2013. október 12-től. Dréher János TARTALOM. hungart könyvsorozat

1

h ung art k ön y vs or ozat

Dréher János 2013_11

12 -tő l

TARTALOM

20 13 .o kt ób er

2

3

4

4 9 14 16 18 23 28 32

TESTVISZONY Nemes Z. Márió: A dekadencia mint márka Egon Schiele és kora Nagy Zopán: Maszkok és jelenések Joel Peter-Witkin Debreceni Boglárka: Papa főztje Magdalena Frey kiállítása Bordács Andrea: XXL-es gráciák Fajgerné Dudás Andrea projektjei

30 34 36 42

MÉDIUMÁTHALLÁSOK Bordács Andrea: Képzőművészet a filmben Interjú Dobos Tamással és Szöllősi Gézával Muladi Brigitta: Újlak-remix Rendhagyó rekonstrukciós kísérlet – interjú a kurátorokkal (II. rész)

45 48

LELETEK A MÚLTBÓL Révész László: A barátság asztala Archív fotó egy Kokas Ignác-festményről

50

Cserba Júlia: A haladás spirálja

Az

45

19 t ze a és ás űv n lít r m iál ba k ya riá ag ndó alé G im la ti ál án t ze ut et m ez Ne

r ya

ag

M

nd

a

re

ra

új

Gulyás Kati: Mozgás – Mozdulatlan mozgás II., 1979., Magyar Nemzeti Galéria

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS Beke László: Útinapló Kassa, Európa Kulturális Fővárosa Miroslav Procházka: A kassai avantgárd elfelejtett fejezetei Kaschau, Kassa, Košice... Rudolf Anica: Oelschläger–Őry, az építész Pásztor Péter és Adriana Priatková monográfiája Szabó Kovács Ágnes: Kezdetben volt a vonal A kassai Rovás Polgári Társulás Lóska Lajos: Utazó művészet Három tárlat Kassán Szabó Kovács Ágnes: Gondolatban nem ismertem lehetetlent Beszélgetés Bartusz Györggyel P. Szabó Ernő: Számomra Kassa megkerülhetetlen Beszélgetés Csáji Attilával Kassa Kulturális Főváros 2013 Képriport

Beszélgetés Botár Olivérrel a Telehor Moholy-Nagy-különszámának fakszimile-kiadásáról

51

SORS, NYISS NEKEM TÉRT Lóska Lajos: Szobrok acélból A kecskeméti Nemzetközi Acél- és Fémművészeti Alkotótábor Sturcz János: A szobor, vagy annak képe Kelemen Zénó kiállítása

54 56

KIÁLLÍTÁSOK P. Szabó Ernő: Négy elem A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete kiállítássorozata 59 Pataki Gábor: Materia prima Monokróm 62 5 Lengyel András: Időjáték-térjáték! Dréher János (1952) munkáiban a festékeken túl az anyag, a matéria, illetve ebbŃl adódóan a faktúraképzés játsszák 64 Sarkadi Péter kiállítása Pataki Gábor: Vagy és vagy a fŃszerepet. A rétegzettség és a visszafogott színek által a feltárás-elfedés, valamint a fokozatos építkezés-pusztulás Hegedüs 2 László és Hegedüs Hanna Léna kiállítása 66 Szeifert Judit: Földbe vájt és falba vésett jelek dialektikus kapcsolódásai tárulnak elénk Dréher festett idŃ-emlékmŝvein. 68 Gáll Ádám kiállítása Somosi Rita: Branding, vagy amit akartok Babinszky Csilla kiállítása 70 Balázs Sándor: Térnyitások 72 Haid Attila, Kaszás Réka, Kutasi Tünde, Pető Márk kiállítása Sinkó István: Vizsgálódnak, de nem henyélnek Ár: közös 1.995 Ft / kötet Berhidi Mária és Szíj Kamilla kiállítása 74 VIZUÁLIS NEVELÉS A HUNGART könyvsorozat kötetei kedvezményes áron megvásárolhatók a kiadónál, Sinkó István: Múzeum, pedagógia, kortárs művészet 76 Múzeumpedagógia a kezdetektől napjainkig a HUNGART Egyesületnél, vagy megrendelhetŊk a www.hungart.org weboldalon. 1/ Oelshcläger Lajos: Ortodox zsinagóga, Kassa, 1927-33 2/ Ujlak s port, 1995 3/ Szurcsik József: Cím nélkül, 2013 4/ Joel Peter Witkin: Három grácia, 1988 5/ Egon Schiele: Önarckép ingben, 1910

HUNGART EGYESÜLET

1055 Budapest, Falk Miksa u. 30.

A borító Sárkány Győző "Vízalatti tárlat" koncepciótervének (Városi Uszoda, Szentendre, 2013) felhasználásával készült. Megtekinthető 2013. XI. 30-ig. Fotó: Barák Péter Tel.: (06-1) 302-4386

Tel./fax: (06-1) 302-3810

E-mail: [email protected]

Web: www.hungart.org

AJÁNLÓ

ÖSSZEÁLLÍTOTTA: RUDOLF ANICA

CARAVAGGIÓTÓL CANALETTÓIG

A JÁTÉKOS

LÁTÓSZÖGEK

NYITOTT KÖNYV

DESERT INN

FÜRDŐZŐ NŐ SZŐRÖS ZÁSZLÓVAL

Az itáliai barokk és rokokó festészet remekművei

Robert Capa kiállítása

II. Nemzetközi Rajz- és Képgrafikai Biennále

Tasnádi József képzőművész kiállítása

Aatoth Franyo kiállítása

Szépművészeti Múzeum, 2013. október 26–2014. február 16.

Magyar Nemzeti Múzeum, 2013. szeptember 18–2014. január 12.

G. Heller Zsuzsa, Gábor Áron, Gábor Márton Dániel és Dobay Eszter kiállítása

Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Győr, 2013. október 26– november 30.

Szent István Király Múzeum – Új Magyar Képtár, Székesfehérvár, 2013. október 25–december 1.

Miskolci Galéria, Rákóczi-ház, 2013. október 24–november 21.

Caravaggio: Ecce Homo, 1605 k.

Robert Capa: Karnevál, Zürs, Ausztria, 1950. február

G. Heller Zsuzsa: Fakturális élvezetek, 2009-2011, installáció

Szabadvári Attila Imre: EU, 2013

Tasnádi József: Desert Inn, 2011

Aatoth Franyo: Flipperező angyal, 2010

A Szépművészeti Múzeum munkatársai néhány évvel ezelőtt azt az ambiciózus célt tűzték ki maguk elé, hogy két, egymást követő kiállításon bemutatják a 15–18. századi itáliai festészetet. Az első, 2009–2010-ben megrendezett tárlat, a Botticellitől Tizianóig, a múzeum újabb kori történetének egyik legsikeresebb eseménye volt. Az itáliai festészet időben ezt követő korszakának szentelt reprezentatív kiállításunkat a Magyar-Olasz Kulturális Évad zárórendezvényeként, Caravaggiótól Canalettóig – Az itáliai festészet két évszázadának remekművei címmel rendezték meg. A tárlat különleges jelentőséggel bír mind a Szépművészeti Múzeum, mind a hazai kulturális élet számára: az itáliai festészet ezen időszakának hasonló átfogó bemutatójára eddig még nem került sor Magyarországon, és Olaszországban is utoljára 1922-ben rendeztek hasonlót.

Az eddigi Robert Capa-kiállítások általában azt igyekeztek körüljárni, kicsoda volt Robert Capa. A világhírű fotóriporter születésének 100. évfordulójára készülő tárlat problémacentrikus. Az egyes termekben Capa-szerepeket mutat be, és történeti válaszokat keres a kérdésre: mi volt Robert Capa? Emigráns, aki sehol sem telepedett meg. Fotóriporter és haditudósító, aki háborúkról írt és filmet forgatott róla. Hős, akiről nemzedéke legjobb írói írtak elismeréssel. Sármőr, akiért rajongtak a nők. Esendő ember, akinek szenvedélye volt a póker. Szerepek, kényszerek és lehetőségek formálják töredékes egésszé az Embert, akinek élete nagyon különböző mozaikokból rakható ki. Látható-e egy élet minden titka, pillanata? A Robert Capa – A Já­ tékos című kiállítás a lehetőségekből mutat fel darabokat, amikből egy rendkívüli életút rajzolódik ki. A kiállításhoz különleges Doku-tér is tartozik; itt lehet elmélyülni a Capa-irodalomban, megpihenni, visszalapozni az időben, átgondolni a látottakat.

A Vízivárosi Galéria Művészcsaládok a II. kerületben c. kiállítássorozatának keretén belül nyílt új kiállítás Látószögek címmel G. Heller Zsuzsa, Gábor Áron, Gábor Márton Dániel és Dobay Eszter munkáiból. Ritka alkalom egy művészcsalád életében, hogy közösen állíthatnak ki egy galériában, annál is inkább, mert mind a négyen a képzőművészet más-más területén tevékenykednek. G. Heller Zsuzsa, az anya keramikus és szobrász, 1976 óta önálló művészként saját stúdiójában dolgozik. Legutóbbi munkái, az installációk, optikai és technikai eszközök segítségével mozgalmas, dinamikus fényjátékokká válnak. Gábor Áron, az apa festőművész, fiatal korától kísérletezik különböző technikai eszközökkel, fotóval, videóval, kompu­ tergrafikával. A bemutatott művek egy része a kísérletek eredménye. Gábor Márton Dániel, a fiú videóművész, tudatosan vállalva egy más közegben, a budapesti zenei, színházi alternatív világban lett „kultikus” figura. Videóklipjeiben a nagyvárosi független művészeti élet szereplői és helyszínei jelennek meg. Videóival, fotóival nemzetközi nyelven fejezi ki e kultúra sokszínűségét. Dobay Eszter, a meny fotóművész, sajtófotósként indult, saját stílusát fokozatosan alakította ki, mely a portréfotózás egyéni látásmódjához vezetett.

A Nemzetközi Rajz- és Képgrafikai Biennále kétévente, páratlan években, változó tematika szerint megrendezésre kerülő nemzetközi, képzőművészeti seregszemle, amely a rajzművészet és a képgrafika eljárásait hivatott bemutatni saját tervezésű és kivitelezésű alkotásokkal. A szakmai zsűri döntése alapján idén a következő alkotók részesülnek díjazásban: Méry Beáta (Nagydíj), Marek Cina (Győr Megyei Jogú Város Önkormányzatának díja), Giczy Kristóf (meghívás a 45. Nemzetközi Győri Művésztelepre), Marek Jarotta (meghívás a 45. Nemzetközi Győri Művésztelepre), Mórocz István (meghívás a 45. Nemzetközi Győri Művésztelepre), Pál Csaba (a legjobb könyv), Nagy Gábor György (a legjobb rajz), Pézman Andrea (oklevél), Fábián Erika (oklevél), Jakub Lobotka (oklevél), Lucie Štefková (oklevél). A szakmai zsűri tagjai: Somorjai-Kiss Tibor, Robert Jancovic, Győrffy Sándor, Robert Macar, Selényi Károly István, Grászli Bernadett.

Tasnádi József Desert Inn című munkája az „aviátor”, mérnök, pilóta, filmproducer, multimilliárdos Howard Hughes-nak állít emléket. „Howard Hughes élete szemlátomást két különböző elemből áll, eleinte a nyilvánosság előtt folyik, negyvenhét éves korától pedig, huszonnégy éven át, teljesen rejtve. (...) Mérhetetlen vagyonnak volt ura, jelentős technológiai és ipari életművet tudhatott magáénak, de nagy gazdagsága végül is csak arra volt jó, hogy megvásárolja a teljes elzárkózást egy sötét szobában, ahol meztelenül, lesoványodva és mindentől megfoszt­ va élt egy rozzant ágyon.” – írta Hughesról Paul Virilio. Tasnádi így ír az installációról: egy metaforikus helyzetrekonstrukció, amely megkísérli tárgyiasítani Howard Hughes különös magányát, egyszersmind azt az élménysort, melyet mindannyi­ an átélünk a magányban. A mű utal ugyanakkor a kényszerbetegségre is, s még általánosabban a betegség állapotára. A betegség olyan extrém állapot, amelyben az egyetlen „terv” maga a gyógyulás. Ilyenkor minden más szünetel, így a művészet is. Úgy is mondhatnánk: a művészetnek nincsenek válaszai az extrém helyze­ tekre, lehet az betegség, háború vagy katasztrófa.

„Franyó érzékenysége inspiráló érzé­ kenység. Egyrészt mint képzőművész is ösztönző, mert a képeiből áradó kreativitás hatása egyértelmű, másrészt az alkatából sugárzó humanista szemléletmód ugyanannyira lenyűgöző és gyógyító hatású. Szinkronban van magával, s a maga természetességé­ vel folyamatosan megajándékozza környezetét. Jó légkört árasztó aurája elgondolkodtató derűt teremt, és energiával tölti fel a körülötte létezőket. Ez az, ami nem tanítható. Erre születni lehet. (...) Franyó képei olyan érzéseket keltenek bennem, mint egy valódi szusi-kés, mely pengeélesen kezeli valóságunk minden apró és finom részletét, melynek befogadása igazi élvezetet okoz – a szó legjobb értelmében. Szükségünk van az efféle mélységekre!” (feLugossy László)

Robert Capa © International Center of Photography, New York – a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteménye

4

AZ ITT LÁTHATÓ KÉPEK AZ EREDETI MŰVEK RÉSZLETEI

újművészet 2013_11

Vízivárosi Galéria, 2013. október 30–november 20.

újművészet 2013_11

5

BEKE LÁSZLÓ

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

ÚTINAPLÓ Európa Kulturális Fővárosa

Több mint negyven éve írtam egy tanulmányt Pöstyéni fürdőlevél címmel, ez volt az egyik első olvasható dokumentuma a szlovákiai (akkor még csehszlovákiai) művészet és kultúra iránti érdeklődésemnek. Most egyfajta összegzés következik a kassai események ürügyén, melynek műfaja továbbra is az útinapló. Felületes útijegyzetek, melyek nagyon fontos összefüggésekre utalnak. Miért éppen Kassa? Ugyanígy indulhatnék el Pozsonyból, Somorjáról, Krakkóból, Révkomáromból vagy éppen Erdélyből, Dunaszerdahelyről, továbbá Debrecenből is. (Budapest­ ről nem is beszélve.) A magyar művészek, művészettörténészek közül nagyon sokakat hozott lázba a Kassa Európa Kulturális Fővárosa 2013 híre. Már ekkor tudni lehetett Czimbalmosné Molnár Éva kassai főkonzul nyilatkozataiból, hogy a KEKF Magyarország számára különösen fontos, rengeteg kulturális rendezvény lesz egy év alatt, és Márai Sándor lesz az egyik húzónév. Orosz István: Paradoxonometria XV., 2011, fenyőléc, 85 x 108 cm

6

újművészet 2013_11

(Később három másik, Juraj Jakubiško filmrendező és festő, Ľudovít Oelschläger (Oelschläger–Őry Lajos) és Gyula Košice kapcsolódott hozzá. A Magyar Művészeti Akadémia az elsők között jelentette be, hogy jelen kíván lenni a kulturális fővárosban. Én magam is ezért utaztam először Debrecenbe, 2012 márciusában egy tárlatvezetésre a MODEM-be, a Zéro Évek című kortárs szlovák kiállításra, melynek négy szekcióját négy szlovák kurátor hozta össze (Juraj Čarný, Gabriela Garlatyová, Richard Gregor, Myra Sikorová-Puhišová), és a múzeumigazgatóval, Kukla Krisztiánnal egy lehetséges kassai együttműködésről tárgyaltunk. Itt találkoztam Hus­ hegyi Gáborral, aki akkor még Pozsonyban dolgozott, de ma már a budapesti Szlovák Intézet igazgatójaként az egyik kulcsfigurája a magyar-szlovák művészeti kapcsolatoknak. Debrecenben Németh Ilona hajléktalanok számára tervezett túlélő kapszuláját mutatta be, mely először a budapesti Széll Kálmán (akkor még Moszkva) téri Gravitáció akción szerepelt.

A „debreceni találkozások” rovatból sok kiváló szakember közül egyelőre csak egy további személyt említenék még: Mayer Éva somorjai képzőművészt, jelenleg a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetem doktoranduszát, akinek témája a kelet-közép-európai kortárs művészeti és vallási kapcsolatok múltja és jelene. A virtuális útinapló következő állomása Erdély. Most csak azért említendő, mert Trianon után a külföldi országokba szakadt baloldali és avantgárd magyar művészek sokkal természetesebben álltak kapcsolatban mind Pozsonnyal, mind Kolozsvárral, semmint Budapesttel. Az érsekújvári születésű Kassák egyik természetes kapcsolata a két világháború között a Sarló-mozgalom szociofotós csoportja, míg Moholy-­ Nagy László a „pozsonyi Bauhausnak” nevezett Iparművészeti Főiskolán tart előadást, és a kolozsvári Korunkban publikál (no meg – többek között – a brünni Telehor című folyóiratban). Századunkban pedig folyamatosan tanúi lehetünk annak, hogy a kortárs művészek mennyire spontánul létesítenek kétoldalú kapcsolatokat szlovák-román és romániai magyar, magyar-szlovák központok között, a Visegrádi Négyek területén. Ennyit a lassan amortizálódó posztmodern „centrum és periféria” elv érvényesüléséről. Hogy jön ide Komárom? Ez év áprilisában több napos szimpoziont rendeztünk a Selye János Egyetemen. Annak ellenére, hogy a program főirányát a pedagógiatudomány határozta meg – közelebbről az ELTE Németh András vezette Pedagógiatörténeti Tanszékének és a szegedi Tudomány-

egyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Karának Pukánszky Béla vezette életreform kutatásai –, de ezen belül komoly szerep jutott a mozdulatművészetnek (Dienes Valéria, Madzsar Alice és Simon Jolán, Kassák felesége felvidéki kapcsolatai – Vincze Gabriella előadása), benne a magyar tánctörténet felvidéki előzményeinek (Hanusz Zsuzsanna előadása). A szimpozionon végül elérkeztünk a szlovákiai felsőoktatás általános problémáiig. A szlovák egyetemeken és főiskolákon húsbavágó kérdés a magyar kisebbség és a magyarnyelvűség, számunkra pedig a művészeti felsőoktatás és a kortárs művészet jelenléte. Dunaszerdahely a szlo­ vákiai magyar művészet egyik központja. A helyi múzeum (Kortárs Magyar Galéria) a magyarországi művészetből elsősorban a konstruktivista, illetve a geometrikus irányzatokat támogatja. Az egyik összekötő kapocs Kassa felé a már említett szerdahelyi Németh Ilona, pozsonyi egyetemi tanár, akit a kelet-európai rendszerváltások után mind a csehek, mind a szlovákok, mind a magyarok „szlovákiai magyar kortárs nőművésznek” fogadnak el (lásd szereplése 2001ben a 49. Velencei Biennálén), s akinek markáns politikai művészete időnként erőteljesen szól bele a magyarországi művészeti közéletbe is. A másik művészegyéniség a fentebb már ugyancsak említett Mayer Éva, egy jelentős önéletrajzi tematikájú szerdahelyi kiállítás rendezője, számos aktivitási területe mellett a somorjai nemzetközi művésztelep vezetője. Ő a kurátora a Dunaszerdahelyen ez év decemberében megnyíló különleges tematikus kiállításnak: a budapesti Kép-

Mayer Éva: Találd meg az otthonod!, 2011, vegyes technika, reflexfólia, 50 x 70 cm

újművészet 2013_11

7

Németh Ilona: Labirintus, 2000, vegyes technika, papír, 67 x 97 cm

zőművészeti Egyetem doktoriskolájának harminc (!) hallgatója mutatja be a hibával, félreértéssel és más rokon értelmű fogalmakkal kapcsolatos munkáit és projektjeit, festményeit és installációit. Somorja néhány kilométerre van Dunaszerdahelytől, Pozsony kulturális körzetében. A szlovákiai magyar kisebbség egyik kulturális központja. Nemzetközi művészeti kapcsolatait a Dunart.com és Transcom Nemzetközi Művésztelepnek, valamint az egykori zsinagóga épületében működő Home Galériának köszönheti, ahol budapesti művészek is rendszeresen kiállítanak. A művésztelep fő kiállítási helyszíne a református templom, a magyar középkor egyik kiemelkedő emléke, ahol az istentiszteletek mellett folyamatosan rendeznek koncerteket, előadásokat és más kulturális programokat. A másik helyszín a református templommal szembeni művelődési ház Tallós Prohászka István1-kiállítóterme. Az idei művésztelep záró kiállításán olyan művek szerepeltek, mint a csehszlovák határőrség egyik motorcsónakjának vasváza, az elfogott határsértőkről kiállított jegyzőkönyvekkel kidekorálva. A somorjai művésztelep szervezte meg számomra ez évi első kassai előadásomat. 2013 júniusában részt vehettem a sokatmondó című – A (Kulturális) Örökség Határai – krakkói II. Közép-európai Örökség Fórumon. A konferencia következtetései irányadóak vol­ tak a Kassa Európa Kulturális Fővárosa 2013 értékelését illetően. Mi, magyarok össze hangoljuk a 2002-es Hungaricum-törvény kritériumait a Világörökség magyarországi működésével és a környező országok, különösen a Visegrádi Négyek patrimonium-elveivel. Végül, de nem utolsósorban Pozsony említése kívánkozik a végére, mert onnan indult ki 8

újművészet 2013_11

minden. Paradox, de ma is arról van szó, hogy a hivatalos főváros mellett az országnak (Szlovákiának) egy másik, szimbolikus fővárosa is elismerést nyerjen, és az egész Felvidék a Pozsony–Kassa-tengelyre fűződjék fel. Ilyen előzmények után idézem fel immár három kassai látogatásom történetét. Először a II. Szlovákiai Magyar Képzőművészeti Fórum rendezvényére voltam hivatalos a Rovás Polgári Társulás épületében, avagy a Rovás Akadémián (2013. IV. 7.). Az in­ tézmény nevéről mindenki a rovásírásra asszociál, noha még a „rovar”- hoz is több köze van, mint őseink kommunikációjához. Képzőművészeti alkotókört, szobrásziskolát, színkört, néptáncházat tart fenn. A vezető, Szabó Ottó festészettel és köztéri szobrászattal egyaránt foglalkozik, friss injekciókat szállítva a helyi vallási művészetnek is. Ekkor került sor Orosz István „escheriánus” grafikai kiállításának bemutatására is. E lapok művelődéstörténeti háttere, technikai bravúrossága és konceptuális gazdagsága a kassai szakmai közönséget is rabul ejtette. A szimpozionra érkező művészek kiállításán (TRANSCOM.net, Gyenes Gábor, Mayer Éva, Pézman Andrea, Szőke Erika) az emlékezet különböző kassai és felvidéki dokumentumai: fotók, relikviák és installációk szerepeltek. (Kassa a II. világháború alatt rendkívül sok polgárát vesztette el különböző haláltáborokban.) A meg­érkezés utáni napon bemutatkoztak a szlovákiai magyar irodalmi folyóiratok (Opus, Rovart, Irodalmi Szemle), az építészek, akiknek munkásságában Makovecz Imre hatása érezhető, előadás hangzott el a Kínában híressé vált Hudecz László építész felvidéki éveiről. A Párizs, Heidelberg és Budapest között ingázó Lőrincz Viktor művészettörténész és jogász, a

A Telehor folyóirat Moholy-Nagy különszámának egy oldalpárja , 1936

migráció perspektíváját vezette be a nemzetek és nemzeti kisebbségek kontextusába. Különösen érdekes volt Rónai Péter intermédia-művész és Bartusz György (Juraj Bartusz) szobrász bemutatkozása: mindketten a Kassai Műszaki Egyetem Művészeti Karát képviselték. Jómagam megkíséreltem mindazt összegezni, amit az elmúlt években a kortárs művészetekre, a művészeti oktatásra, a szlovákma­gyar kapcsolatokra és a kulturális fővárosra vonatkoztathattam: a hungaricumok elméletét és gyakorlatát, a „hiba” fogalmának kreatív oktatási és művészeti alkalmazását stb. Várostörténeti és műemléki sétáim akkor még nem győztek meg a KEKF sikerességéről. A Szent Erzsébet-székesegyház homlokzatát csúf állványzat borította, a fantasztikus gótikus enteriőr ugyanolyan volt, mint máskor. Szerencsére egyelőre II. Rákóczi Ferenc földi maradványait sem távolították el a kriptából. A szépen restaurált történeti zsinagógák közül engem elsősorban a Kozma Lajos által épített (192627) érdekelt a legjobban. Csak most derült ki számomra, hogy a centrális, kupolás épületet időközben összeépítették a portikuszos-oszlopos bejáratú szocreál Állami Filharmónia épületével. Furcsa módon az öszvér nem bizonyult különösen bántónak. Röviddel ezelőtt egy korai Kozma-polgárházat is felfedeztek a Dóm szomszédságában. (Később Klein Rudolf magyar zsinagógákról írott könyvének kassai bemutatójára is sor került.) A kassai XLVI. AICA-kongresszus mint a KEKF rendezvénye és egyik fő attrakciója (2013. szeptember 24–27): a kong­ resszusról utólag derült ki, hogy a tátrai előprogramjával, zsolnai kirándulásával, pozsonyi programjával és krakkói utókirándulásával egyetemben az egyik legsikeresebb

AICA-rendezvénynek bizonyult az elmúlt néhány évtizedben. Magyarországról Kassán sajnos csak jómagam voltam jelen mint előadó, Pozsonyban pedig Maja and Reuben Fowkes képviselt minket, pedig bizonyos értelemben ismét az egész közép-kelet-európai művészet sorsa forgott kockán. Az e­gyik „keynote speaker”, a nálunk is jól ismert poznańi Piotr Piotrowski professzor korábbi, figyelemre méltó téziseit finomította. Kifejtette, hogy régiónk országai posztkommunista időszakukat élik, ami annyit tesz, hogy még nem múltak el teljesen a Varsói Szerződés nyomai, ugyanakkor tudomásul kell vennünk a globalizáció imperatívuszait, az angol nyelvű kommunikációt és a „világ-main-stream”-hez való igazodást. Figyelembe véve a helyi sajátosságokat – tehetnénk hozzá. Piotrowski most meghirdette a Periferiális Internacionálét, olyan távoli példákra hivatkozott, mint a kassai származású, Buenos Airesben élő Gyula Košice, a nem­ zetközi MADI-csoport egyik alapítója (M.A.D.I.: Mouvement, Abstraction, Dimension, Invention), vagy a magyar Kepes György. Piotrowski szerint egy másik – más szempontú – művészettörténet elveit kell kidolgozni. Košice új kinetikus szobrát most helyezték el az új Kiállítási Csarnok elé. Mivel a kongresszus mottója a Fehér foltok – fekete lyukak volt, e sorok írója behatóan elemezte a földrajzi-asztrofizikai metaforapár lehetséges jelentéseit, és fekete lyukaknak nevezte mind a műalkotásokat, mind a „nemzet”, „nemzeti” fogalmak mai használatát. A két főrendező, Juraj Čarný szlovák AICA-elnök és Vladimír Beskid, a KET művészeti igazgatója a helyi eredményekről beszélt, valamint a kassai kiállításokról és művészeti létesítményekről. Richard Gregor szlovák AICA-alelnök, a pozsonyi Cyprián Majerník Galéria igazgatója a vasfüggöny homonimizáló hatásáról, míg kolléganője, Beata újművészet 2013_11

9

MIROSLAV PROCHÁZKA

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

A MŰVÉSZETI AVANTGÁRD ELFELEJTETT FEJEZETEI Kaschau, Kassa, Košice...

Rónai Péter: Cenzúrázott Málevics, 1988, olaj, vászon, 66 x 66 cm

Jablonská – meglepő módon szinkronban a kongresszus mottójával – Stano Filko, Miloš Laky és Ján Zavarský Fehér teréről (mely a budapesti Fiatal Művészek Klubjában is bemutatásra került 1977-ben). Az új létesítmények között ki kell emelnünk a „Kaszárnyát”, vagyis az új Kultúrparkot, különböző kiállítási és előadóterei­ vel (itt volt az AICA-kongresszus), valamint az „Uszodát”, azaz a Kunsthallét, mely az egyik medence feltöltésével kiváló átfunkcionált kiállítási komplexummá avanzsált. Itt rendezték meg az egész KEKF talán leglátványosabb kiállítását a Fény, Víz, Hang jegyében, és itt került sorra a plasztikai műtéteiről híres Orlan bemutatkozása is. Felújították a Kelet-szlovákiai Galériát, melynek hatalmas, reprezentatív pincéjében rendezték meg a Košická Moderna (kassai modernek) kiállítását, több tucat szlovák és ma­ gyar történész többéves kutatómunkájának eredményét, mely a két világháború közti kelet-szlovákiai avantgárdot mutatja be. A könyvet azóta több helyen is bemutatták, így a budapesti Nemzeti Galériában, majd Prágában is, így én most csak néhány megjegyzésre szorítkozom. Több tanulmánynak is az a Tomáš Strauss, azaz Strausz Tamás volt a szerzője, aki Kassán született, s aki az 1968-as művészet­ történész-nemzedékhez tartozott, s az 1970-es évektől a magyar művészeti élettel is folyamatosan kapcsolatban állt, majd később a duisburgi Wilhelm-Lehmbruck-Museum igazgatóhelyettese lett. Utolsó éveire tért haza Pozsonyba, és ez év elején halt meg. Személyiségét hatalmas színes fotóportré idézte meg a könyvbemutató estéjén. Ha a KEKF négy kassai személyiséget nevezett meg a rendezvény „védnökeként”, könyvünk feldolgozta a többieket is, így Bortnyik Sándort, Jaszusch Antalt. Nemzetközi tudományos konferencia a kassai Műszaki Egyetem (FUTO-RES) Művészeti Karán: az egyetem bejáratánál Bartusz 1970 körüli szabadtéri konceptuálismini­mal kapu-szobra fogadja a látogatót. Ő és Rónai Péter a Művészeti Kar 3D szabad formálás, illetve grafika és kísérleti alakítás műhelyeinek vezetői. A karon még fotó-, 10

újművészet 2013_11

Stanislav Filko: Oltár, 1965-66, objekt, magasság: 185 cm

építészet-, dizájn- és elmélet szakok működnek. Megnyílt egy hatalmas kiállítás a Kaszárnyában a hallgatók munkáiból. Oktatási szempontból érdekes, hogy mind Bartusz, mind Rónai olyan kreatív feladatokat ad hallgatóinak, melyek egyrészt rendkívül egyszerűek, másrészt szabadságra inspirálnak (kollektív festés egy hatalmas vászonra, vagy önkéntelen rajz járás közben a hátizsákra szerelt papírra, rugalmas drótra erősített ceruzával. Kassa korábbi urbanisztikai periódusairól Pásztor Péter tanszékvezető és Lubica Vytková tartott előadást, Krhó János (Ján Krcho),pedig II. Rákóczi Ferenc borsai udvarházának műemléki felméréséről beszélt. Ő egyszersmind a művészettörténet és a teória tanára. Michal Murin (Új Média műhely) prezentációja a pozsonyi Milan Adamčiakkal való, évtizedek óta folytatott poszt-cage-iánus zeneszerzői kapcsolatukról szólt. A konferencia fő irányát a KEKF és az egyetemi oktatás összefüggése határozta meg (Vladimír Beskid, programadó előadásával), valamint más korábbi európai fővárosok bemutatásával (Glasgow, Graz és Pécs). Utóbbinál Horváth András meggyőzően tudta bizonyítani, hogy a kevéssé ideális körülmények között induló munkálatok az év végére több figyelemre méltó eredményt is létrehoztak (Zsolnay-központ, Kodály Központ). Nem jutott alkalmam arra, hogy a konferen­ ciának beszámoljak az általam jobban ismert nagyszebeni és maribori kulturális fővárosokról, de megjegyzendő, hogy az előző esetben mintaszerűen sikerültek a város szász és magyar műemlékeinek rekonstrukciói. Előadásomban inkább arra koncentráltam, hogy milyen gondolatokkal tudnám segíteni a művészeti és elméleti oktatást (kreatív gyakorlatokkal, nyelvi játékok bevezetésével a magyar-szlovák művészeti kommunikációban, s végül a „hiba/félreértés”-koncepció továbbfejlesztésével).

1

A kassaiakról azt tartják, hogy a 20. század egyik legnagyobb emigránsai: nyolcszor váltottak állampolgárságot, miközben ki sem dugták az orrukat otthonról: éltek az Oszt­ rák-Magyar Monarchiában, a Kelet-szlovákiai Köztársaságban, Csehszlovákiában, a Szlovák Tanácsköztársaságban, újra Csehszlovákiában, majd Magyarországon, ismét Csehszlovákiában s végül a Szlovák Köztársaságban. A többségében magyarlakta városba – mely hosszas huzavona után a fiatal Csehszlovák Köztársasághoz került – a megszálló hadsereggel 1919 tavaszán egy fiatal tiszt érkezett: dr. Josef Polák (1886, Prága – 1944, Auschwitz– Birkenau). Jogász végzettségű volt, a csehszlovák színművészet ismerője, és múzeumi gyakorlattal rendelkezett. Művelődési minisztériumi kapcsolatai okán átvette a kassai Felső-magyarországi Múzeum, új nevén Kelet-szlovákiai Múzeum irányítását, mely akkor egész Szlovákia egyetlen múzeuma volt. Polák az intézményből Szlovákia és Kárpátalja komplex művészeti központját szerette volna létrehozni. A múzeum körül olyan intenzív kiállítási láz indult be, amilyet sem addig, sem a mai napig nem jegyeztek Szlovákia területén. Krón Jenő: Alkotószellem II., 1925

1938-ig – amikor a város ismét Magyarországhoz került, s Polák kénytelen volt visszatérni Prágába – 216 kiállítást rendeztek, tehát húsz éven keresztül átlagosan minden hónapban egyszer kiállítás nyílt. Mindegyikhez önálló plakát készült, melyet legtöbbször maga a kiállító készített. A legjelentősebb rendezvények közé tartozott a Münchener Sezession (Paul Klee első német területen kívüli szereplése), vagy a prágai Tvrdošijní csoport (Čapek, Hoffman, Kremlička, Špála és Zrzavý) 1921-beli kiállítása. Szerepelt Kassán Josef Šima, Otto Dix, Uitz Béla, Kernstok Károly s Kudlák Lajos is. Rendkívüli jelentőséggel bírt az a 21 kiállításból összeállt ciklus, mely az európai kortárs grafika széles körébe nyújtott betekintést. Polák megalapította a kelet-szlovákiai képzőművészek szövetségét, és kezdeményezte egy művészeti havilap megjelentetését is. Neki köszönhetően Jászi Oszkár, Lukács György, Kassák Lajos és Moholy-Nagy László is előadott Kassán. Megértette, hogy a legtöbb alkotónak a kiállításokhoz kapcsolódó eladás jelenti az egyetlen bevé­ teli forrást, ezért sokat segített az ilyen irányú szervezéssel, reklámmal. A lapokat elárasztotta információkkal, plakátoSchiller Géza: Férfifej, 1925, olaj, vászon, 48 x 35 cm

Tallós Prohászka István (Somorja, 1896 – Újrónafő, 1974), festőművész, a Sarló-mozgalom tagja, aki élete utolsó éveire Mosonmagyaróváron, Somorja későbbi testvérvárosában telepedett le, és iskolai rajztanárként működött. Jelen írás Mosonma­ gyaróvárról származó szerzője egyik első tanulmányát Proházkáról írta.

újművészet 2013_11

11

kat ragasztatott egész Szlovákia területén, molinók függtek az utcákon, röplapokat osztogattak a járókelőknek, vagy repülőből szórták azokat, kedvezményes vonatjegy járt a Csehszlovákia egész területéről ide látogatóknak, máskor a belépőket tombolaként sorsolták ki, és egy-egy kiállított tárgy volt a nyeremény. Mindvégig az előítéletek nélküli alkotói együttműködés érdekében harcolt. Megnyerte Csordák Lajost és HalászHradil Elemért, a város festőművészeti elitjének képviselőit. Csordák a prágai Akadémián tanult, a plein-air festészet kiemelkedő képviselője volt. Újranyitott festőiskolájának legjelentősebb diákja 1919-ben Bauer Szilárd (Konštantín) mérnökként a kassai városi elektromos művek vezetője, képzőművészettel csak hivatása mellett foglalkozott. Munkássága pusztán öt év „szabadidős tevékenységének” eredménye. Életműve erősen társadalomkritikus beállítottságú – egy ragadozói morállal rendelkező, szétzilált társadalomról és környezetről szóló vízió. Egyetlen témája a külváros, azok utcácskái és lakói, akik csúsznak-másznak a sártól tocsogó lejtőn. Az orosz fogságból a Távol-Kelet felé tett kerülővel tért haza Jaszusch Antal. A háború előtt Budapesten, Münchenben és Párizsban tanult. Az örökös katasztrófák és társadalmi ellentétek közt vergődő emberiségről szóló látomásait ex-

presszionista ihletésű kompozíciókban fogalmazta meg. Polák internacionális víziójával, a sovinizmus elutasításával egy sor olyan művészt vonzott Kassára, akik a környező országok fehérterrorja elől menekültek. Sokakért személye­ sen kellett kezeskednie a rendőr-főkapitányságon. Ezek közé tartozik Krón Jenő grafikus, aki az orosz- és magyar­országi forradalmi események aktív résztvevője volt. Krón kassai munkássága volt a legtermékenyebb. Grafikai ciklusainak mondanivalója a dinamikusan duzzadó expresszionis­ta alakoktól a kubizáló, harmonikusan zárt kompozíciókig, a tiszta emberiség szociális messianizmusáig fejlődött. Polák egy grafikai és rajziskola vezetésével bízta meg, ami a múzeum épületében kapott helyet, közkönyvtárral és olvasóteremmel együtt. Az iskola megnyitásakor – 1921-ben – 57 diákkal kezdett. A diákok minden évben hivatásos művészek mellett kaptak kiállítási lehetőséget. Az iskola három alapvető tagozatra oszlott: rajz és festészet szak haladóknak, iparművészeti és textiltervező szak, illetve egy „vasárnapi rajz” szak. Ezzel szinte párhuzamosan alakult meg a „Hermes” litográfiai műhely, mely Krón iskolájának technikai alapját jelentette. Legjelentősebb diákja Koloman Sokol, egy henteslegény, aki alig tizenhét évesen önkéntesként a kommunista Vörös Hadseregbe állt. Az iskolában élő modellek után rajzolt,

František Foltyn: Munkanélküliek, 1924, olaj, vászon, 94,8 x 114,8 cm

12

újművészet 2013_11

a múzeumban megismerte Käthe Kollwitz, George Grosz és Uitz Béla munkásságát. Itt nyerte el a korára annyira jellemző határozott forradalmiságot és a technikai tudást, s kapta meg az alapvető impulzust szociális grafikájához. Munkáit később bemutatta a prágai akadémián, ahová Polák ajánlotta be. Pozsonyban, a műszaki főiskolán tanított, később Amerikában élt. Krón iskolájából indult a prágai akadémiára szóló ajánlással a később a neoklasszicizmus felé hajló Kontuly Béla. Gimnáziumi osztálytársa, Jakoby Gyula, Kassa „regősévé” vált, szülővárosát sohasem hagyta el. Műveiben a posztimpresszionista intimitás és szülővárosa, Kassa jellegzetes atmoszférája szövődik át az expresszíven megragadott szociális jelenségekkel. Feld Lajos grafikus iskoláiból szociális indíttatást hozott magával: a város és lakója drámáját. Később a budapesti Képzőművészeti Főiskolán végzett, ahol Olgyai Viktor és Varga Nándor Lajos voltak a mesterei. 1944-ben deportálták Auschwitzba. Kilenc testvére közül csak ketten maradtak életben. Őt tehetsége mentette meg: a foglyok sajátos arcvonásait rajzolta dr. Mengele számára. Grafikai magánis­ kolájából később sok kassai művész került ki, pl. Alexander Eckert, Račko Árpád, Hegyessy Gyula és Jozef Haščák. Ruttkay György, akinek tehetségét 1918-ban Kassák fedezte

fel, párhuzamosan volt Csordák Lajos és Krón Jenő diákja. Eleinte az orosz avantgárd volt rá nagy hatással, melynek szellemében nonfiguratív tollrajzokat készített, később viszont a kubizmus és az expresszionizmus különleges elegyét hozta létre. Több cikket írt a művészeti életről a MÁ-ba és a kassai időszakos lapokba. Collinássy György festőművész és fotográfus figurális kompozíciókat, tájképet és csendéletet festett. Munkáiban posztimpresszio­ nistaként nyilvánult meg friss, fauvisztikus színes érzelem­ világgal. Grosz (Grossova, Galamb) Erzsébet későbbi prágai és budapesti tanulmányai után Párizsban telepedett le, ahol a Függetlenek szalonjában állandó kiállító volt, műterme a Rue de Froidevaux-n a magyar művészek kedvenc helye lett. Polák meghívására 1921-ben Kassára költözött František Foltýn. Először a képzőművészeti sajtóban mutatkozott be Nemzeti művészet és kozmopolitizmus című cikkével, majd belépett a kommunista pártba. Kassán – Schiller Géza hatására – az impresszionista tájképfestéstől eljutott a kubizmusig. Erre alapozva olyan tömör redukciós mód­ szert dolgozott ki, amivel képes volt a periférián élő keletszlo­vákiai városok szociális atmoszféráját megragadni. Ittlétének végén a művészetét a finom absztrakt kompozíciókig fejlesztette.

Schiller Géza: Kávéházban, 1924 olaj, vászon, 90 x 117 cm

újművészet 2013_11

13

Bauer Szilárd: Kassai külváros

Foltýnnal barátkozott, majd pár évig együtt is dolgozott Kas­ sán kortársa, Schiller Géza, aki a magyar kommün bukása után Németországba emigrált. Ott Lyonel Feininger diákja lett, majd súlyos tüdőbetegséget kapott. Kassán 1920-ban telepedett le. Hogy Foltýnnal megértsék egymást, törve beszéltek hol németül, hol oroszul – s mivel mindketten klasszikus műveltséggel bírtak, latinul is diskuráltak. Munkáin világosan felismerhető Feininger, Picasso, Schmidt-Rottluff és részben Jawlensky hatása. Foltýn és Schiller körül kisebb festőcsoport összpontosult (Ember-Spitz Oszkár, Quittner Károly), akikkel együtt gyakran utaztak Kárpátaljára festeni. Ungváron kapcsolatban álltak egy helyi rajziskolával, amely­ nek alapítója Erdélyi Béla volt, aki Budapesten, Münchenben és Párizsban tanult. Erdélyi a metafizikai jelentéssel teli szimbolisztikus, kifinomult színes festészetről áttért az expresszíven stilizált tájképfestésre. Bortnyik Sándor mintegy fél évet dolgozott Kassán, majd a budapesti Műhely alapítója lett. A weimari Bauhausból érkezett, és paradox módon metafizikai realizmussal átitatott konstruktivista intencióval alkotott. Gyakran jött Kassára családjához Kmetty János, aki gyermekkorát töltötte itt, s tette első lépéseit a képzőművészet felé Halász-Hradil Elemér vezetésével. Lesznai Anna a közeli családi birtokról járt át rendszeresen, hiszen kiállítói tevékenysége mellett a Kassai Kazinczy Társaság képzőművészeti szakosztályának is tagja volt. A Kassán rövid ideig jelen levő művészek közül említhető Kernstok Károly, Berény Róbert, Uitz Béla. Pór Bertalan szliácsi számkivetettségéből érkezik Kassára. A városban megfordult még Tihanyi Lajos, aki később két volt kassai társával, František Foltýnnal és Kmetty Jánossal állított ki az Aux Sacré du Printemps nevű párizsi avantgárd galériában, Csorba Géza, akinek rossz anyagi körülményeiről a Kassai Napló hozott le cikket; Bokros Birman Dezső, Orbán Dezső, Perlrott-Csaba Vilmos és felesége, Gráber Margit, Czóbel Béla, Scheiber Hugó. Mácza János a Kassai Munkás című szociáldemokrata napilap szerkesztője, a későbbi moszk­ vai művészeti teoretikus Kassák MA című folyóiratába írt és fordított cikkeket. 1922 májusában Kassa utcáin megszervezi Jevreinov forradalmi-agitációs, tömegeket mozgató „utcaszínházának” adaptációját, Európa nyugati területein valószínűleg az egyetlent. Bíró Mihály grafikákat 14

újművészet 2013_11

Jaszusch Antal: Planéták (Planéták álma), 1922-24, olaj, pasztell, karton, 61 x 75,5 cm

készített a Kassai Munkásnak (pl. Májusi Emléklap, 1921; Munkásnaptár, 1922). Ez a pezsgő művészeti élet később apadni látszik, az alkotó egyéniségek megfogyatkoznak. Foltýn 1925-ben Párizsba távozik, ahol a Cercle et Carré és az Abstraction-Création csoportok tagja lesz. Schiller Géza Nagybányára teszi át székhelyét, majd 1928-ban meghal. A Horthy-rendszer fokozatos liberalizációjával párhuzamosan a kassai avantgárd magyar képviselői visszatérnek hazájukba, s a várossal lassan minden közvetlen kapcsolatuk megszakad. Jaszusch alkotóereje visszaesik, csalódott, mert pozsonyi és prágai kiállításai anyagilag nem hoznak sikert, csak szeretett tájképfestészetének köszönhette a túlélést. Végül olyan festőkkel közösen állít ki, mint Csordák és Halász-Hradil, akiknek ódivatúsága ellen valaha fellépett. Krón 1927-ben bátyját követve Olaszországba távozik, ezzel iskolája is megszűnik. Bauer Szilárd 1928. december 28-án meghal. Halálával ez a korszak szimbolikusan is véget ér. A stafétabotot Pozsony veszi át, ahová a prágai iskolák végzett hallgatói érkeznek (Ľudovít Fulla, Mikuláš Galanda és Janko Alexy), s ugyanitt Josef Vydra vezetésével megnyílik az Iparművészeti Iskola, ami tulajdonképpen a szlovák Bauhaust jelentette. Sok minden homályos és megválaszolatlan ebben a kelet-szlovákiai epizódban. A fő ok az érdektelenség. A ma­­gyarok számára mindez csehszlovák művészetnek számított, a cseheknek túlságosan szlovák volt, a szlovákok viszont nem tartották eléggé annak. A 80-as évek közepén a Kelet-Szlovákiai Képtárban ráadásul egy nagy tűzvész pusztított, ekkor egy sor műalkotás elégett, így Foltýn összes festménye kassai korszakából, Krón alapvető munkái és Jaszusch moralizáló jelenetei. Első alkalommal a Bauhaus Weimar – európai avantgárdok 1919–1925 című kiállítás mutatott rá a kassai avantgárd jelenségére. A kiállítást 1997-ben Prágában a kubista múzeumban (U Černé Matky Boží, azaz A Fekete Istenanyánál címmel), majd Weimarban rendezték meg. Kassát és Weimart természetesen nem lehet összehasonlítani sem jelentőségében, sem hatásában, de összeköti őket a kor, a kultúrpolitikai helyzet és a genius loci. Vége a háborúnak és a forradalmaknak. A valaha különböző módon jelentős két város ma meglehetősen provinciális színtér. Kassa számos művész s magyar, német, zsidó vagy éppen cseh baloldali

František Foltyn: Dosztojevszkij, 1922, olaj, vászon, 119 x 99,5 cm

politikai hontalan életében csak egy állomás volt. Mégis sikerült a szimbolizmust, a szecessziót, az expresszionizmust, az orfizmust, a neoklasszicizmust, a fauvizmust, a konstruktivizmust, a protokubizmust a helyi hagyománnyal olyannyira egyedülállóan ötvözniük, hogy egymásra ösztönző hatással legyenek, s hogy egyáltalán megtalálják önmagukat. Kassáról távozva a művészek többsége sűrűn rétegzett ösztönző erőt és tapasztalatot vitt magával, amit tovább ter-

jesztettek későbbi tevékenységük helyszínein: Budapesten, Pozsonyban, Erdélyben, Brünnben, Mexico Cityben, Párizsban vagy New Yorkban. Az elfelejtett fejezeteket – az emberi emlékekhez hasonlóan – jó alkalmanként újra leporolni. (Fordította: Molnár Katalin) A Kassai modernek c. kiállítás december 13-án nyílik Kassán. újművészet 2013_11

15

RUDOLF ANICA

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

OELSCHLÄGER–ŐRY, AZ ÉPÍTÉSZ Adriana Priatková és Pásztor Péter monográfiája Agentúra Sáša, Kassa, 2012, 344 oldal

Oelschläger–Őry Lajos (1896–1984) kassai származású építész munkásságát mutatja be az a monográfia, amely a Kassa Európa Kulturális Fővárosa évadnyitójára jelent meg. A tekintélyes méretű mű három nyelven, szlovákul, magyarul és angolul elemzi Oelschläger–Őry emblema­tikus épületeit, amelyeket Kassára, Munkácsra, Tornaljára, Nagymihályra, Szomolnokra, Lőcsére, Kisszebenre, Miskolc­ra tervezett. A kö­tetet Adriana Priatková és Pásztor Péter jegyzik, mindketten a kassai Műegyetemen oktatnak. A ki­adást több év gyűjtőmunka előzte meg. Pásztor Péter úgy fogalmaz, céljuk az volt, hogy „lerántsák a leplet Oelschläger–Őry Lajosról, és néhány igazi építészeti gyöngyszemet tárjanak a nagyközönség elé”. S bár a megjelenés körüli viszontagságokból kifolyólag – fordítási, lektorálási nehézségek, a határidők előrehozatala stb. – néhány kellemetlen hiba benn is maradt – legalább­is – a magyar szövegváltozatban, azért elmondható, a szerzők a nemes célt elérték. Ernyey Gyula a MOME oktatója szavait idézve az életmű felkutatása és feldolgozása nemcsak a magyar és a szlovák, de az egész közép-kelet-európai építészettörténet-írás nyeresége is. A könyvbemutatót a Kelet-szlovákiai Múzeumban kiállítás előzte meg az

építész munkáiból, amelynek megnyitóján Csáji Attila a szlovák-magyar viszony összefüggésében Oelschlägert összekötő kapocsnak nevezte. A kiállítás februártól áprilisig a Miskolci Galériában is látható volt, amely egy az építész munkásságáról szóló tudományos üléssel zárult. Nos, talán némiképp kicsinyíti a munka jelentősségét Pásztor megfogalmazása, miszerint a könyvvel a leplet kívánták lerántani az építész múltjáról, hiszen Oelschläger–Őryről nagyon keveset hallott még a szűkebb szakmai közönség is, nem hogy az egyszeri érdeklődő. Sokkal inkább hiány­pótló munkának lehetne nevezni a kötetet, amely a sziszifuszi gyűjtőmunka eredményeképpen létrejött. Ki volt Oelschläger–Őry Lajos? Kassán született, tehetős evangélikus kereskedő és vállalkozó családban, amely jelentős befolyással bírt Kassa kereskedelmi, politikai és egyházi életében. Felmenői igazi szorgalmas „cipszterek”, apja kimagasló képességeivel keres­kedősegédből vállalkozóvá nőtte ki magát. Népes családja volt, gyermekei közül a legfiatalabb, Lajos, a budapesti Műegyetemen végzett 1921-ben, majd két évig különböző európai városokban szerzett tapasztalatot – a család anyagi helyzete akkor ezt megengedte. Lajos apjához és felmenőihez hasonlóan

A kassai Kereskedelmi és Iparkamara, 1928

rendkívüli munkabírású, ambiciózus embernek bizonyult. 1923-ban, 30 évesen, társával, Boskó Zoltánnal, akivel később számos épületet terveztek közösen, megnyer­te a Munkácsi Kereskedelmi Akadémia épületének tervezésére kiírt pályázat első díját, amely óriási szónak számított a fiatal építész pályakezdésekor. A Kas­sára visszaköltözött Oelschläger ezután számos megbízást kapott Csehszlovákia akkoriban tapasztalható gazdasági fellendülésének köszönhetően. A kereskedelmi akadémiát követte az ungvári zsidó iskola, a munkácsi zsidó árvaház, a nagyszőlősi közösségi ház, a tornaljai városház, majd a filmművészet fellendülésé­ vel igény nyílt több moziépületre is, amelyek közül a kassai Forum 1927-ben épült fel Oelschläger tervei alapján. Ezen épületei kiválóan szemléltetik az évtized és a térség pezsgő gazdasági, kulturális életét. A Forum mozit akkoriban Csehszlovákia legnagyobb filmszínházaként üdvözölték a mintegy 700 nézőt befogadó termével, de nemcsak a méretei miatt érdemelt figyelmet: Oelschläger minden részletre kiterjedő átgondoltságának köszönhetően a mozi belsőépítészetileg és gépészetileg is egyedülálló volt. Még ugyanebben az évben készült el Kassán az ortodox zsinagóga, amely egy nemzetközi tervpályázaton első díjat nyert. A hozzá tartozó iskolaépület 1933-ra épült fel. Ezeket a terveket követte a munkácsi Scala mozi, majd 1928-ban a kassai tűzoltólaktanya funkcionális épülete, valamint számos további középület és bérház, de szakrális épület is: a ladomérmindszenti római katolikus templom, valamint a tornaljai evangélikus templom. A 30-as évek hasonlóan munkás évekkel teltek, az ambiciózus építész egy pályázaton sem mulasztott el indulni, amit középületre kiírtak – épített városi strandot Kassán, tervezett szállót Tátrafüreden, vala-

mint menedékházat és kápolnát, amely a faépítészet szép példája. Rövidesen azonban kitört a második világháború, s vele megszakadt Kassa – és a térség – két évtizedes építési lendülete. Utolsóként 1941-ben még felépülhetett a kisszebeni kultúrház és mozi. 1939-ben Oelschläger felvette az Őry nevet, hogy Horthy­ tól megkaphassa a vitézi rangot még első világháborús tevékenységéért. Ezután megbízták a kassai szabadkő­ műves-páholy vitézi székházzá való átalakításával, majd 1944-ben a munkásüdülő megépítésével. A közelgő front elől Oelschläger–Őry és családja Morvaországba menekült. A há­ború után Csehszlovákia nem fogadta vissza. Ekkor voltak kénytelenek Kassának végleg búcsút mondani. A család Miskolcon telepedett le. Az 50-es években Oelschläger az akkoriban alakuló állami tervezőirodák egyikében, az Északtervben kapott állást. Ebben az évtizedben is számos jelentős épültet tervezett, amelyek kivívták a szakma elismerését, ilyen például a csipkéskúti csikótelep, de tervezett Miskolcon gyógyszer­tárat, iskolát... A kötetben utolsóként tárgyalt épülete az 1965-ös diósgyőri egészségügyi központ. Oelschläger–Őry Lajos nagyszabású életművének, gaz­ dag formarészletképzéssel, kitűnő belsőépítészeti megoldásokkal megvalósított épületeinek méltó összefoglalása a grandiózus kötet, Adriana Priatková és Pásztor Péter vállalkozása, amely amellett, hogy bőséges terv- és képanyaggal kronologikus rendben végigköveti Oelschläger munkásságát, a térség kulturális és gazdasági kordokumentuma is egyben.

Városi strand, Kassa, 1935-36 (korabeli fénykép Kelet-szlovákiai Múzeum)

Ortodox zsinagóga és iskola, Kassa, 1927-33

Oelschlager-Őry Lajos munkáiból november 21-én nyílik kiállítás a budapesti FUGÁ-ban.

Fotók: Alexander Jiroušek

Forum (Slovan) mozi, Kassa, 1927

16

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

17

Lovas Tibor: High Hopes, 2013 (BillboardArt óriásplakát-kiállítás)

SZABÓ KOVÁCS ÁGNES

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

KEZDETBEN VOLT A VONAL A kassai Rovás Polgári Társulás

Húsz év nagy idő egy szervezet életében, különösen, ha az civil- és nonprofit-orientált szervezet, akár a kassai Rovás Polgári Társulás. Jövőre lesz húszéves a szervezet, amely 1994-ben szabad alkotóközösségként indult a Pozsonyi Képzőművészeti Egyetem három kassai magyar diákjától. Ebből ketten azóta már más irányba indultak, de Szabó Ottó festő-grafikusművész, az ötletgazda és alapító tag azóta is a Rovás elnöke és motorja. A szervezet neve sok esetben megtévesztő, mert azonnal a rovásírással társítják. Ám csak annyiban van köze ehhez az írásmódhoz, hogy a társulás neve is a valamire rárótt vagy valamibe belerótt vonalra utal, mint a vizuális művészet legelemibb összetevőjére. A kassai Rovás Polgári Társulás elsősorban a szabad művészetet és a független kreativitást kívánja preferálni. Szabad művészet alatt a semmivel nem korlátozott, függet­ len kreativitást értjük, amely nem bújik el a kortárs művészet kifejezés mögé. A szabad alkotótevékenység számunkra egy képzőművészeti irányzat vagy stílus abszolutizmusától való függetlenséget jelenti. Mindezek eléréséhez a Rovás Szabadakadémia programjai szolgálnak segítségül. Ezek többirányú tevékenységek. Az egyik közülük a 2004 óta működő internetes folyóirat, a Rovart (www.rovart.sk), amely háromnyelvű, és ISSN-kóddal ellátott szakmédiumnak számít. Az online folyóirat célja a kortárs szlovák művészet és a Rovás Szabadakadémia tevékenységének bemutatása, magyar, szlovák és angol nyelven. A következő program a Kortárs művészet elnevezésű, amelynek érdekében a Rovás Akadémián, a szervezet központjában galériát, művészkávézót, műtermeket és lakószobákat 18

újművészet 2013_11

alakítottunk ki azért, hogy akár hosszabb időre rezidenseket fogadhassunk, ezzel is biztosítsuk az alkotói szabadságra érkezők hátterét nyitott műhelyek tekintetében. Itt egy kis kitérő erejéig beszélnünk kell magáról a Rovás székházról, arról a házról, amely 2010 óta új dimenziókat nyitott a társulás életében. Vízválasztó is volt egyben, hiszen emiatt többen eltávolodtak a társulástól, mivel megijedtek a házzal törvényszerűen együttjáró feladatoktól, elvárásoktól. A szóban forgó szecessziós stílusú ingatlan a Kmet' utca 34. szám alatt található, amely Löffler Béla kassai szobrászművész szülő- és lakóházaként vált ismertté. A Rovás Szabadakadémia (az önmeghatározás kezdetének időszakában még Löffler Akadémia) a klasszikus értékeket képviselő képzőművészetet szeretné visszahelyezni arra a magaslatra, ahonnan a digitális médiumok méltatlanul taszították le. Ennek érdekében beindítottuk a Szabadművészeti Esti Iskolát, amelynek keretében az emeleti műte­ remben festészeti, az eredeti, természetes megvilágítású szobrászműte­remben pedig szobrászati képzéseket folytatunk. A festészeti képzéseket Szabó Ottó festő-grafikus, a szobrászati tanfolyamot pedig Jozef Kužidlo kassai szobrász-restaurátor-tanár vezeti. A Tudomány órája programunkat a Szlovák Tudományos Akadémiával közösen szervezzük. Célunk a tudományos világ különböző, kevésbé ismert szakterületeit képviselő, főleg magyar kutatók bemutatása. Ám nemcsak a vizuális és iparművészeti tevékenységeket támogatjuk, hanem a kassai magyar felnőtt néptáncoktatásban keletkezett űrt is kitöltjük azzal, hogy 2012 novemberében beindítottuk a Ropás! háromhetente jelentkező néptánc­

iskoláját. Az alkalmakat Richtarcsík Mihály koreográfus és felesége, Richtarcsík Zsóka vezetik. Amikor a Löffler-házat a Rovás megkapta, első dolgunk volt annak legimpozánsabb részét visszaállítani eredeti állapotába, amely értelemszerűen nem kis befektetésbe került. Tettük ezt annak ellenére, hogy a házat bérbe kaptuk Kassa-Óvárostól, amelynek Löffler Béla felesége, Schönherz Klára utódok híján ajándékozta. Ugyanakkor az egyik magánvállalkozó támogatásának hála, e nélkül az átépítés nélkül nem tudtuk volna az elképzelt színvonalat biztosítani. Kialakítottunk három kiállítóteret, amely közül az egyik egyben klub jellegű művészkávézó, jelenleg az ArtCafe nevet viseli. Itt zajlanak kulturális programjaink. Elképzeléseinket lehetőségeink szerint bővítjük tovább: a kávéházban szeretnénk létrehozni egy olvasótermet, s ennek érdekében már számos könyvet kaptunk s kapunk adományként. A házban otthonra lelt a TheatRovás kísérleti színműhely, amely Marsovszky Miklós újságíró és Peter Cibula, a Kassai Állami Színház színésze vezetésével évente három bemutatót igyekszik megvalósítani az állami színház, valamint a kassai Thália Színház kísérletezésre hajlandó színészeivel. A kamaraszínház mindössze harminc férőhelyes, és mára már minőségi és modern technikai-műszaki felszereltséggel rendelkezik. A színházművészetnél maradva, együttműködünk még a kassai szlovák Peronszínházzal (Divadlo na peróne) és a pozsonyi A4 színészklubbal. Elmondhatjuk, hogy a Rovás három fő pillérre támaszkodik: az első kettő a már fentebb említett Rovart internetes újság és a Rovás Akadémia, amely egyben a szervezet székháza is. A harmadik pillért a nyári képzőművészeti táborok alkotják, amelyek jócskán átalakultak e közel két évtized során. A kezdetben nagy, sokszor 50-60 létszámú gyermektábo­ rok mára már középiskolás és egyetemista fiatalok számára kerülnek megrendezésre, amelyekben festészeti, grafikai, szobrászati, intermediális és számítógépes képzések, többnapos workshopok szerepelnek. Ez a Rovás Tehetséggondozás programja. Emellett a táborok helyszíne állandósult, s részben kikerült határo(ko)n kívülre is. Így a nyári táborok hagyományosan három részre tagolódnak, Erdélyben a középajtai, Magyarországon a tihanyi és hazai, kassai hely­ színekre. E táborok nemzetközi közösségének összetartozási igénye hívta életre 2012-ben az eNRA csoportot, amely a Nemzetközi Rovás Alkotóközösség rövidítése. A Rovás szerteágazó munkájának egyik legfontosabb szeg­ mense kiállító tevékenysége. Amíg a szervezet még nem rendelkezett székhellyel, addig a Rovás művészei különféle hely­színeken állítottak ki, így például a fáji Fáy-kastélyban vagy a kassai Kaszárnya Kultúrparkban. A ki­állítások rendezése akkor kezdett igazán intenzívvé válni, amikor 2011 novemberében a szervezet bérbe vette a kassai Löffler-villát. Három kiállítótér kialakítása után havonta új kiállítás megnyitására törekszik. 2012 januárja óta a kassai közönség többek között Kovács Oszkár fotós kiállítását, az Esztergomi Andráskó Péter egyéni és a szintén esztergomi Kaleidoszkóp Műhely csoportos kiállítását, a budapesti Őry Annamária, a lipcsei Teresa Szepes vagy a berlini Schumy Éva fiatal művészek tárlatait láthatta. Színvonalas kiállításokat rendezett a Rovás a Magyar Művészeti Akadémiával való együttműködésben, amelynek során Prutkay Péter, Stefanovits Péter és Haris László budapesti képzőművészek, akadémiai tagok számára nyílt kiállítás. Jelenleg a Rozsnyói Bányászati

Múzeum mutatkozik be a Rovás Akadémián a Rozsnyói nyár Kassán című sorozat három tematikus kiállításával. A kiállító tevékenység során a legnagyobb sikert vitathatatlanul egy nem hagyományos értelemben vett kiállítássorozat aratta, amely az idei év elejétől tart. A BillboardArt nevű óriásplakát-kiállítás Kassa Európa Kulturális Fővárosa alkalmából jött létre, s havonta megújulva, egyszerre mindig legkevesebb négy billboardon látható a Kassára bevezető utak mentén. Sokan kérdezik, sokszor értetlenkedve, miért csináljuk mindezt önként, szabadidőnkben, pályázati forrásokra támaszkodva. Azért, hogy sokrétű tevékenységünk által bekapcsolódhassunk Szlovákia és Magyarország művészeti és kulturális életébe, hogy hozzájáruljunk a szlovákiai magyar képzőművészeti élet minőségi átértékeléséhez, hogy közelebb hozzuk a kortárs művészet képviselőit és a művészet iránt rajongók különböző nemzetiségi és korcso­ portjait. S végül azért, mert tartozni kell valahová, s együtt erősek lehetünk. A jövőt illetően is nagyszabású terveink vannak. A Művé­szetlogisztikai program lényegében művészi menedzsmenttel foglalkozik. A program keretében célunk egy olyan képzőművészeti, színművészeti, zenei, irodalmi és iparművészeti információs központ kialakítása, amely áttekintéssel, adattárral és dokumentációs anyaggal rendelkezik a kortárs felvidéki művészet fent említett kategóriáit illetően. Elmondhatjuk, hogy a közel húszéves fennállásunkkal és az utolsó három évben való kassai intenzív jelenlétetünkkel elértük, hogy számolnak velünk, és mint intézményt is számon tartanak. Ennek fényes bizonyítéka, hogy a Rovás 2010-ben Pro Cultura Hungarica díjat kapott. A TeatRovás kísérleti színműhely egy plakátja

újművészet 2013_11

19

LÓSKA LAJOS

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

UTAZÓ MŰVÉSZET Három tárlat Kassán

Az idei esztendőben Kassa Európa kulturális fővárosa. Ezt az eseménysorozatot kívánta gazdagítani a felvidéki magyar művészeket tömörítő Rovás Egyesület azzal a gesztussal, hogy a Magyar Művészeti Akadémiával karöltve három magyarországi alkotó – Prutkay Péter, Stefanovits Péter és Haris László – munkáit bemutató kiállítást szervezett tavasszal és koranyáron a Rovás Galériában. Dobozolt történelem A Szürenon csoporttal induló Prutkay Péter pályára kerülésétől fogva kritikus szemmel követi a társadalmunkban zajló változásokat. Már az 1970-es évek közepétől rámutat a környezetvédelem fontosságára, kipellengérezi a bürokráciát, hangsúlyozza a Monarchia tárgykultúrájának, a minőségi munkának a fontosságát, kritizálja a Kádár-rezsim diktatórikus jellegét (Art-Párt-Árt, 1975; Bot, 1981). Sőt a Ceauşescu diktatúra idején felhívja a figyelmet az erdélyi magyarok elnyomására (Erdélyi szalonna, 1987) is. Mint ahogy életrajzából tudjuk, a 2006. október 23-i események hatására – mintegy művészeti protesztként – végleg befejezte a több mint harmincéves grafikusi tevékenységét. Ettől az időponttól fogva csak művészdobozokat készít. A dobozmunkák a magyar művészetben az 1970-es években jelentek meg nagyobb számban, és Bálint Endre vagy El Kazovszkij mellett olyan alkotókhoz köthetőek, mint a tárgyakat napjainkban is rendszeresen készítő Prutkay Péter, Újházi Péter és Zoltán Sándor. E műveknek nagyjából két fő típusát különböztethetjük meg. Az egyik az úgynevezett kukucskáló doboz, a másik, a közkedveltebb típus az egy, az elején nyitott vagy üveggel lezárt szekrényke, melyet hétköznapi, gyakran talált tárgyakkal rendez be az alkotója. Prutkay valószínűleg az objektjeitől elindulva jutott el a „klasszikus” dobozmunkákig. Ilyen előzménynek tekinthető a Béka (1975), amely egy századfordulós tárgyakat tartalmazó befőttesüveg (a műfaj inspirálóiként tehát a türelemüvegek is megemlíthetők). Ha a dobozok mondandóját vizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy társadalomkritikai indíttatásuk többé-kevésbé megegyezik a grafikákéival, mindamellett teljesen naprakészek, ugyanis társadalmunk bajait a rendszer­ váltástól egészen jelenünkig górcső alá veszik (Néprádió – 1956, 2012; Besúgók emlékműve, 2012). A Kitelepítettek emlékművével (2012) viszont a múltat idézi meg, a Prutkay Péter: Prutkay Péter: Kitelepítés XX. sz., 2012, fa, fém, 200,5 x 96,5 cm Stefanovits Péter: Open 3, 2013, változó méret

20

újművészet 2013_11

jelenünk használati és giccstárgyai: mobiltelefonok, írógép- és számítógép-alkatrészek, Barbie babák, műa­ nyag katonák, robotok. Prutkay Péter alkotásaival elsősorban morális kérdéseket feszeget. Elhivatott alkotó, aki igen nehéz feladatra vállalkozik, amikor pénzimádó korunkban a művészet erejével és olyan fennkölt, elfeledett fogalmak nevében, mint az erkölcs, az igazság, a tisztesség, igyekszik jobb útra téríteni, megváltoztatni a szerzésben gátlástalan, lelkiismeretlen embertársait. S bár törekvése némiképpen utópisztikus, művészete, kritikus látásmódja értékes és gondolatébresztő, hiszen életünk valós problémáira, veszélyeire figyelmeztet.

Prutkay Péter: Besúgók emlékműve, 2012, vegyes technika, 58,5 x 48,5 x 6 cm

háború utáni tragikus és igazságtalan szlovák-magyar lakosságcserére utal. A dobozok tartalma, a beléjük épített elemek zömmel három időszaknak a termékei. Egyfelől a Monarchia korából, illetve a két háború közötti etapból valók (játékok, századfordulós babaszobák kellékei, régi vasúti sínek és kupék, érmék, fényképek, drapériák stb.), másfelől

Clorox-képek és digitális nyomatok Stefanovits Péter egyaránt készít képgrafikát, rajzokat, festményeket és installációkat. Kifejezésmódját az 1970-es évek közepén a klasszikus és az avantgárd művészet határmezsgyéjén alakította ki. Korai munkái a magyar grafika szürreális hagyományaihoz kötődnek, szerkesztési megoldásai pedig a montázsokét idézik, ugyanis különböző, kvázi naturális fragmentumok, tárgymorzsák rajzaiból építkezik (A mesemondó, 1976). A 80-as évek második felétől stílusa megváltozik, többértelmű motívumok, emberfák, ágaktok, sőt talányos tárgy- és testrészletek népesítik be lapjait (Növényi erotika, 1986). A posztmodern szemléletű Meditációs tér (1995) című szérián különböző korokból való tárgyak, tárgyrészletek jelennek meg, a Hit emblémái (1997) sorozaton pedig a növényi és a geometrikus formák mellett olyan általános szimbólumok is feltűnnek, mint a víz és a tűz. Az ezredforduló után született alkotásain viszont a grafikai applikációkat már vegyíti az egyedi rajzzal (Nő a laborban sorozat, 1999), de ismét ott találjuk rajtuk az emblematikus jeleket is (Odaátról II, 2002). Az utóbbi éveket a komputergrafikák (Gyerekjáték, 2009), illetve clorox-munkák (Hegyi beszéd 1-5, 2011) jellemzik. Az utóbbiak úgy készülnek, hogy fe-

hérítő hatású oxidáló anyaggal maratja ki a képfelületek fedetlen részeit a művész. Stefanovits Péter grafikusi tevékenységének e néhány­ soros felvázolása után vegyük szemügyre a Kassán bemutatott anyagot. A kiállításon kétféle technikai eljárással kivitelezett művekkel találkozhattunk, a már említett Clorox-képekkel, illetve számítógépen kivitelezett nyomatokkal. Tematikájukat tekintve is két típusba he­ lyezhetjük őket. Egy részük vallásos-morális tartalmú, ilyenek a Példabeszédek (2012) széria egyes darabjai. A c-printek közül viszont néhány történelmi tárgyú, az 50-es évek sztálinizmusát idézi meg (Raktárkészlet, 2007). A Példabeszédek előzményének a Hegyi beszéd (2011) sorozat tekinthető. Nemcsak azért, mert ez utóbbi is clorox-technikával készült, hanem, mert stilárisan is hasonló megoldásokat követ: itt is árnyszerű motívumok közé helyez talányos szöveges idézeteket a grafikus. A Példabeszédek egyes darabjait közrefogó motívumok (a kereszt, a koponyák) a szakralitásra és az elmúlásra utalnak. A szövegek ezzel szemben inkább talányosak, mintsem példázatszerűek: „Aki hunyorgat szemeivel; lábaival is szól, és ujjával jelt ád.” (Példabeszéd, IV.) Más a helyzet az 50-es éveket megidéző printekkel. A Sztálin-művek egyértelműen az időszak abszurd agymosásaira utal: egy ütött-kopott gyerekjáték, fa teher­ autó látható rajta, mely a platóján emberi agyakat szállít. A Raktárkészleten a korszak ideológusainak, Marxnak, Engelsnek és Leninnek egymás mellé állított mellszobrai sorjáznak szépen egy pincében, egy, az aljával felfelé fordított cserép táraságában. A print üzenete világos: a véres, dogmatikus korszak elmúlt, főszereplőinek szob­ rai a raktárba kerültek. (De azért megőrizzük őket, hátha jók lesznek még valamire.) Stefanovits Péter alkotásai egyszerre transzcendensek és konkrét történelmi utalásokkal teliek – éppen ezért ragadják meg a figyelmünket, dolgoztatják meg az elménket.

Stefanovits Péter: Példabeszéd IV, 2012, 70 x 70 cm

Nézz körül! Haris László fotóművész több mint egy tucat nagymé­ retű (az egyik közülük közel három méter hosszú) színes, illetve fekete-fehér panorámaképét láthattuk egy hónapig a Rovás Galériában. Mielőtt a fényképekről szólnék, szükséges röviden bemutatnom a művész több szempontból is rendhagyó pályáját. Tizenhárom éves korában, 1956. november 2-án – szinte még gyerekként – végigfényképezte a forradalom budapesti helyszíneit. A sokáig rejtegetett, részben megsemmisült anyagból azután ötven esztendő elmúltával nyílt kiállítása Budapesten és Washingtonban. Elvégezte a Műszaki Egyetemet (1968), mégsem mérnök, hanem fényképész lett, egy életre elkötelezte magát nagy szenvedélyének, a fotográfiának. Az is pályája kuriozitásához tartozik, hogy szinte mindig képzőművészek­ kel, filmesekkel, plakátművészekkel dolgozott együtt.

Haris László: De jó nékünk itt laknunk nálad, 2012, 50x219cm, fotó, archív nyomat

22

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

23

SZABÓ KOVÁCS ÁGNES

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

GONDOLATBAN NEM ISMERTEM LEHETETLENT Beszélgetés Bartusz György szobrászművésszel

Haris László: Mátyás téri önarckép 2, 2011, 50x229cm, fotó, archív nyomat

1969-ben állított ki először – akkor is festőkkel és szob­ rászokkal – az azóta a magyar művészettörténetében kiemelt helyet elfoglaló Szürenon-kiállításon, rövid idő elmúltával pedig ott találjuk a kommunista hatalom által betiltott balatonboglári kápolnatárlatokon (1970–73). Ebben az időben különböző tárgyak részleteit fotózta, konceptuális munkákat készített, majd 1975-ben megalkotta a jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, négyszáznyolcvan képből álló fotószek­ venciáját (1975. VI. 5.). Tíz esztendeig (1980-tól 1990-ig) dolgozott többek között Orosz Istvánnal a Pannonia Filmstúdióban. Számos egyéni kiállítást rendezett, sok, ma már fotótörténeti jelentőségű csoportos tárlaton szerepelt. 2008-tól a digitális fotográfia sajátos lehetőségeivel foglalkozik: több idősíkot szimultán megörökítő panorámaképeket alkot. Nos, ezekből a felvételekből tekinthettek meg az érdeklődők Kassán tizenhat darabot. A panorámakép létrehozásának kulcsa egy állványfej, ezen forog akár teljesen körbe a fényképezőgép. A kész mű legtöbbször 24 felvételből épül fel, melyeket számítógépen rak össze a művész. Az alkotásokat az teszi különlegessé, hogy ugyanannak az eseménynek egyidejűleg különböző fázisai szerepelnek rajtuk, szemben a valóság egy pillanatát rögzítő klasszikus felvételekkel. A fotók két helyszínt mutatnak be: nagyobb részük erdélyi, kisebb hányaduk budapesti témákat dolgoz fel. A búzaszentelés Csíkszentdomokoson címűn (2009) a paraszti kultúrák egyik jelentős eseményét, a termést megóvó búzaszentelést láttatja a fotográfus. Tavasszal, ha kizöldül a vetés, a mise után a falu apraja-nagyja

24

újművészet 2013_11

kivonul a határba, élükön a pappal, aki megszenteli az élelmet, az életet biztosító búzatáblákat. Ha alaposabban szemrevételezzük a művet, észrevesszük, hogy a domb felé közeledő, templomi zászlókat vivők csoportja még egyszer feltűnik a kép középpontjában magasodó dombon. A gótika freskófestői, például Sassetta készítettek ilyen, egy kompozíción belül több történetet egyidejűleg elmesélő táblaképeket. A szereplő felvételek mindegyi­ kén ezt a módszert alkalmazza Haris László is, például amikor bemutatja a csíkmadarasi Tankó Máriát, a nyugdíjas tanítónőt népviseleti gyűjteményével együtt, illetve az ugyancsak csíkmadarasi illetőségű Péter bácsit tanyasi enteriőrben. Egyszerre művészettörténeti dokumentum és korunk valóságának regisztrálása a középkori Szent László-ábrázolásokkal díszített karácsonyfalvai unitárius templombelsőről szóló fotó. Ugyancsak e témakörhöz sorolhatók az erdélyi önarcképek is. Végezetül meg kell említenünk az igen szuggesztív Torockót (2008), melynek összenyomott, égbe törő hegyláncai szinte a Csontváry-festmények panorámáját idézik meg. Budapesten többnyire önportrék születtek. Az állat­ kerti önarckép (2010) az első ferdepanorámás munka. A Mátyás téri önarckép (2012) annak az épületnek az erkélyéről készült, ahol a művész lakik. A hatalmas századfordulós bérház függőfolyosóit és a folyosókon bámészkodó romagyerekeket megörökítő 100 éves a Teleki tér 3. (2003) napjaink valóságáról szól. Haris László technikailag bravúros panorámaképei nemcsak látványosak, de mély mondanivalót is közvetítenek – ezért érdemelnek figyelmet.

Bartusz György (Juraj Bartusz, J. Bartusz György Kéménd, 1933. október 23.) szlovákiai magyar képzőművész, szobrász, akcióművész, egyetemi tanár. 1992 óta egyetemi tanár, 1996 óta a Nemzetközi Fényszimpozion tagja. 1999-tól a Kassai Műszaki Egyetem szabadművészeti tanszékvezetője. 2004-ben megkapta a Munkácsy-díjat. A Magyar Művészeti Akadémia tagja (2009). Szinte a „kezdetektől”, azaz az akadémia elvégzése óta szabadfoglalkozású képzőművész. Hogyan tudott az elmúlt rendszerben egy művész évtizedeken át a rend­ szerváltásig szabadúszó lenni, hogy közben ne kerüljön létbizonytalanságba? Bartusz György: 1961-ben végeztem a Prágai Képző­ művészeti Akadémián. A feleségemmel ott akartunk letelepedni, de nem volt lakásunk. Egy kis időre visszamentünk a szülőfalumba, Kéméndre, de ott legfel-

jebb traktorista lehettem volna. Pozsony telítve volt művészek­kel, írókkal, zenészekkel, fiatalokkal. Még a panelházak babakocsitárolója is foglalt volt, és mindenki helyet keresett. Kassán már reményteljesebb volt a helyzet. Itt olyan ötemeletes épületeket is építettek, amelyekben a mosókonyhákat, irreális módon, a legfelső szinten alakították ki. Mivel a víznyomás kicsi volt, ezek a helyiségek használhatatlanná váltak, ezért – a kassai művészek nagy szerencséjére – odaadták ezeket a művészeknek. Így jutottunk műteremhez. A szocializmusban sok művész került ki az egyetemekről. A rendszer filozófiája az volt, hogy minden embernek joga van a munkához, és kötelessége is dolgozni. A Dielo (a szlovákiai művészek érdekképviseleti szerve volt – a szerk. megj.) munkához juttatta a művészeket a nagy építkezések, középületek, posták,

A Göncölszekér-csillagkép (a szerzővel), 1968, hegesztett acél, 420 x 1300 x 350 cm, megsemmisült 1978-ban

újművészet 2013_11

25

Bartusz György: Papírrelief, 1967, 180 x 150 x 15 cm

éttermek, kórházak, várótermek, közterek építése során. A Dielónak volt egy nyilvántartása arról, hogy hány művész él az országban, és ha munkalehetőség adódott, telefonon megkerestek minket. „Paradicsomi” állapotok lehettek! B. Gy.: Bizony! Franciaországban például most azt szeretnék elérni, hogy a nagyvállalatok a hasznuk három százalékával támogassák a művészeket, mert azok ott sem tudnak megélni. Térjünk vissza egy kicsit a prágai évekhez! Tíz évig tanult Prágában. B. Gy.: Igen, ott jártam ki a középiskolát is. Mivel mindig is szobrász akartam lenni, a bátyám, aki egy kicsit tudott szlovákul (én nem tudtam semmit), elkísért az iparművészeti középiskola felvételi vizsgáira. Csakhogy egy nappal lekéstük a felvételit. Az iskolában már senkit sem találtunk, azon az emberen kívül, aki megszólított minket a folyosón, és elvette a kezemből a faragványaimról készült fényképeket. Megnézte, majd azt mondta: „Maga fel van véve.” Ilyen szerencsém volt. Prágában ragadtam a főiskolai évekre is, és közben a nyelvet is megtanultam. Az életrajzában az áll, hogy a csehszlovákiai konkretista mozgalom tagjaként kezdte a pályafutását a 60-as években. Mi volt a konkretizmus? B. Gy.: Egy olyan irányzat, amely nem ábrázol se konkrét eseményeket, se formákat. A mozgalom csak saját magát irányítja, és főleg absztrakt művekben fejezi ki magát. A klubunknak vagy harminc tagja volt, mi jelentettük az egész csehszlovák konkretista mozgalmat. 26

újművészet 2013_11

Bartusz György: Archeológia, 1986, papir, balsafa, tus, 55 x 40 cm

De 1971-ben a Konkretisták Klubját betiltották. Miért? B. Gy.: Mivel nem szólt semmiről. Se a rezsim ellen, se mellette. A ’68-as események után voltunk, és a kommunisták vissza akarták forgatni az idő kerekét... De hát minél jobban nyaggatnak valamivel egy művészt, az annál inkább ellenáll. Az ön számára mit jelentett 1968? B. Gy.: ’68-at már Kassán éltük meg. Kegyetlen volt. Bejöttek az oroszok, zömmel ijedt, fiatal katonák, akiknek a tisztjeik biztos azt parancsolták, hogy ha valami megmozdul, rögtön lőjenek rá. Mihelyt egy emeleti ablakból kinézett valaki, azonnal odalőttek. Aztán ki is hirdették, hogy nem szabad ablakot nyitni. Az utcai harcokban közvetlenül heten estek el. A srácok az utcán felborítottak egy muníciószállító teherautót, és felgyújtották. Kassán sokkal komolyabb volt a helyzet, mint Pozsonyban, hisz ’68-ban ez volt az első nagyobb csehszlovákiai város, ahová az oroszok bevonultak. Az volt a jellemző azokra az időkre, hogy a művészek hallgattak inkább, vagy azért megpróbáltak művészileg érvényesülni? B. Gy.: A művészek között is voltak párttagok – bár én nem voltam soha semmilyen pártnak a tagja. 1973ban volt egy kiállításom a kassai galériában. Két hét után átvittük az anyagot a Cyprián Majerník Galériába Pozsonyba, amely egy nagyon előkelő kiállítóterem volt. Jött a Pozsonyi Nemzeti Galéria igazgatója a feleségével, és csak lopva szorította meg a kezemet. Az a művészettörténész, akinek meg kellett volna nyitni a kiállításomat, odajött hozzám, és azt mondta, hogy nem meri megtenni,

mert azzal az állását kockáztatná. Csak tíz napig tartott ez a kiállítás, de ez alatt 780 ember nézte meg. Kassára akkoriban még nem volt jellemző a Pozsonyban érzékelt légkör, ugyanis a normalizációt Prága után Pozsonyban folytatták az elvtársak. Persze később már Kassát is elérték ezek a hullámok, és aztán már itt sem lehetett cenzúra nélkül kiállítani. Megválogatták, hogy ki az, aki kiállíthat, és ki az, aki nem. A 70-es évekre mi volt a jellemző? Úgy tudom, ön a képzőművészek közül elsőként alkalmazta a számítógépes tervezést. B. Gy.: A Kelet-szlovákiai Gépgyárnak volt elsőként komputere Szlovákiában. Számítógépen készítettem egy modult, konkrétan egy színuszgörbét. Ennek függőleges tengelyt rajzoltam, és ha a színuszgörbét a tengelye körül elforgattam, létrejött egy térbeli alakzat. Ennek az alapgörbének pedig rengeteg variációja volt. Én ilyen absztrakt dolgokat készítettem, de ugyanebben az időben Jozef Jankovič is művelte ezt a számítógépes tervezést, csak ő figurákat és azok mutációit vitte be számítógépbe. Arra nem is számítottam, hogy ezt később majd jegyezni fogják a művészettörténészek. A művészettörténészek azt is megemlítik, hogy voltak úgynevezett „megvalósíthatatlan tervei“ is, 1967-ben. Mitől voltak ezek megvalósítatlanok? B. Gy.: Ezek nagy volumenű tervek voltak. Ma is megvalósíthatatlannak tartanák őket. De talán majd a távoli jövőben... megvalósíthatók lesznek. Terveztem például 4000 kilométer átmérőjű, 3 kilométer magas, hatalmas víztározókat a bátyámmal, aki gépészmérnök volt. Kiszámoltuk, hogy hogyan lehetne a tengerekből a

tartályokba a tengervizet átmerni úgy, hogy már a sót is kivonjuk belőle, és ivóvizet kapjunk. Ily módon a meglévő szárazföld még egy harmaddal bővülhetne. Új tele­ p­ek ­ et, városokat lehetne létrehozni. Szóval ezek ilyen fiktív, vizuális dolgok voltak. Gondolatban nem ismertem lehetetlent. Mint tudjuk, a papír sok mindent elbír. Ezekhez hosszú kommentárokat fűztem arról, hogy az emberben van egyfajta nyugtalanság, és szereti megváltoztatni a dolgokat. Az elhivatottság hozzásegít minket ahhoz, hogy a terveinket megvalósíthassuk. Ami már csak azért is jó volna, mert általuk emberek jutnának munkához, csökkenne a munkanélküliség. Ön a képzőművészetnek szinte minden hagyományos és modern területén kipróbálta már magát. Szobrá­ szat, festészet, grafika, illusztráció, arculattervezés, akciófestészet, akcióművészet, fényművészet, számí­ tógépes grafika, videó... Melyik területen, miben érezte igazán otthon magát? B. Gy.: Mindig ott és abban, amiben épp benne voltam. A barátja lehettem például Jakoby Gyula bácsinak. Nagyszerű művész volt, kimagasló, nagy műveltségű ember, aki kívülről fújta az Ady-verseket, és aki a budapesti akadémiára talán csak másfél évig járt, mert ott azt mondták neki, hogy ő már kész művész, nincs szüksége iskolákra. Már akkor felfigyeltem rá, amikor még nem ismertem személyesen, láttam, ahogy megy az utcán, a tarisznyája mögé rejtett kézzel (gyermekbénulás következtében az egyik keze nem fejlődött ki rendesen). Meg-megállt, nézte az embereket, aztán továbbment. Két évvel később ismertem meg, és nagyon összebarátkoztunk. Elvárta, hogy minden héten meglátogassam.

Bartusz György: Festmény ütésekkel 1, 1987, olaj, papír, 90 x 66 cm

Bartusz György: Festmény ütésekkel 3, 1987, olaj, papír, 90 x 66 cm

újművészet 2013_11

27

Még az életében megcsináltam a szobrát, emlékezetből. Jakoby tudott erről? B. Gy.: Nem, csak később szerzett róla tudomást. Amikor gipszbe öntöttem a szobrát, elhívtam, hogy nézze meg. Azt mondta, „öregem, nem szép szobor, de nagyon jó". Ma úgy tartják számon, mint az egyik legjobb köztéri szob­ rot Szlovákiában. Milyen kapcsolatban álltak Eckert Sándorral? B. Gy.: Eckert Sanyinak gyerekkora óta volt egy kassai baráti társasága, egy baráti kör, amit nem nagyon bővített. Ő is művészettel foglalkozott, én is, amolyan művészeten belüli barátság volt közöttünk. Elmentem az egyik kiállítására Pozsonyba, és tetszett, amit láttam. Meg is kérdezte tőlem, hogy melyik műve tetszett a legjobban? Nem nagyon tudtam választani, de azért mégis megneveztem egyet. Kérdezte, hogy vajon megvenném-e? Mondtam, ha lesz pénzem, megveszem. Aztán később felhívott telefonon, és megkérdezte, hogy elhozhatja-e nekem a képet. Elhozta, hát megvettem. Egy későbbi találkozásunk alkalmával pedig azt kérdezte: „Bartusz! Mondd meg nekem, de őszintén, miért vetted meg tőlem azt a képet?” Meglepett a kérdése, de azt válaszoltam, hogy azért, mert tetszett. „Ne kertelj! Mondd meg, hogy miért vetted meg!” – erősködött Eckert. Én se hagytam magam, azt feleltem: „Eltökéltem, hogy lassacskán megveszem az összes művedet, és a tudtod nélkül elégetem valamennyit. Kiradírozlak a művészettörténetből!” Ezután nagyon jó barátok lettünk. Bartusz György: Ferfiak fővárosa (vázlat), 2012, 100 cm

28

újművészet 2013_11

És Löffler Béla? B. Gy.: Löffler nagyon szerette a klasszikus görög művészetet, és a saját művészetében is azt szerette volna követni. Löffler mindenkit fölkarolt, és azt is szerette, ha emberek veszik őt körül. Mindig volt munkája, nem került létbizonytalanságba. Mert Ön igen? B. Gy.: Persze, többször is. Kéménddel, a szülőfalujával milyen kapcsolata maradt? B. Gy.: Ellátogattam oda sokszor, amíg élt az édesanyám. Az apám hatvanévesen halt meg. 1985-ben megkapta az Érdemes Művész díjat, ám azt 1989 decemberében visszaadta. Miért? B. Gy.: Díjakat adni és kapni a szocializmusban is szokás volt. A Cyprián Majerník-díjat kimondottan a művészetemért kaptam, de ezt a másikat, az Érdemes Művészt érdekes körülmények között adták. Miroslav Válek volt akkor a kultuszminiszter, aki épp Kassán járt, valamilyen gyűlés okán, és bement a Kelet-szlovákiai Galériába is. Jakoby Gyula bácsi szobra már ott állt a galéria udvarán. Válek elment a szobor mellett, megnézte, és tetszett neki. Kérdezte az igazgatót, hogy ki készítette a szobrot. A nevem hallatán megkérdezte, hogy nem tartozom-e valamelyik kisebbséghez. „De igen, magyar", mondta az igazgató. Ezután Válek jelezte, hogy meg akar látogatni. A kassai elvtársak kíséretében jött, akiknek kőkemény arcáról lerítt, hogy nem szeretik az ilyen helyzeteket. Egy szót sem szóltak, csak mereven ültek. Volt egy kutyám, egy dalmata, az futkosott körülöttünk. Mivel Váleknak is volt kutyája, a kutyáink természetéről beszélgettünk. Ez volt minden. A látogatás tíz percig tartott, majd a galéria igazgatójának Válek meghagyta, hogy én kapjam meg a díjat. Csikorgó fogakkal mentem el Pozsonyba átvenni, és csak a kisebbségek miatt vettem át. Tudjuk, hogy ön akcióművészettel is foglalkozik... B. Gy.: Igen, volt például Jakoby Gyula bácsitól egy képem. Leültem elé, fülhallgatót tettem a fülemre, és a képhez érintettem a vezeték végét és hallgattam. Amolyan párbeszédet folytattam vele. Rengeteg, majdnem száz hasonló akcióm volt. Nagyon érdekesek a gesztusra épülő másodperces rajzok is... B. Gy.: A másodperces rajzoknál az idő és a cselekvés eggyé válik. Tulajdonképpen az idő nyoma van rajtuk a nagyon gyors mozdulatok révén. Ha ön aláír valamit, máris ott van a papíron az egyénisége. Egy grafológus milliók közül is felismeri az aláírását. Mindnyájan eredetiek, egyediek vagyunk. A másodperces rajzoknál is így van ez. De csináltam egy húsz másodperces festményt is. Ott tényleg a végletekig elmentem. Egy 2x3 méteres képnek 20 másodperc alatt az egész síkját betöltöttem egy saját magam készítette, utántöltős gumiszivaccsal. Az akció végén kimerülten estem le a kép mellé, és azt hittem, hogy végem van. Az ember ilyenkor a saját fizikai határait feszegeti. Itt is az idő vált a kép szerves részévé. Mi a véleménye a konceptualista művészetről? B. Gy.: Volt egy időszak, amikor majdnem mindenki konceptuális művészetet csinált. De nem volt az rossz, mert annál alaposan át kellett gondolni, hogy mi is az alkotás veleje. Minden, ami összetart egy kiállítást, már konceptus. Ön szerint lehet még manapság valami forradalmit hozni a

művészetben? B. Gy.: Azt hiszem, hogy mindenkor lehet valami újat hozni, ami forradalminak számít. Hogy látja, reflektálnak a művészek korunk problémáira? B. Gy.: A diákjaimnak is azt tanítom, hogy mivel a jelenben élnek, arra reagáljanak! A művészeknek sokkal érzékenyebben kellene reagálniuk korunk problémáira. Engem is foglalkoztat az, ami manapság történik. Az aktualitás lehet a mozgatórugója az ember cselekedeteinek is. Nem minden olyan ebben a társadalomban, amilyennek lennie kellene. Itt van például a gőgös milliomosok rétege vagy a celebek. Kérkednek a pénzükkel, de belül üresek. Vagy vegyük például azt, hogy az embereknek nem egész 1 százaléka bír annyi tulajdonnal, mint a 99 százalék együttvéve. Most épp min dolgozik? B. Gy.: Mindig vannak olyan gondolataim, amelye­ket még nem valósítottam meg. Összebarátkoztam Egon Bondyval, a nagyszerű cseh filozófussal. Húszéves barátság volt köztünk, 90-ben nálunk la­kott Pozsonyban, az összes akkori művét ott írta, a lakásunkban. Ezenkívül a Tao Te Kinget fordították eredetiből, Mária Čarnogurskával, aki sinológus. Bondy csak altatókkal tudott aludni, s egy alkalommal, miután bevette a gyógyszereket, rágyújtott. Közben ülve elaludt, a cigaretta hamujától pedig meggyulladt a pizsamája. Furcsa, mert ő mindig is így szeretett volna meghalni, elhamvadni. Megformáztam Bondy szobrát, meztelenül, az ágyéka körül lepellel, kezében egy

igelittáskával, amiben a könyvei vannak. Megy egy úton, az út mentén pedig azoknak a filozófusoknak a nevei vannak kivésve, akikkel foglalkozott, és akiket szeretett. Bondy rengeteget dolgozott, iszonyatos műveltsége volt. Sze­rencsés vagyok, hogy találkozhattam vele és más, hozzá hasonló emberekkel, akik engem is cizelláltak. Mit tart élete főművének? B. Gy.: Ezen még nem gondolkodtam. Mit jelentett az ön életében, az hogy magyar? B. Gy.: Soha nem tagadtam le magyarságomat. De nem is kérkedek vele. Anyám a Csallóközből, Ekecsről származott. Hetvenéves korában, amikor egyedül maradt, sorra látogatta a gyerekeit. Amikor nálam volt, nagyon szépen tudott beszélni az életéről, a gondolatairól. Szerettem volna, hogy leírja ezeket. Mivel olyan színesen tudott mesélni, meg voltam győződve arról, hogy festeni is tud. Egyszer vettem neki vásznat, ecseteket, olajfestéket. Kértem, hogy fogjon hozzá a festéshez. Csodálkozott, de hozzáfogott. Attól az időtől kezdve megfestett több mint 300 képet. Azt mondta, hogy ezek voltak a legboldogabb évei. Festett halakat, zöldségeket... Tulajdonképpen ételrecepteket festett. De festett kéméndi lakodalmat is. A képek több helyen voltak már kiállítva. Tavaly Komáromban szerepeltek, de a Nemzeti Galériában is van három képe. Ez is azt mutatja, soha nincs késő. A Rovás alkotócsoport online folyóiratában, a Rovartban megjelent írás szerkesztett változata.

Bartusz a Hannibál átkel az Alpokon című képe előtt, 2012-13, indigó, számítógépes nyomat, 240 x 780 cm

újművészet 2013_11

29

P. SZABÓ ERNŐ

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

SZÁMOMRA KASSA MEGKERÜLHETETLEN Beszélgetés Csáji Attilával

Kelet-Szlovákia fővárosa, az egykori Felvidék legfontosabb gazdasági, kulturális és politikai központja, Kassa 2013 egyik európai kulturális fővárosa. Sok száz programot szerveztek ebből az alkalomból, megújult a település számos épülete, új létesítmények születtek, ha nem is akkor és úgy, amikor és ahogyan létre kellett volna jönniük. Hasonló a helyzet a város magyar kulturális, művészeti értékeinek a prezentálásával is. A hivatalos program szervezői gyakorlatilag egyetlen helyi magyar projektet, pályázatot nem támogattak. Csáji Attila festő-, fényművész, a Magyar Művészeti Akadémia elnökhelyettese szerint mégis gazdag az az esemény­sorozat, amely a város és a régió magyar kultúráját, művészetét reprezentálja, részben az MMA szervezésében, részben az akadémia helyi szervezőkkel, szlovák és magyar társadalmi szervezetekkel való együttmű­ködésében. Csáji Attilát az októberben Indiában megnyílt magyar kortárs művészeti tárlatról, illetve saját, a Műcsarnokban sorra kerülő gyűjteményes tárlatáról is kérdeztük. Az Oelschläger-kötet bemutatója a Kassai Képtárban

30

újművészet 2013_11

Kassa a magyar kultúra, művészet egyik legfontosabb központja volt mindig is. Jelentett-e ebben a tükörben szemlélve az MMA számára valamilyen kihívást, amikor kiderült, hogy Európa Kulturális Fővárosa lesz? Csáji Attila: Kassa kiemelt fontosságú városa a ma­ gyar polgárosodásnak és kultúrtörténetnek – a középkori kassai Jakab mestertől Márai Sándorig és a máig hosszú a sor –, és kiemelkedően jelentős. Kassa szellemi hazánk része, és ezt nem írják felül a határok – csak a félrenevelés, az elhallgatás és a gyávaság. Számunkra Kassa megkerülhetetlen. Ezt az MMA-ban sokan tudják. Nem egzotikum. Ezért is vállaltuk, hogy Kassán, ezen a kiemelt eseményen – ha egy mód van rá – a magyar kultúra valóban kiemelkedően legyen jelen. Számodra mit jelentett a személyes érintettséged az EKF tükrében? Cs. A.: Szepsiben születtem, de gyerekként Kassán eszmélten rá a világra. Iskoláimat is itt kezdtem. Húgom ma is itt él, anyám itt halt meg. Nekem nem idegen föld, hanem életem szerves része, s azt is példázza, hogy

néhány évtized alatt miként írható át egy város arculata. De ne higgyük el, hogy a kassai polgárság kihalt. Búvópatakként ott él a városban. Kétségtelen, nem meghatározó erőként és szellemként. Számos barátom van ott ma is – főként magyarok, de szlovákok is – az élet nagyon eltérő területein. Ezt az Európa Kulturális Fővárosa programon belül a magyar kultúra megjelenésének érdekében remekül lehetett hasznosítani. Bár a kezdetén nem így indult. Megkereste-e az MMA-t valaki az eseménysorozat hivatalos szervezői közül? Jelentkeztek-e az ottani magyar kulturális szervezetek? Vagy az MMA volt a kezdeményező? Milyen módon? Cs. A.: A megkeresés és az MMA kezdeményezése egy­ aránt igaz. Az akadémián természetesen tervbe vettük a részvételt, és elkezdtük átgondolni, amikor ezzel egy időben befutott egy kassai megkeresés a fiatal magyar értelmiségi társaságtól, a Rovástól. Döntően 20 és 40–45 év közötti fiatalok ők – képzőművészek és írók, közgazdászok, informatikusok és nanotechnológusok – számos szakma képviselői, akik a magyar kultúra iránt elkötelezettek. Ők kapták a kassai EKF program kezdeti, később leváltott vezetőitől a felkérést, hogy a magyar programokkal és a magyar-magyar kapcsolatokkal foglalkozzanak. Rátermett társaság – öröm velük együtt dolgozni, különösen a vezetőjükkel, Szabó Ottó képzőművésszel. Ez volt az egyik meghatározó alapja a kapcsolatoknak. A másik a kassai Thália Színház, amely­nek igazgatója Czajlik József. A sors úgy hozta, hogy a felesége, Őry Kati az én feleségem tanítványa

volt Budapesten, s barátomnak, Őry Csabának a lánya. A személyes kapcsolatok a legjobb tőkét jelentik ilyenkor. Így a magyar kultúra megjelenítésének másik bázisa a kassai Thália Színház lett. És ne feledkezzek meg arról, hogy a kassai magyar értelmiségi klub vezetője a húgom, Ildikó – az ő segítsége messze nem elha­nyagolható. Számomra a Rovás Galériában rendezett tárlatsorozat volt „megfogható”, de tudom, hogy más típusú eseményekre is sor került az MMA szervezésében, társzervezésében, s ezek jó része nem képzőművészeti vonatkozású volt. Volt-e valamilyen egész évre kiterjedő stratégiátok? Cs. A.: Az Akadémia az egyetemes magyar kultúrában gondolkodik, nem a tudatosan megroggyantott magyar identitás invalidusainak a gyűlhelye. Több kassai tagunk van – Bartusz György képzőművész, Gál Sándor író, Krchó János építész, Pásztor Péter építész –, őket is be­ vontuk a széles körű együttműködés kialakításába. Az akadémia nyolc tagozatból áll, a művészetek egészét átfedi – így nem pusztán elvárható, de természetes törekvésünk volt, hogy irodalmi, színházi, fotó- és filmművészeti, építészeti, zenei, népművészeti, képző- és iparművészeti megjelenést is biztosítsunk – lehetőség szerint. Az eddig említetteken kívül felvettük a kapcsolatot a kassai magyar gimnáziumtól a Löffler Múzeumon át a kassai Kelet-szlovákiai Múzeum vezetőjéig, Pollák Róbert igazgatóig, tárgyal­tunk számos emberrel. Megke­ restük a kassai Magyar Református Egyházat, a Márai Házat. A Thália Színházban rendeztünk kortárs zenei

Kassai utcakép középkori épületekkel

újművészet 2013_11

31

Kiállításmegnyitó a Rovás Galériában

hangversenyt, melyen többek között Dubrovay László, Balassa Sándor művei voltak hallhatóak, bemutattuk a legfontosabb alkotók jelenlétével (Marton Éva, Kis B. Attila, Káel Csaba stb.) a Bánk Bán-filmet, Dárday István Márai-filmjét, melyet nagy érdeklődést keltő beszélgetés követett. Az irodalmi tagozatnak volt külön estje, támogattuk és részt vettünk Őry–Oelschläger Lajos – a kassai városképben jelentős nyomot hagyott építész – kiállításának a megnyitóján és könyvének bemutatóján, melyet szintén támogattunk... A kiállításokra szűkítve a kört: mit terveztetek, mit sike­ rült-sikerül megvalósítani? Ha elmarad valami, s tudom, hogy a „nagy” kiállítás elmarad, mi az oka? Cs. A.: Az építészettől a fotón, az iparművészeten ke­resztül a képzőművészetig – melynek lételeme a ki­ állítás – széles skálájú jelenlétet terveztünk Kassán. A programnak a Rovásban megvalósult kiállítások jelentették a tengelyét: Prutkay Péter bizarr és elgondolkodtató – helyenként abszurd – dobozai nyitották a sort, melyeken felvillantak a kitelepítések megaláztatásai is, szintén a Rovásban láthatták az érdeklődők Orosz István legjobb nemzetközi szintet képviselő anamor­ fiáit, Haris László digitális fotóit, amelyeken az időtlen és a múló idő egymásra lelt, Stefanovits Péter kiállítása remek beszélgetésbe torkollott. Előjött, hogy Péter mily sok szállal kötődik Kassa egyik büszkeségéhez, Jakoby Gyulához, az expresszív-szürreális festőhöz. Lóska Lajos művészet­történész volt – a legtöbbször – a kiállítások kurátora. Ő is felvidéki. A kassai Magyar Református Egyház néhány napos kulturális fesztivált 32

újművészet 2013_11

rendezett (ezt is támogatta az akadémia). Haris Lászlónak a vizsolyi bibliáról készült megejtő szépségű fotói is láthatóak voltak a fesztivál keretében. Ezek a munkák a szerző és az MMA közös adományaként a kassai egyház tulajdonába kerültek – s Károli Gáspár nagy ívű tettének mintegy emlékműveként folyamatosan láthatóak lesznek abban a városban, ahol Rákóczi Ferenc hamvai nyugszanak, Bethlen Gábor az esküvőjét tartotta, Tinódi Lantos Sebestyén az utolsó éveit töltötte. Reprezentatív kiállítást terveztünk a képző- és részben az iparművészek számára a Kelet-szlovákiai Múzeumban, melynek kurátorságára Novotny Tihamért kértük fel. Ez lett volna az év nagyszabású záróeseménye, de sajnos „komoly felső nyomásra” – lemondták... Az esetleges szlovák hivatalos részről megvalósuló politikai-nacionalista megnyilvánulások a fenti ese­ ten túl mennyire akadályozták az EKF magas szintű lebonyolítását, s benne a kassai magyar kulturális-művészeti értékek megmutatását Márain kívül? Cs. A.: Amikor Kassa megpályázta az Európa Kulturális Fővárosa címet, multikulturális múltjára hivatkozott – s ennek a jegyében kapta meg a lehetőséget. Ez így lett volna helyes, hiszen Kassának valóban összetett a múltja... Hogy mennyire hivatalos, vagy félhivatalos az az igény – amint ez beszédtéma Kassán –, hogy a központi keretből támogatott programokban ne jelenjen meg ez a multikulturalitás, ne látszódjék Kassa vagy Kaschau, csak Kosice, ezt nem én akarom eldönteni – de válaszolnak a tények. Vegyünk elő egy konkrét példát. A CSEMADOK több mint negyven éve folyamatosan megszervezi a Kazinczy-

napokat, most az esemény központjába Kassa nyelvi változásait tette, ami rímmel az EKF eredeti célkitűzéseire. Egy fillér támogatást nem kapott, de sorozatosan így jártak a magyar pályázók. A kassai kulturális programok alapbázisa mintegy 3-3 és fél millió euró volt. Egy ilyen típusú program, mint amilyen az EKF keretében Kassán megvalósult, egész Szlovákiát érinti. Az összes adófizető polgárt tekintve hivatalosan a lakosság mintegy 10 %-a magyar – ez a magyar kultúra kassai megjelenítésének a támogatásában nem jelenik meg. A magyar kultúra mintegy kikosarazódott volna így, de nem ez történt a példaértékű magyar-magyar összefogás keretében. Szinte betegesen a negatívumokról beszélünk, noha komoly pozitív példák is vannak, mint ebben az eset­ben is. Ne hallgassuk el, nem mindennapi körülmények között mondatták vissza a múzeumban lekötött kiállítást is. Ezek agresszív és ostoba húzások, melyek tápot adnak azoknak, akik szerint egyeseket irritált a központi programokon túl az ún. szatelit-prog­ramok keretében lezajló magyar események sora.... Egyáltalán: a szervezők mennyire készültek föl, az intézmények közül mi készült el időben, mi nem? Kudarc lesz a kassai EKF program, vagy siker, netán félsiker? Mit jelent mindez magyar szempontból nézve? Cs. A.: Visszatérő, hogy az ilyen rendezvényeken a tervezett épületek, intézmények csak részben és sokszor komoly csúszással készülnek el. Ez volt Kassán is. De gondoljunk Pécsre, ott mi történt? A csúszások ellenére nagy eredmények születtek. Kassán a haj­ dani osztrák-ma­gyar monarchiás kaszárnyaegyüttes, mely öt perces sétára van a központtól, kulturális terek sokaságává vált, amit a jövőben már erre a célra lehet használni, az uszodából „Kunsthalle” lett, és a Kassai Múzeum is gyönyörűen megújult. Öröm végigmenni a felújított, valóban reprezentatív épület belsejében. Bízunk benne, hogy a nagyszabású kiállítástervünk csak elhalasztódott s nem törlődött, s nem igazolja a mende-mondákat. A magyar jelenlét az EKF-programban komoly sikert jelentett, s visszatérően mozgósította nemcsak a kassai magyarságot. Az események telt házakban valósultak meg, és folyamatos beszédtémát jelentettek. Sok kas­sai magyar szerint hosszú évek alatt nem volt annyi magyar program, mint most. Szorosabbá váltak a ma­gyar-magyar kapcsolatok és kiteljesedtek, s ezt döntően a mi bekapcsolódásunknak és az együttműködésnek köszönhetjük az ottani magyar intézményekkel, szervezetekkel, a főkonzulasszonnyal, az egyházakkal. Ebben az együttműködésben komoly szerep jutott a kassai magyar akadémikusoknak, így pl. Pásztor Péter építésznek és szlovák kurátortársának, Adrianna Priatkovának. Ők ketten együtt rendezték a szlovák, magyar és angol nyelvű ismertető szöveggel kísért kiállítását Oelschléger–Őry Lajosnak a Kassai Képtárban. Ilyen pozítív együttműködésre példa még A restaurálás titkai című többnyelvű – köztük szlovák – poszterkiállítás, amit Szentkirályi Miklós szervezett. Az EKF 2013 keretében megvalósult magyar prog­ ramok sikere egyértelmű, de az események hatása csak akkor teljesedhet ki, az EKF évében megkezdett munkát később is folytathatjuk...

AZ MMA nemzetközi kapcsolatait tekintve bizonyára más hangulatú az indiai kiállítás. Biztos van, illetve lesz hozadéka is. Néhány mondatot erről is kellene szólni! Cs. A.: Valóban más. A rendkívüli dinamikával fejlődő India legjelentősebb képzőművészeti múzeumaiban – a National Gallery of Modern Art-hálózatban – Az organikus művészettől a fényművészetig címmel megvalósuló nagyszabású magyar képzőművészeti kiállítássorozat bizony megérdemelne egy külön beszélgetést. Már a koncepciója is. De maradjunk pillanatnyilag a tényeknél: csaknem negyven művész mintegy 90 munkáját mutatjuk be – festményeket és grafikákat, épületfotókat és hologramokat, plasztikákat és installációkat Makovecz Imrétől Farkas Ádámig, Konok Tamásig vagy Kovács Attiláig. A legnagyobb vonzerőt a kiállítás címében is szerepelő organikus művészeti és fényművészeti rész váltotta ki. Fényművészeti kiállítás még soha nem volt Indiában – ez alkalmat adott olyan művészeti lehetőség felvillantására, amelyben nemzetközileg sem hátul, vagy jobb esetben a középmezőnyben kullogunk – gondoljunk itt Bortnyik Éva–Tubák Csaba, Mengyán András, Mattis Teutsch Waldemár munkáira. Végül, de nem utolsósorban: miközben Kassával és Indiával foglalkozol, saját budapesti tárlatoddal is kellene törődnöd. Vagy az már teljesen rendben van? Mikor nyílik? Mit láthatnak az érdeklődők? Cs. A.: Műcsarnoki kiállításomra Gulyás Gábor hívott meg, csaknem két éve. Eredetileg október végén nyílt volna, de bizonyos problémák miatt a jövő tavaszra halasztottuk. Gazdag spektrumú, munkásságom egészét felölelő tárlatot szeretnék rendezni a Műcsarnok termeiben – nagyszabású bemutatót, egyszerre visszatekintő jellegűt és a ma eredményeit felmutatót. Felolvasóest a Rovásban

újművészet 2013_11

33

Művészeti karos hallgatók kiállítása, Kasarne Kultúrpark

KASSA, KULTURÁLIS FŐVÁROS

Prazsky Vyber koncertje a Kasarne Kultúrparkban

KASSA EURÓPA KULTURÁLIS FŐVÁROSA 2013

A Kasarne Kultúrpark épülete

Tony Cragg kiállítása, Kunsthalle

Fotó: Tomas Cizmarik

A Kunsthalle épülete

Fotó: Thomas Cizmarik

Gyula Košice Kassa-szobra

Fotó: Tomas Cizmarik

Képriport

Részlet a Tony Cragg-kiállításból

Fotó: Tomas Bachura

Művészeti karos egyetemi hallgatók kiállítása

34

újművészet 2013_11

Fotó: Thomas Cizmarik

Fotó: Thomas Cizmarik

Az átépített Közösségi Ház épülete

Fotó: Tomas Bachura

Fotó: Veronika Cholewova

Fotó: Michal Bober

Fotó: Miroslav Vacula

Lézerfényszínház

újművészet 2013_11

35

NEMES Z. MÁRIÓ

TESTVISZONY

A DEKADENCIA MINT MÁRKA Egon Schiele és kora Szépművészeti Múzeum, 2013. X. 13-ig

Az Egon Schiele és kora nagyot markol, és nem is tesz különösebb erőfeszítéseket, hogy felnőjön az ígérethez. Tömegtárlat, legalábbis abban az értelemben, hogy a műélvezetre verbuvált tömegnek valami veszélytelenül izgatót kínál. Mérsékelt dózisban és elhivatottan, hiszen az illető tömegnek nem is kell megtudnia, mitől és mennyitől izgulhatna fel igazán. A széles gesztusok maradjanak a kor­társ galériákban, itt tiszteletteljes csendben kell „eltekinteni” a radikális képek között minden radikalitástól. Klimt, Schiele, Kokoschka a bécsi múzeumipar bejáratott brandjei. Pikáns életművek, melyek márkatudatos színrevitele széles közönség számára piacosítja a századfordulós halálerotikát. Ezáltal persze a fin de siècle „arisztokrati­ kus finomságai és megutálásai” (Babits Mihály) elvesztik komplexitásukat, és esztétizált kihágásokká szelídülnek. Ugyanakkor a bécsi tárlatok sokszor képesek tartalmasan megforgatni régi-új portékájukat, ennek remek példája a tavalyelőtti Melancholie und Provokation – Das Egon Schiele Projekt, amely Schielét a császárváros másik patinás excesszus-márkájával, a bécsi akcionizmussal kapcsolta össze. Ez a találkozás azonban többnek bizonyult puszta termékkapcsolásnál, hiszen a különböző életművek reflexív „egymásra olvasásra” releváns felismerésekhez vezetett, a meztelen férfitest deheroizáló színrevitele tekintetében Schiele és Günter Brus művei

között például igazi párbeszéd alakult ki. A Szépművészeti tárlatának – zömében a bécsi Leopold Múzeumból származó – képanyaga esetében azonban hiába keresünk hasonlóan izgalmas (re)kontextualizációkat. Valahogy Schieléből is kevés van, de a korából is. A kiállítás két nagyobb teremre, ezen belül tizenkét tematikus blokkra tagolódik. Az első terem középpontjában az emberábrázolás, illetve az önszínrevitel kérdései állnak, de az ígéretesnek tűnő felvetés teljesen felaprózódik az életrajzi és hatástörténeti „kötelező körök” által. A Schiele-féle expresszionizmus identitásfestészetként való értelmezése remek kiállításrendezési „ötlet”, ugyanakkor ennek érvényes realizálásához nem tűnik elégségesnek a hasonmás tematika felületes feldolgozása, főként ha a szubjektum-szimbiózis kapcsán teljesen elfeledkezünk a tárlaton ugyancsak szereplő – de az előbbi kontextusból érthetetlen módon kimaradó – nekrotikus anya-gyermek ábrázolásokról (Halott anya, Anya gyermekével II., Anya két gyermekével II. ). Egyszerűen nincs elég tér és elég mű a felvetett témák kitárgyalására, illetve a vezérszempont hiá­ nya miatt a tárlat koncepcionális űrbe zuhan, és a dekoratív semmitmondás határát súrolja. Schiele gesztusábrázolása és a századfordulós pantomim közti (amúgy unos-untalan elismételt) kapcsolatot „bemondásra” kellene elhinni, az erotika mindkét teremben

© Szépművészeti Múzeum

Egon Schiele: Fekvő női akt, 1917, olaj, vászon, 96 x 171 cm

36

újművészet 2013_11

Egon Schiele: Anya és lánya, 1913, gouache, akvarell és ceruza; 47,9 x 31,1 cm

Egon Schiele: Szerelmeskedők, 1915, gouache és ceruza, 49,6 x 31,7 cm

kiemelt jelentőségű, de valódi elmélyülésre nincs lehetőség – Klimt és Schiele ilyen jellegű grafikai munkáinak összevetése ugyanakkor telitalálat. Ha Schiele művészetéből magából nem is sikerül érvényes jelentéseket kihozni, akkor még mindig ott vannak a tárlat címében is beígért „kortársak.” Richard Gerstl ritkán látható festményeiben valóban érdemes elmélyedni, ugyanakkor nem egészen érthető, hogy miért is szerepelnek épp ezek a munkák épp itt. A hektikus és durva ecsetkezeléssel vászonra „épített” tájképek érzéki kvalitása szinte lerohanja az embert, de ha már expresszionista identitáspoétika, akkor miért nem Gerstl – Schielét valóban megelőlegező – mindfuck önarcképfestészetéből kapunk ízelítőt? A második terem az érettebb és az eksztatikus epizódok után egyre inkább „lehiggadó” Schiele kései munkáit hivatott bemutatni. Ebből az anyagból a dekoratív absztrakció felé való elmozdulás felmutatása válik igazán érdekessé (különösen a tájképek, illetve a tárgyegyütteseket ábrázoló (pl. Csendélet könyvekkel ) festmények esetében, mely arra az esztétikai felismerésre (is) utal, miszerint az expresszionisztikus törekvések kísérőjelensége, illetve határpontja legtöbbször egyfajta nem ábrázoló tendencia. A tárlat talán legsikerültebb vizuális dialógusa – mely egyben egyfajta lezárásként is működik – ugyancsak ebbe a kontextusba illeszkedik. A Herbert Boeckl és Schiele azonos című (Fekvő nő ), nagyméretű festményei közti

párbeszéd magába sűríti mindazt, ami emberábrázolás, erotika, abszt­rakció kapcsán felmerült a kiállítás során, miközben meg is nyitja a tárlatot „kifelé” – más korszakok, illetve problémák irányába. Schiele aktfestményéből már hiányzik a művész kézje­ gyeként értett neurotikus vibrálás, a mű egészen személytelennek mondható, az érzelemábrázolás helyett inkább az emberi és nem emberi formák autonómiáját vizsgálja. Boeckl vad forma- és színkezelése már a mimetikus korlátok alól felszabaduló gesztikus absztrakció irányába mutat, ugyanakkor itt is az expresszionizmus (ön)kifejező funkcióját haladja meg a festő, mert a létrejövő formák referenciája immár nem a „külső” világ, de nem is a művész „benső” pszichikai állapota. A két festmény tehát különböző irányból, de egyként az expresszionizmust „temeti”, méghozzá az irányzatban kardinális fontosságúnak tartott emberábrázolás újragondolása által. A jól sikerült záróattrakció miatt tehát elégedettebben távozunk a Szépművészetiből, mint amennyire azt az Egon Schiele és kora egészében megérdemelné. Ugyanakkor a kellemes utóíz sem tudja elfeledtetni a rendelkezésre álló anyag ügyetlen kihasználásából fakadó problémákat és a prezentáció kínzó gondolathiányát. Ha már matinékiállítás és népművelés, akkor a márkaforgatásnak is megvannak a maga fortélyai, a dekadencia pedig nem olyan áru, amely megengedné a szakmai lomhaságot. újművészet 2013_11

37

NAGY ZOPÁN

TESTVISZONY

egymástól való elmászási (haldoklási vagy túlélési) kísérletének is vélheti a kis „magán-színpadon”... Ó, Léda Anorexia! Mi volt (Veled) mindezek előtt – és hogyan tovább mindezek után? Ó, Joel, ó, Jerome! A sikertelen öngyilkosság sors-fordulóján eggyé vált iker-testvérek, a festő-fotográfus és a fotográfusfestő: egymás „módszeres” alteregói. Önről, önökről (énjeikről) értekeznek az alábbi sorok. -

„MASZKOK” ÉS JELENÉSEK Bekezdések Joel-Peter Witkin Léda című művének nyomán

Amennyiben egy ön-mitológiájába zavarodott „Szatír” és egy enyhén aberrált fétis-kedvelő esztéta esszé-vetélkedésébe tekintünk be, és amennyiben Witkin „modelljének” maszkírozott (szenvtelen) díszlet-világát is föltárjuk eközben, a következő sorokkal találkozhatunk: A mezítelen, csontvázra aszalódott hermafrodita önnön nyomorát támasztva „pózol” (miközben társa, a hattyú: „jól-

A képszerkesztés (ez akár az életműre is értendő): „kínosan finom”, a kompozíció „tiszta” és „halálosan precíz”... Csonkoltak apatikus (és apokaliptikus) jelenései, biblikus „meta-szintézisek” színterei; középkori festmények rész-idézetei; abszurd „freskók”; beteges „oltárok” egy végeláthatatlan (kezdet és vég nélküli) szürrealista szeánszon... Szólott az Új-Mexikói boncmester, a Központi Hullaház vezetője és az Albuquerque-i Egyetem professzora, amikor magángyűjteményének megnyitóján kedvenc alkotóját (alkotóit) méltatta...

táplált” = /ki/tömött); mankója a saját végtagja, ám járásra (valószínűleg) így is képtelen… A háttérben hatalmas, törött Tojás tátong. Elöl (alant) pedig: sajátos kémiai kalligráfia-foszlányok előterében egy „gnómangyal” (vagy „preparált” csecsemő) agonizál… Nem, nem, mindinkább kettő! Mert a figyelmesebben vissza-exponáló néző ez utóbbi jelenetet: padlóhoz vágott csecsemők

Joel Peter Witkin: Léda, 1986, Los Angeles

A „narrátor” pedig mindezt, a következő megközelítésekkel folytatta: A Világ rengeteg maszkot visel és vonultat fel. A maszkok (tovább) hordozzák készítőiket (is). Rejtegetik őket - akár viselőjüket -, rétegződött rész(let)eiket mutatják, sejttetik elő újra – és újra... A készítők magukban hordják elkészített maszkjaikat (legalábbis azok töredékeit): a kész – és a készülő titkok, jel(kép)rendszerek felmutatásaival arányosan...

A Galerie Baudoin Lebon jóvoltából, fotó: Michaela Dvořáková

Vannak hierarchikus maszkok. Vannak örök(letes) szakrál-maszkok, öröklődő panaszmaszkok (mamaszkok), berögződött – és alakítható grimaszkok, halotti lepel-maszkok, embrionális burok-maszkok; vannak archaikus, mitologikus, spirituális, fiktív, vagy idealizált maszkok...

38

újművészet 2013_11

Vannak varázsló- és gyógyító-maszkok, démoni maszkok (az ördög sok-ezer arcának maszkjai); vannak vonzó, tiszta (de kiismerhetetlen) angyali maszkok; vannak törzsi tetováltmaszkok (alkalmi jellegűek – és örök érvényűek); vannak szinte viselhetetlen, sokféle anyagból eszkábált, komplikált (akár tibeti, nepáli…) félelmes-rituális maszkok; vannak a „civilizált”, jelentés-veszített, spekulatív tetovált-maszkok (a „teljesség igénye nélkül”)... Vannak „egész alakos” maszkok: ezek álruhák, pózok, kényszeres szerepek – és esetleges, kreált meztelenségek (belsőleg csillogó, réteges ruházattal felvértezve…) – A média elvarázsolt, gyönyörködtető (a virtuális esztétika „könnyen kapható”) maszkjai…

Joel Peter Witkin: The Santo Oscuro, 1987, ezüstmásolat, 50 x 40 cm

bennem, hogy kútfőm lépcsőin át aztán: emlékezetem „kiállító-termeiben” ismételten (és váltakozva) megjelenhessenek.

E művek fontosságáról, szerepéről… nem kívánok értekezésekbe bocsátkozni; főként nem merényelem alkotóikat pszicho-analitikus boncolgatásokkal; csupán a maszkokon-való elmélkedés automatikus sodrait próbálom (szöveg által) egyféle mederbe terelni, hogy a folyam(at)ból egy-egy maszkot kiemelhessek... Intermezzo: Sokakban lappang a („szakrális”) fölvetés: el kell pusztítani a hordozott maszkot, hogy saját arcukkal élhessenek… Ám a „saját” arc mögül is fölsejlik (majd elhatalmasodik) egy halhatatlan (talán az elődöktől reánk maradt, be nem teljesített), valahonnan ismerős maszk... És ez így mehet, ki tudja meddig... Ezek egyféle látens maszkok, amiket nem (biztos, hogy) saját akaratunk hív elő: időről-időre... Nyitott csatornákon át: Jönnek Goya vízió-maskarái, a Caprichos („Szeszélyek”) lapjairól előbukkanó, vagy a „Háború borzalmait” megtestesítő, óriás maszk-révülések... Jönnek Archimboldo szétmálló zöldség-gyümölcs arcai (Bosch gyötrődő mutánsaival találkozva) – s groteszkumukkal túlélnek minden romlékonyságot...

Imago = Álarc – Képmás – Lárva-arc... Létezik olyan alkotó, akinek az egész élet(műv)e egyetlen nagy Maszk (folyamatos elkészítése). Nevek és képek sorakoznak, vibrálnak – és merülnek el

Megjelennek Ion Mincu redőzött, lebernyeges bőrű, nyakkendőnyelv-orrú – és hüllő-ruházatú, taréjos küklopszrajzai (melyek: a dadaisták előfutárának tekintett, román származású újművészet 2013_11

39

Joel Peter Witkin: Reminiscent of Portrait as a Vanity, 1995, ezüstmásolat

Urmuz szövegeihez készültek). Urmuz fiatalon agyonlőtte magát. Eltűntéről csupán a Bonctani Intézet hatósági jegyzőkönyve maradt fenn. (Algázy & Brummer, Cotadi & Dragomir, Ismail & Turnavitu: megírt alakjai a múlt század izmusainak ködjében botorkálnak...) Fölbukkannak Kirchner meztelen leány-maszkjai és Emil Nolde táncoló- illetve csendélet-maszkjai (sárgán és vörösen vigyorogva); majd Otto Dix „új objektivitással” készített, torzult szépségei... Elém lépnek - sokszor szimultán és aggodalmasan Gaál József „Bolond”-jai, a látszólag mitologikus (és csak „testi” mivoltjaikban drasztikus), önnön kereteiket kinőtt, ám más terekbe át-növő, zavart – és nyugtalan kisugárzásukon túl is egységes bizonyosságot árasztó alakjai; illetve: nem csak „Álomban létező”, többszörös rétegeken át tátogólélegző, szögecselt-foltozott arc-maszkjai... Köröttem nyüzsögnek Zdzisław Beksiński durván bevarrottszájú, bőrrel, kővel, csontokkal befalazott, élve magukba-temetett jelenségei, arc(talan)-maszkjai... (A világtól - főleg az emberektől - való folytonos fóbia és rettegés is bizonyos „védő-maszkok” készítését vonhatja maga után.) Beksiński szuggesszív festmény-látományai, emberszörnyetegei, 40

újművészet 2013_11

„utópisztikus dimenziókban”, vagy csupán hátterek nélküli „sehol-okban”: a művész pre-mutációi, magányát, létét meghosszabbító „halotti maszkjai” is lehettek (volna)… - Ha nem tudnánk, hogy Beksiński az efféle definíciókat és az általános felosztások trivialitását „jobban kerülte még a pestisnél is”... Ő sok éven át élt teljesen visszavonultan, mígnem 2005. 02. 22-én (talán egyetlen) barátjának a fia - akit még lakásába beengedett -: tíz kés-szúrással végzett vele. - „Megszabadítva zártságaiból” e fantasztikus munkák létre-hozóját...

(Betűim mögött: itt hallgatás.)

A (közeli távol) múltban belém-exponálódott egy fotográfia: Pap Gyula a Bauhaus mozgalom tagjaként, német területen (színházi kísérleteinek keretében) a harmincas években készítette Maszkos tánc című képét, melyen egy álarcot viselő, jelmezes pár látható. Az egyik alak a másik fejét (mint egy talált, megszeretett, letépett fejet) Szorítja saját vállához, kebléhez – s a fej már valóban elválik önnön törzsétől; így táncolnak: nemtelenül, a groteszk maszkok mögé rejtve (talán éppen azonosuló) arc-kifejezéseiket...

(A tájra ólmos köd ereszkedik. A láthatáron kúszó-mászó társaság rajzolódik ki, és a szemlélődő felé közeleg. Ők a romossá vert és fölgyújtott cirkuszból megmenekült lények. A béklyóikból kiszabadulók, a vonagló-nyöszörgő megnyomorítottak. Ők a Szörnyszülöttek...)

Jelen(t)és: Egy beteg Pán korhadt fának támaszkodva ül, zilált fején (homlokába vágó) rozsdásodó szögesdrót-korona; a távoli nyájat szemléli… Sípja nincs. Karjait tőből csonkolták… Kutyája talán csak eszköz, fegyelmezetten ülő „díszlet”: óriási hímvesszőjén ágaskodó bőr-tok, egy szado-mazo vendégcsatolmány. A Pán arcába liheg...

Ó, Jerome és Joel! A feltárás (réges-rég) elkezdődött. Ó, költészet, ó patológia!*

* „Fiatalságomban, de később is, nagyon veszélyeztetett lény voltam. Patologikusan veszélyeztetett lény. Már régebben beszéltem neked a vizionálásról, a hallucinációról. Én tudom, hogy ezekkel nem szabad játszani. Az őrülettel nem szabad játszani. Jó példa erre, és egyben szorongató példa is, ahogy József Attila kapaszkodik a logikába. Elég a verseit megnézni, ugye? Néhol már a végsőkig csigázott logikával találkozunk. Ugyanakkor valami olyan vibrálása van ennek a logikának, amivel nem ér föl semmilyen őrülettel való kacérkodás. Erről is nagyon informálnak ezek a versek. Én borzasztóan veszélyeztetett lény voltam és vagyok valószínűleg, úgyhogy én az irodalom vagy az írás révén – bár nem tudom megtagadni azokat az árnyékokat, melyek beárnyékolják lényemet, hiszen ezekkel muszáj szembesülni – tulajdonképpen haza akarok találni! Mindennek a mélyén ez van, hogy hazataláljak. Itt – azt hiszem – nem a köznapi valóság segít, hanem a valóság olyan viszonylatai, amikről az előbb beszéltem, tehát hogy mennyire telítődnek a tények valóságtartalommal. Tulajdonképpen ez a ’köznapi Isten’, amiről beszélünk, tényleg létezik, és furcsa módon talán nem is más, mint a Valóság maga.” (Pilinszky János, 1981. december)

Joel Peter Witkin: The Alef, 2001, ezüstmásolat, 71 x 79 cm

(Révai Nagy Lexikonában ez áll: „Maszk, tulajdonképpen álarc, aminőt a klasszikus ókor szinészei szinpadi szerepeiknek megfelelően használtak. Az újabb szinészetben az arc mesterséges elváltoztatását (festék, paróka, szakáll, stb.) értjük alatta, mellyel a szinész arcát a játszott szerephez idomítja. Az illuzió keltésére igen fontos és ezért igen sok érv szól az ellen az újabb irány ellen, hogy a szinész lehetőleg természetes arcával játszék. Szinpadi maszkoknak nevezik a tipussá vált szinpadi alakokat, mint pl. a gracioso, a Pantaleone, a clown stb.”)

Sok éve már, hogy gyakran megjelennek (hétköznapjaim termeiben) Joel-Peter Witkin fotográfus többnyire csonkított ember-torzói. Alvilági jelen(et)ein, preparált aktjain, sőt: holt corpusain is minduntalan szerepelnek (a már) értelmüket vesztett álarcok és az átértelmezett, kegyetlen maszkok... (Alfred Jarry és Antonin Artaud képzelt, mély színházlabirintusainak díszletei között: visszatérő fél-álmaimban találkoztam hasonló lényekkel...) A sors maszkjai letör(öl)hetetlen pecsétek. Sok esetben betegség- illetve büntetés-maszkok. Egy-egy életen át hordozott „arc-lenyomatok”, melyek megfejthetetlen üzeneteket is rejthetnek... Tizenkét éven át foglalkoztam szellemi-testi fogyatékkal élők (gyermekek, felnőttek, öregek) fotografálásával. (A szavak, a fogalmak… itt tehetetlenek.) Közülük (is) sokan: a fájdalom – és a szeretet(hiány) maszkjait hordozzák... újművészet 2013_11

41

DEBRECENI BOGLÁRKA

TESTVISZONY

PAPA FŐZTJE Magdalena Frey kiállítása Liget Galéria, 2013. IX. 26-ig

Magdalena Frey válogatott anyagot mutatott be eddigi életművéből a Liget Galériában. A kiállításon különösen nagy hangsúllyal jelent meg az osztrák származású művész legújabb, az utóbbi években készült munkái közül a legjelentősebbnek mondható Asszonyvér és Salsa (2013) című sorozat néhány darabja. A „salsa-kollázsok” bizonyos szempontból erőteljesen kapcsolódnak, fontos alaptézisüket tekintve azonban jelentősen eltérnek Frey korábbi alkotásaitól, melyeken tabunak számító, a női(es)séggel kapcsolatos témákat dolgozott fel. A betegség, a halál, a gyermekszülés, a menstruáció, a női identitás és szerepvállalás bizonyos kérdései sokáig nem kerültek a figyelem fókuszába. A klasszikus művészet­ felfogás képviselői és a fogyasztói társadalom a nőt a mai napig a szépséget, a sötét oldalt, a misztikumot, az egzotikumot hordozó erotikus tárgyként kezeli. A szép­ ségideál koronként változott, de az idol „funkciója” változatlan maradt, mivel a voyeurizmus fogalma a férfi identitáshoz tartozó elemként került meghatározásra. Frey ennek a szemléletnek a megváltoztatására törekedett, folytatva a bécsi akcionisták (mint például Valie Export) és az amerikai, fiktív személyiségeket megjelenítő, önmagukat

modellként használó, a nemi sztereotípiákat, a látás/kukkolás minőségét, a tekintet irányultságát/eszközét vizsgáló fotóművészek (Lynn Hershman Leeson, Marina Abramo­ vić, Cindy Sherman) által kitaposott utat. Frey felfogása azonban a kezdetektől fogva merőben eltért az említettektől. Nem szerepjátékokra, performanszokra, látványos és/ vagy teátrális képi világokra épít, a hétköznapi élet egyszerűségét, a mindennapok banalitását, a profánt, az egyénit jeleníti meg sokszor esztétikusnak korántsem mondható, egyszerű pillanatképein. Nem az általános felől közelít az egyén felé, inkább az egyéni tapasztalatok sokféleségét összesítve próbálja megragadni a femina fogalmát. A lá­ tás női szempontú megjelenítése ez, ebben az esetben pedig nyersen ábrázolt, brutalitást sugárzó, a kezdetet és a véget jelölő vulvái a „harmadik szem” szimbólumaiként is értelmezhetők. Frey 1986-os Kórház és 1987-es fem(ininum) című kompozícióin még erőteljesen érződik az orvostudomány, a betegségek iránti vonzódása, az egészségügyben töltött idők során szerzett tapasztalatainak hatása. A lélek porhüvelyének tekinthető női test kiszolgáltatottságának érzékeltetéséhez a 80-as évek második felében felhasznál-

Magdalena Frey: Asszonyvér és Salsa 07, 2013, digitális kollázs, fénykép

42

újművészet 2013_11

Magdalena Frey: Asszonyvér és Salsa 02, 2013, digitális kollázs, fénykép

Magdalena Frey: Maria M 09, 2007, digitális kollázs, fénykép

ta patológiai és kórházi esettanulmányokhoz készült fotódokumentációit, később azonban teljes mértékben az individuumra koncentrált, az új esztétika jegyében alkotott képei bonyolultabbakká, összetettebbekké váltak. A fo­ lyamat jól megragadható, ha nyomon követjük a születés tematikája köré csoportosuló munkáinak ívét, a 80-as években egyedülállónak számító, önmagáról készített Mutterkuchen-felvételektől (1989) kezdve a nagyhatású Maria M-en át (2006) egészen mexikói sorozatáig. Az emberi test metamorfózisa gyakran témája a művészet­ nek. Frey számára az átváltozás sosem azonnali, mitológiai jellegű vagy jelentőségű, hanem, mint az öregedés, a plasztikai sebészeti beavatkozások, egy hosszú, meghatározhatatlan ideig tartó folyamat része, esetleg, mint a nővé érés első jele, a menstruáció (Elsőáldozás, 2000), ciklikusan visszatérő elem. Az átalakulás fázisait Frey részleteiben örökíti meg, kiragadja az időből az elemeket, de saját összefüggésrendszerében őrzi meg az önkényesen kiválasztott részeket. Nem fél a csúfság esztétikájától, számára érdektelen, hogyan akarunk látni egy testet, figyelmen kívül hagyja a definiálhatatlan identitásokat, az ikonikus figurákat, azokat a szociális, esztétikai tényezőket, melyek befolyásolhatnák a látásmódunkat. A női test nála tehát nem a manipuláció eszköze, nem idegen szubsztancia, inkább a manipulált élet metaforája, az önmeghatározás és a kulturális meghatározottság hordozója, a szégyent, a bűntudatot, a ránk kényszerített negatív érzelmeket eltakaró, a jóságot, a természetünkből fakadó kíváncsiságot beborító, életet adó burok. Ahhoz azonban, hogy megfejtsük a burokban élőket, meg kell értenünk a körülményeiket – ebben segítenek a Frey által felsorakoztatott részletek. Stílusa fotósként objektív és hűvös, a mágikus képalkotásnak köszönhetően azonban munkái közel kerülnek a szakrális művészethez. Képei statikusak, egyfajta állandóságot, mozdulatlanságot,

időtlenséget sugallnak, a digitális beavatkozást követően azonban vallásos áhítatot sugározva szakrális fikciókká, oltárokhoz, fogadalmi képekhez, figurái pedig szentekhez, mártírokhoz, kiválasztottakhoz, prófétákhoz, bukott angyalokhoz hasonlóvá válnak. Ily módon felvételei a szenvedéstörténet elbeszélései, kirajzolódnak a női testek, a vér és a krisztusi mivolt közötti párhuzamok. Ha szabadjára engedjük az érzelmeinket, egyértelműen provokatívaknak találjuk a mindennapi élet ilyesfajta dokumentációit, akárcsak a gesztust, ahogyan Frey az egyszerűség nyelvén rámutat, milyen mértékben befolyásolják a társadalomban végbemenő folyamatok a megismerés, a befogadás, a feldolgozás módját. A művész számtalanszor dolgozott már számára idegen kulturális közegben, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Európában és Afrikában egyaránt. Minden esetben hasonló módon, hasonló eszközökkel vizsgálta a nővé érés folya­ matát, a nőkhöz, a nőiséghez való, adott közeget jellemző viszonyulást. 2013-as digitális kollázsain azonban mellőzte a korábbi tabutémák feszegetését, az Asszonyvér és Salsa sorozata, valamint a Juchitán – női hálózatok című 30 per­ ces rövidfilmje ugyanis matriarchális társadalomban élő nők mindennapjaiba, rítusaiba enged betekintést, olyan közeget ábrázol, ahol a patriarchális társadalmakban jelenlévő szabályok, tiltások nem értelmezhetők. A Juchitánban megjelenő nők önállóak, magabiztosak, dolgoznak, gyermeket nevelnek, és büszkén vállalják önmagukat, identitásukat. A vér itt az újjászületés, az energia, a méltóság, vagyis az élet és nem a halál, a gyötrelem szimbólumaként definiálható. Mindez meggátolja ábrázolásmódja a dél-amerikai áldozati szertartásokhoz és a kahlói fájdalmat kifejező eszme-, illetve motívumrendszeréhez visszanyúló értelmezési lehetőségeit. A lírai hangvételű alkotások mint az állandóság megtestesítői így itt az időtlen nyugalom, a derű, a harmónia közvetítőivé válnak. újművészet 2013_11

43

BORDÁCS ANDREA

TESTVISZONY

XXL-ES GRÁCIÁK Fajgerné Dudás Andrea Júlia hájprojektjei Art 9 Galéria, 2013. VIII. 30-ig

Noha Shakespeare Júliája a névnek nem tulajdonít jelentőséget, másképp van ezzel Fajgerné Dudás And­ rea – mi több, még Júlia is –, akinek névhasználata magán viseli az egész alkotói attitűdjét. Akik nem ismerik az alkotót, vajon mit gondolhatnak a Fajgerné név hallatán? Mert ugye művészként ez a fajta névhasználat egyáltalán nem szokás, így többnyire egy idősebb hölgyet vagy épp egy amatőr naiv művészt asszociálunk. Olyan névhasználat ez, amitől a modern nők, különösen, ha értelmiségi pályára lépnek, s még inkább, ha feminizmussal foglalkoznak, illetve nőművészként definiálják magukat, igyekeznek minél távolabb tartani magukat. Nála viszont a hagyományos női feladatkörök és szerepek dekonstrukciójával találkozhatunk, így a névhasználata is egy tudatos projekt része, ami valójában mára a brandjévé is vált. Fajgerné mintha a derridai dekonstrukció tiszta definícióját képviselné, azaz rétegeire bontja az eddigi olvasatot, vagyis a hagyományos női szerepfogalmát, és újraértelmezi azt. A dekonstrukció fogalmával árnyaltan lehet azt kifejezni, hogy a leépítés, a „rombolás” során mindig csak ugyanolyan jellegű alkotórészekhez jutunk, s amikor lebontunk, akkor is építünk valamit. Fajgerné Dudás Andrea: Eat-art performansz, 2012, Bécs

44

újművészet 2013_11

De melyek is ezek a női szerepek, amik nála újra előke­ rülnek? És persze az is kérdés, hogy saját maga valójában hogyan viszonyul ezekhez a szerepekhez. Alkotói munkásságában – mintegy kortárs nőművészként – fő témája a saját teste. Ilyennel persze a művészettörténet során gyakran találkoztunk, különösen a 70-es évekbeli eszencialista nőművészek tették művészetük központi témájává a saját testélményüket, azokat a momentumokat, amelyek, különösen a 18. századtól, az addig nyitott testkép bezárulásától láthatatlanná váltak – a menstruációt, a szülést, az öregedést stb., valamint a testtel való sajátos frusztrációkat. Így a test, különösen az elfedett test demarkációs vonallá vált. Ugyanakkor az utóbbi évtizedekben a test másutt is központi téma lett: a fogyasztói kultúra egyik elsődle­ges terepévé. „A test percepcióját a fogyasztói kultúrában vizuális képek végeláthatatlan sora uralja.”1 Olyannyira, hogy a külső testünk képe mintegy meghatározza értékünket: „Minél közelebb áll a tényleges test a fiatalság, az egészség, a jó kondíció és a szépség idealizált képéhez, annál magasabb a csereértéke.”2 A média által uralt testkép egyértelműen a fiatal, karcsú

nőket preferálja, mely tény számos frusztrációnak, pszichés és fizikai betegségnek is a melegágya. Fajgerné fő témája a saját teste, ami fiatal, egészséges, ám túlsú­ lyos. Ezzel persze mások is vannak így, ám ő – különösen, hogy a divat ellenére maximálisan ki van békülve a saját testével – ezt is teszi meg alkotásai témájának. Persze nem reflektálatlanul, hisz tisztában van az elvárásokkal, így nemcsak önmagában a testét, hanem a „hájas” testét választja témául. Mivel saját bevallása szerint a testzsír index szerint 30 kg felesleg van rajta, úgy döntött, ezt a mennyiségű hájat teszi művének témájául – furcsa helyzetet teremtve ezzel, hisz a bőr alatti belső részét, a hájat kihozza, láthatóvá teszi. Egyrészt anno egy hentes egy vasárnap megengedte, hogy fotózzák őt boltjában, a feldolgozó pulton és a hűtőkamrában, így feküdt húsokon és hűtőkamrában hájjal a testén. Másrészt a kiállításait gyakran kíséri eat art esemény, hájpucolási, -sütési performansz, amivel szintén egy igen régi, inkább nagyanyáink, mint anyáink idejéből való tevékenységet elevenít fel, a hájastészta készítését. E folyamat során a kedvenc része a hájpucolás és a darálás, ami másoknak adott esetben inkább gusztustalan tevékenység. Fajgerné amúgy is szeretettel foglalkozik olyan dolgokkal, amit mások inkább kellemetlennek, gusztustalannak találnak. Provokációja nem hangos aktivista lázadás, hanem egészen švejki, mintegy ártatlannak tűnő bosszantás. A nézőt rendre kibillenti a komfortzónájából. A kedélyes háziasszony közben a hájas tészta mellett zöldparadicsom-lekvárt vagy épp hernyódesszertet3 tálal fel, s ebbéli minőségében inkább a mai extrémszaká­ csokkal kelhet versenyre, sem mint nagyanyáinkkal. Mindenesetre, mikor épp elkényelmesednénk, jön valami Fajgerné Dudás Andrea: Hájdarálás-performansz a kiállítás megnyitóján, 2013, Budapest

kellemetlen. Ahogy az az életnek is a része. Fajgerné ezt a kényelmetlenséget váratlanul, rendre a néző elé tolja, így művészete a kristevai abject arttal is rokonságot tart. Ezt a kellemetlenséget akkor is érezni, azaz hogy már az is zavarba ejtő, amikor kimondom azt, hogy „hájas test”. Ilyet eleve kínos kimondani, pláne nyilvánosan, de mivel erről szólnak a művek, mégsem kerülhetem meg, ugyanakkor nagyon is modortalannak érzem magam tőle. És már ez a tény is elég provokatív. A háj a hús és a bőr közötti részen található, azaz mintegy része a húsnak. Amikor táplálkozunk „nemcsak tápértéket fogyasztunk, hanem jelentéseket és szimbólumokat is.”4 Így például a húsajándékoknak nagyobb a hatása, pontosabban nagyobb a szimbolikus, mint a piaci értéke. Ezt a különleges státust – amit a hús és a kapcsolódó részei kivívtak – a hozzánk hasonló megölése általi bűntudat okozhatja. S hogy nem egy naiv háziasszonnyal, hanem egy ezt a témájául választó művésszel van dolgunk, mutatja, hogy a hagyományos női szerepekre nemcsak nevével és főzésével utal, hanem a festményei témaválasztásával is. Meztelen testének megmutatására mi is lehetne alkalmasabb keret, mint bizonyos női archetípusok póza, így Vénuszé – mely egy korábbi, Háj’m Vénusz című kiállításának témája –, Éváé s most a három gráciáé. A három grácia több szempontból is fontos, egyrészt a jelentése miatt. gráciák, a kháriszok a báj, a kellem, ke­ csesség, a kreativitás és a termékenység, az elégedettség, az öröm megtestesítői. Ráadásul a művészettörténet során is előszeretettel használták ürügyként arra, hogy meztelen nőket minél több nézőpontból megfesthessenek egy képen. Fajgerné Fajgerné Dudás Andrea: Vénusz hájjal című festmény befejezése performansz keretében, 2013

újművészet 2013_11

45

Fajgerné Dudás Andrea és Szabó Eszter Ágnes Common Jam performansza, 2013

Fajgerné Dudás Andrea: Három Grácia, 2013, olaj, vászon

mintájául a raffaellói festmény szolgált, melynek almája további inspirációt adott az Éva-festményhez. Raffaello mellett Rubens Három gráciái a legemblematikusabbak, különösen, hogy teltebb női aktokat festett – melyek, ha jobban megnézzük, amúgy annyira nem is teltek, pl. nincs nagy mellük, inkább csak a test, a hús állaga rengő. Míg Rubens és kora számára reflektálatlanul ez a női szépség, Fajgerné Dudás Andrea Júlia minden önelfogadása ellenére is tisztában van a kor szépségeszményével. Az egyik három gráciája követi a művészettörténeti ábrázolást, míg a másik, szintén önreflexióként, diplomamunkája előtt áll meztelenül, és a hájas testét kívülről, mintegy palástként, hájjal fedi be néhol. Viszonylag hasonló attitűddel találkozhatunk Marc Quinn egyik új, Minden testnek útja című művén – jelenleg épp Velence San Giorgone szigetén a Fondazone Giorgo 46

újművészet 2013_11

Ciniben lévő kiállításán látható –, ahol a nyershúshalmon fekvő terhes nő nemcsak a saját testének húsát, hanem a hasában hordozott magzattal a Marc Quinnél folyamatosan felbukkanó kint és a bent közti határ elmosódását is megtestesíti. A kint és a bent határának az ingázása Fajgerné műveinek is fontos aspektusa. Egyrészt a Gráciák által ott a kellem és a háj, a hernyók stb. által a kellemetlenség. Fajgerné azért igazán furcsa viszonyban van a fajgernéséggel. Ugyanis jórészt azokat a hagyományos női szerepeket vállalja fel, amivel szemben a nőművészet korábbi jeles képviselői lázadtak. Ugyanakkor érdemes azon is elgondolkodni, valójában mennyire is nevezhető az általa demonstrált attitűd hagyományosnak. Látszólag nagyanyáink, vagy épp még régebbi, 18. század előtti, a népi kultúrában évszázadokon keresztül uralkodó „nyitott” testfelfogásában (Bahtyin5) a kozmosszal és a földdel szoros kapcsolatot tartó nők attitűdjét eleveníti fel: névviseletében, alkatilag, életformájával, a sütés-főzéssel. Ugyanakkor vajon mit szóltak volna nagyapáink, ha hites feleségük az ételeket oly szokatlan dolgokkal kombinálja, mint a hernyó, a zöldparadicsom-befőtt, vagy ha épp nyers­húsokon fetreng, vagy amikor a sütéshez használandó hájat magára pakolja palástként, s mindezek mellett ebbéli pózaiban még fotózkodik, majd a tükör előtt meztelenül pózolva lefesti magát. Még az első pofon előtt szélütés végzett volna vele. Fajgerné Dudás Andrea – sőt mi több, Júlia – minden pillanatában tudatosan éli így az életét, már-már eldönthe­ tetlenül, hogy a privát élete is folyamatos performansz, anyag, ami alapul szolgál a műveinek, s az intim pillanatai is bármikor alkotásként a nézők elé kerülhetnek. Munkássága számomra leginkább napjaink főződivatjával hozható párhuzamba. Ahogy neves séfjeink felkutatják a hagyományos régi recepteket, akár tradicionálisnak, akár unalmasnak nevezhető ételeinket újból előveszik, s kicsit más összetevőkkel, más arányokkal, más kiegészítőkkel napjaink „trendi” étkezési és tálalási szokásaihoz tudják igazítani. Fajgerné Dudás Andrea munkásságában egy olyan emancipált nőnek a szabadsága nyilvánul meg, akit nem kötnek se a régi, se az új szabályok, se a hagyományos női feladatok alóli megszabadulás, de az azoknak való megfelelés sem, se a fogyasztói kultúra testképe, divatja, noha a kinézete nagyon is tudatosan, átgondoltan van kitalálva, hisz minden performanszán, projektjén ahhoz illő, testvére által tervezett ruhakölteményben jelenik meg. De mindez leginkább az alkotása során alkalmazott mintákról és médiumokról mondható el.

Mike Featherstone: A test a fogyasztói kultúrában. In Mike Featherstone – Mike Hepworth – Bryan S. Turner: A test. Jószöveg Műhely Kiadó, Budapest, 1997, 81 2 uo., 80 3 Eeat art performansza a bécsi MUMOK-nál 4 Andor Mihály: Húsosfazék avagy a hús különleges társadalmi szerepe. Replika, 1997/szeptember, 27., 135 5 Mihail Bahtiyn: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája (Könczöl Csaba ford.), Budapest, Európa Kiadó, 1982 1

BORDÁCS ANDREA

MÉDIUMÁTHALLÁSOK

KÉPZŐMŰVÉSZET A FILMBEN Interjú Dobos Tamással és Szöllősi Gézával NextArt Galéria, 2013. XI. 10-ig Kristóf Ágota világhírű, több mint 40 nyelvre lefordított regénye, A nagy füzet szeptemberben került bemutatásra a hazai mozikban, de korábban már Karlovy Varyban elnyerte a legjobb filmnek járó díjat, a Kristály Glóbuszt. Dobos Tamás a film fotográfusa a filmstilleket, míg Szöllősi Géza a nagy füzet lapjait, a kollázsokat készítette. Ezeket a munkákat önálló kiállítás keretében jelenleg a NextArt Galériában láthatjuk. Mindketten képzőművészek vagytok, mégis számtalanszor dolgoztok filmekben. Legutóbb A nagy füzetben, s a hozzá készített munkátokból nyílt kiállítás a NextArt Galériában. Mindketten készítetek alkalmazott és autonóm műveket. Mennyire van átjárás a kettő között? Dobos Tamás: Az alkalmazott művészet és az auto­ nóm művészet közötti különbség a tartalom és forma egyensúlymértékétől függ. Ez az egyensúly teljesen szubjektív, objektívvé akkor válik, ha a mű a „falra” kerül. Ha ez az egyensúly megteremthető, az egy ideális eset. Akkor működtethető, ha az alkalmazott része nagymértékben az autonóm oldalnak a hozománya. Ez teljesen nyomon követhető a film készítésénél. Mi volt a szerepetek a filmben? Szöllősi Géza: Gyakorlatilag egy grafikai feladatról van szó. Adott volt egy szöveg, amit illusztrálni kellett. D. T.: Kaptam egy megbízást a Hunnia Filmstúdiótól, hogy készítsek egy werkfilmet és állóképeket a filmből a különböző médiumoknak, továbbá készítesem el a filmben szereplő fotókat, ami mindig nagyon különleges feladat – egy adott történelmi és fotográfiai korba teljes hitelességgel belehelyezkedni –, mint ahogy Szász János Ópium című filmjében is már tettem. Ezt sok kutatómunka és elemzés előzi meg, amelyek nyomán megpróbálok az adott kor jellemző fotográfiai eszközeihez nyúlni. Az Ópium kapcsán gondolkoztam el, hogy hogyan lehet ezen a viszonylag komoly szabályrendszeren alapuló feladaton túllépni. És akkor döntöttem el, hogy a digitális gépem mellé teszek a szett-táskába egy analóg gépet is rengeteg rollfilmmel. Nagyon fontos volt számomra, hogy csináljak egy portrésorozatot az alkotókról, színészekről, statisztákról. Azokról, akik hitelessé tesznek egy II. világháborús történetet és azokról az emberekről, akik készítésnél a háttérben maradnak, de attól függetlenül komoly szerepük van a film megszületésében. Tehát ebben az esetben volt egy megbízásom, és emellett elkezdtem saját világom beleépítését. Géza, te már korábban is dolgoztál Szász Jánossal az Ópium című filmben. Ott mi volt a szereped, és az mennyiben volt számodra más munka? Sz. G.: Az Ópiumban is önállóan terveztem, és aztán a film díszlettervezőjével, Lázár Tiborral együtt helyeztük be a térbe a „szettjeimet”. Míg ott térben, tárgyban, itt két dimenzióban kellett gondolkoznom. Számomra szerencsés

Szász Jánossal dolgozni, mert nem korlátoz, és ő maga is meglepetésekre vár. Tamás, te már jó sok filmben voltál akár társszerző is. Ahogy néztem leggyakrabban Nagy Dénessel forgattál, s idén a cannes-i filmfesztiválon a Lágy esővel díjat is nyertetek. Ott mi volt a feladatod? D. T.: Nagy Dénessel még a Filmművészeti Egyetemen voltunk osztálytársak, ahol Szász János volt az osztályfőnökünk. Mi ketten különleges érzékenységi összhangban vagyunk. Értjük és érezzük egymást. Több közös filmünk is van. Ezek a filmek teljes bizalmi hátteret adtak nekünk. Talán ez is eredményezte, hogy a Lágy eső című filmünket közösen írtuk meg – rengeteget beszélgetve a karakterekről, a történet hitelességéről, a film drama­ turgiájáról és az eredeti Tarr Sándor-novelláról. Mégis nagyon fontos volt, hogy a forgatáson teljes felelősséggel maradjunk a saját oldalunkon, és én maradjak az operatőr, ő pedig a rendező. Géza, a Pálfi György rendezte Taxidermiához készített Szöllősi Géza: A légiriadók (Hirtelen bombák robbannak valahol), 2013, vegyes technika, 32 x 20 cm

újművészet 2013_11

47

látványterveid, objektjeid önálló életre keltek. Ezek a mostani kollázsaid is ilyen szerepet fognak kapni a saját életművedben? Sz. G.: Nekem nem a napi munkám a film, ezért ha mégis adódik, akkor azzal a lelkesedéssel dolgozom, mintha a saját autonóm alkotásom lenne. Mivel az elkészült műveknek csak egy része kerül bele a filmbe, tovább használom őket önálló műalkotásokként. Tamás, a képeidnek eleve olyan világa van, mintha rég készültek volna. Miért fontos számodra ez a múltidézés? D. T.: Portréfotográfusként képeim alapvető témája az emberi személyiség, mely alkotói világomban szorosan összekapcsolódik a személyes történetépítés aktusával. Az általam lefotózott alanyok magukban hordoznak egyegy történetet, saját vagy közvetlen, valós vagy stilizált (film) környezetük élettörténetéből, s ezt a történetdarabkát – melyet a saját testükön viselnek – építem tovább, amikor egyetlen képkockában örökítem meg őket. A karakter, a fantáziám és az emlékeim összes­sége ad egy új jelentést, ami rögzül egy ezüsthalo­genid felületen. Ez egy fúzió. Portréimban elhajlítom a jelent, mely által a ma emberét valamilyen időtlen, mégis elmúlt világ középpontjává teszem. Munkáimat nem puszta forma- vagy stílusgyakorlatnak szánom, a képtérben olyan jeleket helyezek el, amelyek jó esetben elbizonytalanítják a nézőt, mikor is készülhettek ezek a képek. (A nagy füzet archaikus képeiben Szöllősi Géza: Az erdő és a patak (Az őrök már ismernek bennünket), 2013, vegyes technika, 32 x 20 cm

48

újművészet 2013_11

pl. a környezetben megjelennek modern filmtechnikai eszközök.) Az üvegnegatív a maga érzékenységével, fokozott sérülékenységével képes a századelő vizuális-esztétikai kultúráját megidézni, s ennek egységét többnyire megtartom az általam használt kellékekkel és jelmezekkel. Az „árulkodó”, a „leleplező” jegyeket a képek szereplői gyakorta viselik magukon: testükön hordozzák – mint mindannyian – korunk jegyeit. A mostani filmstilljeidbe belejátszik-e, hogy a film története a II. világháború idején zajlik? D. T.: Természetesen belejátszik. Megpróbáltam abba a hangulatba, képi világba beleemelni a képek szereplőit, ami jellemző volt arra a fotográfiai közegre, témake­ resésre és technikára. Géza, a vizuálisan is megjelenített füzet burjánzó világa hasonló a digitális printjeidhez. Hogy a filmben mi az, ami inkább a nagy füzet képeként jelenjen meg, ne pedig naturalisztikus módon, az teljesen a rendező döntése volt? Volt-e olyan jelenet, amiről azt gondoltad, hogy animációként hatásosabb? Miért a kollázsos megoldást választottad? Sz. G.: A regény összes jelenetét illusztráltam, és SzászBenczúr Zsuzsa kézírással végigírta, így mindegyik jelenethez volt egy másfajta vizuális kommunikációs eszköz (illusztráció, montázs), majd a rendező a megfelelő helyen alkalmazta őket. Attól függetlenül, hogy a filmben csak néhány másodSzöllősi Géza: A zsarolás, 2013, vegyes technika, 32 x 20 cm

Dobos Tamás: A nagy füzet plakátja

percet szerepel a füzet vizuális világa, mivel másfajta vizuális kommunikációs eszközökkel él, mint a hagyo­ mányos játékfilmnyelv, azért hangsúlyt és jelentőséget kap az adott dramaturgiai pontokon. Tamás, korábban számos ikerfotót csináltál. Az, hogy most a filmben is ikrek szerepeltek, jelentett-e valamit a képek szempontjából? Amúgy miért kedveled ennyire ezt a témát, a megsokszorozódást? D. T.: Cséka György írta a Septum című kiállításomról, ami elég pontosan megválaszolja ezt a kérdést: „Ez a megsokszorozódást jelentheti, az alany más úton soha meg nem valósítható ’tökéletesítését’ – az önmagával való szimmetrikussá tétel révén. Az öntükröződés, az én másolódása, másolatainak megsokszorozódása egy nyugtalanító és zavarba ejtő dimenziót nyit fel, hiszen mindenki ’egy’-nek tudja, akarja látni magát, egynek és utánozhatatlannak, nem másolhatónak. A tükör, tükröződés az én öntudatra ébredésén kívül a tudathasa­ dást is jelentheti, az én összezavarodását, széthullását, végtelenné sokszorozódását és szétszóródását.”1 Tamás, a film és a képzőművészet kapcsolatát jelzi az életművedben az ugyancsak Nagy Dénessel készített Bukta-filmetek.2 D. T.: Bukta Imre a magyar kortárs képzőművészet egyik vezető alakja. 2012 októberében nyílt önálló életmű-kiállítása a Műcsarnokban Másik Magyarország címmel. Egyúttal falusi ember, ő maga is szánt, kukoricát vet, állatokat tart. Ráadásul bejáratos vendég a házakhoz, ismer a kocsmárostól kezdve a péken, a traktoros férfiakon, a narkós fiatalokon keresztül a cigánysor lakóiig mindenkit. Ismeri őket, együtt él velük a szürke mindennapokban. Nagy Dénes rendezővel megpróbáltunk személyesen is részesévé válni ennek a viszonyrendszer­ nek, és megkíséreltük bemutatni azt a különleges és érzékeny szemléletmódot, ahogy Bukta ezeknek az embereknek az életére, a környezetére tekint, és amely alapja a környezetére reflektáló művészetének is. Géza, a NextArtos tárlaton szereplő művek önmaguk-

Dobos Tamás: A nagy füzet (sorozat)

ban is működnek, de a tárlaton összefűzve szerepelnek együtt. Felmerült-e benned, bennetek, hogy érdemes volna ezt így egyben könyvként, pontosabban füzetként megjelentetni? Sz. G.: Felmerült, de nincs rá mód. Ha már mindketten rendszeresen dolgoztok filmekben is, az nem merült fel, hogy videóműveket csináljatok? D. T.: Ha operatőrként veszek részt egy film készí­té­sénél, akkor azt érzem, szervesen benne vagyok a készítésében, és az én vizualitásom szükséges hozzá, az én belső világom, érzékenységem és tudásom szű­rője a végső látványnak. Sz. G: Általában aki filmekben dolgozik, az vagy rajongó, vagy maga is rendező akar lenni. Engem valójában nem nagyon érdekel a film mint olyan, hanem a saját munkámra koncentrálok. Ezt sok rendező furcsállja, nem merik, tudják a saját hasznukra fordítani. Cséka György: Dark Mix. Dobos Tamás kiállítása. Új Művészet, 2013/4. 2 2013. október 20-án a Műcsarnokban is vetítették. 1

Dobos Tamás: A nagy füzet (sorozat)

újművészet 2013_11

49

MÉDIUMÁTHALLÁSOK

ÚJLAK-REMIX Rendhagyó rekonstrukciós kísérlet – interjú a kurátorokkal (II. rész)

Az Under Reconstruction – Újlak 1989–1995 rendhagyó diplomamunkaként az MKE 2009-ben alakult Képző­ művészet-elmélet tanszékének keretein belül valósult meg. Az Újlak Csoport tagjai: Ádám Kálmán, Ádám Zoltán, Farkas Gábor, Komoróczky Tamás, Ravasz András, Szarka Péter és Szil(i) István. Időszakos tagok: Mészöly Suzanne, Szűcs Attila.1 A kurátorok az egykori újlakos helyszíneket, a Hungária fürdőt (1989), az Újlak(i) mozit (1989-1990) és a Tűzoltó utca 72. szám alatti egykori tésztagyárat (1991–1996) idézték meg a projekt során. A több fázisból összetevődő projekt egy kutatásból indult ki, amelynek hátteréről a végzős kurátorok, Juhász Anna, Lukács Viola, Mucsi Emese, Salamon Júlia és Szalipszki Judit beszéltek. Hegedűs Gábor, a kurátorcsoport hatodik tagja, nem vett részt a beszélgetésen, amelynek első része az Új Művészet előző számában olvasható. Nekem úgy tűnik, hogy mindannyian egyenrangúak vagytok. A kiegyenlített csoportmunka nem könnyű feladat. Nálatok milyen formában működött, hogyan hangoltátok össze?

Lukács Viola: A csoportunk dinamikája sokban hasonlított az Újlak szellemiségéhez. A demokratikus és emancipatorikus együttműködés mellett is elkerülhetet­ lenek voltak a súrlódások. A legelején még elosztottuk különböző szegmensekre a megvalósítandó feladatokat, de a végén minden területen besegítettük egymásnak és megtaláltuk a közös nevezőt. Mi az, amit kiemelnétek, amiben a módszeretek hasonlított az Újlakéra? Salamon Júlia: Az Újlak Csoport olyan rendhagyó gya­kor­latot hozott Magyarországra, amely elmozdul a kurátori feladatok irányába. Ezt érezhettük a saját munkánkban is, mivel nem voltak műtárgyak, kreatívan találtuk ki a kiállítást, s az Újlak munkamódszere ebben mintaadóvá vált számunkra. Szalipszki Judit: A projekt helyszínválasztása már önmagában garanciát jelentett arra, hogy az Újlakhoz hasonló munkamódszerrel dolgozunk majd a hely­ színen. Az egykori mozi terét bejártuk a pincétől a padlásig, kiállításra alkalmas szobák és helyiségek után

Fotó: Zirczi Attila

Csoportkép: Ádám Zoltán, Mucsi Emese, Szili István, Komoróczky Tamás, Zirczi Attila, Lukács Viola, Ravasz András, Juhász Anna, Szalipszki Judit, Salamon Júlia, Hegedűs Gábor, Mélyi József, 2013 Flórián mozi

50

újművészet 2013_11

kutatva - ezúton is hálásak vagyunk Hudi Lászlónak, hogy szabadon garázdálkodhattunk a házban. Talált tárgyakat is beépítettünk a kiállításba: a vetítőfolyosón fellelt dia­nézegetőt, a homlokzatról már lebontott mozi-feliratot, székeket, a napi moziműsor kihelyezésére szolgáló vitrint. Mucsi Emese: Az Újlak Csoport is egyestés ese­ ményeket rendezett, ahol a koncentrált jelenlét vált fontossá, nem a kiállítás. Mindenki eljött a megnyitóra, az egész produkció eseményszerűsége és a hangulat és a találkozás volt a lényeg. Juhász Anna: Így a mi kiállításunknak is kulcsfogalmává vált az efemeritás, hiszen nem a tárgyak rekonst­ ruálására koncentráltunk, hanem az életszerűségre. Említettétek, hogy az eseményen több mai, kortárs csoport dolgozott veletek együtt. Kik ezek? Sz. J.: A kiállításdesign kialakításában a Studio Nomad építészcsoporttal működtünk együtt, akik egy installációval kötötték össze a tereket. A megnyitó sem volt klasszikus, ennek során is művészkollektívákkal dolgoztunk együtt. A Besorolás Alatt csoportot hívtuk meg, akiket már a Műcsarnokból ismertünk az Egyszerű Többség kiállításról. Ők ipari zaj-zenét játszottak, a velük együtt fellépő Kaos Camping mindezt egy analóg VJszet­tel egészítette ki. Ádám Kálmán pedig saját maga által készített barkács-komputeren adott elő zenét. J. A.: Az egyes újlakos tagoknak az életében is nagyon fontos szerepet töltött be a zene. Nagyon inspiráló volt, hogy a megnyitón közreműködő csoportok négy napon keresztül gyakoroltak és együtt dolgoztak, így egy az Újlakéhoz nagyon hasonló munkamódszert láttunk. M. E.: Ezen kívül a hanginstallációkat Harsányi Réka media designerrel együtt alkottuk meg. A kiállítást kísérő fanzine Sipos Balázs grafikai munkája, a honlapunkat pedig Victor Maria Lima intermédiaművész-hallgató építette. Rengeteg anyagotok gyűlt össze. Mi lesz a végső formája a kutatott anyagnak? Kiadványt szeretnétek létrehoz­ ni, vagy elérhető dokumentációt? Sz. J.: Ennek a struktúráját még nem találtuk meg, kérdés, hogy hol lesz a fizikai helye, s a csoportnak kell dönteni, hogy mennyi anyagot tegyünk elérhetővé, s hogyan folytassuk. L. V.: Az archívum digitalizálása megtörtént, a mélyinterjúk elkészültek. S. J.: És a honlapot is szeretnénk gondozni. Fontos, hogy a kutatás során készült szövegeket mihamarabb elérhetővé tegyük – magyarul és angolul egyaránt. Illet­ ve van a projektnek még olyan része, ami nem valósult meg – a „városi hangzó emléktáblák”. Feldolgozásra vár még a feljebb már említett szubjektív archívumbővítő este anyaga is. Ide olyan embereket hívtunk meg, akik közel álltak a csoporthoz, pl.: időszakos tagokat, művészettörténészt, művészt, jóbarátot, aki írt róluk – kértük, hogy hozzanak emlékeket, dokumentumokat, esetleg műtárgyat, ami abból az időből származik, és ezeken keresztül beszéljenek az újlakos élményeikről. Felmerült bennünk, hogy a későbbiekben érdekes lenne egy tágabb, a korszakot érintő artist-run space kutatásba is behelyezni az anyagot.2

Sz. J.: Az eseménysorozat négy napja alatt végig jelen voltunk a térben, folyamatosan mediáltunk, egyéni, illetve kiscsoportos tárlatvezetéseket tartottunk - melyek idővel beszélgetéssé alakultak. A projekt egyik tanulsága volt számunkra, hogy - talán a rendhagyó installációs módszer miatt is - a kiállítás igazán ilyen, „párbeszédes" formában volt befogadható, hozzáférhető. Különös élmény volt számunkra, amikor környékbeliek tértek be a kiállításra, meséltek egykori, Flórián mozibeli élményeikről és meglepődve tapasztalták, hogy rövid időre újra nyitva voltak a mozi ajtajai. S. J.: Az még ide tartozik, hogy a diplomamunka részeként elkészült egy fanzine, ami térképként is működött, és az Újlak Csoport által használt helyekre koncentrált. A kiadvány szerény terjedelmének egyik oka, hogy az anyagi részét is nekünk kellett előteremteni, másfelől műfajában is jól passzolt a Csoport szellemiségéhez. M. E.: Az elmondottak és a cím – Under Reconstruction – is arra utalnak, hogy nem létezik olyan pont, ahol azt mondhatjuk az Újlak-projektre, hogy kész. A munka során rájöttünk, hogy rengeteg tényező befolyásolhatja a kutatást, ezért sem lehet egyértelműen a végére jutni.

Az Újlaki mozi csoportos nyitókiállításán közreműködött még Kiss Péter és Pálos Miklós is. (Mai háttér információ, hogy az eltűntnek hitt tag Farkas Gábor időközben visszatért Magyarországra.) 2 Meghívottak, emlékmegosztók: Nemes Csaba, Pálos Miklós, Sugár János, Topor Tünde, Szipőcs Krisztina, Szoboszlai János, Szűcs Attila, Várnagy Tibor, El-Hassan Róza, Mészöly Suzanne 1

Újlak s port című kiállítás, 1995; Újlak Csoport: Giotto-parafrázis, installáció

Fotó: Várnagy Tibor

MULADI BRIGITTA

újművészet 2013_11

51

CSERBA JÚLIA

LELETEK A MÚLTBÓL

A HALADÁS SPIRÁLJA Beszélgetés Botár Olivérrel a Telehor Moholy-Nagy-különszámának fakszimile-kiadásáról

Budapesten is bemutatták a 20. századi művészettörténet egyik legérdekesebb, legértékesebb magyar vonatko­ zású, szinte megszerezhetetlen dokumentumának, a cseh František Kalivoda által szerkesztett Telehor folyóirat Moholy-Nagy Lászlónak szentelt különszámának fakszi­ mile kiadását. Az eredetileg 1936-ban Zürichben kiadott folyóiratról és születésének körülményeiről beszélgettünk a kiadás gondozójával és tudományos szakértőjével, Botár Olivér kanadai művészettörténésszel, az amerikai Salgó Trust for Education magyar művészeti gyűjteményének vezetőjével, a Art History at the School of Art University of Manitoba professzorával.

Kokas Ignác műtermében, A barátság asztala festése közben

RÉVÉSZ LÁSZLÓ

LELETEK A MÚLTBÓL

A BARÁTSÁG ASZTALA Archív fotó egy Kokas Ignác-festményről

Emlékeim szerint a fotón látható festményt Kokas A ba­­rát­ság asztala címmel illette, noha a szakirodalom ugyanezzel a címmel egy triptichont tart számon. A há­ rom festmény a Háború (1973), a Legyen béke! (1980) és az Életfa (1974). 1981-ben diplomáztam, és akkoriban a mester javában dolgozott a nagyméretű festményen, amely a mai napig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen van kiállítva. Elsős, Kokas Ignác osztályába járó „főiskolás” voltam, amikor a mester valamiért megengedte, hogy fotózhas52

újművészet 2013_11

sak a műtermében. Ennek a műteremnek kicsi, északra néző tetőablaka volt, emiatt szinte soha sem volt ott erős fény. Úgy emlékszem akkoriban, amikor ez a fotó készült szeszélyes volt az időjárás is, a felhők gyorsan eltakarták a napot, hirtelen sötétebb lett, aztán kisvártatva visszaálltak a fényviszonyok. Lényegében a munkafolyamatot semmi sem zavarta meg. Akárhogy változott a fény, akármilyen szűkös volt a műterem, akármilyen messze is volt az inspirációt adó táj, Kokas a saját maga által diktált tempóban haladt a képalkotásban.

Ennek a fakszimile kiadásnak nemcsak az a jelentősége, hogy az eddig szinte fellelhetetlen folyóiratot ezután sokan olvashatják, tanulmányozhatják, de megdöbbentő aktualitása is feltétlenül indokolttá teszi. Amikor azt olvassuk az újrafestéssel is foglalkozó Moholy-Nagy Kalivodához írt levelében, hogy „... évekig nem állítottam ki, sőt nem is festettem képeket, úgy éreztem, hogy az új technika és tervező lehetőségek korában nincs értelme elavult, az új feladatok megoldására alkalmatlan eszközökkel dolgozni.“ – akkor elkerülhetetlenül azokra a vitákra kell gondolnunk, amelyek napjainkban a „művészet-e a videó?“ vagy „lehet-e műveket alkotni számítógéppel?“ kérdések körül zajlanak. Botár Olivér: Moholy-Nagy munkásságát többek között az a meggyőződése vezérelte, hogy a műfajok egyenlőek. Igaz, hogy egy ideig elavultnak tekintette a festészetet és a szobrászatot, de nem vetette el, sőt ő maga is visszatért a festészethez. Ugyanakkor nem fogadta el az akadémikus hierarchiát, ami az európai művészetben a reneszánsz óta uralkodott, hanem azt tartotta, hogy mindegyiknek létjogosultsága van, és egyenlőek is. Es nemcsak az új médiákra gondolt, hanem a jövőbeliekre is. Nyitvahagyta a kaput, mondván, itt tartunk most, de jön majd a folytatás... Sajnos nagyon korán, ötvenegy éves korában meghalt, így a háború után már nem tudta végigvinni számos ötletét, de mások, többek között stúdiósegédje és védence, Kepes György, továbbdolgoztak rajtuk. Ugyancsak a Telehorban közölt Moholy-Nagy-levélben olvashatjuk, hogy „...joggal kérdezhetnéd, miért tettem le a fegyvert, miért festek újra képeket, miért rendezek újra képkiállításokat, ha egyszer már felismertem a mai ’festő’ valódi feladatait” és aki valamennyire is ismeri Moholy-Nagy munkásságát, abban biztos, hogy valóban felvetődik ez a kérdés. Kapunk-e erre választ Moholy-Nagytól? B. O.: A 20-as évektől gyors fejlődésnek induló, a 30-as évek első felében pedig a már virágzó új művészeti

ágak 1935-től kezdtek visszahúzódni, mert ezekre a költségigényes műfajokra nem volt már pénz, nem volt rá támogatás. Ennek egyik oka az volt, hogy konzervatív, fasiszta, sztálinista kormányok kerültek hatalomra, és ezzel együtt a társadalom is egyre konzervatívabbá vált: az új művészeti kísérleteket elutasították. Az anyagi problémák mellett azonban egy lényegesebb indok is volt, és Moholy-Nagy erre is rávilágít. Felismerte ugyanis, hogy a hétköznapi embernek nagyon nehéz feldolgoznia mindazt, ami a szinte követhetetlen gyorsasággal fejlődő, különösképpen a tömegmédiához kapcsolódó technikáknak köszönhetően, körülötte történik. Új volt a rádió, új volt a lemezjátszó, akkor fejlődött ki a hangosfilm, akkor vetődött fel a televízió problémája, hogy csak néhány példát említsünk. Moholy-Nagy azt a példát hozza fel, hogy a városban áll az utcán egy vidéki ember, jön felé a villamos, jobbról-balról autók közelednek, az égen repülőgép száll el felette, a rikkancsfiú kiabál, az emberek sietve jönnek-mennek körülötte, és ebben a zajos, mozgalmas környezetben megbénul, nem tudja, hogyan A Telehor 1936-os Moholy-Nagy-különkiadásának borítója

újművészet 2013_11

53

kezelje az egyszerre rázúduló sok érzéki impulzust. A művész pedig nemcsak kölcsönkér a modernitástól, de nevelnie is kell az embereket, hogy fokozatosan élni tudjanak az új technológiákkal, kezelni tudják azokat, és hogy képesek legyenek esztétikai élvezetet is meríteni belőle. Mai korunkban, az informatika világában is sokan vannak még, akik idegenkednek a számítógéptől, félnek tőle, az új technikákkal készült műveket pedig nem tartják igazi művészetnek. B. O.: Bizony, ha akkor időszerű volt ez a probléma, akkor most többszörösen is az. Moholy-Nagy egyébként fontos gondolatnak tartotta azt is, hogy ne a technika uralja az embert, hanem fordítva. Amikor a művészek felhasználják a munkájukhoz az új technológiát, és azáltal művészi alkotás jön létre, az azt jelenti, hogy az ember uralkodik a technika felett. Hogyan született meg a Telehor újrakiadásának gondolata? B. O.: New York-i barátom, Böröcz András és felesége, Robbin1 révén kerültem kapcsolatba Klemens Gruber2 bécsi professzorral, aki hallott a Telehorról, de sokáig hiába kereste, mígnem Robbin megtalálta az Pratt Art Institute könyvtárában, igaz, elég rossz állapotban. Böröcz András ötlete volt, hogy mivel a folyóiratnak ez a különszáma szinte fellelhetetlen, ha valahol létezik is, az is rossz állapotban, ki kéne adni fakszimilében. Az ötlet nagyon megtetszett Klemens Grubernek, és András engem ajánlott neki, mint Moholy-szakértőt, hogy dolgozzunk együtt. Épp a Moholy-Nagy-kiállítást3 rendeztem Néhány lap az 1936-os Telehorból

a Nemzeti Galériában, amikor Klemens felkeresett. Ő azután felkérte a neves svájci könyvkiadót, Lars Müllert a lap megjelentetésére. A Telehor-különszám fakszimiléje mellé kiadtunk egy többnyelvű kommentár-füzetet is. Igényesen gondozott, szép kiadvány született, de mennyi­ re hű az eredetihez? A spirálkötés, a matt és fényes papír kombinációja is az eredeti megjelenési formát követi? B. O.: A kiadó a legmesszebbmenőkig igyekezett hű maradni az eredetihez, az egyetlen hiány, hogy annak idején volt egy selyempapír borítója is. A 30-as évek elejétől a fotós és építészeti kiadók gyakran alkalmazták a spirálkötést, amivel kiadványaikat a technikai publikációkhoz tették hasonlóvá. Fotóalbumok és egyes építészeti folyóiratok, mint például Magyarországon a Tér és Forma, jelentek meg így. A spirál egyébként is közel állt Moholy-Nagyhoz, František Kalivoda mindenre odafigyelve, annak idején nagyon szépen megtervezte a lapot. Ki volt Frantisek Kalivoda, és hogy került Moholy-Naggyal kapcsolatba, honnan jött a különszám ötlete? B. O.: Az 1936-ben huszonhárom éves építészhallgató Kalivoda4 nagyon érdeklődő, nagyon tájékozott fia­ talember volt, aki egyebek mellett rajongott a filmért is. Abban az időben Moholy-Nagy írásait Németországon kívül leginkább Csehszlovákiában adták ki, így Kalivoda a prágai lapokban olvashatta azokat. Nagy tisztelője volt Moholy-Nagynak, akinek művészete a jövő szele volt számára. Moholy-Nagy, aki akkoriban Londonban

dolgozott, kiállítást rendezett a saját műveiből, amit több helyen, többek között Hollandiában is bemutatott. Moholy közreműködésével ezt a kiállítást rendezte át Kalivoda és mutatta be először Pozsonyban, majd tovább bővítve Brnoban. Ez lett a Moholy-Nagy életében Európában rendezett legnagyobb és legszebb kiállítás. A 140–150 mű közt szerepelt fotogram, festmény (köztük a legújabbak), grafika, fotó, dokumentáció, mintegy felölelve Moholy-Nagy egész tevékenységét. Moholy-Nagy ezzel azt is be akarta mutatni, hogy a művésznek nem kell attól elriadnia, hogy a festés mellett más eszközöket is használjon, mint ahogy azt is, hogy a modern technikák használata mellett a festészethez is hű maradhat. Manapság ritka, hogy egy folyóiratot négy nyelven jelentessenek meg, és akkoriban sem volt ez gyakori. Volt ennek valami különleges oka? B. O.: Igen. Többnyelvűségével tulajdonképpen egy nyitottságra utaló manifesztumként is értékelhetjük a lapot, aminek annál is nagy jelentősége volt abban az időben, mivel 1936-ban a nácik már hatalmon voltak. Németország már fekete folt volt Európa térképén. A füzetben az első nyelv a francia, mivel Párizs akkor a képzőművészeti élet egyik fontos központja volt, a második az angol mint a jövő nyelve, és mert Moholy Londonban dolgozott. A harmadik a cseh, amit fényes papírra nyomtak, és ide kerültek a reprodukciók is, ezzel jelezve, hogy cseh kiadványról van szó. Az, hogy a német került az utolsó helyre, politikai üzenet volt. A Telehor Moholy-Nagy-különkiadásának egy lapja

A könyv bemutatóján kialakult egy kis vita arról, hogy eredetileg milyen nyelven, magyarul, vagy németül íródott a szöveg. Ön melyik véleményt képviseli? B. O.: Az igaz, hogy Moholy-Nagynak sok írása magyarul született, és mint tudjuk, eredetileg magyar író akart lenni, de amikor Németországba került, akkor németül kezdett írni. Egyrészt jól tudott németül, másrészt felesége, Lucia, aki szerkesztő volt egy könyvkiadónál, segített neki. A 20-as évek elejétől más-más hangsúllyal, de ugyanazt az írást többször átdolgozta. Én úgy fogalmaznék, hogy egész életében tulajdonképpen egy könyvön dolgozott, és csak mindig továbbfejlesztette az írásait. Ezt ő maga meg is fogalmazta. A legfőbb érv azzal szemben, hogy magyarul íródtak volna ezek a szövegek az az, hogy nincsenek összhangban a fordítások. Erre leginkább Mélyi József tapasztalata utal, aki a kötet fordításait egybevetette, javította. Az ő véleménye szerint vannak egymásnak ellentmondó mondatok, és olyan is előfordul, hogy ami a német szövegben értelmes, az a magyarban zavaros. Ha a német szöveg világos és jól megfogalmazott, ellentétben a franciával és a magyarral, akkor szinte biztos, hogy a német volt az eredeti, és Moholynak nem volt ideje lektorálni a fordításokat. Annyi­ ra újak voltak az ötletei, témái, hogy az emberek azt mondták, ezt nem lehet megérteni – valószínűleg ennek is szerepe lehetett abban, hogy rosszak a fordítások. A cseh fordítást nem tudtuk megítélni, de felteszem, hogy azt Kalivoda gondosan ellenőrizte. Megdöbbentő az a távolságot áthidaló együttműködés, amivel létrehozták a lapot, hiszen úgy született, hogy Moholy-Nagy Londonban, az előszó írója Siegfried Giedion5 Zürichben, Kalivoda pedig Brnoban élt. Abban az időben nem volt még internet, e-mail és egyéb. B. O.: A mai ember mindig meglepődik rajta, hogy a 30-as években feladtak egy levelet Zürichben, és másnap megérkezett Brnóba, és ha feladtak egy korrektúrát, az biztos volt, hogy megérkezik a címzetthez. Levelezéssel tartották a kapcsolatot, de Moholy-Nagy leírásából tudjuk, hogy Giedionnal hosszan beszéltek telefonon is. Moholy alaposan átnézte, javította a készülő lapot, amit követni lehet a korrektúrákból, szóval nem volt probléma a kommunikálás. Mivel Moholy-Nagy az újmédia egyik legnagyobb, nemzetközi hírű alakja, ráadásul a folyóirat többnyelvű, feltétlenül érdemes lenne minél több országban megismertetni ezt a ritka művészettörténeti dokumentumot. Gondoltak erre? B. O.: Prágában, Bécsben és Budapesten már bemutattuk, és a tervek szerint ősszel New Yorkban, decemberben pedig Berlinben és Nürnbergben fogjuk, kiállítás keretében, megismertetni az érdeklődőkkel. Robbin Ami Silverberg könyvművész, a Pratt Art Institute, NYC tanàra 2 Klemens Gruber, az Institut für Theater-, Film- und Medienwissenschaft der Universität Wien professzora 3 Természet és technika – az újraértelmezett Moholy-Nagy (1916– 1923), 2008. április 25 – augusztus 24. 4 František Kalivoda (Brno,1913 – Brno, 1971) építész, tipográfus, formatervező 5 Siegfried Giedion (Prága, 1888 – Zürich, 1968) építészeti szakíró és történész 1

54

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

55

LÓSKA LAJOS

SORS, NYISS NEKEM TÉRT

SZOBROK ACÉLBÓL A kecskeméti Nemzetközi Acél- és Fémművészeti Alkotótábor kiállításáról Kecskemét, 2013. VIII. 21–IX. 1.

A 2004-től működő Kecskeméti Acélszobrászati Szimpozionon minden nyáron két-három hétig alkothatnak a meghívott művészek. A mindenekelőtt fémmel, acéllal dogozó szobrászaink közép- és fiatal generációjának számos tagja vett részt már eddig is a tábor munkájában Gaál Tamástól Drabik Istvánig, és Majoros Gyulától Deli Ágnesig. Hajdanában a rendszerváltás előtt több üzemben is működtek szobrászati alkotótáborok kis hazánkban, rövidebb ideig Győrben és Székesfehérváron, illetve a leghosszabb ideig – 1974 és 1993 között – Dunaújvárosban, ahol leginkább konstruktív szellemű, a maguk korában igen progresszív plasztikák születtek, melyek ma is láthatók a Duna-parti szoborparkban. Idén augusztusban 11 művész dolgozott a kecskeméti, elsősorban építészetben használatos acélszerkezeteket gyártó üzem területén, mely anyagot és megmunkáló gépeket, például lézervágót biztosított a művészek részére, Szanyi Borbála: Akkor majd..., 2013, horganyozott lemez

56

újművészet 2013_11

akiknek töretlen munkakedvét az elkészült több mint hatvan mű is bizonyítja. Ha sorba vesszük a szobrászokat, már csak udvariasságból is az Angliában élő indiai művész, Lata Upadhyaya Hozomány című munkájának a bemutatásával kell kezdenem. Az installáció ládába helyezett rugó formájú, összefűzött, finoman megmunkált felületű, függőlegesen felállított vagy félkörré hajlított fémkorongok sora, melyek nagyméretű ékszerekre, láb- és karperecekre is emlékezetnek. A mű arra is utal, hogy a messzi Indiában, annak is a patriarchális északi részén szintén ismert a hozománygyűjtés szokása, akárcsak nálunk. A rúdra állított, stancológépből kipotyogó hulladékból összehegesztett kör formájú Hold című plasztikája egyfajta mitikus világot idéz meg. Sétánkat folytatva két főiskolás hallgató geometrikus alakzatokból összeállított konstrukcióját és Tettamanti Béla groteszk tárgyait látjuk, majd Ujj Zsuzsi Möbius szala­ got formáló művét. A végtelen jelképeként is felfogható,

Vincze Ottó: Törvényes keret, 2013, horganylemez

megcsavarodó szalag mindig is érdekelte a művészeket. Kállai Ernő reprodukálta Cézanne és a XX. század konstruktív művészete című könyvében Max Bill Végtelen kanyarját, mely, mint a szerző írja, „Körülbelül méternyi magasságú, pompásan lendülő, önmagába visszatérő és önmagából egyre újra nekiiramodó téri szerkezet”1. Ugyancsak ezt a formát idézi Farkas Ádám faelemekből készült, összebogozott spirálja. Az önmagukba visszatérő formák dinamiz­ musára épít Ujj Zsuzsi másik munkája is (Lánctalpas végtelen). Szanyi Borbála többek között két hatalmas edény vagy vájdling formájú tárgyat készített horganyzott és glettelt lemezből, melynek oldalába csipke motívum van belemaratva (Akkor majd...). Vincze Ottó is – akárcsak a pop art tárgynagyító nagymes­ tere, Claes Oldenburg – a formák hatalmasra növelésével ért el hatást installációján, a maxi papírhajókhoz hasonlító, szintén horganylemez tárgyegyüttesén. Majoros Gyula vízvezeték-alkatrészeket, továbbá létrát, házat, tölcsért, inget megörökítő reliefjei szellemes-humoros telitalálatok, miképpen stilizált szabászszerszámokra emlékeztető fémszob­ rai is. Méretes, konstruktív formavilágú közéri munkákat kivitelezett szemcseszórt acéllemezből a Németországban élő Kecskeméti Sándor (Mozgás I-III). Némiképpen kilóg a sorból az inkább grafikusként és festőként ismert Szurcsik József, aki ugyan nem először forgatta térbe művészete emblémájának is tekinthető fejeit, ám ezek még csak reliefeknek, plasztikus képeknek vagy grafikáknak tekinthetőek. Most viszont elkészítette őket acéllemezből, és mindjárt igen meggyőzően. Mint ahogy nekem elme­ sélte, nagyon élvezte a szobrászkodást, szinte önfeledten dolgozott a sarokcsiszolóval és a kézi plazmavágóval, amivel szövegeket égetett az acélfejekbe. Befejezésül, de nem utolsósorban említem az új-zélandi Collin Hope lemezből plazmavágóval kivágott mókás, könnyed, stilizált szív és kaktusz alakú plasztikáit. Az előbbiek felületét sarokcsi­ szolóval megcsiszolta, míg az utóbbiakét befestette. A művésztelepen részt vevők szinte megszállottan dolgoztak. Van, aki három, de van, aki tizenhárom művet is létrehozott a talán rövidnek tűnő, tizenhét nap alatt. Noha a sok kitűnő között találunk néhány kevésbé meggyőzőt is, kijelenthetjük, hogy a megvalósított, majd bemutatott több mint hatvan plasztika a művészek találékonyságának és

nem utolsó sorban az alkotások kvalitásának mennyiségben, számokban is kifejezhető szép példája. Csak üdvözölni tudjuk tehát a szobrászoknak lehetőséget biztosító kecskeméti szimpozion szép eredményeit. Ahogy Wehner Tibor megjegyzi, „...a művészi anyagalakítás, az egyedi, valamiféle rendet tükröző, formai és szellemi szépségeket teremtő szobrászi munkálkodás hagyományos és megújított eszközökkel létrehozott produktumai egyre nélkülözhetetlenebbek...”2 Kállai Ernő: Cézanne és a XX. század konstruktív művészete, Bp., 1942, 138 2 Wehner Tibor: Modern magyar szobrászat 1945-2010, Bp., 2010, 30 1

Lata Upadhyaya indiai művész alkotás közben

újművészet 2013_11

57

STURCZ JÁNOS

SORS, NYISS NEKEM TÉRT

A fémmegmunkáláshoz legtöbbször ipari eljárásokra, gépek használatára van szükség. Ezzel szemben Kelemen mindent kézzel csinál, nincs hegesztés, öntés, flexet sem használ. A legősibb szobrászi műveletet alkalmazza, az alapformát 2x1x1 méteres polisztirol hasábokból összeragasztott tömbből faragja, nagyolja ki, csak nem vésővel és kalapáccsal, hanem cekásszal, felizzított dróthurokkal. A ki­alakított alapformát vinilészterrel átitatott üvegszálszövettel és epoxigyantával vonja be, finom csiszolóvászonnal tükörfényesre „simogatja”. A laminálást ecsettel végzi, a szobor végső fémes színét és felületét, textúráját – itt jön az igazi svédcsavar ! – 8B-s ceruzával végzett satírozással teremti meg. Ilyen módon az új értelmet nyert pszeudo szobor születésében grafikai és festői elemek is részt vesznek. De ne higgyük, hogy valamiféle múltba menekülő, nosztalgiázó szoborfaragásról vagy barkácsolásról van szó! Műve ugyanazzal a high-tech anyagkombinációval és technikával készül, mint a Forma 1-es autók borítása, a tengerjáró versenyhajók teste vagy az űrhajók egyes elemei, ilyen módon már anyagában is túlmutat önmagán, s alkotását a legfrissebb technikai, társadalmi jelenségekhez kapcsolja. Az így létrejött tárgy az időjárás viszontagságait is kiválóan bírja, így köztéri alkotásként a tágabb társadalmi érbe való kilépésre is alkalmas. Túlmutat önmagán annyiban is, hogy helyspecifikus, tudatosan kapcsolódik a templomtér szakrális és történeti kontextusába. A felületen megjelenő, repetitív, monoton gesztusokat a művész az ismétlődő imákhoz hasonló csele­

A SZOBOR, VAGY ANNAK KÉPE? Kelemen Zénó kiállítása Kiscelli Múzeum, Templomtér, 2013. IX. 26–XI. 3.

Kelemen Zénó az utóbbi években roppant elegáns, a modernizmus és a minimalizmus hagyományát újra­értelmező, a Möbius-elvet felidéző, önmagukba visszacsavarodó szalagok lendületes térbeli moz­ gatásával, hurkolásával és vágásával létrehozott, nyitott és zárt, harmonikus formákat teremtő, a meghökkentően nagy méreteket és a korábban divatjamúltnak hitt szépséget is bátran vállaló szobraival keltett feltűnést. A felhasznált stílusokat és az abból fakadó szobrászi módszereket azonban korántsem rigorózusan használja. Illuzórikus trükkök sorával inkább csak látszatukat teremti meg, hogy azután e káprázatok, stílusimitációk által létrehozott szellemi térben építse fel saját, érzékeinket is elragadó, mégis eredendően konceptuális jellegű plasztikai univerzumát. Ily módon saját műve is idézőjelbe kerül. Ebben az önreflektív, a szobrászat időbeli folyamával párbeszédet folytató viszonyban egyszerre van idézet, elfogadás, alázat, a kontinuitás vállalása, de kamuflázs, elutasítás, távolságtartás, diszkontinuitás és önállóság is.

Legjobban ő maga fogalmazta meg, amikor azt mondta, nem is tudja, hogy szobrot, vagy annak képét készíti-e? Gyengéd megtévesztések sorára épül most bemutatásra került, a templomtér léptékéhez és poszt-spirituális karakteréhez jól illeszkedő opusa is. Első pillantásra egy monumentális, David Smith fényesen csillogó krómacél lapokból összehegesztett munkáihoz hasonló, „önmagára utaló jelet” hordozó, ipari formájú és felületű minimalisztikus fémszobrot látunk. A hűvös, személytelen minimalizmuson már rég elverte a port a feminizmus, annak heavy metálos maszkulinitása, formalizmusa, bezárkózó elitizmusa, ember és társadalom iránti közönye miatt. Itt azonban szó sincs erről. Ha kicsit közelebb megyünk, láthatjuk, semmi jele hegesztésnek, varratoknak, és bár a felület acélhoz hasonlóan tökéletesen sima, fényes és szürke, a szobrot megérintve, kopogtatva egyértelművé válik, hogy nem krómacélról, hanem egy kompozit műanyagról van szó, amely a megmunkálás után ugyanolyan keménnyé, szilárddá és tökéletesen sima felületűvé válik, mint a fém.

Kelemen Zénó: Below the Line, 2013 (részlet)

Fotók: Berényi Zsuzsa

Kelemen Zénó: Below the Line, 2013 (részlet)

kedetnek tekinti. Profán imája nem szavakból, hanem vonalakból, mozgásokból épül fel. A függőleges vonalak egymás alatti sorai írott szövegek asszociációját keltik, magasságukat a művész csuklójának mozgása határozza meg, egy-egy vonal mintha egy-egy percet jelezne, s természetes lüktetéssel, mégis strukturáltan a belső idő szövetét, múlását jelenítené meg. A szakralitáshoz köthető alázat rejtőzködően, de talán még jobban tetten érthető a sziszifuszi kivitelezésben. Csak a több száz ceruzát felemésztő satírozás is hónapokat igényelt az egy éven keresztül tartó munkafolyamatban. Nemcsak a szobor felületében, de formájában sincs gépiesség vagy steril absztrakció. A geometrikus alakzatok felbontásával, organikussá alakításával egy belső formafolyamatot hoz létre, amely a transzcendencia felé mutató szimbolikus átalakulást sejtet. Háromdimenziós szobrai mindig geometrikus síkidomokból indulnak ki, azt dekonstruálva, vágva, hajtogatva, csavarva jut el a térbeli testhez. Makettjeihez könnyen vágható, formálható ólomlemezt használ, az alkotói folyamat sokban improvizatív. Így lesznek szobrai egyszerre nyitottak és zártak, stabilak, szilárdak és légiesen könnyedek. A jelen alkotás esetében egy téglalap alakú síkból indul ki, melyet szilárd etalonként, kiindulási póznaként állít függőlegesbe. S ez a lényeg, ezt követően már minden el van döntve, ezek után a szobor csakis innen kiindulva olvasható. A klasszikus modernizmus geometrikus absztrakt szobraiban az egyes formaelemek szimultaneitásban, egyidejűségben álltak egymás mellett.

58

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

59

Kelemen Zénó: Below the Line, 2013

Kelemennél azonban a függőleges fal az origó, a többi elem ebből indul, nő ki, ebből születik, nyúlik ki, legvégül ugyanide tér vissza. Ezt a téglalap alakú síkot vágja be császármetszésszerűen, a folyamat a felület megsebzéséből ered. Pusztán technikailag nézve ez akár meg is felelhetne az egyszerű eljárásokat kedvelő posztminima­ lista szobrászat elveinek. Az azonban már nem, ahogyan a bevágott lap egyik „lábát” elvékonyítja, megnyújtja, majd egy festői gesztushoz hasonlóan hullámzó és önmagába visszatérő körmozgásba forgatja, a plasztikus mintázás látszatát keltve a nyúlványt hol kiöblösíti, hol elvékonyítja, hogy végül egy pontba koncentrálva vezesse vissza a téglalap síkjához. A körmozgás sebessége nem egyenletes, és a mozgás iránya nyilvánvalóan szimboli­ kus. A nyúlvány először lassan hömpölyög, passzívan terül, szinte lefekszik a földre, majd a mélyponton hirte­len fordulattal felfelé tör, egyre inkább elvékonyodva, felgyorsulva lép ki az evilági térből az űrbe. Ugyanakkor visszatér az őt szülő síkhoz, mintha csak az élet és halál körforgását látnánk, melyben az élet egyszerre emelkedő és elvékonyodó íve végül egy pontra zsugorodva, anya­ gi életenergiáit elveszítve, de talán spirituálisan a legmagasabb pontra jutva tűnik el. Ez a találkozási, áttűnési pont a világok között. A szobor felszínén megjelenő erőteljes, elanyagtalanító fény szintén az élet-halál körforgásának asszociációit erősíti. Kiindulási és végpontja egyaránt a sötét. Több is és kevesebb is, mint egy önmagára utaló jel. Nyitottabb, asszociatívabb, mint egy klasszikus modern vagy minimalista szobor. Jól elvan ebben a térben. Meditál.

múzeumcafé a múzeumok magazinja www.facebook.com/muzeumcafe az októberben megjelenő szám tartalmából: interjú guy cogevallal, a musée d’orsay igazgatójával fabényi júlia a ludwig múzeumbeli terveiről vidéki múzeumok helyzete a fenntartóváltás után a pécsi zsolnay-negyed kiállításai * * *

P. SZABÓ ERNŐ

KIÁLLÍTÁSOK

NÉGY ELEM A Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete kiállítássorozata Olof Palme Ház, Budapest; Régi Művésztelepi Galéria, Barcsay Múzeum, V8 Városi Uszoda, Szentendre, 2013. XI. 30-ig

A Vízöntő korszakába léptünk. Ahogyan Hamvas Béla írja, „válságos időbe jutottunk... Tökéletesen új élet következik... A földet és az egész emberiséget megrázó események, az apokalipszis egy neme következik.” Igaz, arról megoszlanak a vélemények, hogy pontosan mikor is kezdődött-kezdődik ez a korszak, a Bika, a Kos és a Halak korszaka után, abban azonban aligha kételkedik valaki is, hogy a nagy változások időszakát éljük, a megáradt folyók és tengerek időszakát, a földrengésekét és más természeti kataklizmákét. Ezzel együtt pedig a gátépítések és az egyre gyakoribb konferenciák korszakát, amelyeken a föld vezető nemzeteinek a képviselői arról igyekeznek megállapodni, hogy hogyan is lehetne elkerülni a végső katasztrófát, a föld pusztulását, amely nem lesz olyan költőien szép, mint ahogyan azt a János-jelenésekben olvassuk, de minden bizonnyal sokkal borzasztóbb lehet. Vagy éppen érzékelhetetlen, hiszen ahogyan az idők kezdete előtt nem volt, úgy azok vége után sem marad ember a földön, hogy tanuságot tegyen. Csupán az őserők maradnak. A négy elem, a föld, a víz, a tűz, az ég, amelyek között az élet létrejött, s amelyek tulajdonságai, egymással való kapcsolata mindig is meghatározta az életet. Ezek a tulajdonságok, az elemek között formálódó kapcsolatok rendszere válságidőszakokban természetes módon kerülnek a figyelem középpontjába, keltik fel a művészek érdeklődését. Hogy csak a víznél maradjunk: a legutóbbi Velencei Biennálét nem vélet­ lenül jellemezte jónéhány olyan alkotás, amely éppen ezzel a tematikával foglalkozott, de emlékezetes mű volt itt, pontosabban a Palazzo Fortunyban az elsősor­ban filmrendezőként ismert Peter Greenaway egész épületet betöltő vizes installációja, vagy Fabrizio Plessi ugyan­ csak Velencében bemutatott videóplasztikái. A víz­zel, Sárkány Győző: Vízalatti tárlat koncepcióterv, Városi Uszoda, Szentendre, 2013

illetve a másik három elemmel való foglalkozás mondhatni az élet alapkérdéseihez, a természeti erők szer­ veződésének legfontosabb törvényeihez való visszatérést jelenti, ha úgy tetszik a mindenség törvényeinek megértésére és saját életünk újjászervezésére tett kísérlet. Válságleküzdés és harmóniakeresés egyben. Bizalom abban, hogy az élet teljessége végül is megte­ remthető és hosszú távon megőrizhető. Nem véletlen, hogy a Négy elemet választotta legújabb kiállítása címének a Magyar Alkotóművészek Egyesülete, a kortárs magyar művészet legnépesebb szervezete, amely közel 7 ezer művészt és elméleti szakembert tömörít. A szervezet, ahogyan Aknay János Kossuth-díjas festőművész, elnök és Sárkány Győző grafikusművész, Érdemes művész, alelnök írják a kiállítás katalógusának előszavában, „alapját adja a magyar művésztársadalomnak, és egyben fontos bázisa a Magyar Művészeti Akadémiának. Ugyanakkor jó kapcsolatot ápolunk a többi művészeti szervezettel nagyságtól függetlenül. Egyik fontos, kiemelkedő célunk helyzetbe hozni a kollégákat, lehetőséget biztosítani a bemutatkozásra, ösztönözve az új művek megszületését.” Teszi ezt a MAOE egy olyan nehéz időszakban, amikor az egyesület szinte már a megszűnés szélére sodródott. A kihívásokra válaszként az elmúlt években leépítették a túlméretezett adminiszt­ rációt, és ma egy központi helyen, kis koordinációs irodából működtetik az egyesületet. A működés mellett fontosnak, sőt meghatározó jelentőségűnek érzik művészi programjaik megvalósítását, mert a legfőképpen ez hat ösztönzően az alkotókra. Az elmúlt években erre tettek kísérletet például a Valóság és illúzió című kiállítással, amelyen kétszázhetven művész állított ki egy olyan témában, amely igen szorosan kapcsolódott Sárkány Győző: Építészeti installáció koncepcióterv, Városi Uszoda, Szentendre, 2013

*

a múzeumcafé magazin megvásárolható a nagyobb inmedio és relay újságosstandoknál, az alexandra hálózatában, valamint a nagyobb könyvesboltokban, múzeumshopokban, galériákban. előfizethető az [email protected] címen

60

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

61

Kis Iringó: 153 Töredék, vászon, kő, cérna, kézi varrás, 100×x 190 cm

az itt és most élő, alkotó művészek önazonosságának meghatározásához, az alkotótevékenység természet­ rajzának a megrajzolásához. A 2012-ben rendezett Valóság és illúzió című tárlat logi­ kus folytatásának tekinthető a Négy elem című bemutató, ezúttal azonban az önreflexió helyett a világgal való párbeszéd, a meglévő struktúrák lebontásának és az elemekből való építkezésnek a szándéka a meghatározó. Mintha csak egyfajta természetgyógyászati mottó csengene vissza az ember fülében – „Fűben, fában terem az orvosság…” –, amikor a kiállítás „természetes alapanyagokra” utaló címét hallja, amely ugyan arra a négy alapelemre – a földre, a vízre, az égre és a levegőre – utal, amely Empedoklész görög filozófus (Kr. e. 490 körül – 430) szerint „a dolgok gyökere”, és mindegyik egy-egy istennel hozható kapcsolatba, amely azonban gyakran azokra az elemi egységekre is utal, amelyekből a művészi alkotótevékenység összeáll. A művek az anyagok, a technikák és a műalkotás folyamata különböző mozzanataira kérdeznek rá, ily módon a kiállított munkák közül számos újra csak magának a művészeti tevékenységnek a természetrajzát kutatja – miközben természetesen párbeszédet folytat azzal a valósággal, amely a művészt körülveszi, s reflektál már meglévő műalkotásokra is. A tematika ugyan pontosan meghatározott, egyben azonban az elemek mindenütt jelenvalósága, kapcsolatuk határtalansága miatt annyira nyitott is, hogy gyakorlatilag minden belesűríthető. 62

újművészet 2013_11

Jó-e ez vagy nem? A kérdésre adott válaszok nyilván megoszlanának, tény azonban az, hogy a tematikus kiállítás a magyar képző-, ipar- és fotóművészet igen széles rétegeit mozgatta meg, amit jól érzékeltet, hogy több mint 470 alkotó küldött be művet a kiállításra. A be­küldött művek mind közönség elé kerültek, emiatt a bemutatót a rendkívül széles spektrum jellemzi, a kortárs festészet, a szobrászat, a rajzművészet éppen olyan sokszínű anyaggal van jelen, mint a textilművészet, a kerámia, az üveg, illetve a fotográfia, kivételt talán csak a sokszorosító grafika, azon belül is a klasszikus mélynyo­ másos technika jelenti, amelyet aránylag kisebb anyag képvisel. Jelen vannak a bemutatón a kortárs magyar művészet meghatározó mesterei közül jónéhányan, éppen úgy, ahogyan a derékhad, illetve számos tehet­ séges fiatal is kiállít. Ennek az igen sokszínű anyagnak a bemutatása egy helyen legfeljebb akkor lett volna megvalósítható, ha a Műcsarnok összes terme áll a kiállítók rendelkezésére, ez az eset azonban, tudjuk jól, nem állt fenn. Az anyag természetéből következően végül is a lehető legszeren­ csésebb választásnak bizonyult, hogy a beküldött műveket végülis nem egy, hanem négy különböző kiállítóhelyen láthatták az érdeklődők. Három szentendrei helyszínen: a Barcsay Múzeumban, a Régi Művésztelepi Galériában és a V8 Városi Uszodában, illetve Budapesten az Olof Palme Házban. Az egyes helyszínek adottságai tulajdonképpen megkönnyítették a kurátor,

Fürjesi Csaba: Elemek panoptikuma, vászon, olaj, 50 x 65 cm

Szeifert Judit művészettörténész helyzetét, hiszen a legkülönbözőbb nagyságú, hangulatú terekben helyezhette el a műveket az Olof Palme Házban, a Művésztelepi Galériában és a Barcsay Múzeumban, míg a negyedik helyszínen, a V8 Városi Uszodában a kiállítás koncepcióját kidolgozó Sárkány Győző kurátor számára a vízalatti kiállítás megrendezésének a lehetősége mellett az épület külső homlokzatának installálása kínált egyféle összművészeti alkotás létrehozására irányuló feladatot. Ezúttal az Olof Palme Ház egésze a kiállítók rendel­ kezésére állt, ami kiváló lehetőséget teremtett a tábla­ képek mellett a kortárs magyar textilművészet java termésének a bemutatására, olyannyira, hogy a gobelinek, varrott textilek vagy vegyes technikájú művek tulajdonképpen dominálták is a látványt, ráadásul több olyan mű került a központba, például Rónai Éva Rohanás című nagyméretű francia gobelinje, amelynek tematikája valóban szorosan kötődött a kiállítás címében szereplő négy elemhez, de kifejezetten figyelemre méltó munkával szerepelt például Kelecsényi Csilla, Orient Enikő, Göbölyös Márta vagy Remsey Flóra is. Aknay János, M. Novák András, Várady Róbert, Pirk László, Szurcsik József, Vinczeffy László, Osgyányi Sára, Góra Orsolya, Varga Patrícia Minerva vásznai, Csíkszentmihályi Róbert, Gaál Tamás, Lipcsey György, Nagámi, Várnagy Ildikó, Szlaukó László plasztikái fémjelezték a festészeti, illetve a szobrászati anyagot, amelyben fiatal alkotók olyan szellemes művei is megjelentek,

mint Somogyi Emese Lélekbúvárja. Sulyok Gabriella, Kádár Katalin rajzai, Haász Ágnes, László Kiss Dezső elektrográfiái, Jozefka Antal, Mózes Katalin, Szabó Éva Mária akvarelljei ragadták meg elsősorban a figyelmet a grafikai összeállításból. Különös erőssége volt a kiállításnak a fotográfia (Baricz Katalin, Bara Anikó, Bécsi Imre, Cochol Károly), a kerámia (Berzy Katalin) és az üveg (Urbán Ferenc), s bár a művek száma nem volt nagy, a művészkönyv (Kiss Ilona, Pataki Tibor) is. A műveket persze még sorolhatnám, és a lista minden egyes látogató számára másként áll össze. Különösen igaz ez arra a hetvenkét alkotásra, amelyek a víz alatti kiállításon kaptak helyet nagyméretű, a medence fenekén elhelyezett nyomatok formájában. Ezek hatásmechanizmusához ugyanis hozzátartozott magának a víznek a mozgása, a parton sétáló látogató helyváltoztatása, a fényviszonyok változása is. Mindenesetre izgalmas összhatást adtak a művek, közöttük jónéhány a tárlat java anyagához tartozott, élt, hatott önmagában is – egyben pedig különleges vizuális összhatás részeként jelent meg. Egyébként aligha véletlen, hogy éppen a víz az a négy elem közül, amely ilyen különös hangsúlyt kapott, s nyilván nem csak azért, mert a Vízöntő korába léptünk. A víz a kereszténység számára éppen olyan fontos szimbólum, mint a taoizmusban. Utalhatunk arra is, hogy a víz az örök élet jelképe, egyben pedig a megújulásé, az állandó mozgásé, ami a világot jellemzi, amelyben élünk. Igen, erre utalunk. újművészet 2013_11

63

PATAKI GÁBOR

KIÁLLÍTÁSOK

MATERIA PRIMA Monokróm Mazart Galéria, 2013. X. 4−XI. 8.

E mostani hívószó – monokróm – már szó szerinti jelen­ tésénél fogva is meglehetősen egyértelmű jelentést su­ gall. Valójában azonban egy többjelentésű s még több értelmezhetőséggel bíró művészeti fogalomról van szó. Szűkebb művészettörténeti értelmében egy, az absztrakt expresszionizmushoz köthető eljárásmódot jelöl, mely Bernát András: Objektum No. 258, 2002, olaj, vászon, 55 x 55 cm

64

újművészet 2013_11

különböző utakat és hangsúlyokat választva tovább él az all-over painting, a shaped canvas, a minimal art és a konceptualizmus keretei között, hogy aztán később némileg önállósulva „radikális festészetként”, „festészet-festészetként”, „abszolút festészetként”, „nem ikonikus festészetként” váljon a kortárs művészet egyik

fontos vonulatává. De tulajdonképpen éppilyen joggal használhatni az „egy színnel való festés” értelmében is. A skála itt a grisaille-tól a különböző grafikai technikákig, a fedőfehér használatától a lavírozáson át a ceruzarajzig (s tovább) is húzódhat. Mindezek megjelennek ezen a kiállításon is, de a művek többsége inkább valahol középen áll a végpontokhoz képest, hozzávetőleges definíciójuk így lenne megadható: „a kép felületén általában egy színt, és/vagy azok árnyalatait, kiegészí­ tőit használó, egy kis, de markáns csoporttól eltekintve a figu­rativitást és a narrativitást elhagyó, vagy csak nyomokban őrző, a festékanyagok materiális jellegét, egyszersmind asszociatív hatásait kihangsúlyozó művek”. A fogalom radikális értelmezéséhez visszatérve, a résztvevők közül néhányan úgymond „életvitelszerűen” monokrómok. Számukra a kép intenciója fedésbe kerül, azonos lesz magával a képpel, a téma nem lesz más, mint a festés maga, illetve a szín, annak konzisztenciája, anyagi mivolta, léte, működése. Alkotásaik sokszor helyspecifikusak: csak így, megfelelő megvilágításban lesznek értelmezhetők Bernát András széles svunggal, vastag ecsettel felvitt képei, Gál Andrásnak a felület közömbössége és transzcendenciája között csónakázó művei, Paizs Péternek a különböző színek erején, kölcsönhatásán alapuló sorozatai. Erdélyi Gábor a kerettel játszik konceptuális „Ki mit tud”-ot, az egyszínű vászon méltósága kellőképpen opponálja a tiritarka vakkeret efemer jellegét. A társutasok, a csak alkalmanként monokróm beszédmódhoz nyúlók közül ki kell emelni Hajdu László egyszerre precízen és nagyvona­ lúan csíkozott óriásvásznát, Gáll Ádám repedései révén értelmezés után kiáltó felületeit, Győrffy Sándor csillanó-csillózó színeit, Kéri Mihály méltóságteljes, az ellenpontozás révén még inkább hieratikus töltetű vásznát. Az egy szín szellemi párbajra hívó kiismerhetetlen tautológiája amúgy is alkalmas a transzcendens, mitikus tartalmak megidézésére. Darázs József Minótaurosza, Csengery Béla Mithrász-reliefet megidéző műve is bizonyítja ezt, akárcsak Ásztai Csaba egyszerre keresztként, gyertyaként felderengő Utolsó vacsora-parafrázisa. Máskor maga az egész felület, a rajta titokzatos módon szétfolyó vagy kiszámíthatatlanul száradó, a szent véletlen kegyelmének kitett festék válik a transzcenden­ cia terepévé (pl. Makkai Kovács Beatrixnél, Jozefka Antalnál, Veszeli Lajosnál). A geometria szigora aránylag keveseket csábít: a doyen Konok Tamás mellett jószerivel Oroján Istvánt, Ottó Lászlót, Serényi Zsigmondot számíthatjuk ide. A kibeszéletlen, feldolgozatlan, közösségeket megosztó történelmi traumák sokasága, a felemás, de agresszív fogyasztói társadalom által partra, illetve szemétdombra vetett tárgyak és értékek garmadája, Klee – Walter Benjamin nyomán elhíresült – az idő szelét szárnyaival felfogni kívánó angyala, vagy egy teljesen jogosan jelentkező, a múlást megállítani igyekvő nosztalgia teszi-e, de tény, hogy a kortárs magyar művészet nem csekély hányada idéz meg és fel pusztuló, széthullás előtt álló felületeket, töredékeket, romokat, roncsokat. Hiányzik valami innen, menteni, de legalább felmutatni kell most, mondják ezek művek, s mivel ennyien teszik (pl. Ballonyi Margit,

Mózes Katalin: V. kendője, 2013, akril, tábla, 100 x 70 cm

Kéri Ádám, Lorge Brigitta, Pataki Ferenc, P. Boros Ilona, Székács, Székely Móri, Diana Sophrin és a többiek) ezt nem lehet nem komolyan venni. Régi, funkcióikat vesztett fadarabok (Birkás István, Székelyi Kati), málló struktúrák, széteső anyagok a matéria prima salakanyagai, nota bene a szent szar. A mindenen felülemelkedő hulladék, Isten lábnyoma – a feltámadás zálogaival ékes temető. Vagy egyszerűen a vakolat, a történelem – kegyelemből? büntetésből? – rétegeket teremtő, mindent befedő tevékenysége. S kőműveseik (pl. Dréher János, Vályi Anikó, T.Szabó Ferenc) tevékenysége. Az egy szín ezeken kívül más kihívásokat is tartogat még. Ki lehet használni grafikus hatásait (Árkossy István, Hartung Sándor), monolitikus erejét (Szurcsik József, Sóváradi Valéria) s furcsa, hideglelős utcaképek is te­ remthetők belőle (Osgyányi Sára). Vehetjük hát úgy, hogy a monokróm minderre, ponto­ sabban mindenre képes? Tud radikálisan önmaga lenni, hordozója lehet a múltnak, a történelemnek, lerajzolható vele a világ? Feltehetően igen, ahogy a mellékelt ábra, ez a kiállítás is mutatja...

újművészet 2013_11

65

LENGYEL ANDRÁS

KIÁLLÍTÁSOK

IDŐJÁTÉK-TÉRJÁTÉK! Sarkadi Péter kiállítása Neon Galéria, 2013. X. 30-ig

Végtelenül sorakoznak egymás mellé, mint a hieroglifák. Talán értelmes szöveget alkotnak, talán egyszer történetté kerekednek. Szeretném őket gránitba vésve látni...” (1985. okt.)

„... hol húzódik a határ a mítosz és divat, giccs és mű­ vészet között? Munkácsy Ásító inasa már nem festmény, nem olaj és vászon, hanem embléma. Emblémája a MŰVÉSZET-nek. A tömegkommunikáció modern mechanizmusa nem tűri az ellenállást, fekete lyukként szippant magába minden jelenséget. Ezek a rajzok alkalmazkodással és stilizálással védekeznek. Szerepeket játszanak. Magukra öltik a design kilúgozott formavilágát, a bürokrácia bélyegző- és pecsétmániáját, zsurnaliszta közhelyeket és a rock-zenei lemezborítók harsogását, rangjelzések militáris világát és a tetoválások, falfirkák periférikus esztétikáját. Ezek a rajzok a penge élén íródnak. Íródnak, mint piktogramok, amelyek betűk helyett fogalmakat kifejező jeleket alkotnak. Képírás, amely önmaga számára segíti a tájékozódást a labirintusban. Ego-piktogramok, idézőjelbe teszik önmagukat is. Mesélnek a szerelemről, a művészetről, énkeresésről, reményről, utópiákról.

Fotók: Berényi Zsuzsa

Sarkadi Péter: Drawing, 1981, papír, ceruza, 50 x 35 cm

66

újművészet 2013_11

Nehogy eltévedjünk, ezt a pár sort 1985-ben írtam, és az Élet és Irodalomban Sarkadi Péter képanyagához beve­ zetőként közölték. Azóta elröppent idestova harminc esztendő. Egyetlen kérdés maradt. Mitől, miért korszerű/aktuális/érvényes/naprakész ma is Sarkadi Péter munkássága? (ez is csak: mindez kit érdekel?) (Miért aktuális? ott látható a felirat: ...) Úgy állunk, hogy a társadalom, a gazdasági, kulturális szerkezet azóta is gondoskodik(dott) róla, hogy a kommersz, a banális, a közhely és a közhelyszerűség továbbra is él és virul. Ha virágzik, virágozzék. Így a banális válik újra és újra ideállá, jelképpé, szimbólummá. Sarkadi Péter számára a kutatás terepe folyamatosan nyitott. Mióta apropriation artról – kisajátító művészeti stratégiákról – beszélünk, kétirányú művészeti folyama­ tot érzékelhetünk. Hol a képzőművészet aknázza ki – használja – a reklámeszközöket, másrészt az üzleti világ, a brandek, a globális manipuláció is behabzsolja a művészet termékeit. A kígyó önmaga farkába harap. Toulouse-Lautrec festőként képeket festett, és plakátjai a párizsi utcákon megjelentek. Mit tehetünk ma? Válogatunk? Sarkadi Péter intelligensen válogat! Ego-logókat készít! Ego-logói valóban emblémává válnak, sőt tevékenysége is jelképessé emelkedik. A művész személyisége a legtörékenyebb szféra, az önvizsgálat, a psziché, amivel dolgozik, így őrizheti meg függetlenségét a külső egzisztenciális szorongattatásoktól. És így válik heroikussá alkotói munkája... Szerepját­ szás, identitás... 70-es évek... új médiák... Eddig jutottam az írásban, amikor kapcsoltam, és eszem­be jutottak régi szempontjaink, majd azt kérdeztem magamtól: megőrültem? Mit beszélek, magyarázok? (magam is besorolok a közhelytárba...) Legyünk őszinték! Egyetlen eszközöm az őszinteség... vagy némi romantika... Sarkadi Péter negyven éves barátom, munkatársam, és most kiállítása nyílt a Neon Galériában egy fiatal művészetpártoló, elkötelezett szakember jóvoltából. Ennél jobbat, többet Magyarországon 2013-ban nem kívánhatunk. A jövőre gondolva emlékezzünk barátunkra. Sarkadi Péter: Ajánlás Dr. Szekeres Károly összes munkájához, 1976, papír, ceruza, vegyes technika, 54 x 39 cm

PATAKI GÁBOR

KIÁLLÍTÁSOK

VAGY ÉS VAGY Hegedüs 2 László és Hegedüs Hanna Léna kiállítása Pelikán Galéria, Székesfehérvár, 2013. IX–X. 25.

Hegedüs Hanna Léna: F4 és F2, 2013, akvarell, 13 x 17 cm

Ha könnyen és gyorsan meg akarnánk úszni a dolgot, elég lenne a roncsolt Esterházy-táblák szövegének utolsó szavait idézni: „Nincs mit mondanom”, vagy: „Ehhez nem lehet hozzátenni”. Csakhogy a ravasz sorozat egy másik darabján a következő töredéket olvashatjuk: „ehhez tudnék még mit hozzáfűzni”. (Egy korábbi zacskós változatban: „hát ehhez volna még mit mondanom.”) Ekképp felszólítva érezvén magamat, mégiscsak el kéne tűnődni Hegedüs 2 László műveinek, művészi gondolkodásmódjának karakteréről. Mindjárt az előzőek alapján is kiderülő „dupla-fenekűségéről”, a kettősségek, ellentmondások, paradoxonok iránti vonzódásáról. Számára nincs „ilyen”, vagy „olyan”, hanem csak „ilyen és olyan”, illetve hogy kedves filozófusát, Kierkegaard-t parafrazeáljuk, nincs „vagy-vagy”, hanem csak a „vagy és vagy” létezik. Csak 68

újművészet 2013_11

az eldönthetetlen, azaz a döntetlen. Ráadásul mintha nem akarna belenyugodni a modern művészet egyik, ugyan az antikvitásból, Ovidiustól származó, de sajnálatosan aktuális alapaxiómájába, miszerint „művészet fedi el, hogy csak művészet”. Mintha egész eddigi, fantasztikusan szerteágazó és gazdag tevékeny­ sége, grafikái, nyomatai, kollázsai, festményei, fotói, filmjei, installációi és asszamblázsai, szöveginterpretációi arra irányulnának, hogy valamiképpen, legalább a maga, de lehetőleg a néző számára is tisztázza művészet és valóság viszonyát, illetve, szerényebb megfogalmazásban, minél jobban elvékonyítsa a kettejük között feszü­ lő-simuló fedőréteget. Célja az, amit Tolvaly Ernő oly pontosan és szépen fogalmazott meg: „A világ jelentései a művek jelentéseivel kerülnek fedésbe, egyszerre látod a talányt, a misztériumot és a tanulságot. Ezt találom a dolgok legszebb egymásra mutogatásának.” A megoldási kísérletnek természetesen semmi köze nem lehet a puszta másoláshoz, utánzáshoz, a keserves Bravurstücköket termelő naturalizmushoz, hisz ezek a módszerek éppen hogy növelik a gondokat. Az igazi művészetnek úgy kell érvényes referenciapontokat találni a valóság felé, hogy sohasem tagadja meg, tagadja le önmagát. Ezért csúszkál, szörfözik állandóan Hegedüs 2 a különböző realitásszintek között. Jó példa erre a Gombos család című sorozat. A kiindulásul szolgáló 1991-es művön egy múlt század eleji családi fotómásolata fölé applikálta a művész a különböző nagyságú és színű (helyenként festékkel letakart) gombokat. Már maga a fotó is bizonytalan státuszú, könnyen elképzelhető, hogy a család mögött álló fehér kötényes férfi utólag került a képre. A mostani sorozat (már ami a gombok számát és elhelyezkedését illeti), csak részben követi hűen az egykorit, az új grafikai technika elmosódottabbá, szürkébbé, bizonytalanabbá teszi a közeget, és egyúttal (megint ez a szó!) szinte eldönthetet­ lenné, hogy épp a gomb reprodukcióját látjuk-e, vagy egy ravaszul reprodukciónak álcázott eredetit. S ráadásul itt az időtényező: a sorozat haladtával a táblák egyre fakulnak, a gombok száma a kezdeti 16-ról 5-re csökken. S ehhez jön még egy újabb jelentésréteg (a Tolvaly-féle „tanulság”): a fotón szereplő, névtelen, beazonosíthatatlan, de minden bizonnyal egyedi, saját sorssal rendelkező családtagok és az ugyan sorozatgyártással készült, de mégis számtalan variációban, méretben, anyagból készült filléres, de sajátos egyediséggel, egyéniséggel bíró tárgyak közötti párhuza­ mok, melyeket csak felerősíti az idő munkája; az elfo­ gyás, az eltűnés, a lassú felismerhetetlenné válás, majd a megsemmisülés aspektusaival. Ez az itt most csak röviden érzékeltetni kívánt többszó­ lamúság érvényes többi művére, sorozatára is. Az adott

esetben lehet az atomfizikai vagy kémiai levezetéseket rögzítő iskolai/egyetemi tábla, egy oda nem illő „röntgenrajz”, néhány immár Hegedüs védjegyévé váló tárgy (dominó, hanglemez) applikációja, s pár expresszíven felvitt festői gesztus. E különböző valóság- és művészi rétegeket hordozó szintek kölcsönhatása kiszámíthatatlan, a közöttük bucskázó racionális értelmezési kísérletek egy-egy pillanatra sikerrel kecsegtetnek ugyan, hogy aztán rögtön aláhulljanak az eldönthetetlenség vastag avarrétegébe. Külön s hosszasan lehetne szólni a szöveg szerepéről és fontosságáról Hegedüs művészetében. Most csak annyi, hogy bár egyáltalán nem mindegy, hogy egy kvantumfizikai számítás töredékét, falfirkarészleteket, rossz bulvárregények roncsait, vagy éppen Kierkegaard-, Esterházy-szövegeket használ művein, a lényeg itt is a töredékességen, (látszólagos) esetlegességen, az időnek s a roncsoló fizikai hatásoknak való kiszolgáltatottságon van. Ha már előbb felmerült az avarhasonlat: ezek a felbukkanó szövegtöredékek olyanok, mint fákról lehulló, szél sodorta levelek: vannak még, hírt és tanúságot adnak eredeti, természetes környezetükről, a fáról, de annak alakját már nem rekonstruálhatjuk általuk. Új formájuk, új egzisztenciájuk immár a műé. S továbbra is a fánál maradva: van-e valóságosabb s

egyben gyengéden álomszerűbb Hegedüs Hanna Léna fenyőinél? Látomásszerűen előbukkanó sziluettjük a német romantikát, sőt akár az egykori festett karácsonyi képeslapok édesbús hangulatát idézi, miközben felmagaslik szinte irracionális izoláltságuk és tisztaságuk... A tiszta (de nem üres) lap a kiindulópontja merített papír alapú munkáinak is. Ez a szinte lélegző, amorf, hepehupás anyag szinte önmagában is „működik”, a színes festék ráadásul nem elégszik meg a felülettel, átitatja a papír egészét. Egyik oldalról: anyagában színezett papír, a másikról nézve, íme, a totális akvarell. Szóval, ez esetben is a „vagy és vagy” kölcsönhatása érvényesül. Állatsorozata pedig a felismerhetőség határait feszegeti. Az előzményül használt elektronikus kép pixelei addig nagyítódnak, míg az akvarellváltozat négyzeteiből kibontakozik ugyan valamiféle halványan azonosítható alakzat, de felismerésükhöz bizony szükség van a címben mega­ dott megoldás (fácán, róka stb.) ismeretére is. Megint csak ide térhetünk vissza: róka is, meg nem is. Fel lehet oldani ezt a Hegedüs 2 László és Hegedüs Hanna Léna műveire egyaránt jellemző „vagyot és vagyot”? Radnóti Sándor ekképp kísérli meg: „egy régi fénykép... egy reprodukált festmény valósága más valóságokkal nem valóságos, hanem fiktív, művészi kapcsolatba kerül.” S íme, az eredmény!

Hegedüs 2 László: Gombos család 6, 1991-2012, vegyes technika, 20 x 25 x 5 cm

újművészet 2013_11

69

SZEIFERT JUDIT

KIÁLLÍTÁSOK

FÖLDBE VÁJT ÉS FALBA VÉSETT JELEK Gáll Ádám kiállítása Karinthy Szalon, 2013. X. 15–XI. 8.

Az omló vakolatokra emlékeztető, illetve a karcolt felületek, amelyek ezeket a rusztikus faktúrájú képeket jellemzik, enyészetformákat hívnak életre, amelyek a roncsolás, az idő által bevégzett pusztító folyamat esztétikai értékeire irányítják a figyelmet (Pannon falak). A horzsolások, karcolások, nyomok sokszor pókhálóval beszőtt felületekre is emlékeztetnek. Ezzel az elfeledettség érzetét keltik, az elfelejtett, de el nem múló, el nem pusztuló és el nem pusztítható, illetve felfedezésre váró örök értékeket szimbolizálják. Másrészt ezeket a hétköznapi jelenségeket, mint a pergő vakolat, a penészes falfelület – szakralizálják is Gáll Ádám művei. Devóciós vagy oltárképek áhítatát keltik, és a transzcen­ dencia felé nyitnak utat. Ezt erősíti olykor diptichon vagy triptichon formátumuk is. Már Leonardo is leírta, hogy a házak falain felfedezhető hiányokat, a felhők stb. foltjait a festői látásmód inspiráló tényezőinek tekinti, amelyek továbbgondolásra késztetik az alkotói szellemet: „Ne tartsd jelentéktelennek, amit mondok, se unalmasnak, állj meg néha és nézd meg a falak foltjait vagy nézz bele a hamvadó tűzbe, föl a felhőkre vagy le az iszapba s más hasonló helyekre; ha ezeket jól megfigyeled, a legcsodálatosabb leleményekre jutsz, amelyek a festő szellemét új invenciókkal töltik meg...” 1

Gáll Ádám: Fal-memento, 2005, akril, perlit, homok, farost, 170 x 130 cm

(terrénum) Az egyik festmény címe: Terrénum. Maga a szó latin eredetű, jelentése talaj, föld. Az a termékeny anyag, amelybe magot vetve új élet sarjad. Termőföld, amit meg kell művelni. A ter­rénum ilyen értelemben a művészet metaforájaként is értelmezhető. A megmunkálásra váró anyag, amiből a mű születik. Ugyanakkor a kész mű területet hódít, teret kér és foglal magának. A mi személyes terünkkel egyesülve, azzal folyamatos kölcsönhatásban létezik. Ez a terrénum másik jelentésével (tér, terület) kapcsolódik egybe. Erre utal többek között a Térkijelölés című festmény is. Ugyanakkor túl az általánosságon, Gáll műveiben még árnyaltabb kapcsolatok is felfedezhetők a terrénum szó előbb említett jelentéseivel (Tájvakolat, Szeglet, Tér-torzó). (fal memento) A képek egy csoportján a függőleges és vízszintes szabálytalan repedések egyértelműen vakolatokon keletkezett réseket idéznek (Fal memento). Ahogy azt Falak című versében maga a festő is megfogalmazza, ezek a málló vakolatok, horzsolások, repedések forrásai művészetének, számára értékeket hordozó, intuitív élményfragmentumok. 70

újművészet 2013_11

(vak fény) Gáll Ádám művészetében a fények és az árnyak – konkrétan és átvitt értelemben is – meghatározóak. A fény hol csupán feldereng a kép közepén vagy szélein (AnziX), máskor a ki-betüremkedő felületi hatások adják a fény-árnyék játékot (Mart). Másrészt az árny nem csupán vetett vagy önárnyékot jelöl (Vak fény), hanem a szellemvilággal való kapcsolatra is utal. Ezt jelzik a Meta- és a Mennyei vakolat-festmények címükkel is. Ahogy a határtalan és felfoghatatlan időben személyes létünk idejét próbáljuk értelmezni, éppúgy keressük a kapcso­ Gáll Ádám: Reliktum, 2004, akril, kőpor, perlit, farost, 110 x 170 cm

Gáll Ádám: Tér-torzó, 2009, akril, perlit, farost, 120 x 160 cm

latot valami magasabb szubsztanciával, felsőbb létezővel. A transzcendencia szó a latin transcendo igéből származik, ami azt jelenti, hogy átlép, áttér, átkel. Így általánosabban a transzcendencia olyan valóságot jelöl, amelynek megismeréséhez az embernek át kell lépnie köznapi értelemben vett határait. Gáll Ádám képei ebben az átlépésben segítenek – közvetítők, szellemi átjárók, spirituális kapuk. Megnyitják, sőt eltörlik a határokat hétköznapi és transzcendens, profán és szakrális, evilági és túlvilági, determinált és véletlen, organikus és ember alkotta, sőt pusztulás és keletkezés között is. (múlás) Gáll Ádám festészetének alapvető témája és metaforája az idő. Az idő megfoghatatlan, felfoghatatlan, lényegében elvont fogalma, de ugyanakkor az idő múlásának egészen konkrét nyomai, amelyeket akár saját bőrén mindenki tapasztalhat. Az idő kettős jellege; határtalan és állandó volta, valamint véges és rejtőzködő, öröktől létező folyamata szüntelen kétséget kelt bennünk, elbizonytalanít, sőt sokszor létezésünk értelmét is megkérdőjelezzük. Az idő végességének legfőbb bizonyítéka saját világunk, fizikai valónk. Erre utalnak többek között a Múlás II-III., a Post mortem vagy a Memento F. I. című festmények. Gáll Ádám képeinek a múlttal való kapcsolata megnyilvánul a faktúraképzésben, a kopottas, archaizáló felületekben. Ebben a tekintetben nem társtalan a jelenkori magyar festészetben. Az általam lírai archaizmusnak2 nevezett tendenciába sorolhatók művei. Az ide tartozó művek leletszerű,

töredékes formát öltenek, archaikus (s egyben archeológiai) hatást keltve ezáltal. A lírai jelzőt a műcsoportot (közösen) jellemző visszafogott színek és az átgondoltan formált felületek indokolják. Ezen belül vannak művészek, akik Gáll Ádámhoz hasonlóan, rusztikus vakolatszerű felületképzéssel komponálnak, többek között Kovács László (1944–2006) vagy Valkó László (1946). Illetve van egy szűkebb csoport, amely Gáll művészetével még szorosabb rokonságot mutat: azok a művek, amelyeken az archaizáló, rusztikusan képzett felületek mértani elemekkel, azokra utaló jelekkel párosulnak, anélkül hogy elveszítenék lírai és organikus jellegzetes­ ségeiket, így Dréher János (1952) vagy Szalkai Károly (1966) alkotásai. Gáll Ádám munkamódszerében is az idő példáját követi. Ahogy az idő dolgozik: lassan, számunkra szinte észrevétlenül mélyíti el nyomait. Bevégzi útját a megkezdett horzsolás – vájattá mélyül. A végtelen pillanat tükrében képződik a hiány. Alkotásai a végtelen pillanat emlékművei, földbe vájt és falba vésett jelek. Leonardo: A festészetről, bev.: Boskovits Miklós, ford.: Gulyás Dénes, Budapest, Corvina Kiadó, 1967, 66. fejezet, 53 2 A fogalom Szeifert Judit: A töredék metaforái. Lírai archaizmus a kortárs magyar festészetben című írásában került bevezetésre. In: Új Művészet 2000/5. 6-11. A szerző azóta több tanulmányt publikált, és 2003-ban a Vigadó Galériában kiállítást is rendezett e témában. A kiállítás katalógusában jelent meg a Titokmetaforák és időtöredékek. Lírai archaizálás a kortárs magyar festészetben című tanulmány. 1

újművészet 2013_11

71

SOMOSI RITA

KIÁLLÍTÁSOK

BRANDING, VAGY AMIT AKARTOK Babinszky Csilla kiállítása Óbudai Társaskör Galéria, 2013. IX. 3–29.

Hanyag lazasággal földre dobott ruhák, ruhacímkékből összeállított kollázskép, naturalisztikusan megrajzolt fa frag­ mentumok, madarak, valamint egy klasszikus brandeket idéző, felnagyított logó – „Babinszky collection” felirattal. Első látásra talán zavarba ejtő az a tematikus diverzitás, amely Babinszky Csilla Képmutatósdi című kiállításán fogad. Némi hezitálás után, ami alatt a kronologikus vagy lineáris irányt, esetleg a négy műtárgycsoport közötti összefüggést próbáljuk detektálni, végül a levetett ruhákat ábrázoló rajzok felé indulunk – ahogy talán a többség is. A fehér alapon, konkrét tértől függetlenített, de árnyékokkal mégis a földhöz kötött kompozíciók a ledobált ruhadarabok által a lemeztelenedés folyamatán vezetnek végig. A földön hever minden: cipő, nadrág, póló, melltartó, bugyi, zokni és óra. A szűk keretek közé szorított, de részletekbe menően pontos vizuális leképezés ellenére azonban hiányérzetünk van. Mégis, hol van a (meztelen) nő? Az öt rajzból álló, szándékosan megszakított képfolyam

Strip, avagy ezek a ruháim, de hol vagyok én? címet viseli. Babinszky Csilla ironikus könnyedséggel szabadul meg a felszínt, érintkezési felületet szimbolizáló – és eleve a környezet felé egy adott képet közvetítő – ruháktól. Vajon mi határozza meg a saját magunkhoz és a világhoz való viszonyt, és ebben a ruha-márkafilozófia kettős közvetítő médiumként mekkora fajsúllyal van jelen? A tárgyak elszemélytelenedése folya­mán, az őket összekapcsoló „hordozót” kivonva, ez lenne az egyetlen fix pont, mely megkülönböztet, karaktert ad és egyben elhelyez egy abszolút skálán? A trendekhez való viszony azonban nem csak a divatvilág sajátja – de meny­nyire determináló tényező egy műalkotás esetében a művész neve, mennyire van szó itt is brandingről? Építs brandet! – áll határozott válaszként a saját tervezésű ruhacímke és lógó alatti képaláíráson. Míg a műcsoport kollázsképén egy-egy márka öndefiníciós statementje jelenik meg, a középső tábla kalligrafikus írású, klasszikus mesterségbeli tudást sugalló selyemhímzésén a következő

ség, tökéletlenség megszemélyesítőjeként. Itt egymás mellé helyezve, szabályos oszlopokba rendezve jelennek meg, mintha csak egy természettudományi múzeum raktárában járnánk – de a képződmények a kényszerű önreprezentáció melléktermékeként sorakoznak. Ugyanúgy légüres térben vannak, mint az állatok: steril környezetben egy-egy gócként. Szinte lebegnek a keretben, formálódnak, kirajzolódnak a semmiből, talán egy belső redukciós folyamat kivetüléseként – s ahogy a valós problémákhoz is a végén jut el az ember, a rajzokon is egyre tömörödnek, egyre valóságosabb, egyre konkrétabb formát öltenek. Addig fogynak, míg a végén fizikai voltukban is megjelennek a görcsök: összezsugorodva, megkeményedve, számukban és formájukban is redukálódott mementóként. Nincsenek kapcsolatban egymással, saját árnyékuk is csak önmagukra vetül. Ezzel válik teljessé a kép, s áll össze a kiállítás egésze egy, a szöveg és kép dichotómiáját hangsúlyozó installációvá, ahol természeti képződmények és vizuális arculat formájában szublimálódnak a művészi öndefínició és menedzselés folyamatának lépései, kétségei, következményei. Trendi legyél, de egyéni, illeszkedj, de légy hű önmagadhoz – ehhez hasonló ellentmondások ambivalenciájára utal a szellemesen a kiállítás címéül választott Képmutatósdi is. Babinszky Csilla első önálló kiállítása szintén az Óbudai Társaskör Galériában volt 1999-ben, s talán nem vélet­ len, hogy közel másfél évtized után itt tér vissza a művészlét e meghatározó kérdéseihez. A végére hiányérzetünk sincs már: ha a meztelen nő nincs is, a művész ott van.

Babinszky Csilla: Strip, avagy ezek a ruháim, de hol vagyok én? IV. (I–V.)

Babinszky Csilla: Strip, avagy ezek a ruháim, de hol vagyok én? II. (I–V.)

Babinszky Csilla: Építs brandet! II. (I–III.)

Babinszky Csilla: Állást kell foglalnod I. (I–IV.)

Fotók: Berényi Zsuzsa

Kiállítási enteriőr

felirat szerepel: Babinszky collection. A saját márka letisztult vizuális megjelenítése a művészi öndefiníció, életmód és a szakmával kapcsolatos elvárásokra való reflexióként értelmezhető. Babinszky Csilla saját tervezésű lógóval állít tükröt a jelenségnek: a művész nemcsak műalkotást hoz létre, de maga alkotja meg imázsát is, pragmatikus hozzáállással reflektálva a fogyasztói társadalom elvárásaira. A művész és a műalkotás viszonyának humoros kifigurázása a harmadik munkán is folytatódik: itt már eltűnik az arculat, s a saját címkékre már csak a folytonosan ismétlődő trend szó kerül, egyfajta esszenciaként. A vizuális (ön)reprezentáció fogalma vezet át a madarak rajzaihoz. Állást kell foglalnod! – áll határozott felkiáltással a képaláíráson, miközben a reprezentáció ösztönös megjelenésének megszemélyesítőiként puha, légies pihék és tulajdonosai néznek velünk farkasszemet. Határozott vonalakkal, aprólékosan megrajzolt madárképek, mellettük az angol nyelvű, többszörösen átírt, agyonradírozott, egyben dogmatikus felirat: You have to be charismatic. Többnek, nagyobbnak, erősebbnek kell látszani a valóságnál, de főleg a többieknél. A bagoly egészen félelmetesnek tűnik az örvénylő tollpihék között sárgán világító szemével, s az angol nyelvű felirat sem véletlen: a nemzetközi branding elengedhetetlen attribútuma. A logókkal átellenes oldalon kis fadarabok rajzolt képei mint egy vizuális leltár jelenik meg előttünk: Kirakom a görcseimet, szépen sorban I-III – áll megint az ikonikus cím. Babinszky Csilla 2010 óta rajzol görcsöket a belső vívódás, sérülékeny­

72

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

73

BALÁZS SÁNDOR

KIÁLLÍTÁSOK

TÉRNYITÁSOK Haid Attila, Kaszás Réka, Kutasi Tünde, Pető Márk kiállítása Galéria IX-XI., 2013. VII. 27-ig

Michel de Certeau egyik tanulmányát egy rendhagyó, személyes élménnyel üti fel. Manhattan látványát szemléli a Világkereskedelmi Központ 110. emeletéről, még a 90-es évek elején. Az épületek, az utak és a terek sajátos szer­ kezetet, egyfajta áttekinthető, olvasható textúrát alkotnak, amelyben a nyüzsgés ezernyi. A magaslati nézőpont nem a megszokott, hanem a ritka, a különleges. Hasonlóképpen az, amikor valaki művészként tekint a városra: jelképes magasságba merészkedik, hogy onnan széttekintsen. Elfoglal egy nézőpontot: a festőét, a szobrászét, a fotósét. A birtokbavétel módja egyéni, a megjelenítés stílusa a téma egyedi feldolgozását és kivetítését feltételezi. Az a tér, amely a képek, a szobrok révén válik nyilvánvalóvá

és láthatóvá: felszabadított, majd ismét elfoglalt. Már nem Bartók Béla út vagy Havanna lakótelep, hanem egy gazdag meghatározatlansággal telített, mellé- vagy fölérendelt, olykor a költőiség látszatát vagy valóságát, a képzelet felülírását hordozó tér. Általuk egy másfajta, egy másik aspektusa nyílik meg a városnak. Kaszás Réka festészete alapvetően geometrikus indíttatású, ám annak merev, rideg szerkezetiségét találéko­ nyan oldja fel a képek megkomponálásának eljárásaival, a perspektíva alkalmazásával, illetve színhasználatával, a színharmóniák és színösszefüggések rendhagyó megte­ remtésével. Az építészeti tagozatok néhol egybenőnek, másutt szeszélyesen tört felületekként jelennek meg, sajátos téri dinamikát hordozva. Noha hangsúlyosan a szer­

Haid Attila: Kelenföld (XI/2), 2013, Provia 100F 6 x 12 cm-es színes diáról szkennelve, 40 x 80 cm-es print

kezetek kerülnek előtérbe, a formák alkalmanként egyszerű jelekké szerveződnek, egy képi nyelvrendszer részét alkotják. A képsíkon különböző terek, mélységek jelennek meg, ám a képek előterében ábrázolt, többségében redukált színekbe öltözött épületek, a geometrikus-urbánus táj sosem teljesen független, sosem szakad el végletesen ölelő természeti közegétől. Pető Márk egyidejűleg több irányba tekint. A magaslati nézőpont konkrétabban tetten érhető néhány mezősávos, a monokromitást éppen csak oldó, gesztusszerűen felrakott, az absztrakciót sajátlagos figuralitással ötvöző munkáján, amelyeken a motívumok sablonszerűen halmozódnak. Természeti tárgyú, fákat, zöld növényzetet megjelenítő munkáin rendre felülírásokkal, kiemelésekkel él. A színes vonalkák rendezett vagy elszórt alakzatai hol meghosszított esőcseppek formájában jelennek meg, hol gömb- vagy sugárformát alkotnak. A klasszikus eszközökkel klasszikus módon megfestett kép által a festő igazol valamit, hogy aztán – az elidegenítő effektek révén – rögtön kérdésessé, kétségessé is tegye az ábrázolt igazságának tartalmát, s képeit egy művészettörténeti diskurzus áramába állítsa. Haid Attila érzékenyen fogalmazott fotóin épületek, terek, fák és fellegek jelennek meg, ám olykor éppen ellentéteik egybeesése válik hangsúlyossá. Konfrontálja egymásKutasi Tünde: Épület I. 2013, vörösréz lemez és sárgaréz rudak 22 cm x 30 cm x 30 cm

sal a régit és az újat: a mindig a jövőnek, a haladásnak elkötelezett város mellé állítja azt, ami feledésre, pusztulásra ítélt. A jellemzően lakótelepi vagy bérházépületeket, a város e labirintust szövő objektumait olykor témaként, máskor háttérként, a fák vetett árnyékának falaként, vagy tükröző felületként használja; olykor csupán annak ellenpontjaként, ami távlatos, felleges, égi. A modern építészet jellegzetes törekvése, hogy eggyé olvassza a lentit és a fentit. E fotók határtartók, terrénumőrzők. Haid Attila a kép témájaként ugyan városi rekvizitumokat választ – talán sokkal inkább foglalkoztatja az, ami rajta túli. A városi környezetben gyakran úgy tűnik, a természet tájidegen jelenségként van jelen, vagy legalábbis csupán díszként. A városi ember a természettől a kultúra felé tart. Innen a természeti tájra már csak kitekinteni lehet, mint valami ablakból. Kutasi Tünde elvonatkoztatott bronz kisplasztikái és reliefjei ilyesmit sugallhatnak. A felnyitott, meg- és áttört, roncsolt szobortestek ugyan még a fizikai térben állnak, valójában egy szubjektív élménytér jelzései, amelyben a tér, az utca már csak részlet. A Város: tér, kép című kiállítás négy művésze a városról alkot képet, de kissé ki, vagy vissza is tekint. Találkozásuk rendszeressége avagy alkalmisága mellett is szerves, vala­ milyen belső indokoltsággal rendelkezik együttes megjelenésük, s nem szervetlen egyedülállók csoportos tárlata. Ha valami közös iránt faggatóznánk – túl a privát köteléke­ ken – az objektív idealizmus filozófiája egy, de nem kizárólagos utat nyithat. Az anyagi világ az egyéni tudattól ugyan érintetlen, ám mégiscsak a szellem terméke. Persze ha megkezdjük ezt az utat, s legjobb szándékunk szerint kénytelenek vagyunk a végére járni, noha éppen csak közelítünk – akkor óhatatlan éppen a szubjektív idealizmusig jutunk. Itt állunk, itt vagyunk: a városban. A látható és az egyre inkább láthatatlan határán. 74

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

75

SINKÓ ISTVÁN

KIÁLLÍTÁSOK

VIZSGÁLÓDNAK, DE NEM HENYÉLNEK Berhidi Mária és Szíj Kamilla közös kiállítása Vasarely Múzeum, 2013. IX. 27–XI. 24.

Ötödször, ez a címe a Vasarely múzeum kamaratermében látható új kiállításnak. Ötödször rendez közös tárlatot Berhidi Mária és Szíj Kamilla. Szívem szerint szobrásznak és grafikusnak titulálnám őket, de épp e kiállítás is bizo­ nyítja, eltűntek a szakmai-műfaji határok. A közös – és egyben párhuzamosnak is nevezett – kiállítás egy vona­ lakra szerkesztett feszes gondolatkísérlet, melynek (talán)

Fotók: Berényi Zsuzsa

Berhidi Mária és Szíj Kamilla: Párhuzamos kiállítás A vonal, 2013

76

újművészet 2013_11

az alapját Ady Endre 1903-ban írt verse, az Éles szemmel képezi. A költemény indító sora („A világ az izmos butáké...”) olyan erős felütés, mellyel nem lehet nem azonosulni, s melyre mai, nem épp szellemi környezetünkben muszáj reflektálni. A reflektálás egyik eleme, hogy a kamaraterem padlófűtésének rácsaira, raszterbe fehér papírpöttyökkel e szomorúan aktuális szöveg néhány fontos sorát rakták ki az alkotók. Ebből való a címben torzított részlet is („A magunkfajta nyomorékok csak vizsgálódnak és henyélnek.”) A szöveg, a szó a kiállítás egyik domináns eleme.Talán Berhidi (de lehet, hogy kettőjük közös) munkájaként neonnal az „örökség” szó, indákból, venyigéből pedig hatalmas méretben a terem egy részét betöltő „hagyaték” szó rajzolódik ki. Vajon mi az örökség: a butaság?, a henyeség? S mi a hagyaték: a megkötözöttség?, a gúzsba kötve táncolás? Választ nem, csak töprengésre alkalmas műveket kapunk. Tehát vonal, vagy épp kép és szó, textus és faktúra. A kalligrafikus neon és faanyagú szavak mellé kerültek Szíj Kamilla érzékien finom vonalpókhálói. Beszőve a papírokat, pulzálva, op-artosan (elvégre a Vasarely Múzeumban vagyunk) kidomborodó és besüllyedő illuzionizmussal. Szíj rajzaiban épp az az érzékenység, az a felület mögé látó gondolat húzódik, hogy a változó és a monoton egyaránt része életünknek, s csak komoly figyelem mutatja meg a különbözőségét e két momentumnak. Apáca-munkatürelmű EKG-jelei, földregést jelző szeizmikus vonalfonatai az indaszöveg szálaira is visszautalnak, vizuális percepciójuk nagyon erős. Berhidi gyakran erősen szakrális plasztikái itt és most az anyaghasználatban érvényesülnek. A modern fényképzés egy elemét, a neont nem csupán az „örökség” szó kiírásakor használja, hanem kiteszi a neonvilágítású plasztikus vonalat a kiállítási téren kívül, a múzeum kertjébe. A nyílegyenes csík azután hirtelen félkör alakban törve szinte templomapszis-alaprajzot rajzol a bokrok, fák közé. A fényút talán az Ady-vers egy sorára is utal („Minket vad kerubok űztek ki a hazugságok édenéből”). A kiűzetés és ugyanakkor a tiszta beszéd fénysugara tölti meg a teret egy vékonyka neonpálca-szerkezet képében. Vajon az egymásra épülő, egymással felelgető – és nem feleselő – munkák mennyire érintik meg nézőiket, mennyire találkoznak az Ady-vers kemény ítéletével az alkotások szemlélése során? Ezt a kérdést talán sosem tudjuk megválaszolni. Az azonban bizonyos, hogy éles szemmel figyeli világunkat a két művész, és figyeljük mi is az évek óta tartó közös munkálkodás izgalmas, ötödik stációját, mely szöveg és kép egységével, tér és sík kiteljesedésével örvendeztet meg minket.

NEMZETKÖZI KORTÁRS KÉPZŐMŰVÉSZETI VÁSÁR

Időpont: 2013. november 28 – december 1. Helyszín: Budapest, Millenáris

... acb - Budapest ... Apoteka - Vodnjan ... Apteka Sztuki - Warsaw ... Arionte - Catania ... Arteko - Catania ... Baril - Cluj ... Bergman - Budapest ... CCA - Tbilisi ... CCA&A - Hamburg ... Deák Erika - Budapest ... Ralf Dellert - Munich ... Eka & Moor - Madrid ... Erdész - Szentendre ... Gal-On-Tel Aviv … Güler Sanat - Ankara ... Halköz - Debrecen ... Hangart - Pavia … Inda - Budapest ... Kisterem - Budapest ... Ari Kupsus - Budapest ... Kurye - Istanbul ... Léna & Roselli - Budapest ... Martin Mertens - Berlin ... Merkur - Istanbul ... Molnár Ani - Budapest ... Neon - Budapest ... NextArt - Budapest ... Pg Art - Istanbul ... Photon - Ljubljana, Vienna ... Photoport - Bratislava ... Pi Artworks - Istanbul, London ... Plan B - Cluj, Berlin ... Quadro - Cluj ... Reinthaler - Vienna ... Mark Rothko Center - Daugavpils ... Schreiter - Munich ... Soda - Bratislava ... Studio Ambre Italia - Milan ... Jiri Svestka – Prague, Berlin ... Theca - Lugano ... Trapéz - Budapest ... Tsekh - Kiev ... UFO Fabrik - Moena ... Ular - Almaty ... Várfok - Budapest ... Viltin - Budapest ... Vintage - Budapest ... Young Factory - Catania … Whiteconcepts - Berlin ... Wolkonsky - Munich ... Zorzini - Bucharest … etc.

MÉG.TÖBB. KORTÁRS +36.1.2390007 | [email protected] www.artmarketbudapest.hu | www.facebook.com/ArtMarketBudapest

8K:7F;IJ

:7DK8;

SINKÓ ISTVÁN

VIZUÁLIS NEVELÉS

MÚZEUM, PEDAGÓGIA, KORTÁRS MŰVÉSZET Múzeumpedagógia a kezdetektől napjainkig

„A legtöbb múzeum frenetikus ütemben dolgozik saját, régóta meglévő céljai szerint, és ’nincs ideje’ felnézni, megnézni, kinek kell még az, ami a munka eredménye.” (Hooper-Greenhill) A magyar múzeumpedagógia fejlődéstörténete az 1970-es években kezdődik. Ez az az időszak a magyar múzeumok életében, amikor első ízben válik hangsúlyossá a múzeumi munka befogadói recepciója, ez időtől keresik a múzeumok a kapcsolatot a szélesebb (iskolai) közönséggel. A intézmények pedagógusokat alkalmaznak, ők lesznek a későbbiekben az első múzeumpedagógusai a magyar múzeumi intézményrendszernek. Tárlatvezetések és foglalkozások során alakul ki és alakul át a közönségkapcsolat és a múzeumi látogatói magatartás. Ekkortól válik szokássá, hogy a múzeumok megjelennek az iskolákban, autóbuszokkal utaztatják a gyerekcsoportokat az érdekesebb kiállításokra. Kialakulnak a múzeumok foglalkoztatóhelyiségei, a gyerekstúdiók. (1975-ben, ha nem is múzeumpedagógiai indíttatással, megalakul a Magyar Nemzeti Galériában a mind a mai napig működő Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti /GYIK/ Műhely Szabados

Árpád szervezésében.) Az alkotó, feldolgozó, tudásátadó szerep, mely a nemzetközi szintéren már a 60-as évek óta folyamatosan jelen volt a múzeumi közegben, a 90-es évekre szakmai kompetenciává válik Magyarországon is. Az első NAT (Nemzeti Alaptanterv, 1990) már említi a múzeum és az oktatás kapcsolatát, s a később létrejövő kerettantervek ugyancsak fontosnak tekintik hangsúlyozni a múzeum oktató-tanító szerepét, melynek igénybevétele az iskolák feladatává vált. A 90-es évek elején a MOME (akkor még Magyar Iparművészeti Egyetem) posztgraduális múzeumpedagógiai képzést indít, nem sokkal később az ELTÉ-n a Pedagógiai és Pszichológiai Karon indul ilyen tanfolyam, mely mára másoddiplomás képzéssé válik. Kiadványok és konferen­ ciák sora követi a magyarországi múzeumpedagógia fejlődési állomásait. A 2000-es évek elejére már nemcsak múzeumok, de a nagyobb kiállítóhelyek (Műcsarnok, Ernst Múzeum, vidéki kiállítóhelyek) is alkalmaznak kiképzett, diplomás múzeumpedagógusokat. Ezzel a törekvéssel azután már nem csupán a képzés színvonala, de a képzettek és a képzés helyszíneinek száma is növekszik. Sokat segített a múzeumi és múzeumpeda­

gógiai tevékenységek jobb megismerésében a 2000-es évek elején a György Péter esztéta tollából megjelent több könyv és az Élet és Irodalomban folyamatosan publikált múzeumkritikai sorozat. (Az intézménykritika mint a kortárs művészet elméleti projektje érintette ezt a területet, azaz a múzeumpedagógiát is, ezzel is vitákat generálva a fejlődés érdekében.) A már meglévő és rendkívül korszerűnek mondható múzeumpedagógiai bázisok mellé felnőtt egy a Szentend­ rei Skanzenben létrejövő Oktatási Központ, a MOKK, mely már nem csupán képzésekkel, tanfolyamokkal segíti a tanárokat, a múzeumpedagógusokat, a múzeumi szakembereket, de kiadványai, tanulmánykötetei a szélesebb oktatási közönséget is megtalálják. A múzeumpedagógia új területekre is kalandozik mára. Nemzetközi példák adaptálása nyomán a hátrányos hely­ zetben lévő, sérült potenciális látogatók számára is sikerül kiállításokat, információs tereket és a velük foglakozók számára módszertani köteteket kiadni. A vidéki múzeumpedagógia koordinálására a MOKK koordinátor rendszert – regionális központokat – épít ki. A múzeumpedagógiának azonban van egy kissé lemaradó félben lévő ága, s ez a kortárs művészet múzeumpedagógiai területe. A Műcsarnok és a Ludwig Kortárs Művészeti Múzeum s néhány nagyobb vidéki intézmény (Szombat­hely, Pécs, Győr, Szeged, Miskolc) gyűjteményein kívül alig van lehetőség rendszeres kortársművészeti múzeumpeda­gógiai munkára. Ennek a helyzetnek a megváltoztatására születtek már 1995-től konferenciák a Műcsarnokban, a Ludwig Múzeumban, cikksorozatok szakmai lapokban, elkészült és jelenleg Pakson és Miskolcon ki is alakult egy kortársművészeti múzeumpedagó-

giai kutatóiroda, valamint egy információs háló, melyet a Műcsarnok működtet (KOMP). A kortárs múzeumpedagógia és kortárs művészet legszel­ lemesebb megjelenései azok a foglalkozások, amiket kortárs alkotók saját kiállításaikon vezetnek gyerekek és felnőttek számára. A másik – szintén adaptált – forma a „művész az iskolában – művész a múzeumban”, amikor a művész beköltözik az iskola vagy a kiállítóterem terébe, s ott fogadja és vezeti, oktatja az érdeklődőket. Ez nemcsak a képzőművészetben, de a kortárs építészetben is megjelenő – sajnos ma még inkább alkalmi – jelenség. A Ludwig Kor­ társ Művészeti Múzeum dvd-kiadványa, módszertani útmutatók és számos cikk segíti a tanárokat ennek a „neuralgikus területnek” a jobb megismerésére. (Jelenleg Miskolcon és Pakson készült el, illetve van készülőben módszertani kiadvány a kortárs gyűjtemény feldolgozására.) Jó hír, hogy egyre több kisgaléria, kortárs bemutatóterem is felvállalja a múzeumpedagógiával való lazább vagy szorosabb kapcsolatot, és alkalmaz ilyen feladatokat is ellátó munkatársat. Ez a vállalkozás természetesen anyagi okok miatt számos bizonytalanságot jelent, de a kísérlet több helyszínen bevált. A múzeumpedagógia tehát sokirányú ismeretet, peda­ gógiai, adott szituációban művészettörténeti, szakírói és menedzseri szerepeket is megkíván a résztvevőktől. Az ezekre a területekre való felkészítés, a munkakörülmények és a múzeum mindenkori helyzete a gazdasági-kulturális életben egyaránt képlékeny még a mai helyzetben, de a törekvések, a már megvalósult projektek, a kialakult és jól működő kortárs és egyéb múzeumi központok bizonyítják a múzeumpedagógia szükségességét, hasznát és jövőbeli szerepének megerősödését.

A Paksi Képtár múzeumpedagógiai foglalkozásai

78

újművészet 2013_11

újművészet 2013_11

79

'13_11

KIÁLLÍTÁSOK MAGYARORSZÁG Budapest acb Galéria (VI. Király u. 76.) Esterházy Marcell, X. 18–XI. 15. acb Attachment (VI. Eötvös u. 2. ) Cemetery Photos by János Major, X. 18–XI. 15. 2B Galéria (IX. Ráday u. 47.) Töredékek – Gellér B. István kiállítása, XI. 7–XII. 6. A38 Hajó (Petőfi híd, Budai hídfő) Soós Tamás, X. 9–X. 27. Ari Kupsus Galéria (VIII. Bródy Sándor utca 23/b.) B. Raunio Mária, X. 16–XI. 8. Barabás Villa Galéria (XII. Városmajor utca 16.) Építészet-Hudec-Shanghaj, XI. 12–XI. 30. Budapest Galéria Kiállítóterem (V. Szabad sajtó út 5.) Ardai Ildikó textilművész kiállítása, X. 17–XI. 24. Deák Erika Galéria (VI. Mozsár u. 1.) Baranyai Levente – Merülő repülők, X. 17–XI. 30. Dovin Galéria (V. Galamb u. 6.) Citoyen 0100101110101101, IX. 29–XI. 14. Chimera- Project-Gallery (VII. Klauzál tér 5.) Fingerprints/Ujjlenyomatok, X. 24–XI. 16. Erdős Renée Ház (XVII. Budapest, Báthory u. 31.) Győrffy Péter, X. 26–XI. 22. Faur Zsófi Galéria (XI. Bartók Béla út 25.) Fabricius Anna, XI. 19–XII. 13. FISE Galéria (V. Kálmán Imre u. 16.) Exit – Újszászi Tünde, XI. 13–XI. 29. Forrás Művészeti Intézet (XI. Teréz krt. 9.) Nemes István, X. 24–XI. 18. Kuti Dénes, X. 14–től Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum Templomtér (III. Kiscelli u. 108.) Lilla von Puttkamer, X. 10–XI. 18. Galéria Neon (VI. Nagymező u. 47. 2. em.) NEO-ROSE II., XI. 6–XII. 10. Gaál Imre Galéria (XX. Kossuth L. u. 39.) Polgár Rózsa, XI. 6–2014. I. 12. Godot Galéria (XI. Bartók Béla út 11.) Verebics Ágnes, X. 30–XI. 30. Haas Galéria (V. Falk Miksa u. 13.) Modern klasszikusok – klasszikus modernek X., XI. 16–2014. X. 6. Inda Galéria (VI. Király u. 34. II. 4.) Somodi Péter, IX. 25–XI. 15. Iparművészeti Múzeum (IX. Üllői út 33-37.) Szamurájok és gésák, VII. 19–XI. 3. A Bigot-pavilon – szecessziós épületkerámiák Párizsból, IV. 26–2014. II 28. Kassák Múzeum (III. Fő tér 1.) Design tett., X. 12–2014. III. 9. Klauzál13 Galéria (VII. Klauzál tér 13.) Progresszív kortársak, IX. 17–X. 17. Knoll Galéria (VI. Liszt Ferenc tér 10.) Alexander Brener-Barbara Schurz, IX. 12–XI. 9. KOGART Ház (VI. Andrássy út 112.) Kovács Gábor-gyűjtemény, VII. 11–XII. 8. LUMÚ (IX. Komor M. u. 1) Az égbolt másik fele, 2014. I. 1-ig Magyar Nemzeti Galéria (I. Szent György tér 2.) Monet, Gauguin, Színyei Merse, Rippl-Rónai, VI. 28–XI. 24. Ámos–Chagall, IX. 13–2014. I. 5. Molnár Ani Galéria (VIII. Bródy Sándor u. 22. 1. em.) Tanja Koljonen–Szász György–Szörényi Beatrix, VI. 5–IX. 20-ig Csepregi Balázs–Szász György, IX. 25–XI. 29. Műcsarnok (XIV. Dózsa György u. 37.) Eli Cortinasi, XI. 17-ig Olof Palme Ház A MAOE országos képző-, ipar- és fotómű­ vészeti tárlata, X. 5–XI. 30. Park Galéria (MOM Park bevásárlóközpont) Baglyas Erika, VI. 26–2014. I. 5. Platán Galéria (VI. Andrássy út 32.) Szent Mátrix, XI. 29–XII. 13. Szubjektív objektek, X. 18–XI. 27. Polish Signs plakátkiállítás, XI. 12–XI. 15. Raiffeisen Galéria (V. Akadémia u. 6.)

80

újművészet 2013_11

Tolnay Imre, XI. 4–XII. 8. Szatyor Galéria (XI. Bartók Béla út 36.) Re-szatyor, XI. 12–XI. 17. Hadik Káváház (Bartók Béla út 36.) Pálinkás Mariann, XI. 6–2014. I. 5. Szépművészeti Múzeum (XIV. Dózsa György út 41.) Caravaggiótól Canalettóig, X. 26–2014. II. 16. Vasarely Múzeum (III. Szentlélek tér 6.) Berhidi Mária és Szíj Kamilla, X. 17–XI. 24. Határterek – Osas-kiállítás, X. 17–2014. I. 10. Várfok Galéria (I. Várfok u. 11.) Rozsda 100, IX. 12–XI. 23. Várfok Project Room (I.Várfok u. 14.) Győrffy László, X. 17–XI. 23. Viltin Galéria (V. Széchenyi u. 3.) Bajóta /Utópiacsapda/, IX. 11–X. 12. Kerekes Gábor/Viltin Project, IX. 11–X. 26. Bukta Imre, Teodor Graur, X. 25–XII. 4. Viltin Project- Kerekes Gábor, IX. 11–X. 26. Vízivárosi Galéria (II. Kapás u. 55.) Látószögek, X. 30–XI. 20. Debrecen Halköz Galéria (Hal köz tér 3.) Éberling Anikó, X. 18–XI. 23. MODEM (Baltazár D. tér 1.) Halálos természet. Naturalizmus és humanizmus a 21. században, XI. 17–2014. II. 16. Körkörös romok. Ország Lili falai, 2014. I. 19-ig Szent utak. Fotókiállítása a Közel-Keletről, IX. 26–XI. 3. Eger Kepes Intézet (Széchényi u. 16.) Ekler Dezső házai, IX. 21–XII. 31. Dunaújváros ICA-D (Vasmű út 12.) Fejér Megyei Tárlat, X. 21–XI. 15. Győr Esterházy-palota, aula Építész Műteremház Győr, X. 10–XI. 3. Open II. Nemzetközi Rajz- és Képgrafikai Biennále, X. 26–XI. 30. Napóleon-ház (Király u. 4.) Open II. Nemzetközi Rajz- és Képgrafikai Biennále, X. 26–XI. 30. Hibrid-Kortárs képzőművészeti kiállítás, IX. 6–XI. 10. Apátúr-ház (Széchenyi tér 5.) Az erényöv titkos története. Mítosz és valóság, IX. 14–XI. 30.

Székesfehérvár Szent István Király Múzeum (Országzászló tér 3.) A láthatatlan ember arcai, IX. 6–XI. 3. Sipos Eszter és Horváth Csaba, XI. 16–2014. I. 31. Új Magyar Képtár (Megyeház u. 17.) Tasnádi József, X. 25–XII. 1. Csók István Képtár (Bartók B. tér 1.) Karctű és monitor, X. 11–2014. I. 31. Veszprém Modern Képtár – Vass László Gyűjtemény (Vár utca 3–7.) Konok Tamás, XI. 16–2014. II. Csikász Galéria (Vár u. 17.) Kopasz Tamás, IX. 20–XI. 16. AUSZTRIA Bécs Lucien Freud, Kunsthistorisches Museum, I. 6-ig A szorongás szalonja, Kunsthalle, I. 12-ig Kokoschka, Leopold Museum, I. 27-ig Warhol és Basquiat, Bank Austria Kunstforum, 2014 II. 2-ig Tőke-Pénz-Krízis, MUMOK, XI. 8-II. 2. Matisse és a Vadak, Albertina, I. 12-ig 20. századi ukrán művészet, Künstlerhaus, XI. 24-ig Emil Nolde, Unteres Belvedere, II. 2-ig Szavojai Jenő, Winterpalais/Oberes Belvedere, 2014 II. 2-ig Sarah Lucas, Secession, XI. 23-I. 19. Bregenz Barbara Kruger, Kunsthaus, 19-I. 12-ig Graz Mi a művészet?, Künstlerhaus, XI. 21-ig Klosterneuburg Az Én keresése, Museum Essl, I. 12-ig Krems Yoko Ono, Kunsthalle, II. 23-ig Linz Glam! Zene, divat, művészet: trendek Angliából Lentos, II. 2-ig BELGIUM Antwerpen K. J. Marshall, MUHKA, X. 4-II. 2. Brüsszel Rogier van der Weyden és öröksége Musée Royaux des Beaux-Arts, I. 26 CSEHORSZÁG

Kaposvár Rippl-Rónai terem (Fő tér 1.) Szabados János, XI. 14–2014. I. 19.

Brünn Jaromir Funke – konstrukció és emóció, Moravská galerie, I. 19-ig

Miskolc Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum (Miskolc, Déryné u. 3. ) Feledy-ház (Deák tér 3.) Barczi Pál festő- és grafikusművész, IX. 11–XI. 30. Rákóczi-ház (Rákóczi u. 2.) Piotr Bozyk lengyel, designer-szobrászművész XI. 7–XI. 30. Lenkey Zoltán, XI. 26–2014. I. 10. „Magamnak is ős és idegen”, XI. 29–2014. I. 10. Szanyi Borbála, XI. 29–2014. I. 10. Páll Lajos, XI. 16-ig Szalay Lajos'56-os rajzai, XI. 16-ig Atoth Franyo, XI. 21-ig Home Sweet Home, XII. 21-ig

Prága Jaromir Funke – konstrukció és emóció, Jake és Dino Chapman, Rudolfinum, I. 5-ig

Pécs Pécsi Galéria (Széchenyi tér) Textil Avantgárd, X. 16–XI. 24.

Orléans Nagy József-André Robillard, Musée des Beaux-Arts, I. 26-ig

Szeged REÖK (Tisza L. krt. 56.) Keleti Éva-fotókiállítás, XI. 10–2014. I. 12. Plugor Sándor, XI. 15–2014. I. 12.

Párizs Allegro barbaro. Bartók és a modern magyar művészet, Musée d’Orsay, I. 5-ig Maszkulin, Musée d’Orsay, II. 2-ig A szürrealista tárgy, Centre Pompidou, III. 3-ig A reneszánsz és az álom. Bosch, Veronese, Greco, Musée du Luxembourg, I. 26-ig Etruszkok, Musée Maillol, II. 9-ig Goya és a modernitás, Pinacothéque de Paris, III. 16-ig Georges Braque, Grand Palais, I. 6-ig

Szentendre Szentendrei Képtár (Fő tér 2–5.) És nem vesz rajtuk erőt a halál” – régészeti kiállítás, IX. 24–XII. 31. Ferenczy Múzeum (Kossuth L. u. 5.) A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz, VIII. 14–XII. 31.

Dánia Humlebaek Az Északi-sark, Louisiana, II. 2-ig Asger Jorn – Jackson Pollock, Louisiana, XI. 15-II. 23. Koppenhága Frida Kahlo, Arken Museum of Modern Art, I. 12-ig FRANCIAORSZÁG Lyon Biennále, Több helyszín, XII. 29-ig

Serge Poliakoff, Musée d’Art Moderne de la Ville, II. 2-ig Latin-Amerika 1960-2013, Fondation Cartier, XI. 19-IV. 6. Mozgás, ritmus, tánc. Magyar mozdulatművészet, Magyar Intézet, XI. 7-XII. 14. GÖRÖGORSZÁG Szaloniki 4. Kortárs Biennále, State Museum of Contemporary Art, XII. 31-ig HOLLANDIA Amszterdam Malevics és az orosz avantgárd, Stedelijk Museum, II. 2-ig Gauguin, Bonnard, Denis, Hermitage, II. 28-ig Rembrandt és a régi mesterek, Rembrandthuis, XI. –I. 19. Groningen Fuck off! Kínai művészek Ai Weiwei válogatásában, Groninger Museum, XI. 17-ig Leiden Utópia 1900–1940. Vízió egy új világról, Museum de Lakenhal, I. 5-ig Rotterdam Dalí és a szürrealizmus, Museum Boijmans van Beuningen, II. 2-ig LENGYELORSZÁG Krakkó A szabadság vágya. Európai művészet 1945 után, Museum of Contemporary Art, I. 26-ig Erwin Wurm, Museum of Contemporary Art, 2014. I. 26-ig Varsó Guercino és a barokk diadala, Muzej Narodowe, 2014. II. 2-ig Roma művészet – európai kontextusban, Zachęta, XII. 15-ig NAGY-BRITANNIA Cambridge Szerelem és vágy. Japán fametszetek, Fitzwilliam Museum, I. 12-ig Glasgow Whistler-akvarellek, The Hunterian, II. 23-ig London Paul Klee, Tate Modern, III. 9-ig Kínai festészet 700-1900, V&A, I. 19-ig Pop art design, Barbican Centre, II. 9-ig Az ifjú Dürer, Courtauld Institute, I. 12-ig Ausztrália, Royal Academy, XII. 8-ig Daumier: párizsi víziók, Royal Academy, I. 26-ig Ana Mendieta, Hayward Gallery, XII. 15-ig Pszichedelikus művészet, Raven Row, XII. 15-ig Whistler Themze-képei, Dulwich Picture Gallery, 2014. I. 12-ig Judy Chicago, Ben Uri Gallery–London Jewish Museum, XI. 14-III. 10. NÉMETORSZÁG Berlin Most jön a java! A Marx-gyűjtemény, Hamburger Bahnhof, III. 30-ig Kirchner és Klee, Museum Berggruen, XI. 17-ig Anish Kapoor, Martin-Gropius-Bau, XI. 24-ig Meret Oppenheim, Martin-Gropius-Bau, I. 12-ig Bubi, dáma, király, ász, Neue Nationalgalerie, XI. 24-ig Picasso, Kulturforum Potsdamer Platz, I. 12-ig Düsseldorf A legjobbakat a legjobbaktól. Művészet és üzlet, Kunstverein, I. 5-ig Kortárs koreai művészet, Kunsthalle, I. 5-ig Alexander Calder, K 20 Grabbeplatz, I. 12-ig Candida Höfer, Museum Kunstpalast, II. 27-ig Frankfurt Hélio Oiticica, Museum für Moderne Kunst, I. 12-ig Hamburg Santiago Sierra, Deichtorhallen, I. 12-ig

Lipcse Absztrakt-konkrét-konstruktív, Kunsthalle der Sparkasse, XII. 29-ig A szépség és a szörnyeteg, Museum der Bildenden Künste, I. 12-ig

Velázquez és IV. Fülöp, Prado, II. 9-ig A szürrealizmus és az álom, Museo ThyssenBornemisza, I. 12-ig Szürrealisták a szürrealizmus előtt – fantasztikus művészet, Fundación Juan March, I. 12-ig

Mannheim Dix és Beckmann, Kunsthalle, XI. 22-III. 23.

SVÁJC

München Papírsúly, Haus der Kunst, X. 27-ig Richard Artschwager, Haus der Kunst, I. 6-ig Álomképek – szürrealisták egy magángyűjteményből, Pinakothek der Moderne, I. 26-ig

Bázel Mondrian-Newman-Flavin, Kunstmuseum, I. 19-ig A Rajzgép és a kortárs művészetek, Museum Tinguely, I. 26-ig Thomas Schütte, Riehen, Fondation Beyeler, II. 2-ig Sankt Gallen Mona Hatoum, Kunstmuseum, I. 12-ig

Nürnberg Forever young – a fiatalság mítosza, Kunsthalle, I. 19-ig

Winterthur Bonnard, Vallotton, Vuillard, Villa Flora, II. 2-ig Henri Michaux, Kunstmuseum, XI. 24-ig

Remagen Barta Lajos retrospektív, Bahnhof Rolandseck, Hans Arp Museum, XI. 8-III. 23.

Zürich Munch grafikái, Kunsthaus, I. 12-ig

Norvégia Oslo Építészet – kívül-belül, Museum of Contemporary Art/National Gallery, I. 26-ig Képzeld el Brazíliát!, Astrup Fearnley Museum for Modern Art, III. 3-ig OLASZORSZÁG Firenze Mátyás király és Firenze, Museo di San Marco, I. 6-ig Magyar önarcképek, Uffizi, XI. 30-ig Milánó Leonardo, a mérnök, Pinacoteca Ambrosiana, XII. 8-ig Róma Arkhimédész, Musei Capitolini, I. 12-ig Duchamp, Galleria nazionale d’arte moderna, II. 9-ig Az archaikus Kína, Palazzo Venezia, III, 20-ig Augustus császár, Scuderie del Quirinale, XII. 19-ig A fotográfia fesztiválja, MACRO, XII. 8-ig Torino Renoir, GAM, II. 23-ig Velence Biennále, Giardini, Arsenale és más helyszínek, XI. 24-ig A párizsi avantgárd kezdetei, Peggy Guggenheim Collection, I. 6-ig Verona Monet felé. Tájképek a 1819. sz.-ban, Palazzo della Gran Guardia, X. 26-II. 9.

SVÉDORSZÁG Göteborg Kortárs Művészeti Biennále, Több helyszín, XI. 17-ig Stockholm Cindy Sherman, Moderna Museet, I. 19-ig Szlovákia Kassa British Express. Kortárs brit művészet, Kunsthalle, XI. 14-I. 26. Nyitra Művészfilmek (tbk. Szépfalvi, Nemes Csaba), Nitrianská galeria, XI. 24-ig Szlovénia Ljubljana A vizuális kommunikáció biennáléja, Narodna galerija, XI. 24-ig

Rautner Fritz képzőművész

JELEK

című kiállítása

2013. 11. 15. – 2014. 01. 05.

Oroszország Moszkva Holland csoportportrék, Puskin Múzeum, I. 19-ig Man Ray, Puskin Múzeum, I. 19-ig John Baldessari, Garage Center for Contemporary Culture, XI. 24-ig Kortárs orosz művészeti biennále, Tretyakov Képtár, III. 30-ig SPANYOLORSZÁG Madrid Művészi stratégiák a 80as években, Reina Sofia, I. 5-ig

MAZART GALÉRIA • 1087 Budapest, Elnök u. 1. Telefon: 577-6321 • E-mail: [email protected] A kiállítás megtekinthető: 13. 11. 15.–13. 12. 21. között hétfőtől-péntekig 10–17 óráig 13. 12. 27.–14. 01. 05. között előzetes bejelentkezés alapján

h ung art k ön y vs or ozat

OLVASÓSZERKESZTŐ

SZERKESZTŐK

FOTÓ LAPMENEDZSER SZERKESZTŐSÉGI TITKÁR SZERKESZTŐSÉG

12 -tő l

FŐSZERKESZTŐ

Sinkovits Péter

SZÁMUNK SZERZŐI Balázs Sándor: művészeti író. Beke László: művészettörténész, egyetemi tanár (Magyar Képzőművészeti Egyetem). Cserba Júlia: művészeti író (Párizs–Budapest). Debreceni Boglárka: kulturális antropológus, az Irodalmi Rádió szerkesztője. Lengyel András: képzőművész. Nagy Zopán: író, fotográfus. Nemes Z. Márió: költő, író, kritikus. Miroslav Procházka: művészettörténész, független kurátor (Pozsony). Révész László: képzőművész, egyetemi docens (Magyar Képzőművészeti Egyetem). Sinkó István: képzőművész, tanár, művészeti író. Somosi Rita: művészettörténész, a Viltin Galéria munkatársa. Sturcz János: művészettörténész, tanszékvezető egyetemi tanár (Magyar Képzőművészeti Egyetem). Szabó Kovács Ágnes: szakíró, szerkesztő, a Rovart háromnyelvű internetes periodika főszerkesztője, a Rovás Akadémia igazgatója (Kassa). Szeifert Judit: művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria osztályvezetője, a Hungart-kismonográfiák sorozatszerkesztője.

Rudolf Anica [email protected] [email protected] Bordács Andrea Lóska Lajos Muladi Brigitta Pataki Gábor P. Szabó Ernő Berényi Zsuzsa

Ladányi Ildikó [email protected] Körmendi Krisztina [email protected]

1065 Budapest, Nagymező utca 49. II/2 +36 1 341 5598 +36 1 479 0232 +36 1 479 0233

Kiadja az új Művészet Alapítvány Felelős kiadó Sinkovits Péter

TERJESZTI

Az

Lapker Zrt. 1092 Budapest, Táblás u. 32. telefon/fax: 347 7300, 347 7303 [email protected] Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága Janus Pannonius Múzeum 7621 Pécs, Káptalan utca 5. telefon: +36 72/514-040, fax: +36 72/514-042 [email protected]

45

19

ag

M

Gulyás Kati: Mozgás – Mozdulatlan mozgás II., 1979., Magyar Nemzeti Galéria

r ya

Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalban és a Magyar Posta Zrt. Üzleti és Logisztikai Központjában (Budapest, Vll. Vörösmarty utca 16-18.) közvetlenül, vagy postautalványon, valamint átutalással az MKB Zrt.‑nél vezetett 52684558-5963214765829756 számú bankszámlán.

NYOMDAI MUNKA

Egy példány ára: 695 Ft Előfizetési díj egy évre: 7800 Ft Előfizetési díj fél évre: 4200 Ft

KÖVETKEZŐ SZÁMUNK TARTALMÁBÓL Művészetelmélet Doboviczky Attila: Interjú Peter Weibellel Fáber Ágoston: Interjú Marc Augéval Grafika Gálig Zoltán: Szombathely–Pilsen Lóska Lajos: II. Nemzetközi Rajz- és Képgrafikai Biennále, Győr Révész Emese: Karctű és monitor, Székesfehérvár Gabriela Darebná: Nagy Gábor György kiállítása Modern erődök Áfra János: Rend a jelek romjain. Ország Lili kiállítása György Péter: Csillagpor. 100 éve született Anna Margit Hornyik Sándor: Háború és béke között. Chagall és Ámos Magyarok külföldön Cséka György: A kép az keret. Ősz Gábor kiállítása Farkas Zsuzsa: Evident in Advance. Farkas Dénes kiállítása Kiállítások Pataki Gábor: Matzon Ákos három kiállítása Bordács Andrea: Esterházy Marcell kiállításai Szombathy Bálint: Pető Hunor kiállítása Intézményi változások P. Szabó Ernő: Interjú Körösi Orsolyával Vizuális nevelés Szabics Ágnes: Múzeumpedagógia és vizuális nevelés

t ze a és ás űv n lít rm ál ba ki ya riá ag dó alé n G im la l ti án tt á ze ut e m ez Ne

nd

a

re

ra

új

És alternatív terjesztők

LAPTERV ÉS TÖRDELÉS

Dréher János

XXIV. évf. 10. szám

20 13 .o kt ób er

IMPRESSZUM

Tellér Mária Pharma Press Nyomdaipari Kft. felelős vezető: Dávid Ferenc A megjelent szövegek másodközlése csak az Új Művészet és a szerzők jóváhagyásával lehetséges. © Új Művészet © Szerzők

Dréher János (1952) munkáiban a festékeken túl az anyag, a matéria, illetve ebbŃl adódóan a faktúraképzés játsszák a fŃszerepet. A rétegzettség és a visszafogott színek által a feltárás-elfedés, valamint a fokozatos építkezés-pusztulás dialektikus kapcsolódásai tárulnak elénk Dréher festett idŃ-emlékmŝvein.

Tisztelt Szerzőink! Az Új Művészet 2013-tól csak saját névre vagy cégre kiállított számla ellenében tudja kiegyenlíteni a cikkeikért járó honoráriumot. Megértésüket köszönjük.

Ár: 1.995 Ft / kötet

TÁMOGATÓK: A HUNGART könyvsorozat kötetei kedvezményes áron megvásárolhatók a kiadónál, a HUNGART Egyesületnél, vagy megrendelhetŊk a www.hungart.org weboldalon.

www.ujmuveszetfolyoirat.hu HU lSSN 08662185

HUNGART EGYESÜLET

1055 Budapest, Falk Miksa u. 30.

Tel.: (06-1) 302-4386

Tel./fax: (06-1) 302-3810

E-mail: [email protected]

Web: www.hungart.org

60. Vásárhelyi 60. Vásárhel V yyi Õ Õsz Õszi sszzii T Tárlat ár t árla á 60. Vásárhel ásárhe yi Õszi Tárlat Õszi Tárlat

60.

el i Õ i Tárlat

Czene Márta

Korlát

KORUNK ARCA Hódmezõvásárhely Alföldi Galéria 2013. október 6. - december 8. www.oszitarlat.hu