2014. Advent - Karácsony 73. szám

2014. Advent - Karácsony

73. szám

A Budapesti Katolikus Egyetemi és Főiskolai Lelkészség lapja Mottó: „Crede ut intellegas, intellege ut credas!” (Szent Ágoston)

AKTUALITÁS Szent Karácsony napjáról Lelkünk és az Egyház „Vőlegénye” nem késlekedik tovább. Az éjszaka közepén felhangzik a kiáltás: „Íme, közeledik, fussatok elébe”. Itt van a „szent” éj, a „megszentelt” éjszaka. A sötétségben fény ragyog fel, és átmegy a megváltás „örök napjába”. Tudjuk, hogy a karácsonyi liturgia is szorosan csatlakozik a hajdani jeruzsálemi hívők szokásához. Ők az éj közepén a betlehemi barlangban imádkoztak, majd visszasiettek a városba, de közben még hajnalban megálltak a feltámadás templomában, hogy azután a városban, a főtemplomban részt vegyenek az ünnepi szentáldozatban. Innen származik a hármas szentmise. Mind a három szentmisének alapgondolata: Krisztusnak és a dicső megváltásnak megjelenése az ő Egyházában. A vezető motívumot mindegyikben a fény szimbóluma adja. Az első szentmise, amelyre az Egyház „az éj közepén” hív meg minket, olyan, mint egy eucharisztikus matutinum vagy vigília. (Matutinumnak vagy vigíliának nevezik a zsolozsma éjszakai részét; sok kolostorban még ma is éjjel végzik.) Bent élünk a sötét világban, de elfordulunk tőle;

és sietünk a mi családi otthonunkba, az ünnepélyesen kivilágított templomba. És mint a pásztorok Betlehem mezőin virrasztottak egykoron, úgy virrasztunk mi is. Mialatt virrasztunk, csodálatos fényár vesz körül minket. A templom ünnepélyes kivilágítása jelképezi az „igazi világosságot”, aki által Isten ezt a szentséges éjszakát ragyogóvá tette (vö. a mise imádsága). Ez Krisztus világossága. Ma sugározta ki őt az Atya örök nemzésben isteni mélyéből (Bevezetési ének).

boldog reménységet: a nagy Istennek, a mi Üdvözítő Jézus Krisztusunk dicsőségének eljövetelét” (Tit 2,11-14). Az Eucharisztiában azután megdicsőült jelenlét és boldogító valóság lesz ez; és mi átéljük eme boldog reménységünk beteljesedését, amelynek várása átjárta mindnyájunk lelkét. Az evangélium ezen éjszaka történeti eseményére irányítja figyelmünket. A világosság, mint kis gyermek született meg számunkra Betlehem elhagyatott istállójában. Csak Mária és Szent József voltak ott egykoron. Most mi is ott vagyunk Máriában; mert a Szűzanyát személyesíti meg a stációs templom, amelyben éjféli misére lélekben egybegyűltünk: a Santa Maria Maggiore, az ősi Mária-templom Rómában. De a szent áldozatban tény, jelenlét és valóság lesz számunkra Krisztus megszületése az istállóban és a pásztorok előtt ugyanakkor felragyogó fény is: „Ujjongunk az Úr előtt, aki eljött”, mondja a felajánlási ének, és számunkra az oltár a köztünk valósággal jelenlevő Úr. Azért elvisszük és rátesszük áldozati adományainkat: önnön magunkat.

„A szentély ragyogó fényében a hajnalcsillag előtt nemzettelek téged”- énekeljük az átmenetre való énekben. A mai éjszakán szemtanúi vagyunk eme fény örök születésének az Atyától. És ennek az örök fénynek a neve számunkra „kegyelem”. Így nevezi őt Szent Pál a szentleckében: „Megjelent Üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek. Az ő Krisztus születése előttünk műve, hogy a világ gonoszságától és megjelenik, és mi benne Isten istentelenségétől elforduljunk, és gyermekei leszünk. Ó, csodálatos jámborul éljünk benne, várva a szent csere! Isten fogadja a mi

2 áldozati adományainkat, mint Krisztus misztikus testét, és eltölti azt istenségének fényével (Felajánló könyörgés). Így leszünk azután mi is részesei az ő születésének a szűzi Egyház és az Atya mélyéből; mert az áldozáskor rólunk mondja az Atya és ránk áll e percben: „A szentek fényességében a hajnalcsillag előtt nemzettelek téged” (Áldozási ének). Az éjszaka nem múlik el hirtelen; lassan megy át a nappalba. „In aurora – hajnalban” ez a második szentmise alapgondolata és vezető eszméje. Amint az éjféli misében eucharisztikus matutinumot láttunk, ezt a második misét nevezhetjük eucharisztikus laudes-nek. (Laudes, vagyis hajnali dicséret: a zsolozsma hajnalpirkadásra való részlete). A szentmise szövege a kora hajnal szimbólumát és történeti eseményét állítja elénk: a karácsonyi napfelkeltét és a pásztorok hódolatát a jászol előtt. És mind a kettő jelenlét és valóság lesz számunkra az áldozatban. A szentmise énekei is a 92. és 117. zsoltárból valók, tehát a laudes zsoltárai. A hajnal pedig a nap és föld föltámadását jelenti. Azért sietünk, amikor a nap készül felkelni, a pásztorokkal a mi Betlehemünkbe: a templomba, mégpedig a feltámadás templomába, a Sancta Anastasia templomba, amelynek a neve is erre emlékeztet. Feltámadás ugyanis görögül anastasis-t jelent. És várakozásunk teljesedését élhetjük át itt csodálkozó elragadtatással. A mi karácsonyi napunk, Krisztus szelíd felséggel felkél felettünk. Ezért énekeljük a bevezető énekben: „Világosság ragyog ma felettünk, mert Urunk megszületett..., és országának vége nem lesz. Királlyá lett az Úr, fölségbe öltözött, erőbe öltözött az Úr és felövezte magát”.

hitünk lényének, amely lelkünkben felragyogott (Könyörgés). Ezt a hajnali fényt, amely által mienk lett a feltámadás, az Egyház először az újjászületés fürdőjében árasztotta ki ránk (Szentlecke). Most pedig megkapjuk új bőségben, és megcsodáljuk benne a pásztorokhoz hasonlóan a csodálatos fénynek a forrását, amely felragyogott számunkra (Evangélium). Mint a nap a maga visszatérésével biztosítja a földi élet létezését, úgy az Isten is megjelenésével „megerősítette a föld kerekségét, hogy meg ne ingadozzék többé; trónod Uram, készen áll” (Felajánlási ének). A pásztorokkal hódolva letesszük adományainkat erre „a trónra”, és a szentáldozásban visszakapjuk megszentelve, hogy megadják nekünk az „isteni fényt” (Felajánlási könyörgés) és az „állandó újjászületést” (Áldozás utáni könyörgés). Beteljesült tehát, amit halvány fényként derengeni láttunk Advent vége felé: „Vigadj, tehát, Sion leánya, íme, a te Királyod jön, a Szent, a világ Megváltója (Áldozási ének). A nap feltartóztathatatlanul egyre magasabbra hág, és megközelíthetetlen felségben beragyogja az egész világot. Elhozta a teljes napot, és kifejti egészen az életet. Azért most újra a templomba sietünk.

A harmadik karácsonyi mise a tulajdonképpeni ünnepi mise. Míg az éjszakai és a hajnali ünnep csak a kiválasztottak kis csapatát látta, most minden városrészből – lélekben –, minden világtájról sietnek a hívők Szent Péter templomába, a világ székesegyházába. Ebben látta a régi római megvalósítva a maga ősi álmát az „impérium”-ról, a világbirodalomról. Az pedig, akinek a vállán ez az „impérium”, ez az uralom nyugszik, egy ma Az új fénnyel és új élettel a született gyermek, de az Isten hajnal új feladatokat is hoz reánk. Tetteinkben kell visszasugároznia küldötte őt (Bevonulási ének). Ő

hozta meg a szabadságot azoknak, akik a régi bűn igája alatt sínylődtek (Könyörgés), „ő a felséges”, „az Isten fia”, akit az Isten úrrá tett mindenek fölött. Az ő trónja az Isten trónja, Isten örök dicsősége az ő dicsősége is, amint az övé az Isten birodalma is, és kormánypálcája az örök igazság. Azért az ő birodalma is, amelyet itt alapított, a mulandó teremtésben, örökké tart, és boldogok, akik benne laknak (Szentlecke). Valóban boldogsággal eltelve zeng visszhangként most az ének: A föld határai mind – akik most lélekben egybegyűltek Szent Péter körül – meglátják ma Üdvözítő Istenüket. Itt van a megváltás „szent napja”. El kell jönnie minden népnek, mert ma nagy világosság szállt a földre (Alleluja). Beleragyog a világosság a sötétségbe. Amint egykor, bár a teremtésben feltündökölt ennek a világosságnak visszavert fénye, de a sötétség fel nem foghatta, ugyanez történt most az igaz Világossággal is. Csak a kiválasztottak – akik minden tájról egybegyűltek és Istenből születtek – fogadják be őt, és ezek meg is látják az Eucharisztiában az Egyszülött dicsőségét, mint megdicsőült jelenlétet és boldogító valóságot, telve kegyelemmel és igazsággal (Evangélium). Most ismét itt szoronganak az Ő „trónja” körül, hogy újból részesei lehessenek az igazságnak, amely e trónról szertesugárzik (Felajánlási ének). És mindnyájan élvezik az áldozati lakomát, amelyben a föld minden tája látja Istenünk üdvösségét (Áldozási ének). És megkapják az újonnan született Megváltótól az ő isteni életét és birodalmának halhatatlanságát (Áldozás utáni könyörgés). Az ünnep zsolozsmája is tele van nagy gondolatokkal és

3 vonzó költészettel. Szeretettel időzik a jászol mellett és átjárja a jászlat körülvevő szent varázs. De azért alapvonásként megvan, főként az éjszakai részben: a matutinumban, és legelső sorban a második, az ünnepnapi vecsernyében az idők feletti, a mennyei Krisztusnak és az ő megváltásának megjelenése is. (A zsolozsma olvasmányai Izaiásból valók; elolvashatjuk ezeket: 9,1-16; 40,1-8; 52,1-6). Szunyogh Xavér Ferenc OSB

A megtestesülés hittétele A Szentírás hol isteni, hol emberi tevékenységet tulajdonít Krisztusnak. Egy személy birtokolja az isteni és emberi természetet anélkül, hogy a kettő egybeolvadna vagy sajátságait elveszítené. Az emberi természet az, ami az embert emberré teszi, az isteni természet pedig az, ami az Istent istenné teszi. Személynek nevezzük azt az ént, aki az öntudatnak birtokosa. A Fiú emberré levése nem két személy közeledésében áll. A második isteni személy fölvette magába az emberi természetet. Krisztus embersége, bármennyire tökéletes, emberileg mégsem személy, nincs emberi énje, hanem az isteni én hordozza. Emberi elméjével az isteni személy gondolkodik, testével az isteni én cselekszik. Krisztusban tehát nem lakik az Isten, hanem Krisztus az Istennek emberi megjelenése. A második isteni személynek, a Fiúnak kétféle tevékenysége van: megismer isteni értelmével és emberi értelmével, akar isteni akaratával és emberi akaratával. Az emberi természetnek az isteni személybe való felvétele egész terjedelmében természetfölötti jelenség. Hasonlataink csak a misztérium küszöbéig érnek. Ha két ember a szeretetben találkozik, az egyik

szinte benne él a másikban. Megfeledkezik magáról, keresi, ami a másiknak örömet szerez, igyekszik átvenni gondolatait, érzelmeit. Szinte eltekint önállóságától, öncélúságától. Ezzel azonban nem veszti el személyiségét. Krisztus embersége ellenben olyan tökéletes és visszavonhatatlan módon benne él az isteni személyben, hogy egyáltalán nincs emberi énje. A Fiú nem emberi személyt vett fel a maga közösségébe, hanem a felvételben teremtette Krisztus emberségét. Krisztusban tehát egy személy van és két természet. A Szentírásban nem találunk ilyen elméleti kijelentést, de felváltva tulajdonít Krisztusnak isteni és emberi viselkedést. A názáreti Jézus az Isten egyszülött Fia, az örök Ige, egy az Atyával stb., ugyanakkor emberi is, mert fárad, éhezik, szenved és meghal. A megtestesülés titkánál sejtelmünk támad arról, milyen megdicsőülésben részesült az emberi természet. Az isteni lét átjárja testének és lelkének minden rezdülését. Ez az alapja annak, hogy embersége egészen szent. Amikor az Ige testté lett, nem szűnt meg Isten maradni, nem korlátozta magát, de valahogy átlépte az űrt, ami a Teremtő és a teremtmény között tátong. Földi élete tartamára Krisztus a halandó emberi testet vette fel. A kettősség végig kíséri életét. Benne van az isteni erő és az emberi gyengeség, az isteni dicsőség és az emberi mulandóság. Csak feltámadása után öltöztette emberségét erőbe és hatalomba. Isten csak így lehetett cselekvő alanya történelmünknek. A tanítást az isteni személy végezte, emberi természetével, ő érzett, gondolkodott, cselekedett emberi módon. Ő dolgozott, hordozta a keresztet és vállalta a halált. Az isteni személy így tapasztalta meg az emberi életet. Ezért együtt érez

velünk, tud irgalmas lenni és így igazolta, hogy embernek lenni gyengeségeink ellenére is szent hivatás. Gál Ferenc

A gyermek imája (apokrif imák) Jézus-baba, hát eljöttél. Ide a ronda panelbe, hozzám. A kék égből jöttél, mondják, én meg a lila óvodából. Nézd, a többiek alszanak már.Ketten vagyunk ébren. A holdautó pörög és berreg. A robotember nyikorogva lépked. A lézerpisztoly villog és sivít. Ezek az ajándékaim, bizony, most kaptam őket. De Te csendes vagy, nincs semmi mutatványod. Csak fekszel itten a gipszjászolban. Mert Te jó vagy. A rossz én vagyok, mert szaladgálok, izgek-mozgok folyton. Fetrengek is, ugrálok is. És azt a nagyok nem szeretik. Azt szeretik, ha ülök vagy állok. De a legjobban azt szeretik, ha alszom. Jézus-baba, tedd, hogy csak akkor kelljen aludnom, ha álmos vagyok. Maradj mellettem éjjel, amikor annyira félek. Mert jön lefelé a gonosz manó a csőben. Tudod, az, amelyik a rossz gyerekeket a lábuknál fogva behúzza és leviszi a csatornába. Ahogy a nagyok mondják, hogy ez megtörténhet. És akkor a fejem nem fog átférni a lyukon. Össze fog törni darabokra. Mert előbb-utóbb ez lesz a vége. Még az anyukám is ezt mondja néha. Hogy értem jő a gonosz manó. Mégsem viszik arrább a csőtől az ágyat. Értem jő a gonosz manó. Ha csak meg nem javulok. Jézus-baba, segíts javulni! Meséld el, mi kell egy igazi, érvényes javuláshoz!

4 Ők már – tudod, ők itt – vajon végképp meg vannak már javulva? És hogy jobban hallják egymást, azért ordítanak? Csak egy kicsit vedd le a hangjukat, kérlek. A nyomogatós fekete irányítóval a távolból is megteheted. Amit nekem nem engednek megnyomni soha. Pedig jaj, de szeretném. Futtatni előre meg hátra a videón a képet. De az árt. És ami a holmiknak árt, az a legtilosabb. A kár hamar megvan. S hiába nem akarattal, ők megvernek mégis. Jézus-baba, szólj nekik. Látod, minden játékom tud valami izgalmasat. Te sem lehetsz butuskább. Hiszen ma este rád mutattak és úgy szólítottak: megváltó. Hogy ez pontosan mit jelent, nem értem. Van beváltás (forintot dollárra) van kiváltás (láncot a zaciból) van felváltás (ezrest a közértben) van leváltás (ez érte apukámat) és visszaváltás is van, a sok-sok nehéz és büdös üveggel. De ez a megváltás – ez még valahogy homályos. Mindenesetre – ha ez valami jó dolog – válts meg engem is. Ki ne hagyjál belőle. Mert engem ki szoktak hagyni. Az óvodában a játékból itthon a beszédből az utcán a fagylaltból és engem csúfolni is szoktak az óvodában az orrfolyásért otthon a kényeskedésért az utcán a csámpás lábam miatt pedig – azt mondják – mindez csupa katonadolog, helyt kell állni, mert később jönnek azok a bizonyos nehézségek de Te ezt nálam sokkal jobban tudod talán, hiszen téged egyszer nagyon meg fognak kínozni, van erről egy képem, sőt föl is szögeznek majd egy keresztre - ha ezt egyáltalán előre megmondták neked –, én ezért

nagyon sajnállak, Jézus-baba, olyan kicsi vagy, és külön rám mosolyogtál, amikor a gyertyák égtek talán még nem is olyan biztos, hogy ez a szörnyű történés meglesz, a tavasz még messze van, csak most kezdődött a tél. Tanácsolom: próbálj egy kicsit lassabban nőlni. De ha mégis valamivel nagyobb leszel, hógolyózunk és én fogok rád vigyázni, kő a hógolyóban ne legyen persze vigyáz rád az anyukád is, itt van, egészen melletted. Szelíd anyuka, nincs karcos gyűrű a kezén. Ráér – csak ringat téged. Az apukád is csendes: nem randalíroz, csak békén örvendez. Akarták, hogy Te megszülessél. Pedig milyen szegények istálló szalma és mindenféle állatok nekem állatot nem engednek, elég gond vagyok nekik én magam is, mondják. Bizony, szomorú, hogy ekkora gond vagyok szerencsétlen anyukámnak. Ha elmennék innen, biztosan könnyebb lenne neki. De én nem merek egyedül elmenni. Rosszaság hogy lógok a nyakán, amikor siet, hogy benyálazom az arcát, amikor éppen kifestette magát, hogy nyaggatom a meséért, amikor a tévét nézi. Igen, talán akkor lennék jó, ha hipphopp, nem lennék, de azért, Jézus-baba, mégse engedd, hogy a gonosz manó darabokra szaggasson a csőben, hanem úgy intézd, hogy valahogy egészbe maradjak, úgy vigyél el, mert akkor, ha az anyukám mégis sírna értem, rögtön vissza tudnék jönni,

és akkor talán kapnék legalább egy plüssmackót, mert egyelőre ilyesmit sem kapok, mert a mackó fölfeslik, és a fűrészpor a szőnyegekbe beleeszi magát, helyette itt a lézerpisztoly, nem csinál kárt, nagyon ártalmatlan, illik szépen megköszönni, és volt ám nekem első apukám is egyik napról a másikra elpárolgott, állítják mind a nagyok, és – Jézus-baba – ez is rettenetesen félelmetes, hogy egy erős felnőtt csak úgy megy az utcán és hirtelen pára lesz belőle, mint a vízből, ha sokáig forraljuk, és ez mindenkivel akkor megtörténhet, Jézus-baba, egészen váratlanul, ezért aztán félek a téren, különösen, ha fúj a szél, mert a szél még aztán a párát is elfújja. Most is félek például. De ha kiáltok, jönnek és megszidnak. És akkor még jobban félek. Szerencsére szívjóságból ma este egy parányi fényt hagytak. A Te csillagod világol a jászol fölött. Látni téged, Jézus-baba. Ne áruld el, mit tudsz. Ne áruld el nekik. Mert akkor irigységből bántanak. Jézus-baba, érdekes: ha üres a zsebem, a játékból kilökdösnek, de ha szebb valamim, agyon akarnak érte ütni. Jézus-baba, tente-tente. Várj, betakarlak. Jól megleszünk mi ketten. Úgy sincs öcsikém. Én vigyázok rád, Te vigyázol rám. Majd – ha már olvasni is megtanulsz – írok neked levelet is. Kívánságlistát. Amit kérek, nem drága dolgok. Én inkább arra vágyom, Jézus-baba, anyukámnak ne legyen

5 szüksége annyira pénzre, mert közben a lelkét is kifacsarják, s ez borzasztó lehet neki, az új apukám legyen egy kicsit a régi, óvoda csak vasárnap legyen, és az az egy darab maradék nagymamám öregedhessen meg végre. A nagymamám nem az a versbeli, hanem sárgabarackszínű haja van és lila a körme, mint az óvodánk fala. Mindig eszembe jut egyikről a másik. De azért a nagymamám nem rossz, nehogy azt hidd, Jézus-baba. Pénzt is ad, csak tilos elköltenem. Matrica, vattacukor, mesekönyv. Ezek a legtilosabb költekezések. A matrica ragad, a vattacukor maszatol, a mesekönyv porfogó. Majd, ha én keresem rá a pénzt. De addig is, annyira szeretnék! Van egy dobozom, a pénzemet abban tartom. Már majdnem tudok számolni. A nagymamám örül ennek, mert az életben ez a legfontosabb. Csak már öregedne meg a nagymamám végre. Mert addig nincs idege a gyerekre. Majd ha már végképp megöregszik, lesz neki rám idege is. Megígérte. Hát ebben például segíthetnél, Jézus-baba. A nagymamám is biztosan szépen megköszönné. Talán ma jön az alvás. Ma van a szeretet éjjele. Ez délutántól reggelig tart. Ilyenkor muszáj nekik szeretni. Jézus-baba, meglátod, minden jóra fordul. Csak bízzál Te is bennem. Nem akarom, hogy meghalj. Nem akarom, hogy a felnőttek csúfoljanak. Az, akit a képen láttam felfeszítve, egy másik volt. Nem Te. Nem Téged. Csak bízzál bennem, ez nem fog előfordulni újra, ezt nem szabad

elkövetni minden évben, hogy télen megszületsz, és tavasszal mindig megölnek és nagy keservesen tudsz csak feltámadni csicsija, Jézus-baba, mi ketten tartsunk össze, gyere hozzám játszótársnak, akkor is légy, ha nem látnak Isten éltessen, nyugodtan nőj csak nagyra, aztán alapíts majd egy csapatot, és vegyél be – legalább Te – abba a csapatba, engem, aki még nem tudtam egészen megjavulni, s ezért el vagyok küldve mindenhonnan nyárra is maradj itt csak el ne áruld a terveinket, mert akkor ezek kidobnak a kukába, engem meg kiröhögnek, ahogy ez már lenni szokott idáig mindig meleg fény álom

baráti szeretet kifejezője volt. Az agapé – eredeti jelentésében szeretet-lakoma – az önátadó, mindent megosztó szeretet szava. Amikor levelében leírja: „Az Isten szeretet” – János apostol az agapé kifejezést használja. Tovább lépve, Joseph Pieper egy tanulmányában olvassuk a szeretetnek egy olyan meghatározását, amely túllép az érzelmi, hangulati elemeken.

Jókai Anna

Szeretet születik (Elhangzott a 2014. őszi lelkészségi lelkigyakorlaton) Bevezetés Elkoptatott szó lett a szeretet. Ugyanúgy „szeretem” a tökmagot, mint a legjobb barátomat... Azt mondjuk, igazán szeretem – mintha lehetne nem-igazán is... politikusok, államfők biztosítják egymást szeretetükről, miközben egy kanál vízben megfojtanák egymást... (vö. Lázár Ervin: A négyszögletű kerek erdő Dömdödöm története). A görög nyelvben három szó is volt a szeretet kifejezésére: az erosz, a philia, és az agapé. Az elsőt alig találjuk a Szentírásban, azt a fajta mámoros szeretet-érzést fejezi ki, ami szorosan kötődött a pogány termékenységi kultuszokhoz is. A philia legtöbbször Szent János evangéliumában fordul elő, és a

Azt mondja, szeretni valakit azt jelenti, mintha azt mondanánk neki: „akarom, hogy legyél!” A szeretet nem érzelem, főleg nem szirupos érzelgősség – a szeretet döntés. Döntés a másik mellett, hogy azt akarom, hogy növekedj, kiteljesedj, minél értékesebbé válj – akár olykor azon az áron is, hogy a pillanat nem kellemes számodra. A gyereknevelés, a pedagógus munkája számtalan ilyen pillanatot hordoz, amit talán utólag értenek meg és köszönnek azok, akik akkor úgy érezték, nem igazán szeretik őket. Más kérdés, hogy a szeretetemet az érzelmeim melegítik át, teszik kedvessé – a gyengédség, a biztonságot adó oltalom, a másikat szolgáló gesztusok is a szeretet része, de

6 nem a lényege. A lényeg a másik létét igenlő, szolgáló döntés: akarom, hogy legyél. A szeretet teológiája Isten szeretet (1Jn 4,8) – ez talán a keresztény örömhír egyik leginkább mellbevágó tanítása. Volt olyan vallástalan betegem, aki ennek a mondatnak az erejére indult el Isten felé – egészen lenyűgözte őt a gondolat, hogy Isten ajándékozó, szerető, az emberekkel személyesen törődő Valaki. Isten szeretet – ebből fakad az emberi szabadság is. Hiszen ha Isten szeretet – akkor szükségképpen közösség – ez a Szentháromság tana. Ebben a közösségben mondja ki magát az Atya és mintegy „átönti” önmagát, istenségét a Fiúba. Ebben a közösségben pedig a Fiú „nem ragaszkodik isteni mivoltához, mint zsákmányhoz” (vö. Fil 2,7), hanem visszaad mindent az Atyának. A kettejük közti szeretetkapocs a Szentlélek. Ennek a szeretetnek a túlcsordulásával teremti az Atya a kozmoszt – azt mondja, akarom, hogy legyen! Ennek a szeretetnek a megosztására teremti az embert – saját képmására férfinak és nőnek, hogy viszontszerethessék Őt. Szeretni csak szabad akarattal lehet – és ez a szabadság magában hordozza azt is, hogy az ember viszont „mint zsákmányhoz” ragaszkodjék az isteni ajándékokhoz. Innentől már jól ismerjük a történetet, bűnbeesés, szövetségek, Krisztus eljövetele, szenvedése, kínhalála, feltámadása. Az egész sor logikai következménye annak, hogy Isten szeretet. Ebben a két szóban benne van csíraként az egész teológia, az egész üdvtörténet. János apostol így folytatja levelében: Aki nem szeret, nem ismerheti meg az Istent. Ezen a

ponton jutunk arra a felismerésre, hogy az Isten- és emberszeretet egymással egészen szorosan összefügg, elválaszthatatlanok egymástól. Jézus azzal mutatta meg, hogy milyen az Atya, hogy határtalanul szerette az embereket. Hadd soroljunk fel néhány apró villanást életéből, amelyekben erről a szeretetről tesz tanúságot. Amikor Júdás elárulván őt megcsókolja, azt mondja neki: „barátom”. Egy utolsó próbálkozás, hogy a jóval legyőzze a rosszat – hátha megrendül, hátha rádöbben, minek lett részese. Amikor a feltámadt Krisztus Pétert kérdezgeti árulása után a Genezáreti tó partján, nem korholja, nem ócsárolja, csak annyit kérdez: „Szeretsz engem?” Amikor a házasságtörő asszonyt eléje hozzák, megtalálja azt a szót, ami az igazságot és a szerető irgalmat együtt hordozza: „Az vesse rá az első követ...” A sor hosszan folytatható – Jézus nemcsak a megtestesült Ige, hanem a megtestesült Szeretet is, egyedül Benne és Általa látjuk, milyen az igazi szeretet. Tanítványnak lenni azt jelenti, hogy bevonódunk ebbe a szeretetbe: „Azt akarom, hogy a szeretet, amivel te szerettél engem, bennük legyen, és én őbennük” (Jn 17,26). Ezzel az imádságos mondattal minden emberi szeretet isteni dimenziót, transzcendens méltóságot kap. Amikor szeretek, Istent utánzom – az ő követe, munkatársa vagyok a világban. Istennek az ember iránti szeretete szövetségek sorozatában nyilvánul meg. Egyes emberekkel, majd a zsidó néppel köt szövetséget – nem azért, mert megérdemlik, hanem azért, mert Ő ajándékozó Isten.

A mai kor embere szívesebben gondolkodik szerződésben. Amerika egyes államaiban ismert például a „házassági szerződés” fogalma, amiben megadott évekre vállalják azt a felek, hogy házastársak lesznek. A szerződés fordulójakor a kapcsolat a szerződésnek megfelelően megújítható vagy felbontható. Talán olykor magunkon is tetten érjük, hogy az Isten iránti szeretetünk is könnyen válik „szerződéses szeretetté” – egyfajta „tartozik-követel” kapcsolattá. Én mindennap imádkozom, templomba járok – miért teszi ezt velem? A szövetség mindig biankó csekk. Ha két ország szövetséget köt, és az egyiküket megtámadják, bármily erős az ellenfél, a másiknak is hadba kell szállnia. Jézus sem állt meg egy ponton, hogy ez már sok. Állta az összeget, amit a szabadságért adott biankó csekkre az emberiség írt. A szeretet szövetség, a szövetség kockázat is. Érdekes, hogy Jézus következetesen összekapcsolja az Isten- és a felebaráti szeretetet (vö. Mt 22,37-40; Mk 12, 28-31). Logikailag (ontológiailag) az istenszeretet megelőzi a felebaráti szeretetet; azért kell szeretnem a felebarátomat, mert Isten már előbb szeretett engem (vö. a szolga története, akinek ura 10000 talentumot enged el – Mt 18, 2335). Pszichológiailag a felebaráti szeretet megelőzi az Isten iránti szeretetet, hiszen embertársaim (szüleim, testvéreim, barátaim – a sor hosszan folytatható) szeretetén keresztül jutunk el Isten megismerésére és szeretetére. A nagy pszichológus egyházatya, Szent Ágoston így fogalmazza ezt meg: „A törvények rendjében első az Istenszeretet. A cselekedetek rendjében első a felebaráti szeretet.

7 Szeresd felebarátodat, azután nézz magadba, lelked mélyére, hogy lásd, honnan származik ez a szeretet. Ott Istent fogod megtalálni”. Érdekes az is, hogy Jézus a felebaráti szeretetet összekapcsolja még egy szeretettel: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Aki nem tudja elfogadni, szeretni önmagát, az nem tud másokat sem. Aki nem tudott megbékélni önmagával, az folyton kompenzál; vagy agresszióval, másokon uralkodni akarással, vagy önmaga elnyomásával, háttérbe szorításával igyekszik „megvásárolni” mások szeretetét. Ugyanakkor nagy kísértés a helytelen, önző önszeretet az ember életében – és ennek az egyik legjobb ellensúlya a mások iránti szeretet gyakorlása. Krisztus tanítása világosan mutatja, hogy felebaráti- és önszeretetünk valódi próbája a készség és elszántság azok szeretetére, akik nem tudnak semmivel sem szolgálni nekünk. Ilyen példa a Máté evangéliumának 25. fejezetében olvasható felsorolás, melyben Krisztus azt mondja, azok üdvözülnek, akik a legkisebbek közül akárcsak egynek is enni-, inni adtak, akik öltöztették, meglátogatták őket. Az egyensúlyos önszeretet egyik pillére tehát a felebaráti szeretet. A morálteológia azt is tanítja, hogy a másik pillér az Isten iránti szeretet. Istenszeretet nélkül önszeretetünk önzővé, bűnök forrásává válik, felebaráti szeretetünk pedig könnyen öncélúvá, akár a lélektanban ismert segítő szindrómává torzul. Másképp fogalmazva: minél inkább Isten iránt érzett szeretetünkben gyökerezik önmagunk iránt érzett szeretetünk,

annál egészségesebb és erősebb lesz a másik iránt érzett felebaráti szeretetünk. Megint csak Szent Ágostont idézhetjük: „Ahhoz, hogy szeretni tudjuk önmagunkat, Istent is szeretnünk kell”. A Szentháromságtan egyik alapfogalma a görög „perichoresis” szó, ami az isteni személyek „egymásban lakozását” fejezi ki. A szeretetben a három személy mintegy átjárja egymást. Ennek analógiájára beszélhetünk az Isten-, felebaráti- és önszeretet hasonló körkörös áramlásáról. Mindegyik feltételezi a másikat, bármelyik hiánya vagy feszültsége a teljesség elvesztésével jár. Bernard Häring így fogalmaz: „egy olyan aszkézis, amelynek nincs bátorsága az önszeretetet, az önmagamra figyelést is bevonni az Isten-ember-önszeretet hármasságába, nem vezethet egészséges lelki élethez. Másfelől igaz, hogy a legitim önszeretet csak az Isten- és felebaráti szeretet növekedésével tud kifejlődni.” Ellenségszeretet – a legnagyobb próbája

szeretet

Már láttuk, hogy a szegények és az ellenség szeretete a legfőbb próbaköve szeretetünk valódiságának. Kettejük közül is talán az ellenségszeretet az, ami leginkább szemben áll emberi természetünkkel. Honnan ered ez és milyen alapon kéri ezt tőlünk Isten? A választ a Római levélben találjuk: „Isten már akkor szeretett bennünket, amikor bűnösök voltunk. Mennyivel inkább most, amikor drága vére árán megváltott minket” (Róm 5, 8-10). Amíg bűnösök voltunk, Isten ellenségei voltunk. Jól látszik ez abból, hogy miként bántunk vele, amikor eljött közénk. Ő mégis szeretett

bennünket – Jézus a kereszten is azért imádkozott, hogy az Atya bocsásson meg, mert „nem tudják, mit cselekszenek”. Istennek ebből a példájából tanulhatjuk meg, miért központi eleme, miért kötelező parancsa Krisztus tanításának az ellenség szeretete. „Én pedig azt mondom: szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért. Így lesztek Mennyei Atyátok gyermekei. Mert Ő felvirrasztja napját jókra és gonoszokra egyaránt, és esőjét hullatja igazakra és hamisakra. Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, ugyan milyen jutalmat érdemelnétek” (Mt 5, 43-45). Az ellenségszeretet azt diktálja, hogy lépjünk oda a másikhoz. Az igazságérzet azt, hogy ő lépjen először és kérjen bocsánatot. Ez az ember természetes reakciója. Ám aki megtapasztalta Isten szeretetét és irgalmát, az szinte kényszerítve érzi majd magát, hogy az ebből fakadó erővel lépjen először a másik felé. Megint csak Bernard Häringtől: „Esetleg úgy gondolkodunk, nem tudok megbocsátani a másiknak, mert még nem kért bocsánatot. A megbocsátás feltétele a bűnbánat. Egy ilyen kijelentés azonban ellentétes Isten irgalmával és megmentő igazságosságával. Gyakran nem-keresztény igazságfogalom áll az ilyen gondolkodás mögött.” Karácsonyra készülünk. Azt készülünk ünnepelni, hogy Isten szeretete eljött közénk. Nem azért, mert bocsánatot kértünk, nem azért, mert érdemesek vagyunk rá. Eljött közénk akkor, amikor még ellenségei voltunk. Azért jött, hogy megmutassa, mi a szeretet. – Szeretet születik. – „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” mondja Jézus, aki Júdás lábát is megmosta (Jn 13, 15).

8 Amint lelkünk mélyén is rádöbbenünk, mit jelent Karácsony ünnepe – abban a pillanatban rádöbbenünk, hogy „nekünk is meg kell mosnunk egymás lábát.” Egri László

VISSZATEKINTÉS Egyetemi tanárok római szimpóziuma (2014 őszén) Résztvevők voltak Magyarországról: Deák Dániel (Corvinus), Veöreös András (Győr), Svajcsikné Pál Bernadett és Kék Emerencia (Sapientia), valamint Gergely Gabriela (Bp. Egyetemi Lelkészség). 1.Befektetés a tudásba (egyetemi oktatók XI. római szimpóziuma) Az egyetemi oktatók szimpóziumához kapcsolódott egy megelőző konferencia, amelyre október 1-jén és 2-án került sor, és amelynek témája a húsz éve megszületett munkaanyag volt: „Az egyház jelenléte az egyetemen és az egyetemi kultúrában”. A házigazda Enrico dal Covolo, a pápai lateráni egyetem rektora bevezető előadásában hangsúlyozta az egyetemi autonómia jelentőségét. Zenon Grocholewski bíboros ismertette a konferencia apropójaként szolgáló húsz éves dokumentumot, elhelyezve azt történeti összefüggésben, kitért arra, mennyiben vehető figyelembe a dokumentum az azóta történt változások tükrében. Stefano Paleari, az olasz rektori konferencia elnöke áttekintést adott az egyetem és társadalom viszonyáról. Drámai képet festett arról, hogyan szakadnak szét a nyugat-európai társadalmak, mivel az egyetemek legalább is az

Alpoktól délre egyre kevésbé képesek betölteni a társadalmi mobilitás segítésének funkcióját. A felső középosztály gyermekei elhagyják az olasz vagy spanyol egyetemeket, mert Németországba, a Benelux országokba, Skandináviába, vagy éppen Amerikába mennek tanulni. Az egyetemek széles rétegek előtt nyíltak meg az elmúlt két évtizedben, de az oktatás színvonala a korábbiakhoz képest olyan mértékben leromlott, hogy már az egyetemi rendszer fenntarthatóságát veszélyezteti. Hozzátehetjük: hasonló romlási folyamat Magyarországon is elkezdődött, és különösen felgyorsult az elmúlt három-négy évben. Vezető egyetemeink pl. egyre kevésbé képesek mesterszakokat indítani, mert a legjobban felkészült hallgatók Nyugat-Európába mennek, és az ottani egyetemekkel magyar társaik nem tudnak versenyezni. A társadalmi mobilitásra nézve Magyarországon még súlyosabb a helyzet, mert a humán szakok állami támogatásának radikális csökkentése a hátrányos helyzetű fiatalokat lényegében megfosztotta attól az esélytől, hogy pl. jogászok vagy közgazdászok legyenek, vagy valamilyen bölcsészeti szakmát tanuljanak. Gianfranco Ravasi bíboros, a kultúra pápai tanácsának elnöke az egyetemen jelenlévő kulturális mintákról beszélt. Abból indult ki, hogy két alapvető modell létezik. A hagyományos út Platóntól indul ki, aki szerint a tudomány tárgya a bölcsesség szeretete. Ennek alternatívája szintén ókori mintára vezethető vissza: Szókratészt követve a tudományos kutatás – és az egyetemi oktatás – középponti kérdését a módszertanban látjuk. Korunknak a bíboros szerint ez utóbbi sokkal inkább megfelel,

mint az előbbi. Ma senki nincs abban a helyzetben, hogy az igazság tartalmi kérdéseiről egyértelmű, meggyőző és átfogó eligazítást adjon. Ehelyett egymással versengő módszereket kell és lehet a fiataloknak ajánlani. Az igazság tehát nem adja meg magát olyan közvetlenül. Ezért idézte a bíboros Hobbes mondását is: „auctoritas, non veritas facit legem”. Eszerint a jog érvényességét sem a külső társadalmi környezet, pl. a politika fogja meghatározni, hanem a jog mint rendszer belső összhangja. Ez olyan relativizmus, amely a korábbi korok optimizmusával nem összeegyeztethető. Nem olyan korban élünk már, mint amelyben akár a „Fides et ratio” tézisei megfogalmazódtak. Ma kevésbé vagyunk képesek világos képet nyújtani környezetünkről. A bíboros arról is beszélt, hogy a kultúrák találkozása egyre intenzívebb. Ilyen korban a multikulturalitás a globális világ része, amely azonban statikus képlet, és folyamatosan kiegészítendő a dialógus újabb formáival. 2. Az egyetemi oktatók XI. római szimpóziuma október 2 – 4. között volt. A nyitó előadásokat Per Carlson és Jean Dominique Durand professzorok tartották. Carlson professzor kiemelte, hogy az alapkutatások váratlan alkalmazásoknak nyithatnak utat. Az is hangsúlyozandó, hogy a tudomány a tudományért van. A tudományos eredmény nem vélemény, vagyis a politika nem ronthatja meg a tudományt. A tudomány nem segít hozzá bennünket ahhoz sem, hogy megvédjük országunkat. Az akadémiai tevékenység önérték,

9 nem kell materiális következményekkel (sikerrel) igazolni, és lényegét illetően nem is lehet megtervezni, adminisztrálni. Durand professzor kifejtette: az egyetem nem antik eredetű, hanem a keresztény „naissaince” mozgalomból született a XIII. században. Az egyetemi autonómiához a középkorban a klérus jelentős mértékben hozzájárult. Kollektívum (korporációk), és önkormányzás kulcsmozzanatok az egyetemek kifejlődésében. A szabad tudományok (arti liberali) a gondolkodás szabadságának tiszta forrását jelentették. A professzor ugyanakkor azt is kiemelte, hogy konfliktus van a modernitás és az egyház története között. A laicizálódás és szekularizáció a francia forradalmat követően szerte Európában átalakulást hoz magával. A pozitivizmus kihívás a hagyományos gondolkodásmóddal, a tudományos alapértékekkel szemben, az instrumentalizmus kikezdi a tiszta tudományt. A szekularizáció okozta problémák ellenére X. Piusz pápa javaslata ma is időszerű: az egyetem legyen a humanizmus támasza. Feltűnő volt az, hogy több előadó is hangsúlyozta a humanista értékek jelentőségét, amelyekre Magyarországon keresztény körökben nem szokás hivatkozni. A II. Vatikánum azután a laikusok egyenjogúsítását hozta magával, ami Magyarországon megint csak elfelejtődni látszik. Követelményként ma megfogalmazódik az, hogy az egyetem a túlzott specializáció és a tudományterületek fragmentálódása helyett az egységesítés színtere legyen. Jean Dominique Durand visszahangozza

Per Carlson gondolatát az egyetemet kreáló egység eszméjéről (tudomány és oktatás egységéről), amint azt elméleti igénnyel Jürgen Habermas is kimutatja. Az „Evangelii gaudium” (Ferenc pápa buzdítása) fő olvasata az egyetem témájáról előadó professzoroknál az, hogy a hermeneutikának, az értelmezések vitájának kiemelt szerepe van a mai tudományban. Ezen túl ma az egyetem az európai állampolgárság realizálásának is fontos tényezője, segít túllépni a szűk látókörű nacionalizmuson. 3. A konferencián szekciókat is szerveztek. Az egyik szekció témája a tudás átadása volt. Itt tartott előadást Stefano Zamagni, bolognai professzor. Kifejtett tézise az, hogy a lehetséges viszony tanulmányok (stúdium) és hatalomgyakorlás (impérium) között a modern korban először is az egymástól való elkülönülés. Az egyetem Bolognában helyi kezdeményezésből, tehetős családok erejéből született, nem pedig felső hatalmi döntésre. A polgári társadalmakban a politikai viszony gazdasági viszonnyá alakul át stúdium és impérium között. A humboldti modell szerint az egyetem mint a civil szféra része az államtól elválasztva működik, amennyiben érvényesül a professzor által gyakorolható akadémiai szabadság. Második opció stúdium és impérium viszonyában a függőség, a harmadik viszont a szövetség stúdium és impérium között. Ez akkor is lehetséges út, ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi években az egyetemek újfajta nehézségekkel néznek szembe. Ilyenek különösen a 2008-ban kezdődött globális pénzügyi

válságból fakadnak. Szintén kihívás a fizikai érintkezési módok megváltozása. Ma már pl. online kurzusok indulnak, és elterjed az „e-learning”. A virtuális valóságban az egyetemi szféra szereplői is másként viszonyulnak egymáshoz, mint eddig, több a választási lehetőség az együttműködésre, ugyanakkor a régi testületi formák elenyésznek. További körülmény, amellyel számolnunk kell: az egyetem mint vállalat költségessé válik, mint pl. Amerikában az MBA, és más népszerű mesterszakok, és eközben az egyetemi kompetenciák is átalakulnak. Az új tudás kikezdi a hagyományos hivatásokat. Ugyanakkor szövetség alakul ki az egyetem, a vállalati szféra és a közintézmények között. Az „univerzitás”, „multiverzitás” lesz a vállalatokkal való együttműködésben. Ebben a közegben a szaktudások sokfélesége nem feltétlenül jelent összeköttetést, amint az egykor megvolt az „arti liberali” esetében az egyes diszciplínák között. A szubszidiaritás is fontos az egyetemnek a vállalatokkal és közintézményekkel való szövetségében. A közintézményekkel való viszonyban a politikai hatalommal szembeállítható a speciális tudás és szakértelem. A gazdasággal szembeni viszonylagos önállóság alapja viszont az, hogy ma már van civil gazdaság, és vannak civil vállalkozások is. A piaci verseny nem nélkülözhető, de hangsúlyos a vállalkozó felelőssége is. A gazdaság civillé alakításában segít a kultúra, amelynek fontos szerepe van az értékőrzésben, abban, hogy lehetséges legyen visszautalni a gyökerekig. E sajátos folyamatot éppen az egyetem mozdíthatja elő. A humboldti „Bildung” eszmény

10 jegyében az egyetemi autonómiát nemcsak intézményi szinten kell pártolni, mivel az intézményi vázat a kultúra, az egyetemi milieu (ha van) képes megtölteni valódi tartalommal.

fenntartóval szembeni függetlenség, gazdasági tekintetben pedig egyáltalán nem. Ilyen formalista szemlélet a fejlett országok felsőoktatási politikájában már rég nincs.

4. Európában az akadémiai szabadság csak az 1988-ban Bolognában kinyilatkoztatott Magna Charta Universitatum elveinek tükrében értelmezhető teljes körűen: oktatás és kutatás egysége, az állammal szembeni függetlenség, egyetemi autonómia és humanizmus. A nemzetközi gyakorlatban megfigyelhető elmozdulás a „magas intézményi autonómia + alacsony akadémiai szabadság” modellje felé. Ennek valószínű oka nemcsak a piaci szempontok közvetlen hatása egy globalizálódó és digitális egyetemi térben, hanem ennél még fontosabbnak tűnik, hogy az egykor volt humboldti modellben az egyetemi teljesítmény alapeleme az egyéni erőfeszítés, ma viszont – a nyugati társadalmak funkcionális alrendszerekbe tagozódását követően – az intézményi környezet a meghatározó, és benne a projektek szerint alakuló munkacsoportok, amelyek szerveződése behatárolja az egyéni teljesítmény értékelését is.

Sikeres felsőoktatásra nagyobb esély kínálkozik a rendszerszemléletű, mint a partikuláris érdekek között egyensúlyozó szabályozás esetén. Előbbi akkor valósítható meg, ha jellemző a stratégiai irányítás, széles körben alkalmaznak puffer szervezeteket, a költségvetési támogatás nem címkézett, hanem a szabályozási rendszerben a blokktámogatások, a hosszabb időtávra szóló pályázatok és a teljesítési megállapodások lehetősége van benne. Ebben a környezetben a közvetett irányítási formák kerülnek előtérbe, az autonómia testületekre helyeződik, kollektív intézményi formákban értelmezhető. Ide kellene visszatérnünk, ha azt kívánjuk, hogy a magyar felsőoktatás megőrizze versenyképességét, egyáltalán azt a képességét, hogy bekapcsolódjon az európai felsőoktatási térbe, és része legyen a globalizálódó felsőoktatási piacnak. Deák Dániel (Corvinus Egyetem)

Magyarországon az integrált szemlélet helyett a szabályozás egymástól elszigetelten kezeli az akadémiai feladatokat és a gazdasági kontrollt, valamint az egyetemi autonómia részelemeit (akadémiai, szervezeti, személyzeti és gazdálkodási autonómia), amelyek pedig a valóságban együtt hatnak. A felsőoktatás mai irányítói lineáris és hierarchikus módon képzelik el az egyetemi autonómiát: szerintük lehetséges akadémiai autonómia, szervezeti kérdésekben már kevésbé érvényesülhet az állami

A konferencia helyszíne Róma. Az örök város. Közhely, de igaz. Sehol a világon nem találkozunk még egy olyan településsel, ahol 2000 éve folyamatosan város, nagyváros, világváros van. A császárság idején egyszerűen így nevezték: Urbs – A város. A világbirodalom másfél millió lakosú fővárosa. Az egész akkor ismert világból ide áramló kincstől meggazdagodott város. Színes márványba öltöztetett város.

Aranytól csillogó város. Milliók rabszolgamunkájának árán létrehozott, milliók szenvedése árán fenntartott város. A Fórum romjai, a Colosseum, a Pantheon és a mindenütt előbukkanó romok, oszlopok és kövek láttán elgondolkodunk: milyen ellentmondásokkal teli birodalom hívta életre ezt a várost. Róma. Az Egyház központja. Természetes, hogy Krisztus első követői is ide, a birodalom fővárosába hozták az új hitet, az Evangéliumot, ami nem tűrte meg maga mellett a pogány istenségeket, üldöztetésbe kényszerítve ezzel saját magát. A hódítás, erőszak nélkül fenntarthatatlan birodalom hanyatlásával egy időben, lassan tört felszínre a második Róma. A negyedik századtól azonban már mint elfogadott vallás számára épültek Szent Péter, Szent Pál és a többi mártír sírjai fölé a keresztény templomok. Ezek közül néhány ma is eredeti formájában áll. Egyszerűségük, puritán építészeti megoldásaik, szedett-vedett oszlopsoraik, az apszisok mozaikjai ma is világosan hirdetik: Krisztus feltámadt, Isten köztetek van; és békességgel töltik el az utca zajától elszakadó betérőt. A középkor folyamán ugyan csak néhány vidékies falucskát találunk a város területén, a pápaság központjaként mégis kiemelkedő fontosságú a hely. Az antik Róma szellemisége azonban még egyszer feltámadt és birtokba vette a várost. Bár a reneszánsz szülőhazája Firenze, a XVI. századtól ismét Róma a világ közepe. A pápaság ebben az időben jelentős világi hatalom, irdatlan erőfeszítéssel épül a templomok tömege, köztük a világ legszebb kupolájával megkoronázott Szent Péter

11 bazilika. A templomba belépőt turisták hada, szinte piaci hangulat fogadja. Semmi esély az elmélyülésre. Egészen megváltozik azonban a hangulat a kupolába vezető úton, amikor az ember a tambur párkányáról tekint le Szent Péter sírjára. Szívszorító érzés rádöbbenni mennyire kicsi az ember – és mégis milyen hatalmas, hogy ezt az épületet az Istentől kapott tehetségével megalkothatta. A konferencia két helyszínen zajlott: egyik a Laterán, az avignoni fogság előtt a pápaság központja, a másik a Capitolium, a világ – talán – legszebb városi tere. Mindkét helyszín magába sűríti az elmúlt két évezredet. A kettő között pedig a nyüzsgő város, a megismételhetetlen római hangulatot árasztó sikátorok, terecskék; a helyieket és turistákat kiszolgáló kávéházak, pizzériák, bárok, az utcán lépten-nyomon felbukkanó papok és apácák; a zarándokokat vonzó templomok sokasága, ahová bárki betérhet és leborulhat a Mindenható előtt. Róma. Egy pasztorációs konferencia számára a világon a legalkalmasabb város. Itt voltunk, ebben mélyedhettünk el (újra). Veöreös András

Az őszi római rendkívüli püspöki szinódus záró üzenete Mi, a szinódusi atyák, akik egybegyűltünk Rómában Ferenc pápa körül a püspöki szinódus rendkívüli közgyűlésére, üzenettel fordulunk a különböző földrészeken élő valamennyi családhoz, különösen azokhoz, akik követik Krisztust, aki az Út, az Igazság és az Élet. Kifejezzük nagyrabecsülésünket és hálánkat

azért a mindennapos tanúságtételért, amit nyújtotok nekünk és a világnak hűségetekkel, hitetekkel, reményetekkel és szeretetekkel. Mi, az egyház pásztorai is más-más történetű és sorsú családokban születtünk és nőttünk fel. Papként és püspökként is találkoztunk családokkal és köztük éltünk, s ők a fényes pillanatok, ugyanakkor nehézségek egész sorát mondták el szavaikkal és mutatták meg tetteikkel. Magának a jelen szinódusi ülésnek az előkészítése is lehetővé tette a számunkra, hogy megismerjük a világszerte élő sok család élettapasztalatát az egyház számára megküldött válaszokból, amelyeket a kérdéseinkre kaptunk. A szinódus napjaiban folytatott párbeszédünk révén kölcsönösen gazdagítottuk egymást, és hozzásegítettük egymást ahhoz, hogy meglássuk azt az élő és összetett valóságot, amelyben a családok élnek. Emlékeztetünk benneteket Krisztus szavaira: „Nézd, az ajtóban állok és zörgetek. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem” (Jel 3,20). Ahogy akkor is tette, amikor a Szentföld útjait járta, és betért a házakba és a falvakba, Jézus ma is járja városaink utcáit. Otthonaitokban együtt van jelen a fény és az árnyék, a felemelő kihívások, ugyanakkor a drámai megpróbáltatások is. A homály még mélyebbé, végül egészen sötétséggé válik, amikor a gonosz és a bűn beférkőzik a család szívébe. Az első nagy kihívás a hűség a házastársi szeretetben. A családi életben is megtapasztalható a hit és az értékek meggyengülése, az

individualizmus, az emberi kapcsolatok elszegényedése, a fékevesztettségből fakadó, amely képtelen az elmélyülésre. Ebből adódik nem kevés házasság válsága, s ezeket gyakran csak felületesen akarják megoldani, anélkül, hogy elég bátrak lennének a dolgok türelmes megvizsgálásához, a kölcsönös megbocsátáshoz, a kiengesztelődéshez és akár az áldozathoz is. A bukásokból így új kapcsolatok, új párok, új élettársi kapcsolatok és új házasságok születnek, ezáltal összetett és keresztény szempontból problematikus családi helyzetek jönnek létre.

Ezek között a kihívások között meg kell említeni a léttel járó fáradságot, elegendő, ha egy fogyatékkal élő gyermekre, egy súlyos betegségre, az öregek idegrendszeri leépülésére, egy szeretett személy halálára gondolunk. Csodálatra méltó sok család nagylelkű hűsége, akik e megpróbáltatásokat bátran, hittel és szeretettel élik meg, s nem úgy tekintenek ezekre, mint valamire, ami elszakít vagy lesújt, hanem mint amit ajándékként kaptak, s amit maguk ajándékba adhatnak, meglátva a szenvedő Krisztust a beteg emberi valóságban.

12 Gondolnunk kell a gazdasági nehézségekre is, amelyeket az önmagukból kifordult rendszerek okoznak, „a pénz bálványozása, az arctalan s az igaz emberi célt nélkülöző gazdaság diktatúrája” (Evangelii Gaudium, 55), amely megalázza az emberi méltóságot. Gondoljunk a munkanélküli édesapákra vagy édesanyákra, akik képtelenek családjuknak még alapvető szükségleteit is előteremteni, vagy azokra a fiatalokra, akik előtt üres napok állnak, nincs mire várniuk, s ezért a kábítószer vagy a bűnözés zsákmányává lesznek. Gondoljunk a szegény családok tömegeire, akik lélekvesztőkön indulnak útnak a túlélésért, a menekült családokra, akik reménytelenül vándorolnak a sivatagokban, azokra, akiket egyszerűen a hitük, lelki és emberi értékeik miatt üldöznek, és azokra, akiket a háborúk és az elnyomás sújtanak. Gondoljunk azokra a nőkre is, akik erőszaknak vagy kizsákmányolásnak, emberkereskedelemnek esnek áldozatul, valamint azokra a gyermekekre és fiatalokra, akikkel még olyan személyek is visszaéltek, akiknek őrizni és bizalomban nevelni kellett volna őket, gondoljunk a megalázott, nehézségben élő családok tagjaira. „A jóléti társadalom kultúrája elkábít minket, s […] a lehetőségek hiánya miatt derékba tört életek csak olyanok számunkra, mint valami látványosság, ami egyáltalán nem zavar bennünket” (Evangelii Gaudium, 54). A kormányokhoz és a nemzetközi szervezetekhez fordulunk, hogy mozdítsák elő a családok jogainak érvényesülését a közjó érdekében. Krisztus azt akarta, hogy egyháza olyan ház legyen, amelynek mindig nyitva áll az ajtaja a befogadásra,

és nem zár ki senkit sem. Hála illeti meg tehát azokat a lelkipásztorokat, világi híveket és közösségeket, akik készek rá, hogy segítsék, magukra vegyék a párok és családok belső és társadalmi sebesüléseinek a terheit.

odaadni életét is azért, akit szeret (ld. Jn 15,13). Ebben a fényben látjuk, hogy a házastársi szeretet, amely egyedüli és felbonthatatlan, megmarad az emberi korlátok számos nehézsége ellenére, ez az egyik legnagyobb csoda, még ha közben ez a leggyakoribb is.

*** Létezik azonban a fény is, amely esténként ott ragyog a városok házainak ablakaiban, a külvárosok szerény otthonaiban, a falvakban és még a kunyhókban is: ez világítja be és melegíti át a testet és a lelket. Ez a fény a találkozás révén gyullad fel a házaspárok belső életében: ajándék, kegyelem, amely akkor jut kifejeződésre, amikor – a Teremtés könyvének a szavaival (2,18) – a két arc egy másikkal „szemközti” valóság, a „neki megfelelő”, vagyis egyenlő és kölcsönös segítségnyújtásban (2,18). A férfi és a nő egymás iránti szeretete azt tanítja a számunkra, hogy mindkettőnek szüksége van a másikra ahhoz, hogy önmaga lehessen, noha identitásában megmarad tőle eltérőnek. Ez az identitás a kölcsönös önátadásban nyílik meg és kerül kinyilatkoztatásra. Ezt fejezi ki szuggesztív módon a nő az Énekek énekében: „A kedvesem az enyém, s én az övé vagyok… Én a kedvesemé vagyok, s ő az enyém” (Én 2,16; 6,3). A találkozás hitelességéhez vezető út az eljegyzéssel, a várakozás és felkészülés időszakával veszi kezdetét. Beteljesedése a házasság szentsége, amelyre Isten helyezi rá pecsétjét, jelenlétét és kegyelmét. Ezen az úton jelen van a szexualitás, a gyengédség és a szépség, amely elkíséri az embert az ifjúkori erőn és frissességen túl is. A szeretet természeténél fogva örökre szóló, az ember kész

Ez a szeretet a termékenység és az életadás által növekszik, s ez nem csupán a gyermeknemzést jelenti, hanem az isteni élet továbbadását is a gyermekek keresztsége, nevelése és hitre oktatása révén. Benne van az élet, a szeretet, az értékek felkínálásának képessége. Erre a tapasztalatra az is szert tehet, aki nem nemzhetett saját gyermeket. Azok a családok, akik vállalkoznak erre a ragyogó kalandra, ezzel tanúságot tesznek sokak, elsősorban a fiatalok előtt. Ennek az útnak során, amely nem egyszer fáradságos és buktatókkal teli magas hegyi ösvényhez hasonlít, Isten mindig velünk van és elkísér bennünket. A család megtapasztalja ezt a férj és feleség, a szülők és gyermekek, a testvérek közötti szeretetben és párbeszédben. Megéli ezt akkor, amikor együtt hallgatják Isten Szavát, vagy amikor együtt imádkoznak: olyan ez, mint a lélek kicsiny oázisa, amelyre minden nap rá kell szánni egy kis időt. Emellett nap mint nap el kell köteleződni arra, hogy a gyermekeket a hitre, az evangélium szerinti jó és szép életre, a szentségre neveljük. E feladatban gyakran nagy szeretettel és lelkesedéssel vállalnak részt a nagyszülők is. Így válik a család hiteles család-egyházzá, amely a családok családjává szélesedve alkotja az egyházi közösséget. A keresztény házaspároknak az is feladatuk, hogy a fiatal párok számára a hit és a szeretet tanítómesterei legyenek.

13 A testvéri közösségnek van egy további kifejeződése: a karitatív munka, az ajándékozás, a közelség vállalása a kirekesztettekkel, a szegényekkel, az egyedülállókkal, a betegekkel, az idegenekkel, a válságban lévő családokkal, annak tudatában, amit az Úr mondott: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni” (ApCsel 20,35). Ez az anyagi javak, a társaság, a szeretet és az irgalmasság odaajándékozását jelenti, mely egyben tanúságot tesz az igazságról, a világosságról, az élet értelméről. A csúcspont, amely magába foglalja az Istennel és a felebaráttal való közösség minden szálát: a vasárnapi szentmise, amikor a család az egész egyházzal asztalhoz ül az Úrral. Ő odaadja önmagát mindannyiunknak, akik a történelemben zarándokolunk a végső találkozás felé, amikor „Krisztus lesz minden mindenben” (Kol 3,11). Ezért foglalkoztunk szinódusi munkánk első szakaszában az újra megházasodott elvált személyek lelkipásztori gondozásával és szentségekhez való járulásával.

Atyánk, add meg a gyermekeknek, hogy a bizalom és a remény jelei lehessenek, s add meg a fiataloknak a bátorságot a szilárd és hűséges elköteleződéshez! Atyánk, add meg mindenkinek, hogy keze munkájával megkereshesse a kenyerét, hogy megízlelhesse a lelke kiegyensúlyozottságát, és elevenen tartsa a hit égő fáklyáját a sötétség idején is! Atyánk, add meg mindnyájunknak, hogy megláthassuk, miként virágzik ki a mind hűségesebb és hitelesebb egyház, az igazságos és emberi társadalom, egy világ, amely szereti az igazságot, az igazságosságot és az irgalmasságot.

EZ - AZ 12 éves kis szent A pápa a legutóbbi konzisztóriumon (november 7-én) engedélyezte egy, az Isten szolgáinak hősies erényeit elismerő dekrétumnak a kiadását, benne többek között Silvio Dissegna, a 12 éves korában csontrákban elhunyt, az erényeket hősies fokban gyakorló torinói kisfiú életútjával.

Mi, a szinódusi atyák, azt kérjük tőletek, hogy folytassuk együtt az utat a következő szinódusig. Előttetek jár Jézus, Mária és József családjának a jelenléte, az ő szerény otthonukban. A názáreti Szent Családdal egyesülve mi is mindenki Atyjához fordulunk imánkkal, amikor a föld összes családjáért könyörgünk:

A fiú 1967. július 1-én született egy hívő, katolikus családban, Torino közelében. Volt egy testvére, Carlo. Vidám, élettel teli gyermek volt, akár mások, szeretett labdázni, biciklizni, rajzfilmeket nézni. Társai szerették, tanár szeretett volna lenni. 1975ben volt elsőáldozó.

Atyánk, add meg minden családnak az erős és bölcs házastársak jelenlétét, akik váljanak a szabad és összetartó család forrásaivá! Atyánk, add meg a szülőknek, hogy legyen olyan otthonuk, ahol békén élhetnek családjukkal!

Betegsége 11 éves korában kezdődött erős lábfájással. Az orvosok csontrákot állapítottak meg. Szinte éjjel-nappal imádkozott: rózsafüzérrel a kezében nézett a megpróbáltatások elé. „Sok dolgot kell elmondanom Jézusnak és Szűz Máriának” –

mondta. Minden szenvedését felajánlotta a papokért, a misszionáriusokért, a bűnösök megtéréséért, az egész emberiségért. Ameddig tudta, folytatta tanulmányait. Társaival együtt lett bérmálkozó 1978-ban, akkor már tolószékben ült. Az orvosok kemoterápiával próbálkoztak. A sok szenvedés közepette a kórházban Silvio példás hitéről és hihetetlen keresztény lélekjelentéről tett tanúbizonyságot. Mindennap megáldozott és hősiesen tűrte a szenvedést. A rák előrehaladt, elhatalmasodott egész testén. Megvakult, majd pedig meg is süketült. Ezt is megadással fogadta. Egyszer azt mondta édesanyjának: „Nem olyan rossz, hogy nem látom a napot, a fényt, a növényeket, a virágokat, de nagyon nehéz, hogy nem látlak téged, apát és Carlót.” Életének utolsó, szenvedésekkel és fájdalommal terhes napján azt mondta: „Az én hivatásom az, hogy szenvedjek. Felajánlom szenvedéseimet azokért, akik keresztre feszítették Jézust, az egész emberiségért… Jézussal kel lennem, az egyetlennel, aki a szívemben él. Úgy szenvedek, mint amikor téged keresztre feszítettek. Szenvedéseimet a te szenvedéseid mellé teszem… Minden fájdalom annak jele, mennyire szeretlek, Jézus…” Haláltusája 1979. szeptember 24-én ért véget, miután részesült a betegek szentségében. Angyali mosollyal az arcán halt meg. 12 éves volt. Életszentségét hamar felismerték, boldoggá avatási eljárása 1995-ben megkezdődött. Igen sokan imádkoznak közbenjárásáért, különösen azok, akik fiatalon kénytelenek szenvedni. A Szentté avatási Kongregáció vezetője azt mondta

14 róla: „Silvio esete azt illusztrálja, hogy a gyermekek is képesek rá, hogy hősies fokon gyakorolják az erényeket, és méltóak a kanonizációra.”

A gyónásról (nem szabadíthatjuk meg magunkat a bűntől) Honnan való a gyónás szentsége? – Krisztus maga rendeli ezt a szentséget, apostolait bízza meg azzal, hogy e szentség felelősei legyenek. A feltámadás után mondja: „akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, akinek pedig nem, az megmarad bűneiben.” Jézus az ember bűnöktől való szabadságát tűzi ki célul. Az ősegyházból és az ókori egyházból nagyon kevés adatunk van arról, hogy miként éltek a gyakorlatban e szentséggel. Arról vannak adataink, hogy gyóntak, de hogy konkrétan miként, azt nem tudjuk. Ismeretes, hogy létezett az egymásnak való bűnbevallás, illetve a bűnök közösségi hordozása, mint a lelkiség része. Ágoston az első, aki írásai által segíteni tud nekünk a helyzet megismerésében. Mikor említik először a gyónást? – Liturgikus cselekményként, szentségként a 6. században, a mai Spanyolország területén. A hispániai püspökök Toledóban tartottak helyi zsinatot 589-ben, ahol elrendelik, hogy mindenki a római gyakorlat szerint végezze a gyónását, és az akkortájt a kontinensen terjedő, kelta misszionáriusok által behozott fülbe gyónást megtiltják. Azaz a klasszikus, római gyónás a koraközépkorban közösségi aktus volt. Ez azt jelenti, hogy a bűnbánó elment a püspökéhez, neki személy szerint megvallotta a bűnét, hacsak nem nyilvános cselekményről volt

szó. Ezután a püspök felvette őt a bűnbánók rendjébe, és egy nyilvános liturgikus cselekmény keretében elindította a bűnbánati folyamatot, azzal, hogy kizárta őt a közösségből. Amíg nem végezte el a penitenciát, nem térhetett vissza a közösségbe. Ennek volt egy konkrét liturgikus megnyilvánulása: a bűnbánóknak hamarabb kellett érkeznie a templom elé, ahol irgalmat kellett koldulniuk. A szertartásra bemehettek, de az áldozati részről a katekumenekkel együtt távozniuk kellett. Érdekes, hogy a kiközösítés elsősorban nem az eretnekekre vagy az Egyház politikai ellenfeleire vonatkozott a középkorban, hanem ezekre az emberekre. A kiközösítés azt jelenti, hogy az illető nincs közösségben a társaival a bűne miatt, és ezért eltávolítják őt, amíg tart a bűnbánat ideje. Az elégtételtől függően ez akár éveket is igénybe vehetett. Konstantin után mindennek akár politikai és egzisztenciális következményei is lehettek: akár az állását is elveszthette egy kiközösített keresztény. A vezeklés után a püspök nagycsütörtök reggel feloldozta bűnei alól, majd, még reggel kiengesztelődési szentmisét tartottak a krizmaszentelési szentmise előtt ezen feloldozottak részére. Ezt az egész folyamatot nevezzük kánoni bűnbánattartásnak. Fontos viszont leszögezni, hogy ilyen bűnbánattartásban akkoriban csak egyszer részesülhettek az emberek életük folyamán. Magasra tették a mércét. Voltak olyan bűnök, amelyekért egyes püspökök feloldozást sem adtak, például ha valaki elhagyta a hitét vagy szándékosan embert ölt, beleszámítva az abortuszt is. Mindennek az is következménye

lett, hogy az emberek elkezdtek leszokni az áldozásról, és nem merték vállalni a bűnbánattartást. Nagyon kemény volt a bűnbánati fegyelem, sok böjtöléssel, adott esetben akár a szexuális élettől való tartózkodással (házasok esetén), később zarándoklattal. Ezért sok püspök a frissen házasodottak esetében nem is alkalmazta ezt a rendet, mivel nem lehetett volna gyerekük. Hogy terjed el a fülgyónás? – Amikor a Brit-szigetekről érkező Szent Kolumbán és társai megjelennek a kontinensen, megdöbbennek, hogy az emberek mennyire leszoktak a bűnbánattartásról, ami akkoriban nem csak a gyónást jelentette. A kánoni bűnbánattartáshoz ugyanis hozzátartozott az imádság, a böjt, az alamizsnálkodás is. Sőt, a középkorban megjelenik a zarándoklat is. Kolumbánék bűnbánati rendje nem kötődik a püspöki és nagycsütörtöki feloldozáshoz. A gyónó elment a paphoz, aki kirótta rá a penitenciát, majd mikor azt elvégezte (ami a lelkiismeretére volt bízva), akkor visszament a paphoz, akár egy hét, akár egy év után, és akkor kapta meg a feloldozást. Ez sokkal rugalmasabb és diszkrétebb gyakorlat, ami elnyeri az emberek szimpátiáját. Volt-e valaha nyilvános bűnbevallás? – Nem, ilyen soha nem volt, egy-egy monasztikus szerzetesközösségtől eltekintve. Elvétve ilyen közösségekben még ma is létezik az úgynevezett capitulum culparum, amikor a közösség tagjai összejönnek, és imaóra keretében nyilvános bűnbevallást tartanak, főleg a közösség ellen elkövetett bűnökre koncentrálva, tehát itt sem a privát bűnökről van szó. A bűnöket tehát az egyházban sosem vallották be

15 nyilvánosan. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ma vannak olyan lelkiségi közösségek, akik a maguk számára fontosnak tartják a nyilvános bűnbevallást. Pedig soha nem volt ilyen az Egyházban. Mi lehet eme jótékony diszkréció mögött? – Az Egyház megkülönbözteti a bűnöst és a bűnt, de mégis nagyon nehéz a kettőt elválasztani. A cél, hogy a személy ne kerüljön ítélet alá, amikor elítéljük a bűnét, és a személyi méltósága ne rombolódjék le a közösség előtt. Világos, hogy nyilvánosan bűnös az, aki, például mindenki szeme láttára szúr le valakit a piacon. De a privát bűnöket sosem hozatták nyilvánosságra. Már az ókorban is fontos volt a bűnbánó személye iránti diszkréció és tisztelet. A bűnt elítéljük, de a bűnöst szeretjük. Mi történt, ha valaki meghalt a vezeklési idő közben? – Sajnos ez előfordult. De azt, akit egyszer felvettek a bűnbánók rendjébe, nem tekintették már bűnösnek – és ez ma is így van. Ez egy külön osztály volt a hívek csoportjában. A gyónás is liturgikus cselekmény, aminek van saját rituáléja. A jelenlegi rituálé is következetesen bűnbánónak, nem pedig bűnösnek nevezi a gyóntatószék előtt sorban állókat. Aki elhatározta magát, hogy megszabadul a bűnétől, az már nem bűnös, és ez minőségi ugrás, akkor is, ha nem részesült a szentségi feloldozásban. A feloldozásnak feltétele a bűnbánat, nem pedig következménye. Ha csak szándék kérdése a bűnbánat, akkor minek a gyónás? – Lerendezem Istennel – mondják erre a protestánsok. Magam bánom a bűneimet, de nem tudom magamat megváltani attól. A

középkor egyébként tovább színezte a dolgot például a konverzekkel, akik arra vállalkoztak, hogy egész életüket önkéntesen vállalt vezeklő életmódban élik le. Ez hasonlít a harmadrendi megoldásokhoz. Említettem, hogy a spanyol püspökök megtiltják a „szigeti” bűnbánattartást, a galliai püspökök 80 évvel később viszont emellett teszik le a voksukat. A fülgyónás tehát terjed. Az egész mögött a germán jogrendszer sajátos bűnfelfogása áll, ami hangsúlyozza a bírság és a pénzbeli jóvátétel intézményét. Ennek következtében születnek meg a középkor remekművei, a penitenciális könyvek, amik bűn- és penitenciakatalógusok: milyen bűnért milyen jóvátétel jár. Egyfajta büntető törvénykönyv? – Pontosan. Benne voltak a mentő és súlyosbító körülmények is, a büntetést még a társadalmi állás is befolyásolhatta. A gyónás után a pap felütötte a könyvet, kiszámolta, mi az elégtétel, és kirótta. Mindez érdekes kultúrtörténeti vonatkozásokkal bír, ám ha sok bűnről volt szó, irreális penitenciák alakultak ki. Volt egyébként olyan elégtétel, hogy kavicsokat kellett tenni a cipőbe vagy sündisznóbőrből készült övet kellett viselni. A legkésőbbi penitenciás könyvek már finomítanak a dolgokon, és kialakult a kiváltási szisztéma: például fizesd be, mondass miséket bűneid bocsánatára. Ezekből a miseadományokból alakul ki a stipendium. Ennek a következménye az is, hogy míg a középkor elején egy szerzetesközösségben csak egy-két pap szolgál, később igyekeznek már mindenkit pappá szentelni, hogy minél többen misézhessenek. Megjelennek tehát az abúzusok, a

visszaélések is. A cluny-i reform idején ezért jelennek meg a mellékoltárok a templomban: egyszerre miséznek, mert annyi a misefelajánlás. Egyes kolostortemplomok ebből meggazdagodnak. Még olyan visszaélések is megjelentek, hogy háromszor elvégezték a misét a felajánlásig, és onnan folytatták, és ezt három misének számították. Mondhatnám: 3 in 1. Mikor alakul ki, hogy még a vezeklés előtt feloldozzák az illetőt? – Vannak esetek, amikor felismerik a papok, hogy nem biztos, hogy vissza tud térni a gyónó a paphoz, vagy a távolság vagy mentális problémák miatt, esetleg társadalmi, családi körülmények miatt. Ezért a 800-as évekre már kialakul, hogy a pap a gyónás után rögtön feloldoz, és a gyónó lelkiismeretére bízza az elégtétel elvégzését. Nagy Károly központosító-romanizáló liturgikus reformot indít el, és arra az elhatározásra jut, hogy mindenben Róma szokásait kell követni, így a gyónásban is. 813-ban elrendeli tehát, hogy szigorúan tilos a kelta módi. Még a penitenciális könyvek elégetését is elrendeli birodalomszerte. Ez óriási zűrzavart vált ki. A püspökök is látják, a hívek mennyire ragaszkodnak a megszokotthoz, és a belső egyházszakadástól félve beszélnek a császárral. Teodulf, a császár bizalmasa eléri, hogy az uralkodó visszavonja a rendelkezést, emellett előáll egy kompromisszumos javaslattal is, ami aztán a tridenti zsinatig működik: ha valaki nyilvánosan követett el súlyos bűnt, az nyilvános bűnbánattartást végez, római módon, a privát vétkek viszont rendezhetőek a pappal, kelta módra. A 9. század közepétől háttérbe szorul, esetivé válik a kánoni bűnbánattartás.

16 Érdekes a középkori lelkiség. A középkor embere szeretett élni, szerette habzsolni az életet, de mivel a gyakori háborúk, járványok miatt a halál mindennapos élmény volt, állandóan az emberek körül ólálkodott, ezért komolyan vették a bűnbánattartást, mint lelki önvédelmet. Az első ezredforduló körül jelenik meg a lelki áldozás és a tökéletes bánat felindításának gondolata is. A magyar „fűbe harapott” kifejezés is innen származik. Sokan akartak áldozni, gyónni a hadakozás előtt. De nem mindig volt tábori pap a katonák között. Leszúrták hát a kardot a földbe, hiszen az keresztet formázott, és megvallották bűneiket, mintha Krisztussal beszélgettek volna. Olyanra is van utalás, hogy a ló fülébe súgta valaki a bűneit. A tökéletes bánat felindítása végveszélyben tehát katonai találmány. Olyan is volt, hogy a parancsnok virágszirmokat vagy füvet tett a katonái szájába, mintha megáldoztatná beosztottait, és arra buzdította őket, hogy valahol a környéken biztos miséznek, legyenek azzal lelki közösségben. Ezt nevezzük lelki áldozásnak. Gyakran hallani, hogy a bűn és az istenkapcsolat magánügy. A két említett bűnbánattartási rítusnak vannak előnyei és hátrányai is. A kánoni rítusnak előnye, hogy abban mindenki számára világos volt, hogy a bűnös a bűneivel a közösség ellen is vétett. „Ha szenved az egyik tag, vele szenved az egész test” – mondja Szent Pál a korintusiakhoz írt első levelében. Ma is ajánlás, hogy amennyiben lehetséges, az egyéni bűnbevallás mellett tartsunk közösségi bűnbánatot is. Egyáltalán nem igaz, hogy a bűnöm csak rám tartozik és Istenre, mivel egyház vagyunk, Krisztus élő teste.

A gyónásban, bűnbánatban az Istennel és a közösséggel való kapcsolatomat értékelem újra, állítom helyre. A skolasztikus teológia azt mondja: a szentség formája a feloldozás, az anyaga pedig a gyónó bűnbánati cselekedetei. Ötfajta cselekményt említ meg: a bűn felismerése, a szívbéli töredelem, a bűn bevallása, a penitencia végrehajtása, végül az életmód megváltozása. Mégis gyakran visszaesünk. Mert nem teljes ez a folyamat bennünk. Van, hogy a pap nem oldozhat fel valakit, mivel nem látja garantálva, hogy változtatni fog. Itt általában súlyos dolgokról van szó. Látnunk kell a megtérés jelét, hogy a bűnbánó máshogy fog élni ezentúl. A középkor hajnalán a szerzetesekről úgy tartották, hogy mivel eleve bűnbánó életmódot folytatnak, nem kell gyónniuk. Volt is, aki vezeklésül lépett be egy rendbe. A gyónásra nézve a skolasztika idejére kiforrott az a nézet, hogy az egy új keresztség. A reformációig senki nem gondolta, hogy magunkat megszabadíthatnánk a bűntől. A pap a közösséget is képviseli, amivel le kell rendeznem az ügyet. Lerendezem Istennel, halljuk ilyenkor. Hogy? Mindig mentegetjük magunkat. „Nem én voltam, nem én csináltam…” Nem tudunk teljesen objektívek lenni önmagunkkal szemben. Ha valakinek aggályos a lelkiismerete, akkor mindig és mindenért magát vádolja. A túlzóan megengedő lapozik és kész, Isten dolga a megbocsátás, mondja. Holott itt nem szubjektív, hanem objektív dologról van szó: lehet, hogy nem is igazán kavar fel, amit tettem, de mégis megbánom. Nem elég, hogy ki mit tart bűnnek; mi a kinyilatkoztatás fényében értjük meg, mi az, a kapott hitünk tanít meg felismerni. Ezért is jó, hogy

van egy külső személy, aki nem a saját tudását nyújtja csak. A pap nem a saját véleményét kell képviselje, hanem Isten és az egyház befogadó szeretetét. Sokan vannak, akiknek van egy szakasz az életében, mondjuk egy-két év, amikor egyszerűen hülyeségnek tartják a gyónást, főleg fiatalon. – Érdekesek ennek a kulturális vonatkozásai is. Németországban szinte nincsen gyóntatás. Sokfelé nincsenek is gyóntatószékek. Mindenki áldozik, de senki sem gyón, aki gyónni akar, kér időpontot a plébánostól. E mögött a protestáns bűnbánatfelfogás behatása áll. A katolikusnak tartott országokban, a spanyoloknál vagy az olaszoknál viszont úgymond „szeretnek” gyónni, őket nevezhetnénk közepesen gyónni szerető népeknek. Az olaszok gyónásai komolyak, érettek, megfontoltak. A lengyeleknél és a horvátoknál is sok a gyónó. Az Egyesült Államokban úgyszólván két katolikus egyház van, egy liberális és egy konzervatív, az utóbbihoz húzók közt úgyszintén van kultúrája a gyónásnak. Egyszer középiskoláknak hirdetett versenyt a New York-i egyházmegye: videót kellett készíteni a gyónásról. Megdöbbentő a győztes videó. Szerintem nagy reneszánsza lesz még a gyónásnak, ahogy az eucharisztikus lelkiségnek is reneszánsza van. Nem félünk akkor a gyónástól? Egy ismerősöm találkozott egy német csoporttal Medjugorjében, akik azt mondták, azért jöttek, mert gyónni szeretnének. Protestáns ismerősöm is mondta nekem, hogy irigyli az Egyházat a gyónásért. A gyónás nemcsak fertőtlenít, hanem sebtelenít is. Egy másik én lép ki a gyóntatószékből. Fontos, hogy ne

17 féljünk a gyónástól, hiszen az jó dolog! A pap is segíthet ilyenkor óvatos irányító kérdésekkel, a ledorongolás nem segít. Nagy ellenség a szégyenérzet, mert a hallgatás démonának kedvez. Van erről egy elgondolkodtató anekdota: egy pap kijön a gyóntatószékből a húsvét előtti gyóntatások közepette és azt mondja a híveknek: elnézést, megiszom egy kávét, aztán jövök vissza. Jön vissza, látja, ott áll a Sátán a sorban. Te mi keresel itt? Jöttem visszaadni az embereknek a szégyenérzetet. Nem szégyellték, amikor elkövették, legalább akkor szégyelljék most bevallani. Kajtár Edvárd (a Központi Papnevelő Intézet lelki vezetője, a MALEZI igazgatója)

Kopernikusz Mióta 2010-ben a fromborki székesegyházban ünnepélyes tiszteletadással újratemették a lengyel csillagász, Kopernikusz földi maradványait, azóta látogatható a sírja. A tudóst közel ötszáz éve jeltelen sírba temették, mert az Egyház eretneknek nyilvánította elméletét, miszerint a Föld a Nap körül kering. A helyi püspök kérésére 2004-ben kezdték el kutatni a csillagász földi maradványainak helyét a fromborki székesegyházban, míg egy 70 év körüli ember koponyájára és csontjaira bukkantak – ennyi idősen halt meg Kopernikusz (latinosan Nicolaus Copernicus, lengyelül Mikołaj Kopernik). Csonjait DNS-tesztekkel azonosították, összehasonlítva azokkal a hajszálakkal, amelyeket az uppsalai egyetemen őrzött könyveiben találtak. Kopernikusz a fromborki székesegyház kanonokja volt, 1473 és 1543 között élt. De

Revolutionibus Orbium Coelestium (Az égi pályák körforgásáról) című értekezésében azt állította, hogy a Föld kering a Nap körül, ellentétben a középkori hiedelemmel, amely szerint a föld a világegyetem középpontja. Az elméletet gyanakvással fogadta az Egyház és az írás nem is jelenhetett meg egészen Kopernikusz halálának évéig (ő maga élete utolsó napján vehette kézbe nyomtatásban), s a Szentszék csak 1835-ben vette le a tiltott könyvek listájáról. Szent II. János Pál pápa szolgálata idején az Egyház rehabilitálta Galileo Galileit, akit az inkvizíció azért üldözött, mert továbbfejlesztette Kopernikusz elméletét. A tudós koporsóját az újratemetés előtti napon körbehordozták az északlengyelországi régió néhány városában. Az újratemetés kapcsán Fromborkban több napon át tartó kulturális és tudományos rendezvényeket, konferenciákat is szerveztek, amelyeken a lengyel egyház több jeles személyisége is aktívan részt vett. Kopernikusz nyughelyét ettől fogva egy fekete gránit sírkő jelzi, amelynek felirata szerint itt nyugszik a heliocentrikus világkép megalkotója. A kőtáblán egy arany nap és körülötte hat bolygó látható.

Esther (Etty) Hillesum naplójának végső sorai Az 1981-ben posztumus kötetként megjelent Napló 1941-1943 egy amsterdami zsidó család lányát állítja elénk, aki 1914-ben született és 1943-ban az auschwitzi koncentrációs táborban halt meg 29 éves korában. XVI. Benedek pápa – a lemondását követő – 2013. február 13-i szerdai katekézisében utalt erre a hős zsidó lányra, aki „eleinte távol volt Istentől, ám

később felfedezte őt, mint lelke mélyén egy kutat, amelyben kövek alatt van a víz. Alá kell ásni, hogy megtaláljuk. Ez a törékeny fiatal nő átszellemült hite által meglelte Isten szeretetét és belső békéjét. Ezt mondta: állandó bensőséges kapcsolatban vagyok Istennel…” Istenem, több teret kell neked adnom, és feltételeket sem szabhatok, mint például: „csak meggyógyuljak!” Még ha nem is vagyok jól, az élet megy tovább, a lehető legjobb módon. Nem követelőzhetek és nem is fogok. És mihelyt lemondtam elvárásaimról, máris sokat javult a gyomorfájásom. Igaz, hogy intenzív módon élek, olykor mintha démoni és eksztatikus lenne ez az intenzitás, de minden nap megújulok a forrásnál, magánál az életnél, időnként pedig megpihenek az imában. Aki azt veti szememre, hogy túlságosan intenzíven élek, nem tudja, hogy úgy vissza lehet vonulni az imába, mint egy kolostori cellába, és utána megújult erővel és békével lehet mindent folytatni. Azt hiszem, az embereket az fosztja meg legjobb erőiktől, hogy attól tartanak, eltékozolják magukat. De ha egy hosszú, minden nap elvégzett kemény munkával sikerül utat törnünk magunknak az eredeti forrásokhoz, amely bennünk van, és amelyet én Istennek nevezek, és ha ezt az utat mindig nyitva tartjuk, akkor szüntelenül megújulunk, és nem kell többé attól tartanunk, hogy kifogyunk az erőből. Hűségesnek maradni mindahhoz, ami spontán – olykor talán túlságosan is spontán – módon kezdődött. Hűségesnek maradni minden érzéshez, gondolathoz, ami megfogant bennünk. Hűségesnek lenni a szó legtágabb értelmében,

18 hűségesnek önmagunkhoz, Istenhez, legjobb pillanatainkhoz. És akárhol is legyünk, mindig százszázalékosan jelen lenni. Felvállalom ezt a kockázatot: nem vagyok egészen őszinte önmagamhoz. Ezt még meg kell tanulnom, és ez lesz a legnehezebb lecke, Istenem: magamra vállalni azt a fájdalmat, amelyet te adsz és nem azt, amelyet én választok magamnak. Úgy bánok a ceruzával, mintha kasza lenne, de nem tudom lekaszálni lelkem sok kinövését. „Sokan vannak, akiket bimbóként hordok magamban és hagyom, hogy kivirágozzanak. Másokat fekélyként hordok magamban addig, amíg fel nem fakadnak és mindent el nem öntenek gennyel” (Frans Bierenbach). Vorwegnehmen [elővételezni]: nem tudok jó holland szót erre. Tegnap este óta fekszem itt és közben kezdem magamba beolvasztani egy kis részét annak a fájdalomnak, amelyet szerte a földön be kell fogadniuk az embereknek. Kezdem betakarni egy kis részét annak a fájdalomnak, amelyet ezen a télen fogunk elszenvedni. Ma nagyon nehéz nap lesz. Nyugodtan fogok itt feküdni az ágyban és „elővételezem” egy kis részét az eljövendő nehéz napoknak. Amikor a védtelen emberekért szenvedek, talán nem saját magam védtelen oldaláért szenvedek? Megtörtem testemet, mintha kenyér volna és szétosztottam az emberek között. Miért ne? Oly régóta éheznek már. Szeretnék gyógyír lenni sok sebre. Tideke! Ezúttal majdnem írni sem akartam, mert annyira fáradt voltam, és mert azt hittem, nincs mondanivalóm. De persze rengeteg mondanivalóm van, csak inkább hagyom, hogy gondolataim szabadon áradjanak felétek, úgyis tudom, hogy elkapjátok őket. Ma

délután, amíg a priccsemen pihentem, a következőket jegyeztem fel a naplómba, most neked is elküldöm. Olyan gazdaggá tettél engem, Istenem, engedd hát, hogy két marokkal osszam szét az emberek között. Életem szüntelen párbeszéddé vált veled, Istenem, egy egyetlen nagy párbeszéddé. Olykor, amikor félrevonulok a tábor valamelyik zugába, lábammal a te földeden állva, szemeimet az ég felé fordítva, könnyek patakzanak arcomon, a mélységes meghatottság és hála könnyei. Esténként is, amikor lefekszem és benned pihenek, Istenem, a hála könnyei csordulnak ki szememből, és ez az én imám. Már napok óta nagyon, nagyon fáradt vagyok, de ez is el fog múlni. Minden egy mélyebb ritmus szerint történik, aminek meghallására meg kellene tanítani az embereket, mert ez a legfontosabb dolog, amit ebben az életben megtanulhatunk. Nem harcolok ellened, Istenem, egész életem a veled való párbeszéd. Lehet, hogy sosem lesz belőlem az a nagy művész, ami szeretnék lenni, de már most is túlságosan biztonságban érzem magam benned, Istenem. Olykor szeretnék kis aranymondásokat és szenvedélyes történeteket papírra vetni, de mindig csak egy szót írok le: Isten. És ebben a szóban minden benne van és akkor már nincs szükségem arra, hogy azokat a többi dolgokat is elmondjam. Alkotóerőm a veled folytatott belső beszélgetésekben fejeződik ki és a szívemből fakadó hullámok itt hosszabbak, lendületesebbek és ugyanakkor nyugodtabbak lettek, és úgy tűnik, belső gazdagságom egyre növekszik. Üdvözöllek benneteket, kedveseim! Etty Fordította: Suor Maria Amata K. OCD

VERS Képek Galileából néma kőpadok Názáretből jött egy ács itt ült szombaton bíbor pipacsok között lépdelt csendesen míg a hegyhez ért glóriás a hold sohasem látott színek a vizek felett

Radnóti sirató elzuhant a teste, mint fűrész marta fa a fák és az emberek egyformán halnak gyönyörű törzsükre, ha gyilkos kéz lecsap világgá sikoltják éhét a tavasznak Botos Ferenc

RECEPTEK Karácsonykor ünnepi fogások kerülnek az asztalra, a következőkben a menü összeállításához két recept nyújt segítséget. Harcsa erdélyi módon Egy kilogramm savanyú káposzta levét kinyomkodjuk és a káposztát kissé összevagdaljuk. Lábosban két evőkanál libazsírt hevítünk és ebben fedő alatt, lassú tűzön félig

19 megpároljuk a káposztát (15–20 perc). Ezt követően a lábas tartalmát egy zománcozott tepsiben szétterítjük és megszórjuk kevés frissen reszelt, hámozott (3–5 cm hosszú) gyömbérgyökérrel. A halasnál vásárolt 1 kg harcsafilét (lehetőleg folyami halat vásároljunk) kb. háromujjnyi szeletekre vágjuk, megsózzuk, meghintjük frissen őrölt fehérborssal. A haldarabokat ráhelyezzük a káposzta ágyra és kb. 5 dekagrammnyi vajdarabkákat szétosztunk a halszeleteken. A tepsit az előmelegített 180 C fokos sütőbe tesszük mintegy 15 percre, majd 3 dl jó házi tejföllel meglocsoljuk a halat és két – három percre még visszatoljuk a sütőbe. A tepsivel tálalhatjuk a halat az asztalra, látványként is igen kívánatos. Ne feledjük a latin közmondást: A hal a harmadik vizet nem szereti (Maledictus piscis in tertia aqua), így az ünnephez méltó bort válasszunk! Karácsonyi linzer Egy nagyobb keverőtálba belemérjük a tészta alkotóit: 50 dkg süteménylisztet, 20 dkg barna cukrot, 25 dkg vajat, 2 tojást, 1 csomag sütőport és 2 csomag Bourbon vaníliás cukrot. A tésztát először csak morzsolgatjuk, majd addig gyúrjuk, amíg el nem válik a tál falától. A tésztát kettéosztjuk és az egyik felébe bedolgozunk egy csapott evőkanál keserű holland kakaóport. A világos színű tésztát sodrófával kb. fél cm vastagságúra kinyújtjuk, és cakkos szélű kb. 5 cm átmérőjű kiszúróval kiszaggatjuk. A leeső darabokat összegyúrjuk és kiszaggatjuk. Egy sütőpapírral kibélelt tepsibe fektetjük a karikákat és előmelegített 180 C fokos sütőben kb. 15 percig sütjük. A kakaós tésztarészt hasonló módon kiszaggatjuk, majd a korongok közepét kb. 2 cm

átmérőjű pogácsaszaggatóval kiszúrjuk. A leeső darabokat ez esetben is összegyúrjuk és kiszaggatjuk. A lyukas karikákat is sütőpapírral bélelt tepsibe rakjuk, megkenjük egy felvert tojással és meghintjük durvára tört dióval, amit egy kicsit bele is nyomkodunk a tésztába. Ugyanúgy sütjük meg, mint a fehér színű tésztát. A kihűlt karikákat összeragasztjuk: a világos színű karikákat megkenjük egy teáskanálnyi jó házi sárgabarack lekvárral és ráillesztjük a barnás színű lyukas karikát. Tiszta konyharuhával letakarva szobahőfokon egy hétig is eláll, de ez csak elméleti érték, mert néhány nap múlva már csak a tányér lesz a takaró alatt. Jó főzőcskét! Zakar András

VICCEK - Kislányom, teljesen egyedül oldottad meg ezt az egyenletet? - Nem, két ismeretlennel. (az MKK NEWS-ból) * Józsi bácsi igen öregen és súlyos betegséggel kerül a kórházba, de még az ítélőképessége a helyén van. Jön az orvos. Józsi bácsi megkérdezi tőle: doktor úr, tőlem jobbra valaki éppen most halt meg, a balra lévő ágyban tegnap este. Miért nem viszik ezeket a haldoklók kórtermébe? Válasz: Józsi bácsi! Ez az! * Hallom, a lányod hegedülni tanul. Na és hogy halad? – Nagyon jól. Neki köszönhetem, hogy megvehettem a szomszéd házat fél áron. *

Mi a különbség a jó ügyvéd és a sztárügyvéd között? – A jó ügyvéd ismeri a törvényt. A sztárügyvéd ismeri a bírót. * A pap a plébánia kerítését szögeli. Egy kisfiú áll ott és vigyorogva bámulja. – Na, kisfiam, te mire vársz itt? – Arra, hogyha a rá tetszik a kalapáccsal ütni az ujjára, akkor mit fog mondani... * Pistike bőg, mikor az anyja hazaér. Kérdezi, mi a baj? – Az apu kétszer is megvert. – Miért? – Megmutattam az ellenőrzőt. – És? – Tele volt egyessel, kettessel. – Ezt megértem, de miért vert meg másodszor is? – Mert kiderült, hogy az ő gyerekkori bizonyítványát mutattam meg. * Idős házaspár üldögél házuk verandáján. Megszólal az öregúr: – Most előveszek egy nagy adag fagylaltot a hűtőből. Kérsz te is? – Én csak egy kis adagot – válaszolja a felesége –, de önts rá csokoládészirupot! Nem akarod felírni? Tudod milyen feledékeny vagy. – Dehogyis! Észben tartom. Kis adag csokoládésziruppal. – Igen, és dióreszelékkel. Nem felejted el? – Persze, hogy nem. – És tegyél egy szem cseresznyét a tetejére! Biztos vagy benne, hogy nem felejted el? – Dehogyis, Márta! Az elkövetkező tíz percben kihallatszik a verandára, hogy a férj ügyködik a konyhában. Végül megjelenik két tányér sonkás tojással. – Ugye megmondtam, hogy írd fel! – sóhajt az asszony. – Hát nem elfelejtetted a pirítóst? * Az okos kutya bandukolt a sivatagban, amikor egyszercsak észrevette, hogy egy leopárd rohan felé, amely minden kétséget

20 kizáróan fel akarja őt falni. Gyorsan elkezdett gondolkodni, mit tehetne. Észrevette, hogy éppen mellette van néhány csont a földön. Gyorsan odament és elkezdett egy csontot rágcsálni. Mikor a leopárd már közel volt, felkiáltott: - Hú de finom volt ez a leopárd! Bárcsak lenne még egy itt valahol a közelben! A leopárd ezt hallva hirtelen megállt, majd rémülten felmászott a legközelebbi fára. Ott ezt gondolta magában: - Hú ez meleg helyzet volt. Ez a kutya majdnem elkapott. Igen ám, de volt az egyik közeli fán egy majom, aki látta a történteket. Gondolta, hogy szerez egy jó pontot a leopárdnál ha elmondja neki az igazságot, hátha azután már nem fogja őt bántani. A leopárd hallva az igazságot dühösen lemászott a fáról és azt mondta: - Gyere majom, ülj fel a hátamra és majd meglátod hogy jár az a kutya

aki engem lóvá tett! A kutya észrevette, hogy mi történt és látta a majommal a hátán közeledő leopárdot. Gyorsan elkezdett gondolkodni, hogy vajon mit tegyen. Végül leült a csontok mellé, háttal a közelgő leopárdnak, mintha nem vette volna észre, hogy jön. Amikor már úgy érezte, hogy közel járnak, hirtelen megszólalt: - Hol a fenébe lehet már az a majom. A majmokban nem lehet megbízni. Már legalább fél órája elküldtem, hogy kerítsen nekem még egy leopárdot...

HIRDETÉSEINK 1. December 8-a, Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe (bár nem kötelező ünnep, tanácsolt a részvétel)! 2. December 14-én vasárnap gitáros szentmise lesz 19 órakor. 3. December 21-én, a vasárnapi esti mise után szkólánk tart adventi áhítatot a templomban.

4. December 24-én, szerdán 24 órakor karácsonyi éjféli szentmise a MSzT-ben; 25-én, Karácsony ünnepén 19 órakor esti szentmise. 28-án, Szentcsalád vasárnapján 19 órakor vasárnapi szentmise. 31-én, szerdán 19 órakor a Patrona Hungariae Gimnázium kápolnájában (a szilveszteri bál előtt) hálaadó szentmise. Január 1jén, újév napján 19 órakor mise az MSzT-ben. Január 6-a, kedd, Vízkereszt ünnepe kötelező ünnep. 5. Február 6-8. között tartjuk a KELET-et (Kárpát-medencei Egyetemi Lelkészségek Találkozója) Budaörsön. Jelentkezni lehet rá a Lelkészségen. 6. Az új félév „kis Veni Sanctéját” febr. 8-án 19 órakor tartjuk az MSzT-ben. 7. Az idei tanév Jegyesiskolája febr. 18-án (Hamvazószerda estéjén) 19 órakor indul az alagsorban (előre jelentkezni kell rá)

*** Jelen számunk mottójának fordítása: Higgy, hogy megérts, érts, hogy higgy! A hitből fakadó értelem, az intellectus fidei volt Szent Ágoston vezérlő elve. Szent II. János Pál pápa ezt fejti ki bővebben a Fides et ratio kezdetű enciklikájában (1998). *** Felelős kiadó: Dr. Pákozdi István egyetemi lelkész. Szerkesztő, tördelő: Emri Márton lelkészségi titkár.

Köszönjük (névsorba szedve e számunk íróinak): Botos Ferenc költőnek, Deák Dániel egyetemi tanárnak, Egri László orvos, diakónusnak, +Gál Ferenc teológusnak, Jókai Anna írónak, Kajtár Edvárd spirituálisnak, Suor Maria Amata K. OCD, +Szunyogh X. Ferenc OSB liturgikusnak, Veöreös András mérnöknek és Zakar András mérnöknek. Köszönjük BataKirály Edina alapos nyelvi korrektúráját! Jelen számunk képeiért ismételten köszönet Vámos István grafikus úrnak! A Lelkészség címe: 1117 Bp., Magyar Tudósok krt. 1. Tel: 203-1734, [email protected], www.egylelk.com Honlapunkon a korábbi Egyetemes újságok is megtalálhatóak. A Lelkészségnek új e-mail címe van: [email protected] – kérjük, ezt használjátok! Minden olvasóknak áldott, kegyelmekben gazdag karácsonyi ünnepeket kívánunk!