200 éve született Liszt Ferenc

• Szomory Dezsô • 200 ÉVE SZÜLETETT LISZT FERENC

200 éve született Liszt Ferenc Szomory Dezsô Liszt Ferencrôl

Liszt Ferenc Liszt Ferenc, ha szabad bevallanom, legfinomabb emlékeim közül való – titán zongorász, aki benne van az életemben, mint egy fénylô torony a tengeri éjszakában. Benne van az életemben, ennek nincs nagyobbszerû jelentôsége, sôt legjobb volna lemondani a hideg ítélkezés javára s nem az egyéni érzés kis szögletébôl látni és figyelni az embereket és a dolgokat. Holott az igazi csengés e nagy zenésszel szemben csak az lehet, amit a szív érez és fog fel az ô briliáns s mégis fájdalmas életébôl, amelyben minden realitás, s az ô kifürkészhetetlen zsenialitásából, mely úgyszólván egy múzeumi ereklyének maradt. És még egyszer, csakis a magánérzés döntô és kedves, Lisztre emlékezvén, s ami ezen túl van, vajon lehetne-e más, mint egy csomó üres szó, tumultuózus tévedés s tanári tájékozatlanság, öröm nélkül, lendület nélkül, ahogy a szomorú tudósok szoktak. A rideg és ostoba ítélkezôk frazeológiájában van, igaz, egy konklúzió: az tudniillik, hogy Liszt Ferenc, mint minden vándormûvész különben, romantikus egyéniség volt s továbbá, hogy az élete – az ô élete! – hasonlatos amaz olcsó és könnyû tárcaregényekhez, melyekben a szerzô jóvoltából a hôsnek minden sikerül. Ki vitatná ezt s micsoda ember volna az, aki ilyenben vitatkozna? De minthogy a lényeg mégis az, hogy az életem benne van az ô nagyszerû emlékében, csak ehhez térhetek vissza, bár ez is csak, elismerem, zavaros ügy, s nem is jelent többet egy Heineféle idézetnél, mely mindig jelent valamit. Nyilván ismerni méltóztatik azt a régi történetet, mikor Heine Henrik a hajdani szélmalmot látta meg s így kiáltott fel szegény: „A malom összeomlott s nem maradt meg belôle, csak a szél!” Oh, a szél, éppen ez az, tessék belátni, ami fontos a nagy romok körül, az illatos szél, ami átfújja a márvány törmeléket s a vad növésû repkényeket rajta lágyan megremegteti...

Mikor hajdan Londonban egy obskurus boarding-house asztalának a legvégében ültem egymagamban, gyakran hallottam a többi boardosok részérôl titokzatos jelzések között, melyek felém irányultak, ez ájtatosan elbámuló s langyosan irigy szavakat: „Do you see this pale fellow there, he is certainly a son of Liszt.” Ez idô tájt csakugyan külsô látszatok bizonyos atyafiságba hozhattak Liszt Ferenccel, és abban nekem is volt valamelyes presztízsem, hogy dús hajam a nyomorban sörény formájúvá nôtt. Továbbá az eklatáns emberekhez és az ô mûvészetükhöz való ragaszkodás talán némi fizikai reflex-szel is feldíszíti az embert, mert az igazság az, hogy Liszt Ferencbôl, míg úgynevezett tanítványa voltam, amint Rafaelnek voltak festék-pepecselôi, intuitíve többet értettem meg, mint egy csomó zenetudós együttvéve, akik mind békés és rendes családi életet élnek. Az egész titok s meglátás mindössze annyi volt, hogy én mindig leszámítottam e kivételes jelenség értékébôl a roman feuilleton dicsôségeket, a lábainál heverô eksztatikus grófnôket és a holtukig siránkozó Sayn-Wittgenstein hercegnôket, sôt azt a megdöbbentôen heroikus feljajdulást is kihagytam a kritikámból: „Les morts ne m’interessent pas”, mellyel Liszt a Wagner Richárd halálát kísérte, s mellyel azóta ingatag jóakarói karakterizálni próbálták ôt. Senki, még Hanslick sem, még Bülow sem és senki a kísérôi közül Liszt Ferenc lelkéhez anynyira nem férkôzött közel, mint jómagam bizony, egy véletlen pillanatban igaz, mikor úgy láttam egy régi épület mûvész szobájában, hogy egy fekete papi talárt viselô, ôsz hajú óriás, Haynald bíboros kezéhez hajolt és ájtatosan megcsókolta e kezet. Liszt Ferenc mint ember, úgynevezett „homme du monde” volt a szónak legteljesebb és legeszményibb értelmében. Merô józanság jellemzi ôt és csak a valóság, az izzó valóság érdekelte. Mûveinek plaszticitása, sôt maga az ô fulmináns elôadómûvészete is e reális tulajdonságokból

• 4 •


eredt, s a szédület és mámor érzését nyilván azért keltette hallgatóiban, mert mûvészetének rejtélye a realitás volt. Rubinstein egy nehézkes cyclop, Chopin egy remegô fantom mellette, aki a Pantheonban zongorázik George Sandra meredô szemekkel. Liszt a sas, a térben imponáló, megdöbbentô, elragadó isteni sas, a távlatban fönséges és rendkívüli, viszont a közvetlenebb szemlélôdés alatt már durvább hatású, sôt bántó is a részletekben. Amit alkotott, mind nagy, zengô, tumultuózus és reális. A transzkripciói, különösen azok, melyekhez a Wagner mûvei szolgáltak, fergetegszerû erôvel hozzák közelebb hozzánk, ami mûvészileg inkább sejtetô és tünedezô, s az egész wagneri homályt olykor valami csodálatos realitással világítják át. A zene Goethéje ez a nagy mûvész. Mindig tudta, hova megy – homme du monde –, még akkor is, mikor Rómába ment, mindig tudta, mit akar, s az összes titkok megfejtését csakis a valóságban kereste. Nem mélyedt el, de kicsattant. Nem belül keresett, de mindent a napfényre hányt ki s heves, reális egyénisége oly rendkívüli erôvel hatott, hogy nem egyszer úgy tûnt egynémely hangversenyén a legjobb percekben, hogy felkapja a zongorát és a közönség közé hajítja. Mindent kitalált, mert soha semmiben nem szenvedett. Mivel nem volt magyar, nem szenvedett. Mert hiszen magyar rapszódiáit ô sem nevezte ábrándoknak, s sohasem ábrándozó, s némi gyászos humor van abban a hazai tendenciában, mely e rendkívüli embert bizonyos faji tulajdonságok díszében hajtaná leráncigálni a mi nyomoraink közepébe. Liszt épp annyira magyar, mint amennyire Lord Byron volna az, ha Lady Byron véletlenül Tátrafüreden szüli költô gyermekét. A legszorgosabb kutatás sem fedezhet fel e nagyszerû vándorban úgynevezett „fajmagyar” tulajdonságot. Semmiféle érzés- és érdekbeli közössége nem volt velünk, de sôt sehol még nyoma sincs benne annak az ösztönszerû faji tulajdonságnak, mely az eltitkolt vagy leplezett eredetet is át tudja törni olykor, az önfeledt vagy intimusabb pillanatokban. Politikai érzéke sohasem lévén, hála istennek, másrészrôl kulturális köteléke sem lehetvén velünk sajnos, a véletlen születésnél egyéb aligha fûzte hozzánk. Mindabból, ami a mi világunk költészete, fájdalma és öröme, semmit föl nem foghatott, s mûvészi nagysága éppen onnan ered, hogy a mi nagy és kis nyomorunktól teljesen füg-

getlenül a szabad sas lehetett. Belôlünk, a mi hazai muzsikánkból egyetlenegy hang sem törpíti le, s Liszt az az ember, aki ideálisan szabad volt, és mert is szabad lenni! Mindezt nyilván másik is tudják, mások is kitalálták, de én már rég sejtettem ezt, mielôtt az idô ledöntötte a malmot s csak a szél maradt meg kissé megnôve s felduzzadva azóta. Már rég, még hajdan, amikor hosszú esztendôk kóborlása bennem is elmetszette a honi fonalakat s egy messzi távlatból nézve a három hegy s a négy folyó hazáját, minden merô kimérának tûnt. Ez akkor volt, amikor Londonban zenéltem, s az élettôl fáradt boardosok felém pislantottak az asztalnál este: „He is certainly a son of Liszt.” Nyugat, 1911. 20. szám

Liszt Ferenc és a mûvész verseny Liszt Ferencrôl már nagyon sokat írtam maradandó könyveimben, újságokban s folyóiratokban és a Színházi Élet-ben is. Most próbálok valami újat írni ama Künstlerkrieg auf Wartburg alkalmából, ami most folyik a Zeneakadémián. Lisztnek volt két gyönyörû leánya: Cosima Wagner és Ollivier Emilné, egy francia miniszter felesége III. Napóleon korában. Ez még nem új. De volt egy fia is. Az én vagyok. Legalább is az angolok gondolták ezt rólam. (Az egész zenetörténelemben én vagyok a legelsô, aki ezt megállapítom.) Tudniillik az angolok, amilyen kitûnô ügyes emberek a gyakorlati életben, éppolyan gyermekdedek és tájékozatlanok mûvészi dolgokban. Természetesen nem azokról az angolokról beszélek itt, akik a Covent-Garden-ben vagy a Queen’s Hallban láthatók s ismerik Debussyt, Ravelt és Bartókot nem csak zenéikben, de életviszonylataikban is. Én azokról a kispolgári bús angolokról beszélek, akik között a Bloomsbury Square-en éltem, egy kis penzióban. Ezt a kis penziót egy magyar ember vezette. Ez a magyar ember színházi ügynök volt. Képzelhetô, hogy ez milyen finom kis penzió lehetett, ezzel a színházi ügynökkel. Milyen finom kis hely napi 5 shilling teljes ellátással! Akik magyarok fordultak meg itten, mint például néhai Gyenes László s ez az örökifjú Mihályfi Károly, a Nemzeti Színház büszkesége, Huszár Vilmos a ta-

• 5 •


nár és Erényi Nándor kitûnô barátom, magasan felülállottak minden vonatkozásban e kis penzió nívóján, csak éppen anyagiakban voltak szerény ellátású emberek. Viszont azok az angolok, akik itt megvonultak napi 5 shillingért, álláskeresô guvernántok, férjetkeresô vénleányok, aggszûzek és boszorkányok és munkanélküli hajóskapitányok, egyszinten mozogtak szellem és mûveltség tekintetében, a kis penzió alantasságával. A zongora is a dining-room sarkában, ama világát múlt pianinó, amelyet csak Londonban lehet látni, tárgyi züllöttségével s tüdôvészével valami gyászos egyenrangúságban állott a benszülött környezettel s mint egy vad törzsnek rikító hangszere, úgy szólott azon a tíz-tizenöt hangon, amit még kiadott magából azzal a tíz-tizenöt billentyûvel, ami még épségben volt rajta. Mégis, e nyomorban, vigasztalásképpen, aggszûzeknek és kapitányoknak búfelejtésére, odaültem vacsora után e billentyûk elébe s úgy játsztam rajtuk fájdalmas szívemmel s közismert technikámmal, mint sárga lófogakon, önkívületben! Remek! – kiáltották ezek a szegény, kisigényû emberek. Nagy, hosszú hajam is volt, ami lobogott. S ami a zenénél is jobban hatott, ahogy ez lobogott. He is sure a son of Liszt! – mondta valaki olyan határozottsággal, olyan származástudori, családfaismereti genealog megállapítással, hogy itt nem lehetett vitatkozni többé. Már magam is belementem. A son of Liszt! – mondtam magamban, a szobámba térve. S az ágyra dôlve, micsoda ágyra! úgy sírtam sokáig. Ezek is mind Liszt fiai, ezek a szinte gyermekifjak, akik itt elvonulnak ezen a pest-wartburgi mûvészversenyen! Ezek a virtuóz fiatalok, akiket olyan mesterek formáltak a tulajdon lelkük izzásával, mint egy Dohnányi, egy Keéri-Szántó, egy Stefániai és a többiek! Micsoda kép ez, micsoda regény ez, ezzel a szcenériával, egy-egy fiatal élet, sors és végzet izgalmas fejezetével, fordulatával, zengésével. A háttérben, az orgona nagy sípjai a félhomályban, mint az eisbergek meredeznek s letûznek holdvilágos fénylésükkel négy zongorára a dobogón, a dobogón mint egy óceánon! Egy Blüthner, egy Steinway, egy Bechstein, egy Bösendorfer, – csakugyan mint hajók egy tengeren, a nyitott fedelük fekete vitorlájával. S akkor jön egy árny, egy sápadt fiatal, egy hajós, alig hallatszik, úgy jön, olyan csöndben s szerényen s beül az egyik bárkába a vitorla alá s

már indul is, már elhajózik micsoda hullámokba s végtelenségekbe, az atlanti tengernél is mélyebb h-moll óceánba! S jön egy másik, egy harmadik, egy negyedik s ez mind indul és megy s mind kitárja ide elénk a tengerek szellôs horizontját aranyfelhôk magaslatáig, ahol határtalan messzeségekbôl úgy szólnak vissza, már annyiszor, már huszadszor, már számtalanszor a kavargó hanghullámok, hogy már a szolgák éneklik ezt a h-moll-t, a szolgák, akik beeresztik az embert a terembe! Csak a jury nem mozdul s figyel, az elsô sorokban, mint egy parton s várja a távolból, szakértelemmel, igazi velencei tízek tanácsa, a bárkák megérkeztét. Az egy Keéri-Szántón kívül, aki derûs, aki örül, aki odavan a boldogságtól! Milyen furcsa dolog! Amint manapság, a kurta szoknya s dekoltázs korában, már tízéves fiatalok megismerhetnek és értékelhetnek olyan nôi alkatrészeket, melyek megismeréséhez mi öregebbek talán csak húszéves korunkban jutottunk, azonképpen úgy is zongoráznak már tizenhat-tizennyolc évesek, mint ahogy Deák Ferenc korában csak öregek tudtak… Boldog fiatalság! Ezek mind mûvészek. Ezek mind Liszt fiai. Színházi Élet, 1933. 22. sz. máj. 21.

A grófnô, két nagy ember között Tudori értekezés Ez csak egy tudori értekezés ez a kedves kis könyv, amit most Párizsból kaptam ajándékba születésnapomra, de épp kapóra jött ebben a percben, mikor itthon a Liszt-ünnepek véget értek. A magam számára ezzel a kis könyvvel még tovább tart az ünnep… A címe ennek a doktori tézisnek: Balzac és a szláv világ. A „szláv világ” – egy nô. Ezért helyesebb címe volna: Balzac és az orosz grófnô. Még ennél is helyesebb címe volna: Balzac, az orosz grófnô és Liszt Ferenc. Valóban ez volna a leghelyesebb címe. Mert igazában ez a kis tanulmány, eddig ismeretlen feljegyzések és naplójegyzetek alapján, azzal a romantikus viszonnyal foglalkozik, amelyben Balzac, Hanska grófnô és Liszt Ferenc voltak egymással.

• 6 •


Ebben a háromszögben, meg kell vallani, Balzacé a legszomorúbb szerep. Ô lévén hármuk között a legkiválóbb ember, nem is meglepô, hogy az övé a legszomorúbb szerep. Majdnem húsz évig szerette a grófnôt, meglehetôs távolról, ami annál kínosabb lehetett számára, mert a maga vaskos szenvedélyességével egészen közelrôl kívánta szeretni! Húsz évi imádat után, végre egy nap elnyerte a nôt, – egy pár hónapra! Mert az ilyen hosszú epedés, az olyan vaskos szenvedélyességgel párosulva, amilyen a Balzac szenvedélye volt, rendszerint végzetes hatású. Balzac belehalt férji boldogságába! Biztosan sokat szenvedett ettôl a szerelemtôl, amíg meghalt. Nagy emberismerete mellett, nem volt egészen tisztában a grófnôvel. Annyi grófnôrôl írt, de ezzel nem volt tisztában. Nehéz is volt tisztában lenni vele. Ez a Hanska grófnô borús lelkületû, vallási ködökkel telített hölgy volt, amellett könnyen befolyásolható, ingadozó természet. Voltaképpen nem is tudta, hogy mit akar, noha sokat imádkozott. Voltaképpen azt sem tudta egészen biztosan, ha szereti-e a nagy írót vagy sem? Szláv lelkével, mint egy zárt kehellyel állott a világ s a dolgok elôtt. A szomorú az, hogy amennyire szeretni tudott, inkább Liszt Ferencet szerette volna, mint Balzacot! Csak éppen, hogy Liszt Ferenccel ez olyan reménytelen dolog volt! Tudniillik Liszt mindent akart egy nôtôl, amit egy nôtôl csak akarni lehet, viszont ô nem adott semmit egy nônek. Legalább is nem lelki és erkölcsi értelemben. Például nem volt, legizzóbb perceiben sem, házasságígérô. Számtalan nôvel volt dolga, köztük nôkkel, akiket szívbôl szeretett is, akiktôl gyermekei is voltak, de egyiket sem vezette oltárhoz. Nagyszerû ember! Igazi szabad, nagy mûvészember! Semmi nem kötelezte a saját gyönyörén kívül. Romantikus természete, minden polgáriasságtól mentesen, csak úgy látta szépnek a nôt, törvényen és szabályokon kívül. Hanska grófnôt se vette volna el soha. Nyilván innen van, hogy heves udvarlása ellenére, a grófnô, annyi sok grófnôvel ellentétben, nem adta oda magát. Liszt különös elôszeretettel viseltetett grófnôk s általában arisztokrata hölgyek iránt. Legmagasabb zenei mûvészete a legmagasabb szférákba szárnyalt szívügyeiben is. Fejedelmi lénye szerette a hierarchiákat. Itt sajnos, ebben a kivételes esetben, nem volt szerencséje. Nem is az erkölcs s a vallásosság adott erôt Hanska

grófnônek, hogy ellenálljon egy olyan mûvésznek, akinek lábaihoz grófnôk és hercegnôk szinte végzetszerûen lerogytak. Nem is az a körülmény tartotta vissza az úgynevezett ballépéstôl, hogy a Balzac menyasszonya lévén, nem illik más férfiúval szorosabban barátkoznia. Ami nemes szívének erôt adott, egyszerûen az a kispolgári vágya volt, hogy férjhez akart menni! Már pedig azt tudta, hogy Liszt nem veszi el. Hogy Liszt a világ minden kincséért nem nôsül. Nem olyan ember. Világszemlélet és életfelfogás tekintetében, ez a grófnô s ez a mûvész két ellentétes pólus volt. No de hogyan találkozott ez a két ellentétes pólus? Hogyan került Liszt Hanska grófnôhöz? Hogyan juthatott ez az egyaránt nagy mûvész és veszélyes hódító ilyen közel egy menyasszonyhoz, aki amellett még grófnô is volt, – dupla veszély! mert dupla kísértés! Egyenesen elképesztô. Hogy maga Balzac küldte el hozzá egy ajánlólevéllel! A legmelegebb ajánlósorokkal, mikor Liszt Párizsból Szent-Pétervárra utazott hangversenyezni. Annyira bízott a nôben, a menyasszonyában, a grófnôben, ez a nagy emberismerô! Liszttel jó barátságban is állott. Tudniillik Lisztnek volt pénze, Balzacnak nem volt. Lisztnek volt hitele, Balzacnak nem. Úgynevezett szívességi váltókat írt alá Balzacnak, fejedelmi készséggel, – a váltókon Hanska grófnô is rajta volt! Szóval ez az egész társaság így össze volt boronálva, – váltókon! Ehhez az ajánlólevélhez azonban, készített Balzac egy másik, úgynevezett „kísérôlevelet”, mely egyenesen a grófnônek ment. Ebben ezt írja: „Olyan hálás vagyok Lisztnek a váltó aláírásáért, hogy Langeais hercegnô címû novellámat neki ajánlottam. Azonban magunk között, meg kell mondanom: ez a Magyar kicsit komédiás, talán jóhiszemû komédiás, én legalább azt hiszem, hogy jóhiszemû. Fönséges elôadómûvész, csak Paganini hasonlítható hozzá, – de az alkotás zsenije nem adatott meg neki. Hogy csakugyan az legyen, amit mûvelnek vele, az kellene, hogy egyszerre Rossini és Liszt legyen. Csak akkor fogja igazán megítélhetni, ha Chopint is hallani fogja játszani. A Magyar egy ördög, – a Lengyel egy angyal.” Egy másik levelében ezt írja a grófnônek: „Nagyon óvatos legyen, ha Lisztnek ír, mert nem tudja, milyen rossz híre lett. Szégyellem az ajánlásomat.” Megint egy másik levelében, 1843. december 14ikén: „Ha Lisztnek felel, nagyon tartózkodón és hidegen írjon, hogy elmenjen a kedve a levélírástól.”

• 7 •


Ugyanakkor Hanska grófnô „szívszorongva” várja Liszt Ferencet. Szívszorongva, a vôlegénye sûrû levelei és intelmei után! Igazi nô! Igazi szláv nô! Igazi orosz grófnô! Amellett milyen kitûnô írónô! „Jönni fog ez a kivételes ember, – írja a hölgy, eddig ismeretlen naplójegyzeteiben, – ez az élô dicsôség, ez a tüneményes lény! Egészen oda voltam, mikor végre, az inasom jelenti: Monsieur Liszt! De milyen bántó ez a Monsieur egy ilyen név elôtt, amelynek varázsa és tündöklése nem bírja el ezt a meghatározást.” Milyen igaza van a grófnônek! De mit mondott volna, ha véletlenül, magyar nô létére, ezt a bejelentést hallja az inas ajkairól: Liszt úr! Ez még borzasztóbb lett volna. „Tényleg szörnyû az, – folytatja a grófnô, – ahogy ebben a szomorú életben, a durva valóság megütközik a törékeny költészettel. Ahogy a szépség s az eszmény legtündéribb képeit, a közönséges és pozitív dolgok felborítják majdnem minden percében életünknek…” Aztán Liszt portréját rajzolja meg: „Középtermetû, sovány, sápadt, – inkább dúltarcú, mint sápadt. Korrekt vonások, sárgás teint, a homlok sem túl magas, a szemek is inkább fénytelenek, – amíg hirtelen kigyulladnak a szellem tüzén s szikráznak mint a gyémánt.” De ami a grófnôt elragadja, – mi ragad el egy grófnôt? – az a mûvész szájformája, az a gyönyörû rajz és kontur, ami megalkotja ezt a szájat! „Van ebben a szájban, – írja, – valami olyan gyöngéd, olyan édes, olyan szeráfikus vonás, hogy amikor mosolyra nyílik, az ember az egeket érzi… A két szeme s fôleg a homloka ennek a nagy mûvésznek: a bukott angyal szeme s homloka, a gonosz ösztönök, kéjek és vétkek alacsony világa. De az arc alsórésze s fôképpen kimondhatatlan mosolya, az már az angyal, a tündöklô angyal s minden ami szép és nemes dolog van ezen a világon! Az ember érzi, micsoda bensô küzdelmei lehettek, amíg végül, majdnem minden esetben, sajnos a gonosz gyôzte le a jót.” Mirôl beszélgettek? Természetesen legelôször is Balzacról. – Azt akarták, hogy összevesszünk, – mondta Liszt. – Sokan jöttek hozzám azzal a híreszteléssel, hogy a Beatrix címû regényben, nem éppen hízelgôleg vagyok megrajzolva, mint Conti zeneszerzô. Csakhogy én ebben a Contiban, nem ismertem magamra. Nem fogadtam el a portrét, – tette hozzá, a szerelmeitôl s dicsôségétôl ittas ember fölényével. Késôbb, Hanska grófnô, finoman megrójja Madame d’Agoult miatt, akit a mûvész otthagyott. Liszt így felel: „Legyen nyugodt. A jövôben okosabb leszek. A legközelebb, ha megszöktetek

egy nôt a férjét is viszem.” Amivel azt akarta mondani, (már egy készülô esetrôl lévén szó,) hogy a férj épp olyan bolondja, mint a feleség. A veszélyes az, – írja Hanska grófnô, – hogy minden vétkes dolgot úgy tud mondani, hogy az ember megbocsátja neki. Olykor ijesztôen erkölcstelen kiszólásain inkább mosolyog az ember, semmint elítéli ôket. Az ember úgy érzi, neki szabad, neki mindent szabad. Hogy ez csak egy gyermek, egy nagy gyermek a maga életével. Hogy ez egy babérfaág, amit sodor a szél…” Liszt minden próbált. Azt is mondta: Magának azt mondják, úgy-e, hogy én egy bohém vagyok! No úgy-e ezt mondják! Nekem nem mondanak semmit. Én a maga lelki oktatója akarok lenni. Liszt nem így értette ezt. Nagyon jól tudta, hogy annál nincs reménytelenebb dolog, mint mikor egy nô, mégha grófnô is, azt mondja az embernek, hogy a lelki oktatója akar lenni. Nem hiszem, hogy megbánta volna váltózsirálási szívességeit, mint Balzac a maga ajánlását, mert ennél nagyobb szabású ember volt. Csak éppen hamarább utazott el, semmint gondolta volna. Pesti Napló 1934. június 3.

Kis jegyzet Liszt Ferencrôl Gay de Pourtalés, aki Paderewski szomszédja a Leman-tó partján és Harsányi Zsolt kitûnô írótársunk, aki itt él köztünk Budapesten, egyformán gyönyörû dolgokat írtak Liszt Ferencrôl. Ezek, mindkét részrôl nagyon értékes és maradandó embertörténeti s mûvészlélektani munkák. De nincs író és mûvész az igazi nagy híresek között, aki ha kisebb mértékben is, jóval kevesebb alapossággal, tájékozottsággal s hozzáértéssel, merném mondani kevesebb illetékességgel ne foglalkozott volna Liszt emberi és mûvészi tüneményességével. Van itten, a Liszt esetében, a dolgok mélyén ellentmondásokban s komplikációkban valami olyan szibillaszerû titokzatosság és rejtély, erkölcsi és lelkiismereti kérdésekben olyan konfúzió s megfejthetetlen lélekkép, hogy ezek egyformán izgattak egy Balzacot, egy Heinét, sôt egy Schlesinger nevû urat is, aki Párizsban a múlt század negyvenes éveiben sûrûn támadta nagy mûvészünket a Gazette Musikale-ban… Maga Heine, aki nagyon helyesen, megrótta Schlesingert kis perfid írásaiért, keserûen citálja, magyarázat-

• 8 •


képpen Lord Byron szavait: „A tehetségnek talán még meg tudnak bocsátani az emberek, de a zsenivel szemben könyörtelenek.” A magam részérôl, ez csak olyan pillanatnyi írás Liszt Ferencrôl, távoli emlékeimbôl s távoli olvasmányaim emlékeibôl táplálkozó, amolyan turistaírás, amilyet az ember, hevenyészve, lefirkál egy szál papírra, mikor kirándulásában felér egy alpesi hegycsúcsra, a felkelô nap bíbormáglyái alá, hómezôk fölött. Nincs is semmi igényem vele s nem is lehet, fáradtan késô éjjel, egy órai munka gyors röptében még csak hozzá is érni Liszt zsenijéhez, ami túl van minden definíción. S éppen ehhez kellene egy egész kötet s egy egész esztendô munkája, hogy meg lehessen magyarázni mért van túl, és hogyan van túl minden definíción. S még akkor sem egészen bizonyos, hogy az ember meg tudná magyarázni. Liszt egymaga, több mint amit alkotott s több annál is amit élt, ha lehet ezt mondani. Talán innen van múlhatatlan varázsa, az idôk éjjelébôl visszasugárzó fénye s tündöklése, ami mindent felülmúl, mindenkit felülmúl s ami egyéni s személyi lénye tekintetében még egy Beethoven s egy Chopin csillagzatát is elhomályosítja egy tündéri égboltozaton. Beethoven és Chopin zenéje nem akar más lenni, mint zene. Maguk az alkotók, akik írták ezt a zenét, beleolvadnak s megsemmisülnek ebben a zenében, boldogságos euphoniájukban. Liszt sem akar más lenni, mint zene s mégis több. Liszt is beleolvad s megsemmisül a Missa choralisban s mégis valahogy fölötte ragyog s lángol el. Emberfölötti ez. Tudniillik a Liszt lelkébôl, megszaggatva és kilengve, még mindig marad valami kifejezetlen, egy magányos hang, egy utolsó hang hangtömegek s ujjongások fölött, egy izzó atóm, ami tovább énekel! Az ember nem meri mondani, olyan nyugtalanító ez. Nem is lehet tudni, ha vajon emberi búvárkodás és elemzés illetékes-e az ilyen matériában? Ez mind végül csak üres szó, homályos kép, mint amilyet például Heine rajzol Lisztrôl: eine melodische Agonie der Erscheinungswelt, – ez vajon mit jelent? Oh Istenem, nem akarok kérkedni, már olyan régen is volt, hogy talán igaz sem volt, mikor legindulatosabb ifjúkoromban úgy megcsapott a Liszt zsenije, mintha egy sas verte volna az arcomhoz a szárnyait. Nem is akkor volt ez, mikor, mint gyermekifjú elôször láttam a Zeneakadémián valóságos belsô titkos tanítványai között abban az értelemben, hogy ezek, – kivétel nélkül külföldi fiatal emberek és hölgyek s vagyonos

szülôk gyermekei, – állandóan Liszt mellett voltak s vele utaztak, ellentétben azokkal a címzetes tanítványokkal, akik csak itt Pesten kerültek elébe s akiket igazában soha meg se látott. Egyszer már írtam ezekrôl a boldog külföldi urakról s hölgyekrôl, fizikai külsejük feltûnô bizarrériájával, mûvész voltuk jelvényeinek azzal a pazarságával, amiben valami jóindulatú természet segítette ôket s amivel kiváltak a közönséges halandók közül. Például hajzat dolgában, olyan buján virultak, hogy mindegyik egy-egy szénaboglyát hordott a fején. Még külön ezt a szénaboglyát úgy fel tudták borzolni s kuszálni fejükön, annyi gonddal, munkával, hullámzással s szimbolisztikával, hogy abban az arányban tûntek nagy zongoristáknak, amennyi haj volt a homlokuk fölött. Egy Albert Stradal nevû svájci fiatalember például olyan frizurát sütött magának tizenöt centiméter magasságban a fején, hogy minden egyes hajszála, ezermillió hajszála egy-egy kis bodorra görbülve be a szárában, mint ezermillió kótafej hajtott ki a fejébôl, egy szôr-ôserdô egységében. Az összes Liszt-etüdök s szonáták, még mielôtt játszotta volna ôket, mind a fejébôl nyüzsögtek ki hangtalan kótatömegeikkel s rezgôn várták hangbeli megvalósulásukat abban a közvetlen kapcsolatban, amellyel a mûvész két kezével állottak. Felejthetetlen fej. Mennyi gond és munka lehetett ebben a fazónban! S hogy kellett ezt óvni, esténként, lefekvéskor, hogy másnapra is megmaradjon. Nyilván egy külön tokba került, mint egy királynak a koronája, aki ezt leveszi este, mikor ágyba dôl a királyné mellé. De hát nem is ez, amirôl szólani akartam… A Liszt zsenije. Nem is akkor remegtet meg, mikor a Zeneakadémián egy este, leült a zongorához s nem is tudom ha játszott, ha lehet azt mondani, hogy játszott… Két oroszlánkarom vájta be magát egy elefántba, az elefántcsontbillentyûkön át, – ha ugyan ez az ostoba hasonlat ki tud fejezni valamit. De késôbb, mint kezdô újságíró a parlamenti tudósítás szakmájában, benn voltam az ülésteremben, mikor Liszt meghalt, azon a napon! Errôl még fogok írni egy regényt, egy külön regényt, majd ha szabad lesz. Mikor Liszt meghalt. Mikor valaki felállt a teremben s azt mondta: haza kell hozni a nagy halottat. Mikor maga a miniszterelnök azt mondta: nem! Liszt… Akkor értettem meg, noha nagyon fiatal voltam, micsoda zseni kellett hogy legyen.

• 9 •

Pesti Napló 1937. október 31.

200 éve született Liszt Ferenc

Recommend Documents