2. „Uram, Tiéd az ország --- Tiéd Magyarország” >> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, aki Atya, Fiú, SzentLélek---teljes SzentHáromság, (egyetlen)egy, örök, igaz, élő Isten. Ámen. << A magyar nemzet földjeként, hazájaként a keresztény Magyarország 1000 éve létezik; a megemlékező és egyúttal a jövőbe is tekintő ünnepségek 2001. augusztus 20.-án - Szt. István király napján - zárulnak. Az Ószövetségi Szentírásban (Mózes I. könyve 15.rész 1. és 7.vers, Mózes V. könyve 7. rész 9.és13.vers részletei) ezeket az Igéket mondja Isten a haza - nemzeti történelem által megszentelt - földjéről (a szent szerzők szavaival):„...így szólt az Úr...: Én az Úr vagyok, aki... neked adom ezt a földet örökségül.;....tudd meg tehát, hogy a te Istened, az Úr ... állhatatos...., aki hűségesen megtartja szövetségét ezer nemzedéken át is azok iránt, akik szeretik őt, és megtartják parancsolatait....,(az Úr) szeretni fog, megáld és megsokasít téged ... azon a földön, amelyről esküvel ígérte atyáidnak, hogy neked adja.”, [ és a Királyok I. Könyve 8.rész 31.~37. vers szerint: veszély, baj, szorongatott helyzet, csapások idején, (de máskor is) hittel, reménységgel elmondott imáinkat ] „Te hallgasd meg lakóhelyedről, a mennyből, bocsáss meg, cselekedj és bánj mindenkivel tettei szerint, - ahogyan megismerted a szívét, hiszen egyedül Te ismered minden embernek a szívét -, hogy féljenek Téged egész életükben, amíg csak azon a földön élnek, amelyet őseinknek adtál”. Az Újszövetségi Szentírásban megőrzöttek alapján pedig egy évezrede gondolja bele a Miatyánk záró hitvallás-sorába minden keresztény magyar ember - méltán - , hogy „Uram, Tiéd az ország --- Tiéd Magyarország” . Mert hitünk szerint Isten Országa, Isten hatalma, Isten dicsősége egyfelől valóban a megdicsőült lelkekből összetevődő diadalmas egyház-rész révén is a Mennyek Országának „szférájában”, a színről-színre látás világában van. Másfelől azonban mindez megtapasztalható valóság és örök feladat itt a földön is, az úton lévő, vándorló egyház-rész keresztényeinek életében is. Hiszen ebben a mi itteni hazánkban-országunkban immár 1 évezrede a keresztény jelképekkel gazdagon ékes magyar SzentKorona a (köz)hatalom szimbóluma. És a magyarok országában a nép mindig is, a keresztény egyház egésze pedig igaz, felekezetenként különböző idő óta - mára már kivétel nélkül magyarul dicséri, dicsőíti Istent. A
magyarság
nem
a
Kárpát-medencében
találkozott
először
a
krisztusi
megváltást
hirdető
kinyilatkoztatással, hanem korábbi szállás-(őshaza-) ill. mozgásterületein is. A Hún Birodalom alkotó elemeként őseink Szt. Jeromos jóvoltából hallhattak először az Isten és a teremtett világ között megköttetett Új és Örök Szövetségről: Jeromos 378-379 körül a - Kaukázustól D-re a K-Római Birodalom határvidékén kalandozó - húnok között folytatott missziós Ige-hirdetést. ( Egyébként Szt. Jeromos az egyetemes egyháztörténet egyik legjelentősebb alakja: ő fordította le héber eredetiből az Ó-, és görög eredetiből az Újszövetségi Szentírást saját kora és utána még vagy másfél ezer évnyi idő művelt hallgatóinak nyelvére: latinra. Annyira közhasznú és - elterjedése miatt - általános lett ez a mű, hogy mindmáig Vulgata a neve ). A
belső-ázsiai kiinduló „pontú”, részben hún gyökerű korai avar népvándorlás után - a VI./VII. sz. fordulójától - (kisebb népmozgásoktól, átrendeződésektől eltekintve) a K-európai~pontusi síkságon nyugalom honolt, és népei intenzív gazdasági ill. kulturális kapcsolatba kerültek a keresztény K-Római Birodalommal, majd jogutódjával: Bizánccal. A Fekete-tenger É-i partvidékén és a Volga alsó szakasza mentén keresztény közösségek jöttek létre. A VII. sz. középső harmadában itt virágzott - igaz, csak kb. másfél nemzedéknyi ideig - a bolgár-törökök keresztény állama. Ebben a kultúrakörben érlelődött 7 törzs tartós, sőt állandó szövetségévé a levédiai, utóbb: etelközi magyarság. Nem véletlen tehát, hogy a IX. sz. végén több hullámban a Kárpát-medencébe költözés = az Álmos és Árpád vezette honfoglalás nemzedékének sírjaiban „meghökkentően sok” kereszt, Krisztus-szimbólumos medál található, ( leletkénti elhelyezkedésükből egyértelmű, hogy az illető viseletéhez tartoztak életében ). Szt. Konstantin/Cirill 860 körül még valahol a Fekete-tenger É-i partjai közelében prédikált a magyaroknak, testvére Szt. Metód már a Duna mentén hirdette a keresztény tanokat őseink honfoglalás-előkészítő egyik csoportjának 882-ben. Mindezt kortársként (!) maga a 2 szent - akik mára (Szt. Benedek mellett) szintén Európa védőszentjei(!) - jegyezte fel emlékirataiban, és innen került be legendáriumukba is. Árpád magyarjai részben a húnok, részben a korai és a kései avarok rokonainak ill. utódainak tartották magukat, és egyhangúlag ugyanezt tudta róluk Európa többi népe is. A Kárpát-medencei Közép-és Kései Avaria a 670/680-as évekbeli honfoglalók eredeti, pontusi kultúrája és Kuvrát kagán keresztény bolgár-török államából vagy annak szomszédságából hozott hagyományaik alapján kezdettől fogva Bizánc görög kereszténysége felé „puhatolódzott”. Sőt pl. a D-i Morava-folyó aldunai torkolatvidékén és a Szerémség peremén kialakult *Marót törzsnevű határ-(ütköző-) tartományuk lakossága egyértelműen orthodox kereszténységű, ez a [ D-i] Ó-Morávia; a mohamedán földrajzi-kereskedelmi leírásokban a népét és földjét *mrd/mrt-nek írják, 670/680-as honfoglalású, K-i eredetű tartomány-szervező „nem szláv” népe alapján. A *morəbə/[D-i]morva nevűek pedig az ókori *B/Mərg’ [Hérodotosz: Brog∟n(osz), a hún időkben: Marg(us) ] folyónak is új nevet adó délszláv betelepülők voltak .{ Bizánci feljegyzésekben ( a sok száz km-rel „északnyugatabbra” lévő, azonosan Moráviának írt nevű, de csak Avaria államiságának megszűnése után (!) kialakuló É-itól egyértelmű megkülönböztetés végett ez a D-i is mindig égtáj-jelzéssel írandó ! ) A kései Avar Államot és a területén élő magyar, pl. székely-magyar nemzetrészeket, és más (utóbb a magyarságba olvadó) rokon észak-turáni népcsoportokat a VIII/IX. sz. fordulóján a latin-keresztény Nagy Károly császár hűbéresei által vezetett frank hadsereg hódította meg, kirabolva az avar uralkodó-dinasztia híres kincstárát, majd Európa-szerte hűbéri ill. egyházfenntartói-kegyúri ajándékként szétosztogatva a hatalmas zsákmány nagyobb részét. A zömmel még pogány népességű Bolgár Kaganátus hadserege népirtó hadjáratokkal É-i határsávjává tette a D-Alföldet ( a marótok nem kis hányada pl. a Felvidék középső részeibe ill. a Körösökhöz menekült ), és D-Erdélyt.
A teljes történelmét tekintve negyedévezredes múltú Avariát „felnégyelték”: 3 utódállam (Frank Birodalom, Ó-Morávia, Bolgár Kaganátus) annektálta az eredeti felségterületeikkel határos Avaria-i országrészeket, míg a mindegyiküktől legtávolabb lévő Kárpát-medencei tájakon (a Garamtól K-re a Felvidéken, az Alföld középső és É-i részein, É-Erdélyben) a késő avar-kori törzseket vagy törzs-csoportokat, népeket ill. szállásterületeiket saját helyi és/vagy regionális vezetőik irányították, igazgatták; (a IX. sz. legvégére ez utóbbiak egy része a Bolgár Kaganátus Marostól É-ra irányuló É-D-i kereskedelmében is vállalta a tranzitszerepet). Mivel az önálló állami életüket mindössze 9 évtizedre (= kereken 3 nemzedéknyi időre) ugyan elvesztő, de identitásukat, így nyelvüket ez alatt is, az utód-szervezetekben (tehát pl. az utódállamokban!) is megőrző kései avar-kori lakosok - köztük a magyar nyelvűek, pl. a székely-magyarok is - szövetségesként és mindenben együttműködve fogadták a IX. sz. végén honfoglaló Hétmagyar testvéreiket, a korábban itt lakó rokon népekkel egyetértve a Hétmagyarok is saját jogos örökségük részének tekintették a egykori frank hadizsákmányt, ezért valamennyi dél-és nyugat-európai hadjáratukon törekedtek e művészettörténetileg is páratlan, és nem kis részben már eredeti előállítási helyükön: a Kárpát-medencei Avariában is keresztény eszmeiségű kincsek visszaszerzésére. Egyébként: ma már történészek közmegegyezése, hogy szinte egyetlen hadjáratukra sem mentek a magyarok ottani keresztény hatalom hívása, sőt szövetségkötése nélkül; tehát valójában ottani térségi politikai rivalizálásokban vettek részt valamelyik keresztény fél oldalán. E - megtévesztően „kalandozásoknak” nevezett - hadjáratok egy részében személyesen is részt vett a rendszeres nyári szállását éppen itt, a Szigetköz szívében felütő, 943-955 között a Hétmagyar Törzsszövetség/Nagyfejedelemség államfője: Falicsi, más néven Fajsz nagyfejedelem is, akinek a nevét e település még sokáig megőrizte akkor is, amikor a későbbi várat már - alapítójáról - Hédervárnak hívták. 973 Húsvétjára I.(Nagy)Ottó német-római császár Quedlinburgba meghívta Géza nagyfejedelmünk küldöttségét is: itt a tartós béke érdekében kölcsönösen elismerték a Melk/Wachau és az Enns-folyócska közti korábbi magyar gyepűt közös határként, amelyet a magyar határvédelem csapatai ekkor kiürítettek (= így lett nyugati gyepű-elve, tehát a gyepűn = őrzött határsávon túli terület, senki földje). A Bécsi-medence egésze, így maga Bécs is azonban továbbra is magyar maradt; a Stephanskirche régészeti feltárása során a közelmúltban találtak rá a korai magyar határőrök tárgyi emlékeire. Géza térítő papok fogadására is hajlandó volt; annál is inkább, mert apósa Erdélybe már 953-ban behívta Bizáncból Hierotheosz püspököt és paptársait, s Géza felesége: az erdélyi Sarolt maga is görög szertartású keresztény volt. II. Ottó császár már nem tartotta magát apja megfontoltabb „keleti politikájához”. A konfliktusok nemcsak magyar erődemonstrációs hadjáratokhoz vezettek, hanem a német-római birodalomból „kilógó” bajorokkal való szövetségkötéshez is, amit dinasztikus házassággal is megpecsételtek: bajor Gizella így kötött házasságot 995-ben Regensburgban a latin-keresztény neveltetésű Vajkkal, keresztény nevén Istvánnal. Közös életük
első éveit Nagy-Duna bal parti kisalföldi birtokaikon töltötték, nyitrai székhellyel. 997-től (Géza halálától) István lett az ország nagyfejedelme, és tényleges hatalmi területén intenzív térítő~egyházszervező munkába kezdett. Ezt ismerte el kora egyik legműveltebb embere, II. Szilveszter pápa az 1000. Karácsonyán = Jézus Krisztus megtestesülésének 1. millenniumán Istvánnak és országának megígért ( majd 1001.-ben - húsvéti áldással felszentelve - Nagyboldogasszony ünnepére hazánkba eljuttatott ) koronával és a keresztény király egyéb felségjelvényeivel. Ez a keresztény magyar állam születésnapja. Az egyházszervezés is új lendületet nyert. István kiválóan beszélt - és ami az ő korában unikumnak számított - olvasott és írt latinul; levelezésben állt kora egyházreformjának kiválóságával, Odilo Cluny-i bencés apáttal is; zarándokházat alapított Jeruzsálemben, Konstantinápolyban, Rómában. Fia, Szt. Imre herceg a ma Pozsonyhoz tartozó oroszvári központból irányította a nyugati határ védelmét, eközben sem feledkezve meg a - saját lelki élményein is alapuló - hittérítés elősegítéséről. A „vetés” Szt. László és Könyves Kálmán idejére ért be: független - Európában szokatlan mértékben még Rómától is részben független - keresztény magyar állam, stabil gazdaság, biztonságosan őrzött határok. És akik Isten kegyelméből és segítségével mindezt megalkották: --- a kereszténységnek legtöbb szentet adó európai dinasztia = a magyar Árpád-ház jeles férfi-és nőtagjai, ( és mindaz a néhány szentéletű férfi, akiket művük teljessé tételéhez munkatársul külhonból segítségül hívtak ). Pozsonyban a Koronázó-templomban - mint a történelmi Magyarország ezeréves államhatárainak közelében mindenütt - a templom védőszentje ( Pozsonyban Szt. Márton, a mi földünk által még az ókorban a kereszténységnek adott 1. szent ) főoltár fölötti ábrázolása jobb oldalán Szt. István király, bal oldalán Szt. László király szobra áll: tisztük szerint - amiképpen életükben, azonképpen üdvözült állapotukban is - őrzik a hitet, a Szt.Korona „tagjait” ( = az országlakosok egyetemességét ) és földjét, ezen belül tehát őrzik a magyarságot, a magyar nemzet egészét, és a magyar földet, a magyar hazát, (amely nemcsak ma nem egyezik meg a közigazgatási, pl. az államhatárokkal...). Maga Szt. István király 24 ún. ország-belseji és 24 határvármegyét szervezett, előbbiek között Győr vármegyét, utóbbiak között Moson és Pozsony vármegyét. E megszervezett 3 szentistváni vármegye közös hármas-határ pontja éppen ezen a megszentelt helyen volt egészen 1578-ig !, (a XIII. században épült eredeti kőtemplom elé már akkor több céllal, köztük határpontul is ültetett tölgyfában, amelyet a XV. sz.-ban épült mostani templom építése során is gondosan megőriztek. Mára ez a mai államterületen a legidősebb kocsányos tölgy. Makkjaiból nevelt és ugyanide elültetett utódfácskáival - mintegy biológiai-genetikai jogfolytonosságként is - meg kell őriznünk e helyet!). 1578-ban az éppen elkészült várkastély saroktornyába „helyezték át” a pontot azzal, hogy Hédervár teljes
közigazgatási külterülete Győr vármegyéhez tartozzon. Majd csak a II. József-kori katonai-térképészeti fölmérés során döntöttek úgy, hogy a 3 vármegye 3 találkozó községhatár-pontja - jelesül a Győr vármegyei Hédervár, a Moson vármegyei Novák és a Pozsony vármegyei Zseli állandósított határának a ZseliParázsszeg D-i részén lévő közös pontja - legyen a hivatalos hármas-határ. Végül a Nagy-Duna főmedrének szabályozása folytán Pozsonnyal, mint vármegyeszékhellyel való kapcsolattartás megnehezülése miatt 1884re néhány községet átcsatoltak Moson vármegyéhez, és ekkor a hármas-határ pont az ásványi Öntéssziget DK-i sarkára került; (egyébként mind a Parázsszeg, mind az Öntéssziget ide légvonalban csak pár km-re van). Tehát soha nem felejtendő, hogy a Szigetközben csakis a Mosoni-Dunaág melletti ill. közeli bal parti települések tartoztak a szentistváni Moson vármegyéhez, mint Arak, (a tatárjárás után Novák is), (Magyar-)Kimle, Kálnok, Halászi, Feketeerdő, a jobb partiak közül Mecsér, (Horvát-)Kimle, Moson, Magyaróvár, Bezenye, Rajka, Csúny, és a Dunaág kiágazása felett még Oroszvár is. Viszont 9 évszázadnyi időtartamban Pozsony vármegye része volt az Árpád-kortól 1884-ig a szigetközi Kiliti, Püski, Remete, Lipót, Darnó és Zseli. Sőt még az 1884-es átcsatolás után is Pozsony vármegyénél maradtak a Nagy-Duna bal parti, azaz csallóközi anyatelepülések jobb parti, azaz szigetközi filiái, „szigetei”, mint a Csölösztőhöz és Révkörtvélyeshez tartozó, azok szigetközi határrészének számító Csölösztő-sziget, a Tejfaluhoz tartozó Tejfalu-sziget, a Doborgazhoz tartozó Doborgaz-sziget (mára ez önálló nevű községünk), a Keszölcéshez tartozó Sérfenyő-sziget, a Vajkához tartozó Cikola-sziget és Nagy-sziget, a Sűlyhöz tartozó Sűly-sziget (ezek együttesen mára: Dunasziget nevű községünk), végül a csallóközi (ma: Nagy-) Bodakhoz tartozó szigetközi (mai Kis-) Bodak. Pozsonyban tehát mi - többek között ennek okán is - o t t h o n vagyunk, ma is. És e 9 évszázadot „megért” közigazgatási beosztásban is világosan „visszaköszön”, hogy őseink felismerték a közép-dunai hordalékkúp - vagyis együttesen a Csallóköz és a Szigetköz - természet-és gazdaságföldrajzi egységét. (Az őslakos magyaroknak ezt a szemléletet vette át az [először nagyobb tömegben a tatárjárás után Moson ill. Pozsony vármegyébe költöző] németség tájnév-adása is: a már viszonylag kialakuló, bár konkrét medreit gyakran váltogató, a hordalékkúp „tetején”, tehát ún. függőmederben lezúduló Nagy-Duna főág és a hordalékkúp északi peremén a vizeket összegyűjtő-levezető Csallóközi Kis-Dunaág közti területrészt „Nagy Áradmányos-szigetnek”, a Nagy-Duna és a hordalékkúp déli peremén a vizeket összegyűjtő-levezető (korábban Győrinek mondott) mai Mosoni-Dunaág közti területrészt „Kis Áradmányos-szigetnek” hívták. Mindkettő neve elé írásban is, térképeken is minden esetben odatéve az őslakosság túlnyomó részének nemzeti hovatartozására utaló „ungarische” = „magyar” jelzőt; azaz: a „közép-dunai német” földrajzi névhasználatban a Csallóköz = Ungarische Große Schüttinsel, a Szigetköz pedig Ungarische Kleine Schüttinsel; ilyen értelemben teljesen függetlenül e 2 kistáj egyes részeinek mindenkori közigazgatási (pl. vármegye-) hovatartozásától is. [ A „Schütt”(=áradmány!) kései „áthallása” a „žito”(=gabona), ebből lett a ma hivatalos „Žitny”…; és „odaát” dehogyis tükör-fordítanák le manapság az „ungarische”-t… ].
Magyarország a szt.istváni alapokon egy évezreden át az európai fejlődés élvonalához tartozott, amit többek között a Kárpát-koszorú = az 1000 éves államhatár keleti szegélyén „ az építőkövekkel igazolhatóan megállt” gótika, reneszánsz, barokk, és az eszmékkel igazolhatóan ugyanott „megállt” humanizmus, kálvini reformáció, vagy a nemzeti szabadságharcok is mindennél jobban mutatnak. Az 1000 év, a keresztény magyar millennium ma valamennyi magyar keresztény közös ünnepe. A magyar szellem, identitás-tudat ma már szétválaszthatatlan egységben látja és éli meg a történelmi keresztény felekezetek által a nemzet egészének adott-nevelt szellemóriásaink nevét és tetteit. Csak felvillantva néhányukat --- olyanokat, akik megélték, és nyíltan, egyértelműen megvallották kereszténységüket: A megözvegyült katolikus Zrínyi Ilona 2. férje az evangélikus Thököly Ferenc kuruc fejedelem volt; a katolikus II. Rákóczi Ferenc tisztikarának és hadseregének zöme protestánsokból tevődött össze; az Erdély és a többi magyar országrész újraegyesítését (= unióját, ld. majd 1848-ban a Tizenkét pontból a 12.-et!) elsőként szorgalmazó református Bocskai István fejedelmet Kolozsvár katolikus főtemplomában ravatalozták fel; a katolikus Pázmány Péter érsek Erdély politikai-gazdasági önállóságára és fejlesztésére bíztatta a református Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet, aki viszont saját jövedelmeiből is támogatta a Pázmány védnöksége alatt a Királyi Magyarországon kiadott magyar nyelvű katolikus Biblia megjelenését, terjesztését. És van-e nagyobb magyar helység, település, ahol ne lenne utca, tér elnevezve a katolikus Széchenyi Istvánról, az evangélikus Kossuthról, Petőfiről, a református Jókairól, Arany Jánosról? És vajon hányan tartják számon - és ma már miért is tartanák számon ? -, hogy a katolikus Vörösmarty által írt Szózatot a református Egressy Béni, a református Kölcsey által írt Himnuszt a katolikus Erkel Ferenc zenésítette meg? És van-e újkori magyar esztétika, újkori magyar polgári életérzés a református Ady, a katolikus Babits, Kodály, Pilinszky, az evangélikus Reményik Sándor, az unitárius József Attila vagy Bartók nélkül? És vajon közülünk, erdészek közül hányan tudják, hogy legnagyobb elődünk, kálnoki Bedő Albert erdőmérnök az ugyancsak történelmi magyar protestáns felekezet, az unitáriusok egyik legmagasabb egyházi tisztségét töltötte be élete végéig. Arról az unitárius felekezetről van szó, amelynek egyik szervező lángelméje - a többi felekezet erdélyi képviselőinek egyetértésével - 1568-ban a tordai országgyűlésen terjesztette elő, és hagyatta törvényként jóvá - a világon először (!) - a lelkiismereti és vallásszabadságot. Valamennyi itt és most néven nevezett, és a néven nem nevezett sokmillió magyar Szt. István óta megvallotta és élete alapélményének, vezérelvének tartotta keresztény hitét, és gyakorolta vallását. Ennek a következménye, hogy Európában az egyetlen K-ről jött nép a magyarság, amely államalkotóként fenn tudott maradni, és ha külső túlerő vagy nagyhatalmi politikai bűn, gonoszság miatt időszakosan nemzetrészekre szakították is, mint pl. Mohács vagy Trianon után, „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után, megfogyva bár, de törve nem, él nemzet e hazán”. A kereszténység és a magyar nemzet 1000 éves egységét jelzi akár itt, a szentistváni alapítású Győri Püspökséghez tartozó hédervári katolikus kápolnában is egy konkrét példasor, amely a magyar történelem 3
tragikus sorsfordulóját egy-egy győri püspök önkéntes - hazájukért ill. híveikért vállalt - mártíromsága által is híven mutatja: a tatár megszálló hadsereg elleni honvédő csatában Muhinál vesztette életét Gergely győri püspök, a török megszálló hadsereg elleni honvédő csatában Mohácsnál vesztette életét Paksy Balázs győri püspök, és a II. világháború végén a szovjet megszálló hadsereg egyik tisztjének géppuska-sorozatába halt bele 1945 Húsvétján a híveit védő Apor Vilmos győri püspök. (E tragikusságában is figyelemre méltó gondolatsort Mindszenty József hercegprímás mondta el hallgatóságának Győrött, nem sokkal rákosistasztalinista letartóztatása előtt). A keresztény magyar államiság Kárpát-medencei évezredét megyeszerte jelképezik a tavaly és az idén felállított emlék-keresztek. Ezek nagy része apostoli kettős-kereszt, amelynek alkalmazása Szt. István hittérítő apostolkodása jogán illeti meg a mindenkori magyar államot, a magyar nemzetet, ezért kerülhetett bele történelmi címereinkbe, így a jelenlegi címerbe is. Noha értékrendi válságokkal küzdő korunkban történnek kísérletek ún. „kilúgozásokra” extrém liberális vagy ateista vagy hitközönyös részről, a magyar történelem elmúlt 1000 évéből nem törölhető ki a keresztény eszmeiség, mint nemzet-megtartó, a nemzet egészséges fejlődését mindenkor alapvetően elősegítő erő. A hívő keresztény/keresztyén pedig tudja, hogy ennek az erőnek a forrása - a múltban is, a jelenben is, a jövőben is - a Mindenható, Kegyelmes Isten. Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat olvasható :
A KERESZTÉNY MAGYAR ÁLLAMISÁG MILLENNIUMA TISZTELETÉRE Országos Erdészeti Egyesület - Hédervár, 2001.június 23. Felkérem Káldy József erdőmérnök urat, az Országos Erdészeti Egyesület elnökét, dr. Kondor Antal erdőmérnök urat, a Soproni Erdészeti Technikum nyugalmazott tanárát, továbbá mai rendezvényünk két helyi szervezőjét: Kovács Péter és Tóth István erdésztechnikus urakat, hogy a koszorút helyezzék el az oltárasztalra a kegyelem írott forrása, a Szent Biblia mellé. Befejezésül valamennyien együtt kérjük a Kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence egészében is, a jelenlévők többsége számára az édes haza illetve a szülőföld élményét közvetlenül jelentő Győr, Moson, Pozsony és Sopron szentistváni vármegyék területén is további évezredet adjon a magyarságnak: közösen énekeljük el nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt. Írta, és 2001.06.23.-án a hédervári Boldogasszony kápolnában - a 90. zsoltár 1.versszakának hitvalláskénti elmondása, majd a „Boldogasszony anyánk” régi magyar népének közös eléneklése után - felolvasta Bolla Sándor
