a maga kárán tanul, a maga útján járva. Jobban érdekel az, hogy megértse, amit a változó időben változva én megértettem. Szándékom itt sem pedagógiai. Egyszerűen minősíteni szeretném: képes-e, hajlandó-e a helyembe képzelni magát? Osztozkodni kívánok vele, és még akkor is, ha nem értünk egyet, azt óhajtom, fogja fel nagyjából, választásaimban, ellenkezéseimben milyen szándék vezet. Mi forog kockán, ahogyan a franciák szoktak fogalmazni. Szóval, legyen útitársam, ami azt jelenti, legyen jelen, tartson szóval, hogy én se unatkozzam.
12
2) Paktálás egy sorozatgyilkossal
Az olvasó (felnevet a bőrfotelben): Cipeljem a kofferedet is? A szerző (nem hökken meg): Légy szíves. Egyedül fárasztó. Az olvasó: Neked társ kell vagy kuli? A szerző: Hol egyik, hol másik. Persze, a társ is trógerolhat, és a tróger véleménye is érdekel. Az olvasó: Gondolkozzam is helyetted? A szerző: Gondolkozz velem. Az olvasó: Miért jó az nekem? A szerző: Részed lesz az alkotásban. Az olvasó: Társszerző? A szerző: Olyasmi. Kiegészíthetsz. Megnő a szereped. Megnő a befolyásod. Megnő a híred. Mikor az Úr az űrben egyedül fáradozott a világ létrehozásán, ha akkor lett volna ott vele valaki, azt a bennfentes illetőt ma ugyanannyit emlegetnék, mint magát a mennyei partnert. Az olvasó: Dicsérnék vagy szidnák? A szerző: Ahogy az Urat. Az olvasó: Ekkora felelősséget akarsz rám sózni? A szerző: Ugratlak. Az Úr ír, az olvasó olvas. Csak te éberen és érzékenyen olvasol. Biztonságos bőrfotelben. Az olvasó: Szóval kukkolok? A szerző: Én meg mutogatom magam. Az agyam, a múltam, a nyelvem. Az olvasó: Mindig csak magadat? Nem lesz egyhangú? A szerző: Mire vagy még kíváncsi? És kire? Az olvasó: Irodalmi életre. Kortársakra. Az emigrációra. Az otthoniakra. A szerző: Az emberi életkor megnyúlt. A zöme még él azoknak, akikre te kíváncsi lennél. 13
Az olvasó: Miért baj az? A szerző: Mert nekem csípős a nyelvem, az a sok eleven Nárcisz meg egyből megvadul, és hadat üzen. Az olvasó: Talán ne feszítsd túl a húrt. A szerző: Írókkal nem mehetek biztosra. Van erről egy történetem. 1991 augusztusában az AILC (Nemzetközi Összehasonlító Irodalomtudományi Társaság) tokiói kongresszusa után feleségemmel Kyoto felfedezésére indultunk. A várost körülvevő szentélygyűrű és a hozzá tartozó parkok kemény turistamunkát igényeltek a fülledt hőségben. Sok volt, nagyon sok az aranyozott Buddha, s ezekből kaptunk egy egész gyűjteményt a Nemzeti Múzeum középkori szobor részlegében is, szerencsére léghűtéses termekben, nappali világosságban. De azért be nem vallottan is szükségünk lehetett az ájtatosság átmeneti szünetelésére. Talán ezért is álltunk meg valósággal megigézve három koromszínű lakkszobor előtt, melyek lótuszülésben trónoló, süveges férfiakat ábrázoltak, aranyszövet háttérrel, rozsdavörös dobogóra helyezve. Két oldalt a kisebb alakok nem néztek igazán jóindulatúan, a középsőnek pedig, fejjel nagyobb és sokkal testesebb jelenségnek, démoni arckifejezéséhez dühödten fenyegető tekintet társult. Pokolbeli rögtönítélő bíróságra emlékeztettek, pontosabban valami alvilági írószövetség fegyelmi tanácsára. Kezükben tartott ecset, tustartó, papírtekercs miatt íróknak néztem őket, félelmetes betűvetőknek, akik talán az embereket tartják bűnösnek, s ezért háborognak, vagy talán az olvasókat süketnek, vaknak, értetlennek, nem méltónak a művészet elébe kerülni. Mivel csak japán felirat szolgált eligazításul, inkább azt kell mondanom, hogy írókat akartam bennük látni, az írók engesztelhetetlen, rabiátus szellemi alkatának megtestesülését, indulatos füstölgésük nyomasztó megjelenését, amelyet az ókortól napjainkig sehol nem ábrázolnak, valósággal eltitkolnak az álmatag, átszellemült, esetleg enyhén gunyoros, de attól még nem kevésbé fennkölt személyiségek javára. Szóval a szokásosan kenetes és unalmas figurákhoz képest ennek a kis csoportnak az ádáz eredetisége nyomban megragadott. Le akartam fényképezni, az őr azonban tudatta, hogy ehhez igazgatói engedély kell. Egyetemi névjegyen kérvényeztem. Pár perc múltán megjelent az igazgató, elkérte út-
levelemet, s miután azonosított, sűrű bocsánatkérések közepette tudatta, kérésem nem teljesíthető, eladható fényképe a szobrokról nincsen, volt szerencséje. Rimánkodóra fogtam, kicsit fenyegettem is, hogy majd a diákjaimnak és kollégáimnak beszámolok a kyotói Nemzeti Múzeum főnökének érthetetlen merevségéről. Ígéretem, és itt hangsúlyozom, jóhiszemű ígéretem ellenében nagy nehezen megengedte: egyetlenegy felvételt készíthetek tíz méter távolságból, vaku nélkül. Igen ám, de az alkudozás feszültségében nem vettem észre, hogy a vaku be van kapcsolva. Így aztán villant a gép, fényét soha nem éreztem ennyire fényesnek. You are a liar, hörögte az aszott muzeológus, és olyan bősz képet vágva, mint a rémületes csoport, rám rohant, hogy elkobozza a gépemet. Szerencsére Nicole közbevetette magát, bizonygatva, hogy szavahihető, jó ember vagyok, csak kicsit ideges, ő, az igazgató idegesített fel az akadékoskodásával. Üldözőm kelletlenül meghátrált, de a vádat nem ejtette el. Ma is emlékszem, csuklott, ugatott, vicsorgott kifelé menet: Maga hazudott nekem! Az olvasó: Elvégre átverted. A szerző: De nem akartam. Az olvasó: Látod, félreértettek. A szerző: Mit kellene tennem, hogy ne? Hogy ne tartsanak rosszhiszeműnek. Az olvasó: Tudod, mit? Húzza le magát a te kyotói igazgatód. A fotó, ugye, sikerült? A szerző: Az igen. Jó élesre. Az olvasó: Ez a lényeg. A szándékodra fütyülök. A szerző: Van neked olvasói erkölcsöd? Az olvasó felröhög. Combját csapkodja. Röhög fröcsögve. Szörcsögve is röhög. Látszik, hogy őszinte. Látszik, hogy szíve szerint kéjelegni szeret. A pornórészeket keresi, újraolvassa őket maszturbálva, az erényben is az érdekli, amit az tagad, örül annak, hogy lehetetlen fráter, hogy olvasóként neki minden szabad, még az is, amit ő inkább tiltana másoknak, rágalmazás, tömött autóbuszban fingás, alpári indulat, felelőtlenség, magánlaksértés, pirománia, meg ilyesmik. Rablás, vérfertőzés, egy egész város lebombázása. Mosdatlan szavak, bevallhatatlan gondolatok. Őrá tartozik mindez, csak őrá, ha magára marad az írott szöveg-
14
15
gel. Koponyája sötétkamrájában annyit csaponghat ki, amennyi a képzeletébe fér. A szerző nézi az olvasó gusztustalanul kivörösödött arcát: A szemed sem áll jól. Kezet emelnél azokra, akikről olvasol. Akikről én írok. Képes vagy hidegre tenni őket. Számolatlanul. Az olvasó: Ne félj, megszámolom őket. A szerző: Sorozatgyilkos? Gyanús vagy te nekem, nagyon. Az olvasó kifejezéstelen tekintettel és elvetemedett ábrázattal kioson. A szerző pedig háborog azon, hogy ez milyen szektás alak. Eszébe jutnak az 1950-es években születő és hamarosan vérszemet kapó úgynevezett francia „új regény” szószólóinak agresszív állásfoglalásai a regényhős fogalma ellen. Nem megkérdőjelezni akarták, aminek megvolt a maga időszerűsége, hanem nyaktilóra ítélni Robespierre könyörtelenségével. A hiteles emberábrázolás volt a tét, s ez nekik nem kellett. Múmiának ócsárolták, igyekeztek tartozékaitól megfosztani, ismertető jegyeit szétcincálni. Nathalie Sarraute és Alain Robbe-Grillet kiátkozó kiáltványai után Philippe Sollers 1968-ban kiadott „Niveaux sémantiques d’un texte moderne” (Egy modern szöveg jelentéstani rétegei) című regénytechnikai hadparancsában már a kiseprűzés eredményeit összegezte: „Nem elég azt mondani, hogy a «regényszereplő» eltűnik a narrációból a tulajdonnévvel egyetemben: magának a birtoknak a fogalma, példának okáért a saját testé a zárt, lehatárolt testé, amelyet azonosságában megerősít tükörképe és a körvonalakkal bíró alanyt feltételező személyes beszédfunkciója az tűnik el.” Jean Ricardou pedig Sollers regényírói gyakorlatát elemezve a jelentés szüntelen felcserélődését dicsérte, melynek során a nyelvi jel és a test közötti oda-vissza zajló átmenetek „véres, baljós műveleteket” idéznek elő. Emlékei ráijesztenek a szerzőre, ki most szorongva társítja képzeteit. Azt hitte, mindez a múlté, azt pedig nem is képzelte volna, hogy az olvasó támasztja fel benne a régi ribillió visszhangját. Eszébe jut az is, hogy abban a nagy fenekedésben nem attól viszolygott, amit hangoztattak, csak attól a könyörtelenségtől, ahogy rikoltoztak. Ha viszont helyesli az állításaikat, akkor a jelentések a jelen helyzetben is felcserélődhetnek. Mármint az
övé s az olvasóé. Jobb, ha nem játszom ezzel a gondolattal ‒ gondolja. Úgy is játszik majd vele a gonosz és kemény arckifejezésű olvasó, akit ajánlatos lesz méltányosabban kezelnem, ha be akarom vonni szellemi életem alakulásához tervezett zarándokutamba. Ha meg akarom nyerni, hogy legyen megértő társam, találja ki szándékaimat, arra is számítva, sandán, persze hogy legyen segítségemre irodalmi Bildungsromanom tető alá hozásában. Bölcsebb lesz, ha nem tekintem tedd ide, tedd oda mellékszereplőnek, akinek nincsen saját elvárási horizontja. Szóval komolyan veszem, hogy tovább él benne a maga múltja, azért olyan könyörtelen, amilyenre nevelték, azért sorozatgyilkos. És ha észjárása miatt ártani akar majd a múltam szereplőinek? Meg tudom-e menteni őket? Meg kell-e mentenem őket? Mindenesetre ajánlatos lenne rejtett kamerát szerelni szövegembe, azzal kémlelni, nem lappang-e a közelünkben az a véres, baljós szándékokat tápláló alak. Behúzódhat kapualjba, beférkőzhet mondataimba, a többször átolvasott, ellenőrzött ártatlanokba is. Álruháit váltogatja, hol úgy öltözik, mint egy rozsdás kést szorongató csavargó, hol úgy, mint egy kikent-kifent csontbróker, vagy mint egy Thanatoszra fókuszáló terapeuta, sőt, mint egy borotválatlan ápolónő, ki az éjszaka leple alatt eutanáziában sántikál, mert nemét úgy cserélgeti, mint dada a csecsemő pelenkáját. Százféle gumiálarccal rendelkezik, látom vasorrú bábának, és látom alacsony homlokát ráncoló kidobó embernek, de az állatvilágból is előjön, lábakra tipró vízilóként, ostoros oktopuszként, és kíváncsi vagyok, kinek, minek álcázta magát az École Normale Supérieure-beli első beszélgetőtársam esetében.
16
17
Tartalom
1) Az emlékíró gondjai ..................................................................7 2) Paktálás egy sorozatgyilkossal ...............................................13 3) Baráti leckék franciaságból .....................................................18 4) A kettőződésről (1957–1968) .................................................25 5) Mi a baj a magyarórák irodalomszemléletével? ...................49 6) Egy szereplő angol álarcban ...................................................57 7) Írótestvérek a megkettőződésben ..........................................62 8) Molloy-okról az emigrációban.............................................102 9) Londoni gittelések .................................................................116 10) Miért a Mikes Kelemen Kör? ...............................................127 11) Novellista poétikámról mottókban......................................188 12) Molloy-meccs az olvasóval ...................................................202 13) Gyökértelenség és modernség ..............................................211 14) Az átváltozás kínos modellje ................................................222 15) Telekfalvi álom .......................................................................231 16) Két adalék a román valóságról .............................................248 17) Excelsior ..................................................................................251 18) Lelket olvasni a térben: Meursault esete .............................266 19) Ávósbetét ................................................................................274 20) Hova lett az egyetem? ............................................................300 21) Ott túl a rácson az irodalom.................................................337 22) Vegyes tapasztalataim............................................................355 23) Mitől magyar író a magyar író? ...........................................362 24) Hamlet utóélete ......................................................................367 25) Szédületes hiábavalóság ........................................................373 26) Pálcát nem törnek, örömtáncot nem járnak ......................377 27) Kétszer modernizálódott a magyar irodalom ....................383 28) Egy kinti a bentiek között .....................................................390 29) Rába György ( 2011. január 29.) .......................................399
30) Villányi László ........................................................................410 31) Jász Attila ................................................................................423 32) Részleges szalonképesség ......................................................431 33) Zárójelentés: itthon is, otthon is ..........................................437 34) Holdvilág és fületlen gomb ...................................................448
Megjelent a Pesti Kalligram Kft., Budapest, és a Kalligram Könyv- és Lapkiadó Kft., Pozsony, közös kiadásában 2012-ben. Első kiadás. Oldalszám 456. Felelős kiadó Szigeti László. Felelős szerkesztő Szilágyi Zsófia. Borítóterv Hrapka Tibor. Grafikai elrendezés Studio GB, Dunaszerdahely. Nyomta Vydal Pesti Kalligram, spol. s r. o., Budapest a Kalligram, spol. s r. o., Bratislava, 2012. Prvé vydanie. Počet strán 456. Vydavateľ László Szigeti. Zodpovedný redaktor Zsófia Szilágyi. Návrh obálky Tibor Hrapka. Grafická úprava Studio GB, spol. s r. o., Dunajská Streda. Vytlačil
