2014. február 25-én az adai Szarvas Gábor Könyvtárban elhangzott beszéd HÓDI ÉVA, ADA

Az anyanyelvi világnapra - Gondolatok a nyelvek egyenjogúságáról 2014. március 04. kedd, 12:29

2014. február 25-én az adai Szarvas Gábor Könyvtárban elhangzott beszéd

HÓDI ÉVA, ADA

Mint ismeretes, az ENSZ 1999-ben február 21-ét az anyanyelv nemzetközi napjává nyilvánította. Ehhez az szolgáltatott hátteret, hogy 1952-ben a pakisztáni hatóság Bangladesben az urdu nyelvet tette hivatalossá, viszont a bangladesiek nyelve a bengáli volt. Emiatt utcai megmozdulások törtek ki, melyek során többen életüket vesztették. Ennek a napnak az emléke ez a világnap, amely a vajdasági magyarság jeles napjai közé tartozik, hiszen az anyanyelv és annak megtartása a vajdasági magyarság számára is érzékeny kérdés. Az a tény, hogy az anyanyelveknek van világnapjuk, már önmagában is ráirányítja a figyelmet arra a nyelvi gazdagságra és sokszínűségre, ami a Föld népeire jellemző.

Arra vonatkozóan, hogy jelenleg az emberiség hány nyelven beszél, nincsenek egyértelmű statisztikai adatok. Különböző források nagy eltéréseket mutatnak. Több forrás mintegy 6000 nyelvről beszél, és megemlíti, hogy ezek jó része, mintegy a fele veszélyeztetett nyelvek minősül – azaz a kihalás fenyegeti. Sót, nemcsak fenyegeti, de havonta kihal két nyelv, mert kihalnak azok az emberek, akik ezeken a nyelveken beszélnek.

1/8


A jelenség megállíthatatlannak tűnik, s ennek tükrében egyértelmű, hogy közel se elégségesek azok az eszközök, tevékenységi formák, rendeletek, nyilatkozatok, erőfeszítések, amelyek a nyelvi sokszínűség megmentésére irányulnak. Abban már többé-kevésbé egyetértenek a nyelvekkel foglalkozó szakemberek, hogy a nyelvi sokszínűség nemcsak nyelvi kérdés. A különböző nyelveken beszélő emberek nemcsak más szavakat használnak, nemcsak más grammatikai rendszer szerint, esetenként másképp artikulálva fogalmazzák meg mondanivalójukat, de másképp látják a világot, másképp képeződik le számukra a valóság. Ezért is nehéz idegen nyelvet felnőtt fejjel megtanulni, mert felnőtt korra az emberre már jellemző az anyanyelve által meghatározott látás- és kifejezésmód. Az idegen nyelvek tanulásában közel se a szavak és a nyelvtani szabályok megtanulása jelenti a legnagyobb gondot - bár ez sem könnyű feladat éppen -, hanem a másfajta látásmódot nehéz elsajátítani. Az idegen nyelvek tanításának módszertana pedig egyáltalán nem fordít gondot erre az alapvető különbségre, még ma is azt hiszik, hogy a szabályok bebiflázása és ezek számonkérése jelenti az idegen nyelvtudás sikerét. Könnyen lehet, hogy ez inkább csak a nyelvvizsga sikerét jelenti, de nem a nyelvtudásét.

A sok nyelv megléte tehát a világról alkotott képünk sokféleségéhez járul hozzá, és ennek szellemében minden egyes nyelv kihalása kicsit szegényebbé teszi az emberiségnek a világra vonatkozó össz-tudását. Ha ez így van, miért nem bánjuk, hogy a nyelvek közel sincsenek egyenrangú helyzetben, sőt még az is lehet, hogy az élet más területeihez viszonyítva talán a nyelvek terén van a legnagyobb különbség? Egyes nyelvek sorsukra hagyva örökre kivesznek, más nyelvek még az írásbeliség szintjére is csak alig vagy sehogy sem jutottak el, más nyelvek elnyomva, jogfosztott státusban sínylődnek, és megint más nyelvek pedig hegemóniára törekszenek.

Azt hiszem, arra a szintre ma már eljutottunk, hogy felismerjük: egyik nyelv sem értékesebb a másiknál, ennek ellenére státusukból adódóan fejlettségi szintjük és helyzetük között ég és föld a különbség. A nyelvi egyenjogúságot igen nehéz a gyakorlatban megteremteni, még ott is,

2/8


ahol igen komolyan veszik az erre irányuló törekvéseket. Példaként az EU ez irányú törekvéseit hozhatnánk fel.

Mint ismeretes, az EU minden tagállamának a nyelve „egyenjogú és egyenrangú” hivatalos és munkanyelvnek minősül. Ez azt jelenti, hogy az EU anyagait, tehát a szerződéseket, az irányelveket, törvényeket, határozatokat minden nyelven meg kell szövegezni, ezek minden tagállam nyelvén „eredeti szövegnek”, nem pedig fordításnak minősülnek. A tagországok, illetve polgáraik bármely általuk választott hivatalos nyelvet használhatják az unióval való bárminemű kapcsolatuk során, és az EU szervezetei ezen a nyelven kötelesek válaszolni nekik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy minden nyelvről minden nyelvre meg kell oldani a tolmácsolást és a fordítást, és ez már majd húsz évvel ezelőtt is, 1995-ben is 1 millió oldalnyi anyag fordítását jelentette. Azóta az EU országainak száma kétszeresére nőtt, a különböző nyelveken megjelentetett anyagok nagyságrendje pedig ennek többszörösére duzzadt.

Nem egyszerű tehát a nyelvi egyenjogúság gyakorlati kivitelezése. Fáradságos és – mint ahogy az EU-s példa is mutatja -, meglehetősen pénzigényes tevékenység. Az egyes nyelvek létezése azonban nemcsak az emberi tudás egésze szempontjából fontos kérdés, de a nyelvet használó egyén szempontjából is „létkérdés”. Íróink-költőink az elmúlt századok során gyönyörűen szóltak nyelvükhöz fűződő szoros kapocsról, személyiségük és anyanyelvük azonosságáról, eggyé válásáról. Ez alkalommal hadd idézzem Szűcs Imre vajdasági magyar költő (1935-1991) sorait Anyanyelv c. verséből:

3/8


„szavakból virág

táguló világ

zöld erdő vadon

4/8


földön csillagon

sorsod a sorsom

magamban hordom

örömben gyászban

5/8


harangzúgásban

fogódzom benned

miként a gyermek

őssejt az ölben

6/8


gyökér a földben”

Magyar Képes Ifjúság (Eszék), 1986. febr. 6. In: Grétsy László: A mi nyelvünk. Budapest: Tinta Könyvkiadó, 2000, 428. o.)

Vajon még ma is megvan bennünk ez a büszkeség, ha anyanyelvünkről beszélünk? Vagy hajlamosak vagyunk más nyelveket előbbre valónak tartani a sajátunkénál? Esetleg úgy

7/8


érezzük, nem is vagyunk teljes értékű emberek, ha nem beszélünk a ma divatos nyelvek egyikén-másikán? Mintha ezt a meggyőződést sulykolná belénk az a sok információ, ami nap nap után ostrom alá vesz minket. A napokban interjúk, hírek egész sorát hallottam a tv-ben, olvastam az interneten, mely szerint 2006 óta 50 000 (ötvenezer) volt egyetemi hallgató nem kapott diplomát Magyarországon, mert nem volt meg a nyelvvizsgája, és további interjúk, hírek egész sorát arról, hogyan lehetne ezen a mulasztáson változtatni. Valóban ennyire szükséges lenne az élet minden területén az idegen nyelvtudás forszírozása? Vajon az EU más országaiban is idegen nyelvtudást igazoló vizsgákhoz kötik a diplomák megszerzését? Ha nem – és gondolom, hogy több országban így van -, akkor hogy áll a helyzet a nyelvi egyenjogúsággal? Az sem elhanyagolható kérdés, hogy kinek is képezzük az értelmiséget, a diplomásokat? A hazai igények kielégítésére vagy külföldre? Ne essék félreértés, én nem az idegen nyelvek tanulása ellen szólok, csak az idegen nyelvtanulás értelmetlen forszírozása, a nyelvi kisebbrendűségi érzés elterjesztése, az éppen aktuális trendhez való kritikátlan igazodás ellen. A trendhez való igazodás pedig szinte kötelező érvényű: a ma divatos különböző dalversenyeken, tehetségkutató rendezvényeken győzni leginkább angol nyelvű számok előadásával lehet, zenekarok, zenei együttesek névválasztásában is az angol a név a „menő”, cégnevek, feliratok, reklámozott termékek is kapósabbnak tűnnek, ha nem magyar nyelven kínáljuk a portékát és sorolhatnánk tovább a példákat. Az anyanyelv így szép lassan alárendelt helyzetbe kerül, a korszellemhez és elvárásokhoz való igazodás érdekében önként vállaljuk a hátrányos szerepet.

Az anyanyelvek világnapján nem mulaszthatjuk el számbavenni, hogy bizony még sok a tennivaló a nyelvi egyenjogúság elméletben már kimondott és elfogadott, de a gyakorlatban még jószerivel el se kezdett megvalósulása terén. Mi viszonylag jó helyzetben vagyunk. Nyelvünket nem fenyegeti kihalás, jogi státusunk rendezett, nyelvünk presztízse növekszik, talán inkább nyelvi kisebbrendűségi érzésünkből és tudatunkból kéne kilábalni és költőink-íróink példáját követve anyanyelvi öntudatunkat növelni.

8/8

2014. február 25-én az adai Szarvas Gábor Könyvtárban elhangzott beszéd HÓDI ÉVA, ADA

Recommend Documents