2005 DECEMBERI NAPLÓ Emlékirat? Életrajz? - folytatom Hosszú szünet után elszántam magam, folytatom a memoár-írást. Az egyetemi évekkel. Ódzkodtam, nem csinálom, sok a kínos emlék, mismásolni nem óhajtok, a mazochizmus meg távol áll tılem, - ilyenekkel toltam az idıt. Most már ott vagyok az emlékek tengerén – mért használom ezt a romantikus képet? - már lapátolok is. Ki kellett várnom, míg elkapom a stílust; mélyre merítek, de erılködés nélkül, nem sértek, legfeljebb magamat, egykori magamat elnézı távolságtartással, némi öniróniával tálalom, ahol lehet, külön választom a maitól, és soha nem írom, hogy ez az igazság. Elmondom még, hogy büszke voltam a memóriámra, most sem szidalmazhatom, de rájöttem, szükségem van az emlékezet frissítésre; könyvek, egykori levelek, korábbi jegyzetek, Kósa Vilma, Katona Erzsi, mind segítenek. Megállapítom, félelmetes korszak volt, mozgalmas, meglepetéssel teli, gerinctörı és lehetıségeket kínáló, átverıs és lapulásra késztetı; ebben tisztának maradni, hófehérnek, megnézném, kinek sikerült. Csodára várva Nyomogattam a távirányító gombjait, s ráleltem, véletlenül mintegy Gárdos Péter filmjére a Lázár Ervin novellákból készült Porcelánbabákra. Szó se róla, nem közönségfilm, nem olyan, amiért a nézı bemegy a moziba. Ám ha látja, hatása alól magát kivonni nemigen tudja. Nevezzük jobb híján mővészfilmnek, olyannak, melyben nem mővészek, hanem amatırök játszanak. Brilliánsan. Gondolom, nem azért, mintha a szereplıi, falusi paraszt vagy paraszti emberek rendkívüli tehetségek volnának, hanem mert a rendezı jó színészvezetı pedagógus. A kiemelkedı amatır színpadi sikerek titka is itt keresendı, tudni kell szerepet osztani, másként, el kell tudni érni, hogy a szereplı ráérezzen, mit játszik ı és miért. A film arról szól, hogy csodák a huszonegyedik században ugyan már nincsenek, de vannak csodavárók, akik hisznek, hinni akarnak a csodákban, s vannak Csurmándik (a film egyik figurája), akik visszaélnek a hittel, s vannak érzelmek, melyek hovatovább csodának tekinthetık, mint a ragaszkodás a hazához, a kishazához, nevezzük hőségnek, hazaszeretetnek; a kitelepítésre ítélt öreg sváb házaspár a marhavagonok helyett a szomszéd faluba totyog, ahol befogadják ıket, de mikor ide is utánuk jönnek, neki vágnak a búzatáblának, mennek, mennek a hatalom elıl, vissza nem fordulnak, mennek, s lassan, elsüllyednek, szelíden befogadja ıket a magyar föld. Virág nı utánuk. Meg legenda.
Barna surranása Dokumentumfilm lehetne. Akár. Mitıl (is) félhet az ember Magyarországon? Ám a téma kínos. Helyszín: Kisebb fajta falusi porta. A kerítésajtót dróthurok kapcsolja az oszlophoz. A portán renoválás alatt lévı ház Szereplık: Fiatalasszonyka, alig múlt húsz éves, alkalmi munkás, most éppen otthon, illetve a szomszédban, átfutott egy percre. A férfi dolgozik, estére jön haza. Egyébként nehéz sorsuk elıl futva a közeli Beregszászból, itt állapodnak meg, remélve, hogy hazára lelnek. Szomszédasszony, önkormányzati tisztviselı, önzetlen segítıje a szimpatikus házaspárnak. Barna bırő fiatalember a szomszédos városból, nemrég szabadult a börtönbıl. Nyomozók, rendırök. Barna bırő családtagjai, sokan. A történet elsı része: Barna bırő a ház elıtt megállítja a motorját, bemegy a kertajtón, miután látja, hogy a fiatalasszony a szomszéd kertjében üldögél, besétál a házba, benyit a belsı szobába, szeme akár a macskáé, a félhomályban is észreveszi az asztal tetején ácsorgó pénztárcát. Magához veszi, zsebre vágja azzal a százezer forinttal, ami benne lapul. Kisétálva, szemben találja magát a szomszédból visszatérı asszonykával, s anélkül, hogy zavarba jönne, mond egy nevet, az illetıt keresi, s ezt a címet kapta, Álmos utca 1. Asszonyka kikíséri a kapuig, megvárja, míg barna bırő felül a motorra, s elhajt, s aztán veszi észre, hogy eltőnt a pénztárca. Jajveszékelés, ez minden vagyonuk, jön haza a férj, mit szól, a sírásra összeszaladnak a szomszédok, s az önkormányzati tisztviselı, maga is önkéntes rendır, máris veszi a telefont, szól a helyi társaknak, azok jelentik a közeli város nyomozó hatóságának, elkészítik a feljelentést, kezdıdnek a kihallgatások, többen is látták barna bırőt, meg a motorját a rendszámával, hinnénk, könnyő ügy, szerencsétlen fiatalok hamarosan a pénzükhöz jutnak. A történet második része: Barna bırő nagyszámú családtagjaival elızetes bejelentés után megjelenik a helyszínen. Arra akarják rávenni fiatalasszonyt, hogy vonja vissza a feljelentést, s ık – nekik ez a pénz smafu - kártalanítják, megkapja a pénzét s annál többet is. Ha nem, majd meglátja, mi lesz, szóval fenyegetik. Fiatalasszony hajlana is az alkura, meg is tenné, amire kérik, neki a pénze kellene, de az ügyrıl tudnak a szomszédok, az önkéntes rendır tisztviselı is, nem kockáztathat, egyébként is veszik magnóra a beszélgetést. A történet folytatása: A nyári surranó lopás ügye a rendırségen, az ügyészségen, még nincs is a bíróságon, ügyvédek itt, ügyvédek ott, hinnéd, minden egyszerő, szerencsétlen fiatalasszony tán már a harmincadik kihallgatáson is túl van, ilyenkor a férje
kíséri a városba, félnek, bánják, hogy hallgattak a tanácsadókra, veszett volna oda a pénz, csak a nyugalmuk maradt volna, s mióta észrevették, hogy az ügyészségen is szorongnak, - barna a vádlott, azért -, még jobban cidriznek szegények, fiatalasszony este, egyedül, már nem is mer otthon aludni. Odaát attól szenvedtek, hogy kisebbségiek, itt meg attól, hogy…., nem is folytatom. Félek folytatni. Anna Flóra pedagógiája Nem kell a jó szándékot cselekedetre váltani feltétlenül, nem kell segíteni felindulásból, a szánalmat sem kell, hogy rögvest adakozás kövesse, semmi ne áradjon túl, se az adás, se a szeretet. Magamnak így fogalmaztam meg annak a pedagógiai magatartásnak a lényegét, amelyrıl nem is olyan rég olvastam, s amely egy Amerikából jött nevelési módszert ismertetett. Mintha azt vettem volna ki belıle, hogy nem kell rögtön buzogni, hanem meg kell találni a megfelelı embert, a segítségnyújtáshoz is a szakosított embert. Ha problémája van valakinek, s velem közli, mondjuk a tanítóval, az osztályfınkkel, nem biztos, hogy nekem kell dobnom a mentıkötelet, lehet hogy a pszichológusnak, a kisebbségi szakértınek, a családfelelısnek, a szexológusnak, a szociális gondozónak, a logopédusnak. Errıl jut eszembe hat éves dédunokám, aki Vilka mamájának fejtette ki épp a minapában pedagógiai nézetét, amikor is a mama – ı ment érte az óvodába – szokásos buzgalmában és szeretetözönében arra akarta rávenni a kicsi lányt, Anna Flórát, hogy gyakorolják az „r” hang helyes ejtése végett a „répa, retek, mogyorót”, mire a kicsi lány, Anna Flóra azt mondotta: „Mama, a lépa, letek mogyoló a logopédus dolga, mi csak menjünk játszani.”
Jefte leánya Módfelett szeszélyesen viselkedik az ószövetségi Isten, Izrael fiai Istene. Azt már tudomásul veszi az olvasó, hogy az Úr féltékeny és sértett, ha népe nem ıt imádja, sıt büntet is keményen, megalázza fiait, idegen hatalom igáját rakja rájuk; ám ha megtérnek hozzá, neki áldoznak, akkor jutalmaz, gyızelemre segíti ıket, más népek írmagját is kipusztíthatják. Ám amit most olvastam a Bírák könyvében, meghökkentett. Nık a Bibliában; régóta foglalkoztat a téma, de valahogy a Bírák Könyve kiesett a tudatomból, Támár esete például. Hát most bepótolom, Karácsony jön, gondoltam. Eljutottam a 13. részhez. Adva vagyon egy bíró, azaz egy vezér, akit Jeftének hívnak. Nos ez a Jefte, amolyan rossz lány szülötte – törvényes testvérei elzavarják, hogy ne szaporítsa az örökösök számát – gerilla vagy rablóvezér lesz, ám amikor Ammon fiai megtámadják Izraelt, az öregek felkeresik ezt a Jeftét, legyen a vezetıjük, kérlelik. S ı kötélnek áll. Mielıtt azonban elindulna csatázni, fogadást tın, hogyha az Úr mindenestıl kezébe adja ellenfeleit, ı
bizony neki áldozza egészen égıáldozatul azt, aki visszatértekor elıször jövend ki az ı, mármint Jefte házából. Jeftét megsegíti az Úr, legyızi és kiírtja Ammon fiait, gyızedelmesen tér otthonába, és ki az, aki elsıként lép ki a házából dobbal és tánccal köszöntve ıt, senki más, mint egyetlen szőztisztaságú leánya. S Jefte, miután lánya lánytársaival egyetemben elsiratja szüzességét, nem tölthette be nıi hivatását, bevégzi fogadását, feláldozza lányát az Istennek. Jákób még kicserélhette fiát, Izsákot áldozati bárányra. Jefte esetében Izrael Istene nem kegyeskedett helyettest elfogadni. Miért? A lány értéke nem azonos a fiúéval? A lány értéke csak a bárányéval azonos? S az Írás még csak arra sem érdemesíti a leány-áldozatot, hogy nevesítse. Jefte leánya. Vajon mit szól ehhez az Újszövetség Istene? Megjelent váratlanul Édesanyám száznyolcadik évét lépdelné – sohse totyogott – ha élne. Mondom ezt hangosan, le is írom, meg is lepıdöm, mivel nem tudom elképzelni, milyen volna a róla készült fotográfia. Ha azt kapnám feladatnak, rajzoljam le, fessem le, stilizálódna a kép, a fiatalasszony kikandikálna az idıs arc mögül, hatvan év körülinek láttatnám, fiatalos, élénk tekintető, határozott arcélő hölgynek. Nyomott hangulatban ébredek, utálom a szürke reggeleket, tompa a fejem, duzzadtak az izületeim, beszédelgek a fürdıszobába, vizet eresztek a csuklómra, tavacska képzıdik a markomban, abban fürösztöm meg az arcom, mint hajdan, amikor lavórban mosakodtunk, majd egy hirtelen mozdulattal ledobom a pizsama felsıt, s a fürdıkád fölé hajolva hideg vizet lötykölök a mellemre, nyakamra, karomra, közben sziszegek, prüszkölök, fujtatok, mindenféle hangot hallatok, amelybıl kihallatszik, hogy én most önmagam legyızésével, valamiféle egészséges, sportos cselekedetet viszek végbe, s abban a pillanatban hallom édesanyámat, derékig mosdik a hideg vízben, legyen tél vagy nyár, fiatalon és öregen, mosdik az idı végtelenjében. És dörzsölöm magam, hátamat és mellemet frottír törülközıvel, úgy fogva a kendı két végét, huzigálva le és fel, mint édesanyám tette a lenvászonnal. Mosolygok magamban, elégedetten, mint aki nagy dolgot vitt végbe. Éljen az édesanyám.
Barsi Ernı a Kuckóban Jól kigondolta ezt Nits Márta, hogy az év utolsó kuckós összejövetelére, az adventire Barsi Ernıt, a középkorúaknak Barsi Ernı bácsit, a legenda teremtı Nits Mártának a csodálatos Ernı bácsit kell meghívni, aki mint mondotta, nyolcvanöt éves, a néprajz nagy tudósa, kitőnı elıadó, s milyen jó muzsikus, elıadását hegedőjátékkal és vászonra vetített diaképekkel kíséri, s mindezen túlmenıen varázslatos személyiség.
Rögtön írjam le, Márta igazat szólt, s mivel tudta magáról, hogy rajongó alkat ugyan, de realista is, elkérte erre az alkalomra a Hagyományok Háza elıadói termét, mert – mondotta – leszünk annyian, hogy megtöltsük. S lın, ötvennél is többen győltünk össze. Barsi Ernı élvezetesen beszélt a Karácsony környéki népszokásokról, győjtı élményeirıl, mesélt, mint egy kései Mikszáth, mint egy idısebb Temesi Ferenc, aztán elıkapta a hegedőt, s játszotta a népdalokat, a neki kedveseket, tanította nekünk, mi meg énekeltünk, ahogy tudtunk. Év végi medicina, ez volt nekünk ez az ifjú aggastyán, példa, hogy ekként is meg lehet öregedni, nyolcvanöt évesen alkotni, dolgozni, s a latin bölcs intelmére figyelni: „csak derős órát veszek tudomásul.” Elıadás után ittunk egy kupicával a tiszakürti szilvapálinkámból, s egy elmosódott régi-régi képet hívtam elı az emléktárból, melybıl mintha Ernı képe villanna elı, együtt zsőriztünk népi gyermekjátékokat bemutató színjátszó csoportokat, valahol, valamikor Gyır környékén. Barsi Ernı gondolkodik, rendezi az élményeit, egyszer csak belenyúl az egyik bugyorba, s máris mondja, az esemény 1972-ben esett meg mivelünk. Velünk volt ezen az esten vígságszerzınk, Halmos Béla is, az ı muzsikájával köszöntöttük Barsi Ernıt, s az ı muzsikájával kívántunk egymásnak boldog karácsnyi ünnepeket. Szorongtam mint állat Szorongtam mint az állat, a természet változásától kiszolgáltatott állat, olyannak éreztem magam egy éjszakán, karácsony és új év között, amikor váratlanul megtáltosodott a szél, kavarta a havat, verte a fák ágait, vonított és üvöltött, úgy éreztem magam, mint vándor a romantikus regényben, amikor elvarázsolt erdıben, kísérteties fényvillódzás között, viharosan zengı természeti orgiában az utat keresi, s noha én ezen az éjszakán sem járt úton, sem elhanyagolt ösvényen nem jártam, sıt meleg szobában, ágyban, párnák közt feküdtem, s csucsukálni óhajtottam, álomba menekülni, de nem lehetett, bent is szorongtam, hangosan és gyorsan vert a szívem, mintha az ér tapadni készülne a homlokom tájékán, kínzóan fájt a fejem, hol fáztam, hol verítékeztem, régi képek villantak elı, viharban kidılt fák, házat eltorlaszoló hófúvás, s amikor elakadt a vicinális és mi az iskolában rekedtünk, majd a képzeletem rémített, nem éri-e baj úton lévı unokámat holnap vagy holnapután, s minket, ha haza kívánunk menni a fiaméktól, Misefáról; aztán felkeltem, s az ablakon át bámultam a félelmetes kinti világot, koncentráltam a belsı végtelenre, majd visszafeküdtem az ágyba, bekapcsoltam a kisrádiót, hogy azt hallgassam, ami messze van, s reménykedjem, hátha elalszom. Szorongtam, mint az állat, a kiszolgáltatott.
Betáncoltunk az új évbe Régen esett meg ehhez hasonló, betáncoltunk az új évbe. A társaság hangolt a mozgásra, a fiamék, Balogh Tamásék a kastély szállóvendégei, vagy a zene, amely az ifjúságot idézte, vagy KV, aki szokatlanul szelíden és mosolygósan ült a terített asztalnál, vagy a váratlan telefonhír, hogy kedvelt fiúunokánk eljegyezte magát egy ifjú hölggyel, akirıl jókat hallottunk, vagy az alkohol – minıségi italokat ittunk és nem szertelenül -, melyet a szilveszteri vacsorához fogyasztottunk, vagy mindez együttesen?, de tény, hogy táncra gerjesztı képek jelentek meg az agyamban, s mozdulatok a lábamban, s láttam táncos vigadalmakat, melyben magam irányítgatom KV-t, hogy akként hajladozzon, pörögjön, ahogy én óhajtom – ezt eddig csak tánc közben sikerült elérnem -, s máris felkértem illendıen, meglepetésemre húzódozott, hogy csizmába bújtatta a lábát, s szők szoknyába az alsó felét, de azért jött, s hamarosan kiderült, hogy ı is, én is elmondhattuk, hogy jó estét fogtunk ki, izületeink rugalmasak, tartásunk egyenes, ahogy kell a tánchoz, nem a fejünk visz bennünket, szóval elmondhattuk, jó formában vagyunk, így aztán mindent meg is tettem, ahogy hajdanán, illetve ahogy emlékszem, hogy hajdanán tettem, beléptem, behúztam a partnert, hajladoztattam, felsı testemmel meg a kezemmel mórikáztam, aztán forgattam, pörgettem jobbra és balra, majd a teret beszáguldó lovacskázásra inspiráltam, guggoló és nyújtózkodó kultikus mozgásra, ezenközben észre vettem hogy a társaság figyelme a bolondosan hajladozó párra irányul, ez ösztökélt, növelte a játékos hajlandóságot, soha nem táncolt figurákat szıttem a mozdulatsorba, s kezdtem elhinni, hogy ez már hovatovább produkció, s van is nézni mit rajtunk. Arra nem akartam gondolni, hogy az elismerı mosoly és a taps nem is az alkotásnak, hanem az életkornak szól; mit nem tud ez az idıs pár! Éjfélkor csengtek a poharak, a fiamékon és Tamásékon kívül a táncparketten szerzett ismerısök kívántak Boldog Új Esztendıt.
