20. Galgóczi Katalin Pozitív emóciók pozitív hatásai A pozitív affektusok, hétköznapi örömök emberi erőforrások, amelyeknek adaptivitása több téren kimutatható. Javítják a társas funkciókon túl a kognitív folyamatokat, a megküzdést, fokozzák a kitartást és csökkentik a veszélyes kockázatvállalást is. A hétköznapi „ boldog érzések” nem beszűkítik a figyelmi kapacitást és felületessé teszik a gondolkodást, mint azt a korábbi kutatások sejtették, hanem rugalmasabbá teszik a gondolkodást és hatékonyabbá a problémamegoldást. (pl. Estrada, Isen és Young id. Isen 2002.) Pozitív hatás a szociális kapcsolatokra Talán könnyebben érthető és kézenfekvőbb a pozitív affektusok hatása a szociális kapcsolatokra, hiszen kellemes érzésekkel talán jobb önértékeléssel, nyájasabbak vagyunk partnereinkkel és jobban törekszünk az interakciós partner elégedettségére is. A köznapi tapasztalatokat megerősítve az ezzel kapcsolatos vizsgálatok is azt mutatják, hogy pozitív affektus hatására fokozottan segítőkészekké és nagylelkűekké (pl. Isen és Levin1972. id. Isen 2002.), szociábilisakká és barátságosabbá (pl. Veitch és Griffitt 1976. id. Isen 2002.) ill. felelősségtudóvá (Berkowitz 1972. id. Isen 2002.) válunk. Az újabb kutatások ezen túl arra mutatnak rá, hogy magára a gondolkodási folyamatra is jótékony hatással vannak a pozitív affektusok. Fokozzák a személy kreativitását a folyamatban és eredményesebbé teszik a tárgyalást. (pl. Estrada, Isen, és Young 1994. id. Isen 2002.) Ezt a hatást nem csak a jóindulat növekedésével érik el, hanem a pozitív affektusok közvetlenül nyitottabbá, rugalmasabbá teszik a gondolkodást. ( pl. Estrada és mtsai. 1997. id. Isen 2002.) Így tehát a tárgyaló felek hajlandósága és képessége a szempontváltásra nő és könnyebben mérlegelik a helyzetet a másik fél szempontjából is. Ugyanebből az okból lesz eredményesebb a konfliktusok megoldása is. A más emberekkel kapcsolatos attitűd a csoportreprezentáció megváltozásában is megnyilvánult. (Dovidio és mtsai,1995. id Isen 2002.)
A pozitív affektussal „ ellátott”
kísérleti személyek hajlamosabbak voltak más csoportokat a saját csoportjukkal összevontan kezelni. Így nőtt az elfogadás a „külső”, csoporton kívüli személyekkel szemben és kevesebb volt a torzítás. Ez az eredmény fontos lehet az előítéletek témakörében és elvezet a kirekesztő gondolkodás és a rasszizmus kérdéséhez is. A társadalmi csoportok kirekesztését mindig megelőzi a társadalom egészére kiterjedő distressz. A fokozott terhek, csökkenő lehetőségek feszültségeket, frusztrációt gerjesztenek és ez bűnbakképzéshez vezethet. A bűnbak lesz a kirekesztett csoport, és ez a kirekesztés az előzetes elégedetlenség, rossz érzések nélkül nem lenne lehetséges. A pozitív affektusok ezzel szemben, a társas érintkezésben, mint láttuk, fokozzák a segítőkészséget és a nagylelkűséget. Barátságosabbá és szociálisan érzékennyé teszik az embereket. Pozitív hatás a kockázatvállalásra A pozitív affektusok és a figyelmi folyamatok összefüggését illetően életmentő jelentőségére utal a szerző által idézett vizsgálat (Isen 2002), amely szerint a pozitív affektusok hatására nagyobb figyelmet fordítanak a veszély kockázatára a kísérleti személyek. Ez az eredmény zavarba ejtő, ha arra gondolunk, hogy különösen fiatalok esetén inkább azt feltételezzük, hogy a felhangoltság, jó hangulat a kockázatkeresésnek, a könnyelműségnek kedvez. Ez a vizsgálat azonban megnyugtathat a felől, hogy a kiegyensúlyozott, érzelmileg „jól ellátott” serdülő nem megy bele felelőtlen, kockázatos helyzetekbe, míg az elkeseredettebb szomorúbb társa inkább meggondolatlanabb. Folytatva ezt a gondolatot az érzelmileg nem támogatott, emocionális viharok közt élő serdülő veszélyeztetett a kockázatvállalásra is. A kockázatvállalás további elemzésénél kiderült, hogy a hipotetikus vagy alacsony kockázatú helyzetekben a pozitív affektus növelte a kockázati kedvet, míg a magaskockázatú, vagy tényleges helyzetben csökkentette azt. (Isen és Geva 1987. id Isen 2002) Lehet, hogy ez a barátok közt nagyot mondó, de ténylegesen kevésbé vakmerőnek bizonyuló „szájhős” jelensége. Mindenesetre a pozitív affektusok- adaptivitásuk újabb bizonyítékaként- itt megóvták a személyeket a veszély kockázatától és helyes mérlegelést tettek lehetővé. Pozitív hatás a gondolkodás rugalmasságára A gondolkodás rugalmasabbá válását nyomon követhetjük olyan bonyolult kognitív mérlegelési folyamatban, mint az orvosi diagnózis megállapítása. Pozitív affektusok hatására a vizsgált orvosok nyitottabbak voltak a diagnosztikus alternatívákra, gyorsabban és
sikeresebben találtak rá a megfelelő kórismére. (Estrada és mtsai,1997. id Isen 2002.) Elgondolkodtató ez az eredmény az orvosok és egészségügyi dolgozók élet és munkakörülményeit illetően is. Egy jól felszerelt kórházban a kiegyensúlyozott pszichéjű orvos munkája nem csak azért hatékonyabb, mert a rendelkezésére álló eszközök, feltételek ideálisak, de a munkája legfontosabb része a szaktudása, kognitív folyamatai is rugalmasabbak és hatékonyabbak, ha pozitív affektusok érik, szemben a szorongáskeltő és fenyegető impulzusokkal. A pozitív affektusok nem hogy felületességhez nem vezetnek, mint korábban feltételezték, de pontosabbá teszik az észlelési folyamatot is. A vizsgálatok arra mutatnak rá, hogy a vizsgálati személyek pozitív affektus hatására a kontrollcsoporthoz képest a helyzet több aspektusát is figyelembe vették, kétértelmű anyagot pontosabban észleltek több szóasszociációt adtak és a szóasszociáció-kategorizáció feladatban „jóindulatúan” osztályozták a marginális kategóriákat is. (Isen és mtsai 1992. id. Isen 2002.) Pozitív hatás a megküzdési folyamatra A pozitív affektusok további adaptív hatása az, hogy javítja az egyén megküzdését. Társas kapcsolatokban nem olyan módon segíti a megegyezést, hogy a személy lemond a saját érdekérő és aláveti magát a másik érdekének, hanem azt is figyelembe veszi a sajátjával együtt. (Aspinwall, 1998. id. Isen 2002.) A megküzdési folyamat vizsgálata során azt észlelték, hogy csökken a kísérleti személyek elhárítása a pozitív affektusok hatására és az ellentmondó információkat kevésbé torzítják. (Estrada és mtsai1997. id Isen, 2002.) Az optimizmus és a remény –amely a pozitív affektusokkal rokon, a hétköznapi „boldog érzések” része, habár nem a külvilágból származik, hanem belsőnkből - fokozza a kitartást a feladatvégzésben. Ez rámutat az optimizmus és remény nélkülözhetetlen szerepére pl. a hosszantartó, súlyos betegségekkel való megküzdésben. Ha tehát a személy optimista és reménykedik a gyógyulásban, a szervezete talán biológiai szinten is másképpen működik. A kitartás vizsgálatnál kiderült továbbá, hogy a megoldhatatlan feladatokat viszont hamarabb feladták a pozitív affektus csoportban a személyek, a kontrollcsoportnál.(Aspinwall és Richter, 1999.) Ez az eredmény is a pozitív affektusok adaptív hatását hangsúlyozza, hiszen időt és energiát takarít meg a szervezet, a hiábavaló küzdelem elkerülésével. A pozitív hatások neurológiai háttere Felmerül a kérdés, hogy a pozitív affektusok milyen neurobiológiai mechanizmus útján fejtik ki kedvező hatásukat? Megnehezíti a kérdésfeltevést a kauzalitás irányának
kérdése is. A pozitív affektusok okozzák a neurológiai folyamatokat, vagy a neurológiai folyamatok okozzák a pozitív érzéseket? Manapság a pszichiátriai gyógyszerek korában nehéz megválaszolni ezt a kérdést. Tény, hogy az antidepresszáns gyógyszerek, amelyek az idegrendszer neurotranszmittereit befolyásolják, képesek kedélyjavításra. A másik irány is bizonyítottnak tekinthető, hiszen Kopp Mária és munkatársai vizsgálataikban a kognitív pszichoterápia hatására módosult agyi biokémiai folyamatokról számoltak be. A pozitív affektusok neurológiai alapjait keresve érdemes azon elgondolkodni, hogy a pozitív affektusok által megváltoztatott kognitív funkciókat: a kreativitást és flexibilitást milyen neurológiai folyamatok teszik lehetővé? Valószínűsíthető a dopamin szerepe, amely szerepet játszik a fenti folyamatokban és a jutalmazásos tanulásban egyaránt.(Ashby és mtsai, 1999. id Isen, 2002.) A jutalmazást és a pozitív affektusokat nehéz elválasztani egymástól, hiszen az említett kísérletekben apró ajándékokkal, süteménnyel, pénztalálással váltották ki a pozitív affektusokat. Pozitív hatások kapcsolata a dopamin hatásával Depue (és mtsai 1994.id Isen, 2002.) a dopaminrendszer egyéni különbségeit feltételezik. A pozitív emocionalitás stabil szintjével jellemzik az embereket, amit az extraverzió személyiségvonás fejez ki. Fokozott dopaminaktivitás kapcsolódik a magasabb extraverzió pontszámhoz. Az előzőekben idézett vizsgálatok a pozitív affektusok finom módszerével próbálták befolyásolni a szervezet dopaminrendszer működését, Depue pedig egy egyénre jellemző stabil vonásról beszélt. Ez a látszólagos ellentmondás feloldható azzal a kísérleti tapasztalattal, hogy a kísérleti személyeknél random besorolás ellenére egyöntetűen a pozitív affektusok viselkedésmódosító hatását észlelték. Az egyéni különbségeken túl valószínűleg mindannyian reagálunk a pozitív affektusokra és a pozitív affektusok által kiváltott dopamin felszabadulás mindenkinél kiváltja a fenti pozitív hatásokat. Ha nem így lenne, a pozitív affektusok, a „hétköznapi boldog érzések” elveszítenék adaptív értéküket is. Túl az egyéni különbségeken és a személyiség stabilitást mutató vonásain, valószínű tehát, hogy az agyi dopaminrendszer egész életünkön át reagál a környezeti ingerekre. (Cabib és Puglisi-Allegra, 1999. id Isen, 2002.) A dopamin hatása sem egyirányú, hiszen a kognitív folyamatok is befolyásolják a neurobiológiai történéseket. További neurobiológiai adat Davidson (1993, 1999,id. Isen, 2002.) vizsgálata, aki az agy lateralizációjának vizsgálata kapcsán leírta, hogy a pozitív affektusokat a bal oldali frontális és a jobb oldali poszterior areák dolgozzák fel. Ezek a területek a dopaminban gazdag területek, így a pozitív affektusok és a dopamin felszabadulás közti összefüggést támogatják.
Ezt az összefüggést erősíti továbbá az a tény, hogy a pozitív affektusok azokra a feladatokra vannak hatással, amelyek a dopaminreceptorokat tartalmazó agyi területekhez kapcsolódnak. (Ashby és mtsai, 1999. Depue és Collins1999. id. Isen, 2002.) Ennek fényében könnyebb értelmezni a pozitív affektusok korábban ellentmondásosnak észlelt hatásait is. ( pl. unalmas feladatok megoldását nem serkentették ezek a hatások.) A dopamin hatásán kívül számba kell még venni az egyéb neurotranszmitterek hatását és a dopaminnal való együttműködését is. Dopamin pl. szerotonin jelenlétében rugalmas váltást tesz lehetővé a készenlét a válaszra és a hosszútávú tervezés attitűdje között. (Katz, 1999. id Isen, 2002.) A szerotonin jelenléte dönti el továbbá, hogy a dopamin melyik extraverziót fokozó hatása érvényesül: a szociabilitást, vagy az impulzivitást? (Heller, 1997. id. Isen, 2002.) Hogyan hasznosíthatjuk a pozitív affektusokat? A fenti vizsgálatokban alkalmazott pozitív affektivitást gyenge hétköznapi ingerekkel váltották ki. A kísérletekben sütemény, pénz, karikatúra és kis notesz ajándék szerepelt. El kell gondolkodnunk azon, milyen kis ráfordítással milyen sok kedvező hatást válthatunk ki a körülöttünk élőkből, különösen a ránk bízott gyerekekből. Ide sorolhatjuk még a verbálisan kifejezett kedvességet és támogatást, amellyel kiválthatjuk a pozitív affektusok minden téren kedvező hatásait. Ilyen lehet pl. a gyerekek megdicsérése és annak kifejezése, hogy bízunk bennük. A bizonytalan kamaszok bosszantó dolgainak kritizálása helyett a viselkedésük, megnyilvánulásaik pozitívumainak hangsúlyozása sokat adhat nem csak a gyerek közérzete és általános hangulatának javításában, hanem a kognitív működését, teljesítményét és szociális viselkedését is konkrétan javíthatjuk ezzel. Mindez tapasztalati tény, ami ezáltal kísérleti bizonyítást is nyert. Ezek a megállapítások felnőttekre ugyanúgy vonatkoznak: minimális pozitív affektusok az
áthangoláson
túl
jobb teljesítményre,
adaptívabb, érettebb
helyzetkezelésre és a veszélyek elkerülésére ösztönöznek. Pozitív érzések és a túlélés kapcsolata A pozitív érzések az általános jobb hangulaton kívül tehát kognitív és viselkedéses funkciókban javítják az emberek adaptivitását, ily módon a túlélést szolgálják. Életveszélyes fenyegetések, halálközeli élmények és súlyos traumák során pedig a pozitív érzések válnak központi fontosságúvá. A súlyos megpróbáltatások után gyakran megváltozik a túlélők személyisége és a poszttraumás növekedés egyik első jele a traumák által mozgósított komplex pozitív szociális érzelmek megjelenése. Fellép az összetartozás szükséglete és megélhető az emberiséggel való egység élménye. (Kulcsár, Rózsa, Reinhardt, 2006.)
A korai szociálpszichológiai vizsgálatok kevés figyelmet fordítottak erre, inkább a destruktív hatásokat hangsúlyozták, amelyek a társas támogatás hanyatlásában nyilvánulnak meg és inkább a demoralizálódott közösségekben jelentkeztek. A kritikus élethelyzetek vizsgálata azt mutatja, hogy ennek elképzelésekor még az önző személyek is proszociális értékeket tartottak fontosnak. (Joireman és Duell, 2005. id Kulcsár és mtsai 2006.) A tapasztalatok szerint ebben a kiélezett helyzetben modell lesz a társak viselkedése, ezt követik, a hiteles proszociális viselkedés láncreakciót képes beindítani. Nagy felelősséget ró ez a katasztrófa helyszínére érkező segítőkre, önkéntesekre. A kialakuló pozitív érzések közül a megbecsülés és a hála jótékony hatással volt a testi egészségre is, ezt megtapasztaló vizsgálati személyek kevesebb fizikai panaszról számoltak be. (Emmons és Crumpler, 2000. id. Kulcsár és mtsai, 2006.) Én és a közösség- Az én meghaladása Az én és a közösség egybetartozásának érzése, az egységélmény neurobiológiai szinten is reprezentálódik. Ugyanazon a rendszeren (a tükörneuronokon) keresztül történik mások akcióinak észlelése és a saját akció kivitelezése is. (Jackson és Decety, 2004. id. Kulcsár és mtsai, 2006.) Az egységélmény, a közösségbe tartozás, a homonómia és a flow fogalma általában az önérdek meghaladását, az éntudatosság elhomályosodását fejezi ki. Az éntudatosságnál azonban különbséget kell tenni két alfaktora között. Az első: a belső állapottudat a gondolkodásban való elmerülést és annak élvezetét fejezi ki. (Caccioppo és Pety, 1982. id Kulcsár és mtsai, 2006.) Jó önismeretet tesz lehetővé, és emellett az önközpontúság meghaladását jelenti. Míg a második alfaktor a self reflektivitás (Creed és Funder, 1998. id Kulcsár és mtsai, 2006.) a túlzott önvizsgálódást írja le, amelyben a személy mintha „beleragadna” az önmagával kapcsolatos gondolataiba, társas funkciójában gátolt lesz, nem képes az önközpontúság meghaladására. Ez utóbbi self reflektivitás a depresszióval korrelál. Az egyén és közösség mesterségesen szétválasztott fogalmát az individualizmus és kollektivizmus szembeállításával vizsgálták. Az individualizmus terminust vizsgálva szétválasztották egymástól az önzés és a jó értelembe vett önérdek elvét. Ebben a formában az idiocentrikus és allocentrikus értékek együttes, egymást támogató szerepére hívták fel a figyelmet. (Fukuyama, 1995, Ghorbani és mtsai 2003. id. Kulcsár és mtsai, 2006.)
