ő később megtudta, valóban, talán még a látogatása után éjszakán, átlépte a többé-kevésbé még nyitott nyugati határt. Ő maga harminc vagy negyven év múltán hallotta valakitől – akkor még jól emlékezett hajdani barátja vezetéknevére -, hogy István Kanadában valamilyen kereskedelmi vállalat egyik vezető munkatársa. - Él-e még vajon - gondolta átizzadt ágyában Kósa Péter -, hiszen olyan kevesen vagyunk már a régiek közül… -, és szokása szerint az ábécét mondogatta fel magában, hátha az azonos kezdőbetűnél beugrik emlékezetébe az elfeledett név. De most ez a módszer sem segített. Másra kell gondolnom, mondta magában az álmatlanul forgolódó öreg író, nem a múltra, inkább a jelenre, hiszen vannak új barátaim, van aki szeret, vannak még itt, ebben az öreg, nagy házban is kedves, megértő, egyetértő szomszédjaim… Igaz – jutott eszébe, miközben megfordult lucskos, forró dunyhája alatt -, olyan is akad, aki némely politikusok, újságok, tévé kommentátorok egyre gyakoribb uszító hangjától felbátorodva („Jövünk, győzünk, leszámolunk”, így mondta ugye valamikor a nyilas vezér Szálasi Ferenc) - a minap már horogkeresztet rajzolt a ház hirdetőtáblájára, és még azt is hozzáírta: „reszkessenek azok a…), én, a megvénült Kósa Péter pedig, amikor kiveszem reggel a postaládámból a magam újságját, összehajtogatom… igaz, senkinek semmi köze, hogy mit olvasok… nem félek, de mégis… ( A fenébe, hát micsoda világ ez megint? ) - Nem, nem szabad… másra kell gondolnom – mondja magának az álmatlanul forgolódó, verejtékező öreg író – Rómára… Párizsra, a gyönyörű Párizsra, ahová jó sorsom többször is… Párizs… Franciaország fővárosa… Anglia fővárosa London… Svédországé Stockholm… Japáné Tokió… Szenegálé Dakar… És Argentína fővárosa? Montevideó? Nem, az Urugway fővárosa…

142 / 211

Máskor, ha nem jut eszébe Kósa Péternek egy író, egy politikus, egy város neve, arra is képes, hogy az éjszaka közepén felkeljen az ágyból, elővegye a lexikont, a térképet, de most fáradt, mindenbe belefáradt talán… La Paz? Nem, az sem az! És egyszerre beugrik a név. Buenos Aires! És abban a lucskos, átizzadt ágyban fellélegzik. Buenos Aires. Lám, eszébe jutott… Hát lám, van még számára is levegő? Van még jó, éltető, tiszta levegő? Van még remény?

*

AZ ELNÖK „Az ötvenéves férfi, aki a fajanszkádban ült, és a vörös gumiszivaccsal a hátát mosta, szörnyeteg volt. Elhízott, durva, pocakos. A bal vádliján szépen fejlett görcs ércsomóval és mindkét lábfején két-két egymásra nőtt lábujjal, amely rendellenesség úgy keletkezett, hogy ifjúkorának hiúságában mindig túl szűk cipőt viselt” – írta Hunyady Sándor, valamikor, a harmincas években, A vezér című novellájában. Hajdu Zoltán, a magyarországi Morgan Brothers bankház, a Mega Security Zrt, valamint a tasmániai Hobartban bejegyzett Perfect Invest Befektetési Alap elnök vezérigazgatója bizony nem volt olyan elhízott, durva, pocakos. Pedig ötvenöt éves is elmúlt már. Nem a fürdőkád langymeleg vízében terpeszkedett el, hanem a teniszpálya öltözőjének zuhanyozójából lépett ki frissen; gyorsan és erélyesen dörzsölte szárazra még szinte fiatalosan karcsú testét, izmos lábszárát, melyen egyetlen görcsös ércsomó sem éktelenkedett. Derűsen pillantott a jó formájú, elegáns, de mégis kényelmes vagy sportos cipők megóvta ép lábfejére. Elégedett volt, védhetetlen szerváival, cseles fonákjaival most is gyorsan, 6:4-re és 6:1-re verte húsz évvel fiatalabb ellenfelét. Még mindig nagyon élvezte az autóvezetést is, ilyenkor, reggel maga vezette a kocsiját, csak a pesti székház kapujában várja majd a sofőrje, hogy bevigye a Mercedest az alagsori garázsba. A hídon, majd a pesti utcák reggeli csúcsforgalmában reménytelenül összetorlódott kocsikat jókedvűen, elégedetten cselezte ki és előzgette hol a villamossínen, hol meg az autóbusz sávjában. Közben az is eszébe jutott váratlanul, hogy mekkora, szinte földöntúli öröm volt, amikor annak idején, hosszú várakozás után átvehette élete első autóját, a Trabantot, a kis Trabsijukat, ahogyan Rózsival becézték nagy szeretettel. Akkor ő már csoportvezető volt, talán a legfiatalabb, a minisztériumban. Levelező szakon szerezte meg a közgazdasági diplomáját és elvégezte az akkoriban Foxi-Maxi Egyetemnek becézett vagy csúfolt marxista gazdasági főiskolát is. Szorgalmas volt, tagadhatatlanul. De az volt a felesége, Rózsi is, akit a munkahelyén, a rendőrségen, éppen az idő tájt, alig néhány hónappal Attila születése után léptettek elő gépírónőből előadóvá. Hogy ragyogott az arca, amikor reggelenként azon az új, pöfögő, ropogó Trabantjukon vitte őket a férje a rendőrségi bölcsődébe. Talán még szép is volt akkor, ha nem is éppen amolyan babaszépségű a fiatal Hammerschmidt Rozáliának az a kissé széles, mindig sápadt, fehér arca, gondolta Hajdu Zoltán. Szerette, persze hogy szerette, ha nem is olyan lángoló, mozifilmbeli szerelemmel a feleségét, aki kedves volt, odaadó, példás rendet tartott a szép, új kétszobás panellakásukban. Meg hát – az is megfordult az esküvőjük előtt Zoltán fejében – a jövő, de talán még a hivatali előmenetele szempontjából sem válhat hátrányára neki, a kispolgárkönyvelő idősb Hajdu Zoltán fiának, a házasság a Szászországból hajdan ideszármazott szorgos, tősgyökeres munkáscsalád lányával. Rózsi apja, az öreg Hammerschmidt Rudolf ácsmester többször elmondta neki is, hogyan verték félholtra az 1920. szeptember elsejei nagy tüntetésen Horthy kardlapozó lovasrendőrei. Példaképe, a nagy Szovjetunió és a hazai szocialista rendszer összeomlását már nem érte meg Hammerschmidt Rudi papa, ő, Hajdu Zoltán pedig hamarosan megtalálta a helyét az új rendben. Maga is meglepődött, Rózsi pedig, akinek a rendőrségen megszűnt a régi munkahelye, kezdetben kissé megrémült a férje gyors sikereitől. Nem lesz ebből valami baj? Korábbi, minisztériumi és baráti kapcsolatait és értesüléseit felhasználva vett, eladott, közvetített, bérelt – de már úgy mondta: lízingelt – autót, házat, telket, felfutó meg csődbe jutott kis üzemet, majd eladó sorba került, fizetésképtelenné vált állami gyárat, gyártelepeket, szövetkezeti pénzintézetet, befektetett, befektetési tanácsokat adott, de már nem ő maga, hanem a cége, a cégei, a hazai kapcsolataival összefonódott külföldi kapcsolatai. Vendégek jártak hozzájuk, új barátok, üzletfelek, barátnak mondott, barátnak hitt fontos emberek, magyarok, külföldiek; egy ideig az új, Dunára néző, ötszobás pesti lakásukba, majd a rózsadombi emeletes villába. Rózsi nehezen szokott bele az új háziasszonyi szerepébe. Személyzet? Minek az nekem? Idegesítette a takarítónő, a szobalány – piszkos az ablak, koszos a küszöb, tiszta pénzkidobás… Cápauszony leves, shrimp koktél? Egy tisztességes lebbencs levest nem tud megfőzni ez a szakácsnő! – Megfájdult a lába a ráerőltetett, soha nem viselt tűsarkú cipőben, nevetségesnek érezte magát, azt a már fiatalon sem igazán karcsú, nagydarab testét a belvárosi drága szalonokban készült ruhákban. Hajdu Zoltánnak ez is eszébe jutott azon a hosszú autóútján a budai teniszpályától a pesti székházáig. De régen volt! – mondta magában, és elmosolyodott. Éppen tegnap este említette neki Rózsi – a Hammerschmidt Rozália! -, hogy a balatonföldvári nyaralójukat el kellene már cserélni egy tengerparti villára. – Horvátországban… vagy inkább Olaszban… Rimini, talán Sanremo… ez most a trendi –, így mondta. A titkára, Herczeg úr, bőrkötésű irattartóban leveleket tett Hajdu Zoltán elé, az íróasztalára. – Átnéztem mindet, elnök úr – mondta -, ezek a legfontosabbak. – Ilonka, az egyik titkárnő, behozta a forró feketekávét. Komárominé, a titkárság vezetője a reggeli telefonhívásokról referált. Nevek, cégek, hivatalok, városok, Szeged, Debrecen, Bécs, Montreal, Marseille… Aztán hozzátette, kissé zavartan, nem tudta, hogyan mondja, hiszen jól informált, régi bútordarab volt a cégnél -, csak a nevét mondja, vagy úgy, hogy a kedves fia… a fiatalúr… Végül csak annyit mondott: - A fia telefonált, beszélni szeretne személyesen az elnök úrral. Derűs napja volt Hajdu Zoltánnak. Megengedő. – Nem bánom – mondta Komárominénak. – Fél háromra rendelje ide. De pontos legyen! Hátradőlt a kényelmes, elnökinek is nevezett bőr karosszékében. Attila! Több mint egy éve, hogy nem látta a fiát. Milyen helyes gyerek volt kiskölyök korában! Aztán kezdődtek a bajok. Amikor olyan tizenkét–tizenhárom éves lett. A bandák, a lógások. Egyszer még valami hülye kis lopáson is rajtakapták. Alig lehetett elsimítani az ügyet. Másik iskolába vitték, ott sem emberelte meg magát. Amikor először jött haza kissé bizonytalan léptekkel, alkoholbűzösen, ő felpofozta, Rózsi sírva a védelmére kelt, gyerek, majd kinövi… Az érettségin valahogy átcsúszott, némi apai segítséggel, így jutott be, igaz, egy év késéssel az egyetemre is, építész szakra, azt állította, ahhoz van kedve és érzi, hogy tehetsége is. De két év múltán azt is abbahagyta, majd folytatom, mondta, persze, természetesen, bólogatott az anyja, és védőn magához ölelte. – Addig is hasznára lehet az élet, a gyakorlat – mondta Rózsi, és őrá, a férjére nézett: -

143 / 211

valamelyik vállalatodnál… Nem sok vizet zavart Attila a Perfect Investnél, de amikor kiderült az a két és félmilliós hiány – sikkasztás, mondta Farkas igazgató, tévedés, mondta Hajdu Zoltán elnök-vezérigazgató -, de otthon már üvöltött: - megmentettelek a börtöntől, de látni sem akarlak többé, takarodj a házamból, de még a városból is, a kocsit se viheted magaddal, az az enyém, nem a tiéd! Megértetted? És élj meg, ahogy tudsz! – Aztán a feleségére is rámordult: - Tatarozd ki végre azt a szétbőgött képedet, és öltözz fel tisztességesen! Egy óra múlva azzal a párizsi Dubois-val vacsorázunk a Hiltonban. Attila valóban eltűnt a szeme elől. Azt azért tudta, hogy hónapokig Gyöngyösön, majd Miskolcon élt, azt is sejtette, hogy a felesége többször is beszél vele telefonon, és időnként, az ő tilalma ellenére, némi pénzt is küld neki. Legyintett, majd félretolta íróasztalán az üres feketekávés csészét és kivette a barna bőr irattartóból az első levelet. Komárominé, az elnöki titkárság vezetője, másodpercre pontosan fél háromkor jelentette be Hajdu Attilát az apjának. - Ülj le – mondta a fiának Hajdu Zoltán. Amióta nem látta, úgy vélte, nem sokat változott. Később már arra is gondolt, a kelleténél talán mégiscsak kissé keményebben kezdte: - Na, mi van veled? Mi kell? Annyi kiderült, Attila legalábbis úgy mondta, hogy Gyöngyösön meg Miskolcon is dolgozott, azt, ami éppen adódott, ahogy állította: még trógerolt is, most pedig, ennyi idő után úgy gondolta, már megteheti, visszajött Pestre, egy építészeti tervezőirodában kapott végre rajzolói állást -, hiszen ehhez igazán értek – tette hozzá, most először elmosolyodva. – De szörnyen keveset fizetnek, az albérlet, az a vacak kis szoba is nagyon drága, még abban a kőbányai ronda utcában is. - Megmondtam, élj meg ahogy tudsz – morogta az apja, és még hozzátette: - ahogy mások is. - Nem is rólam van szó – mondta Attila. – Nem csak rólam. És elmondta, hogy Miskolcon ismerte meg Tündét, aki igazi tündér, gyönyörű, huszonkét éves, a miskolci egyetemen tanult, píár-t, ilyesféléket, és ekkora szerelem, mint az övéké, még nem volt a világon, és Tünde most otthagyott érte mindent, csapot-papot, és utána jött ide, Pestre, de hát abból az ő vacak kis fizetéséből, ugye… - Majd hozzátette megint: - Igazán nem rólam van szó. Nem is pénzt kérek. De úgy gondoltam, őneki… akármit, akármilyen kis állást... itt… ebben a nagy… ebben a hatalmas… - Számítógéphez, informatikához ért? – kérdezte Hajdu Zoltán. - Természetesen – mondta a fia. - Hát… egye fene…valamit… - De arra gondolt hirtelen, csak semmi ellágyulás, csak semmi megbocsátás. És gyorsan hozzátette: De te be ne tedd a lábad újra ide! Őt küldd csak be a titkárságra. Mi a neve? Milyen Tünde?

Elmúlt egy újabb év, majd elmúlt az ősz is, amikor Hajdu Zoltán egy este, vacsora után, bejelentette otthon: - Holnap elköltözöm. A felesége döbbenten nézett rá. Azt hitte, hogy rosszul értette. – Elutazol? – kérdezte. - Nem. Elköltözöm. Elegem volt. – Az asszony elfátyolozódott szemébe nézett, az éjszakára már valami újabb, francia krémmel bekent, kissé duzzadt arcbőrére. – Elegem volt – ismételte. – Mindebből elegem. De ne félj. Itt minden a tiéd. És mindenről gondoskodom. Mint eddig is. - Elköltözöl? – kérdezte az asszony, majd halkan, félve: - Egyedül? - Nem – felelte a férje kurtán. Hajdu Zoltánné felzokogott. Hangosan, szinte gurgulázva. Mint addig még soha. Még a kislány Hammerschmidt Rózsika korában sem soha. Aztán újra halkan megkérdezte: - Fiatal? Hajdu Zoltán nem válaszolt. Majd az asszony hirtelen, élesen, szinte gúnyosan kérdezte: - És hol fogtok lakni, ha szabad kérdenem? - Az új házamban. - Új házad? Hol? Vagy talán titok? - Hát… nem titok… miért lenne az? Csak jobb helyen… kinn, Érden. a Parkvárosban… minél távolabb a büdös, benzingőzös, szmogos városközponttól. Egyébként is… - A nyelve hegyén volt, de nem mondta ki, amit alig másfél évvel azelőtt éppen a felesége mondott neki: - ez most a trendi.

Másnap, késő délután, berontott hozzá a fia. Se bejelentés, se kopogás, belökte, szinte betörte a titkárság ajtaját, aztán a titkár és a titkárnők elképedt, rémült szeme előtt az elnöki szoba párnázott ajtaját. – Te szemét! Te gazember! – ordította. – Most tudtam meg… te… te és Tünde! Mióta? - Csendesebben – szólt rá az íróasztala mögül az apja. - Te hitvány… erkölcstelen… szemét… - folytatta Attila. - Te beszélsz? Semmirekellő… sikkasztó… - Szégyentelen!

144 / 211

- Te mondod? Az apádnak? – felemelkedett, és az íróasztalán át, izmos, kisportolt kezével óriási, csattanós pofont adott a fiának. - Gazember! – ordította Attila, és a zsebéből pisztolyt rántott elő. A kiabálásra óvatosan benyitó titkár, Herczeg úr, halálra váltan kihátrált. Hajdu Zoltán is megrémült, soha nem állt így, szemtől szemben a halállal. De aztán Attila elködlő, meg-megrebbenő szemébe nézett és rájött, megérezte, hiszen ismerte a fiát, hogy alapjában véve gyáva, hogy azt a kezében megremegő pisztolyt úgyse meri elsütni. Úgy álltak még egy-két másodpercig, farkasszemet nézve egymással az íróasztal két oldalán, majd a talán meg sem töltött fegyver nagy koppanással az íróasztal lapjára esett. Némán, mozdulatlanul álltak még a helyükön, végül Hajdu Zoltán elnök-vezérigazgató leült és megkérdezte: - Nem akarsz visszajönni a céghez? Attila nagyot nyelt. – Mi lesz a besorolásom? –kérdezte végül. - Igazgató – mondta az apja. Amikor néhány perc múlva egyedül maradt az irodájában, Komárominé, a titkárság vezetője bevitte neki az utazási irodában reggel megrendelt két repülőjegyet. Budapest- New York-San Francisco-Honolulu. Azt persze nem merte kimondani, hogy az elnök úr nászútjára. Csak annyit mondott: Az elnök úr most is remekül választott. Hawaiiban novemberben is ragyogó az idő, a Waikiki Beachnél nagyszerű a tenger.

Varga Rudolf:

Van itt valaki?

Egy. Egy nap. Egy nap talán. Egy nap talán megállsz. Egy nap talán megállsz, egy nap talán mélázásod magadat megtizedelő vacogásában elkallódott másik önmagadra találsz, akkor, akkor, feledések ködéből bucskázik fel majd az a másik arc, az a nemhiábahiábavalóság, villanó angyal lebeg szobád közepén, susog, susog a sötét, pallossal sújt, pallossal sújt a fény.

145 / 211

Van itt? van itt valaki? visszhangzik hangtalan, akkor, akkor majd torkodra tapadt hajszál nyiszál, szárnyak suhogása? válladnak csapódó ablakkaloda? Van? van itt? van itt valaki? pendül fejed felett egy elszakadt pókfonál, s akkor, akkor megtudod, az Úr elgurult játéka, elbitangolt feketebáránya vagy csupán, örökgyermekként akkor hirtelen pofon csaphatod talpadalávisszahullt árnyékodat, szúnyogcsípés? vagy talán egy régesrégi, törlesztetlen tartozás? torkodra tapadt hajszál nyiszál, akkor, akkor az éberálom koppanásában talán, talán a koponyaűr üledékes csendjében sejted meg, megsajdítod, abban a hidegrázós didergésben, szerencsétlenflótás, csontfésűretapasztottújságpapírszájharmonikán magányos farkasvonítássá válsz, s hazádban, piacilegyek paradicsomában

146 / 211

árnyékodnak dobott baksisért attól kezdve csak magadnak, végre, végre, csak, csak zuhanópillanatmagadnak, magadnak nyekergeted a muzsikát, ráadásként, csak, csak úgy, csak marékpormagadnak, magadnak, magadnak, magadnak, akár hamisan pöngicélő malacbandából elcsapott, reszketőkezű, vén vályogvetőcigány.

Küldi utánam

Belefeledkezve, belezúgva várakozásomba, most végleg, végleg itthagyom, itthagyom, itthagyom ezt a torokkaparó hiányt, ringó járással nem jönnek már felém pokolvörös csókjaikkal a pézsmaillatú lányok, hiába, hiába dekkolok, hiába ácsorgok naphosszat sápadtan percegő utcai órák alatt, ekcémás házfalak krétafirkáiról mutat

147 / 211

szamárfület, vigyorog vissza rám az ifjúság, már a villanó kirakatüvegek is csak megmosolyognak, lecsúszott nadrágom: sors fintora, a korai alkony, mint elveszített sipkát, ráncoshomlokú bohóckoronát küldi utánam a megkésett megértést, a legyintő megvilágosodást.

Kiütött sámánfogunk

Valami, valami végtelenvéges történet elfekvőjében haldoklunk, füstös romok közt jégcsapokból rakott tűznél melegedve, fagyos tenyerünket összedörzsölve el, elmerengünk, ez azért mégiscsak jobb, jobb mint a siralomház. Pedig időtlen parázsról kéne szűzdohányból sodort cigarettára gyújtanunk, szuszogjanak a pirosra sminkelt lángnyelvdémonok, de csak átázott lelkünk lötyög, lődörög a lőporszagú, átlőtt nagykabátban, mélázunk láthatatlan csillagok haláltusájában,

148 / 211

józan megfontolások fogságában izzítjuk vérünket, s kiütött sámánfogunk végtelen űrje fázósan vacog.

Szomorú ördög

Bűnt, megváltást csontjavelejéig kitanult álmodozószemű, szomorú ördög, rendetlenkedő szívemet mostan, mostan megregulázom, égi temetőmben, sasok, sólymok közt, felhők fölött romlásnak indult, büdösödő lelkemet hold deresén hibernálom, láthatatlan repülésem botladozva próbálgatom. Mit bánom én, jöhetnek a sosemvoltbékeidők, instálom.

Árnyékvadászat

Sejtéseink vakvezetőkutyái sértett bánatukban elkóboroltak, éhen haltak, kirabolt emlékeinket hóval meszeli le a tél, s ijedtünkben

149 / 211

menten lebabázunk, ha egyhelybenkószálásunk ködös utcasarkán, meghágottságunk napfordulóján vérpecsétes ballonkabátban véletlenül vagy nem egészen véletlenül meggörbült árnyékunkba belebotlunk.

Engesztelő

Kapkodó maszatolás után megcsömölt, inaszakadt vén csődör, a reménycsöcsökről lefordulva vágyam mostan álmosan hanyattdől, rózsasziromszeméremajkak rebegése előtt restelkedve, lapítva, lankadt hím tagként csusszanok ki a nyálkás időből.

Egyébként

Egyébként.

150 / 211

Egyébként a mi utcánkban is lakik egy hülye humanoid már nyolcvannégy októbere óta. Amúgy. Amúgy, azt mondják, fizeti rendesen a lakbért, már nem vedel vödörszám pálinkát, nem ordítozik, nem dübögtet éjszakánként harci indulókból, verbunkosokból átírt diszkózenét. Két kiló jattot ad a postásnak ha az kihozza nyugdíját, meg a segélyt. Egyszer már én is beszéltem néhány szót a szakállas szörnyeteggel, persze, persze csak amúgy, izé, hogyismondják, telepatikusan az üveggöngyölegvisszaváltóban, mert hébe-korba én is szoktam vele találkozni harmadiktípusosan a parkban, amikor sétáltatja azt az alattomos, sátánfejű kutyáját, azt a rémdögöt, aki egyébként szintén egy elcseszett ufóféleség vagy valami ufóiparitanuló.

151 / 211

Et cetera, et cetera. Egyébként. Egyébként, amúgy. Amúgy, tulajdonképpen teljesen mindegy.

Ne légy!

Dohos pinceodúkból, putrikból, hajléktalanszállók homályából másznak elő a rögeszmés szavak, elgáncsolnak, hátamra ugrálnak, körbevesznek, bekerítenek, torkon vágnak, megszurkálnak, meg mit tudom én, velem még mi a francot csinálnak. Ne légy szívbajos! köhögik, őrizd meg nyugalmad! itt már sem sírni, sem megdögleni, sem, sem, sem feltámadni nem érdemes.

Előző életek

152 / 211

Mióta. Mióta csak a bába fejünkre ejtett, naponta visszük vásárra selejtes bőrünket. Kocsmák bádogpultjára tehénkedve nőkről, időjárásról, pénzről trafikálunk, nyakunkra cigifüstből hurkok tekerednek, s mint üres poharak, egyre csak gyűlnek és gyűlnek és gyűlnek körülöttünk a kicsorbult előzőéletek.

Mai nap

Szellemködök óceánján, Atlantisz homályán hiába bambulok, hát a földtől mostan eloldom hajótörött tutajom, felgyújtom ágyamat, lerombolom házamat, elhagyom árnyamat, élek hozomra, capcarázott holmit, holnapom csapom zálogba, csak, csak a mai nap, csak ma, csak ma létezem, utánam a vízözön,

153 / 211

kérkedem esendőségemmel, fecsérlem drága időmet, szétszórom kincseimet, minden, minden percemet.

Nullával osztó

Csak. Csak az elejtett. Csak az elejtett szó. Csak az elejtett szó a. Csak az elejtett szó a beteljesedett. Ha már pont ebbe, ebbe a félálomba hullott, szívén áspiskígyókat dédelgetett, hát, egye fene, felnőtt, felnőtt a bajhoz, testesedett a kudarchoz, ha vérverítékes kínnal is, megtanult ezt-azt, később a legfontosabb lényegtelenekből is megsejtett, megsejtett egy csipetet, de számára a számtan, az még ma is, ma is érthetetlen, érthetetlen, akárcsak a nullával osztó, összeadnikivonninemtudó szerelem.

154 / 211

Bőrünk alá

Pestises percek dögszagában rágják sebzett lelkünket a kullancsok, a vérszívó nyerészkedők, szánalmas paraziták, a bőrünkön élősködők, lefüggönyzött luxuskocsikon suhannak pihekönnyű fantomok, csalás szennyvizével szentelnek a piárfőpapok, fájdalomcsillapítás, altatás, zsibbasztás, hányásirohamok, kórthozómadarak szajkózzák, szajkózzák, mégtöbb szajkószabadságot! A jog a törvénnyel trükköző latrok joga, a megnyomorítottak pusztulását törvény garantálja. Aztán majd jön a menetrend szerinti szánalmas sajnálkozás, hebegő-habogó háttérmagyarázatok. Bőrünk alá költöztek a férgek. Mi vagyunk az idegenek. Nekünk kell

155 / 211

kiszállni. Jobb lesz innen odébbállni.

Lipityóka

Pityóka, pityóka, lipityóka! gyertek elő cimbalmok, citerák! gyere rózsám lipityomba! gyere rózsám lapatyomba! fújjátok sípok, furulyák, trombiták! pityóka, pityóka, lipityóka, perdüljön hegedűk bánatán delejesnézésű, gyönyörű, gyönyörű cigánylány! pityóka! pityóka! lipityóka! megszakad a szív minden húrja. Áldott nap kínálja tálcán mézesborát.

Kevés

Jegestörpe. Leamortizálódott hippi. Veszélyeshulladék. Szívem

156 / 211

zagytározójában zubognak a mérgek. Villamosszékben ülve, erjedő plutóniumhitemért példát skatulyázva róttam le méltó büntetésem, plusz mikor bonuszként nyakamra szorult a hurok, s gigám elreccsent, azt hittem, azt, rögtön, rögtön a gatyámba élvezek, és mikor levegőm végleg, végleg elfogyott, elfogyott, csak akkor, akkor sejtettem meg, megsejtettem, kirótt időm, fejemre sózott felfüggesztettem már kevés, kevés arra, arra, hogy megtanuljam, megtanuljam, a látszat, itt és most csupáncsak a látszat, a látszat a lényeg.

Julianna

157 / 211

Karámból szökött szabadcsikókedvem nem állta az istállószagot, éjszakánként fekete felhők közt kóborolt, pusztában aludt, pocsolyákból ivott, nem bírta a zablát, kötőféket, ostort, inkább ázott-fázott, éhezett, amíg egy nap tévelyegve vágtázó létem eltévedt, eltévedt, s akkor a Jupiternek szentelt, ragyogó angyal pillantásával megigézett, szelíden megmarkolta sörényem, gémeskútjának korlátjához vezetett, kunkötéssel erősen megkötözött, megitatott, megetetett, szívveréséből épült hajlékába, leheletébe az én szerelmetes csillagom engemet illendőn beengedett.

Kis robbanások

Kis robbanások, önbecsapások, földhözkoppanások, acsarkodások, vacogásom homályos szegletén az ereszkedő semmire gondolok amikor sorra,

158 / 211

sorra agyoncsapom rögeszméimet, törött tükrök babonás baljóslatán kézitusával védem szebbik magamat attól, attól a másikamtól, védem zuhanó lift csapdájában, parázslóhamvadó havazásom katlanában, komfortos poklomban, hol a megszakadt végtelen gravitál. Viszonylag jól kitalált, jól talált ki a vicceskedvűrejtvénykészítő, de lehet, lehet, fordítva kötött be, s egy kicsit nagyon túlkomplikált, amikor, amikor valami lélekfélével is megvert, megvert, megáldott.

Bátorban süt a nap

Gyom hízik, stipák. Összefolyik szar az arannyal, de már lóg

159 / 211

a vihar lába, előbb-utóbb mégiscsak becsap a ménkű a hazugságok bozótosába. Istenem, de szép is lesz, ahogyan vihorásznak majd a porszemcsék, elül a lárma, tisztul a levegő, ím, már látom is, már tudom, Gagybátorban kisüt a nap, cifra paloták bélpoklos szarkái, vérmoslékos csatornák patkányai puccsínit énekelnek, gengszterüveges halottaskocsijaikban vigyorgó gusztostalan férgek, piócák csigaváladékkal nyálazzák emlékeinket, maszatolnak éjjel-nappal, nem engedik, nem engedik látni a prosztó csőcseléket. De ím, ím, érzem, Bátorban kisüt a nap. Kérődzés ökörcsapásán ballag a rágógumizó szürkemarhatenyészet, csőnadrágos libák, zselézett hajú kisbikák filléres módiban alakoskodnak, diszkóvilág mészárszéke előtt önként tolongnak, de semmi,

160 / 211

semmi baj, ím, behunyt szemmel is látom, Bátorban süt a nap, rángnak és hallgatnak a lábonhajtott barmok, nyomorított csecsemők szemfényéről lelopott aranypénzeket számolnak kufárok, sebaj, bizton tudom, tutira így van ez jól, Bátorban süt a nap, tehát jól van ez így, így van ez jól, kongó juhhodálytól üres disznóólig szabadon szárnyal szellemünk, égboltunk kék akváriumában vonaglik az ötvennégykarú rejtőzködő, az óriáspolip, álcázás mesterei nyirkos ködként lopakodnak, újmódi karvalyok eget karcolnak, vizet keserítnek a színváltó kalamárok, s rokonaik, a gerinctelenek faja, uzsorások, spekulánsok, kullancsok szívják éltető nedveink, testünkön már fürtökben lógnak a rablóhalak, sáskák, ugar-ravatalán fekszik a csonkolt tetszhalott, mezőkön hullatott alvadt vércseppjeit számolják kalmárlegyek,

161 / 211

hát, ez van, de ez se baj, Gagybátorban süt a nap, talpunk alatt nyargal Hunor, Magor, csontvázparipáikon száguldnak az agyagkatonák, mi meg csúcsos sisakjaik búbján szteppelünk, ugrabugrálunk visszafelé, vissza, tovább.

Becsapódások

Zuzmó hull fakuló hajamra, Orion-ködben születő hullócsillagok keresnek most egy csendes, meleg zugot, szuszogva szenderülnek álomra, és akkor az már olyan, olyan, mintha, mintha emlékeztetne, emlékeztetne valami, valami otthonra.

162 / 211

Lötyög

Mondják, így, így múlik, így múlik el, így múlik el földi küldetésünk. Talpunk alól kidől égi lajtorjánk, levizelt nadrágszárunk a semmiben lötyög.

Öreg csődör

Öreg csődör kapja fel fejét, fogát vicsorítja, nyerítését rozsdás patkójával tapossa, de mindjárt eszébe jut, a szó, a szó elszáll, az írás, az írás meg elenyész.

Cserehát

Savanyodik a répa

163 / 211

levele, föld alatt egy másik világ, ürgék, vakondok járatán harci rendbe áll az alvó sereg, kivont karddal álmodó agyagkatonák masíroznak dombra fel, völgyön át, halálos tusában, vonagló ölelésben vérpermetes csűrdöngölőt járnak lent, lent a mélyben.

Rossz napokra

Valahol itt, valahol itt áll lesben a settenkedő álarcos, a puhaléptű bérgyilkosidő. Malaclopó zsákban a beváltatlan ígéretek, meg a mégrosszabbnapokrabölcselőrelátásbólfélretett, csörömpölő üresüvegek.

164 / 211

Ha lenne rá szó

Ha. Ha lenne. Ha lenne rá. Ha lenne rá szó. Hatalmas sötétség, süket feketeség! Ha késemet kutyaszívembe szúrnám, ha zöldenvillanó szememet kiszúrnám, ha nyelvemet kitépném, ha ingemet megtépném, ha házam felgyújtnám, ha kedvesem megcsalnám, ha Istenem elhagynám, ha az utakra kiállva, ordítva, tombolva vonítnám, ha lenne, ha lenne rá szó mennyire, de mennyire, ki, ki akkor sem, akkor sem mondanám.

Gyógyítják

Fuldokló folyóink partján felkoncolt vitézek, rongyos sámánbokrok gyógyítják az időt.

165 / 211

Repedések

Álmos napok futószalagján, a hit katakombáiban körmétrágó bányarémként átkozod a napot, a percet, amikor megszülettél, látszathatalmak kótyavetyéiben csökken tőzsdei árfolyamod, elhagynak a sugaras lányok, kurtizánok, partizánok, már csak szemfényvesztés ha csillan csillagreményed, mit már csalásnak nevez a józanész, híznak, híznak a pokol kisrészvényesei, csillog-villog a digitálisan feljavított nyomor, öklend a parfümmel befújt, csontra kirabolt

166 / 211

szegénység, sztárfilterrel trükközve ragyog a mocsok. Ím, a világ így tündöklik. Arcpirosítóról, púderről természetesen a Mindenkori gondoskodik.

Ami volt

Hogyan lehetne kihúzni az idő zápfogát? percenként csinálsz bolondot magadból, szuperrobotként fejedre csapod, lekapod csörgősipkád, ráncos koronád. Herélt csődörként stírolod a kancapuncikat. Minden. Ami volt, minden elszáll. Nem marad más, csak őszülő csikófrizurád.

Homevideo

Jó volna már

167 / 211

vénségesvénemberneklenni, pormacskás házban harmonikanadrágban, kitaposott papucsban lötyögni, villódzó tévékészülék előtt állva örökkönvalóságról hosszasan érvelni, a bemondólibával ismeretelméleti kérdésekről vitázni, két szoba konyha között támolyogva eltévedni, átlátszó fülekkel hallgatózni, a molyszagú lakásban boldogkönnyesen haza, hazatalálni, dünnyögni, szakállat rázni, fogatlankutyaként morogni, morogni, de nem harapni, mindigmindenkinekmindenbenigazatadni, délutánonként nyitott szemmel, elcsurranó nyállal édeset szunyálni, sosemvolt hőstetteimben, tündérmesékben újra hinni, járókában, csukott ablakrácsok közt pendelyben gügyögve az üveg átlátszó végtelenének koppanni, újra és újra nekirepülni, de soha, soha nem feladni, tipegve-topogva összeadni, kivonni, elszámolni, álmokkal meghatározatlan időre, látszatra mégiscsak, mégiscsak leszámolni, a világot olyannak, amilyen,

168 / 211

mint a kopaszodást elfogadni, kiszolgált esztendők bérfilléreit bolyhos mellényzsebben csörgetni, képtelen moziként, homevideoként életem karcosan villogó kockáit újra meg újra, meg újra, újra lejátszani.

A legfagyosabb nyár

Régen volt. Rég. Rég volt már ekkora. Rég volt már ekkora havazás. Régen dübörgött szívemben ekkora hóesés. Sohamégekkoracsendet. Régen volt ilyen visszhangtalan a megsüketülés. Fagyos hógolyók az évek minden Péter-Pálkor, a napsugarak fogvacogva szállnak, szállnak valami semmibe. Úgy, de úgy süvítnek.

169 / 211

Nagyböjt idején

A legnagyobb nagyböjt idején szívemből szivárognak a mérgek, ujjbegyre tapadt fikát, fricskázom magamról a haszontalanhasznos tudást. Fiacskám, ne tanulj! mordulok magamra, s merengve köpök bele a lilulófejű alkonyatba.

Csorgó nyállal

A hazugság visszája is hazugság. Rákkal burjánzik, csócsálja vérünket minden torkunkba tokosodott szó. Vagyunk igásbarmok, szánalmas vesztesek, már születésünk pillanatában többszörös életfogytosok, cellamagányban, magányzárkánkban fejünket dugnánk homokba, sátán valagába, de nincs, nincs hová, röhögnek rajtunk az uzsorások, a milliárdos smasszerok, képernyőnk feketelyukán kukkolunk ki, mindenség cirklijén,

170 / 211

börtönkoszt, börtönágy, börtönszerelem, börtönszex. Álmunkban csorgó nyállal kéredzkedünk rá az elmúlás büdös szajhájára.

Dögszagot

Felkoncolt vitézek álmodnak szebb napot alvadtvérmentében, gengszterek pöffeszkednek bársonyszékben, Ali baba, meg az a kábé negyvenezer rabló, a kurzusszolgák, kik lopott holmiként, útszélen árulják lelkünket, a hazát, emlékeink kincstárában zabrálnak az idegenlovagok, szarkák torkában tűnnek el a fekáliás milliárdok, arcunkba hordja a szél az édeskés dögszagot.

Biccent, belémkarol

Utcasarkon vár jövőbeli tévedésem, biccent,

171 / 211

belém karol, együtt slattyogunk kávézni, önkiszolgálóba ugrunk rekesz sört, meg valami rágcsálnivalót vásálni, sóhajtásaink hídja alatt unottan pókerezünk, egymásnak sima szájjal hazudozunk, aztán moziba megyünk egy jót durmolni.

Álmélkodva tudom meg

Esténként érdeklődést színlelve hírösszefoglalót nézek a tévében, s álmélkodva tudom meg, mi is történt velem ezen a mai, dögunalmas napon.

Az elásott kutya éve

A sajnálatos események után vállunkon ötven károgó novemberrel

172 / 211

bolyongunk, tébolyunk gyóntatófülkéjében csendben elkopott az ítélőszék? fanyüvőférgek, szúvak rágták szét? szétrágták? elkopott? vagy nem is volt tán soha? sosemvoltnapok ígértek csendes esőt, száraz ösvényt létünk ingoványán, ígértek napos évszakot, próbára tett remény sápad azóta is a bujdosók borostás arcán, s a szavak, a megpörkölődött szavak azóta szalonok nyegle nyelve lett, operabálokon villog, ünnepelteti magát a megdicsőült ocsmányság, holnapra kiderül, nincs, nincs jövő, mennyországkulcs sincs a lábtörlő alatt. A gyávaság fogságában a szűzhó alatt azóta is véres az avar, halottkémek törött szárnyakat, elveszett végtagokat, veszett ügyeket trancsíroznak, öltögetnek történetünk bonctermében, hóhérok, vétlen

173 / 211

áldozatok, mészárosok, izgága srácok lélekrészei rángnak a hideg márványasztalon, megbékélésünk jeges iszonyatában fülünkbe folyton egy kérdést süvít a szél, mi lett jobb? a kufárok, pénzváltók, uzsorások feldöntött asztalaik helyett állítottak holdigérő holdingokat, napkeletig, napnyugatig nyúló, golyóbiztos bankokat, de a csend összeesküvésében megnyesett tollaikat növesztik, megint-megint csatárláncba állnak a nyughatatlan angyalok, s maguknak ültetnek újabb akasztó fákat.

Így

Addig és addig kell élnünk, meghalnunk és újraszületnünk, élnünk és meghalnunk, amíg, amíg meg nem értjük, így, így nem lehet, soha nem lehet elmúlnunk.

174 / 211

Csillagporos álmomban

Csillagporos álmomban danolva masíroznak kartácstűzbe a szárnyashuszárok, kivont karddal, peckesen rohamoznak, lekaszabolják a karattyolást, disznókat őrző pásztorok, csillagszemű kiskondások hoznak nekem ajándékba napnálnagyobb aranyalmát.

Fordítva

Bekokszolt Istenem! Kocsmaajtó rácsához kötött kóbor ebként várlak, lesem a küszöböt, hol még eltűnni sem láthattalak. Visszafelé sodornak az évek, már levegőt is alig veszek. Jössz-e már? valaha még? vagy talán örökre nélküled? Lehet,

175 / 211

szeszek ködjében felhővé váltál? hetedik mennybe párálltál? válaszolj, halljam hangod, legalább füttyents, füttyents nekem, nyüszítem, oltalmazz! legyél jó gazdám, szeress csak, csak magamért, magamért, láthatod, nélküled meghalni sem tudok. Ne vess meg, ha poros sercintésedből ilyen pancserul vagyok összegyúrva, ha Hozzád, ilyen fordítva vagyok bekötve. Bocsásd meg, ha néha morgok Rád, beléd marok, pedig, pedig kutyául szeretlek.

Nincs már

Papír szétfoszlik, eltörik a ceruza, falnak fordul a vers.

176 / 211

Nincs már semmi, az égvilágon semmi, de semmi dolga.

Felszűköl s beszakad

Amikor csupaszcsontra vetkőztetve a szibérialeheletűre hűtött műtőbe sompolyogsz, szívedre tapadnak csápjaikkal az éterillatú polipok, már előre meghalsz, meghalsz, még csak véletlenül se fájjon, meghalsz, s holtan fekszel fel a zöld asztalra, akkor bereped, bereped a sejtés, a felismerés felszűköl s beszakad, mostan már se előre, se hátra, kisapám! innen pedig kummányi reményt sem viszel bőrödalárejtve odaátra.

Halogatás

177 / 211

Halogatás, halogatás, szánalmas alkudozás, újraélesztés, évezredes várakozás, hátadra keresztet növeszt valami megfejthetetlen üzenet, megszállott aranyásóként keresed a kincset, de az nincs, nincsen, csak sárrög, csak égkék pocsolya a semmibe dobva. Csontjaidban dolgoznak a nanorobotok. Mindennek megvan az oka? darabokra szaggat lelked világháborúja. Élet vagy halál? halál vagy élet? összebújsz

178 / 211

a borzalommal, megtanulsz halottat játszani, megtanulsz élőt játszani, megtanulsz belenyugvással élnihalni, halogatás, halogatás, amíg előbb-utóbb csak-csak megérted, egyformán lehetetlen, lehetetlen a folytatás, a folytatás és az abbahagyás.

Felpántlikázom

Mielőtt a Földnek nevezett bolygóról átköltözöm egy boldogabb csillagra, utoljára még felpántlikázom, felpántlikázom bokrétás kalapom, és felfelé hulltamban, viharkabátom szakadt szárnyát széttárva, ordítva, zuhanva is csak azt, azt az egyet, csak azt, csak azt!

179 / 211

A versárus szedi cókmókját

Kapirgáló létünk lényeges dolgai a másodperc törtrésze alatt. A versárus szedi cókmókját. Odébbáll. Bóklászva botladozik. Bent is, meg kint is kerülgeti az igazság hazugságcsapdáját. És, és akkor, akkor, pestiesen szólva, bakfitty.

Szanaszét dobálják

Hajnalonta már megint, már megint azok, azok a piszok ártódémonok. Sáros cipőjükkel összejárják a hófehér falat, részegen ordítoznak, a képernyőbe belerugdosnak, mennyezetre köpdösnek, vörös tintával a nagynehezen kikínlódott szövegbe önkényesen belepiszkítnak, szőnyegbe

180 / 211

tapossák a csikkeket, szanaszét dobálják az üres borosüvegeket. De most, most aztán kuss legyen! Megyek a főnökükhöz. Panaszt teszek.

Bólogatókutya

Vitrin alsó polcán porosodó bólogatókutya, egyre elszántabban nézek, nézek, nézek bele, bele a távolba. Abba.

Hiába beszélek

Megfáradt apaanya hülyegyerekének, hiába zsorválok tékozló lelkemnek. Nézz meg engem! hozom a jobbnáljobb példákat, életrecepteket, sorolom a pozitív intelmeket, a hasznos és felettébb bölcs

181 / 211

észérveket. De úgy látszik, minden, minden hiába. Vonzom a bajt, mint mágnes a vasat. Hiába beszélek a sültbolondfejemnek.

Reszkető

Koporsóban. Koporsóban születik. Koporsóban születik a. Koporsóban születik a szerelem. Koporsóban születik a szerelem is. Bámulod ifjúkorod romos várát, szívroham rángat vagy reszkető remény, süvítve dönt hanyatt egy válladra hulló falevél.

Előérzet

Megroppanó nyakcsigolya talpad alatt a hó, zimankós koponyacsontod Szibériájában

182 / 211

izzik valami jégcsap, parázslik a fagy, így, így meszesednek a koszorúerek, baktatsz szíved vérrögei között meg-megbotolva, fejedben gurguláznak a kanálisok, üzen az ismeretlen, üzen és ígéri, ígéri, egy napon eljő majd, eljő majd érted az egyszemű kutya.

Kómában

Egy perc alatt omlik össze minden. Nem törődni jövővel, sem múlttal, őszi szárnyalásba kódolva a bukás, láthatatlan harapófogók a hónapok, rafinált kínzóeszközök a deresre húzó, angyalarcú szelíd-délutánok.

183 / 211

Bolondok vére

Összesimul rög és képzelet. A vizek megsavanyodnak. Fonnyad a fekete üröm, vérünkből szürcsöl az elrabolt öröm.

Púderezett lepra

Szépségtapasszal kozmetikázott tályog, púderezett lepra, folyik a rabosítás, tivornyázik az élvenyúzottak bankettja. Nyugtázzuk magunkban, a mi poklunk szebb, komfortosabb mint a szomszédoké, fényesebb, korszerűbb, de legfőképp, legfőképp

melegebb.

Utolsó vetítés

184 / 211

Nyakunkra tekeredett mézesmadzagok, festett egek, szavak hálójába gabalyodva kiés be vagyunk csapva. Mindent. Mindent elhiszünk, csak legyen, legyen már végre vége.

Inferneten szörfölünk

Mi mást is tehetnénk, hazudozunk, lopunk, csalunk, Isten kezében kések, korbácsok, rémálmaink elől egzotikus utazásra kapualji szemeteskonténerekig szökünk, inferneten szörfölünk, mi, pitiáner megélhetési bűnözők, spekuláns huligánok.

Tanítóim

Elgyötört vadász, társtalan

185 / 211

sétáimon az erdők lelkéhez fohászkodom, idők tanúi, égigérő nyárfák, böhönc, vén katedrálisok kisfiukká fogadnak, susogva mesélnek tanítóim a nyírek, bükkök, szívigszúró tüskéken ringatnak, simogatással gyógyítnak, ölbevesznek az akácok, mikor behúzott nyakkal kushadok, amikor csendet kunyerálni, álmot guberálni hozzájuk járok.

Egyre szebbnek

Lepurcant fantaszta, csoszogó kölyökaggastyán, ahogyan romlik a látásom, napról-napra szebbnek látom, nemlátom a világom.

Bukóréce

Madzagon húzom magam után guruló időmet

186 / 211

a porban, mint játszadozó gyerek a kisszekeret. Szentséges ég! guggolva is kibírom, amíg eljön értem Belzebub, Lucifer, Mihály vagy éppen Gábriel.

Találós kérdések

Pokoli paradicsom? paradicsomi pokol? zördül a száraz lomb, zizeg, de nem válaszol. Kárpátok bölcsőkoporsójában kong az üresség, üresség kong. Repülnél, merre a kerecsensólyom száll, de nem, nem, nem lehet? fordított erődként kapaszkodsz karmoddal száraz fa ormán tollpáncélmellvértben, sóskönnyben? jégverítékben? látod? látod vagy képzeled? csendben moccannak kaszák, kapák, cséphadarók?

187 / 211

milliárd szárnyak csapkodnak körötted, milliárd szárnyak vagy csak árnyak? csak egyvalaki? egyvalaki? egyvalaki csúcsragadozó? kezében lángoló pallossal? s ő is, az is mindjárt leleplezi ördögarcát? Lehet. De akkor, sztornó. Sztornó. Vége egy íratlan, időtlen szerződésnek. Vége van. Vége? Lélekmadarad nem vijjog? tovább már nem énekel? némasága fogságában magát pusztítva őrzi a titkot? Pokoli paradicsom? paradicsomi pokol? Mindegy? Ez van? Ez a levegő, ez a kékség már nem a tiéd? ennek a külvárosi romnak a kövei, kövei közt a tócsák már nem a bennedlakó Istennek a lábnyomai? Húsosfazekakból koncokat dobálnak a félrevezetés helytartói, magától

188 / 211

retten meg a felismerés, saját csapdájában suvad maga alatt? Sztornó? Vége egy íratlan, időtlen szerződésnek? A szeplőtelen hit bársonnyal hiába függönyzi orcáját, csengettyűk aranyfénye hiába mutat utat, tágasságba rekedt, eltévedt a farkasarcú bárány, gonoszdémon olvassa szelíd kos szarvára koholt bűneit? Sztornó? Vége egy íratlan, időtlen egyezségnek? Gyászaidat meggyászoltad, holtaidat elengedted? a neonfényben koromsötét? Ezen a gyönyörű, kegyetlen bolygón, égi királyság tükrén koromsötét mindenfelé? Valami csalóka napocska hiába górja lecsupált meződre ékszereit, alkonyi szellő hiába csucsujgat, akkor is hallod, hallod föld alól a jajgatást, vagy csak a pocsolyarészeg kanálisok gurguláznak talpad alatt? Miféle

189 / 211

város ez? miféle ország? miféle világ? Hol az a nem túl kicsi, nem túl nagy? csillagom, hol vagy? hol van most az a szerelmetes haza? Keringsz fejed felett múlásra éhesen, de gyilkosod nem látod, nem látod sehol, hiába a szánalmas alkudozás, az évezredes várakozás, a lapulás, hunyászkodás, a behódolás, toporgás, a tipródás, míg be nem telik minden pohár, míg a végtelen küld félre sem érthető, megfejthetetlen üzenetet. Beroppan az undorító szavakból épült hamisvilág. A negyedik angyal megfújja harsonáját. Aztán túlvilági menetrend szerint, jeges iszonyattal újra kezdődik a vértverdeső repülés, a tébolyult harc a jelen pöcegödrében. Nincs alku,

190 / 211

csak alkudozás? a feltámadt halott előjön katakombájából, befejezi a honfoglalást. Elveszi ősi jussát, azt, azt, ami neki jár. Hát jöjjön, aminek jönnie kell. A válasz feltépi majd a tér szövetét. Nem marad el. Éberálomban folytatódik az öldöklés, a követhetetlen, követhetetlen átváltozás, és kezdődik minden, minden elölről, elölről,

tovább.

Kanizsa József:

SZERELMEM, BUDAPEST (Pribojszky Mátyás erkélyéről

191 / 211

Krúdy Gyulára emlékezve.)

Felség trónodon ülök: nézem alattvalóidat, nézem ég-kupolás napsugár-aranyozott ég-ablakkal ellátott monumentális trónszobádban elém táruló hegy-korona-karzatod, házülőkékkel, templomtornyos felkiáltójeleket. Előttem hullámzik a tömeg mintha ajándékkal járulnának királyi felség lábaihoz. S autóáradat, mint folyón a csónakok egyenletesen ringnak a flaszteron. Felség: a trónodon ülök, élvezem a „csakmostnekemadatottmeg” jogát. Szívemben valami érzelem mocorog: „meg kell osztanom a látványt, ne csak az uralkodó joga legyen…” Dallamokat hallok, mintha a sommásaratók kenyérdicsőítő dala szállna. Fölöttünk fecskék énekelnek, s a Nap egyre fényesebben ragyog...

GYERMEKKOROM FÁI

nem láttam tőlük az eget

192 / 211

amit látni szerettem volna nagy madarak röpdöstek messze a távolba zuhanó-repüléskor félelem fogott el kicsi kezem nagy követ dobott el a kő villámokat csapva szállt fel a magasba felém bólintott a sudárfa hullt kérgéről a moha, s hullt a mohás kéreg s az aljnövényzet lapult apróka toporgásom alatt a fű mocorgott hányaveti kutyám mellettem toporgott vadra figyelt s én lestem az eget kezemben iránytű mely út hova-merre vezet igaz-otthonom volt az erdő élelmem: szamóca cseresznye tömérdek vadalma kipp-kopp hullott a gesztenye s az ég az ég szeme nem nézhetett a szemembe egyiptomi sötétség nyisd ki a világosság szelencéjét hadd igyam teli önmagam ne érezzem a Sorsnak kelepcéjét betevő falat a fény kékséged egyetlen gyémánt legyen

193 / 211

ahol aranykoronaként fusson a Nap sugarában életet vigyen

ARS POETICA

Magammal hordom az éjszaka csöndjét

Nyelvem alatt őrzöm Tenyeremben két kavics

Köd-zubbony

Szét-nyílik a köd-zubbony

Eresz alatt fények

Az éjnek villany-fogsora villan rám

Szikrát vet a két kavics Csillag szalad az égen...

Sínek, váltók… Homo Hungaricus Autonom írók sorozat darabja

Homo Hungaricus:

Sínek, váltók…

194 / 211

Így ültem Gézával, a tizedessel szemben, mint veled, és közben azon gondolkodtam, hogyan mondjam el neki, mi vár rá, ha megérkezünk a faluba, ahol felnőttem, és ahol most anyám halva fekszik, ugyanis Gézát azért adták mellém, hogy kísérjen el, mert még nem tettem le az esküt, csak két hete vonultam be, mikor megkaptam a tanács értesítését, hogy meghalt az anyám, és lesújtott a kegyetlen fájdalom, mert rajta és Piroskán kívül senkim sem volt a világon, mondtam is Gézának Pesten, hogy engedjen tovább egyedül, nem fogok én megszökni, de azt mondta, nem is attól fél, hogy megszököm, hanem úgy érzi, most nem hagyhat magamra, én meg erre elröstelltem magam, mert tudtam, hogy tényleg gyenge vagyok, és a szívembe mar a fájdalom, ha az anyámra gondolok, akivel úgy összenőttünk mi ketten a nyomorban, mint a kéttörzsű fa, mert az anyám már javában betegeskedett, mikor a vájáriskolába kerültem, és már a második évet végeztem, meg játszottam a zenekarban, mert ott az is volt, még temetésen, bányásztemetésen is játszottunk, és azt mondta a zenetanár, ha megválok a trombitától, életem legnagyobb baklövését fogom elkövetni, még egy pisztont is hozott, hogy azon játsszak, és én, ha elkezdtem gyakorolni, mindent elfelejtettem, az ég világon mindent, de magamhoz kellett térjek, mert anyámat bevitték a kórházba, kivették a fél veséjét, és a kevéske vagyonkájából nem tudta a kórházi költségeket fedezni, hát behívatott engem az igazgató, és közölte velem, hogy én vagyok a családfenntartó, és hagyjam abba az iskolát, ha azt akarom, hogy anyám továbbra is megkapja a kezelést, és menjek dolgozni, hogy meg tudjam az anyám életét fizetni, meg fiúi kötelességről beszélt, öntudatról, férfierőről, de én az egészből csak azt éreztem, hogy vége a trombitának, a pisztonnak, csak a mezítlábas gond marad, az én asztmás, roma anyám, akit gyűlölnek a szomszédok, mert magyar kádár vette feleségül, az apám, aki meghalt a háborúban, de az anyámat nem sikerült kiűzni senkinek a faluszéli telepre, ahol a rokonaim éltek, szóval Géza nem tudott az egészről semmit, és én féltem neki elmondani, hogy honnét származom, olyan barátságos volt, megengedte, hogy tegezzem, hát féltem, hogy elveszítem a bizalmát, de tudtam, hogy előbb-utóbb kiderül úgyis minden, még akkor is, ha nem beszélek róla, hát inkább beszéltem, illetve dadogtam, talán még el is pirultam, mert a bőröm színét az apámtól örököltem, de Géza megnyugtatott, nincs mitől félnem, mert senki sem tehet arról, hogy hová születik, ez nagyon jólesett, mert én is éreztem, hogy így van, csak épp nem tudtam megfogalmazni, meg azt sem, mit éreztem, mikor hazaértünk, és átvágtunk a cigányfalun, a purdék mind elém szaladtak, poros kis kezükkel összefogdosták a ruhám, felpróbálták a sapkám, de felnőtt rokon egy sem jött oda, mert nem szerettek engem, magyarnak tartottak, az asszonyok a gyerekzsivajra kijöttek az ajtókhoz, aztán visszafordultak hirtelen, Gézának tetszett a gyerekek hancúrozása, és azt mondta, ha tudta volna, hogy így fogadnak, vett volna cukrot, mire én keserűen azt mondtam, hogy nem fogadták volna le tőle, ha velem van, mert arra tanították őket, hogy tőlem semmit el ne fogadjanak, Géza nem szólt semmit, hát csak mentünk tovább, a falu szélén az utolsó purdé is lemaradt rólunk, hát csak mentünk tovább a parasztházak között, amik előtt vasárnap délelőtt fekete ruhás vénasszonyok telepednek ki a kispadra, meghányni-vetni a falu sorsát, meggusztálni a fiatal párokat, meg rásipítozni a gyerekekre, akik az árok partján játszottak, az árok partján, ahol húsvét tájban sárga kislibák csipogtak, de most csak a kiégett fű, meg a por borította utca hosszat, némelyik házból kikandikáltak a kíváncsiak, volt aki még a kiskapuba is kiállt, hogy utánunk nézzen, de ahogyan közeledtünk a házukhoz, ahol anyám, mindig példás rendet tartott, a betegsége ellenére, ahogy közeledtünk, mind kíváncsibbak lettek az emberek, és én, aki jól ismertem minden arcot, némelyiken, amelyik előbukkant, majd gyorsan eltűnt, mintha kárörvendő grimaszt láttam volna, bár lehet, hogy nem volt az, csak annak éreztem, mert gyűlöltek a szomszédok, de arra nem számítottam, hogy nyitva találom a kiskaput, az udvaron tollat kavart a szél, majd a ház ajtaja is nyitva, a konyhában halomba dobált rossz edények, egyik sem az anyámé, az új lavór, amit anyám a bevonulásom előtt vett sehol, a szobában meg, ahol szegény anyám feküdt foltosan, már csak a szalmazsákok voltak az ágyban, a szekrény teljesen üres, két ajtaja kifordulva sarkából, mintha segítségért kiabálna, a szépen homokozott földön lábnyomok, szemét, használhatatlan rongydarabok, anyám foltnak tartogatta őket, de másnak már nem kellettek semmire, Géza csak állt mellettem, én meg nem tudtam szólni, mert a fejembe szökött minden vér a szégyentől, a fájdalomtól, aztán kirohantam az udvarra a baltáért, de nem volt a helyén, elvitték, szerencsére, mert különben kiirtottam volna vele a szomszédokat, hát csak lerogytam egy tuskóra, és eszemet vesztve bőgni kezdtem, mint egy taknyos kölyök, csak arra eszméltem fel, hogy Géza egy csempe bögrében vizet nyújt felém, hogy igyam meg, és bár tudtam, hogy jót akar, ha akkor nincs rajta a katonaruha, ami kijózanít, hát a puszta kezemmel fojtottam volna meg, őt is meg ezt a kibaszott kurva világot, amibe ennyi szemétség belefér, hogy meggyalázza az én halott anyámat, kilopja feje alól a párnát, a konyhából az edényt, a szekrényből a ruhát, hát csak megittam a vizet, és hagytam, hogy fejemre tegye a sapkát, mi kínomban elgurult, és elindultunk a tanácshoz, hogy megtudjuk, mi történt, az elnököt bent találtuk az irodájában, nagy feszengve fogadott bennünket, de elmondta, mikor megtalálták anyám holttestét, már három napja halott volt, és a lakást már kirámolták, a rendőr azonnal nyomozni kezdett a cigánysoron, de nem talált semmit, mert a romák, ha felénk vitt az útjuk, átmentek a másik oldalra, a szomszédos parasztházaknál meg nem engedte a tanácselnök, hogy körülnézzen, mert abból csak cirkusz kerekedett volna, inkább abbahagyták a nyomozást, ismeretlen tettes ellen kiadva a körözést, ezt persze az elnök elég kelletlenül vallotta be, meg azt is, hogy anyámat nem vihetjük a temetőbe, mer nem engedi a pap, a cigányok meg azt mondták, ha az ő temetőjükbe temetjük, kiássák, így hát Gézának kellett telefonon engedélyt szerezni arra, hogy anyámat a háznál temessük el a rózsaágyás közepébe, mondom, Géza telefonált, én meg csak ültem mellette teljesen eltompulva, szinte nem is tudtam, mi történik körülöttem, csak azt láttam, hogy az elnök többször benyit, hogy türelmetlen, aztán mikor szólt, hogy hagyjuk abba a telefonálást, Géza becsapta orra előtt az ajtót, és még utána kiáltotta, hogy ha még egyszer benyit, golyót ereszt a fejébe, meg még azt is mondta, mikor már mentünk kifele, és a folyosón összetalálkoztunk az elnökkel, hogy ha ilyen tehetetlen, miért nem megy el birkapásztornak, vagy gulyásnak, de az elnök nem szólt vissza semmit, mi meg csak mentünk haza, Levetkőztettük anyámat, az ócska lábmosó lavórban lemostuk a rossz szoknyával, ami már nem kellett senkinek, meg visszaöltöztettük a hétköznapi ruhájába, mert más már nem volt, meg akartam fésülni, de már fésű sem volt, hát Géza oda adta a sajátját, aztán csak ültünk a konyhai kispadon, mer szék egy szál se, ültünk és vártunk, Géza arról beszélt, hogy a halál az élet természetes következménye, nem kell tragikusan venni, megkínált egy cigivel, és beszélt arról is, hogy az élet megy tovább a maga útján, majd megnősülök, gyerekeim lesznek, elfelejtek mindent, de én hallgattam, mert már akkor tudtam, hogy én többet nem jövök ebbe a faluba, ahol mindenki csak a Cigány Böske fiaként vagy apám után Kádár Lajcsiként emlegetett, de ezt nem mondtam Gézának, nem volt erőm elmondani, csak hallgattam, hogyan beszél, és figyeltem, mikor zörög az utcán a kocsi, ami a koporsót hozza, de nem jött jó ideig, Géza észrevette, hogy nem figyelek rá, hát kisétált velem a kertbe, de mikor megláttam az öreg szilvafát, ami alatt kiskoromban annyit játszottam egyedül, megint elpityeredtem, de Géza azt mondta, hogy ne legyek már gyerek, kinőttem már a hátulgombolós korból, és nevetett, hát én is elröhögtem magam, aztán megkerestük az ásót, lapátot – ez persze nem kellett senkinek, van belőle elég a parasztportákon, és ásni kezdtünk a rózsaágyás közepén, elég gyorsan haladtunk,Géza meg mondta közben, hogy most gondoljak arra, hogy lövészárkot kell ásnom, időre, meg sztorizni kezdett a katonaéletről, amit még alig ismertem, és közben megállt a stráfkocsi a ház előtt a koporsóval, bekiáltott, kimentünk a koporsót a vállunkon bevittük a lakásba, a szoba földjére tettük, belefektettük

195 / 211

anyámat, aztán visszaraktuk az asztalra, és mikor kimentünk, a kocsis várt ránk az udvaron, hogy a fuvardíj, mire Géza ráfogta a pisztolyt, és a pasas olyan sebesen vágtatott ki és ugrott a kocsira, hogy öröm volt nézni, hogy úgy hajt el, mintha megbokrosodtak volna a lovai, ezen aztán megint nevettünk, majd ástunk tovább, amíg nem jött autón a tisztiorvos, a tanácselnök és a tanácstitkár, aztán odajöttek a sírhoz, és a tisztiorvos mondta, hogy elég mély, hát bementünk velük a szobába, közben mondtam Gézának, hogy ha nem veszik le a kalapjukat az anyám előtt, de levették, mi Gézával vállra vettük a koporsót, és kivittük közben hallottuk, hogy a tanácselnök, meg a tikár azon vitatkozik, melyikük mondja a gyászbeszédet, de Géza visszaszólt, hogy semmi szükség rá, nekem meg, hogy rongy emberek ne szónokoljanak anyád temetésén, vársza, mondtam Gézának, és hátul a fásszínben egy falra akasztott condra alatt még megtaláltam a gurtnit, hát vittem, Géza a zsebkésével kétfele vágta, csak azon izgultam, el ne szakadjon, szóval a gurtnival szépen leeresztettük a koporsót a gödörbe, közben láttam, hogy levett kalappal állnak mindhárman, Géza vezényelt, három perc vigyázz, és mindannyian megmerevedtek, ami számomra elégtételt jelentett, de közben iszonyúan hosszúnak éreztem a vigyázzt, azt hittem beleszédülök a sírba, de ez nem történt meg, Gézával kezdtük a koporsót beteríteni földdel, mikor lejárt a három perc, a három ember zsebkendőt kapott elő, és törölgetni kezdte magát, de nem a meghatottságtól, én meg közben letéptem egy szál rózsát, és egy marék földdel anyám után dobtam, aztán tovább lapátoltam, a három ember közben beszélni kezdett, a tisztiorvos megnézte az óráját, és mondta, hogy neki indulni kell, Géza az orra alá morogta, de úgy tűnik, meghallották, hogy menjenek a fenébe, mert míg be nem fejeztük a munkát, nem indultak, mikor a hantot is kiformálta Géza, megkérdezte, hogy hol a kereszt, mondták, hogy elküldték a kocsissal, biztosan kint maradt az utcán, hát kiléptem és behoztam, Gézával közös erővel benyomtuk a földbe, az anyám neve volt rajta bevésve, meg az, hogy élt negyvenkét évet, majd Gézával közös erővel leszedtük az összes rózsát, és rászórtuk a hantra, aztán Géza cigivel kínált, aztán megfogta a kezem, és bevezetett a házba, mossunk kezet, mondta, és vizet töltött a rossz lavórba, mire készen voltunk, a három ember elporzott a ház elől, Géza megnézte az óráját, és mondta, hogy induljunk az állomásra, mert egy óra múlva megy a vonat, és elindultunk visszafele, a laktanyába, én a vonaton egyből elaludtam, mert az állomáson a restiben Géza még megitatott. Hát egyből elaludtam, csak arra ébredtem hogy Géza kiált, meg azt, hé, barátom, ugorj talpra, és ez, hogy a barátjának szólított, melegséggel töltötte be a lelkem, hirtelen úgy tűnt, hogy az egész temetés csak egy rossz álom volt, elvigyorodtam magam, nyújtózkodtam, aztán felszálltunk egy villamosra, és elmentünk Gézáékhoz, az ötödik kerületben laktak, az előszobában perzsaszőnyeg simult a talpunk alá, kicsit meglepődtem, aztán a szorongásom tovább fokozódott, mikor a hallba lépve fejem felett megpillantottam a hatalmas, huzatra összekoccanó üvegcserepektől terhes csillárt, de mielőtt még bármit szólhattam volna, Géza magamra hagyott, azzal, hogy üljek le, hát előbb megnéztem, mire, egy ébenfából faragott, gobelines székre, amelyik egy nagy kerek, márványlapos asztal mellett állt, tehát bement az egyik ajtón, én meg leültem az egyik szék csücskére, megszemlélve közben közelebbről a mellette lévő kárpitjának rokokó idillt ábrázoló rajzát, meg félve körülnéztem, megcsodálva az ismeretlen tizenhetedik századi festő Piètáját, a barokk porcelánfigurákat, a leheletfinomra csiszolt márványkalapos női mellszobrot, a nagy, múlt századi bimbamórát, meg még sok más muzeális értékű tárgyat, amilyet eddig csak a bizományi kirakataiban láttam, és ez az egész csak fokozta bennem a félszegséget, arra gondoltam hát, amit Géza mondott, hogy a barátja vagyok, és ezt biztosan csak azért mondta, hogy vigasztaljon, hogyan is lehetnék a barátja egy ilyen úrigyereknek, aki ilyen lakásban nőtt fel, és sokkal többet tud, mint én, érettségije van, én meg csak másfél évet jártam a vájáriskolába, mozdulni sem mertem, csak akkor kaptam el a szemem egy romantikus tájképről, mikor Géza újra megjelent, három ajtóval odébb, mint ahol bement, és jött vele egy finom arcú ősz dáma, aki az anyja volt, és kezet nyújtott nekem, én meg kezet akartam csókolni, de elrántotta a kezét, halk, fátyolos hangon beszélt, mint a mesebeli öreg tündér, és ez oldani kezdte a félszegségem, aztán előkerült Géza nővére is, Éva, egy lobogó hajú, szép szőke lány, neki is bemutatkoztam, közben Géza az anyjával kezdett beszélgetni, Éva meg kávét főzött, hozta, és ahogy keresztül hajolva a vállam mellett a csészét az asztalra tette, a haja úgy megbizsergette a nyakam, hogy menten férfinak éreztem magam, megittuk a kávét, aztán lementünk egy étterembe vacsorázni, mert azt mondták, hogy ők nem vezetnek háztartást, nem értettem még akkor, hogy ez mit jelent, csak azt tudtam, hogy étteremben fogunk vacsorázni, mint még soha életemben, le is mentünk, Éva is jött velünk, hogy mit ettünk, nem tudnám megmondani, mert azzal voltam elfoglalva, hogy hogyan fogjam a kést meg a villát, de hogy jó volt a kaja, az biztos, Géza közben folyamatosan viccelődött, bort is ittunk, valami fehér bort, ami nagyon jólesett, és amitől egy idő után olyan lágyan néztem Évára, hogy az elnevette magát, aztán felállt és otthagyott bennünket, Géza meg mondta, nehogy komolyan vegyem, Éva barátságos, de semmi több, ne várjak tőle semmit, nem olyan lány, és ittunk, Éva meg visszajött, én meg közben Piroskára gondoltam, akit nagyon szeretek, akivel levelezek, akit itt ismertetem meg Pesten, a gyárban, ahol dolgoztam a bevonulásom előtt, rá gondoltam, de tudtam, hogy nem hívhatom ide, mert mit is szólna, hogy anyám temetésének napján én étteremben vacsorázom, meg bort iszom, és elég jól érzem magam, Géza rendelt még bort, és közben hallottam, hogy Éva mondja, telefonált, Ági fél órán belül itt lesz, mikor megkérdeztem, ki az az Ági, mondta, hogy a barátnője, és jó nála a Géza, aztán ittunk, megérkezett Ági, egy nagyon szép barna lány, és fizettünk, elmentünk négyesben táncolni, és mivel abbahagytam a közeledést Évához, mindent elkövetett, hogy mosolyt csaljon az arcomra, nem tudnám megmondani, hogy jól éreztem-e magam, de tény, hogy rengeteget ittunk, másnap is, harmadnap is, Gézáéknál aludtunk, étteremben reggeliztünk, ebédeltünk, vacsoráztunk, meg táncoltunk, mint a bolondok, három napig, és közben arra sem volt időm, hogy magammal gondoljak, csak szédültem be az ágyba, és mély álomba zuhantam, reggel kábán ébredtem, feketét ittunk, és a negyedik nap reggelén indultunk a vonathoz, a két lány integetett utánunk, mi meg vissza, elindultunk, és csak akkor döbbentem rá, mi pénzt költhettünk el három nap alatt, ugyanis Géza mindig úgy intézte, hogy ne tudjam, mennyit fizetett, mondtam hát neki, hogy nem tudom, mikor fogom néki viszonozni ezt a sok jót, mire azt felelte, hülye vagyok, ne gondoljak ilyesmire, ez nem rám tartozik, hallgattam rá, mert közben megtudtam, hogy az apja professzor az egyetemen, több könyvet is írt már, szóval másra akartam gondolni, és menten eszembe jutott, hogy mi csak két nap eltávra kaptunk engedélyt, biztosan lecsuknak bennünket, és Géza nem ezt érdemli tőlem, de azt mondta, ezzel se törődjek, majd ő mindent elintéz, így is volt, bement az ezredparancsnokhoz, mondott néki valamit, és nem lett semmi baj, kezdődött a kiképzés, nagyon nehéz volt, tán bele is roppantam volna, ha Géza nincs mellettem, és nem beszélgetek vele naponta, meg nem kapok hetente két levelet az én Piroskámtól, aki az avatásra is eljött, hogy ne legyek teljesen egyedül, Gézához is lejött a nővére meg Ági, mondtam is Piroskámnak, hogy menjünk oda hozzájuk, hogy bemutassam, de inkább ne, mondta, inkább velem akar maradni, hát igazat adtam neki, hogy mégiscsak be kellett volna mutatni Gézának, csak később jöttem rá, mert ahogy elmentek a látogatók, Géza csak hidegen rámköszönt a takarodó előtt, de nem szólt semmit, még csak egy villanásnyi örömöt sem láttam a szemében, amint rámnézett, és ez nagyon bántott, csak sokára tudtam elaludni, azon gondolkodtam, mivel sérthettem meg, de nem jöttem rá, hát úgy aludtam el, hogy hülye álmok gyötörtek egész éjjel, Géza bajban volt, és én igyekeztem menteni, segíteni akartam, de elkergetett a fenébe, és ez nekem nagyon fájt, hát másnap reggel a mosdóban bátortalanul rámosolyogtam, de nem mosolygott vissza, csak azt vettem észre, hogy miközben elfordult, megrándult az arca, egész délelőtt azon töprengtem, mivel engeszteljem ki, de nem tudtam semmi értelemeset kitalálni, délután aztán lementem hozzá, és mikor látta, hogy zavarban vagyok, elmondta, miért neheztel rám,meg is ígértem neki, hogy ha legközelebb eljön Piroska, helyrehozom a dolgot, de sajnos erre már nem került sor, mert az élet rám mérte a második csapást, elszakította tőlem az egyetlen nőt, akit nem csak mint nőt, hanem mint embert is szerettem, akit ugyanolyan galádul

196 / 211

meggyaláztak, mint az anyám holttestét, akivel olyan sokat táncoltam a budai táncklubban, ahol a tanárnő engem titokban, hogy a többiek le ne nézzenek, még késsel villával enni is tanított, meg a többiekkel együtt járni, bemutatkozni, meghajolni, diszkréten, csak éppen hogy, kifejezve vele a hódolatot a csodált nő iránt, és ezt Piroskámmal akkor is nevetve gyakoroltuk, ha elmentünk délután a szigetre sétálni, vagy föl a Gellért-hegyre, ahonnét olyan szép a város, hogy az első alkalommal, mikor megláttam, az ámulattól szóhoz sem tudtam jutni, sokat csavarogtunk, meg jártunk táncolni, nagyon szerettem őt, mert bár magyar volt, csak a keresztneve volt romás, nem vetett meg engem, hogy félig cigány vagyok, nem úgy, mint az az őrnagy a rendőrségen, de nem akarok a dolgok elébe vágni, csak szépen sorjában elmondani mindent, azt is, amit eddig még nem mondtam el senkinek, még a feleségemnek sem, aki bár nagyon rendes, de nem tud úgy szeretni, mint ahogy Piroska szeretett, hogy inkább megölte magát, mintsem megalázva elém álljon, szóval nagyon szerettük egymást, Piroska rendszeresen írt, három, négy naponként váltottunk levelet, mindig tudtunk írni egymásnak valami érdekeset, nem is szerelmes levelek voltak ezek, hanem mintha két jó barát írogatott volna egymásnak, mert Piroska volna az első és utolsó nő az életemben, akinek a közelében másra is tudtam gondolni, nem csak a szexre, szóval szép szabályos sorban jöttek a levelek, velem együtt számolta a napokat, és azt terveztük, hogy húsvétkor megtartjuk az eljegyzést, írta, hogy milyen ruhát csináltat, milyen cipőt vett, és kíváncsi, hogy vajon nekem tetszeni fog-e, és én írtam neki, hogy biztosan, de ezt a levelet már nem kapta kézhez, hanem váratlanul, soron kívül jött egy tőle, amit sietve bontottam fel, mert olyan érzés lepett meg, hogy csak baj lehet benne, de hogy ekkora, arra nem gondoltam, kétszer is át kellett olvasnom a levelet, mire megértettem, hogy meghalt az én Piroskám, megölte magát, mikor este ment haza, három aljas csavargó megerőszakolta, ő meg még hazament, aztán vissza le borítékért, bélyegért, hogy írhasson nekem, megöli magát, mert nem akar meggyalázva az enyém lenni, nekem őrizte a testét, nekem, akit szeretett, és ezt a szégyent nem tudja elviselni, hát inkább megöli magát, csak még feladja ezt a levelet, a levelet, amit akkor én döbbenten, könny nélkül olvastam, mert megtanultam már, mi az önfegyelem, csak arra néztem fel, hogy Géza a vállamra teszi a kezét, mi van, kérdi, és én szó nélkül átadom neki a levelet, elolvassa, belesápad, ez nem lehet igaz, mondja, ez nem történhetett meg, vagy ha igen, akkor is megmentik még, egy gyomormosás és kész, de én tudtam, hogy ez igaz, Piroska megteszi, szeret engem annyira, hogy megteszi, aztán mentünk a századparancsnokhoz, mutattuk a levelet, mire azt mondta, hogy egy buta tyúknak nem kell minden szavát elhinni, de úgy látszik, mégis megérezte, hogy komoly a dolog, mert azt mondta, menjünk le a körletbe, telefonon utánanéz a dolognak, meg is tette, aztán hívatott, és azt mondta, kapok két nap eltávot, kezembe nyomta a papírt, és én elindultam, gondolatok nélkül ki az állomásra, fel a vonatra, Pestre, Rákospalotára, ahol Piroskáék laktak, majd ki a temetőbe, ahol pap mondta el a búcsúztatót, majd újból hozzájuk, ahol az anyja odaadta nekem a későn érkező levelem, felbontatlan, meg enni adott, közben szigorúan intett a rokonoknak, hogy hagyják abba a szánakozást felettem, és én ezt észrevettem, megértettem, hogy itt is cigány lettem, idegen, hát kifordult számból a falat, és szó nélkül kiléptem az ajtón, annyit sem szólva, hogy isten velük, vagy valami effélét, mert a keserű harag elszorította a torkom, csak mentem, ki egyenesen a villamoshoz, még aznap este visszaértem a laktanyába, csodálkoztak is a körletben, hogy ilyen korán megjöttem, kérdezték az okát, de nem mondtam meg, még Gézának sem, ő meg volt annyira tapintatos, hogy nem faggatózott,hát így lassan enyhült a bánatom, csak akkor sajog egy kicsit, ha rágondolok, a szép dióbarna szemére, a szép alakjára, az okosságára, a hízelgésére, szóval múltak a napok, megszoktam a katonaéletet, a riadókat, a gyakorlatokat, meg mindent, ami még ezzel járt, Géza valóban jó barátom lett, rengeteget tanultam tőle, szinte az első perctől kezdve, ő magyarázta el, hogy a lakásukban mi az a sok értékes holmi, a laktanyában hetekig azt játszottuk, hogy melyik volt a meisseni porcelán, és melyik a herendi, hogy melyik a Mészöly kép és melyik az ismeretlen festőé, kérdezett, nekem meg válaszolnom kellett, úgy megismertette velem a tárgyakat, hogy legközelebb, mikor nálunk jártam, már szinte otthon éreztem magam, persze még eltelt jó néhány hónap, meg történt egy s más, szóval sokat tanultam tőle, de még inkább a könyvekből, amiket elém tett, egyiket a másik után, épp csak hogy elolvastam őket, máris kérdezte a véleményem, és amit nem vettem észre, arra rávezetett a kérdéseivel, igyekezett engem csiszolni, és elterelni a figyelmem a való életről, a kettős tragédiáról, ami ért, meg másért is, csupán barátságból, barátságból, és ennek a szónak az értelmét ott tanultam meg a katonaságnál, a férfigondok közepette, egy-egy elejtett szóból, egy cigarettából, amit fáradt kezembe nyomott, a könyvek, a viták ízéből, a megosztott csomagból, meg egyéb számtalan kis figyelmességből, ami úgy jött belőle, mintha a természete volna, feltűnőség, megjátszás nélkül, persze neki is voltak ideges napjai, nekem is fáradt perceim, de megmarad a barátságunk sokáig, mert ő sem szégyellt bocsánatot kérni tőlem, ha bűnösnek érezte magát valamiben, csak a végén, a leszerelés előtti utolsó kimenőnkön történt közöttünk egy nagyon kellemetlen incidens, amolyan búcsúest félét rendeztünk, jól beittunk, és ugyanarra a nőre vetettünk szemet, erre Géza begurult, azt mondta, koszos cigány vagyok, menjek a fenébe, én meg azt vágtam vissza, hogy vagyok olyan ember, mint egy úri strici, és otthagytam, ennek aztán az lett a következménye, hogy egyikünk sem közeledett a másikhoz, kínlódtunk mind a ketten, és közben úgy kezeltük egymást, mint a vadidegenek, úgy szerelt le, hogy még csak el sem köszönt tőlem, de még akkor is becsültem benne, hogy nem mondta el senkinek, honnét jöttem, így adódott, hogy mikor leszerelés előtt pár héttel kijött hozzánk egy rendőr őrnagy, és megkérdezte, ki akar rendőr lenni, én jelentkeztem, Piroskára gondolva, meg a három aljas fickóra, akit a rendőrség nem tudott előkeríteni, nem tiltott senki, hogy a kedvem szerint válasszak, éreztem, ezt kell tennem, hogy kárpótoljam magam a sorsomért, Gézáról már hónapok óta nem tudtam semmit, hát úgy döntöttem, megírom neki a dolgot, meg sem említve a nézeteltérésünk okát, elküldtem neki a levelet, mire jött a válasz expressz, Te marha, én is rendőr vagyok, két hónapja, gyere, várlak, testvéred, bátyád, barátod, Géza, és én nagyon örültem, hogy nem kell elveszítenem az egyetlen embert, akihez tartozom, azonnal kértem, hogy melyik kerületbe szeretnék kerülni, de az én örömem sohasem lehet teljes, hát a leszerelés előtt két hónappal kaptam észbe, hogy nincs egyetlen ruhám, amivel felválthatnám a mundért, mert mindent elloptak, hát jelentkeztem a századparancsnoknál, aki közben Gézán keresztül megkedvelt, milyen kínos helyzetben vagyok, mire ő megígérte, hogy majd csinál valamit, és valóban, másnap már hívatott az ezredparancsnok, és köztölte velem, járnom kell az országot, laktanyáról laktanyára, és az egyes egységekről hangulatjelentéseket kell írnom, ezért pénzt is kapok, és meri remélni, hogy a pénzzel okosan fogok bánni, értettem, mire céloz, és engedélyt kértem távozni, a titkárnőnél megkaptam az aláírt parancsot, a MÁV szabadjegyet, másnap már utaztam is, járni kezdtem az országot, Nyíregyházától Szombathelyig, Kelebiától Salgótarjánig, minden nap másutt, ezer kilométereket utaztam hetente, és küldözgettem a jelentéseket, hol kéne latrinát építeni, hol lerobbant a zuhanyozó, hol lopnak a konyhán, vagy főznek szarul, de a fogdák állapotáról is írtam, nem fogtam vissza magam semmiben, csak a politikáról nem szóltam egy szót se, mert nyugodt volt a nemzetközi helyzet, a bajtársak jól érezték magukat a mundérban, mindig kikísértek az állomásra, és abbéli félelmükben, hogy mit jelentek, fizettek néhány italt, amihez könnyen hozzászoktam, mikor hó végén visszamentem a laktanyába, az ezredparancsnokom röhögve fogadott, no, maga is megéri a pénzét, ilyen szociológiai felmérést még úgysem készítettek a honvédségről, ennek épp ideje volt, tehát hasznos a munkája, holnap felveheti a fizetését, és délután már utazhat tovább, gratulálok, nagyon jó érzékkel dolgozik, hát felvettem a háromezret, és irány Surány, ha Pesten jártam, felkerestem Gézát, lumpoltunk egy kicsit, vagy beszélgettünk egy nagyot, mikor hogy tellett a pénzünkből, Gézának is kevesebbet adtak már otthon, mivel már saját keresettel bírt, és az apjában volt annyi szülői szigor, hogy ha nem akar tovább tanulni, hát tartsa el magát, csak Géza édesanyja dugott néha valamit a fiának, pótlandó a zsoldot, nekem is megvolt már a ruhára való, még több is, mert Géza elvitt a bizományiba, vettünk egy kurvajó öltönyt

197 / 211

hatszázért, inget, gatyát, cipőt potom pénzért, és még maradt hatszáz forintom, elvittük Gézáékhoz a cuccot, egybe csomagoltuk az egészet, átkötöttük madzaggal, beraktuk a kamrába, és meghívtam Gézát, hogy hágjunk nyakára a maradék pénzemnek, hogy életemben először én is vendégül lássam, lángoló bélszínt vacsoráztunk könnyű vörös borral, aztán átmentünk egy sörözőbe, korsót korsó követett, majd tatár bifszteket ettünk, Géza olyan ügyesen keverte, hogy én is ellestem tőle, hogy kell, meg még két korsó sör, aztán hazabattyogtunk, reggel tovább indultam, és végeztem a munkám hó végéig, akkor be a laktanyába, újra megkaptam a háromezret, aztán leszerelés, dínomdánom, balhé Pestig a vonaton, ott kiszálltunk, Géza várt, bedobtunk egy fél konyakot, aztán elvitt vacsorázni, majd haza, és másnap Géza elkísért reggel a rendőrőrsre, ahol jelentkeznem kellett, kissé feszélyezve éreztem magam, de Géza közelsége megnyugtatott, megkaptam az egyenruhám, beöltöztem, és másnap kezdődött a tanítás, a társak az órák közti szünetben faggattak, miért honnét hogyan, de én azért fenntartásokkal válaszolgattam, egyébként nyugtom volt, folyt az oktatás, Géza segített a tanulásban, aztán kezdődött a munka, meg jöttek a lányok, ilyen is, olyan is, hol egyenruhában csavarogtam, hol meg civilben, mert vettem még két öltönyt, ingeket, cipőket hozzá, ezeket variálgattam magamon, gondolomra, Géza mondta el, hogy a feketéhez nem megy a barna, csak a zöldhöz, de a szürkéhez hordhatok fekete cipőt, szóval próbált rávezetni a színek harmóniájára, és én igazodtam a hallottakhoz, Gézával havonta egyszer kirúgtunk a hámból, beültünk egy étterembe, és végigettük az étlapot, a pincérek csak lestek ránk, meg ittunk olyankor hajnalig, de nő nélkül, mert néha magunkkal vittünk egyet-kettőt, de nem éreztük jól magunkat igazán, vigyázni kellett a szóra, egymás előtt meg nem volt titkunk, legalábbis én ezt gondoltam, hanem Géza egyik alkalommal karikagyűrűvel az ujján keresett fel, és egy csinos fekete lánnyal a karján, és közölte velem, hogy véget kell vessünk a gyakori találkozásoknak, mert megnősül, ez itt a menyasszonyom, mondta, és miközben bemutatkoztam a párjának, rögvest a nővérére gondoltam, Évára, de ő már férjhez ment egy tanársegédhez, már terhes volt, így hát teljesen egyedül maradtam újra, a múlt este elittuk minden pénzem, ami nálam volt, ezután, ha találkoztunk, Géza mindig sietett, várta a lány, én meg kullogtam haza a rendőrszállóra, vagy csak úgy ki-be a szórakozóhelyekre, mint aki keres valakit, de nem találja, csak a sört, meg a konyakot, a nők mind egyformák voltak, vagy csak az egyenruha kellett nekik, vagy éppen fordítva, a vasalt nadrágél, aztán mikor megtudták, hogy rendőr vagyok, nem jöttek el a megbeszélt randira, szóval mindben találtam valami kivetnivalót, mert öntudatlanul bár, de mindegyiket Piroskához mértem, az egyetlenhez, járt be oda az örsre egy határőr gyerek, mert nálunk szolgált az egyik haverja, mondta, hogy ha leszerel, ő is ide akar jönni, hát gondoltam, összecimborálok vele, úgy éreztem, elég értelmes ember, meg mi tagadás, tetszett a vagánysága is, ha együtt mentünk az utcán, még a legelegánsabb nőknek is be mert szólni, a punci punci, mindegy, mibe van csomagolva, mondta, aztán, ha piálni akartunk, ha csak egy tízes volt nála, azt is bedobta, szóval jól megértettük egymást, kijártunk meccsekre meg lóversenyre, hihetetlenül fel tudta cukkolni magát egy-egy futamnál, szóval elég gyakran találkoztunk ha eltávra jött, az volt az első, hogy meglátogatott, ha együtt mentünk szórakozni, és észrevette, hogy szemezek egy nővel, menten odahívta, csak az nem tetszett nekem, hogy ha két nővel elmentünk sétálni, és az övé nemet mondott, akkor erőszakoskodni kezdett, volt úgy, hogy az egyik lánynak eltépte a blúzát, de amikor ez történt, nem akartam szólni neki érte, mert láttam, hogy sokat ivott, nincs értelme a beszélgetésnek, hát megvártam a következő alkalmat, meghívtam sörözni, ott aztán mondtam neki, hogy ez a módszer nem a legcélravezetőbb, mire ő röhögni kezdett, és nagy büszkén arra hivatkozott, hogy ő rákospalotai, ez szöget ütött a fejembe, de nem kérdeztem meg tőle, hogy ismerte-e Piroskát, mert már megtanultam bánni a szavakkal, bánni úgy, hogy ne közöljék, hanem eltakarják a gondolatot, hát csak hagytam, hadd meséljen, hogy ő milyen vagány srác volt, mielőtt bevonult, micsoda hecceket csináltak, merre randalíroztak, hárman voltak haverok, egyszer egy lányt is megerőszakoltak, ezt még nem mondta el senkinek, nem akart lebukni, mert az a hülye csaj utána öngyilkos lett, őket bevitték ugyan a rendőrségre, de nem tudtak rájuk bizonyítani semmit, egyikük sem vitte el a balhét, így mondta, hát elengedték őket, mire én megkérdeztem, hogy hívták a lányt, és ahogy kiejtette száján Piroskám nevét, ott a Körúti Söröző fakkjában kiszaladt fejemből a vér,a bal belső zsebemhez kaptam a pisztolyért, közben a fickó kérdezte, mi bajom van, semmi, válaszoltam, csak kicsit rosszul érzem magam, mondtam, mert közben váltott az agyam, gyere, kísérj be az őrsre, nagyon gyengének érzem magam, ő meg elhitte, nevetett, hogy ilyen gyorsan kiborulok, hát igen, válaszoltam, öregszik az ember, remegett a számszéle, hideg izzadtságcseppek gurultak le a hátamon, közben mentünk, a fickó meg mesélt tovább, hogy annak a csajnak, aki öngyilkos lett, valami cigány srác volt a palija, aki épp katona volt akkor, és hogy ezt ő azóta tudta meg, és hát nem érti, hogy egy olyan csaj, aki cigány krapekkal jár, miért csinál ilyen nagy ügyet abból, hogy három fiatal srác meghúzza, és miközben beszélt, én csak néztem ki a villamosból, mert azon utaztunk, néztem ki az ablakon, mert féltem, ha ránézek, megriad, és le kell lőjem, mert menekülni akar, én meg élve akarom az igazságszolgáltatás kezére adni, hogy a másik kettő is oda kerüljön, ahová sorsuk szerint érdemesek, hát csak hallgattam, aztán bementünk az őrsre, bevettem egy nyugtatót, megdörzsöltettem vele a nyakam, hadd érezzem az utálatos kezek markolását, az utálatos férfikezekét, amikkel Piroskámat lefogták, majd azt mondtam neki, jó erős a kezed, de egy bilincsláncot biztos nem tudnál szétszakítani, mire a fickó hencegni kezdett, hogy ő kipróbálja, csak rakjam a kezére, hát rátettem, és miközben feszítette szét a két karját, és a bilincset leste, elővettem a fegyverem, kibiztosítottam, és közöltem vele, X.Y., ezennel letartóztatom mint a Nádas Piroska elleni nemi erőszak egyik elkövetőjét, ő meg a rémült vad pillantásával rám nézett, mint aki csak most értette meg, hogy tőrbe csalták, majd üvölteni kezdett, hogy ő ártatlan, nem csinált semmit, én ráfogtam a fegyvert, és felszólítottam, hogy induljon a fogdára, de ekkor belépett az ügyeletes tiszt, mi történik itt, kérdezte, mire elismételtem neki, de a haver csak üvöltözött, hogy ő ártatlan, csönd legyen, mondta, és visszakézből szájon csapta, majd letuszkolta a srácot, mert látta, hogy remeg kezem-lábam, mire a fogdából visszaért, már minden bajom volt, mikor újra meglátott, semmi gond, pajtás, semmi cidri, jó fogást csináltál, ezért előléptetés jár, az tuti, de most menj szépen haza, hát én kiszédelegtem az utcára, telefonáltam Gézának, de nem volt otthon, az első kocsmában bevágtam egy deci konyakot, majd leittam magam a sárga földig, hogy ne tudjak magamról semmit, hogy feledjem az iszonyú magányt, a félelmet, hogy talán nem is a haver volt a tettes, de szerencsémre mégis ő volt, a másik meg a nálunk szolgáló rendőr haverja, a harmadik meg egy másik kapitányságon, szintúgy állománybeli. A srác nyolc évet kapott mint értelmi szerző, a két társa ötöt-ötöt, ott voltam a tárgyaláson, az ítélethirdetésen, Piroska szülei úgy néztek rám, mint a vadidegenre, de ennek ellenére kivártam a végét, mert tudni akartam, mit kapnak, az őrnagy, az őrsparancsnok helyettes még gúnyosan meg is kérdezte, szép volt-e a tárgyalás, éreztem hangján a gúnyt, de nem vettem fel, még akkor sem, amikor muszájból a mellemre tűzte később a kitüntetést, szóval nem akartam észrevenni, hogy ez az ember gyűlöl engem, szerettem a munkámat, meg a kollégák is szerettek, becsültek, tudták, hogy reménytelen ügyet oldottam meg, és ez nem semmi teljesítmény, az emberek is szerettek mint rendőr őrvezetőt, hallgattak rám, senki sem kötözködött velem, csak egyetlen egy, az egyik talponállóban, amikor beléptem, felborította az egyik sörös pultot, úgy recsegtek a korsók a földön, mint a kirakatüveg, erre megkérdeztem, papa, van-e pénze, mert lehetett a fickó úgy ötvenéves, de ő azt válaszolta, hogy menjek az anyámba, erre már felhúztam magam, de visszafogtam a haragom, megkértem, próbáljon meg normálisabban viselkedni és megmutatni a személyijét, erre azt mondta, hogy rohadt kádárpribék vagyok, itt az igazolványom, mondta, és a kabátja zsebéből elővett egy köteg százast, a fele kiesett a kezéből, le a földre, mint az őszi falevelek, de az anyád úristenit, ha ilyen jól állsz anyagilag, te naplopó, akkor miért szidod a rendszert, válaszoltam neki, de szerintem meg

198 / 211

sem értette, mit mondtam, mert akkor már a nyakára sújtottam a gumibottal, amitől szép csendesen elterült, mint a krumpliszsák, mire a kiszolgálók felmosták, már rajta volt a bilincs, hát bekísértem az őrsre, ahol kiderült, hogy vasúti főellenőr, nem is alvilági figura, kissé elcsodálkoztam, hogy még az ilyen emberek sem elégedettek a sorsukkal, a fickó azt is mondta, hogy fogunk még találkozni, állok elébe, válaszoltam, de ez a mai napig nem történt meg, pedig már egy éve itt dolgozom a vonaton, de nem akarok a dolgok elébe vágni, szerettem a munkámat, jól éreztem magam, meg voltak velem elégedve, hát titkos jelentéseket kezdtek velem küldözgetni, legalábbis annak véltem, mert megeskettek külön, hogy nem beszélek róla senkinek, többet jártam civilben, mint egyenruhában, két hónap múlva azt mondta az őrsparancsnok, az elhárításhoz, nagyon örültem, mert még nem tudtam, hogy ezzel újabb gondok várnak, mert lekádereztek, a faluban is utánam érdeklődtek, és ott bizony senki nem mondott jót rólam, kiderült, hogy félcigány a származásom, hát újból kezdődtek a nehéz szolgálatok, kitettek egy olyan őrhelyre, ahol egyedül kellett posztolnom napi nyolc órát, három műszakban, ágy is volt a bódéban, szinte ingerelte az embert, hát kezdtem nőket odahívni, egyrészt, hogy el ne aludjak, másrészt meg jólesett a gyengédség, amit kaptam tőlük, a nőkkel persze együtt járt egy kis szíverősítő is, szóval vittem a frontot, míg egyik éjjel meg nem látogatott az őrsparancsnok helyettes, és tetten nem ért bennünket, láttam az arcán a káröröm nyomát, hogy elcsíphetett végre, elkergette a csajt, nekem meg mondta, hogy reméli, tisztában vagyok a következményekkel, igen, válaszoltam, mert tudtam, hogy ezzel eljátszottam a becsületem, le fognak szerelni, de ez még nem következett be, mert a parancsnokom kiállt mellettem, és megúsztam egy figyelmeztetéssel, mondom, láttam az őrnagy arcán a kárörömöt, de azt, hogy mekkora aljasságra képes, elképzelni sem tudtam, csak akkor, amikor már nyakig benne voltam a kellemetlenségben, ugyanis az egyik lányt, aki már járt ott nálam, rábeszélte, állítsa azt, hogy pisztollyal kényszerítettem a szerelemre, a lány meg belement, mert volt valami a füle mögött, és azt őrnagy megígérte, hogy elsimítja az ügyét, ha vállalja a tanúskodást, persze, akkor én nem tudtam, hogy mi történik a hátam mögött, csak azt, hogy behívattak, miután a lány leadta ellenem írásban a feljelentést, az őrnagy, mint a vadállat, nekem ugrott, egy rántással letépte a vállapot, rohadt cigánynak titulált, és én már tudtam, nincs itt értelme a védekezésnek, ez az ember nem az embert, hanem a cigányt látja bennem, és olthatatlan gyűlöletet érez, hát csak hallgattam, meg sem kérdezték, igaz-e vagy sem, amit rámfogtak, de hogy nem volt igaz, azzal valószínűleg mindenki tisztában volt az őrsön, mert nem dugtak zárkába, hanem egyszerűen csak leszereltek, kitettek az utcára, kénytelen voltam munkát keresni, így kerültem ide a vasúthoz, persze előtte még vagy öt helyen dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig, közben meghallottam, hogy az őrnagyot is leszerelték, mert másokkal szemben is voltak túlkapásai, gondoltam, visszamegyek a rendőrségre, de közben megnősültem, és a feleségem úgysem tűrte volna a három műszakos beosztást, hát lemondtam róla, kaptunk a tanácstól lakást, van már egy három és fél éves kislányom, a feleségem úgy jött hozzám, hogy nem tudta a származásom, két gyereket akartunk, mikor a lányom másfél éves lett, és a második gyerekkel három hónapos terhes volt a nejem, kaptam egy levelet a faluból, a tanácstól, hogy az épület állagára való tekintettel felszólítanak, hogy renováljam, vagy mondjak le róla, a nejem erre felfigyelt, szemrehányást tett, hogy a vagyonomról eddig egy szót se szóltam, ragaszkodott hozzá, hogy leutazzon velem, ott aztán megtudott mindent, az önkormányzattal meg közöltem, hogy nincs pénzem a renoválásra, de mivel ott van anyám eltemetve, le sem mondhatok róla, szóval a nejem nem mondta, hogy bántja, amit megtudott, de két hét múlva elkezdte magyarázni, hogy korai még a második gyerek, rosszul állunk még anyagilag, és ebben igazat kellett adjak neki, és hát az anyám házáról már a cserepet is lelopták, a falak már rommá lettek, anyám keresztjét is elvitték, meg a tetőt tartó gerendázatot, az anyám volt szobájában törött volt az ablak, és egy döglött macska bűzlött a sarokban, az asszonyt még a hányinger is elkapta, szóval nem ért már az egész semmit, hát lemondtam róla, kaptam az egészért húszezret, beraktam a bankba, aztán télikabátot vettünk belőle mindhármunknak, szóval nem jött a második gyerek, csak a nézeteltérések, de azok egyre sűrűbben, az asszony egyre türelmetlenebb lett, már arra gondoltam, hogy elválok, de a kislányom olyan kölyök, hogy aki egyszer meglátja, menten megszereti, hát miatta, csak miatta megalkudtam a sorsommal, lenyelem az asszony szavait, mert nagyon türelmes vagyok már, két, három hónapig is kibírom egyfolytában, de ha felgyülemlik bennem a keserűség, hát elmegyek otthonról, és átiszom az éjszakát, sört meg konyakot iszom, sört meg konyakot, sört meg konyakot, de nem tudok berúgni, állandóan csak azon gondolkodom, mit kellene csinálni, hogy jobb legyen, de nem tudok semmi okosat kitalálni, az én életem olyan, mint a vonat, halad a síneken, aztán jönnek a váltók, majd megint sínek, de nincsenek állomások, csak sínek meg váltók, és velem utazik az asszony és a gyerek, lesik a megállókat, és arra várnak, hogy egyszer majd csak megáll ez a cigány vonat, és ők sietve leugranak, mindegy is, hogy állomáson, vagy kint a jelző előtt, várja a feleségem, hogy leugorhassanak, érzem, örül, amikor a váltókra érünk, és automatikusan lassul a tempó, hogy talán most, de leugrani nem mer, mert félti a gyereket, meg talán magát is, mert látja a szememben, hogy elveszejteném őket, ha próbálkozik, hogy megtegye a végzetes lépést, elveszejteném őket, meg magamat is, mert a lányom az enyém, az egyetlen kincsem, akit úgy szeretek, hogy megölném azt, aki elrabolná tőlem.

Madárdal Szeder katalin Az Autonóm írók, művészek sorozat darabja

Szeder Katalin:

Madárdal

Még néha gondolok

199 / 211

rád, röpke ifjuságra, bár arcom s arcod ott csak ráncos, ferde álca.

Álcámban eltemetnek engem s álcádba’ téged. S titokban nyit tavaszt husz esztendőd virága mert az magában élet.

A HÓNAP KÉPE - Eugene Delacroix: A Szabadság vezeti a népet (1830) E. Delacroix A Nagy Francia Forradalom tiszteletére

Delacroix: A Szabadság vezeti a népet (1830) http://upload.wikimedia

.org/wikipedia/commons/a/a7/Eug%C3%A8ne_Delacroix_-_La_libert%C3%A9_guidant_le_peuple.jpg

200 / 211

A szőnyegszövők utcája Szabó László Tibor Közelkeleti történet

Szabó László Tibor

A szőnyegszövők utcája

Korábban egy kisebb folyó csendes hullámai csapdosták a meredek partot. A kiszáradt meder helyén később házak épültek, kialakult a falu főutcája. Az agyagfal azonban - az évszázadok múlásával dacolva - továbbra is fennmaradt, és a szorgalmas iparosok mély üregeket vájtak bele. Szőnyegszövő műhelyek, sötét, de kellemesen hűvös odúk létesültek az egykori partfalban. A modernizáció ütegei ugyan súlyos csapásokat mértek a sok száz, talán több ezer éve kitartó hagyományos munkaeszközök hadrendjére, de mégsem voltak képesek elsöprő győzelmet aratni felettük. Bár az üregekben több szövőszék is hiába várta újraindítását, egy-kettő mégis makacsul kitartott. Idős, szakállas mesterek húzták az orsót rejtő hosszúkás csónakot, s az ősrégi minták sem változtak sokat. A teveszőrből fonott szálak szorgalmasan hizlalták a félkész darabokat. A modern világ csak egy hadállást tudott elfoglalni, pislákoló gyertyák helyett takarékos izzók szórták a fényt a szövőszékek felett. Ali Husszeini nyugodt tempóban dolgozott, nem volt oka a kapkodásra - műhelyében már évek óta halmozódtak az elkészült, de eladhatatlan szőnyegek. Mintha tudatosan kerülték volna műhelyét a vevők, pedig csak takarékosabbak lettek. Igyekeztek minél több pénzt félretenni, féltek valamitől. Talán egy újabb háborútól, vagy állandósuló zavargásoktól, ki tudja, mitől? Ha a külföldi turisták nem lennének… -

Szálem alejkum! Hogy szolgál az egészséged?

-

Köszönöm, elfogadhatóan.

Marteza alakja az egész ajtókeretet betöltötte. Lassan indult el az agyagba vájt lépcsőkön. Ha szabadnapos volt, mindig meglátogatta barátját, Alit. Gyerekkoruk óta ismerték egymást. Gyors pillantást vetett az egyik szövőszéken halmozódó szőnyegek felé. -

Van mit enned?

-

Van még egy kevés bab meg lencse, minden nap kapok friss paradicsomot.

-

Mit csinál a fiad a városban?

- Nem tudom. Ma már minden fiatal ott keresi a szerencséjét. Egyik sem akarja folytatni azt a munkát, ami mindig is apáról fiúra szállt, amióta csak itt élünk. -

Ilyenek.

- Nézz a szövőszékekre! Milyen élet volt itt korábban! Hajnalban kezdtük a munkát és csak naplemente után mentünk el egy kicsit teázni, meg hallgatni a természet énekét. Hosszú hallgatás következett. Marteza felügyelő volt a már régen elhagyott, de düledező falai ellenére még ma is lenyűgöző látványt nyújtó karavánszeráj udvarán. Valamennyi turista busz megállt itt, a jövevények hangoskodása és a fényképezőgépek kattogtatása gyakran zavarta meg a hely szellemét. A torzonborz, szakállas Marteza hősiesen állta az ostromot. Jóllehet modern szabású, bár erősen kopott inge és nadrágja nem éppen Ali Babára, vagy a negyven rabló valamelyikére emlékeztetett, hajzata, férfias arcvonásai mégis lenyűgözték az európai hölgyeket. A kezébe nyomott borravalók rövidesen a jómódú falusiak körébe emelték az idősödő férfit. Mégsem volt boldog, valami szomorú egykedvűség és érdektelenség ült az arcán. Ali tudta az okát. Marteza fia az iraki-iráni háborúban az egyik gáztámadás során súlyos sérüléseket szenvedett. A központi idegrendszerét támadta meg az ideggáz, rövidesen rokkanttá nyilvánították, hazakerült. - És a te fiad? - Egész nap ül a televízió előtt, de semmi sem érdekli. Rövid ideig sem képes koncentrálni – mindegy neki, hogy milyen műsor megy. - Allah igazságos! Megbűnhődött Szaddam Husszein, a sajátjai akasztották fel!

201 / 211

A közeledő zaj néhány pillanaton belül szinte hangorkánná vált, amikor a turistacsoport a vályog odúból kialakított műhelybe bezúdult. A vakuk egyre szaporább villanásai jelezték, hogy a látogatók különleges zsákmányra leltek. Az idegenvezető - hangját felemelve - rövid értekezésbe kezdett a hagyományok ápolásának fontosságáról. Felbolydult méhkassá változott az üreg, Ali újra és újra bemutatta a tökéletes szálvezetés művészetét, és nem sokára már úgy érezte, mintha a levegőben lebegne. A turisták egymás kezéből tépték ki a korábban összegyűlt és eladhatatlan szőnyegeket. Fülsiketítő kiabálással licitáltak egymásra, az árak pedig elképzelhetetlen magasságokba szöktek. Vezetőjük karba tett kézzel, bölcs mosollyal nézte a tülekedést. A dollár és az euró bankjegyek hatalmas kupacokban tornyosultak a szövőszéken kifeszített félig kész munkadarabon, és mindenki ujjongott, aki képes volt egy kisebb-nagyobb remekművet megkaparintani. A fürgébbeknek sikerült némi erőfeszítéssel a megvásárolt szőnyegekre felkapaszkodniuk, és gyorsan kirepültek a szűk ajtón. A tülekedés nem ismert határokat, a gyengébbeket letaposták, az áru nélkül maradottak meg kétségbeesetten követelték a nem létező raktár felnyitását. Egyesek perrel fenyegetőztek, amennyiben eredmény nélkül kell hazatérniük.

És ekkor egy erős, rekedtes hang süvített át a tömegen: - Ali Husszeini! Velem kell jönnöd! Ma reggel egy holttestet találtak a városban. Az elöljáró azt mondja, hogy a te fiad. Azonosítanod kell!

202 / 211

SPECIÁLIS anyaok Kezdolap

Tartalom Impresszum Hírlevél

Impresszum

Impresszum VILÁGSZABADSÁG Kultúrális, társadalomelméleti, politikai, művészeti hír - és vitafórum Szerkesztő bizottság: Barabás György Bedő János Bócz Ferenc Hirscher Tamás dr. Jakócs Dániel főszerkesztő Jóny Iván

WEB mester, technikai közremüködő: Fogler Tibor

203 / 211

A kiadvány szerkesztett részében olyan írásokat közlünk melynek tartalmával a szerkesztőség legalább 51% -ban egyetért, a szerkesztőség különvéleményét, részben eltérő álláspontját ilyen esetekben nem mindig jelezzük Az olvasó vélemények rovatba a szerkesztők álláspontjától jelentősen eltérő írásoknak is helyt adunk, indokolt esetben jelezve eltérő álláspontunkat. A szellemiségünktől nagyon távol álló, általunk károsnak tartott bejegyzéseket (személyeskedő durva hangnem, rasszizmus, fasizmus egyéb a dolgozó nép érdekeit sértő tartalom) itt sem közlünk. Mindazonáltal ebben a rovatban található szövegek olvasóink véleményét tükrözik, azokkal a szerkesztők nem minden esetben értenek egyet, felelőséget az itt lévő tartalomért nem vállalnak. E-mail cím: [email protected]

MEBAL

204 / 211

Tudomány Árvizek és vízlépcsők dr. techn. Héjjas István, okl. gépészmérnök, irányítástechnikai szakmérnök A magyar vízügyi szakma helyzete

dr. techn. Héjjas István, okl. gépészmérnök, irányítástechnikai szakmérnök:

Árvizek és vízlépcsők

A közelmúltban egy árvízi helyzettel foglalkozó tudományos tanácskozáson egy aranydiplomás idős mérnök arról beszélt, hogy az árvízből az emberi szakszerűtlenség csinál igazi katasztrófát. Amikor például a TV-ben látta, hogyan magasítják homokzsákokkal a gátat, nem akart hinni a szemének. A műanyag homokzsákok ugyanis a nedvesség hatására egymáson elcsúsznak. Ámde hagyományos homokzsákok esetén is átszakadt volna a gát, mivel a homokzsákokat szakszerűtlenül dobálták le, egyfajta „ahogy esik úgy puffan” módszerrel, mivel nem akadt közöttük olyan szakember, aki tudta volna, hogyan kell gátat magasítani. A Horthy rendszer idején világhírű árvízvédelmi, vízgazdálkodási, vízépítő mérnökök éltek az országban, akiktől Amerikából is kértek szakvéleményt, de hasonló volt a szakmai színvonal a Kádár rendszer idején is. A helyzet a rendszerváltáskor változott meg, amikor a Nagymarosi vízlépcső visszabontása után a vízügyi szakembereket kezdték úgy kezelni, mintha leprások lennének. A jól képzett szakemberek ekkor külföldre távoztak, az egyetemeken pedig a szakképzés leépült, mivel alig akad hallgató, aki ilyen közutálatnak kitett szakmát választ. Így azután a Bős-Nagymaros projekttel nemcsak a gyereket öntöttük ki a fürdővízzel együtt, de utánuk dobtuk a fürdőkádat is. A nagymarosi vízlépcső visszabontása után az osztrák vállalkozó a megmaradt szerkezeti elemek, vízturbinák és műszaki berendezések felhasználásával Bécs Freudenau nevű külvárosában megépítette a vízlépcső ausztriai változatát, amint a kép mutatja: A háttérben Bécs belvárosa látható, mivel a duzzasztómű olyan közel van a város központjához, mintha Budapesten a Lágymányosi Híd helyén építenénk fel egy hasonló vízlépcsőt. A képről az is kivehető, hogy belvárosban a megszokotthoz képest most sem áll magasabban a víz. A duzzasztó fő funkciója ugyanis a víz visszatartása, hogy a víz szintje aszály idején se süllyedjen le annyira, hogy korlátozni kelljen a hajóforgalmat és a vízfogyasztást. Ha pedig árhullám közeledik, megfelelő vízmennyiség tovább engedésével napokkal korábban leapasztják a vizet, és helyet csinálnak a közeledő víztömegnek, így az nem árasztja el minden évben a rakpartokat, a villamos síneket és a közlekedési útvonalakat, amint az lenni szokott Budapesten. Ausztriában az árvízvédelemben és a kár elhárításban jelentős szerepet kapnak az összehangoltan működtetett duzzasztóművek, amelyek normális körülmények esetén víztározókként működnek, amelyekben cserélődik a víz, és a minősége nem romlik, nem posványosodik úgy, mint Magyarországon az árvízi vésztározókban, ahonnan az árvíz levonulása után tonna számra kell összegyűjteni a haltetemeket. Egy esetleges ipari szennyeződés esetén pedig legalább az iszapos üledék fenn tud akadni az első vízlépcsőn, és onnan könnyebb eltávolítani. Ausztriában a beruházás megkezdése előtt népszavazást tartottak, és a lakosság a tisztább víz, a biztonságosabb árvízvédelem, és az olcsóbb villanyáram reményében 72% elsöprő többséggel megszavazta a létesítményt. Magyarországon a nagymarosi vízlépcsőt és vízerőművet Dunaszaurusz néven emlegették, ámde ez túlzás, mivel ha a méretét és az erőmű teljesítményét összehasonlítjuk a világ legnagyobb hasonló létesítményeivel, ezek úgy aránylanak egymáshoz, mint egy kutyaól az Esztergomi Bazilikához. Bár a vízlépcsőhöz tartozó villamos erőmű teljesítménye nem túl jelentős, de azért ezt a villamos energiát ma Magyarországon gázmotorokkal állítják elő évenként kb. 250 millió köbméter import földgáz elégetésével. Érdemes szót ejteni egy másik hazai vízlépcsőről is, amely bár megépült, de a környezetvédők tiltakozása miatt nem lett üzembe helyezve. Ez pedig a Dunakiliti duzzasztómű és vízlépcső, amelynek a képe itt látható. Dunakiliti duzzasztó Ez lett volna a szlovák-magyar határ magyar oldalán az a bizonyos „vízcsap”, amellyel szabályozni lehetett volna, hogy mennyi víz kerüljön a régi Duna mederbe, és mennyi víz menjen tovább a Bős/Gabcsikovó erőmű felé. Mivel a vízlépcső nem lett üzembe helyezve, a szlovákok a saját területükön Dunacsúnynál megépítettek egy másik duzzasztóművet, és ezzel a Duna vízmegosztásának szabályozása átkerült szlovák területre. Így azután alkudozások tárgya, hogy mennyi vizet engednek át hozzánk a régi Duna meder vízpótlására, ahol néha túl sok a víz, máskor meg túl kevés. Az eredmény a régi Duna meder, a kis Duna ág, és a Szigetköz ökológiai károsodása.

205 / 211

Valóban, nemcsak a gyereket öntöttük ki a fürdővízzel együtt, de utánuk dobtuk a fürdőkádat is.

Lenin: Marx Károly életrajz Jakócs Dániel Lenin 1914-ben a Granat lexikon részére és annak kérésére részletes cikket írt Marx életéről és elméletéről. Mivel ez a cikk a széles olvasó közönség számára készült nem tartalmaz elméleti vitákat és ezért kitűnően alkalmas arra , hogy az aki semmit nem tud Marx tevékenységéről, megszerezze a legfontosabb információt. A cikk 1915-ben jelent meg a lexikon 28. kötetében.

Lenin 1914-ben a Granat lexikon részére és annak kérésére részletes cikket írt Marx életéről és elméletéről. Mivel ez a cikk a széles olvasó közönség számára készült nem tartalmaz elméleti vitákat és ezért kitűnően alkalmas arra , hogy az aki semmit nem tud Marx tevékenységéről, megszerezze a legfontosabb információt. A cikk 1915-ben jelent meg a lexikon 28. kötetében. A Granat lexikon az egyik legnagyobb orosz lexikon , az első kötet még az 1890-es évek elején jelent meg és a kiadás folytatódott a forradalom után. Összesen 58 kötet jelent meg , nem számítva a kiegészítő köteteket. A lexikon kiadásában Oroszország legnagyobb tudósai vettek részt. Ha figyelembe vesszük, hogy a 28. kötet 1915-ben jelent meg , akkor a kötetek nagyobbik fele még 1917 előtt látott napvilágot. Oroszországi kutatásaim során én is gyakran használtam ezt a lexikont. Magam és mások tapasztalatai alapján bátran javaslom , hogy az ismerkedést Marxszal Lenin fenti cikkével kezdjék el. Ehhez még csak azt kell hozzátenni, hogy a legjobb lexikon cikk sem helyettesítheti magának a szerzőnek a műveit. Jó olvasást.

Az írás "doc" fájlként tölthető le ha ide kattint.

Jakócs Dániel

L. N. TOLSZTOJ ÉS A MAGYAR KULTÚRA Dr. Jakócs Dániel Lev Tolsztoj ismeretei magyarokról

L. N. TOLSZTOJ ÉS A MAGYAR KULTÚRA

1908-ban a Magyar Hírlap szerkesztősége felkérte Tolsztojt, hogy írja meg, mi a véleménye Magyarországról, a magyar művészetről, iparról, társadalmi életről és politikáról. A levél borítékjára Tolsztoj a következőt jegyezte fel: „Számomra Magyarország nincs. A magyarok vallásos világnézetéről semmit sem tudok és szeretnék tudni.”1 Ezek után reménytelennek látszik bármit is írni arról, hogy mit tudott L. Tolsztoj Magyarországról és a magyar kultúráról. Tolsztoj összes műveinek kritikai kiadása azonban mást bizonyít. Azt, hogy Tolsztojnak voltak bizonyos ismeretei Magyarországról és a magyar kultúráról, de ezeket az ismereteket nem tartotta elegendőnek ahhoz, hogy Magyarországról és kultúrájáról nyilatkozzék. Cikkemben szinte mindenütt csak Tolsztoj műveiből, leveleiből, naplóiból indultam ki, az ellenőrizhetetlen visszaemlékezéseket a lehetőség szerint tudatosan kerültem. Tartózkodásom okát egy példával szeretném illusztrálni. A magyar nyelvű szakirodalomban visszaemlékezések alapján tényként említik, hogy Tolsztoj Makoviczky Dušánt saját képviselőjének tartotta Magyarországon.2 Érdekes azonban, hogy mit ír erről maga Tolsztoj. Naplójának 1897. december 2-án keltezett feljegyzésében a következőket olvashatjuk: „Beszélgettem Dušánnal. Azt mondta, mivel ő akaratlanul az én képviselőm lett Magyarországon, hogyan kell neki cselekednie… - Erre a kérdésre Tolsztoj ezt válaszolta: Semmilyen tolsztojánizmus, semmilyen saját tanításom nem volt és nincs, az igazságnak csak egy örök, …az evangéliumokban világosan kifejezett tanítása van… És amikor az ember megértette ezt a tanítást, akkor ő az Istennel szabadon közvetlen kapcsolatba lép, és kérdeznie senkitől semmit sem kell neki.”3 Ebből az idézetből is világosan látszik, hogy Tolsztoj – legalábbis 1897-ben – elvi megfontolásból sem Dušán Markoviczkyt, sem mást nem tartott sem Magyarországon, sem máshol saját képviselőjének. Elképzelhető, hogy Tolsztoj véleménye a későbbiekben megváltozott, és Dušán Makoviczkyt mégis saját képviselőjének tartotta Magyarországon. Ezt azonban hitelt érdemlően csak Tolsztoj írásban fennmaradt munkájából lehet bizonyítani. Annál is inkább, mert a fenti idézet is azt bizonyítja, hogy D. Makoviczky maga hajlott arra, ha csak szerény tanítványként is, hogy magát Tolsztoj magyarországi képviselőjének tekintse. A következőkben L. Tolsztoj és D. Makoviczky

206 / 211

kapcsolatával foglalkozni nem fogok, mert ezt a kérdést lényegileg Váradi-Sternberg János feldolgozta,4 másrészt, mert szorosabb értelemben D. Makoviczky a szlovák kultúra része. Mivel azonban Tolsztoj korában a magyar és szlovák nép sorsát, történelmét, életét és ebből adódóan kultúráját egymástól elszakítani nem lehet, így Makoviczky az egész akkori Magyarország életéről adhatott és adott Tolsztoj érdeklődésének megfelelően hasznos információt. Makoviczky, amint azt Váradi-Sternberg János már említett művében megírta, Tolsztoj többször kifejezett óhajának megfelelően a magyarországi nazarénusokkal foglalkozott. A magyarországi nazarénusokról Tolsztoj még Makoviczkyval történt megismerkedése előtt, 1887-ben tudott.5 Ezenkívül Schmitt Jenő Henriktől szintén kapott Tolsztoj Magyarországról információt, de az az információ szintén egyoldalúan csak vallási és világnézeti kérdésekre korlátozódott. Schmitt Jenő Henrik és L. Tolsztoj kapcsolatát Váradi-Sternberg János szintén részletesen ismertette, és ezért Tolsztoj és Schmitt levelezését csak annyiban érintem, amennyiben ez Magyarországra általában is vonatkozik. Schmitt Jenő Henrik sajtóperével kapcsolatban Tolsztoj 1897. június 17-én kelt levelében Magyarországról is nyilatkozott: „Kedves Barátom! Számomra nagy öröm volt, hogy megkaptam és elolvastam az ön levelét és azt az újságot, amelyben ismertetik az ön perét. Nem vártam, hogy az ön beszéde után felmentsék önt. (Tolsztoj Schmitt Jenő Henriknek a bírósági tárgyaláson elmondott beszédére utal.) Egy vonatkozásban ez tényleg – ahogy ön mondja – az idők jele, hogy az idő eljött, de, ha másik oldalról nézzük meg, akkor csodálkozva és szomorúan kell tudnunk azt, hogy egy olyan államban, mint Magyarország, ahol önnek minden lehetősége megvan eszméit terjeszteni, mégis olyan kevés követője van…”6 Amint látjuk, Tolsztoj várakozásait meghaladta az a viszonylag széles sajtószabadság, amit az akkori magyar liberalizmus biztosított. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Tolsztoj ne látta volna jól a magyar vagy akár a magyarnál sokkal következetesebb angol liberalizmus korlátait, de azt jelenti, hogy képet kapott az akkori magyar sajtószabadság mértékéről. Másrészt látva azt, hogy Schmittnek az ő eszméihez közeli nézetei a szabad terjesztés ellenére sem értek el komoly sikert, a sikertelenség okát mélyebben kezdte keresni Oroszországban is. Mindebből természetesen nem következik, hogy Tolsztoj közvetve akár Schmittnek, akár saját eszméinek bukását ismerte volna el, mint ahogy azt Váradi-Sternberg állítja említett művében. Ezt bizonyítja a levél folytatása, ahol a sikertelenségért egyrészt a hivatalos vallásokat, másrészt a szocialista elmélet materializmusát okolja. Tolsztoj úgy vélte, hogy Magyarországon nagyobb sajtószabadság van, mint a császári Németországban. Ezek után érdekes, hogy Tolsztoj azt hitte, hogy a dualizmus rendszere csak a durva erőszakon, Magyarország elnyomásán nyugszik. „Jelenleg Ausztria hatalma kiterjed Magyarországra, Bohémiára, Galíciára, az angol kormányé Írországra, Kanadára, Ausztráliára, Egyiptomra és még sok másra, az orosz kormányé Lengyelországra, Grúziára stb. – írta 1905-ben. – De holnap ez a hatalom megszűnhet. Az egyetlen erő, amely összefogja mindezeket az Oroszországokat, Ausztriákat, Britanniákat, Franciaországokat, a hatalom. A hatalom pedig az emberek műve, akik értelmes természetükkel és a Krisztus által feltárt szabadság törvényével ellentétben olyan embereknek engedelmeskednek, akik tőlük erőszakos, gonosz cselekedeteket követelnek.”7 Hogy ez a gondolat nem múló hangulat hatására keletkezett, azt az a tény is bizonyítja, hogy 1906-ban a naplójában szinte szó szerint megismétli.8 Tolsztoj nem vette észre azokat a gazdasági viszonyokat, amelyek 1867 után Ausztriát és Magyarországot összekapcsolták, nem látta, hogy a dualizmus az osztrák és a magyar uralkodó osztályok kompromisszuma és szövetsége volt. Ez Tolsztoj gondolkodásmódjával magyarázható, ő csak filozófiai, erkölcsi, vallási és politikai kategóriákban gondolkodott, és az ezeket mozgató gazdasági viszonyokat nem látta, így Magyarország esetében sem vehette észre azokat. Így nem maradt más hátra, mint a puszta erőszak feltételezése. Ezt erősítette még az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverésének az emlékezete. I. Miklós cárt jellemezve erről ezt írja: „Katonák százezrei pusztultak el az értelmetlen dresszírozás miatt a gyakorlatokon, szemléken és a még értelmetlenebb kegyetlen háborúkban Lengyelországban, Magyarországon, a Kaukázusban olyan emberek ellen, akik saját szabadságukat védték. És mindezt ennek az egy embernek a parancsára cselekedték.”9 Majd lejjebb így folytatja: „...Ő, kétségtelenül ő volt a bűnös mindezért.”10 Amint látjuk, a szabadságharc leveréséért, a lengyelek és a kaukázusi népek elnyomásáért egyedül I. Miklós cárt teszi felelőssé. Bár az említett történelmi események okai sokkal bonyolultabbak voltak, kétségtelen tény, hogy I. Miklós cár felelőssége nagy volt a szabadságharc leverésében, és számunkra most nem az események okainak a feltárása a fontos (azt elvégezte a történettudomány), hanem az egyértelmű rokonszenv, amelyet Tolsztoj a lengyel és a kaukázusi népek mellett a magyar szabadságharc iránt is kinyilvánított. Másrészt azt is világosan látta Tolsztoj, hogy az elnyomott népek mellett az orosz cárizmusnak maguk az orosz katonák is áldozatai voltak még békében is. A cárizmus a népek közös ellensége volt. Mint minden erőszak és háború ellenzője, Tolsztoj folyamatosan figyelemmel kísérte a katonai szolgálat megtagadását Ausztriában, Magyarországon, Szerbiában, Bulgáriában és természetesen saját hazájában.11 Mély rokonszenvvel figyelte azoknak a parasztoknak és értelmiségieknek bátor magatartását és személyes sorsát, akik meggyőződésből megtagadták a katonai szolgálatot. Tudjuk, hogy Tolsztoj elképzelése a háborúk kiküszöbölésére utópisztikus volt, hogy nem a katonai szolgálat megtagadása a megoldás, de azt is figyelembe kell venni, hogy Tolsztoj mindezt a századfordulón írta, akkor, amikor Európa imperialista hatalmai egy olyan háborúba készültek küldeni Európa népeit, amelyik igazságtalan volt mindkét oldalon, függetlenül attól, hogy ki kezdte. Tolsztojnak az ilyen vonatkozású feljegyzései ma már emberi dokumentumok arról, hogy Magyarország, Ausztria, Szerbia, Bulgária és Oroszország dolgozó emberei az első világháború előtt nem akartak egymás gyilkosai lenni. És egyben emberi dokumentumok arról is, hogy a legbátrabbak inkább vállalták a börtönt és az üldöztetést, mintsem hogy gyilkossá váljanak. Magyarország történelmével kapcsolatos kérdések után kell megemlíteni azt a tényt, hogy Kossuthról tudott, és érdekelte tevékenysége. Erről írt a korabeli magyar sajtó is, és mivel Tolsztoj egyik sajátos művében erről van bizonyíték is. a korabeli sajtó információját hitelesnek fogadhatjuk el.12 Kossuthról valószínűleg már Gercentől értesülhetett. Gercen és Kossuth jó kapcsolatban voltak egymással, és ismerték egymás tevékenységét.13 Tolsztojnak az egész orosz irodalomból az egyik legkedveltebb írója Gercen volt.14 Alig van olyan író, akinek akkora hatása lett volna Tolsztojra, mint Gercennek. 1861-ben Londonban Tolsztoj és Gercen személyesen is találkoztak. Tolsztoj összes művei alapján bizonyítható, hogy jól ismerte Gercennek az „Emlékezések és elmélkedések” című művét, amelyben a szerző részletesen és rokonszenvvel írt Kossuthról és tevékenységéről. Így feltételezhetjük, hogy Gercen hatására 1861 után Tolsztojnál vissza-visszatért az érdeklődés Kossuth személye és tevékenysége iránt. Ez annál is inkább valószínű, mert Gercen eszméinek hatása Tolsztoj életművében 1880 után még erősebb lett. Talán nem véletlen, hogy az egyetlen Kossuth-idézet, amelyik Tolsztoj összes műveiben megtalálható, az 1905-ben befejezett „Mindennapra” című művében van. Ez a munka szerkezeti szempontból Tolsztoj egyik legérdekesebb alkotása. Amint a mű címe is mutatja, az év minden egyes napjára beosztott több, hosszabb-rövidebb idézetből áll. Minden egyes nap anyaga gondolati egységet alkot. A napi olvasmányokon kívül vannak heti és havi olvasmányok is. A mű anyagának nagyobbik részét Tolsztoj legkedveltebb olvasmányaiból, illetve szerzőitől vette, de bizonyos részét maga írta. Csak olyan gondolatot idézett, amelyikkel egyetértett. A nem orosz nyelvű szövegek fordításakor nem szó szerinti fordításra törekedett, hanem a gondolatok átadására. Ezért, ha úgy látta, hogy az eredeti szöveg túl terjengős, az általa feleslegesnek ítélt szavakat vagy mondatot kihagyta. Néhány ritka esetben, amikor úgy látta, hogy az eredeti szöveg szerzője nem elég pontosan fejezte ki gondolatát, egyes szavakat más szavakkal helyettesített.15 Így keletkezett egy olyan alkotás, amelynek részeit ugyan más-más szerzők írták, egészében azonban mégis Tolsztoj alkotása. Ebbe a sajátos műbe idézte Tolsztoj Kossuth következő gondolatát a november 29-re szánt olvasmányban: „Az emberi nyelv

207 / 211

megfelelő eszköz az emberi észben keletkező gondolatok átadására, de az őszinte és mély érzelmek területén a nyelv csak gyenge fordító.”16 Talán meglepő számunkra, hogy Tolsztoj Kossuthtól pont egy esztétikai gondolatot idézett, s mi több, egy alapvetően etikai jellegű műben, de Tolsztoj szempontjából ez teljesen érthető. Kossuthnak ez a gondolata egyben a tolsztoji esztétika egyik sarkköve. Tolsztoj a „Mi a művészet?” című esztétikai munkájában többször kifejtette azt a tételét, hogy a nyelv az emberi gondolatok kifejezésének az eszköze, míg az érzelmek kifejezésére és átadására a művészet szolgál. Az érzelmek kifejezését a művészet bizonyos jelek segítségével éri el, ilyen jel lehet a szavak segítségével átadott kép is, de nem a szó önmagában, hanem a szavak kifejezte kép.17 Ennek az alapvető esztétikai tételének a megerősítését látta Tolsztoj Kossuth fenti gondolatában, és valószínűleg ezért idézte. Tolsztoj „Mindennapra” című műve megjelent magyarul is. Talán az a legmeglepőbb, hogy a november 29-i részből pont Kossuth gondolata hiányzik a magyar fordításban. Ezt a tényt nem feladatom megmagyarázni. A magyar fordítás nem a végső orosz változat, hanem a német fordítás alapján készült, amelyik még Tolsztoj életében jelent meg, és nagyjából az orosz eredetivel egy időben. A munkát németre Škarván Albert szlovák orvos, Tolsztoj barátja fordította, feltehetően az első kézirat alapján külföldön. Tolsztoj azonban később is változtatott a szövegen, új részeket tett be, másokat kihagyott, és lehet, hogy ezzel magyarázható, hogy a németből készült magyar fordításban hiányzik Kossuth, míg az orosz kritikai kiadásban szerepel. Az eddig felsorolt tények mind Tolsztoj kései korszakából valók. De Tolsztoj ismeretsége a XIX. századi magyar és egyben európai kultúra egyik legnagyobb alakjával, Liszttel, már sokkal korábban kezdődött. Az Önéletrajzi Trilógia harmadik kötetében a következőt olvashatjuk: „De nemsokára rájöttem, hogy nem tudok megbirkózni Liszttel és Kalkbrennerrel, és beláttam, hogy Katyenkát sem tudom utolérni.”18 Ez a mondat így önmagában keveset mond, csak azt a tényt bizonyítja, hogy a fiatal Tolsztoj már ismerte Lisztet, és megpróbálta játszani, de zenei képességeit meghaladta. Ha azonban Tolsztoj későbbi, Lisztről írt megnyilatkozásait ezzel az ifjúkori kísérlettel és sikertelenséggel összefüggésben vizsgáljuk, akkor érthetőbbé válik azok elutasító jellege. Tolsztoj egészen az élete végéig személyes kapcsolatban állt Liszt orosz tanítványaival és ismerőseivel. Például Sz. A, Racsinszkij professzor, aki 1861 telén találkozott gyakran Liszttel19, vagy a Rosztopcsin család, akiknél Liszt is megfordult.20 W. Helbig német archeológus orosz feleségével, szül. N. D. Sahovszkajával az 1890-es évek elején többször voltak Tolsztoj vendégei. N. D. Sahovszkaja Liszt tanítványa volt.21 A Helbig család szalonjában megfordult Liszt, Turgenyev, Csajkovszkij.22 Tolsztoj egyik jó barátjának, L. D. Uruszovnak a lánya, Maria Uruszova szintén Liszt tanítványa volt. Maria Uruszovát Tolsztoj különösen kedvelte.23 Liszt zenéjét és tevékenységét a XIX. század második felében nagyon jól ismerte egész Oroszország zenekedvelő tábora. Ezek után meglepő, hogy Tolsztoj élesen elutasította Liszt zenéjét, mint a gazdag uralkodó osztályok művészetét. „Ebbe a kategóriába (a gazdag és a mihaszna emberek művészete) tartozik korunknak csaknem egész kamara- és operamuzsikája, Beethovené, Schumanné, Liszté, Wagneré, mert tartalmát tekintve az ő zeneműveikben kifejezett érzelmek csak azok számára érthetők, akik kinevelték magukban azt a beteges idegizgalmat, amelyet ez a mesterséges és rendkívül bonyolult zene idéz elő.”24 Lényegileg ugyanezt a vádat még legalább vagy hatszor megismétli Liszttel kapcsolatban. A vád lényege, amint az idézetből is látható, hogy Liszt szándékosan olyan bonyolult zenét alkotott több nagy kortársával együtt, amelyet a nép nem érthet meg, és hogy ez a bonyolultság tartalmi szempontból nem indokolt. Nem hiszem, hogy ennek a vádnak igazságtalan voltát bizonyítani kellene. Igaz, hogy Liszt gazdag életművének nem minden alkotása egyformán érthető. De Liszt tudatosan törekedett a népzene tanulmányozására, tudatosan törekedett tanulni a népművészettől és a népművészeti hagyományokat saját művészetében integrálni. Ezt minden nemzeti elfogultság nélkül mondhatjuk, ezt erősíti meg Liszt szovjet monográfusa, J. I. Milstejn is.25 Annál is inkább félreértésnek kell tartanunk Tolsztoj elfogult véleményét Liszttel szemben, mert mindkettőjük világnézetében fontos szerepe volt a francia utopikus szocializmusnak, és mindketten tisztelték Félicité de Lamennais abbét. Liszt viszonya Lamennais-hez élete folyamán változott, de sohasem fordult szembe vele.26 Tolsztoj annyira becsülte Lamennais-t, hogy a „Mindennapra” című művében rövid fejezetben megírta Lamennais életrajzát.27 Tolsztoj Lamennais-életrajzában az abbé öregkori nézeteit értékeli a legtöbbre, Liszt pedig épp akkor ismerkedett meg és beszélgetett Lamennais-vel, amikor már az öreg volt. Nem valószínű, hogy lett volna ennek az eretnek katolikus papnak több zseniális tisztelője, mint Liszt és Tolsztoj. Minden különbség ellenére Liszt és Tolsztoj esztétikai nézeteiben (és világnézetében) kimutathatók érintkezési pontok. A legfontosabbról, a népművészet feltétlen tiszteletéről már beszéltünk. Ezért Tolsztoj elutasítását csak félreértésnek tarthatjuk, és következőképp magyarázhatjuk: Már a fiatalkori sikertelensége kialakította Tolsztojban azt az elképzelést, hogy Liszt művei túl bonyolultak. Ezt a nézetét később megerősítette az a tény, hogy Liszt játékában saját kora elsősorban a virtuozitást értékelte, és ezt Tolsztoj átvitte Liszt alkotásaira is. Végül Lisztnek azok a tanítványai, akik Tolsztoj környezetéhez tartoztak mind a felső rétegekből származtak, különben éppúgy, mint maga Tolsztoj. Ezek a tényezők együtt vezethettek Tolsztojnál Liszt elutasítására. De ez az elutasítás nem volt teljes és végleges. 1910-ben, pár hónappal a halála előtt Tolsztoj a következő szavakat jegyezte fel naplójában: „Este Goldenvejzer. Szégyenemre hat rám a játék.”28 A kritikai kiadás jegyzeteiből tudjuk, hogy aznap este Goldenvejzer Szkrjabint, Arenszkijt, Lisztet és Chopint játszott. Így Vörösmarty szép és archaikus kifejezésével élve „hírhedett zenésze a világnak” mégis győzött Tolsztoj öreg korában, ha belső ellenállás ellenére is. Ez a győzelem természetesen nem csak Liszté volt, hanem Szkrjabiné is többek között, de Szkrjabin saját magát is bizonyos fokig Liszt követőjének tartotta. Ez a Tolsztojra jellemzően őszinte, saját korábbi nézetének belső kudarcát beismerő naplófeljegyzés volt a nagy író utolsó Liszttel kapcsolatos megnyilatkozása. Liszt művészetéhez való viszonyától függetlenül Tolsztoj nagyon szerette a magyar népzene fejlődésének azt a korszakát, amit a csárdás fémjelez, és amit akkor egész Európa a magyar népzenével azonosított. A magyar csárdást többször említi elismeréssel.29 Végül a magyar festészetről írhatunk még pár sort. Hogy mit tudott a magyar festészetről, pontosan nem lehet kideríteni. Valószínűleg nagyon keveset, illetve csak annyit, amennyit alább bizonyítani fogok. Tolsztoj a festészet iránt intenzíven érdeklődött, de az érdeklődés külföldi útjai után, az 1870-es években erősödött fel, és így a kortárs művészek közül legtöbbször az orosz festőkről nyilatkozott. Ismerte Millet-t, és ismerte Munkácsyt is. Tolsztoj Csertkovval együtt egy reprodukciósorozatot akart kiadni a nép számára. Csertkov ebbe a sorozatba javasolta Munkácsy „Krisztus Pilátus előtt” című képét. Erre a javaslatra válaszolta Tolsztoj: „Pilátus előtt – gyönyörű, de ezek a képek akadályokba ütköznek.”30 Tolsztoj a cenzúrára gondolt és nem alaptalanul, mert a cenzúra tényleg nem engedélyezte a Munkácsy-reprodukció kiadását. Tolsztoj jól ismerte Antakolszkijnak, Munkácsy orosz szobrász ismerősének az alkotásait, de ma már bizonyosan kideríteni, hogy kitől szerzett tudomást Munkácsyról, és mennyire ismerte, valószínűleg nem lehet. Azt azonban teljesen logikusnak tarthatjuk, hogy Tolsztojnak tetszett Munkácsy fent említett képe. Munkácsy Krisztus-ábrázolását Tolsztoj saját felfogásához érezte közelinek. Tolsztoj szerint Krisztus nem megváltó volt, aki elvette a világ bűneit, és nem isten fia, hanem mártír, akit az igazságért, helyes nézeteiért öltek meg. Ezt az értelmezést látta realizálva Tolsztoj Munkácsy képén is.

208 / 211

Összegezve az elmondottakat, a következőt lehet megállapítani: Tolsztoj ismerte Kossuth, Liszt, Munkácsy tevékenységének legalább bizonyos részét, és voltak ismeretei a magyar népzenéről is. Közvetlen ismerősei között voltak az orosz kultúra olyan jelentős alakjai, akik személyesen ismerték Kossuthot és Lisztet, és jól ismerték tevékenységüket. Tolsztoj érdeklődése a magyar kultúra és Magyarország iránt már az 1860-as években kialakulhatott, és ez az érdeklődés nem szűnt meg élete végéig, hiszen maga Makoviczky is Tolsztoj kérésére ismerkedett meg mélyebben még a magyar nazarénusok nézeteivel is. Ugyanakkor több tényező mellett valószínűleg a legfőbb oka annak, hogy a magyar kultúrát Tolsztoj nem ismerte meg mélyebben, az volt, hogy nem volt rá elég ideje. Hiszen Tolsztoj komolyan tanulmányozta az ázsiai kultúrákat is. Kilencvenkötetnyi hagyatékából csak a levelezése több, mint sok író teljes életműve. Tolsztoj érdeklődése az 1880-as évek után egyre inkább az etikai, vallási és esztétikai elméletek felé fordult, és ezeken a területeken a magyar kultúra hagyományai nem a legerősebbek. De volt magyar reformáció is, és Tolsztoj ebben az időben fokozottan érdeklődött a reformáció unitárius szárnya iránt. Magyarország pedig az unitáriusok utolsó erőssége volt. A magyar reformációnak ez a fejezete valószínűleg nagyon érdekelte volna Tolsztojt, de erről nem kapott információt. Így Tolsztoj, bár lehet, hogy valamivel többet tudott a magyar kultúráról, mint amit bizonyítani lehet, mégis úgy érezhette, hogy nem ismeri eléggé ahhoz, hogy írjon is róla.

JEGYZETEK

1. L. N. Tolsztoj: Polnoje szobranie Szocsinenij, 78. kötet 371. lap. A cikkben mindenütt Tolsztoj összes műveinek orosz nyelvű kritikai kiadására hivatkozom. 2.

L. Kiss Ibolya: Tolsztoj magyar vonatkozásai. In Tolsztoj-Emlékkönyv, Bp. 1962. 72-74. l.

3.

L. N. Tolsztoj: uo. 53. kötet 168. l.

4. Váradi-Sternberg János: Tolsztoj és Magyarország. In Váradi-Sternberg János: Utak , találkozások, emberek. Uzsgorod-Budapest, 1974. 202-280. l. 5.

L. N. Tolsztoj: uo., 86. kötet, 79. l.

6.

L. N. Tolsztoj: uo., 70. kötet, 95. l.

7.

L. N. Tolsztoj: uo., 36. kötet, 255. l.

8.

L. N. Tolsztoj: uo., 55. kötet, 191. l.

9.

L. N. Tolsztoj: uo., 35. kötet, 548. l.

, 551. l. 10. L. N. Tolsztoj: uo., 37 kötet, 187. l. és 78. kötet, 145. 11. Waldhauser István: Tolstoinál. In Tolsztoj-Emlékkönyv, szerk. Tóbiás Áron, Bp., 1962. 47. l. 12. Erről lásd Váradi-Sternberg János: Herzen és a magyar szabadságmozgalmak, uo. 122-154. l. 13. N. N. Guszev: Gercen i Tolsztoj, in Literaturnoje naszledsztvo, 41-42. kötet, Moszkva, 1941., 490-525. l. 14. Erről lásd L. N. Tolsztoj: uo., 42. kötet, 470. l. 15. L. N. Tolsztoj: uo., 42. kötet, 62-68. l. 16. Lásd L. N. Tolsztoj: uo., 42. kötet, 292. l. 17. L. N. Tolsztoj: uo.,30. kötet,62-68. l. 18. L. N. Tolsztoj: uo., 2. kötet, 170. l. 19. L. N. Tolsztoj: uo., 60. kötet, 435. l. 20. L. N. Tolsztoj: uo., 47. kötet, 406. l. 21. L. N. Tolsztoj: uo., 51. kötet, 203. l. 22. L. N. Tolsztoj: uo., 52. kötet, 324. l. 23. L. N. Tolsztoj: uo., 63. kötet,279. l. 24. L.N. Tolsztoj: uo.,30. kötet,161. l. 25. J. I. Milstein: Liszt, Bp. 1965. I. köt. 304-381. l. 26. J. I. Milstejn: uo., 112-118. l. 27. L. N. Tolsztoj: uo., 42. kötet, 160-165. l.

209 / 211

28. L. N. Tolsztoj: uo., 58. kötet, 322. l. 29. L. N. Tolsztoj: uo., 30. kötet, 144., 252., 267., 380. l. 30. L. N. Tolsztoj: uo., 85. kötet, 126. l.

Néhány utólagos megjegyzés L. N. Tolsztoj és a magyar kultúra című tanulmányomhoz

Ehhez a cikkhez az anyagot az 1960-as évek végén, az 1970-es évek folyamán több részletben leningrádi és moszkvai kiküldetéseim alatt gyűjtöttem. Forrásom L. Tolsztoj összes műveinek kritikai kiadása volt, amely 90 vaskos kötetből áll. Az orosz kutatók ténylegesen publikáltak minden sort, amit Tolsztoj valamikor leírt. Új adatot találni már akkor szinte lehetetlen lett volna. Ugyanakkor nem kis munka volt a 90 kötet átnézése annak ellenére, hogy minden kötetben nagyon alapos jegyzetek és mutatók könnyítik meg a kutatók munkáját. Ezen kívül átnéztem néhány kéziratot Tolsztoj moszkvai lakásmúzeumának levéltárában és a jasznaja poljanai könyvtárban is eltöltöttem néhány kutatónapot. A levéltár és a könyvtár meglátogatása számomra érdekes volt, de semmilyen új eredményt nem hozott, és nem hozhatott. Csak annyi haszna volt, hogy ellenőrizhettem néhány adatot ott, ahol valamilyen kételyem volt, és egyben beigazolódott, hogy minden rendben van. Ez a tanulmány először az Akadémiai Kiadó Études Finno-Ougriennes című folyóiratának XVII. kötetében jelent meg 1982-1983-ban franciául, majd magyarul a Tiszatáj 1985. áprilisi számában. Mivel mindkét folyóirat olvasói elsősorban nem az irodalmi kapcsolatok iránt érdeklődők köréből kerül ki, hasznosnak tartom az internetes publikálást is.

Jakócs Dániel

210 / 211

211 / 211