2-3 JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE

a minden új. Új technika, új módszer, új tartalom, új forma, új csomagolás, új kivitelezés, … új, új, új… Majd egy üzenet ezt mondja: ha az egyik áruházban minden héten mindig leáraznak, akkor miért nem adnak még ingyen semmit? S, ha bemegyek szinte bárhova – érdekes, a templomot kivéve (!) – akkor szinte mindenütt fiatallal találkozok, pedig állítólag öregszik a társadalom. De akkor hol vannak az öregek? És hol van a minõség? Hol vannak a stabil és állandó értékek, amik ugyebár nem változnak, bár egyre tágabb és mélyebb dimenziókat tárnak fel? Mert ha egyszer mindennek arra van szüksége, hogy eladható legyen, hogy ráírják: új, akkor ez mit jelent? Amit tegnap még új-ként vettem meg, az ma már rossz? Mert akkor becsaptak és a rosszat adták el tegnap eleve újként. Vagy egyszerûen csak ez a csodacímke mostanában, amire mindenki harap és megnyílik rá a pénztárcája meg a szíve? Ilyen könynyen ide oda lenget minket az újdonság szele? És mégis, milyen érdekes, valamire vágyik ez a világ, az ember, arra ami az övé, a lelke mélyén nagyon ráérez, csak rossz helyen keresi és közben csúnyán becsapják. Sokszor nagyon csúnyán, gátlástalanul, és könyörtelenül. Szívtelenül. Új ember, új élet, új teremtés, újjászületés, … Új Szövetség! Az ember erre vágyik, csak … hogyan hinnének, ha nincs aki hirdesse? Az örömhír ez: Krisztus feltámadt, és új életet ajándékozott nekünk, megszabadítva a bûn hatalmából. Újjá születtünk a keresztséggel! Jézus ezzel kezdte az örömhírt: térjetek meg, tartsatok bûnbánatot és higgyetek az evangéliumban. Ez mindennek az alapja. Mert aki megtér, az újjászületik! Minden újjá lesz a számára. Feltárulnak az igazi és örök értékek, újjá lesz a világ a szemében, címkék nélkül, az a világ amiben addig is élt, de nem látta, mert bezárta a bûn elõtte. De a kegyelem a megtéréssel kinyitja, ami ott volt eddig is elõtte. Kulcs adatik a kezébe, kívül belül minden újjá lesz. Szebbé lesz a világ, jobbá a másik ember, átértékelõdik minden az életében, szinte a feje tetejére áll! Még bolondnak is fogják érte gondolni, de hát Isten bolondjaival tele van a szentek élete! Mily gyönyörûen mondja a nagy megtérõ, Szent Ágoston: „Örök-új Szépség, késõn, jaj késõn kezdtelek szeretni! Bennem voltál, én meg künn! Künn kerestelek s torz mivoltommal berohantam ékes teremtett világodba. Velem voltál s én nem voltam veled. Teremtmények szakítottak el messze tõled, amik nélküled egyáltalán nem is volnának. Azután fölharsant hívó szózatod; megtörted lelkem siket csendjét, kigyulladt bennem ragyogó világosságod, s elûzted rólam a vakoskodó homályt. Illatod kiáradt, beszívtam s most utánad lelkendezek. Ízleltelek, éhezlek, szomjazlak; megérintettél s íme, áttüzesedtem a vágyakozástól békéd után!” fr. Pál

2

„JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE ...”

Kármel 2010/2-3

Új élet Krisztusban JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE AZ EVANGÉLIUMBAN

húsvéti idõ liturgiájában gyakran hallhattuk azokat az evangéliumi részeket, melyek Jézus feltámadásával kapcsolatosak. Valljuk csak be, hogy az evangélisták beszámolói nem felelnek meg emberi várakozásunknak. Mert nem azt mesélik el, hogy mi történt azon az éjszakán, hanem hogy mi volt kora hajnalban, a nagy esemény után. Aztán meg nem Jézusról mesélnek nekünk – hogy például kibújt a leplek alól, elhengerítette a követ, hogy félelmet keltett az õrökben, vagy más ehhez hasonlók –, hanem inkább arról számolnak be, hogy milyen hatással volt ennek a híre az emberekre. Egy csomó meglepetéssel szolgálnak a Jézus feltámadásáról hírt adó evangéliumi beszámolók… Az elsõ meglepetésül az szolgál, hogy asszonyok a cselekvõk, nem férfiak. Az asszonyok mennek ki a sírhoz, a férfiak pedig összebújva egy helyen remegnek vagy félelemtõl hajtva útnak erednek. A második meglepetés, hogy annak ellenére, hogy ezek az asszonyok kimennek a sírhoz, igazában nem õk a fõcselekvõk. Itt ugyanis nem az emberek cselekszenek, hanem Isten az, aki cselekszik. Ezt igazolja, hogy az asszonyok a sírboltot már nyitva találják: nincs szükség arra, hogy valaki is elhengerítse a követ. A sír üres... A harmadik meglepetés, hogy ez a tény semmiféle hitet nem provokál bennük. A hithez ugyanis kinyilatkoztatás kell, nem üres sír. Attól még, hogy a sír üres, csak arra lehet következtetni, hogy valami hiányzik ott, ahol minden emberi várakozás szerint kellene lennie valaminek, de egy hiány megtapasztalása még nem elég ahhoz, hogy önmagában hitet ébresszen. A negyedik meglepetés pedig, hogy az üres sírnál angyalok vannak. Na – azt mondhatnánk –, végre történik valami rendkívüli dolog, olyan, ami velünk nem szokott megesni, amivel igazolni tudnánk magunkat, hogy nekünk miért is olyan gyenge a hitünk. Csakhogy ezek az angyalok egyáltalán nem cselekszenek sem-

Kármel 2010/2-3


3

milyen látványos dolgot, hanem csak egy kérdést tesznek fel: hogy elgondolkoztassanak. Ehhez nem lenne szükség egy angyalra – gondolhatnánk –, ezt mi is meg tudnánk csinálni. És mit kérdeznek ezek az angyalok: „Miért keresitek az élõt a halottak között?” Efféle kérdést bárki intézhetne hozzánk… Milyen érdekes, hogy az Isten igéje miként keres elfogadást bennünk! Egy kis iróniával mintha azt mondaná: „Te találkozni akarsz valakivel! Ha az a valaki halott, akkor már nem lehet vele találkozni. Csak élõvel lehet találkozni! S ha ez a Valaki élõ, az nem csak azt jelentheti, hogy visszajött az életbe, hanem azt is, hogy elõre ment! Mindnyájunkat megelõzve! A feltámadás ugyanis nem egy aktus, hanem egy állapot! Azt jelenti, hogy Jézus ott van már, ahová valamennyien meg vagyunk hívva. Hogyan is kerül sor a kinyilatkoztatás elfogadására? Figyeljük csak meg, hogy mit mond errõl az evangélium! Az elsõ dolog az, hogy egy elgondolkodtató kérdést kapunk, olyat, amit bárki közülünk föltehetne egy másik embernek. Egy kérdés hangzik el felénk, mint amikor Jézustól kérdeznek valamit, s Õ meg visszakérdez. Jézus ilyenkor arra próbálja ösztönözni az Õt kérdezõt, hogy elkezdjen gondolkozni. Ebbõl is látható, hogy a kinyilatkoztatással szemben nem a passzív befogadás az embernek a megfelelõ magatartása, hanem a gondolkodás! Mária is így tesz, amikor az angyal megszólítja. Elgondolkodik azon, hogy miféle köszöntésben is részesül. Elkezd gondolkodni. De vigyázat, nem lehet csak akárhogy, a magunk feje szerint gondolkodni! Szükség van egy második lépésre ahhoz, hogy helyes irányba menjen a gondolkozásunk. Nem elég ugyanis az, hogy a magunk eszével gondolkodunk. Hogy mi ez a második lépés, amit tennünk kell a kinyilatkoztatás elfogadásához, jól kifejezi az angyal

4


Kármel 2010/2-3

felszólítása. Azt mondja ugyanis az asszonyoknak: „Emlékezzetek vissza!” A kérdést tehát egy felszólítás követi. „Emlékezzetek vissza! Húzzátok elõ az emlékezetetekbõl!” Mennyire függ tehát az ember cselekvésétõl is a kinyilatkoztatás elfogadása! Nem arról van szó, hogy nyugodtan lóbázhatjuk a lábunkat: a Mester úgyis nélkülünk támadt fel! Az angyal elõször elgondolkodásra készteti az asszonyokat, majd azt mondja nekik: „Emlékezzetek már vissza! Az Isten adott nektek gondolkodásra, meg emlékezésre is képességet, használjátok már ki!” Milyen furcsa dolog is ez, ugye? Nem ezt várnánk ugyanis azon az éjszakán, amelyen Jézus feltámadt, hogy az embernek máris a gondolkodni és emlékezni szolgáló képességét kell használnia! Mire emlékezhetnénk akkor, amikor látszólag most történnek a dolgok elõttünk? Csakhogy a dolgok, s fõként Isten dolgai nem úgy történnek, mint ahogy azt várnánk. Isten dolgai a legnagyobb dolgok csendben történnek. Isten nem cirkuszi mutatványos, aki el akarna minket kápráztatni! Nem valami show-mûsort vagy karnevált rendez elõttünk! Hanem Isten az üdvösségünk érdekében cselekszik! Nem elkápráztat, hanem megment! A kettõ között nagy a különbség! Az angyalok felszólítása tehát egy olyan emlékezésre ösztönöz bennünket, amely képes újragondolni a dolgokat. Ebbõl is látszik, hogy az embernek nem elég az, hogy gondolkodni tud! Újra kell gondolni a dolgokat! Az angyal szava arra próbálja ösztönözni az asszonyokat, hogy ne álljanak meg a dolgok felszínes látásánál. Arról van tehát szó, hogy újra kell gondolni a dolgokat, és ezért van az, hogy minden esztendõben újból ünnepeljük ugyanazt, ugyanazokat a szentírási szövegeket hallgatva! Erre azért van szükség, hogy a dolgokat más szinten tudjuk értelmezni, ugyanazokat a dolgokat egyre mélyebb szinten tudjuk megérteni és életünkbe befogadni. Még a feltámadt Jézussal találkozó emberek számára is érthetõvé kell válnia annak az igazságnak, hogy a feltámadás tulajdonképpen Jézus földi életébõl levezethetõ, abból következõ esemény. Ha Jézus a hatalomnak az útját járta volna, ha úgy irtotta volna az ellenségeit, mint például egy Illés próféta, akiért a király elküldött ötven

Kármel 2010/2-3


5

embert, s aki egy pillanat alatt leimádkozta rájuk az istennyilát, akkor Jézus kereszthalála nagy sikertelenség lett volna küldetése végrehajtásában. De Jézus nem a hatalom útját járta, hanem a szolgálatét. Azt mondta ugyanis, hogy „az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Õ szolgáljon”; „hogy az életét adja sokakért.” Jézus ezt nem csak mondta, hanem meg is cselekedte: bár egész életén át ezt tette, de egészen nyilvánvaló módon is kinyilvánította a másokért való szeretetét élete utolsó gesztusával, amikor életét odaadta a kereszten. Amikor tehát az angyal szava emlékeztetni próbálja az asszonyokat, akkor arra hívja õket, hogy gondolkozzanak el Jézus életén. Jézus élete egy állandó odaadás volt. Nem csoda, hogy addig beszélt róla, és addig ajándékozta apró gesztusokkal ezt az odaadó életet, amíg bele nem halt a végén. Itt azonban nem szabad megállnunk! Az élet odaadása egy szüntelen folyamat volt Jézus egész földi életében, és ennek megkoronázása a kereszthalálban teljesedett ki. A kereszthalállal viszont Jézusnak csak a földi élete ért véget, de az Atyának való szüntelen odaadása nem. Ez pedig magában hordozza a feltámadást... De tudni kell emlékezni ahhoz, hogy hinni és remélni tudjunk. Azért fontos az emlékezés a hitre és reményre való eljutásban, hogy a dolgoknak ne csak az egyes részleteit ragadjuk meg, hanem azok egész teljessége összeállhasson bennünk. Erre persze mi, emberek magunktól nem vagyunk képesek. De arra igenis képesek vagyunk, hogy egy-egy újabb emlékezéssel egyre mélyebben lássuk ugyanazt a dolgot. De ismerjünk fel egy újabb meglepetést, amit a Jézus feltámadásáról szóló evangéliumi részek elmesélnek: hogy asszonyok kezdik hirdetni a feltámadás örömhírét. És ehhez kapcsolódóan egy másik meglepetés is ér bennünket: hogy az apostolok nem hisznek nekik! Gondoljuk csak meg, ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy a római pápa meg a püspökök (akik az apostolok utódai) nem akarnak hinni abban, amit asszonyok hirdetnek elsõként: hogy Jézus feltámadt! „Hát ki hinne el ilyen asszonyi badarságokat!” – gondolják. S az evangélium nem szégyelli ezt leírni! Aztán még egy újabb meglepetés: hogy az apostolok az elsõk, akik nem hisznek. És nyilvánvalóan nem azért nem hisznek, mert asszonyok hirdetik az evangéliumot, hanem azért, mert az Isten igazságára mindenkinek nagyon nehéz megnyílni. Valljuk csak be, hogy nekünk is! Mindez nem a jóakarat hiányát jelenti, hanem azt hogy az Isten mérhetetlenül meghalad minket! De e nehézség ellenére még mindig könnyebb hinni, mint hit nélkül élni! Milyen ostoba dolog is megelégedni pusztán a jelenvalókkal, és nem törõdni azzal, hogy utána mi következhet: akár minden elvesztése is egyik pillanatról a másikra! Ennek tudatában élni sokkal nehezebb, mint hinni. És mégis: oly sokan ezt választják! Pontosabban, nem is választják. Nem választanak semmit: hanem csak sodródnak a „véletlenekkel”…

6


Kármel 2010/2-3

Aztán még egy újabb meglepetés: ahogyan a fõapostol viselkedik. Van ugyanis az apostolok között valaki – Péter –, akit Jézus kiválasztott, s akirõl azt mondta: „erre a sziklára építem egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erõt rajta.” De még az õ magatartása sem a hit – ahogyan Lukács evangélista elmeséli –, hanem a csodálkozás. Igaz, hogy már ez is nagy teljesítmény! Gyerekeken láthatjuk gyakran, hogy mit jelent csodálkozni: amikor eltátják a szájukat, s néznek, mint akik még soha nem láttak ilyesmit. Igen, a gyerekek is taníthatnak bennünket: például csodálkozni. Nem szégyen az embernek az, hogy tud csodálkozni, sõt...! Mélyen az emberségünkhöz tartozik, hogy tudunk csodálkozni! No, nem úgy, mint az a bizonyos boci az új kapu elõtt, hanem úgy, mint aki mindenbõl tud tanulni, aki nyitott az újra! Aki megengedi az Istennek, hogy meglepje, s hogy ne csak a saját emberi gondolatai vezethessék, hanem Isten rá vonatkozó tervei is. Milyen furcsa, hogy a húsvéti evangéliumok mindenütt szót ejtenek az emberi hitetlenségrõl. Vagyis nem arról tanúskodnak, hogy Jézus tanítványai várták a Mester feltámadását, hanem hogy nem hittek benne. De éppen ez is örömhír: hogy annak ellenére, hogy még Jézus tanítványai sem hittek elõször a feltámadás jóhírében, mi most, kétezer évvel késõbb, mégis ezt ünnepelhetjük. Vagyis az emberi hitetlenség nem tudta megakadályozni azt, hogy idõben és térben tovább terjedjen a jóhír. A húsvéti evangéliumok mindenütt beszélnek az emberi hitetlenségrõl. Nem szólnak azonban Mária hitérõl. Talán azért, mert már Lukács evangéliumának elején szó van róla, amikor Erzsébet így kiált fel Mária üdvözlõ szavaira: „Boldog vagy, mert hittél!” Igen, Mária rendelkezett olyan természetfölötti látással, ami nem elégedett meg a dolgok felszínes látásával, és mert észrevenni mást is, mint amit az emberi fájdalom eltakart! Mária képes volt arra, hogy ne csak önmagát és a másik embert lássa, hanem a jelenlévõ örök Istent is megsejtse a dolgok és események mögött. Kérjük Máriát, hogy mi is megtanuljunk gondolkodni: de nemcsak a magunk feje szerint, hanem a Szentlélek gondolatai szerint értelmezni a dolgokat. És hogy mi is megtanuljunk emlékezni: nemcsak a magunk módján, hanem a hívõ emberként, aki képes egyre mélyebbre ereszkedni a megértésben, aki képes hagyni magát, hogy a Szentlélek megvilágosítsa õt; egyre élõbb hittel, reménnyel töltse el, és megnyissa õt arra a szeretetre, ami egyedül méltó erre a névre, amely soha nem múlik el, és amely Istennel és egymással örök kötelékbe kapcsol össze minket.

fr. Rafael

Kármel 2010/2-3

ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN

7

ÚJ TEREMTÉS KRISZTUSBAN1

Életem Krisztus fényében

elen írásban arról szerettem volna elmélkedni, hogy milyen változás ment végbe azokban az emberekben, akik találkoztak a feltámadt Üdvözítõvel. Mi az az újdonság, amit bennük létrehozott ez a találkozás? Miközben ezeken a dolgokon gondolkodtam, úgy éreztem, hogy az Úr tõlem is azt kérdi – mint annak idején tanítványaitól, akik beszámoltak neki arról, hogy kinek tartják õt az emberek (vö. Mt 16, 15) –: és te mit mondasz errõl? Mi változott meg benned azzal, hogy ismersz engem, hogy találkoztál velem? Bevallom, a felmerült kérdés kicsit mellbevágott, úgy, mint gondolom, annak idején a tanítványokat is. Hiszen sokkal könnyebb mások életét szemügyre venni, vagy csak úgy, nagy általánosságban beszélni igazságokról, mint szembesülni velük saját életünkben. Elõször úgy éreztem, hogy bizony sajnos semmi sem változott azzal, hogy Jézust személyesebben megismertem. És ezt keserûen, fájdalommal kellett megállapítanom. Kár tehát értekezni errõl a témáról, amikor bennem, aki ezekrõl írna, semmi újdonságot nem hozott, semmi kézzelfogható változást, bár több évtizede ismerem Õt! Azonban azt is éreztem, hogy ez valahogy mégsem teljesen igaz! Ezért tovább folytattam a magamban való keresést. És a következõkre találtam. Mit jelent számomra Jézus a gyakorlatban? Elõször is egy biztos pontot, akihez mindig fordulhatok, akire mindig támaszkodhatok minden nehéz helyzetben, aki – ha meg is 1

A következõ három írás témája hasonló, de nem alkotnak egy szoros egységet. Ezért, bár egy közös cím alatt szerepelnek (a hasonló téma és közös szerzõ miatt) együtt is, de külön-külön is lehet olvasni.

8


Kármel 2010/2-3

várakoztat, és néha elég érdekesek útjai, megoldásai –soha nem hagy cserben. Ezáltal megtanít hittel, reménnyel élni, ami úgy érzem, egy nagyon lényeges dolog a felé vezetõ úton. Jézus nem csak egy biztos pont, hanem egy biztos támpont is. Az õ személye az, aki meg tudja mutatni számomra a helyes irányt. Ez igaz volt annak idején papi és szerzetesi hivatásom kialakulásában, annak követésében, de úgy érzem, hogy ez azóta is nagyjából megmaradt. Ami nem jelent egy különleges, rendkívüli kapcsolatot, kommunikációt vele, sem azt, hogy mindig tudnám – és még kevésbé azt, hogy követném is – a helyes utat. De amikor idõközönként elõ kell vennem bensõ iránytûmet, hogy segítségével megkeressem a helyes irányt, úgy érzem, hogy Õ az az erõ, amely ennek az „iránytûnek” a mutatóját a helyes irányba vonzza, tereli. Ez segít a mindenkori újrakezdésben. Ilyenkor nem csak utat mutat, hanem elsõsorban világosságot gyújt, amelynek fényében másként látom, érzékelem a korábban megélt, megtapasztalt, elgondolt valóságot. Ez segít a helyes megoldás megtalálásában, a helyes értékrend kialakításában. Olyan világosság ez, amely az igazságot tartalmazza, amellyel nem lehet vitatkozni, amelyet nem lehet kétségbe vonni, de amely nem is erõszakos, hanem mély békétõl és irgalomtól áthatott. Az erõnek és a tiszta örömnek a forrása is számomra Jézus. Ami ugyancsak nem azt jelenti, hogy tele vagyok erõvel és örömmel. Sajnos, ez még nem igaz. Mégis, nélküle aligha tudtam volna eddig több mindent megélni, sok mindenben kitartani. „A te szavadra kivetem a hálót”: ez a szó, az Õ szava adott erõt arra, amire úgy éreztem, hogy emberileg nem lennék képes. Mert ebben a szóban nem csak erõ van, hanem elsõsorban Õ maga, akivel és akiért egyedül lehet és érdemes megtenni, megélni azt, amit megtenni és megélni kíván. A tiszta öröm: ami a Jelenlétbõl, a világosságból, a békébõl, a lét értelmességébõl, célirányúságából fakad. Mert ez mind egy: az öröm, a béke, a világosság, az igazság, a helyes út, a célirányos, értelmes lét. Ez benne egy: Jézusban, aki az Atyával egy. És amilyen mértékben tudok vele én is egy lenni, olyan mértékben tud mindez az enyém is lenni. A kegyelem törvényei szerint, amelyek emberileg egyáltalán nem kiszámíthatók. Nagyjából ezt találtam magamban, amikor választ kerestem arra a kérdésre, hogy mi az a plusz, amit a Krisztussal való kapcsolat adott és ad. Nem tudom, hogy milyen lennék most, ha életem másként alakul, ha nem ismertem volna meg Õt, ezért nehéz is felmérnem, hogy mennyire lettem „más” a vele való kapcsolat által, mi az az „újdonság”, amit kaptam ezáltal. Azt viszont érzem, hogy én is elmondhatom Szent Pál szavaival: „Nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magával ragadott engem. Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami elõttem van. Futok a kitûzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban.” (Fil 3, 12-14)

Kármel 2010/2-3


9

A feltámadt Krisztus az elsõ keresztények életében

a valaki újra nem születik, nem láthatja meg Isten országát” – mondta Jézus Nikodémusnak (Jn 3, 3). A húsvéti evangéliumok és az Apostolok Cselekedetei – amely a húsvét utáni eseményekrõl ad hírt – arról tanúskodnak, milyen átalakuláson mentek át az apostolok és az elsõ keresztények a feltámadt Krisztussal való találkozás által, miként születtek újjá, és miként indultak el Krisztus követésének útján. A feltámadt Krisztussal való találkozás elõször is egy új világosságot, új megértést, új hitet adott a tanítványoknak. Addig ugyanis „még nem értették meg, hogy fel kell támadnia a halottaiból” (vö. Jn 20, 9), addig még a régi, hús-vér emberek voltak, akik Jézust inkább csak „emberként ismerték” (vö. 2Kor 5, 16) és úgy is gondolkodtak az általa hozott üdvösségrõl. Az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélés foglalja össze talán a legjobban e tekintetben a tanítványokban végbement változást. Idézzük fel röviden a történetet. „Aznap ketten közülük egy Emmausz nevû helységbe mentek, amely Jeruzsálemtõl hatvan stádium távolságra volt, s beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben beszélgettek és tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk. De a szemüket akadályozta valami, hogy fel ne is-

10


Kármel 2010/2-3

merjék. Megszólította õket: ,,Mirõl beszélgettek egymással útközben?” Õk szomorúan megálltak. Az egyik, akinek Kleofás volt a neve, azt felelte: ,,Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Õ megkérdezte tõlük: ,,Micsoda?” Azt felelték: ,,A Názáreti Jézus esete, aki tettben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép elõtt. A fõpapok és a fõembereink azonban halálos ítéletre adták, és megfeszítették õt. Pedig mi azt reméltük, hogy õ fogja megváltani Izraelt…” (Lk 24, 13-21) ,,Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban?” Milyen érdekes! Jézust nem ismerik fel, és idegennek tekintik, kezelik. Talán kicsit le is nézik, mert milyen ember az, aki egy ilyen eseményrõl nem tud? Hol él egyáltalán? És elmesélik, elmagyarázzák neki a történteket. Úgy, ahogyan õk élték meg, és ahogyan éppen azért igaznak gondolták. Pedig Jézus az egyetlen, aki igazán tudta, hogy mi történt! Nem így szokott lenni ez velünk, emberekkel, hívõ emberekkel is? Hányszor tûnik idegennek a jó Isten, az egyetlen „idegennek”, aki úgy látszik, hogy nem tudja, mi történik itt ezen a világon, mi történik életünkben! Akinek el kell magyarázni, néha hosszasan, hogy õ is értsen végre valamit! Mert nem tesz semmit, vagy egészen másként tesz, mint tennie kellene, aki nem ért meg bennünket, nem érti a világ dolgait, nem látja a bennünket ért sérelmeket, kudarcokat, aki nem látja miként megy tönkre országa, a „jók” országa. „Pedig mi azt reméltük, hogy õ fogja megváltani Izraelt…” Azt remélték, hogy õ fogja végre meghozni a hõn áhított messiás-országot, amely nagy lesz és dicsõséges, szabad a rómaiaktól és minden más földi uralomtól, ahol a roszszakat szórólapátra teszik és elégetik, a jók pedig – közöttük, természetesen, maguk is –, ha nem is mindjárt jobb és bal oldalán, de azért a közelében lesznek, és dicsõségébõl részesednek. Amint azonban – az õ kivételével – mindenki tudta, ez bizony nem így történt, hanem épp ellenkezõleg: ismét a „rosszak” gyõztek, nekik pedig menekülniük kell, feladni reményeiket, egy újabb messiás-jelölt felbukkanásáig. Igaz, hogy a hozzájuk tartozó asszonyok valamit mondogattak az üres sírról, meg angyalokról, meg ilyesmirõl, de hát mindezek után már miben higgyen az ember? ,,Ó, ti oktalanok és késedelmes szívûek arra, hogy elhiggyétek mindazt, amit a próféták mondtak!” – válaszolta nekik az „idegen”. – „Hát nem ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsõségébe?” És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt.” Miközben beszélt nekik, a két tanítvány szíve lángolni kezdett. Mert az Igazság szava nem egy rideg racionális fogalom, érvrendszer, hanem fény és tûz. Megvilágít és áttüzesít. Feltárja a rejtett igazságot az értelem elõtt és erõt, bátorságot, lelkesedést önt a szívbe annak követésére. Így a korábban elcsüggedt tanítványok „még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe…”

Kármel 2010/2-3


11

„Ezeket kellett elszenvednie a Krisztusnak, hogy bemehessen dicsõségébe”. Úgy van megírva, hogy a Krisztusnak szenvednie kell, és harmadnapon feltámadni halottaiból”. (Lk 24,) Ez történt igazából azon a szörnyû nagypénteken, meg húsvét hajnalban: beteljesedett az Írás, az Isten örök akarata, megérkezett a várva várt Messiás országa. Igaz, nem a földre, nem karhatalommal, pénzesõvel, tejjel-mézzel folyó Kánaánnal; az ég kapuja nyílt meg, Isten országa lett az ember országa is! Ez volt Krisztus elsõ üzenete az õt még mindig a földhöz kötni akaró Magdolnának és rajta keresztül az egész emberiségnek: „Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez” (Jn 20,). De az igazságot, azt, ami valójában történt azon a napon, csak Õ tudta, az „idegen”. Csak Isten ismeri a történések mögötti teljes igazságot. Õ azonban nem rejti el azt, hanem Krisztusban feltárja mindazoknak, akik õszinte szívvel keresik Õt. Feltárja a szeretetben megélt életnek, a szenvedésnek és az áldozatnak igazi értelmét. Szenvedni kell, mert meg van írva. Azaz a szenvedés nem csupán a kegyetlen sorsnak, a véletlennek, a gonosznak a terméke és eszköze. A szenvedés benne van Isten tervében is, és ezáltal a jó és a kegyelem kiváló eszközévé is válhat. Mert az is meg van írva, hogy a szenvedés után harmadnapra fel kell támadnia a halálból és bemenni a dicsõségbe! Ez is benne van Isten tervében, sõt ennek szolgálatában áll minden, maga a szenvedés, a halál is! Az írások értelme, Istennek a terve az ember számára mindaddig homályban marad, amíg az Úr meg nem nyitja elménket és szívünket ennek megértésére (vö. Lk 24, 45). Hogy mekkora átalakító ereje van az így befogadott igazságnak, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a félénk, hitetlenkedõ apostolokból bátor hirdetõi lettek Jézus feltámadásának, akik semmilyen fenyegetéstõl és üldözéstõl nem hátráltak meg. Az így megismert igazságot nem tudták többé megtagadni, magukba rejteni. „Ítéljétek meg magatok, helyes volna-e Isten elõtt, hogy inkább rátok

12


Kármel 2010/2-3

hallgassunk, mint az Istenre? Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (ApCsel 4, 19-20). Sõt, a szenvedést, amit addig sehogy sem akartak megérteni, elfogadni, most már értékesnek tartják. Igaz, nem akármilyen szenvedést, hanem azt, amit Õérette, az Õ követésében viselnek el. „Behívatták az apostolokat, megvesszõztették õket, aztán rájuk parancsoltak, hogy Jézus nevében ne beszéljenek, és szabadon engedték õket. Boldogan távoztak a fõtanácsból, mert méltók lettek rá, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek. Továbbra is mindennap tanítottak a templomban és a házakban, hirdették, hogy Jézus a Krisztus.” (ApCsel 5, 40-42). Szent Pál ezt írja megtérése után, miután találkozott a feltámadt názáreti Jézussal a damaszkuszi úton és követõje, apostola lett: „Uramnak, Krisztus Jézusnak fönséges ismeretéhez mérten mindent szemétnek tartok. Érte mindent elvetettem, sõt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam” (Fil 3, 8). A szenvedésekben is megélt öröm, az evangéliumnak, Krisztus feltámadásának lelkes hirdetése, nem csak pár buzgó apostol jellemzõje, hanem az egész keresztény közösséggé. A korai egyházat rövid idõn belül kemény üldözések érték, és sokaknak emiatt menekülniük kellett. De – miként megjegyzi az Apostolok Cselekedetei – „azok, akik szétszéledtek, ahová csak elvetõdtek, mindenütt hirdették az evangéliumot.” (8, 4) Még van egy fontos jellemzõje ennek a korai keresztény közösségnek: a vagyonközösség, aminek alapja az „egy szív, egy lélek” közössége: „A sok hívõ mind egy szív, egy lélek volt. Egyikük sem mondta vagyonát sajátjának, mindenük közös volt. Az apostolok nagy erõvel tanúsították Urunk, Jézus feltámadását, és mindnyájan bõségesen részesültek a kegyelemben. Nem akadt köztük szûkölködõ, mert akinek földje vagy háza volt, eladta, és az érte kapott pénzt elhozta, és az apostolok lába elé tette” (ApCsel 4, 32-36). Ezt a fajta „kommunizmust”, a teljes, fenntartás nélküli közösséget – ami az örök életnek egyik fõ jellemzõje –, csak Isten Szentlelke tudja létrehozni, erre emberi erõ nem elegendõ. Az egymással való közösség talán egyik legfõbb jele annak, hogy az ember valóban találkozott Krisztussal, közösségbe lépett vele, és ezáltal részesült a „Szentlélek keresztségébõl”, újjászületett a Lélek erejébõl. Hiszen Jézus azt mondta, hogy arról fognak minket felismerni, hogy tanítványai vagyunk, ha szeretettel vagyunk egymás iránt (vö. Jn 13, 35). Búcsúimájában is így imádkozott: „Legyenek mindnyájan egyek. Amint te, Atyám bennem vagy s én benned, úgy legyenek õk is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem.”(Jn 17, 21) „Ezt mondja az Úr, aki utat csinált egykor a tengeren át, és ösvényt a nagy vizekben, aki kivezette a harci szekereket és a lovakat, az egész hatalmas sereget, amely elbukott és nem kelt föl többé, odaveszett és kialudt, mint a mécses lángja. Most már ne

Kármel 2010/2-3


13

arra gondoljatok, ami régen történt, és ne a múlt dolgokra figyeljetek. Nézzétek: én valami újat viszek végbe, már éppen készülõben van; nem látjátok? Valóban, utat csinálok a pusztában, és ösvényt a járatlan földön.” (Iz 43, 16-19) „Mert a hajdani nyomorúság feledésbe megy, és eltûnik a szemem elõl. Mert új eget és új földet teremtek; a régi feledésbe merül, és eszébe se jut többé senkinek. Örüljetek és ujjongjatok azon mindörökké, amit majd teremtek! Mert Jeruzsálemet »öröm«-nek teremtem és népét »ujjongás«-nak.” (Iz 65, ) Izajás prófétának ez a két szép jövendölése mindig aktuális, bár az utóbbi csak a világ végén fog beteljesülni, amikor valóban létrejön az „új ég és új föld”. A megjövendölt új teremtés viszont Krisztusban már elkezdõdött. Hiszen „Õ a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsõszülötte (…) Õ a kezdet, az elsõszülött a halottak közül…” (Kol 1, 15.18) Ezért „mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszûnt, valami új valósult meg. De ezt Isten viszi végbe…” (2Kor 5, 17-18). Isten viszi végbe az új teremtés mûvét: nem csak majd valamikor a világ végén, hanem már most. Isten szüntelen munkálkodik (vö. Jn 5, 17). Õ nem csak a múltban vitt végbe nagy dolgokat, nem csak a távoli jövõben mutatkozik majd ismét hatalmasnak és dicsõségesnek, hanem a mindenkori jelenben készíti számunkra az utat, amely a múltból a jövõbe vezet, a földi, múlandó létbõl az isteni, örökké tartó életbe. Ezt az utat pedig az Õ Fiában, az Fia által, Jézus Krisztusban készíti számunkra. „Én vagyok az út, az igazság és az élet – válaszolta Jézus.– Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14, 5) „Az õ révén van mindkettõnknek szabad utunk az egy Lélekben az Atyához” (Ef 2, 18)

14


Kármel 2010/2-3

A Krisztussal való találkozás és az új ember kialakulása Szent Terézia tapasztalatában

zent Terézia mûveiben – mivel ezek fõ témája az imádság – gyakorlatilag végig a Krisztussal való kapcsolatról beszél és ennek hatásairól annak az embernek az életében, aki szereti Jézust, lelkének ezt a „jó barátját”, tudatosan ápolja és elmélyíti a vele való kapcsolatot. Saját élettapasztalatán keresztül mutatja be, miként alakul át a Krisztussal való közösség által a kis hernyó pillangóvá (vö. 5BV2), a régi, földies ember krisztusi, isteni emberré. Most csak egy kis részt emelnék ki Szent Terézia írásaiból (Önéletrajz 15 fej. vége - 16. fejezet) ennek az átalakulásnak bemutatására. Szent Terézia sokfajta imakegyelemrõl beszél, az imának olyan magasabb fokairól, amit egyszerûen „misztikus kegyelemnek” szoktunk nevezni. Ezeken keresztül az emberi lélek „intenzívebb” módon lép kapcsolatba Istennel, ezért ennek az imának hatásai is „intenzívebbek”, látványosabbak. Ugyanazt a hatást fejti ki azonban a lélekben az Istennel való „normál” (ima)kapcsolat is, csak hosszabb távon és talán nem annyira látványos, könnyen észlelhetõ formában. Tanú erre sok más szent élete (pl. Kis Szent Terézé), akiknek életében alig voltak rendkívüli kegyelmek, ezeknek a hatásai viszont egyértelmûen fellelhetõk. Éppen úgy, mint ahogy nem szükséges nekünk is megjelennie a feltámadt Krisztusnak – úgy, miként annak idején az apostoloknak – ahhoz, hogy hozzájuk hasonlóan higgyünk benne és kövessük õt. „Boldog, aki nem lát, és mégis hisz” – mondta Jézus Tamás apostolnak. Isten tehát ugyanazt a kegyelmet adja meg annak is, aki nem látta, mint annak, akinek egy rendkívüli kegyelem által megjelent.

Kármel 2010/2-3


15

Ezeket azért tartottam szükségesnek leírni, mivel mûveiben – és így az idézett részben is – Szent Terézia általában különbözõ rendkívüli kegyelmekrõl és ezek hatásairól beszél. Sokan talán úgy vélnék, hogy mindaz, amirõl Szent Teréz ír, csak rá érvényes, vagy olyan személyekre, akiknek hasonló természetfeletti kegyelmekben van részük. Azonban szerintem ez – bizonyos mértékben – mindenkire vonatkozik, aki élõ hittel igyekszik Krisztust követni, vele mély, bizalmas kapcsolatot kialakítani. Mert a kegyelem formája változhat, hatása viszont ugyanaz marad. Mit hoz létre az emberben a Krisztussal való mélyebb találkozás? Elõször is nagyfokú önismeretet, alázatot önt lelkébe, saját nyomorúsága belátását, amely viszont nem letörtséget eredményez, hanem tettrekészséget, nagyobb vágyat Isten szolgálatára. „Mit ér az a magunk szerezte alázatosság, ahhoz az igazihoz képest, amire itt tanít az Úr, mikor olyan világosságot gyújt lelkünkben, hogy egészen oda vagyunk a szégyenkezéstõl. Közismert dolog, mily csodálatos önismeretet ad itt nekünk az Úristen, s mennyire megérteti velünk, hogy semmi jó sem származik önmagunktól. Minél nagyobb kegyelmeket áraszt reánk, annál mélyebb önismeret kíséri õket. Forró vágyat kelt az emberben aziránt, hogy elõbbre haladjon a belsõ ima útján, s hogy ne hagyja abba, ha még akkora szenvedések zúdulnak is reá. Az ilyen lélek kész mindenre vállalkozni. Az Úr valami sajátságos alázatossággal és félelemmel vegyes meggyõzõdést érlel meg benne aziránt, hogy fog üdvözülni.” (Ö 150 old.) Az ember szíve ilyenkor jobban a mennyeiek felé fordul. Amint ezt Szent Pál írja egyik levelében: „Ha tehát Krisztussal feltámadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönn van, arra legyen gondotok, ne a földiekre” (Kol 3, 1-2). Amikor az ember egy mélyebb imádságban találkozik a feltámadt, élõ Krisztussal, azzal, aki „ott ül az Atya jobbján”, a lélekbe átsugárzik valami az odaáti létbõl, annak fényébõl és boldogságából, amely mérhetetlenül nagyobb, mint bármi más hasonló itt a földön. Ezért – ebben az állapotban – az embernek már nem kell külön törekednie, hogy keresse azt, ami „oda fönn” van, mert tapasztalja és tudja, mennyivel többet ér annál, mint ami „ide lenn” van. „Hadd csináljunk három sátrat” – mondta a Krisztus dicsõségének fényétõl magánkívüli állapotba került Péter is a Tábor hegyén. – „Olyan jó nekünk itt veled lennünk, sátorozzunk le, és ne forduljunk többé vissza a lent hagyott világba!” (vö. Mt 17, 1-4). Szent Teréz így ír errõl az állapotról: „Az öröm, az élvezet, a gyönyörûség összehasonlíthatatlanul nagyobb (…). A lélek teljesen bele van merülve a kegyelemnek vizébe (….) Más vágya sincs, mint tovább élvezni ezt a mennyei boldogságot. (…) Kimondhatatlan boldogságot élvez ebben a haláltusában. Nézetem szerint nem is lehet ezt a dolgot máskép jellemezni, mintha azt mondjuk, hogy az ember úgyszólván teljesen meghal ezen világ összes dolgai számára, és már Is-

16


Kármel 2010/2-3

tent élvezi. (…) Valami dicsõséges mámor, valami mennyei õrület ez, amelyben az ember megtanulja az igazi bölcsességet, s a lélek a legnagyobb boldogságot élvezi.” (151-152 o.) Nagy és szükséges kegyelem ez ahhoz, hogy a régi ember meg tudjon bennünk halni és az új ember életre tudjon kelni. Kicsit talán úgy van ez, mint a házassággal: az embernek elõször meg kell tapasztalnia a szerelem ízét, a másik személlyel való kapcsolat „másságát”, sokkal jobb voltát ahhoz, hogy a „régi ember” meg tudjon benne „halni”. Ez a másfajta tapasztalat, kapcsolat ad erõt neki ahhoz, hogy el tudjon szakadni elõzõ kötelékeitõl, családjától, és „új emberként” tudjon élni a másik személlyel való közösségben egy új „testben”, egy új családban. A szerelmes embernek már nincs nyugta, és bármilyen boldog is volt elõzõ állapotában, korábbi világa már nem tudja boldoggá tenni, sõt túl szûk és szürke az neki a megtapasztalt és vágyott újhoz képest. Így van ez azzal az emberrel is, aki a Krisztussal való szeretetkapcsolat által megízlelte az igazi haza ízét. „Ez a lélek már csak a szabadulásért eped. Az evés halála neki: az alvás kínos reá nézve. Azt látja, elfecsérli életét azzal, hogy önmagát kell ápolnia, holott kívüled neki semmi sem tud örömet szerezni. Úgy érzi, hogy természetellenes módon él, mert már nem szeretne önmagában élni, hanem csak Tebenned.”(155 o.) „Ó mekkora szabadság az, ha valaki rabságnak tekinti, hogy élnie és a világ szokásaihoz alkalmazkodnia kell! Nincs az a rab, aki, ha az Úr ezt a szabadságot egyszer megízleltette vele, ne lenne kész mindent kockára tenni, csakhogy lerázhassa bilincseit, s visszatérhessen hazájába!” (157 o.) „Nincs tisztában vele, hogy mi után vágyódjék, de azt az egyet tudja, hogy nem vágyódik más után, mint Te utánad.” (155 o.) A világ sokszor úgy tekint a mélyen hívõ emberre, a szentre, mint arra, aki természetellenes módon él – és ezért nem is tartja követendõ példának. A feltámadt Krisztussal való találkozás után az ember viszont megérti az, amit Szent Pál mond, ti. hogy „a mi hazánk a mennyben van” (Fil 3, 20); az a „természetes” állapotunk, mert arra vagyunk teremtve, a földi haza csak egy átmeneti albérlet, mindaddig, amíg az igazi nem lehet sajátunk. Ebbõl a felismerésbõl, tapasztalatból fakad utána az apostolság, a misszió is. Hiszen az ember úgy van megalkotva, hogy a megtapasztalt jót másokkal is meg szeretné osztani, másokat is el szeretne vezetni ugyanarra a felismerésre, megtapasztalásra, amelyben neki is része volt. Az elsõ pünkösd után „szent részegség”, „szent õrület” lett úrrá az apostolokon. Ez indította õket arra, hogy bátran kiálljanak, és hirdessék Jézus feltámadásának és az üdvösségnek örömhírét, és ezzel az örömhírrel járják be az egész világot. Hasonló tapasztalatban lehet része minden hívõ embernek, akkor is, ha ennek módja és mértéke nem mindig egyforma. „Úgy érzem magamat a ma reggeli szentáldozásom óta – írja Szent Terézia –, mintha nem is én volnék az, aki beszélek; mintha álmodnám mindazt, amit lá-

Kármel 2010/2-3


17

tok; s azt szeretném, bárcsak mindenki betege volna annak a bajnak, amelytõl én koldulok. Esedezve kérem Kegyelmedet, legyünk mindnyájan bolondok, Annak szerelméért, akit miattunk tartottak bolondnak.” (156 o.) „Add, én Királyom, s ezért esedezem most hozzád, hogy amint engem, mikor ezeket. a sorokat írom, megszállva tart ez a mennyei szent õrület, amelynek kegyelmében pusztán jóságból és irgalomból, s teljesen érdemtelenül részesítesz engem: éppúgy legyenek mindazok bolondjai a Te szerelmednek, akikkel én ezentúl szóba ereszkedem, vagy pedig ne engedd, hogy bárkivel is összejöjjek.” (154 o.) Szent Terézia is nagyon jól felismerte, hogy a kereszt, a szenvedés leghatékonyabb eszköze az apostolságnak, mások lelki üdvének elõmozdításának. Jézus is a kereszten váltotta meg az emberiséget. Ezért az Isten iránti szeretetnek is az önként vállalt, elviselt kereszt a legjobb kifejezõ eszköze. Miként lehet legjobban Istennek szolgálni, ha nem úgy, hogy az Õ akaratát teljesítjük, ha kedvébe igyekszünk járni? És mi Isten legfõbb akarata? Az emberek üdvössége (vö. Jn 6, 40). Azért szereti a keresztet az az ember, aki Krisztussal közösségbe került, mert azonosult Isten akaratával, és készséges közremûködni vele. „Ha elgondolja, hogy eddig semmi szolgálatot sem tett Neked, s hogyha tovább él, még szolgálhat: azt kívánná, hogy az a kereszt még sokkal nagyobb súllyal nehezedjék reá, s hogy ne kelljen meghalnia a világ végezetéig. Azt, hogy õ megpihenjen, semmibe sem veszi, mikor arról van szó, hogy Neked tehet bármi csekély szolgálatot.” (155 o.) „Vajon micsoda kínszenvedés állhatna akkor eléje, amelyet nem viselne el készörömest Urának kedvéért? Világosan látja, hogy a vértanúk a maguk részérõl tulajdonképpen semmit sem tettek, mikor eltûrték kínjaikat; mert ez a lélek már tudja, hogy egészen más forrásból fakad az erõ.” (154) A lelki ember tudja, hogy õ csak egy kis sejtje annak a nagy egységnek, amit Krisztus testének, Egyháznak nevezünk. Tudja, hogy nem lehet egyedül haladnia Isten országa felé, hanem testvéreivel együtt. Szent Terézia is tudatában volt ennek; ezért is alapította sorra a megreformált kolostorokat. Úgy, ahogy írta a Tökéletesség útja mûvének legelején: „…ha már oly sok az Úrnak az ellensége és oly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés legyen igazán jó: elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tõlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb

18


Kármel 2010/2-3

módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is”. Egyedül és közösen haladni jóból a tökéletesebb felé. Mert „nem jó az embernek egyedül lennie” (Ter 2, 18). Szükség van a jó barátokra, az igazán jó barátokra, olyanokra, akik hasonlóképpen keresik azt, miként lehetne az Úrnak jobban szolgálni. „Azt szeretném, ha mi öten, akik most az Úr Jézusban jó barátok vagyunk, megegyeznénk valamiben. Mert hiszen, ha ebben a mostani idõben mások titkos összeesküvéseket szõhettek Õ Szent Felsége ellen, s lázadásokat és eretnekségeket támaszthattak ellene, mi is összefoghatnánk, hogy néha-néha szemébe mondjuk egymásnak az igazat, s figyelmeztessük egymást arra, amiben meg kellene javulnunk, hogy jobban kedvére tehessünk Istennek” (156 o.) Számomra ez a rész emeli ki talán legjobban az új ember igazi vonásait: a mély alázatot, az õszinte Istenszeretetet, az elszántságot és a másokkal való készséges közremûködést Isten szolgálatában, Isten akaratának teljesítésében. Szent Terézia Anyánk, könyörögj érettünk, hogy minél többen legyünk, akik példádon felbuzdulva el merjünk indulni azon az úton, amelyen elõttünk jártál! Segíts, hogy írásaid olvasása által mi is megtanuljuk a Krisztussal való igazi barátságot, és merjük nagylelkûbben szolgálni õt, úgy, amint te tetted ezt életedben. Ámen. fr. Tarzíciusz

Kármel 2010/2-3

BARÁTI KAPCSOLAT A FELTÁMADT KRISZTUSSAL

19


Elmélkedés Avilai Szent Teréz gondolatai alapján

húsvéti idõben a liturgikus ünneplés által megerõsödünk a Krisztus feltámadásában való hitünkben. Egész keresztény életünk új fényt és lendületet kaphat ezáltal, hiszen újra megbizonyosodunk arról, hogy Jézus velünk van, és mindig velünk marad, ahogy az apostoloknak is megígérte. Lelki életünk lényege az, hogy a feltámadt Jézus Krisztussal lehetünk kapcsolatban a Szentlélek közremûködése által. Imádságunkban és a keresztény élet minden dimenziójában így a húsvéti esemény következményeit éljük át. Ha a feltámadt Jézusra gondolunk, és a vele való személyes kapcsolatot hangsúlyozzuk, nem feledkezhetünk el az õ szenvedésérõl és haláláról sem. Csak az lehet „feltámadott”, aki már meghalt.

A találkozás Avilai Szent Teréz is átélte a feltámadt Jézussal való találkozás örömét. Látomásaiban Jézus legtöbbször feltámadott alakjában jelenik meg számára. Ezek a találkozások kapcsolatba hozhatók az apostolok által megtapasztalt eseményekkel: Jézus emberi természetében jelenik meg elõtte. „Egyszer, Szent Pál apostol ünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem Krisztus Urunk emberi alakjában, úgy amint föltámadása után szokták képekben ábrázolni, kimondhatatlan szépségben és fenségben. (…) Csak azt az egyet akarom mondani, hogy ha a mennyországban nem volna más látnivaló, mint a megdicsõültek testi szépsége, már ez is végtelen nagy boldogság volna. Különösen áll ez a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természetérõl…”2 Ahogy itt egy szentmisén való részvételt követõ tapasztalatot írt le, úgy sok más esetben is az eukarisztiával való találkozásával hozza kapcsolatba a feltámadt Jézus megjelenéseit tartalmazó beszámolóját. „Mert tényleg még ha kép vol2

Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 287. o. (V 28,3) vö. BV 426 (6M 9,3). A spanyol kiadás rövidítéseihez vö. Santa Teresa: Obras Completas, Editorial Monte Carmelo, Burgos 2006, 14.aed.

20


Kármel 2010/2-3

na is, élõ kép. Nem halott ember, hanem az élõ Krisztus, aki érezteti is, hogy ember és Isten, még pedig nem úgy, mint amikor a sírban volt, hanem abban az állapotában, amelyben föltámadása után kijött abból. Néha olyan fenséggel jelenik meg, hogy semmi kétség nem fér hozzá, hogy õ az Úr. Különösen a szentáldozás után, amikor már úgy is tudjuk, hogy ott van bennünk, amennyiben a hitünk mondja. Ilyenkor ugyancsak meglátszik, hogy Ura ennek az Õ lakásának; a lélek teljesen odavan tõle s úgy érzi, hogy teljesen belevész Krisztusba!”3 Egy másik alkalommal, amikor Szent Teréz a szentáldozás után imádkozott, maga mellett érezte az Urat, aki nagy kegyelmekkel vigasztalta õt és többek között a következõ szavakat hallotta: „Látod leányom, én vagyok az. Add ide a kezeidet.” Valóban úgy is érezte, hogy megfogja kezét és oldalsebéhez érinti. Ekkor újabb szavakat hallott: „Nézd az én sebeimet; én veled vagyok; hamarosan elmúlik az élet.”4 Jézusnak ezek a megjelenései, amelyben Terézt bátorítja és megnyugtatja, valóban párhuzamba hozhatók azokkal az elsõ találkozásokkal, amikben az apostoloknak volt részük a feltámadása után. A mester a békét hozva lépett be közéjük és bátorságot öntött csüggedt szívükbe.5 Az Önéletrajz is ugyanilyen találkozásról tanúskodik. „Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem, bár akkor még nem kezdõdtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi néhány szót hallottam, s az elég volt arra, hogy megszûnjék minden fájdalom, s kimeneküljek minden bajból. »Ne félj leányom: én vagyok. Nem foglak elhagyni. Ne félj.«”6 A folytatásában elmondja, hogy valóban teljes biztonság, nyugalom és bátorság vonult a be a lelkébe, és kész lett volna szembeszállni akármilyen nehéz-

Kármel 2010/2-3

4 5 6

Uo. 291. o. (V 28,8) Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei III. (Isteni kegyelmek), 474. o. (R 15,6). Vö. Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei I. (Belsõ Várkastély), 456. o. (7M 2,3). Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 263. o. (V 25,3).

21

séggel is. Így megértette azt is, hogy Isten nemcsak ígérget, hanem szava tett is, rögtön megvalósítja azt, amit mond.

A barátság Már elmélkedésünk elsõ sorai között említettük, hogy a feltámadt Krisztusban való hitünkhöz hozzá tartozik az Õ szenvedésére és halálára való emlékezés. Teréz is Krisztus szenvedésében fedezi fel Isten ingyenes szeretetét. Gondolhatunk nagy megtérésére, ami a sebekkel borított Jézust ábrázoló szobor elõtt történt. „Azt mutatta ugyanis, hogy mit szenvedett Õ miérettünk.”7 Isten feltétel nélküli szeretetét elfogadva és arra válaszolva Teréz egy baráti kapcsolatot él meg. „Mert nézetem szerint a belsõ ima nem egyéb, mint bensõ barátság Istennel, amennyiben gyakran maradunk négyszemközt Õvele, tudván azt, hogy szeret bennünket.”8 Mûveiben más helyeken is barátjaként említi Istent. „A mi Urunk annyi mindenféle úton-módon szokott a lelkekkel barátságot kötni, hogy ha azokat sorolnám is el, amelyeket tapasztalatból ismerek, sohase jutnék a végére.”9 Így tehát a feltámadott Jézussal köthetünk barátságot, aki éppen a szenvedésében és halálában fejezete ki számunkra, hogy mennyire szeret minket. „Valahányszor rágondolunk Jézus Krisztusra, jusson eszünkbe az Õ szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk, nem különben az, hogy mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikor szent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül.”10 A kölcsönös szeretet lesz ennek a barátságnak alapja és mozgatórugója. Az ember részérõl a legnagyobb akadály a bûn, mely minden jószándék ellenére is gátolja õt az Istennel való baráti kapcsolat elmélyülésében. Szent Teréz tapasztalata azonban az, hogy Isten türelmes és idõt ad a javulásra. „Ó én Istenemnek végtelen jósága! Mennyire rád ismerek ezekben, s mennyire ráismerek önmagamra! Ó gyönyörûsége az angyaloknak! Mikor ezt látom, föl szeretnék olvadni szeretetemben. Az az egy bizonyos, hogy Te képes vagy eltûrni magad mellett azt, aki nem tudja elviselni, hogy Te vele légy! Ó milyen jó barát vagy Te Uram! Hogyan kényezteted a lelket; mily türelmes vagy, s hogyan bevárod, hogy az ember hozzászokjék a Te természetedhez, azalatt pedig Te elviseled az övét! Számon tartod, én jó Uram, azokat az idõközöket, amikor szeret téged, s egy pillanatnyi bûnbánat fejében elfelejted mindazt, amivel megsértett. Mindezt világosan tapasztaltam önmagamon, s nem értem, Teremtõ Istenem, hogy miért nem igyekszik az egész világ veled ilyen bizalmas barátságot kötni.”11 7

Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 84. o. (V 9,1) Uo. 79. o. (V 8,5). 9 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei III. (Gondolatok az Énekek Énekérõl), 350. o.; vö. 363.364. o. (Conc 2,23; vö. 3,14; 4,1); vö. R 42. 10 Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei, Önéletrajz, 227. o. (V 22,14). 11 Uo. 79.o. (V 8,6). 8

3


22


Kármel 2010/2-3

Az átalakulás A feltámadt Krisztussal való barátság az embertõl szintén a feltámadást igényli, vagyis azt, hogy haljon meg a bûn számára és éljen egészen Istennek. A felnõttek keresztény életbe való beavatásának szertartásait tartalmazó liturgikus könyv elején ezt a leírást olvashatjuk: „A keresztény életbe való beavatás szentségei által az emberek megszabadulnak a sötétség hatalmából, Krisztussal együtt meghalnak, eltemetkeznek és feltámadnak, megkapják a fogadott fiúság Lelkét, és Isten népének közösségével együtt ünneplik az Úr halálának és feltámadásának emlékét”12 (vö. KEK 62813). Errõl a halálról és feltámadásról tanított már Szent Pál apostol is. „Az odafent való dolgokkal törõdjetek, ne a földiekkel. Hiszen meghaltatok és életetek Krisztussal el van rejtve Istenben. Amikor pedig Krisztus a ti életetek megjelenik, akkor majd ti is megjelentek vele együtt a dicsõségben” (Kol 3,2-3). Az új élet tehát a húsvéti misztériumban való részesedés által születik meg. Szent Pál ezt az átalakulást a régi és az új ember szembeállításából vezeti le. „Vessétek le a korábbi életmód szerint való régi embert, aki romlásba rohan a megtévesztõ kívánságok miatt; újuljatok meg gondolkodásotok szellemében, és öltsétek magatokra az új embert, aki Isten képére igazságban és valódi szentségben teremtetett” (Ef 4,22-24). Ha a keresztények életének titka el is van rejtve, annyi bizonyos, hogy tettei árulkodnak arról, hogy már az új ember létmódját kezdi el élni. A Krisztus kegyelme által megkapott, és hívõ válasszal befogadott új élet a mindennapokban válik valósággá. Pál apostol felszólítja híveit, hogy irtsák ki életükbõl a földies dolgokat, így a paráznaságot, a tisztátalanságot, a bujaságot, a gonosz kívánságot, a kapzsiságot, a bálványimádást, a haragot, indulatosságot, a rosszakaratot. Továbbá arra buzdítja õket, hogy öltsék magukra az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget, a béketûrést, a szeretetet, és viseljék el egymást, bocsássanak meg egymásnak Krisztus példájának alapján (vö. Kol 3,5-15). A feltámadt Jézussal való barátságban Szent Teréz szerint is nélkülözhetetlenek az erények. „Az emberi erények az értelem és az akarat erõs és maradandó készségei, melyek szabályozzák cselekedeteinket, rendben tartják szenvedélyeinket, és magatartásunkat az értelem és a hit szabályai alá rendelik. Erkölcsileg jó cselekedetek gyakorlásával szerezzük meg és erõsítjük õket. Az emberi erényeket az isteni kegyelem tisztítja és fölemeli.”14 A Tökéletesség Útja címû mûvének elsõ felében három erényt elemez, amelyek a többi írásában is jelentõs szerepet játszanak. Ez a felebaráti szeretet, a lelki szabadság, és az alázat. A testvéri szeretet

Kármel 2010/2-3


nélkül nem szerethetjük hitelesen Istent.15 Ezt már Szent János apostol is aláhúzza elsõ levelében (vö. 1Jn 4, 20-21). Ha ragaszkodások bilincselnek meg bennünket, akkor nem lehetünk egészen Istenéi.16 Ha pedig nincs alázat bennünk, Szent Teréz szerint letagadjuk azt az igazságot, hogy csak Isten segítségével tudunk elõrehaladni a lelki élet útján.17 Természetesen még sok más erényt is felsorolhatnánk, amely ehhez a baráti kapcsolathoz szükséges, de most elegendõ ennek a háromnak említése, amelyek a többinek is alapját képezik. A feltámadt Jézust követõ, erényekben növekedõ embernek meg kell járnia a maga keresztútját. „A tökéletesedés útja a kereszten át vezet. Nincs életszentség lemondás és lelki harc nélkül” (KEK 2015). A kereszthordozást csak Jézustól tanulhatjuk, „aki mindenkinek fölkínálja a lehetõséget, hogy Istennél ismert módon (…) társuljon ehhez a húsvéti misztériumhoz” (KEK 618), nélküle ennek a szimbólumnak sincs értelme. A vele való barátság során azonban nincs más út, ezen kell végighaladnunk. „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem” (Mt 8, 34). Itt gondolhatunk a Jézus mennybemenetelét és a Szentlélek elküldését követõ idõre, amikor az apostolok nagy elszántsággal hirdették az örömhírt, tettek tanúságot Jézus Krisztus feltámadásáról. Egy alkalommal, amikor megveszszõzték õket „boldogan távoztak a fõtanácsból, mert méltók lettek arra, hogy Jézus nevéért gyalázatot szenvedjenek” (Apcsel 5,41). Ilyenek tehát a feltámadt Jézus barátai: boldogok a Jézusért való szenvedésben. Az életszentség jelenti ennek a baráti kapcsolatnak a végsõ elmélyülését, éretté válását. Szent Teréz a Belsõ Várkastély

12

Ordo Institationis Cristianae Adoltorum (OICA). A felnõttek beavatása a keresztény életbe (Római szertartáskönyv), Sapientia Hittudományi Fõiskola, Budapest, 2007, 5. o. 13 A Katolikus Egyház Katekizmusa (KEK), Szent István Kézikönyvek 6., Szent István Társulat, Budapest, 2002. 14 A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma, Szent István Társulat, Budapest, 2006, 378.

23

15

Vö. Jézusról nevezett Szent Terézia: Összes mûvei I. (Belsõ Várkastély), 344. o. (5M 3,8) Vö. uo. (Tökéletesség Útja), 33. o. (CV 4, 8). 17 Vö. uo. (Belsõ Várkastély), BV 438. o. (6M 10, 7) 16

24


Kármel 2010/2-3

címû mûvében a hetedik lelki lakásban írja ennek a szintnek a fõbb ismérveit. Ezt az állapotot tekinthetjük a lelki feltámadásnak, hiszen semmi sem zavarhatja meg az embert a feltámadt Krisztussal való kapcsolatában. Ha teste még nem is ment át a halálon, lélekben egy másik mennyországot talál, ahol egyedül Isten lakik.18 A Szentháromság jelenléte állandó lelki tapasztalat lesz számára. Ez a lelki házasság kegyelme, aminek adományozója, Isten azt akarja, hogy „leessék a hályog az illetõ lélek szemérõl”, és meglássa, hogy valóban ki az õ Jegyese. „Midõn már bent van a hetedik lakásban, a Szentháromság három személye nyilatkoztatja magát ki elõtte, és pedig értelmi látomásban és valami sajátos módon lép vele érintkezésbe.”19 Ennek az állapotnak elérése az ember legfõbb célja. „Az egész isteni üdvrend végsõ célja az, hogy a teremtmények belépjenek a boldog Háromság tökéletes egységébe. De már most arra vagyunk hivatva, hogy a Szentháromság lakóhelye legyünk” (KEK 260). A hetedik lakás második fejezetében Teréz részletesebben leírja a lelki házasság kegyelmét, mely az Úr Jézus Krisztus és a lélek között jön létre. Teljesen más, mint a lelki eljegyzés állapota, mert ott gyakori volt az elválás közöttük, itt azonban „felbonthatatlan frigyre léptek.” Az Úr pedig értelmi látomás által úgy lép be a lélekhez, mint ahogy tette az apostolokkal a feltámadása után, ajtó nélkül, vagyis az érzékek és lelki tehetségek közvetítése nélkül.20 A lélek pedig már teljesen az Úr erejére támaszkodva él. A harmadik fejezetben látjuk az ember csodálatos megváltozását: már tapasztalható módon Krisztus él benne. Ennek nagy hatásai vannak. Az elsõ az, hogy teljesen megfeledkezik magáról, és csak az érdekli, hogyan növelheti Isten dicsõségét. A második az, hogy vágyódik a szenvedések után. Teréz szerint ebben van egy meglepõ dolog. Eddig meg akart halni, hogy Istennel lehessen, most nemcsak nem vágyódik a halál után, hanem itt akar maradni azért, hogy még több lelket megmentsen Isten számára, és így szolgája legyen a Megfeszítettnek.21 Azt is mondhatjuk, hogy az életszentségben lévõ ember már nem fél a haláltól, nem ragaszkodik már semmihez, a lelki szárazság ellenére békét élvez, állandóan avval foglalkozik, ami üdvösségére szolgál, teljesen Isten kezére bízza magát, ahol megnyugszik. A kereszt ugyan nem hiányzik életébõl, de azt is teljes békével fogadja.22 A lelki házasságban élõ ember pedig sohasem marad tétlen, óriási missziós vágy fûti, ahogy már mondtuk is azért, hogy másokat Istenhez vezessen. „A lelki házasság arra szolgál, hogy cselekedetek s mindig újabb cselekedetek szülessenek belõle. Ez az igazi bizonyítéka annak, hogy ez a kegyelem csakugyan Istentõl való.”23

Kármel 2010/2-3


25

A hetedik lakás ismertetõjegyeinek összefoglalásaként utalhatunk két szentírási mondatra. János evangéliumának végén Jézus megjövendöli Péter életének végét, és azt a szoros egységet, ami majd kialakul közöttük „Bizony, bizony mondom neked: mikor fiatalabb voltál, felövezted magad és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez feltéged, és oda visz, ahova nem akarod” (Jn 21,18). Ebben a legbelsõbb lakásban tapasztalható boldogságot fejezi ki Szent Pál apostol a rómaiakhoz írt levelében. „Abban ugyanis biztos vagyok, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem jövendõk, sem erõk, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket Isten szeretetétõl, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38-39). Nyomon követtük azt az utat, melyen elõrehaladva az ember baráti kapcsolatba kerül a feltámadt Jézus Krisztussal, akinek révén teljesen átalakul, és már ebben az életben megtalálja az elveszíthetetlen boldogságot. Újra alá kell húznunk, hogy e lelki fejlõdés mindig a Szentlélek általi ösztönzés következtében válhat lehetségessé. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy csak az Egyházzal való közösségben egymást segítve és szeretve válhatunk a feltámadt Úr igazi barátaivá. Erre buzdít bennünket a Katolikus Egyház Katekizmusa is, amikor a Szent János evangéliumában említett szõlõtõ hasonlatáról elmélkedik. „A Szentlélek erejébõl részesülünk Krisztus szenvedésében, ha meghalunk a bûn számára, és feltámadásában, amennyiben új életre születünk; Testének, az Egyháznak tagjai vagyunk, szõlõvesszõk, arra a szõlõtõkére kapaszkodván, aki maga Krisztus” (KEK 1988). fr. Imre

18

Vö. uo. (Belsõ Várkastély), 449. o. (7M 1, 3). Uo. 451. o. (7M 1,6). 20 Vö. uo. 454-456. o. (7M 2, 1-4). 21 Vö. uo. 462-464. o. (7M 3, 1- 6). 22 Vö. uo. 464-470. o. (7M 3,7-15). 23 Uo. 473. o. (7M 4,6). 19

26

A KRISZTUSI ÉLET BEFOGADÁSA MÁRIÁVAL

Kármel 2010/2-3


(II. János Pál pápa máriás életének üzenete) Az attyapusztai Mária-kegyhelyen 2010. április 13-án elhangzott szentbeszéd szövege.

húsvéti idõ liturgiájában gyakran hallunk az újjászületés fontosságáról. A keresztény ember újjászületésében Máriának is megvan a maga szerepe a Szentlélek mellett. Ennek igazsága különösen is tapinthatóvá vált korunk egyik nagy emberének, II. János Pál pápának az életében, amelyet az egyik kármelita teológusunk úgy definiált, hogy az „egy Mária misztériumával megjelölt élet”. II. János Pál pápa soha nem tagadta – s már püspöki jelmondatával is jelezte –, hogy Mária szerepét nélkülözhetetlenül fontosnak tartja az életében. Kifejezésre juttatta ezt azzal is, hogy 1987-ben – 13 évvel a nagy Jubileumi Év elõtt – meghirdette a Mária-évet. Akkoriban itt, Magyarországon még egyes illusztris teológusok is meg voltak botránkozva azon, hogy mi szükség van arra, hogy egy pápa Mária-évet hirdet meg? Nem a Szûzanyáról kell beszélni, hanem a Szentháromságról – mondták elõttünk, kispapok elõtt, amikor bekerültünk a szemináriumba, mintha a legnagyobb veszélyt a kispapok számára hivatásuk elmélyítésében az jelentette volna, hogy a Szûzanya iránt olyan nagy tisztelettel vannak, hogy miatta az Úr Jézust elfelejtik! Nos, II. János Pálnak az a püspöki címere, amelyet aztán a pápai címerében is felhasznált – a kereszt jele és mellette Mária nevének kezdõbetûje, a nagy M –, egyértelmûen jelezte, hogy õ Máriára csak úgy tudott gondolni, mint aki felbonthatatlan egységben van a keresztre feszített Krisztussal. Tulajdonképpen nem Mária személye foglalta õt le, hanem az a tény, hogy Krisztus akaratából az ember ilyen felbonthatatlan egységbe kerülhet az Istennel, a megtestesült Fiún keresztül. Feltehetjük a kérdést, hogy miként tett szert ilyen mély meggyõzõdésre a szentatya Máriával kapcsolatban, és mi vajon mit tanulhatunk belõle? Furcsa módon kezdõdött, mint ahogy annyi minden furcsa módon történik az életünkben, amikor Isten abba beavatkozik, mert Õ soha nem úgy jelentkezik, mint ahogyan azt mi várnánk. Ez is jelzi, hogy Õ az! Mert ha mi lennénk azok, akkor ki tudnánk számítani. De mivel Isten válik jelenvalóvá életünkben,

Kármel 2010/2-3


27

nem úgy avatkozik abba bele, mint ahogyan azt mi várhatnánk... II. János Pál életében ez úgy kezdõdött, hogy már 9 évesen elveszítette az édesanyját. Ez a hiány azonban még inkább megnyitotta õt arra, hogy azt fogadja be életébe, akit maga Jézus nyújtott neki: megosztva vele saját Édesanyját. Mária fontosságának megértésében II. János Pál életében az a plébániai közösség is szerepet játszott, ahová a pápa gyermekkorában tartozott. Plébániatemplomukban létezett egy a Mindenkor Segítõ Szûzanya tiszteletére szentelt oldalkápolna, ahová a kis Karol elõszeretettel járt imádkozni. Volt ott egy Mária-kép. Milyen fontos szerepe lehet egy képnek, ami a szemünk elé van téve! Ezért fontos, hogy otthonainkban is ott legyen Mária képe. Szemlélni Máriát, amint õ Szent Fiát szemléli! Egy másik alapvetõ hatást a cseperedõ szentatya Mária-tiszteletében egy kármelita kolostor jelentett. Így vall róla: „Ennek az alapítása visszanyúlik Kalinowski Szent Rafael idejére. A wadowicei lakosok nagy számban keresték fel, és ennek is köszönhetõ, hogy egyre inkább elterjedt a Kármelhegyi Boldogasszony skapuláréjának a tisztelete. Azt hiszem, tíz éves lehettem, amikor én is kaptam egy ilyen skapulárét, amelyet még ma is viselek. A kármelitákhoz jártunk gyónni. Mária tisztelete tehát a plébániatemplomban és a Kármel templomában alakult ki gyermek- és serdülõkorom éveiben.”(Ajándék és titok, 37. old.) Érdekes a pápa Mária-tiszteletének további elmélyülése, amely során a késõbbi szentatya Máriával megélt kapcsolata egyfajta krízisen megy keresztül. Így ír róla: „Volt életemnek egy olyan szakasza, amikor valamiképpen megkérdõjeleztem Mária iránti tiszteletemet, arra gondolva, hogy ha túlságosan nagy méreteket ölt, végül károsan befolyásolhatja a Krisztust megilletõ tisztelet elsõbbségét.” (uo., 38. old.) – Vajon mit jelent ez? Azt hiszem, arra utal, hogy a hitünk fejlõdésének megvannak a maga szakaszai, amely során sok minden változás történik hitünk megélésében. Ha nem történnek bizonyos változások, akkor a hitünk sem fejlõdik. Nem feltétlenül az a jó, hogy ha soha nem élünk át kríziseket. Van, aki a gyermekkorában megtanult imákat ugyanazzal a lelkülettel mondja, mint ahogyan azt kiskorában tette, s ez nem feltétlenül jó dolog. Hogyan lehet az, hogy

28


Kármel 2010/2-3

ugyanúgy viszonyulunk egy másik személyhez felnõtt vagy idõs korban, mint ahogyan azt kisgyerekként tettük? Nos, az Istennel megélt kapcsolatunkban is történnek változások, annál is inkább, mivel hitünk gyakran kríziseken át tökéletesedik. Kétségek törhetnek ránk egy váratlan esemény kapcsán… Persze, hitünk a krízisektõl önmagában még nem fejlõdik, csak akkor, ha azokban jobban elkezdjük keresni az Istent, ha próbáljuk jobban megérteni annak az értelmét, amit eddig megéltünk, s ha a bennünk támadt nagyobb ürességben jobban kiáltunk Õhozzá, és még inkább igénybe vesszük mások segítségét: például könyveket vagy tanácsot kérünk, mivel alázatosabbakká válunk. Így nyílhatunk ugyanis meg egy még nagyobb kegyelemre. Ez a nagyobb kegyelem II. János Pál életében úgy érkezett, hogy kezébe akadt egy könyv, amirõl így ír: „Ekkor Montforti Grignion Szent Lajos Mária könyve nyújtott segítséget, amelynek címe: »Értekezés a Szent Szûz igazi tiszteletérõl.« Ebben választ kaptam a kételyeimre. Igen, Mária Krisztushoz közelít minket, hozzá vezet bennünket, azzal a feltétellel, hogy titkát Krisztusban éljük meg. (…) A szerzõ elsõrangú teológus. Mariológiai megfontolásait a szentháromságos misztériumban és Isten Igéje megtestesülésének igazságában gyökereznek.” (uo.) Még egy olyan személynek is szüksége lehet segítségre, aki késõbb pápaként vezeti az Egyházat. Jelen esetben egy könyv alapján értette ugyanis meg az õ életében már korábban is olyan fontos misztériumot: Máriának a keresztény életében betöltött anyai szerepét. Arról sem feledkezhetünk azonban el, hogy milyen hatással volt a késõbbi szentatya életére a lengyelek nemzeti zarándokhelye, ahová a kis Karol édesanyja halála után jutott el elõször. Ezzel kapcsolatban a következõképpen vall pápaként: „A Jasna Góra-i Szüzet évszázadok óta Lengyelország királynõjeként tisztelik. Ez az egész nemzet kegyhelye. A lengyel nép évszázadok óta a Miasszonyunkban és Királynõnkben keresi a lelki támaszt és megújulást. Jasna Góra az evangelizációnak sajátos helye. Lengyelország életében a nagy események valamilyen módon mindig kapcsolódnak ehhez a helyhez: nemzetem régmúltjában és ma is mindig ott, Jasna Góra dombján érik el tetõfokukat a történelmi események.” (Átlépni a remény küszöbén, 242-243. old.) II. János Pál elõbbi mondataiból megérthetjük: mennyire mélyen beleágyazódik a szentatya Máriával megélt kapcsolata saját nemzetének a Mária-tiszteletébe. Számunkra, magyarok számára rendkívüli jelentõséggel bír az a tény, hogy kereszténységünk felvételekor Szent István királyunk halála elõtt a Szûzanyának ajánlotta fel nemzetét, minket is beleértve. Különösen napjaink történelmi eseményei értetik meg velünk ennek a ténynek – Márián keresztül Istennek való szenteltségünk tudatának – a fontosságát. II. János Pál Mária-tiszteletének fejlõdésének jelentõs állomása volt még pappá szentelése volt, amirõl – amikor püspök lett – papjai elõtt tartott egyik beszédében így számolt be: „Amikor pap lettem, és hozzá kellett szoknom, hogy min-

Kármel 2010/2-3


29

den nap a kezemben tarthattam Krisztust, megváltozott Isten Anyjával való kapcsolatom. Felismertem azt a hasonlóságot, amely közötte és közöttem van. Felismerve papi identitásomat, azt is be kellett látnom, hogy különleges módon Máriához tartozom.” Milyen fontos lehet nem csak a papok számára, hanem a hívek számára is annak tudomásul vétele, hogy Jézust befogadva a szentáldozásban nekünk Máriává kell válnunk: az Õ magatartásával kell Szent Fiához közelednünk! Ez nem tetszés kérdése: Máriát nem mi választjuk, hanem Jézus maga nyújtja át nekünk! Hol? – A kereszten, ahol a Legszentebb Áldozat történik, s ahol a szeretett tanítvány felé fordulva ezt mondja: „Íme, a te anyád!” Mária nem akadályozhat minket abban, hogy Szent Fiához közeledjünk, hanem éppen ellenkezõleg: megtanít minket arra, hogy milyen lelkülettel járulhatunk mi is az értünk meghalt és örökkön élõ Üdvözítõnk elé. II. János Pál pápa számára Mária szerepe mindig alapvetõ marad ahhoz, hogy Krisztus mûvébe beilleszkedve megélje saját küldetését. 1964-ben, amikor Krakkó érseke lett, a ráruházott felelõsség tudatában a következõ szavakat mondja: „Régóta meggyõzõdtem már arról, hogy Krisztus mûvébe belépni Máriát megkerülve nagyon nehéz.” Máriával együtt megy az új, Krisztustól kapott feladat felé. Ugyanígy tesz 1978-ban, amikor pápává választják, s amikor elsõ beszédjében is utal arra, hogy ott is, ezt az eseményt is Máriával éli meg: „Féltem elfogadni ezt a kinevezést, de elfogadtam a mi Urunk, Jézus Krisztus iránti engedelmességbõl és az Õ legszentebb édesanyja iránti teljes bizalomból.” Hogy miként élte meg pápaként ezt az Istentõl kapott mérhetetlenül nagy küldetést továbbra is Máriával egyesülve, erre vonatkozólag csak néhány tényt hadd soroljunk fel. Tudjuk, hogy 1981. május 13-án merényletet követtek el ellene, amely során az élete forgott koc-

30


Kármel 2010/2-3

kán. Gyógyulása után nem sokkal magához kéreti a fatimai titoknak – addig a Hittani Kongregációban pihenõ – harmadik részét, és azt elolvasva azt kezdi állítani, hogy Máriának köszönheti megmenekülését, életben maradását. Eme meggyõzõdését nem csak szavakkal fejezi ki, hanem azzal is, hogy a merénylet elsõ évfordulója alkalmával elzarándokol Fatimába 1982. május 13-ra. A fatimai Szûzanya szándéka szerint néhány évvel késõbb az egész világot felajánlja Mária Szeplõtelen Szívének. Boldoggá avatja a két fatimai látnokot: Ferencet és Jácintát. Többször beszélget Lúcia nõvérrel, a harmadik fatimai látnokkal. II. János Pál teszi közzé a harmadik fatimai titkot. És õ jelöli ki emléknappá május 13-át, mint a fatimai Szûzanya emléknapját. Sok mindent említhetnék még a szentatya máriás lelkületének bizonyítására, így például a már említett Mária-év meghirdetésén túl a Redemptoris Mater enciklika megírását, amely nem más, mint a pápának a II. vatikáni zsinat – Lumen Gentiumban megfogalmazott – Mária küldetésérõl szóló tanításának kommentárja. És hát hogy is feledkezhetnénk meg 2002-rõl, amikor a Szentatya a rózsafüzérrel kapcsolatban tesz közzé egy apostoli levelet! Végezetül hadd idézzük II. János Pál testamentumát, amelyben a szentatya többek között a következõ szavakat írja: „Olvassuk az evangéliumban: »Virrasszatok, mert nem tudjátok, mikor jön el a ti Uratok!« Nem tudom, hogy számomra mikor jön el, de ahogy minden mást, ezt a pillanatot is az én Mesterem Anyjának kezébe helyeztem és helyezek: Totus Tuus. Ugyanezekbe a kezekbe helyezek mindenkit, akivel csak összekötötte életemet és hivatásomat.” Hogy mit jelentenek a Totus Tuus szavak, erre vonatkozóan a szentatya a következõ magyarázatot adta még évekkel korábban: „Ez a kifejezés Montforti Grignion Szent Lajos Máriától származik. Rövidítése az Isten Anyjának tett fölajánlás teljesebb formájának, amely így hangzik: „Egészen a Tiéd vagyok, és mindenem a Tiéd. Befogadlak mindenembe, add nekem a Te Szívedet, Mária.” (Ajándék és titok, 38. old.) II. János Pál életének példája megérteti, hogy Mária tisztelete a keresztény ember számára nem valami felületes ájtatosságot jelent, hanem arra ad késztetést, hogy a hívõ ember egészen Máriának ajánlja magát azért, hogy az Õ Szeplõtelen Szívét befogadhassa, s Mária Szívét befogadva arra is alkalmassá váljon, hogy Jézus élhessen a szívében, aki az Õ isteni életét akarja megosztani mindazokkal, akik övéinek vallják magukat.

fr. Rafael

Kármel 2010/2-3

A SZÁRAZSÁG UTÁN…

31


z elmúlt évben nagyon különleges idõjárás volt Izraelben. A tél enyhe volt. Elõtte viszont õsszel rengeteg esõ esett. Egy novemberi napon izgatottan, szaladva érkezett egy drúz férfi El Muhraqára. Meg sem állt a teraszig. Mélyen meghatódva nézte a tájat, Jiszrael síkságát. Emberemlékezet óta ilyen még nem volt – mondta. A síkság mindenütt ragyogott a saras víztõl. A Kison-patak pedig ott szaladt medrébõl kilépve, ficánkolva, mint egy kiscsikó, aki megszabadult kötelékeitõl. Értettem is, meg nem is ezt a csodálkozást. A Dunához, Rábához szokott szemeimben a Kison csak egy sáros, alig csordogáló patak. A szent helyeken zarándokolva nagyon sokszor megláthattuk és megcsodálhattuk a vízvezetékrendszerek romjait: Megiddó, Akkó, Jeruzsálem, Jerikó, Zipori… Sziklákba vájva, mesterségesen továbbépítve kilométereken keresztül, hogy az éltetõ víz eljusson a házakba, fürdõkbe, földekre. Régen is, ma is nagy érték a víz a Szent Földön. Ma már inkább csöpögtetõ módszerrel öntözik, még a sivatagokat is. Lent délen a Negevben szõlõt termesztenek, kertek vannak, erdõk… A Vörös-tenger partján, Eliatban, ahol gyakorlatilag nem esik az esõ, pálmafák, parkok teszik elviselhetõbbé az életet. Az egyiptomi, Sínai-félszigeten

32


Kármel 2010/2-3

levõ sivataghoz képest Izrael valóban egy tejjel-mézzel folyó ország. Magyarországhoz képest azonban Izrael félsivatag. Az En Gedi természetvédelmi területen járva meglepõdve láttuk, hogy az emberek, felnõttek és gyerekek egyaránt, vidáman lubickoltak a védett forrásokban, vízesések alatt. Tilos lett volna, de a víz odavonzotta õket. A víz a sivatagban igazán értékes. A nyugati eldobó, pazarló társadalomban fel sem tûnik a víz igazi értéke. (Legfeljebb csak akkor, amikor megkapjuk a havi vízszámlát. De akkor is csak a pénz értékét nézzük és nem a vízét.) Ezen gondolatok után talán jobban megértjük az Illés idejében történt nagy szárazságot. Ne a mi Kárpát medencénkhez mérjük, ahol folyók, tavak, források sokasága található. Azt a szárazságot csak a sivataghoz lehet mérni, ahol nincs semmi, csak kõ és homok és pusztulás. Képzeljünk el egy tejjel-mézzel folyó országot, amint sivataggá változik. A víz élet. Víz nélkül csak élettelen sivatag van. És most ugyanezt a víz- és életnélküliséget, ezt a sivatagot vigyük át a lelki életre. Illés idejében a nép elhagyta Izrael Istenét. Baaloknak, hamis, nem létezõ isteneknek szolgált. Ez nem egy egyszerû lelki szárazság, hanem az élõ Isten nélküli sivatag. (Késõbb éppen ezért mennek el az elsõ remeték az élet nélküli sivatagba, ahol az ördög lakik, hogy elvigyék oda is az élõ Istent.) Mi nem ebben a sivatagban élünk – mondhatná valaki joggal. Mi végtére is ismerjük az Urat és szolgálunk neki. Igen. De gondoljunk Keresztes Szent János atyánkra: a madár, akár cérnával van megkötve, akár lánccal; mindenképpen rab. Az elsivatagosodás veszélye mindannyiunk életében fennáll. Lehet, hogy még nem fordultunk el az Úrtól, de már a kis homokszemek, mint bálványok megjelentek életünkben. A szárazságot csak egy sivatagban lehet igazán megtapasztalni. Az Isten-nélküliséget pedig csak ennek mintájára lehet igazán elképzelni. Minden bûn borzalmas pusztítása a sivataghoz, az elsivatagosodáshoz hasonlítható. Mindnyájunknak szól Illés története. Mindnyájunknak meg kell térni. Mindnyájunknak szükségünk van az Élõ Vízre. Húsvétkor és a húsvéti idõben az Életet, az Élet kiáradását ünnepeljük. De Illés történetére, a Kármelhegyi Boldogasszonyra is gondolhatunk. A nagy szárazság után a kis, tenyérnyi Felhõbõl hatalmas Záporesõ hullott a földre. Örüljünk minden cseppjének! Fr. Albert OCD Izrael – El Muhraqa

Kármel 2010/2-3

KICSODA SZÁMOMRA JÉZUS?

33


Szentháromság felfoghatatlanul fenséges misztikumának legemberibb támpontja Jézus. Róla könnyû beszélni másoknak, hiszen elõttünk fogantatott, tanított, szeretett, meghalt, feltámadt és visszatért a halálból. Alkalmas arra, hogy velünk együtt, sõt általunk nõjön fel, ahogy az ember öntudatra ébred, úgy gazdagodjék, növekedjék benne folyamatosan. Ha egy mondattal kellene meghatároznom, hogy mit jelent számomra Jézus, a gyerekkoromban megtanult kifejezéseket használnám: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Így, ebben a sorrendben nõtt fel bennem Jézuskából szeretett urammá, megváltómmá. Nem tértem meg látványosan, nem volt jelenésem, megigazulásom, pálfordulásom. Csak közeledésem és eltávolodásom, monológjaim, párbeszédeim, ritka találkozási pontok, amikor úgy éreztem, hogy a világ egységes egésszé áll össze bennem, és az isteni szeretet átölel. Aztán voltak tévelygések és kínok, amikor szembeszegülve törtettem valami kegyes jóakarat ellen, árral szemben kapálóztam riadtan, és mert erõsebb volt nálam az Isten, tenyerén vitt el célomhoz dühös nekifeszülésem ellenére. Jézus, a gyermek, velem született. Ott volt az elsõ imakönyvemben, leült esténként az ágyamra, és ha szüleim nem értek rá velem imádkozni, mert hangosan veszekedtek az ajtón kívül, akkor megvigasztalt, elringatott, és elhitette velem, hogy van

34


Kármel 2010/2-3

olyan békés, szeretetteli világ, ahol a gyermekek és szüleik egyetértésben, egymás kezét fogva mennek a templomba. És ott volt az õrangyal képe az ágyam felett, akit a jó Jézus küldött, hogy õrködjön felettem, hogy ne marjon meg a kígyó álmomban, ne kergessenek nagy késekkel gonosz emberek, ne zuhanjak le a mélybe, és eltûnjenek lelkemnek kínzó szörnyetegei, amik a félelmet hordozták. A templomban mindig a jászolban fekvõ gyermek Jézusra függesztettem tekintetemet, neki énekeltem a pásztorjátékban az angyal énekét, és csak sóvárogtam arra, hogy egyszer Szûz Máriaként karomban tartva bölcsõdalt is daloljak neki. Amikor elfordultam attól a világtól, ami gyerekként sebeket okozott nekem, felé fordultam, az õ tiszta tekintetére vágytam. Krisztus, a húsvéti, szenvedõ, mindenki által leköpdösött töviskoszorús szent kamaszkoromra nõtt fel bennem. A durvaság, amivel az iskolai közegben minden nap szembesültem, a veszteségek és sebek Krisztus felé menekítettek. Középiskolás koromban volt egy idõszak, amikor minden nap reggeli misére jártam, és gyakran betértem Hugó atyához gyónni, egészen addig, míg meg nem elégelte, és el nem küldött azzal, hogy ne gyónjam meg a semmit. Talán még nem tudtam megfogalmazni igazán, hogy a magányra, az Isten közelségére és az emberi szenny kizárására vágytam a templom csendjében. Valami meghitt párbeszédre, mely csak monológba fulladt, és nem váltott meg, nem tett engem jobbá, bárhogyan is igyekeztem. Még nem tudtam akkor, hogy mi a kapcsolat közte és az Atya között. Én az Istent nem szerettem akkor, csak büntetõ és bosszúálló urat láttam benne. Isten fiaként akkor ismertem meg Jézust, amikor zugvetítésekre jártunk az Orsolyita templomba Zefirelli Jézus-filmjére. Az a film, amit egy hangon fordítottak, még szinkronja sem volt, nagyobb hatást keltett, mint ma egy háromdimenziós hiperszuper technikával legyártott csoda. Bensõnkbe égett, pontosan a megfelelõ pillanatban, amikor az õskeresztényekhez hasonló titkos kis körben könnyeinket törölgetve néztünk fel Isten fiára, egyek voltunk a megtérésben, az Egyházban, amirõl bebizonyosodott, hogy nem földi kreáció,

Kármel 2010/2-3


35

hanem Istentõl ihletett lelki valóság. Dühönghetett a kommunizmus! Ez még a nyolcvanas évek hõsies korszaka volt, amiben jó volt kereszténynek lenni, nem volt senki, aki divatból vagy tudathasadásból járt volna ilyen veszélyes „vallásos” helyekre. Tudtuk még elválasztani a jó és a rossz dolgokat. A csodákra való hajlandóságunk viszont odaveszett, mert a realitás, a technikai forradalom, a jólét vágyának bûvölete érzéketlenné tett bennünket az apró jelek iránt. A Megváltó születése még folyamatban van bennem. Talán azóta létezik, és lesz egyre teljesebbé, amióta felnõtt lettem, és valahogy visszájára fordult az életem. Ez azt jelenti, hogy volt idõ, amikor még csak a jövõre tudtam gondolni, azt kutattam, hogy mi lesz holnap, vagy egy év múlva. Aztán, amikor rádöbbentem, hogy többet éltem már, mint amennyi élet még elõttem áll, a múlt felé fordultam. Talán mégis volt az életemben valamiféle lassú, észrevétlen pálfordulás? Nem azért kezdtem boncolgatni a múltamat, hogy erõt merítsek belõle, mint az öregek, inkább azért, hogy jobban megismerjem önmagam, tisztába legyek a miértjeimmel. Nem sikerült, mert csak belemerültem az önsajnálatba, vergõdtem benne, és önigazolással áltattam magam. Valójában semmi sem lett a nagy terveimbõl. Akárcsak Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel címû novellájában, amelyben az egykori fiatal író felelõsségre vonja idõsebb önmagát a nagyra törõ álmok elvetéltsége miatt. Magamat kínoztam, és lázasan kapkodva megpróbáltam mindent megvalósítani, ami még a „lista szerint” eddig nem sikerült. Végül rájöttem, hogy nem volt értelme a küzdelemnek. Sok mindent megkaptam ugyanis, olyasmit is, amirõl nem is álmodtam, és éppen akkor esett minden az ölembe, amikor nem is tudtam igazán akarni. A küzdelmeim mind meddõk maradtak, a segítõ kegyelem pedig tõlem függetlenül tolt elõre utamon. Csak rá kellett hagyatkoznom. Talán ekkor ment végbe az a megváltás, amirõl mások olyan rajongással tudnak szólni. Én mindenesetre ezt már életem végéig tartó feladatnak tekintem: Nem szembenyomulni a megváltással. Tudom, hogy pontosan ellentéte vagyok a cselekvésképtelen szerénységnek, a folytonos tettvágy és nyüzsgés hajt, ugyanakkor blokkol. Le kell ülnöm gondolkodni, kicsit sodortatni a szeretetfolyóval, vagyis bölcsebben élni. Meg kell látnom Jézust a hétköznapokban, és állandósítanom magamban. Sokáig azt gondoltam, hogy a csodák csak mások számára léteznek. A kiválasztottaknak, szenteknek, vagy a félkegyelmûeknek mutatkozik meg Isten, és nyilvánítja ki akaratát. Ma már tudom, hogy vannak olyan csodák, amik nekem szólnak. Elmesélhetetlen, átadhatatlan, leírhatatlan, szemembe könnyet indító történetek, amiket nekem címzett Jézus. Az a Jézus Krisztus, aki velem együtt nõtt fel. Elhalmozott ajándékaival, de én csak azt láttam, hogy milyen szomorú a gyerekkorom, s nem azt, hogy mennyire gazdag. Azt láttam, hogy milyen gyötrelmes a kamaszkor egy nem túl szép és okos lánynak, és nem láttam, hogy milyen csodálatos emberek vettek körül, akik pótolták szüleim és testvéreim szeretetét. Nem láttam, hogy milyen jó férj és apa lett az egykor ko-

36


Kármel 2010/2-3

molytalan fiúból, akivel véletlenül összeházasodtunk. És azt sem gondoltam, hogy egész életemben erre a három gyerekre vágytam, akik ma körülvesznek. Nem tudtam, hogy olyan hivatást kaptam, és nem választottam, aminek ezen a világon a legtöbb értelmét látom. Tudom, hogy mit mondott azzal Jézus, hogy „Isten országa köztetek van”. Ismerem azokat a pillanatokat, amikor ez megtapasztalható, és hálát adok ezekért. Láttam szarvasokat elszaladni néhány méterre a biciklikormányom elõtt, úgy lebegtek a mezõ felett, ahogy futottak, és láttam három baglyot ülni az erkély korlátján, szemben velem a szürkületben. Berepült egyszer egy rigó a házunkba, és hagyta, hogy a kezembe fogjam, és egyik tavaszszal az összes gyümölcsfánk egyszerre borult virágba. Láttam újszülöttet, akit a testembõl emeltek ki, és minden porcikája olyan tökéletes és gyönyörû volt, hogy csak sírni tudtam a boldogságtól. Futottam bodzavirágzáskor az erdõn, és a bodza fanyar illata elkábított, s bár félig aléltan vettem a levegõt, összhangban volt a testem, a lelkem, a szellemem. Láttam a tanítványaimat, amikor figyelemmel vagy elmerengve hallgatták Petõfi vagy Arany sorait, és éreztem, hogy a lelkükig jutott el. Voltak meghitt pillanatok a zenében, a barátságban és a szerelemben. Mindegyikben Jézust fedeztem fel, aki azt ígérte: „Én veletek vagyok…” Radnóti Miklós, akinek a verseit olyan közel érzem magamhoz, ezt így fogalmazza meg magának a Negyedik eclogában: „Jártál szellõtõl fényes csúcsokon, s láttál, ha este jött, a hegyre töppedt bokrok közt térdepelni egy jámbor õz-sutát; láttál napfényben álló fatörzsön gyantacsöppet, s mezítlen ifju asszonyt folyóból partra lépni s egyszer kezedre szállt egy nagy szarvasbogár…”

Kármel 2010/2-3


37

Életem válságos pillanatában pedig megtapasztaltam Jézus közvetlen jelenlétét is. Nehezen írok róla, mert többnyire csak mosolyogtam eddig azokon az öreg néniken, akik a kegyhelyeken Szûz Máriát vélték látni a felhõkön lebegve. Az én Jézus-jelenésem mezítláb közeledett a porban, piros ruhában a kánikulába fülledt belvárosban. Hírt adott, és megvigasztalt, noha csak éjjel felriadván tudatosult bennem az, hogy vele találkoztam. Jézus Krisztus Isten fia, Megváltó. Ha az ember nem áll ellent, akkor képes eljutni idáig. A teológusok és filozófusok biztosan többet, okosabbat mondanak ennél. Szakszerûbbet, hivatalosabbat, fontosabbat. Sokat hallottam arról, hogy a hitet nem lehet érzelmekre alapozni, és hogy a tudást is meg kell szerezni ahhoz, hogy valakinek „jól megalapozott, használható” meggyõzõdése legyen. Én inkább a továbbadhatót hangsúlyoznám. Jézus színesen és csodálatosan szép szavakkal tanított. Ha valaki hitét tovább akarja adni, elsõsorban hozzá kell fordulnia. Az Õ mondatait, tetteit, mentalitását kell követnie és Tõle ihletet nyernie, hogy tanítása ne csak pusztába kiáltott szó legyen. Jézust nem lehet puszta tananyaggá degradálni.

Csizmadia Gertrúd

38

MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBEN ...

Kármel 2010/2-3

Kármel 2010/2-3


39

MÁRIA ÉS JÓZSEF ZARÁNDOKÚTJA A HITBEN A TIZENKÉT ÉVES JÉZUS MEGTALÁLÁSAKOR

Az alábbi elmélkedés a Szent Józsefrõl tartott lelkigyakorlat egyik témája volt 2009 decemberében.

ézus názáreti éveinek idõszakára vonatkozóan egyetlen olyan esemény van, amit az evangélisták nekünk elmesélnek: amikor Jézus tizenkét éves lesz, és szüleivel együtt elzarándokol a jeruzsálemi Templomba. Jézus ekkor lép be abba a korba, hogy a „parancsolatnak”, vagyis az „Úr törvényének” a fia lesz, amikortól kezdve rá nézve is kötelezõ, amit Mózes ötödik könyve elõír a felnõtt zsidó férfiak számára, hogy évente három zarándoklaton kellene részt vennie. A fõvárostól távolabb élõ zsidók ezt általában úgy élik meg, hogy évente egyszer mennek fel Jeruzsálembe, a diaszpórában élõ zsidók pedig még ritkábban teszik ezt: az õ számukra az a szabály, hogy életük során legalább egyszer eljussanak a Templomba. Mária és József nagyon törvénytudó zsidók. Mária is részt vesz a zarándoklaton, pedig számára nem is lenne ez kötelezõ. Hogy mi történik eme alkalommal, azt Lukács evangélista meséli el nekünk: „Az ünnepnapok elmúltával hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt, anélkül, hogy szülei észrevették volna. Azt gondolták, hogy az úti társaságban van. Már egynapi járásra voltak, mikor keresni kezdték a rokonok és ismerõsök között.” Nagyon érdekes ez a részlet, valljuk csak meg! Mit is értet meg velünk? – Azt, hogy a Szûzanya és Szent József nem úgy voltak a Gyermek Jézussal, hogy kínosan vigyáztak rá minden pillanatban: hogy el ne vétsék egyetlen tekintetét vagy szavát. Egyáltalán nem voltak aggályosak! Pedig a legnagyobb kincs, Isten Egyszülött Fia volt rájuk bízva, s ennek ellenére mégsem idegeskedtek, hogy elveszítik az összeszedettségüket, vagyis az Úrra való figyelmüket azért, mert valami másra is gondolnak olykor. A kereszténység lényege nem abban áll, hogy szüntelenül félünk mindentõl! Mária és József nem „rabszíjon” tartották a Kis Jézust, mondván neki, hogy „Mindig itt maradsz velünk!”, hanem szabadon hagyták Õt! És csak egy napi út után derült ki, hogy Jézus nincs a zarándokcsoportban! Micsoda bizalom volt tehát a Szent Család tagjai között! Pedig a legnagyobb kincset õrizték! Nemcsak pillana-

tok múltak el, hogy Jézus eszükbe jutott volna, hanem egy egész nap! Vajon mit is csinálhattak ennyi idõ alatt? Az útra figyeltek? A rokonokkal vagy ismerõsökkel beszélgettek? – Vagyis élték az úton lévõ ember mindennapi kis életét! A ráeszmélés, hogy Jézus nincs velük, persze nagy nyugtalansággal töltötte el õket. Mi, emberek, itt a földön ilyen fogyatékosak vagyunk! Egyszerre nem tudunk mindenre figyelni! Már pusztán a munkánk miatt is kénytelenek vagyunk más személyekkel vagy dolgokkal foglalkozni, nem gondolhatunk szünet nélkül az Úrra! Jézus ugyan éberségre, virrasztó lelkületre hív minket, az apostol meg szüntelen imára. De ez nem azt jelenti, hogy mindig éreznünk kellene, hogy Jézus ott van mellettünk. Isten nem azt kívánja tõlünk, hogy mindig érezzük Õt! És ezért sokszor úgy érezzük, hogy elveszítettük Õt! A hit tapasztalatával együtt jár, hogy úgy érezzük, hogy „nem érezzük”, hogy elveszítettük Õt! Éppen ez készteti a keresésre a hívõt! Ha biztonságban érezzük magunkat, akkor nincs szükségünk arra, hogy keresésbe kezdjünk! Talán ezért is van az, hogy Isten sem leli örömét abban, hogy mindig éreztesse velünk a jelenlétét, és mi ebben fürödjünk. Nem lenne ez ideális itt a földön. Az ideális az, mondja Keresztes Szent János atyánk, hogy keressük Õt, méghozzá a keresés fájdalmával! Ebben a magatartásunkban ugyanis biztosan benne van a szeretet, a magunkból való kilépés és a Másik felé való fordulás tapasztalata.

40


Kármel 2010/2-3

Igaz ugyan, hogy az sem lehet ideál a számunkra, ha elveszítjük Jézus érzékelhetõ jelenlétét, és teljesen elmerülünk a mindennapok gondjaiban. Ezért emlékeztetõ jeleket használunk, amelyek segítenek bennünket visszahelyezkedni Isten jelenlétébe: egy feszületet, egy skapulárét, egy képet vagy a másik személyt, akit Jézus adott nekünk. De ettõl még megtörténhet velünk, hogy egyszer csak nem értjük és nem találjuk Jézust! Milyen döbbenet arra gondolnunk, hogy bár a földön senki sem élhetett olyan bensõséges kapcsolatban Jézussal, mint Mária és József, mégis, õk is elveszítették Jézust! Mennyivel inkább elveszíthetjük akkor Õt mi, akik csak a hitben találkozhatunk Vele, anélkül, hogy ténylegesen is Vele élnénk! És hogyha elveszítettük Õt, ami, sajnos, gyakran megtörténhet, könnyen azt gondolhatjuk, hogy valami bûnt követtünk el. Mikor csak este jut eszünkbe, hogy: „Uram, tulajdonképpen hol is voltam egész nap? Magam sem tudom. Azt meg már végképp nem tudom, hogy Te hol voltál az életemben!” Nem biztos, hogy ez a tapasztalat feltétlenül valami bûnös szórakozásnak a gyümölcse. Ez a hívõnek az élete: hogy keres, hogy ez a fájdalom van benne, mert ez mutatja azt, hogy nem a közömbösség uralkodik rajta, hanem a szeretet. A hitben nincsenek igazi tapasztalatok elengedés nélkül. Ezért Keresztes Szent János, amikor a hit fejlõdését leírja, azt állítja, hogy a hit zarándokútját járva a léleknek mindig le kell valamirõl mondania: addigi elképzelésekrõl, korábbi Isten-fogalmakról, képekrõl, hogy helyet adjon valami újnak magában. Ennek során azonban a hívõ embert kétségek foghatják el. Sokszor nem tudja, nem érti, hogy valóban Istennek tetszõen él-e vagy sem? A farizeusok azt gondolták önmagukról, hogy igazak, mert megtartják a törvényt. És biztonságban érezték magukat. Jézusnak azt mondták: „Mi Ábrahámnak a fiai vagyunk. Nehogy nekünk prédikálj itten! Nem vagyunk mi rabszolgái senkinek.” Jézus viszont világosan értésükre adta: „Rabszolgái vagytok a bûnnek. Csak az Emberfia tud szabaddá tenni benneteket!” A hívõ ember úgy érzi magát, mint Péter, amikor – Jézus szavára – kilép a víz felszínére. Nem magától lép ki, hanem Jézus szavára teszi. „Uram segíts, mert elveszek!” – kiált fel. Ez a kiáltás jelenti Péter számára az igazi biztonságot, hogy tudatára ébred saját törékenységének, s annak, hogy lehetetlent mûvel, s ezért kiabálni kezd a Másik felé. Nem a félelmet engedi szóhoz jutni, mert akkor így kiáltana: „Jaj, ugyan mi fog most velem történni, mert már semmit sem tudok csinálni!” Péter a Másik felé kiált. Ez a legfõbb dolga: a Másik felé való irányultság! Persze, hogy ezt félelem kíséri, de mégsem a félelem készteti leginkább cselekvésre, vagyis kiáltásra, hanem a bizalom, a hit. Hogy: „Uram, te itt vagy! Itt kell lenned! Nem látlak, nem érezlek, de itt kell lenned, ezért kiáltok!” Mennyi mindent mondhat nekünk Jézus elvesztésének története! De az elvesztéshez hozzátartozik a megtalálás is, amikor Mária így szól Jézushoz: „Fiam, miért tetted ezt velünk? Látod, atyád és én bánkódva kerestünk!” – Így for-

Kármel 2010/2-3


41

dította le a magyar Szentírás, hogy „bánkódva”. Ugyanez a szó a görög eredetiben akkor fordul elõ Lukács evangélistánál, amikor a szegény Lázár iránt érzéketlen gazdag ember szenvedésérõl van szó a pokolban. Mária szenvedése tehát nem egyszerûen bánkódva keresés, hanem egy pokoli kínlódás. Mert, ugye, amikor a ránk bízott gyermekünk elvesztésében az Istenünket is elveszítjük, és nem találjuk az Urat az életünkben, akkor az valósággal pokol a számunkra! Persze, nem egészen olyan, mint a pokol, mert akkor lenne az, ha nem keresnénk az Urat. Mert tulajdonképpen ez a pokol: hogy az Isten ott van mindenhol, de mi nem keressük. Nem élünk úgy vele, mint ha ott lenne. És hát ez egy akkora hazugság, hogy nem járhat együtt békével, boldogsággal: csak kínnal jár együtt. Akkora sötétséget feltételez, hogy még azt sem vagyok képes észrevenni, hogy menynyire szenvedek. Még a szamár meg az ökör is felismeri a gazdáját – mondja Izajás próféta –, csak Izrael nem ismeri az Urát… „Látod, atyád és én bánkódva kerestünk” – mondja Mária Jézusnak. Mária Józsefet nevezi Jézus atyjának, Jézus viszont így válaszol: „Miért kerestetek, nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?” Mária Józsefrõl beszél, mint atyáról, Jézus pedig az Õ Atyjáról szól. Ugyanazt a fogalmat használják mindketten, és mégis mást értenek rajta. Hányszor megvan ez a mi életünkben is! És mennyivel inkább megnyilvánul ez a hitéletünkben is, hogy nem ugyanazt értjük bizonyos fogalmakon... Milyen érdekes a Szent Szûz viselkedése: Mária nem ellenkezik. Nem is tesz hozzá semmit. Az angyaltól annak idején kérdezett. Itt nem mer kérdezni. Nem érti ugyan, hogy mit is akar Jézus mondani, de mégsem kérdez. Viszont a szívé-

42


Kármel 2010/2-3

ben õrzi Jézus szavait. Azt írja róluk az evangélista: „Õk nem értették, hogy mit akar ezzel mondani.” Tehát, sem Mária, sem József nem értették Jézus szavait. És nem is érthették. Mert Jézusnak az identitását nem lehetett ilyen könnyen megérteni. Ahhoz meg kell élni Jézus halálát és a feltámadását, s aztán a Szentlélek eljövetelét… A mi életünkre is vonatkozik, hogy egy kegyelem alapján nem lehet Jézust teljesen megismerni, és életünkbe befogadni, hanem mindig újabb és újabb kegyelmek szükségesek. És ezek a kegyelmek lehetnek nagyon örömteliek, mint ahogy lehetnek mérhetetlenül fájdalmasak is. A lényeg azonban nem az, hogy milyen érzéssel töltenek el bennünket, hanem hogy általuk jobban felismerjük, hogy kicsoda is Õ nekünk. És hogyha ezt felismerjük, akkor még a legnagyobb fájdalom is örömmé változik, hiszen ha megtaláltuk Õt, az élõ és igaz Istent, akkor már mindenünk megvan: az út, az igazság és az élet… A hit tehát nem elsõsorban a megértéssel jár együtt, hanem a szívben való õrzéssel… Nem azért valljuk magunkat hívõnek, mert érteni véljük Istent, hanem azért, mert hisszük, hogy a javunkra válik, ha megtesszük és szívünkben õrizzük, amit mondott nekünk, még akkor is, ha nem értjük. Csak Máriára utal itt az evangélista, Józsefet nem említi. Mária az, aki a szívébe véste ezeket a dolgokat. Minden bizonnyal azért, mert József nem járhatja végig a földi élete során azt a teljes utat, mint Mária. Csak Mária élhette meg Jézus halálát és feltámadását, s ezzel együtt a megértésnek azt a teljes útját, amely során feltárulhatott elõtte Jézus teljes identitása. De József is becsatlakozott a hit

Kármel 2010/2-3


43

eme zarándokútjához Mária mellé: „József Máriával együtt az elsõ letéteményese az isteni titoknak.” (II. János Pál, Redemptoris custos, 5) Nem mi szabjuk meg, hogy a másik meddig lehet mellettünk. Minden Isten ajándéka. Viszont ez nem közömbössé válást jelent, hanem inkább azt, hogy el merjük egymást engedni, pontosabban rá merjük egymást bízni az Úrra. „Elengedni egymást”, úgy tûnik, mintha azt jelentené, hogy fogtuk egymás kezét, és aztán elválunk: õ arra megy, én pedig erre. De itt nem errõl van szó, hanem inkább arról, hogy magunkat és egymást rá kell bíznunk az Úrra, Arra, aki Örök szeretettel szeret bennünket, s Aki az örökre szóló kapcsolatok egyedüli záloga. Õbenne még egymás elengedése is megtalálássá válik… Így van ez a tizenkét éves Jézussal is. Az Õ válasza Mária kérdésére úgy hangzik, mintha ott akarná hagyni szüleit: „Miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy Atyám házában kell lennem?” De ez csak a látszat: mert az evangélista a következõ mondatban arról ad hírt, hogy Jézus „hazatért velük Názáretbe és engedelmeskedett nekik.” Hogyan is válhatna el Jézus azoktól, akiket maga az Atya adott neki, akikkel az Atya örök terve kötötte Õt össze? Az Atya háza Jézus számára nem egy kõépítmény, hanem abban az isteni akaratban való létezés, amely az Atya szeretetében való állandó megmaradás feltétele. S ez az isteni akarat Jézus számára nem egy faragott kõkockákból álló épületet jelölt ki lakóhelyéül, hanem egy olyan emberpár élõ kapcsolatát, amely az átélt hitbeli megpróbáltatások, elvesztések és megtalálások révén alkalmassá vált arra, hogy magának Istennek a Szeretet-Lelke legyen köztük a legfõbb, minden látszólagos akadályt legyõzni képes, örökre összekapcsoló erõ. fr. Rafael

44

ANYÁK NAPJÁRA

Kármel 2010/2-3

ANYÁK NAPJÁRA Marcell Atya Szépszeretet címû könyve alapján

úcsújárásokon, zarándokutakon Máriát, mint anyánkat keressük, hozzá megyünk, hozzá sietünk. A magyar történelem derûjében-borújában érezzük Mária jelenlétét: a legbensõbb, legmélyebb lelki kapcsolatban kell lennünk az Isten anyjával. Hisz e nélkül életünk, cselekedeteink csak zengõ érc és pengõ cimbalom lenne, kongó üresség, amely egyhamar nyilvánvalóvá válna mindenkinek. Mária Édesanyánk és Nõvérünk, aki Krisztust követve a hitben zarándokolt, társunkká válik, hogy utánozzuk az õ Krisztusban elrejtett életét és elkötelezõdését mások szolgálatára! Május hónap a Szûzanya hónapja, elsõ vasárnapján egyben anyák napját is ünnepeljük. Légy üdvözölve május hajnala, legszebb virág, Szûz Mária. Dallal köszönt a kis madár, virággal a kert, a határ. Velük együtt ezt zengjük ma: Üdvözlégy Szép Szûz Mária. Van valaki, akihez lelkünkkel, szívünkkel közelebb érezzük magunkat, mint az Édesanyánkhoz? Van-e szó, amely mélyebb rezdüléseket ébresztene bennünk, mint az anyáé? Minél tovább élünk és minél mélyebben tárul fel elõttünk az élet értelme, annál gazdagabbá lesz tartalomban is ez a szó: Anya! Mi az anya? Forrás, melybõl kiszakadtam. Gyökér, melybõl felfakadtam. Küszöb, kitõl elhívott az Élet, és öböl, akihez visszatérek! Köszönöm, Uram, hogy olyan édesanyát adtál nekem, aki megtanított imádkozni, vállalt fáradalmakat, óvott és védett, lemondott minden kényelmérõl, hogy Istenbe vetett hite, szeretete szerint neveljen bennünket. Már az égbõl vigyáz rám, õrködik felettem!

Kármel 2010/2-3

ANYÁK NAPJÁRA

45

„Jézus Krisztus követésének bensõséges dinamizmusában a Kármel Máriát szemléli, aki Anyánk és Nõvérünk, az Úr tökéletes tanítványának mintaképe… megtanít minket, hogy a Szentírásban és az élet eseményében hallgassuk Isten Igéjét, hogy higgyünk Benne minden körülmények között, hogy ez által meg tudjuk élni minden követelményét.” /Konstitúció 29./ Mária személye nem lehet mellékes a bennünket Istenhez kapcsoló kötelékek között. Az üdvrendben, amely a Szentlélek mûködése által valósul meg, különös összhang van az Ige megtestesülésének és az Egyház születésének pillanata között. „Õ, aki Krisztus misztériumában anyaként jelenik meg – a Fiú akaratából és a Szentlélek hatására –, így van jelen az Egyház misztériumában is. Az Egyházban is folyton megtalálható anyai jelenléte, amint azt a kereszten elhangzott szavak is kifejezik: „Aszszony, íme, a te fiad”..; íme a te anyád”! Jézus, amikor a keresztrõl anyjához fordul, õt „asszonynak” nevezi, hasonlóan szólította anyját a kánai menyegzõn is.” – olvasható Redemptoris Mater 24., II. János Pál pp enciklikájában, SzIT 1987. Marcell kármelita atya elöljárói parancsára, engedelmesség terhe alatt „Szépszeretet” címen írta meg „élete emlékeit a Szûzanyában”. Kire akarja ráirányítani, felhívni figyelmünket? Azt írja: „A szeretet, persze mindig a Szépszeretet, hódít. Meghódítja a felebarátot és meghódítja az Eget. Minderre az én Édesanyám tanított. A Szûzanya! Földi, természetes viszonylatban is csak az édesanyák tudnak helyesen, igazán jól, eredménnyel tanítani, nevelni… Az én nevelõm megtérésem óta kizárólag – Mária volt. Ezért nincs és nem is lehet szerepe lelkiéletemben az Én-nek. Legfeljebb annyiban, hogy fokról-fokra mindjobban el kell tûnnie” – olvashatjuk a könyv 90. oldalán. Mária személye, példája és az Õ közbenjárásának tudatos elfogadása készteti arra Marcell atyát, hogy ne csak mûvelje, hanem meg is szeresse az aszkézist, közben a legfontosabb erényben, az alázatban is elmélyüljön. „Nálam nélkül semmit sem tehettek!” /Ján 15,51/. „Azaz az

46

ANYÁK NAPJÁRA

Kármel 2010/2-3

Kármel 2010/2-3

PÜNKÖSD

47

Édesanya! Ezért adta a keresztrõl végrendeletként az Istenember: Íme, a te Anyád! Tehát nem Én, hanem a Szûzanya! Roppant alázatos dolog a máriás élet. Egy csapásra szilárd alapot vet a lelkiéletnek. Ez az alap, a fundamentum: az alázatosság. Nem ÉN, hanem a Szûzanya” /91. oldal/

PÜNKÖSD

Marcell atya megértette az evangélium Máriáról szóló üzenetét és megtapasztalta annak igazságát. Filius Mariae non peribit! – Mária fia nem vész el! „A bizalom, az élõ hit a vésõ, amely megörökíti ezt a szentenciát, és mélyen vési bele a Szûzanyát szeretõ híveknek gyermekei lelkébe. – Semmit sem csodálkozom rajta: A Keresztrõl hallottuk a szót… és még ezt is olvassuk ugyanott, az evangéliumban utána: „És attól az órától otthonába fogadta Õt a tanítvány.” /Jn 19,27. Otthon, a Szûzanyánál!” /95. oldal/

ünkösd van, a Lélek ünnepe. Ez a lélek a hitnek a lelke, az isteni szereteté, a tisztult lelkiségé a remeklõ erkölcsiségé. A Lélek nem tudomány. Sokat tudhatunk s még sincs lelkünk. A Lélek az a bensõség, melegség, életöröm, mely az embert áthatja, megjavítja és emeli. A Lélek nem mûveltség. Az írás-olvasás, a kultúrmûvek hidegek, nem töltenek ki. A Lélek az teltség, lendület, erõ, hõsiesség. A Lélek nem külvilág, akár pompa, szép városok, szobrok, diadalívek, feledjük vagy rászokunk. A Lélek az a belsõ világ, az öntudat az isteni életrõl, az élet értelmérõl. A Lélek nem haladás, a haladás ködös, göröngyös út, mérhetetlen perspektívákkal, telve rejtelmekkel. A lélek pedig az én jelenem, reménységem. A Lélek az egy örök fényes élet, melyet már itt kezdek meg, biztos vagyok halhatatlan jövõjérõl, rendeltetésem felõl. A Lélek nem test, nem érzék, s élvezet, az mind gyorsan hervadó virág. A Lélek test s érzék fölött álló, a végtelen Isten felé törekvõ hatalom, mely a tisztaságban, az erényben bírja szépségét. A Lélek nem te … Õ, nem világ, sem család, nem az a másik, ha még oly közel is áll hozzám. A Lélek az az „én” az az enyém. Az én valóságom, ahogy én hiszek, élek, tûrök, küzdök, bízom. Én, kiben az Isten él, én, ki önmagamban s önmagamon át Istenhez jutok s Vele egy vagyok.

Marcell atya, mint lelki mestere, Keresztes Szent János, õ is költõ volt és versben foglalta össze hivatása célját: „Legyek Jézus!” Hogyan? A Szûzanyával! Tér, idõ – ne számítson, Szívünk egyet dobbanjon, Lelkünk egyet gondoljon. Azaz Jézus mindig, mindig, de mindig Bennem maradjon. MÁRIÁBAN! Szûzanyánk, hozzád fordulunk. Fogadj minden édesanyát anyai palástod alá, segítsd õket, hogy olyan szeretettel gondozzák gyermekeiket, amint Te gondoztad egyszülött Szent Fiadat. Növeld bennünk a hitet, reményt és a szeretetet! Segíts, hogy soha el ne veszítsük ezt. Taníts meg arra, hogy Istenben bízva boldogok legyünk minden veszélyben, hogy egykor az égi hazában Veled együtt dicsõíthessük a teljes Szentháromságot. Ámen.

Julianna Ocds (Sopron)

(Részlet Prohászka Ottokár: Szentlélek hárfája címû könyvbõl)

48

MORZSÁK AZ „ÖNÉLETRAJZ”-BÓL

Kármel 2010/2-3

AVILAI SZENT TERÉZ SIKERÉNEK TITKA Morzsák az „Önéletrajz”-ból

1/ A titok az imádságban rejlik Mondhatnánk sok mindent: Teréz lebilincselõ egyéniségét, megnyerõ modorát, „rámenõsségét” a szó lelki értelmében, hihetetlen munkabírását, jókedvét és humorát, a misztikus kegyelmeket, melyeket kapott, tömérdek és érdekfeszítõ írásait…, de ezek mondhatni csak rész-sikerek. Mindezek mögött nyilvánvaló, hogy az Istennel való mélységes kapcsolata húzódik meg. Úgyhogy egy mondatban összefoglalva: Teréz „sikerének” titka az imádságban rejlik, ahogyan Emmanuel Renault OCD és Jean Abiven OCD fogalmaznak: „…az imádságban rejlik a Santa Madre sikerének titka, mondhatni életének egésze. Ezen az úton találkozott az élõ Istennel, az imádság révén érte el az Istennel való tökéletes egyesülést és abból merített erõt, hogy végrehajthassa a Kármel megreformálásának mûvét. Nem meglepõ tehát, hogy apostola akart lenni az imádságnak, és minden mûvében beszél róla, még az Alapításokban is, holott azok feladata csak az lett volna, hogy beszámoljon Spanyolország-szerte tett utazásainak viszontagságairól. Szent Terézia életében és tanításában akkora helyet foglal el az imádság, hogy nem nehéz megsejteni: aki ezzel a témával kezd foglalkozni, az érinteni fogja gondolatvilágának és mûvének valamennyi vonatkozását…” („A terézi ima” Sarutlan Kármelita Nõvérek, Pécs, 2002. 9. oldal).

2/ A megértés, megfogalmazás és közlés adománya Sokszor említik ezt a hármas kegyelmi adományt Szent Teréz lelkiségében. Mert az imádság nem csak azt jelenti, hogy Istennel párbeszédben vagyunk, vagy ahogy a hittanórákon tanítjuk a gyermekekkel: „Mit teszünk, amikor imádkozunk? Amikor imádkozunk, Istennel beszélünk és Rá figyelünk.”, hanem azt is jelenti, hogy legalábbis valamennyire meg is értjük ,hogy mi zajlik a ben-

Kármel 2010/2-3


49

sõnkben, a lelkünkben ima közben, illetve, hogy az ima mit is hoz bennünk létre, milyen hatást vált ki és milyen irányban indít el minket. Persze mindezeket megelõzi az, hogy egyáltalán létrejön a párbeszéd Istennel, vagy ahogyan a Vianney Szent János prédikációjában említett földmûves falusi bácsi fogalmaz: „Õ néz engem, s én nézem Õt.” Ezt is, és azt a kegyelmet is megkapta ajándékba Teréz, hogy meg is értette, mit jelent Isten Kegyelme benne. Továbbá azt is, hogy meg tudta fogalmazni és tovább tudta adni a kapott Kegyelmeket. Az Önéletrajzban így írja ezt le: „Az Úristen egy pillanat alatt megérttette velem (kegyelmeit) és megadta, hogy szavakba tudjam foglalni. (Ö 12,6) A kapott kegyelem nem azonos azzal a kegyelemmel, hogy megértjük, mi zajlik le bennünk, sem pedig azzal, hogy beszélni tudjunk róla.” (Ö 17,5).

3/ Az alázat fontossága Önismeret és alázat – ezek is kulcsfogalmak Teréz lelkiségében. Szinte szó szerint megvalósul Szûz Mária imádsága: „tekintetre méltatta alázatos szolgálóleányát… kicsinyeket pedig felmagasztalt” A 22. fejezetben így ír Teréz: „Az Úristen nagy örömmel látja, ha az emberi lélek alázatosan Isten és önmaga közé helyezi közvetítõül az Õ szent Fiát, méltatlannak tartja magát s így szól Hozzá Szent Péterrel: ’Távozzál tõlem, Uram, mert bûnös ember vagyok.’(Lk 5,8). Ezt én magamon tapasztaltam, s az én lelkemet imigyen vezette az Úr… Amit én beláttam, az, hogy a belsõ imának egész épülete az alázatosság talapzatán nyugszik, s minél mélyebben megalázza magát a lélek a belsõ imában, annál magasabbra emeli õt az Úristen. Nem emlékszem, hogy csak egyet is kaptam volna Tõle azon nagy kegyelmek közül, amelyekrõl ezután fogok beszélni, anélkül, hogy elõzõleg ne lettem volna teljesen megsemmisülve saját gonoszságom láttára.”(Ö 22. fejezet)

50


Kármel 2010/2-3

4/ Értelem, érzelem, képzelet, Ezek a tehetségek mind meg vannak az emberben, tehát az imádságunkban is szerepelniük kell ezeknek, persze különbözõ módon és mértékben. Lássunk erre példákat Teréz Önéletrajzá-ból. „(Az imádkozó) hagyja, hogy az értelme hallgasson, s úgy maradjon az Úr mellett. Gondolja el, ha meg tudja tenni, hogy az Úr szemei rajta függnek: beszélgessen Vele; adja elõ kéréseit; alázza meg magát Elõtte; érezze magát jól társaságában, s gondolja meg, mennyire méltatlan arra, hogy ott legyen (Ö 13, 22). A következõ mondatokban szintén csendre inti az értelmet, s inkább a beszélgetésre és érzelemre, képzeleti „tevékenységre” buzdít, s mindehhez még egy nagyon fontos tapasztalati megfigyelést és tanácsot társít, mégpedig azt, hogy legyünk nyitottak és hajlamosak a változatosságra, tehát ne ragadjunk le egy gondolatnál, módszernél („buldózer-lelkiség”, ami egyébként elég sok hívõre jellemzõ), mert az Isten így nem tud minket tovább vinni, majdnem azt mondanám, hogy nem tud velünk mit kezdeni: „…Képzeljék magukat… Krisztus Urunk színe elé és értelmüknek minden további fárasztása nélkül beszélgessenek, szórakozzanak vele. Ne törjék a fejüket szép következtetéseken, hanem adják elõ ügyes-bajos dolgaikat…Egyszer ezt, máskor azt, mert megcsömörlik a lélek, ha mindig ugyanazzal az eledellel táplálják.” (Ö 13,11)

5/ Feltámadás, Oltáriszentség Újra és újra megfigyelhetjük Teréznél, hogy mennyire szem elõtt tartja és hangsúlyozza, hogy az ember figyeljen saját magára, a hangulataira, érzelmeire, esetleg betegségére, a körülményekre, s nyilván Istenre is, s mindezeket figyelembe véve „lásson neki” az imádságnak, elmélkedésnek is. Szerintem ez nagyon fontos mozzanat, mert azt mutatja, hogy Teréz két lábbal a földön járó ember, s nem egy „buldózer-lelkületet” tár elénk, hanem nagyon is emberit. Ebben talán az is megmutatkozik, hogy rendkívüli mértékben érzékeny volt az emberi lélek minden belsõ megmozdulására és nagy-nagy pszichológiai adottságokkal is rendelkezett. Lássuk tehát Teréz gondolatát az elmélkedésen belül a feltámadásról és az Oltáriszentségrõl: „Ha az embert a körülmények, vagy betegségek gátolják abban, hogy a mi Urunk kínszenvedésérõl elmélkedjék – ami tényleg megerõltetõ dolog –, vajjon ki akadályozhat bennünket abban, hogy mint föltámadottal foglalkozzunk vele. Hiszen olyan közel van hozzánk az Oltáriszentségben, amelyben már meg van dicsõülve. Nem kell tehát mindig abban az állapotban szemlélnünk, amídõn szenvedett és össze volt törve, vértõl borítva, kimerülve az úttól; amikor üldözték azok, akikkel jót tett, az apostolok pedig nem hittek többé benne. Mert az

Kármel 2010/2-3


51

való igaz, hogy az ember nem mindig képes akkora szenvedésekrõl elmélkedni, amilyeneket Õ elviselt. Ellenben itt, mielõtt fölmenne a mennyekbe, tele van dicsõséggel, s erõsíti ezeket, s bátorítja azokat. Az Oltáriszentségben pedig állandó társunk, mert csakugyan úgy látszik, hogy nem volt ereje bennünket csak egy pillanatra is elhagyni… mikor végre ott láttalak magam mellett, egyszerre úgy éreztem, hogy minden kincs az enyém.” (Ö 220,221 old.)

6/ Akarat, szeretet, bizalom A következõ idézetben Teréz azt hangsúlyozza, hogy ne törekedjünk a szellemi örömökre, hanem inkább bízzuk ezt Istenre. Mi csak kapaszkodjunk a keresztbe, s szorítsuk szívünkhöz a keresztet, vagyis akarattal szolgáljuk az Urat: „Mindamellett vannak napok, amikor sem az egyiket, sem a másikat nem tudjuk megtenni. Ezért jó az, amit már mondottam, hogy ne szokjunk hozzá a szellemi örömökhöz és ne törekedjünk utánuk. Szorítsuk szívünkhöz a keresztet, s azután jöjjön, aminek jönnie kell: ez a fõ dolog. A mi Urunk is minden vigasztalástól meg volt fosztva, s teljesen magára volt hagyatva szenvedései közepette: ne távozzunk el tõle legalább mi. Hogy magasabbra emelkedjünk, a tekintetben az Õ szent keze sokkal nagyobb segítségünkre lesz, mint a saját törekvésünk.” (Ö 224. old.) Szent Terézia Anyánk mindenféleképpen a szeretetet teszi az elsõ helyre, s gondolatainak egyik központi témája, hogy Jézus Krisztus nagyon szeret minket, s ezt az Õ nagy szeretetét nekünk is viszonoznunk kell: „Valahányszor rágondolunk Jézus Krisztusra, jusson eszünkbe az Õ szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk…A szeretet ugyanis szeretetet szül. S habár a miénk még nagyon is kezdetleges, s mi magunk ugyancsak nyomorultak vagyunk, azért csak tartsuk ezeket a gondolatokat mindig szem elõtt, s élesszük magunkban a szeretetet. Mert ha egyszer, az Úrnak kegyelmébõl, az Õ szeretete belevésõdik a szívünkbe, akkor minden könnyûvé lesz reánk nézve. Akkor ez a szeretet hamarjában tetteinkben is érvényesülni fog, a nélkül, hogy ez fáradságunkba kerülne. Adja meg nekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet, mert hiszen Õ tudja, mekkora szükségünk van reá. Kérem Tõle ezt arra a szeretetre, amellyel irányunkban viseltetett, és az Õ dicsõséges Fia nevében, aki az Õ szeretetét akkora szenvedés árán bizonyította be. Amen.” (Ö 227. old.) Összeállította: fr. Sándor

52

KÉPZELETBELI RIPORT SZENT TERÉZIÁVAL

Kármel 2010/2-3


Kérdés: Mélyen tisztelt Terézia Anyánk, a Kármel újság számára készül ez a riport, köszönöm, hogy elfogadta felkérésemet. Kérem, bocsássa meg, ha nehézséget okozok; sajnos – finoman szólva – nem épp a legrátermettebb riportere vagyok az újságnak, mégis ragaszkodtam ehhez a beszélgetéshez, mert Terézia Anyánk lelki nagysága és irgalmassága lebegett a szemeim elõtt... Válasz: Örülök a felkérésnek, és bárkivel szívesen beszélgetek, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy kifejezzem boldogságomat, és szavaim szolgáljanak eszközül, hogy minél többek kapcsolata váljék egyre szorosabbá Õ Szent Felségével, irgalmas Urunkkal. Kérdés: Az „Õ Szent Felsége” megszólítás, bevallom, mikor elõször olvastam, nagyon furcsa volt számomra, bocsánat, hogy kimondom, amolyan jámbor túlzásnak tûnt. Válasz: Pedig ha most kellene megszólítást találnom, ami eléggé kifejezi a mi jó Urunk nagyságát, hát bajban lennék. Nincs kellõ szó, nincs elég jelzõ, kifejezés, ami méltó lenne Hozzá! Önéletrajzomban sokszor utaltam rá, mennyire nehéz természetfölötti dolgokról írni, nagyon küszködtem, annyira méltatlannak éreztem írásomat. Talán átérzed, mennyire lehetetlen szavakba önteni a mi Urunk Színrõl Színre látását. Mert egészen más IGAZIBÓL megtapasztalni ÕT. Kérdés: Terézia Anyánk, ha tehetné, min változtatna a mûveiben, mit lát másképp?

Kármel 2010/2-3


53

Válasz: Mindent és semmit. A Mindenható és Végtelen Isten látásában gyönyörködve minden földi dolog csak értéktelen por és hamu, a mûveim is. Mégis eme por és hamu között találtam rá én, és persze mások is, az üdvösség titkára. Az igazságot kutattam és Isten dicsõségét törekedtem hirdetni minden írásomban. Meggyõzõdésem, hogy aki õszintén törekszik Krisztus Urunk barátságát elnyerni, és bátran halad az igazság útján, hasznára válnak szerény soraim. Bárhogy fogalmaznám át, bármit írnék máshogy, nem lenne hatékonyabb. Kérdés: A 13. fejezetben, többek között ír a bátorságról, miszerint az Úr „a bátor lelkeket szereti”. Elszomorított, mikor ezt olvastam, mert én például kifejezetten gyáva, ijedõs vagyok. Ez a tény – ami talán alkati dolog is –, tényleg eldönti a lelki életem sorsát? Válasz: Ugyanott írtam a fokról fokra, a lépésrõl lépésre történõ haladásról! Minden apró tett, amiben ha csak kis mértékben is legyõztük önmagunkat, bátorságot önt belénk, hogy vállaljuk fel a következõt. Egy kis lépés sikere ösztönöz a következõ kis lépés megtételére. Azt gondolom, hogy a hõstetteket végrehajtó katona sem született hõsnek, az õ életútja is fokozatosan növekvõ bátorságpróbákból áll, talán kezdve azzal, hogy erõt kellett vegyen magán, hogy bejelentse a szüleinek, katona szeretne lenni, következõ lépésként össze kellett szednie a bátorságát, hogy a seregbe jelentkezzen és így tovább. Ami viszont ennél is fontosabb, és szintén írtam: számtalan lakás van a Mennyben és oda számtalan út vezet. Kérjed Õ Szent Felségét, hogy kegyelmével rálelj a te utadra! Kérdés: Önéletrajzában, az egyik lábjegyzetben találtam egy utalást arra, hogy Terézia Anyánk gyönyörûen tudott hímezni. Ezzel a példával élve, szavakba tudná foglalni a Mindenható Isten „kézimunkáját”? Hogy néz ki az üdvösségünk történetének eddig elkészült hímzése? Válasz: Nem lepõdsz meg, ha azt mondom, kimondhatatlanul gyönyörû. Emlékszem, mikor kézimunkáztam és már szépen alakult egy minta, a tû pedig többször elakadt. Hiába próbáltam újból átszúrni az anyagon, csak nem sikerült.

54


Kármel 2010/2-3

Kármel 2010/2-3

MEGOSZTÁSOK SZENT TERÉZIA OLVASÁSA KAPCSÁN

55

Ilyenkor kedvem lett volna az egészet abbahagyni. Végül persze engedett az anyag és a fonal, és tudtam folytatni a munkát. Visszatérve a kérdésre, tudod az a csodálatos, hogy a tû a mi végtelenül irgalmas és türelmes Urunk kezében van, ezért akárhányszor akadályozzuk is az öltést bûneink, önzésünk folytán, Õ Szent Felsége megtalálja a módját, hogy végül engedjünk, és érdemtelenségünk ellenére, az Õ szeretetteljes elgondolása mirólunk egy csodálatos mintában öltsön testet.


Kérdés: Végezetül azt kérdezném, hogy miként vélekedik a jelenünkrõl, a világ jelenlegi sorsáról? Nehezebb az Anyaszentegyház helyzete ma, mint akár 500 évvel ezelõtt, vagy pont ellenkezõleg?

Szent Terézia írásainak tükrében

Válasz: Földi életem során sokszor aggódtam az Egyházért, sokat imádkoztam bajba jutott testvéreimért. Nehéz megítélni egy adott kor helyzetét. Két tényezõ homályosíthatja tisztánlátásunkat: 1. mert éppen benne élünk 2. mert nem éltünk benne. Persze izgalmas ez a kérdés, de könnyen rövidre zárhatjuk azzal, ha megfontoljuk, hogy a mi jó Urunk akaratából élünk ott, ahol vagyunk. Ha pedig Õ így akarta, annak csak egy oka lehet. Ott és akkor adja meg a lehetõséget, hogy elmélyüljünk az Õ barátságában és testvéreink szolgálatában. Bármilyen körülmények között is éljünk, bárhol a világon, testvéreinkért, az Egyházért tehetünk imával és tettekkel. Ha célunkat nem tévesztjük szem elõl, ettõl senki el nem tántoríthat.

Generális Káptalan bölcs és gyümölcsözõ döntése volt, amikor Jézusról nevezett Szent Teréz – Terézia anyánk – születése ötszázadik évfordulójának megünneplésére készülve elénk tárta ajánlását, mely szerint a következõ hat évben olvassuk újra mûveit, és újítsuk meg lelkünket tanításai által. A program elsõként az Önéletrajz újraolvasását ajánlja. A majd ötszáz évvel ezelõtt leírt Önéletrajz olvasása találkozás Teréziával, életével, gondolataival, lelkének rezdüléseivel, az Úr kegyelmébõl kapott rendkívüli tapasztalataival, melyeket írásban is átadott elöljáróinak, és átadta nekünk is, késõi tanítványainak, tisztelõinek. Õszintesége, elmélkedései, lelki útjának feltárása önmagunkkal való szembenézésre késztet, lelkünk építésének fontos állomása. Mindezeket azt követõen írom le, hogy túljutottunk az Önéletrajz elsõ 14 fejezetének „átélésén”. Elindulásunk nem volt egyszerû. „Rágódtunk”a módszeren. Milyen módon olvassuk, hogy maradandó legyen? Hogyan történjen közösségi megosztása lelkünk titkainak? Urunk Jézus Krisztus segítséget nyújtott bizonytalankodó gyermekeinek közösségünk lelki asszisztense, Salamon László plébános atyánk gondoskodó közvetítése által. Kármelita lelkiségû, emberi szíveket, gyarlóságokat jól ismerõ, tudós Atyánk – Szent Terézia Önéletrajzának minden egyes fejezetébõl kiemelte és idézte a számunkra legfontosabb részeket. Az idézetekhez kérdéseket illesztett, melyek szorosan kapcsolódnak Terézia tanításához, ugyanakkor mélyen érintik személyes valónkat; tulajdonságainkat, az Úrral való kapcsolatainkat, emberi, közösségi viszonyulásainkat, lelki- és imaéletünket, gyarlóságainkat, gyengeségeinket, erényeinket. Ezek a kérdések olyanok, mint egy tükör, melyet Terézia anyánk tart elénk, mellettünk állva. Látjuk bûnös, valós önmagunkat, de ugyanakkor magunk mellett látjuk Anyánkat is, olyannak, amilyenné lenni szeretnénk Urunk kegyelmébõl. A megszerkesztett „Vezetõt” személyenként kézhez kaptuk, mellé egy-egy füzetet is, amely a kérdésekre adott válaszok feljegyzésére szolgál.

Kérdezõ: Köszönöm, hogy megtisztelt ezzel a beszélgetéssel, kérem, járjon közben értünk Krisztus Urunknál, ne tévessze szem elõl a földön küszködõ, zarándokútjukat járó testvéreit. Válasz: Imádkozom értetek, hogy egykor az égben együtt csodálhassuk a mi végtelen fölségû, szeretõ jó Urunkat! Timi

56


Kármel 2010/2-3

Az Önéletrajz olvasása során felfedeztük, hogy fontos egy-egy fejezet többszöri elolvasása, mert átgondolva, átérezve, átelmélkedve érintette meg igazán lelkünket Terézia anyánk tanítása. Így sikerült szembenézni önmagunkkal, és megfogalmazni válaszainkat – mint belsõ imát – a feltett kérdésekre. A válaszok nem születtek könnyen, sokszor nehezen, lassan kerültek a füzetbe. Nehéz volt, de felemelõ és gyümölcsözõ! Önismeretet és alázatot tanultunk! László atyánk lehetõséget adott és biztosított arra, hogy négyszemközti találkozókon megbeszéljük vele személyes tapasztalatainkat, állapotunkat és a kérdésekre adott válaszainkat. Nagy türelemmel hallgatott meg minket. Válaszolt, tanácsot adott, segített! Õ Szent Felsége Áldja meg mindezért! „…meg kell engedni az olyanoknak, akik igazán kezdik szeretni és szolgálni Istent, hogy megbeszélhessék egyesekkel azokat az örömöket és szenvedéseket, amelyekkel a belsõ imában találkoznak.” – ajánlja Terézia anyánk.(Önéletrajz 74.o.) Ezt a tanácsot és elöljáróink ajánlását figyelembe véve, mi magunk is fontosnak gondoltuk a közösségi beszélgetéseket, melyek során megosztjuk egymással azokat a gondolatainkat, tapasztalatainkat, elmélkedéseinket, melyeket a születésnapi ünnepre való felkészülés során kapunk Urunktól. Megosztásunk témáit Nagy Szent Terézia Önéletrajzának VII.-VIII. fejezeteibõl merítettük, melyben az Úrtól kapott rendkívüli kegyelmekrõl, a belsõ imáról tanít minket Anyánk. Az alábbi kérdésekre kerestünk válaszokat: Milyen személyes ajándékokkal, kegyelmekkel ajándékozott meg Õ Szent Felsége? Hogyan élem meg a kegyelmeket? Milyen az Úrral való napi imakapcsolatom? Hogyan telik az Úr elõtt egy napom? Hogyan beszélgetek Jézussal? Megosztásaink kissé vontatottan, félõsen indultak, de már érzékelhetõ az egymás iránti bizalom, egymás tapasztalásaira való rácsodálkozás nyiladozása. Meggyõzõdésem, hogy Nagy Szent Terézia tanításai ma is „modernek”, élõek és hatnak. Az Úr Lelke mûködik ott, ahol ilyen Szent Tudós tanítja, neveli a gyarló embereket! Köszönöm, Urunk, szent kegyelmedet, hogy a Kármel Családjához tartozásunk által abban az ajándékban részesítesz minket, hogy Nagy Szent Terézia Iskolájában tanulhatunk, készülhetünk Hozzád! Bereczkiné- Erzsébet nõvér csongrádi VÉK

Kármel 2010/2-3


57

Szent Terézt olvasva... /1.-14. fej./

zt hiszem, teljesen megérthetjük Edit Steint, amikor rátalált erre a könyvre, és egy éjszakát rászánt az olvasására, mert nem tudta letenni, és végül felkiáltott: „Ez az igazság!” Õ, mivel keresõ lélek volt, és hatalmas elméleti tudással is rendelkezett, azonnal ráérzett Teréz lelkének küzdelmeire, és erõs indítást kapott tõle a szentség útján. Nekünk nem kell egyetlen éjszaka elolvasni, de bizony sokszor nehéz ennek ellenállni. Ahogyan lassanként feltárja gyóntatója elõtt Teréz a lelkét, /és így áttételesen ugyan, de mi is részesei lehetünk ennek a folyamatnak/, engem különösen 3 dolog ragadott meg: 1. õszintesége 2. mélységes alázata és 3. állandó bûnbánata. 1. Nem egyszer, de számtalanszor hangsúlyozza, hogy mindenrõl õszintén akar beszámolni, de különösen is szeretné bûneit elmondani mindenkinek, nem csak gyóntatójának. Azt gondolom, ezt nem sokan mondhatjuk el magunkról, én biztosan nem. Ezeket írja azonnal a könyv kezdetén: „Azt szerettem volna... engedték volna meg azt is hogy részletesen és világosan beszámoljak az én nagy bûneimrõl és gonosz életemrõl. Ez nagy megnyugvásomra szolgált volna.” Az I. fej. végén: „...Én ellenben, alig léptem ki ebbõl a zsenge korból, tudatára kezdtem ébredni Istentõl kapott természeti elõnyeimnek – amelyek, mint mondják, szép számmal voltak –, s ahelyett, hogy hálás lettem volna értük, valamennyit arra használtam, hogy, amint majd el fogom mondani, sértegessem velük az Urat.” Majd a IV. fej.-ben /35. o./: „Igazán úgy látszik, én Istenem, mintha én akkor nem is fogadtam volna meg mást,mint azt, hogy egy betût sem tartok meg abból, amit megfogadtam.” Az V. fej. kezdete: „Például gyakran olyan hibákat vetettek a szememre, amelyeket nem követtem el, s ez nekem annyira fájt, hogy alig tudtam elviselni...” De ezután is, szinte minden fejezetben van olyan mondata, amely feltétlen õszinteségének bizonyítéka. 2. Már magában ez is, hogy a végletekig õszinte, nagy alázatosságának bizonyítéka. De vannak megjegyzései, amelyek egészen megdöbbentõek. VII. fej. 67.o.: „Ugyanis több, mint egy esztendõt töltöttem belsõ ima nélkül azon hiszemben, hogy így kívánja az alázatosság. Ez volt életemben a legvégzetesebb kísér-

58


Kármel 2010/2-3

tés, amely teljesen a kárhozat útjára juttatott” A 69. oldalon így folytatja: „Nem csak õt beszéltem rá a belsõ imára, hanem másokat is...Úgy gondolkoztam, hogy ha már én nem szolgálok neki – mert beláttam, hogy ez így van – legalább ne vesszék kárba az, amire Õ szent Felsége engem oktatott, s hogy legalább szolgálják Õt én helyettem mások. Azért mondom ezt, hogy mindenki lássa, mennyire vak voltam: magam a kárhozat felé tartottam, másokat ellenben igyekeztem megnyerni az ég számára.” És még egy megjegyzése: „... mert hiszen jól tudja Õ Szent Felsége, az én jó Uram,hogy nincs más célom ezzel, mint az, hadd dicsérjék és magasztalják egy kevéssé az emberek azért, hogy egy ilyen magamfajta piszkos és bûzös szemétdombon olyan jó illatú virágos kertet tudott építeni. Adja Õ Szent Felsége, hogy bûneimmel ne tépjem ki õket újra, s ne legyek ismét olyanná, amilyen voltára.” Azt hiszem, ennyibõl is rácsodálkozhatunk Teréz alázatára! 3. Mély bûnbánata is végigkíséri az eddig olvasott fejezeteket. Már az õszinteségének is fõ témája nagy bûnösségének állandó felidézése, amelyet tulajdonképpen nem is nagyon tudunk megérteni. Hiszen ha neki oly súlyosak a bûnei, hogy szerinte poklot érdemelt volna értük, akkor mit gondoljunk mi, mit gondoljak én, hol az én helyem? Én abban bízom, hogy Teréz végtelenül alázatos, és szigorúan tekint önmagára, Jézus pedig végtelenül irgalmas lesz hozzánk, talán hozzám is. De ehhez olyan állandó és mély bûnbánatnak kell lennie bennem is, mint látjuk Teréznél. Az elõbbi helyen így folytatja: „.. mert hiszen sokkal többet tud bûnös voltomról, mint amennyit itt mondanom engedett.” – írja gyóntatójának. Majd késõbb, a XI. fej. -ben, a 104. oldalon így ír: „... s ott, mindentõl távol, bánkódjanak múlt életük fölött. Ezt különben úgy a kezdõnek, mint a haladónak meg kell tennie, még pedig igen sokszor, azonban, amint majd késõbb elmondom, olykor többet, máskor kevesebbet kell ezzel a gondolattal foglalkoznia.” Tehát, bár a gyónásban bocsánatot nyertünk bûneinkbõl, nem árt, sõt szükséges is gyakran visszaemlékezni azokra, szemünk elé idézve, hogy mennyire megbántottuk Istent, és Õ mégis irgalmas velünk szemben. S még egy megható vallomás: „Elképzelhetõ-e emberi lélek, ó Uram, aki, ha már egyszer ekkora kegyelmeket és ajándékokat árasztottál reá, s miután õ megértette, hogy jól érzed magad vele: újra ellened forduljon, s megsértsen ennyi jótétemény, és iránta való szeretetednek annyi bizonyítéka után, amelyben kételkedni sem lehet, mert hiszen világosan látható tetteidbõl! Sajnos, bizony van ilyen, aki ezt megtette; és pedig nem is egyszer, hanem sokszor, és ez én vagyok. S adja a Te jóságod, Uram, hogy én legyek az egyetlen hálátlan lélek e földön, hogy én legyek az egyedüli, aki képes ekkora gonoszságot elkövetni s ennyire megfeledkezni jótéteményeidrõl”. De még számos helyet lehetne idézni Teréz bûnbánatáról. Bizonyára mindenki, aki mostanában olvassa és átelmélkedi az Önéletrajz-ot, sok ehhez hasonló megjegyzésre talál. De ha nem is épp ezek a gondolatok érintenek meg mindenkit, akkor valami más lesz, amin keresztül rácsodálkozunk Teréz nyitott lelkére,

Kármel 2010/2-3


59

és rajta keresztül, mint egy tükörben, látjuk önmagunk torz képmását. Úgy gondolom, ezt a torz képet kellene a Szentlélek segítségével egyre inkább terézivé, még inkább Jézusivá tennünk. Ebben legyünk egymás segítségére ezekkel a megosztásokkal is. S adja a Te jóságod, Uram, hogy most, amikor Teréz kinyitja elõttünk lelkét, s feltárja annak legbensõbb titkait, mi mindannyian, akik szintén a Kármel keskeny útján, a bensõ ima útján akarunk járni, az õ vezetését maradéktalanul elfogadjuk. Hiszen ez az Út maga Jézus. Ezt szintén Teréz mondta, és ez így igaz, mert Te tanítottad ezt nekünk, Uram. Reményeink szerint Igazságban járunk, és így az Életre, vagyis Rád találunk. Kérlek Jézus, erre segíts mindannyiunkat. Amen. Kerekes Margit (Csongrád)

A kezdõ imádsága – „Nézd, hogy néz téged…” (13. fejezet)

ok megszívlelendõt találtunk ebben a fejezetben és érdekes módon többen is ugyanazokat a részeket emeltük ki. Egyik ilyen volt, hogy jókedvûen, szabadságban haladjunk, hiszen az Úrral megyünk együtt ezen az úton. Soha nem lehet hallani bús szentrõl. A szentségben való elõbbre jutásban szükség van az örömre, mert nagy hajtóerõ, és kisugárzik a környezetre is. De szükség van a bizalomra és a bátorságra is. A bizalom segít abban, hogy szellemi szabadságban tudjunk haladni. Ne kötözzön meg sok gyarlóságunk, bukásaink. Bátran merjünk kitartani vágyaink mellett. A bátorság és a bizalom nem saját erõnkre épít. Én semmi vagyok, de Isten és én együtt már képesek vagyunk túljutni minden nehézségen, akadályon. Nagyon fontos az igazi alázat, mert a hamis alázat sok kárt okozhat. El kell ismernünk semmiségünket Isten elõtt! Nem az alázatosság hiánya, ha az ember tudatában van értékeinek, de mindig tudnia kell, hogy ezek Isten ajándékai, és azért kapta, hogy szolgáljon vele. Másik ember másik ajándékokat kapott. Így kiegészítve egymást épül Isten országa. „Van olyan, ami csak csodálható, s van, ami utánozható is.” Példakép lehet egy-egy kedves szent, de arra is gondolnunk kell, ha egy az egyben akarunk utá-

60


Kármel 2010/2-3

Kármel 2010/2-3


61

nozni egy szentet, nem feltétlenül hozza meg a sikert, mert Isten sokféle módon vezeti a lelkeket, s ami az egyiknek megfelelõ, az a másik számára esetleg kivitelezhetetlen lesz. Visszaemlékeztünk Albin atya mondására: „Egy karmelita a saját lelki üdvösségén munkálkodik!” Terézia is ezt ajánlja, különösen a lelki élet elején: Az Úr és én. Kitûnõ társaság. Ha tekintetünket az Úrra szegezzük – és ebben segíthet egy szentkép, egy feszület, vagy akár a fantáziánk is – az Õ szeretõ pillantása áthatol lelkünkön, növelve bennünk a szeretetet, a bizalmat, az önismeretet, saját magunk és mások elfogadását minden botránkozás nélkül. Gyümölcsözõ hatásain túl elkerülhetjük ezzel azt a hibát is, hogy nem a környezetünket fogjuk figyelni, kritizálni, javítgatni, hanem Istennel való saját bensõséges kapcsolatunkat mélyítgetve szeretettel gazdagítjuk környezetünket is.

setek engem”! A magányban, az elcsendesedésben meghalljuk az Õ hívó szavát, követjük õt: hátrahagyva a világ hívságait, a csalóka fényt, a hazugságot, az ördög cselvetéseit. A belsõ út, a hozzá vezetõ út, az alázatosság útja, melyben halljuk õt, megértjük, leolvad lelkünkrõl a bûntudat, a világ vonzása, a szenny, mert az alázatosság fénylõ ruhája betakar minket, új, igazabb lélek képzõdik alatta. A lélek egyedül nem boldogul. Kezdõként sok nehézséggel küzd: de jó, ha segítséget kér egy lelki vezetõ személyében. De annak szeretettel, bölcsen, kitartással kell vezetnie a lelkeket Isten barátsága felé. A Szentírás igazságai mindig legyenek kezünkben, tanulmányozzuk, elmélkedjünk, hogy megerõsödjünk a hitben, és bátran helyezzük életünket Isten tenyerébe. Imádkozzunk szüntelenül papokért, lelki vezetõkért, hogy „az Úristen tartsa õket mindig szent kezében és segítse õket, hogy rajtunk segíthessenek! Ámen” /Ö XIII./

Irgalmas Jézusról n. Fausztina Alida OCDS

Adrienn ocds (VÉK Sopron)

„Nézd, hogy néz téged…” Gondolatok Szent Terézia olvasása kapcsán

gyekezzék az ember jókedvûen haladni, s ne engedjen a szabadságából” – intézi szavait hozzánk Terézia anyánk. „Uram, Te megvizsgálsz és ismersz engem!” /Zsolt. 139,1/ Ha az emberi szív teremtõje az, aki azt legjobban ismeri /vö.: Jer. 17,5-10/, akkor az Õ segítségével képesek leszünk döntéseket hozni, Szentlelke erejével megmutatja cselekedeteink helyes irányát, amely Krisztusban teljesedik ki. Ha bízunk benne és az Õ útján próbálunk járni, ezzel nem vesztjük el szabadságunkat, hanem arra használjuk szabad akaratunkat, hogy létünk Forrásával való kapcsolatunkban valóban önmagunkká váljunk. Az Istennel való tökéletes kapcsolatunk alapja az alázatosság. Az alázatosság az Isten kegyelmének ajándéka: „Nézd, hogy néz téged!” Az alázatosság az üdvösségre való elhivatottság záloga, ami elfogadóvá teszi az ember lelkét a jobb iránt, hozzátapad Istenhez, keresi az igazságot, a kegyelmet, a szabadságot. Az alázatosság áldozat. Alászállt a mennybõl, ott hagyva fényt, dicsõséget, gazdagságot, hogy minket, embereket felemeljen, megszabadítva a szolgaságból, hogy barátaivá tegyen minket. Õ volt az önfeláldozás példaképe, Õ megy elõttünk az alázatosság útján, felveszi keresztjét, és mondja: „Köves-

„Nagyon jól esik nekünk Krisztus Urunk barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki fárad és szenved, mint mi. Ez a nekünk való jóbarát: s ha az ember megszokta, könnyen képes Õt mindig oldala mellett találni.”

inden ember szeret rendszeresen találkozni a barátjával. Ha mi Õ Szent Felségét minden nap felkeressük, és minden nap imádkozunk hozzá, találkozunk Vele, akkor barátságába fogad minket. Segítségével az ördög cselvetéseit el tudjuk kerülni. Életünk legfontosabb pillanatában, amikor a földrõl távozunk, velünk lesz, és segít úgy dönteni, hogy az örök boldogságot: Urunk szinelátását el tudjuk nyerni. Demeterné (Erzsike) Székesfehérvár

62


Kármel 2010/2-3

zent Terézia ebben a fejezetben ajánlja, hogy Krisztus Urunk, mint ember, legyen tárgya az elmélkedésünknek. Hálát adok az Istennek Jézus Krisztus emberségéért, életem minden eseményében érzem gondoskodó szeretetét. Máté evangélium 28, 19-20-ban így búcsúzik tanítványaitól: „én veletek vagyok minden nap, a világ végéig”. Köszönjük, Urunk! Emike (Székesfehérvár)

Kármel 2010/2-3


63

Meg kell értenem, hogy én nem vagyok arra képes, hogy az emlékezõ és képzelõtehetségemet irányítsam. Ott vannak velem az imában. Zavaró, de ha elfogadom, és azt próbálom megtenni, amit Szentanyám javasol, vagyis, hogy bolondnak nézzem képzelõtehetségemet, akkor sajnálom, mert szánalmas, de egy bolond is Isten teremtménye. Így már nem bosszant. Kis Teréz is úgy fogadta a mellette ülõ nõvér rózsafûzérének csörgését, mintha szép muzsika lenne. Így jó viszonyba lehetek képzelõtehetségemmel. Ha az Úr akarja, majd elveszi tõlem. „Mindig résen kell lennünk, s ha elfogy az egyik víz, a másikhoz kell nyúlni.” (18. fej) Terézia az elragadtatás leírása elején is arra figyelmeztet, hogy figyeljek jól oda az imaéletemre. Az a fontos, hogy „résen” legyek, és nem az, hogy a szemlélõdésben milyen szintet érek el. Ha rugalmas vagyok, akkor nem maradok meg görcsösen annál az imamódnál, ami éppen nem megy, hiszen van más imamód is, visszatérhetek az ajakimához és az elmélkedéshez is. Jézusom segítségét kérem, hogy adjon nekem kitartást ahhoz, hogy a belsõ imát ne hagyjam soha abba. „Nem tudja, mennyire veszedelmes dolog az, ha valaki önmagában bízik?” (19. fej)

i is összefoghatnánk, hogy néha-néha szemébe mondjuk egymásnak az igazat, s figyelmeztessük egymást arra, amiben meg kellene javulnunk, hogy jobban kedvére lehessünk Istennek.” (16. fej) Nagyon ritka az olyan ember, aki feltétel nélkül elfogadja testvére figyelmeztetõ szavait. Szerintem fontos, hogy bízzak testvéremben, higgyem el, hogy a jó szándék vezérli, ha figyelmeztet egyik-másik rossz tulajdonságomra. Ne vessem el egybõl, amit mond, gondolkozzam el rajta. Annyit megér, hiszen feltételezhetõ, hogy a javamat akarja. Nem mindegy, hogy milyen stílusban szól hozzám, mert ha nem fedezem fel benne a Lélek gyümölcseit: a szeretetet, örömöt, békét, türelmet, kedvességet, szelídséget, (Gal.5.22.) akkor nehéz lesz elhinnem, hogy jót akart nekem. De ha mindezeket felfedezem, szerintem elfogadhatom, hogy jobban észreveszi hibáimat, mint saját magam. Ilyenkor is gyakorolhatom az alázatosságot. Lelkemnek olyan mértékben válhat hasznára, amilyen mértékben nyitott vagyok testvérem felé. „… a képzelõtehetséget épp annyiba vegyük, mintha bolonddal volna dolgunk. Hagyjuk magára játékával, melyet csak az Úristen tud vele abbahagyatni.” (17. fej)

A világ azt sugallja, bízzunk önmagunkba, teljesítsük ki önmagunkat, nincs szükségünk másra! Látom a tágabb környezetemben élõ embereken, akik sajnos beleestek ebbe a csapdába, hogy boldogtalanok, üres az életük. Csak önmagukban bíznak, nincs szükségük Istenre. Azt gondolják, mindent megoldhatnak egyedül, de közben csõdtömeg az életük. Kis Teréz példát mutat nekünk, feltétel nélkül, gyermeki bizalommal ráhagyatkozik Isten végtelen irgalmára. Így az biztosan jó, amit Isten cselekszik benne, nem viszi tévútra önbizalma. Krisztus embersége – Krisztus a legjobb barát (20. fej.) Hálát adok Jézusom, hogy én a Te jó barátod lehetek. Soha nem hagysz cserben, még akkor sem, ha nem érzem konkrétan a jelenlétedet, akkor is tudom, mindig jót akarsz nekem. Irányítod lépteimet, figyelmeztetsz idõben, hogy le ne térjek a „keskeny” útról. Egy ilyen jó barátnak elmondhatom minden örömömet és bánatomat. Már soha nem vagyok egyedül. Az Oltáriszentségben szeretettel adod magad nekünk! Valóban soha nem hagytál el bennünket, esendõ embereket. Ilyen a jó barát! Ha figyelmesen hallgatlak, elmondod, mit tegyek, figyelmeztetsz, mit ne tegyek. Ilyen a jó barát! Bízom benned, hogy mindig a javamat akarod. Ha mindennapjaimban megpróbáltatások érnek, ha nehéznek érzem a vállamra tett

64


Kármel 2010/2-3

keresztet, csak Rád figyelek, a Golgotán némán szenvedõ Jézusra, és máris könynyûvé válik minden terhem. Hálát adok, hogy soha el nem múló szeretettel szeretsz bennünket, hogy önként odaadtad magadat értünk, akik annyiszor megbántottunk Téged! Kérlek, maradj mindig a barátom! Anna (Székesfehérvár)

Krisztus a legjobb barát

tyám, köszönöm Neked, hogy Fiad emberré lett. Te akartad, hogy elõször Õ is olyan legyen, mint mi vagyunk, hús-vér ember. Ugyanúgy élt, dolgozott, alkotott, szeretett és szenvedett, mint mi, itt a földi életünkben. Ezért is tudunk Hozzá bizalommal fordulni, minden ügyünkben, bajunkban. Õrá mindig számíthatunk, hogy meghallgat bennünket és a helyes úton vezet, ha Rá hagyatkozunk. Ha valami nagy döntés elõtt állunk, és megvan bennünk az igazi alázat, akkor érzékeljük, hogy Jézus mit tenne a mi helyünkben. Nagyon jól esik nekünk Krisztus Urunk barátsága. Õ nekünk való jó barát. Ha imánkban közel kerülünk Hozzá és ebben a tudatban élünk, akkor nagyon könynyen képesek vagyunk Õt mindig mellettünk tudni. Ha akaratunkat odaadtuk Neked, akkor mindenben Rád hagyatkozhatunk, hogy Te rendelkezzél velünk, úgy, ahogyan jobbnak látod, hiszen Te tudod a legjobban, hogy mi válik hasznunkra. Egyház Anyjáról nev. Magdolna

Kármel 2010/2-3


65

Szent Terézia anyánk önéletraza XI – XII – XIII. fejezetek

belsõ ima útja, annak követése aki bennünket annyira szeret. Az elmélkedésnek Terézia anyánk által elnevezett elsõ fokozatát „a kútról való vízhordásos módszert” emeltük ki és beszéltünk róla. Mindannyiunk számára ismert állapot a lelki szárazság, a kedvetlenség, unottság, és sokszor nem látjuk értelmét az elmélkedésnek, de megértettük, hogy ha a kút kiszárad és mi nem érzünk áhitatot, érzelmeket, nincsenek könnyeink akkor is van értelme, hogy az Úrral legyünk, mert Õ tudja legjobban mi válik lelkünk javára. Terézia anyánk tanácsolja, hogy az alázatosság lebegjen állandóan szemeink elõtt. Egy szívvellélekkel ezt kérjük az Úrtól és a Szentlélek megvilágosító kegyelmét, hogy megértsük, mit jelent az igazi alázatosság. Merjünk vágyakozni az életszentségre, mert az Úr lépésrõl-lépésre elvezet minket oda, ahová helyet készített számunka és egyre inkább az Õ hasonlatosságára és képmására formáljon bennünket. Egyéni hozzászólások: „Zsugoriak vagyunk” • Félelmeimet és aggodalmaimat odaadtam az Úrnak, de sok minden mást megtartottam magamnak (pl. hogy jót gondoljanak rólam). „Kerüljük az olyan alkalmakat amelyekben megbántjuk Istent” • Nagy szégyenkezéssel vettem tudomásul, hogy nem kerülöm az alkalmakat, hanem a lehetõ leghamarabb keresek valakit akinek elmondhatom, ha megbántottak. Mindig utólag használom a szemkötõt amikor már késõ, mert ítélkeztem és másokat megszóltam. Próbálunk az Úrnak örömet szerezni imával, böjtöléssel, jócselekedetekkel, hallgatással, és kérjük a kitartás kegyelmét, hogy növekedni tudjunk az erények gyakorlásában. A csíkszeredai Szent Jószefrõl nevezett Világban Élõ Kármelita Testvérek

66

SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA

Kármel 2010/2-3

SZENT TERÉZ ÖNÉLETRAJZA XXII. FEJEZET Ha a szemlélõdõ lelkek biztos úton akarnak haladni, akkor ne igyekezzenek fölkapaszkodni a szemlélõdés magasabb fokára, hanem várják meg, amíg az Úr maga emeli fel õket oda. Krisztus Urunknak emberi természete az a közvetítõ eszköz, amelynek segélyével az ember feljuthat a legmagasabb szemlélõdés színvonalára. Elmondja, hogy e tekintetben õ maga egyszer mekkora tévedésben volt. Ez a fejezet igen tanulságos.

gy dolgot akarok még mondani, amely nézetem szerint igen fontos, s ha Kegyelmed is jónak találja, óvatosságra fog inteni másokat is, akiknek talán szükségük is van erre a tanácsra. Egyes, a belsõ imáról szóló könyvek ugyanis azt mondják, hogy bár a lélek a maga erejébõl nem képes följutni ennek a szemlélõdésnek színvonalára, – lévén az teljesen természetfölötti és kizárólag az Úr mûve a lélekben, – azért mindamellett elõsegítheti annak elérését. Azt ajánlják tehát neki, hogy mikor már évek hosszú során át haladt a tisztulás útján, s tovább jutva föllépett a megvilágosítás útjára – nem látom be jól, hogy mit jelentsen ez a megvilágosítás, de azt hiszem a haladókat értik alatta24 – igyekezzék eltávoztatni gondolkodását minden teremtménytõl s szellemét alázatosan irányítsa mind magasabbra. Nagyon hangsúlyozzák, hogy szakítaniuk kell minden anyagias ábránddal, s az Istenség szemléletére 24

Tényleg sokkal helyesebb a díszítés, t. i. az erényekkel való díszítés útjáról beszélni, aminthogy a középkorban a kéziratok illuminálásán azoknak rajzzal és festéssel való díszítését értették.

Kármel 2010/2-3


67

kell szorítkozniuk. Azt mondják ugyanis, hogy azoknál, akik már ennyire jutottak, még a Krisztus Urunkról mint emberrõl való elmélkedés is zavarja és akadályozza a tökéletes és tiszta szemlélõdést. Azzal érvelnek, amit az Úr mondott erre vonatkozólag apostolainak a Szentlélek jövetelekor, akarom mondani, mikor fölment a mennyekbe.25 Pedig én azt hiszem, ha már akkor is úgy meg lettek volna gyõzõdve arról, hogy Õ igaz Isten és igaz ember, amint hitték ezt a Szentlélek vétele után: az Õ jelenléte nem akadályozta volna õket. Miért nem kellett így beszélni az Õ szent Anyjához: már pedig az csak jobban szerette Õt valamennyi apostolnál!? Úgy gondolkoznak, hogy a szemlélõdés teljesen szellemi dolog lévén, mindaz, ami anyagi, csak zavarja és akadályozza. Szerintük az a fõ, hogy az ember beleképzelje magát az Úristenbe, aki minden oldalról körülveszi, s akiben egészen elmerül. Hiszen ezt én is jónak tartom némely esetben; de hogy az ember teljesen eltávolodjék Krisztus Urunktól, hogy az Õ szentséges isteni testét egy sorba helyezze ezzel a mi nyomorúságunkkal és a többi teremtményekkel: nem, ezt a gondolatot nem tudom elviselni!26 Adja Õ Szent Felsége, hogy képes legyek magamat megérttetni. Én nem akarok ezeknek az íróknak ellent mondani, mert hiszen tudós emberek, értenek a lelki élethez, s tudják, mit beszélnek; de meg azután az Úr igen különbözõ utakon vezeti a lelkeket. Én nem avatkozom mások dolgába, s most csak azt akarom elmondani, hogy milyen úton vezette az enyémet, s hogy mekkora veszélybe keveredtem, mikor alkalmazkodni akartam ahhoz, amit olvastam. Szívesen elhiszem, hogy ha valaki elérte ugyan az egyesülés fokozatát, de nem haladt annál tovább – jobban mondva, nem voltak még elragadtatásai, látomásai és egyéb ilyen kegyelmei, amelyekben az Úr a lelkeket részesíteni szokta, – az helyeselni fogja az említett nézetet, amint én is tettem. Pedig, ha megmaradtam volna ezen véleményben, azt hiszem sohasem jutottam volna odáig, ahol most vagyok. Nézetem szerint ugyanis ez a vélemény téves. Hiszen lehetséges, hogy én tévedek, de hát, íme, elmondom, hogyan jártam. Mivelhogy nem volt lelki vezetõm, olvasgattam ezeket a könyveket abban a reményben, hogy lassan-lassan majd csak megértem belõlük a dolgot legalább annyira-amennyire. Késõbb beláttam, hogyha az Úr személyesen nem oktatott volna, a könyvekkel ugyancsak nem sokra mentem volna. Tényleg mindaddig, amíg csak Õ Szent Felsége gyakorlati úton meg nem érttette velem a dolgot, fogalmam sem volt arról, s egyáltalában nem tudtam, hogy mit tegyek. Mikor el25 26

„Elõnyösebb reátok nézve, ha én elmegyek.” Ján. 16, 7. Hangsúlyozza ebben a fejezetben, hogy Krisztus Urunk, mint ember, a lehetõ legüdvösebb tárgya a mi elmélkedésünknek, teszi pedig ezt azok ellenében, akik azt tanították, hogy ha az ember egyszer feljutott a szemlélõdõ ima egy bizonyos magaslatára, akkor jobban teszi, ha elvonatkozik minden anyagi dologtól, legyen az akár olyan szent is, mint a megtestesült Igének emberi természete. A szentanyának ez a remek és érdekfeszítõ értekezése egyike a legszebb fejezeteknek összes mûveiben. Fölösleges mondanunk, hogy az utókor összes aszkétikus írói neki adtak igazat, s napjainkban senkinek sem jutna eszébe kétségbe vonni itt elõadott tanításának helyességét.

68


Kármel 2010/2-3

kezdtem némi természetfölötti, azaz nyugalmi imában részesülni, igyekeztem eltávolítani magamtól minden anyagi dolognak eszméjét. Arra, hogy följebb emeljem a lelkemet, még gondolni sem mertem, mert rosszaságomnak tudatában vakmerõségnek tartottam volna. Istennek jelenlétét azonban tényleg érezni véltem aminthogy úgy is van – s igyekeztem összeszedettségben maradni és beléje merülni. Ez az imádság nagy élvezet, s ha az Úristen is elõsegíti, sok lelki örömmel jár. Mivel pedig ez a lelki haszon és gyönyörûség szemmel látható, nem láttam okot arra, hogy visszatérjek Krisztus Urunkra mint emberre, sõt, az igazat megvallva, azt hittem, hogy ez csak akadályul szolgálna. Ó én lelkemnek Ura! Ó egyetlen kincsem, keresztre feszített Jézusom! Valahányszor eszembe jut, hogy volt idõ, amikor így gondolkoztam, belefájdul a szívem! Úgy érzem, mintha valami nagy árulást követtem volna el! Igaz, hogy jóhiszemûen történt. Hiszen egész életemben olyan gyöngéd áhítattal viseltettem Krisztus Urunk irányában! Mert csak legvégül estem bele ebbe a tévedésbe; értem, a végén annak az idõszaknak, amely megelõzte ezt a legutóbbit, tudniillik az Úrtól kapott elragadtatások és látomások kegyelmeit.27 Ami azt illeti, nagyon rövid ideig vallottam ezt a nézetet, s akkor is, szokásom szerint, minduntalan újra és újra visszatértem ehhez az én jó Uramhoz, élvezni társaságát, különösen, mikor a szentáldozást vettem magamhoz. Mivel pedig nem tudtam az Õ képét olyan mélyen a lelkembe vésni, s magammal hordozni, amint szerettem volna: legalább festett képeit és szobrait nézegettem, s óhajtottam volna a szemeimet soha le nem venni róluk. Elképzelhetõ-e az, ó én jó Uram, hogy én képes voltam magammal csak egy órára is elhitetni azt a hallatlan dolgot?! Hogy Te szolgálj nekem akadályul a nagyobb jó felé! De hát honnét kaptam én mindazt a lelki kincset, ha nem Tetõled?! Nem is akarom elhinni, hogy tudatosan követtem volna el ezt a hibát! Ez a gondolat túlságosan fájna! Nem, kétségkívül csakis tudatlanság volt részemrõl. Azért is, a Te nagy jóságodban, kegyes voltál segíteni rajtam, és küldtél nekem valakit, hogy világosítson föl errõl a tévedésemrõl; késõbb pedig azáltal, hogy – amint majd a továbbiakban el fogom mondani – annyiszor megmutattad magadat nekem. Tetted pedig ezt azért, hogy velem megértessed tévedésem nagyságát, hogy ezt sok más embernek is elmondjam, amint tényleg meg is tettem, végül pedig, hogy most itt leírjam. Nézetem szerint ez az oka annak is, hogy sok lélek, miután már elérte az egyesülõ imának fokát, nem tud tovább haladni, s nem jut igen nagy szellemi szabadsághoz. Két okot tudok, azt hiszem, fölhozni ezen véleményem támogatására. Lehet, hogy semmit sem bizonyítok velük, de amit mondok, azt tapasztalatból tudom. Az én lelkem tényleg igen, rossz állapotban volt, amíg csak az Úr föl nem világosította. A szellemi élvezetek, hogy úgy mondjam, csak nagyon gyéren csur27

Szent Teréziánál a látomások, eltekintve az 1540-itõl, 1557-ben, az elragadtatások pedig 1558-ban kezdõdnek.

Kármel 2010/2-3


69

rantak-cseppentek, s ha vége volt a szemlélõdésemnek, a nehézségek és kísértések közepette nem támogatott az édes Jézus úgy, amint azóta teszi. Az egyik ok az, hogy ennek a felfogásnak alapja némi alázatosság-hiány, habár annyira rejtett és leplezett, hogy az ember nem veszi észre. Már pedig kívülem ki lehetne olyan gõgös és nyomorult, hogyha akár egész élete folyamán küszködött is folytonos önsanyargatás, imádság és minden képzelhetõ üldöztetés közepette, ne tekintené megfelelõ és gazdag jutalomnak azt, ha az Úr megengedi neki, hogy Szent Jánossal ott álljon a kereszt lábánál. Nem tudom, van-e még fej az enyémen kívül, amely képes volna azt hinni, hogy ez neki nem elég. Különben is, a helyett, hogy nyertem volna valamit, csak vesztettem minden tekintetben. Ha az embert a körülmények, vagy betegségek gátolják abban, hogy a mi Urunk kínszenvedésérõl elmélkedjék, – ami tényleg megerõltetõ dolog – vajon ki akadályozhat bennünket abban, hogy mint föltámadottal foglalkozzunk vele. Hiszen olyan közel van hozzánk az Oltáriszentségben, amelyben már meg van dicsõülve. Nem kell tehát mindig abban az állapotban szemlélnünk, amidõn szenvedett és össze volt törve, vértõl borítva, kimerülve az úttól; amikor üldözték azok, akikkel jót tett, az apostolok pedig nem hittek többé benne. Mert az való igaz, hogy az ember nem mindig képes akkora szenvedésekrõl elmélkedni, amilyeneket Õ elviselt. Ellenben itt, mielõtt fölmenne a mennyekbe, tele van dicsõséggel, s erõsíti ezeket, s bátorítja azokat. Az Oltáriszentségben pedig állandó társunk, mert csakugyan úgy látszik, hogy nem volt ereje bennünket csak egy pillanatra is elhagyni. Én nekem pedig volt erõm Tõled eltávozni, én jó Uram, azon ürügy alatt, hogy jobban szolgáljak neked! Mert még hagyján, hogy megtettem, amikor még sértegettelek: hiszen akkor még nem ismertelek; de hogy miután megismertelek, képes voltam elõnyösebbnek tartani ezt az eljárást!... Milyen rossz útra tévedtem én, Uram! Azt hiszem, teljesen úttalanul bolyongtam volna, ha Te vissza nem vezetsz a helyes útra. Míg ellenben, mikor végre ott láttalak magam mellett, egyszerre úgy éreztem, hogy minden kincs az enyém. Ha valami szenvedésben

70


Kármel 2010/2-3

volt részem, elég volt Reád néznem, amint ott állottál bíráid elõtt, hogy könnyû szívvel tudjam elviselni. Ha ilyen jó barát van az oldalunk mellett, ha ilyen hadvezér alatt állunk, aki a szenvedésben mindig az elsõ volt: mindent el tudunk viselni. Õ mindig kész rajtunk segíteni és bennünket támogatni; egy szóval: igazi barátunk. Az is világos elõttem, s azóta teljesen beláttam, hogyha az Úristennek kedvében akarunk járni, s azt óhajtjuk, hogy nagy kegyelmekben részesítsen bennünket, úgy illik és úgy akarja Õ, hogy minden ennek a szentséges emberi természetnek közvetítésével történjék, amelyben Õ Szent Felségének saját szavai szerint gyönyörûsége telik. Számtalan esetben tapasztaltam ezt s az Úr maga is megmondta nekem. Világosan megértettem, hogy ezen a kapun kell belépnünk, ha azt akarjuk, hogy Õ Szent Felsége, az ég uralkodója nagy titkokat közöljön velünk. Azért is, Uram,28 Kegyelmed ne keressen más utat, még ha föl is ért volna már a szemlélõdés csúcsára; mert ez az út teljesen megbízható. Ez a mi Urunk reánk nézve minden jónak forrása; Ö majd személyesen fogja önt oktatni. Elmélkedjék az Ö életérõl: ez a mi legjobb mintaképünk. Kívánhatunk-e jobbat annál, hogy ilyen jó barát legyen az oldalunk mellett, aki nem hagy bennünket cserben, mint a világiak szoktak, ha bajba és szorongatásba jutunk. Boldog az az ember, aki igazán Öt szereti és állandóan oldala mellett marad. Nézzük például azt a dicsõ Szent Pált, aki, azt mondhatnók, állandóan ajkain hordta Jézus nevét: annyira tele volt vele a szíve. Amióta ezt megértettem, gondosan megfigyeltem néhány más nagy szemlélõdõ szentnek életét, s azt látom, hogy õk is csak ezen az úton jártak. Bizonyítják ezt Szent Ferencnek sebhelyei; Páduai Szent Antalnak gyöngéd viszonya az isteni gyermekhez. Szent Bernárd gyönyörûségét találta Jézus emberi természetében. Sienai Szent Katalin hasonlóképen, s így voltak vele sokan mások is, amint ezt Kegyelmed jobban tudja nálamnál. Az a minden anyagitól való eltávozás bizonyára jó lehet, tekintve, hogy annyira okos emberek ajánlják, azonban, né28

Ez a megtisztelõ megszólítás, hogy: Uram és Kegyelmed, Szent Terézia gyóntatójának, De Tolédo Garcia atyának szól, aki az albai hercegi családnak volt ivadéka. Ma úgy mondanók, hogy Méltóságos Uram! vagy Kegyelmes Uram!

Kármel 2010/2-3


71

zetem szerint, bizonyára csak igen elõrehaladott lelkeknek való, mert, aki nem az, annak – magától értetõdik – a Teremtõt a teremtmények révén kell keresni. Különben is minden attól függ, hogy milyen kegyelmekben részesít az Úr egyes lelkeket. Ebbe én nem avatkozom. Én semmi mást nem akartam mondani, mint azt, hogy Krisztus Urunk szentséges emberi természetét nem szabad a többi anyagi dologgal egy sorba helyezni. Ez az a pont, amelyet jól meg kell érteni; bárcsak sikerült volna megmagyaráznom. Ha az Úristennek úgy tetszik, hogy felfüggessze az összes tehetségeket, – amint ezt a belsõ imának eddig tárgyalt fokozatainál láttuk, – akkor természetesen még akaratunk ellenére is eltûnik lelki szemeink elõl ez a szentséges emberi természet. Ilyenkor el is tûnhetik: ez nem baj. Boldog veszteség ez, amelynek következtében jobban élvezhetjük azt, amit látszólag elvesztünk. A lélek ugyanis ekkor minden erejét arra fordítja, hogy szeresse Azt, akinek megismerésén az értelem anynyit fáradozott. Szereti azt, amit nem fogott föl ésszel, és élvezi, amit nem élvezhetne annyira, ha ugyanakkor nem vesztené el önmagát, hogy ily módon, mint mondom, annál többet nyerjen. De hogy mi, a helyett, hogy minden erõnkkel igyekeznénk ezt a szentséges emberi természetet mindig szem elõtt tartani – s bárcsak adná az Úr, hogy ezt mindig megtegyük – mondom, hogy e helyett szántszándékkal szorgosan, és állandóan távol tartsuk magunktól: ez az, amit én nem tudok helyeselni. Az ilyen lélek, amint mondani szokás, elveszti lába alól a talajt. Mert akármennyire gondolja is az illetõ, hogy el van telve Istennel, igazában, nézetem szerint, nincs megfelelõ támasza; mert amíg itt élünk és emberek vagyunk, nagy elõnyünk, hogy Istent embernek tudjuk és képzeljük. Íme éppen ez az a második hátrány, amelyet említeni akarok. Az elsõ, amelyrõl beszélni kezdtem, bizonyos hiánya az alázatosságnak, amennyiben a lélek föl akar emelkedni, mielõtt az Úr fölemelné. Nem éri be ilyen értékes elmélkedési tárggyal, s Mária akar lenni, mielõtt, mint Márta, dolgozott volna. Ha az Úr akarja így, még pedig akár mindjárt az elsõ napon, az más: akkor nincs mitõl tartani. Ellenben mi csak legyünk tartózkodók, amint azt hiszem, ezt már másutt is ajánlottam. Ez a kis alázatossághiány, bár magában véve olyan semmiségnek látszik, a szemlélõdés útján való haladás elé igen nagy akadályt gördíthet. Visszatérve már most a második pontra, jegyezzük meg, hogy mi nem vagyunk angyalok, hanem testünk van. Oktalanság részünkrõl, ha, amíg e földön élünk és annyira e földhöz ragadt lények vagyunk, angyalok szerepét akarjuk játszani, amint én tettem. Mert bár a lélek olykor kilép önmagából, gyakran pedig annyira el van telve Istennel, hogy az áhítat fölgerjesztéséhez nincs szüksége teremtett dologra: azért rendes körülmények között az értelem mégis csak rászorul erre a támaszra. Az elõbbi állapot még sem állandó, s ügyes-bajos dolgaink, üldöztetések és szenvedések közepette, amidõn az ember nem igen jut elégséges nyugalomhoz, nemkülönben lelki szárazságok idején, nagyon is jól esik nekünk Krisztus Urunknak a barátsága. Benne ugyanis embert látunk, aki fárad és szen-

72


Kármel 2010/2-3

ved, mint mi. Ez a nekünk való jó barát; s ha az ember egyszer megszokta, nagyon könnyen képes Õt mindig oldala mellett találni. Mindamellett vannak napok, amikor sem az egyiket, sem a másikat nem tudjuk megtenni. Ezért jó az, amit már mondottam, hogy ne szokjunk hozzá a szellemi örömökhöz, és ne törekedjünk utánuk. Szorítsuk szívünkhöz a keresztet, s azután jöjjön, aminek jönnie kell: ez a fõ dolog. A mi Urunk is minden vigasztalástól meg volt fosztva, s teljesen magára volt hagyatva szenvedései közepette: ne távozzunk el tõle legalább mi. Hogy magasabbra emelkedjünk, a tekintetben az Õ szent keze sokkal nagyobb segítségünkre lesz, mint a saját törekvésünk. Majd önként félrevonul Õ, amikor látja, hogy ennek így kell lennie, s amidõn az Úristennek szent tetszése, hogy a lelket, mint mondottam, kiragadja önmagából. Az Úristen nagy örömmel látja, ha az emberi lélek alázatosan Isten és önmaga közé helyezi közvetítõül az Õ szent Fiát, s annyira szereti Õt, hogy még akkor is, amidõn Õ Szent Felsége maga akarja õt a szemlélõdésnek magasabb fokára emelni, mint mondottam, méltatlannak tartja magát erre, s így szól Hozzá Szent Péterrel: „Távozzál tõlem, Uram, mert bûnös ember vagyok.”29 Ezt én magamon tapasztaltam, s az én lelkemet imigyen vezette az Úr. Mások, mint említettem, bizonyára más ösvényen haladnak. Amit én beláttam, az, hogy a belsõ imának egész épülete az alázatosság talapzatán nyugszik, s minél mélyebben megalázza magát a lélek a belsõ imában, annál magasabbra emeli õt az Úristen. Nem emlékszem, hogy csak egyet is kaptam volna Tõle azon nagy kegyelmek közül, amelyekrõl ezután fogok beszélni, anélkül, hogy elõzõleg ne lettem volna teljesen megsemmisülve saját gonoszságom láttára. Sõt maga Õ Szent Felsége segített ez irányban, s olyan részletekre irányította figyelmemet, amelyeket magamtól soha sem tudtam volna fölfedezni. Nézetem szerint, ha a lélek a maga erejébõl igyekszik valamelyest elõbbre jutni ebben az egyesülõ imában, ha egy pillanatra tud is látszólag eredményt fölmutatni, az hamarjában ismét össze fog omlani, mert nincs szilárd alapja. S hozzá, attól félek, hogy az ilyen soha sem fog igazi szellemi szegénységre szert tenni, mert ez utóbbi abban nyilvánul, hogy az ember nem keres vigasztalást és élvezetet a belsõ imában – a földi dolgokban természetesen még kevésbé – hanem örömét találja a szenvedésekben, és pedig szeretetbõl az iránt, aki egész életét azokban töltötte, s abban hogy megõrzi lelki békéjét a szárazságok gyötrelmei közepette. Hiszen igaz, hogy az ember szenved miattuk, de nem annyira, hogy nyugtalankodjék, vagy elcsüggedne, amint teszik egyesek, akik hogy ha nem képesek állandóan dolgozni az értelmükkel30, és nem éreznek folytonos áhítatot, mindjárt azt hiszik, hogy minden el van veszve. Mintha bizony az õ fáradságukkal képesek volnának ekkora kincset kiérdemelni. Nem mondom én, hogy ne fejtsenek ki

Kármel 2010/2-3

Luk. 5, 8. 30 Tudniillik elmélkedni.

73

igyekezetet, s ne õrizzék gondosan Isten jelenlétének tudatát: de ha tényleg képtelenek volnának még csak egy jó gondolattal is foglalkozni, – ami, mint mondottam, olykor megtörténik – azért ne essenek mindjárt kétségbe. Haszontalan szolgák vagyunk, mit csodálkoznánk azon, ha semmire sem vagyunk képesek? Ismerjük be inkább saját tehetetlenségünket: ezt akarja az Úr, és azután tegyünk úgy, mint azok a kis szamarak, amelyek a vízemelõ kereket hajtják; bár be van kötve szemük, s nem is tudják, mit tesznek, több vizet merítenek, mint a kertész, ha még annyira megerõlteti is magát. Szabadon kell haladnunk ezen az úton, s az Úristen kezeire hagyatkoznunk. Ha Õ Szent Felsége föl akar bennünket emelni az õ kamarásainak és titkos tanácsosainak rangjára, fogadjuk szívesen ezt a kitüntetést. Ellenkezõ esetben szolgáljunk alacsony hivatalokban, amint már néhányszor mondtam, s ne tolakodjunk elõkelõbb helyre. Istennek gondja mindenre kiterjed és pedig sokkal jobban, mint a miénk; Õ tudja legjobban, hogy ki-ki mire alkalmas. Ha az ember már egyszer odaadta az akaratát Istennek, akkor ne akarjon többé rendelkezni önmagával. Nézetem szerint ez az eljárás itt még sokkal kevésbé engedhetõ meg, mint a belsõ imának elsõ fokán, és itt sokkal károsabb is. Ezek itt természetfölötti javak. Ha valakinek rossz hangja van, akármennyit erõlködjék is, nem fog jól énekelni, ellenben ha Isten jó hangot akar neki adni, fölösleges, hogy elõzõleg köszörülje a torkát.31 Mikor tehát azért imádkozunk, hogy az Úristen folytonosan részesítsen bennünket kegyelmeiben, tegyük ezt mindig Isten akaratán való megnyugvással, de egyúttal bízzunk az Õ bõkezûségében is. Mivel pedig a léleknek meg van engedve, hogy ott tartózkodjék Krisztus Urunk lábainál, maradjon szépen ott, Mária Magdolna példájára. Majd ha eléggé megerõsödött, Isten kiviszi onnét a sivatagba. Azért is, amíg csak Kegyelmed nem talál valakit, akinek e téren nálamnál több tapasztalata van és jobban érti a dolgot, tartsa magát csak ehhez. Ha olya31

29


Szent Teréziának rendes körülmények között rossz hangja volt, ellenben nagy ünnepeken elragadóan bájos hangon tudta énekelni a zsolozsmát. Ez a csodás hangváltozása ismeretes volt kortársai elõtt. Nincs kizárva, hogy itt erre céloz.

74


Kármel 2010/2-3

nokra akad, akik éppen csakhogy elkezdték élvezni Istent, s azt hiszik, hogy nagyobb hasznukra van és jobban élveznek, ha maguk is igyekeznek elõbbre jutni, ne higgyen nekik. Ó, mennyire ért ahhoz az Úristen, hogy ezen kicsinyes igyekezeteink nélkül is észrevétlenül odalépjen hozzánk, s akármit teszünk is, elragadja a lelkünket, úgy, mint ha egy óriás kapna föl egy szalmaszálat. Itt azután nincs ellenállás! Micsoda gondolat azt hinni, hogy ha Õ röpülésre akar képesíteni egy varangyos békát, akkor majd elõbb várni fog, amíg az a nyomorult állat magától fölröppen. Már pedig nézetem szerint, még ennél is nehezebb és lehetetlenebb dolog fölemelni szellemünket, ha Isten nem emeli. Ránehezedik a föld és ezernyi akadály, s így hiába igyekszik röpülni. Mert igaz ugyan, hogy a röpülés jobban megfelel a természetének, mint a varangyénak, de annyira elmerült az iszapban, hogy saját bûne folytán elvesztette ezt a képességét. Befejezésül még egyet akarok mondani. Valahányszor rágondolunk Jézus Krisztusra, jusson eszünkbe az õ szeretete, amellyel annyi kegyelmet árasztott reánk, nemkülönben az, hogy mekkora szeretetet tanúsított velünk szemben az Úristen, mikor szent Fiában annak ekkora zálogát adta nekünk. A szeretet ugyanis szeretetet szül. S habár a miénk még nagyon is kezdetleges, s mi magunk ugyancsak nyomorultak vagyunk, azért csak tartsuk ezeket a gondolatokat mindig szem elõtt, s élesszük magunkban a szeretetet. Mert ha egyszer, az Úrnak kegyelmébõl, az Õ szeretete belevésõdik a szívünkbe, akkor minden könnyûvé lesz reánk nézve. Akkor ez a szeretet hamarjában tetteinkben is érvényesülni fog, a nélkül, hogy ez fáradságunkba kerülne. Adja meg nekünk az Úr kegyelmesen ezt a szeretetet, mert hiszen õ tudja, mekkora szükségünk van reá. Kérem Tõle ezt arra a szeretetre, amellyel irányunkban. viseltetett, és az Õ dicsõséges Fia nevében, aki az Õ szeretetét akkora szenvedés árán bizonyította be. Ámen. Egy dolgot szeretnék én Kegyelmedtõl kérdezni. Hogyan van az, hogy mikor az Úr elkezd valamely lelket ilyen magasztos kegyelmekben részesíteni, mint például abban, hogy a tökéletes szemlélõdés állapotába helyezi, amibõl természetszerûleg az következnék, hogy õ maga is azonnal teljesen tökéletessé legyen... – igen, tényleg ez következnék, mert aki egyszer ilyen nagy kegyelmet élvezett, annak nem volna szabad többé a földön keresnie örömöket – hogyan van az, mondom, hogy a lélekben létrehozott hatások csak fokozatosan lesznek mind erõsebbek és pedig azon mértékben, amint a lélek jobban és jobban emelkedik az elragadtatások színvonalára és hozzászokik ahhoz, hogy ilyen kegyelmekben ré-

Kármel 2010/2-3


75

szesül!? S miért növekszik benne ugyanezen arányban a mindenrõl való lemondás is? Hiszen az Úr egyetlenegy ilyen látogatásával egyszer s mindenkorra szentté tehetné, a helyett, hogy csak idõ folytán tökéletesíti benne az erényeket?! Ezt szeretném én tudni, mert fogalmam sincs róla.32 Azt az egyet ellenben igenis tudom, hogy sokkal alacsonyabb fokú az az erõ, amelyet az Úr kezdetben önt a lélekbe, amidõn az egész elragadtatás csak egy szempillantásig tart és alig vehetõ észre máson, mint a hatásain: mint késõbb, amidõn ez a kegyelem már hosszabb tartamú. Sokszor azt hiszem, azon múlik, hogy a lélek nem teszi meg azonnal a szükséges elõkészületeket. Ilyenkor az Úr lassan és fokozatosan megneveli; kifejleszti benne az elhatározást és ad hozzá férfias erõt, hogy mindent teljesen lábbal tiporjon. Másoknál, mint például Mária Magdolnánál ezt igen gyorsan érte el. Mindez attól függ, hogy mennyire enged az illetõ Õ Szent Felségének szabad kezet a lelkében. Mert hiszen olyan nehezen tudjuk elhinni, hogy az Úristen már ebben az életben százat fizet egyért. Ugyancsak még egy hasonlat is eszembe jutott. Tekintve, hogy végre is teljesen egy és ugyanazon dologban részesülnek a kezdõk is, meg a haladók is, ezt a kegyelmet úgy tekinthetjük, mint valami eledelt, amelybõl sokan esznek. Már most azok, akik csak egy keveset esznek belõle, csupán csak a jó ízét érzik a szájukban egy kis ideig. Akik többet esznek, azoknál már elõsegíti a jó táplálkozást. Míg végre azoknak, akik sokat esznek belõle, életet ad és erõt. Végül pedig megeshetik, hogy annyiszor és annyit eszik az ember ebbõl az éltetõ eledelbõl, hogy már nem is ízlik neki semmiféle más étel. Látja ugyanis, hogy mennyire jót tesz neki, s az ínye is úgy hozzá szokott már ehhez az édességhez, hogy jobban sze-

32

A szentanyának ezen érdekes nehézségét a következõképen oldhatjuk meg. Az Úristen számos alkalommal önt lelkünkbe erényeket, és pedig a három isteni erényt: a hitet, a reményt és a szeretetet, nemkülönben a négy sarkalatos erényt: az erõsséget, okosságot, igazságot és a mértéktartást, továbbá az ez utóbbiakból folyó minden olyan erényt, amelyre adott körülményeink között szükségünk van. Teszi ezt elõször a keresztségben, továbbá minden szentség fölvételénél is, akár újra adja meg a megszentelõ kegyelmet, akár csak növeli azt. Mindamellett egyik sem tesz bennünket egyszerre tökéletesekké, nem pedig elõször azért, mert ezeket a belénk öntött erényeket folytonos gyakorlat által kell a magunkévá tennünk, s mintegy újra megszereznünk. A gyermek izmokkal jön a világra, de járni azért úgy kell megtanulnia a maga emberségébõl. Másodszor pedig az erények beöntése nem küszöböli ki a velük ellenkezõ és a gyakorlatukat akadályozó rossz hajlamokat. Ezeket csakis az erénygyakorlat képes leküzdeni. Akár velünk született, akár bûneink által szerzett rossz hajlamokról legyen szó, azoktól csakis keserves küzdelem árán szabadulhatunk meg. Már pedig az ember csak akkor tökéletes, ha ezeket a rossz hajlamokat legalább is nagyjából kiirtotta. Ha a kocsinak fékje annyira meg van szorítva, hogy a kerék éppen csak hogy még forogni tud, erõs lovak sem fogják ügetve húzni. Ha azonban nem engednek és addig vonszolják, míg a fék elkopik, akkor akár vágtatni is tudnak vele. A kocsi a lélek, a lovak az erények, a fék a rossz hajlamok ebben a hasonlatban. Már most az erényeknek ez a megszentelõ kegyelemmel való együttes beöntése, illetve növelése, nézetem szerint, teljesen hasonló ahhoz az állapothoz, amelyet az elragadtatás hagy maga után a lélekben A kettõ között csak fokozati különbség van, t. i. az utóbbi sokkal intenzívebb. Magyarázatunk tehát megfelel Szent Terézia nehézségére is.

76


Kármel 2010/2-3

retne meghalni, mint hogy egyéb dolgokat kelljen megennie, amelyek csak arra valók, hogy elrontsák azt a jó ízt, amelyet ez a jó táplálék hagyott a szájában. Hasonlóképen vagyunk szent emberek társaságával is. Ha csak egy napig vagyunk velük, az nem lesz reánk olyan jó hatással, mintha hosszabb ideig maradunk közöttük. Velük való érintkezésünk azonban annyi ideig is tarthat, hogy Isten kegyelmébõl akár egészen hasonlókká leszünk hozzájuk. Egyszóval, minden attól függ, hogy mi tetszik az Úrnak, s kit akar ilyesmiben részesíteni. Mindamellett az is igen fontos, hogyha valaki már elkezdi megkapni ezt a kegyelmet, akkor igyekezzék azt, amint illik, megbecsülni és lemondani érette minden másról. Azt is hiszem, hogy Õ Szent Felsége bizonyos értelemben sorra járja az embereket, s próbára teszi õket, hadd tûnjék ki, vajon szeretik-e Õt. Ezen célból megértteti velük, hogy kicsoda Õ, még pedig teszi ezt valami fenséges lelki élvezet révén, amely alkalmas bennük újra éleszteni, - amennyiben kialudt volna - a reánk váró mennyei boldogságba vetett hitet. Mintha csak azt mondaná: „Nézd, íme ez egy csepp a kincseknek amaz óceánjából!” Szóval semmit sem mulaszt el azokkal szemben, akiket szeret. Ha pedig valakinél jó fogadtatásra talál, akkor még többet ad neki, végül pedig önmagát adja oda. Szereti azokat, akik szeretik Õt. S hozzá, mennyire szereti õket! Mennyire jó barátunk! Ó lelkemnek Ura, ki tudná azt szóban kifejezni, hogy mit adsz azoknak, akik reád bízzák magukat, s hogy mennyit vesztenek azok, akik, amikor már ennyire jutottak, nem képesek lemondani önmagukról. Ne engedd, Uram, hogy ilyesmi megtörténjék. Hiszen többet teszel Te mindennél, mikor nem restellsz megszállni egy ilyen nyomorult szállóban, amilyen az én lelkem. Légy áldva érte mindörökké!

XXVII. FEJEZET Elmondja, hogy miként oktatja az Úr a lelket még másképpen is, amennyiben valami más, csodálatos módon közli vele akaratát, anélkül, hogy szólna hozzá. Beszél egy magasztos, nem képzeleti látomás kegyelmérõl, amelyben az Úr részesítette. Ez a fejezet nagyon figyelemreméltó. Hogy tehát visszatérjek életem történetéhez, mint mondom, nagy szomorúságba voltam merülve, s mindenfelé sokat imádkoztak értem, hogy az Úr vezessen engem más, biztosabb úton, mivel ez állítólag annyira gyanús volt. Szó mi szó, hiszen én is imádkoztam ezért, s igyekeztem utána vágyódni. Másrészt azonban akkora javulást éreztem a lelkemben, hogy, bár folyton kértem azt a másik utat (kivéve, ha olykor már belefáradtam mindabba, amit nekem mondogattak és amivel ijesztgettek), nem voltam képes azt igazán kívánni. Hiszen egészen másnak éreztem magamat, mint voltam annak elõtte, mi egyebet tehettem tehát, mint

Kármel 2010/2-3


77

azt, hogy teljesen az Úr kezére bíztam magamat. Õ tudja – gondoltam magamban – hogy mi való nekem, teljesedjék tehát én rajtam minden tekintetben az Õ akarata. Azt beláttam, hogy ez az út engem a mennyországba vezet, míg ellenben az elõbbin a pokol felé tartottam: hogyan kívánhattam volna tehát vissza. Azt pedig elhinni, hogy az ördögtõl van az egész, arra nem voltam képes. Megtettem, amit tehettem, hogy magamra erõszakoljam ezt a véleményt és az említett vágyat: de mind hiába volt. Fölajánlottam erre a szándékra minden jó cselekedetemet, ha ugyan akadt ilyen. Szenteket kértem föl, legyenek pártfogóim, s imádkoztam hozzájuk, hogy mentsenek meg az ördögtõl. Kilencedeket tartottam. Szent Hilárionhoz fordultam és Szent Mihály arkangyalhoz, aki iránt ez alkalommal újra éledt a buzgó tiszteletem, és sok más szenthez is könyörögtem, esdjék ki számomra az Úrnál, hogy mutassa meg Õ Szent Felsége az igazságot. Két esztendõn át imádkoztam én és mások én érettem, hogy vagy vezessen az Úr más úton, vagy pedig nyilvánítsa ki az igazat, s ezalatt folytonosan ismétlõdtek az említett hallomások. Ekkor történt a következõ eset. Egy alkalommal, a dicsõ Szent Péter apostol ünnepén belsõ imába voltam merülve, s ekkor ott láttam egyszerre magam mellett Krisztus Urunkat. Azaz, hogy jobban mondva: ott éreztem, mert hiszen nem láttam semmit sem a testi, sem pedig a lelki szemeimmel, hanem az az érzés fogott el, hogy ott áll mellettem, s hogy õ az, aki hozzám beszél. Én akkoriban még egyáltalában nem tudtam arról, hogy ilyen látomás is van a világon, s kezdetben úgy megrémültem, hogy elkezdtem sírni. Mikor azonban szólt hozzám, az elsõ biztató szavára, úgy mint rendesen, teljesen megnyugodtam, felvidultam és minden félelmem megszûnt. Úgy éreztem – mint mondom – hogy az Úr Jézus állandóan ott van az oldalam mellett. Nem volt képzeleti látomás, tehát nem láttam az alakját, de azt egészen világosan éreztem, hogy ott van mellettem jobbfelõl, s hogy szemmel tartja mindazt, amit teszek. Ha csak egy kicsit merültem is áhítatba, illetve hacsak nem szórakoztam el nagyon: lehetetlen volt nem éreznem, hogy ott van mellettem. Bár nagy önmegtagadásomba került, mégis azonnal elmentem a gyóntatómhoz, hogy megmondjam neki a dolgot. Azt kérdezte, hogy milyen alakban látom? Én azt feleltem, hogy egyáltalában nem látom. Azt mondta rá: hogyan tudhatom akkor, hogy Krisztus Urunk van ott? Megvallottam, hogy erre én nem tudok megfelelni, de hogy kénytelen-kelletlen érzem az ottlétét; hogy ezt világosan belátom és értem; hogy a lelkem azóta sokkal mélyebben és majdnem állandóan el van merülve a nyugalmi imába; hogy sokkal nagyobbak a hatásai, mint rendesen; egyszóval, hogy a dologhoz nem fér kétség.

78


Kármel 2010/2-3

Mindenféle hasonlatot használtam, csakhogy megérttessem magamat; azonban az ilyenfajta látomáshoz, azt hiszem, nem igen akad olyan, amely valami nagyon találó volna. Ez ugyanis a legmagasztosabbak közé tartozik, amint azt nekem késõbb megmagyarázta egy szent és nagyon szellemi ember, tudniillik Alkantarai Péter testvér, akirõl még beszélek majd, s ugyanezt mondták más nagy tudósok is. Ebbe a látomásba legkevésbé tudja magát az ördög beleártani. De éppen mivel olyan magasztos, magunkfajta mûveletlen emberek nem igen tudjuk szavakban kifejezni, hogy milyen: a tudósok majd jobban megmagyarázzák. Tényleg, ha azt mondom, hogy nem látom sem testi, sem lelki szemeimmel, – mert hiszen nem képzeleti látomásról van szó: hogyan lehetek róla meggyõzõdve és miképpen állíthatom nagyobb biztonsággal, mintha látnám, hogy itt van az oldalam mellett?! A dolgot nem igen lehet úgy felfogni, mint azt az esetet, amidõn valaki sötétben van, vagy pedig vak, s nem látja a mellette levõ személyt. Valami hasonlóság van a kettõ között, de nem sok, mert az utóbbi egyéb érzékeivel vesz róla tudomást, vagy hallja beszélni, mozogni, vagy pedig érinti. Itt ellenben semmi ilyesféle nem forog fenn; itt nincs sötétség, hanem a lélek egy bizonyos, napnál fényesebb ismeret révén vesz tudomást a tárgyról. Nem azt akarom mondani, hogy napot lát, vagy világosságot, hanem, hogy egy bizonyos fény szerepel a dologban, amely, anélkül, hogy látnók, megvilágítja az értelmet, s ennek következtében élvezi a lélek ezt a nagy kincset. Ennek a látomásnak rendkívül üdvösek a hatásai. Nem olyan ez, mint az Úristen jelenléte, amelyet különösen azok, akiknek a nyugalmi és az egyesülõ imában van részük, gyakran szoktak érezni, s amely abban nyilvánul, hogy midõn bele akarunk kezdeni a belsõ imába, azonnal találunk valakit, akivel beszélhetünk; s akirõl a bennünk támadó szellemi hatások és érzelmek, a nagy szeretet, hit sok egyéb jó szándékok és az elérzékenyülés azt mondják nekünk, hogy odafigyel arra, amit mondunk. Ez is nagy kegyelme Istennek; s aki ebben részesül, becsülje sokra, mert ez is igen magas fokú belsõ ima, de ez még nem látomás, – mert hiszen a lélek, mint mondom, csupán a hatásokból érti meg Isten jelenlétét, illetve Õ Szent Felsége ilyen közvetett módon érezteti azt. Itt ellenben világosan belátja, hogy ott áll Jézus Krisztus, a Boldogságos Szûznek Fia. Az elõbbi imában az istenségnek csupán csak bizonyos hatásai je-

Kármel 2010/2-3


79

lentkeznek; itt ellenben ezeken kívül azt is látjuk, hogy velünk van, s a szentséges emberi természet szintén részesíteni akar bennünket kegyelmeiben. Azt is kérdezte tõlem a gyóntatóm: „Ki mondta, hogy Jézus Krisztus az?” „Õ maga mondta meg nekem - feleltem én - és pedig nem is egyszer, azonban még mielõtt megmondta volna, máris beléje vésõdött az értelmembe az a tudat, hogy Õ az. Annak elõtte is meg szokta ezt nekem mondani, amikor még nem láttam Õt.” Ha vak volnék, vagy pedig teljes sötétben ülnék, s eljönne hozzám és beszélne velem valaki, akit még sohasem láttam, s megmondaná nekem, hogy kicsoda: természetesen el kellene hinnem; azonban, hogy csakugyan az az illetõ személy, azt mégsem állíthatnám olyan határozottan, mintha láttam volna. Itt ellenben igen; mert anélkül hogy az ember látna valamit, olyan világos tudat ébred benne, hogy azt hiszem, nem is képes kételkedni. Az Úr ezt az igazságot úgy belevési az elméjébe, hogy épp oly kevéssé vonhatja kétségbe, mintha szemmel látná, sõt annál is kevésbé, mert a látás mellett olykor mégis fölmerülhet az a gyanú, hogy talán csak képzelõdött az ember. Igaz ugyan, hogy ez a gondolat kezdetben itt is jelentkezik, másrészrõl azonban akkora a bizonyosság, hogy a kétség nem képes vele szemben érvényesülni. Ugyanez áll egy másik oktatási módról, amelyet Isten a lélekkel szemben alkalmaz, amennyiben szól hozzá, anélkül, hogy beszélne, olyanféleképpen, mint az imént említett esetben. Ez a beszédmód annyira mennyei, hogy hacsak az Úr nem oktat meg valakit benne tapasztalati úton, idelent bármennyire igyekezzünk is kifejezni magunkat, igen nehéz azt valakivel megérttetni. A dolog úgy történik, hogy mikor az Úr közölni akar valamit, azt a léleknek legbensõbb bensejében értteti meg, vagyis ott állítja elébe, minden kép és tagolt szavak mellõzésével, valami, az imént említett látomásra emlékeztetõ módon. Istennek ez az eljárási módja nagyon figyelemreméltó. A lélek ugyanis megérti, amit vele közölni akar, még pedig nagy igazságokat és titkokat. Igen sokszor megesik, hogyha az Úr meg akar nekem magyarázni valami látomást, akkor ilyetén módon értteti azt meg velem. Nézetem szerint ebbe az eljárási módba az ördög igen kevéssé árthatja magát bele; még pedig a következõ okok alapján. (Nagyot kellene tévednem, ha ezek az okok nem volnának jók.) Ez a látomás és hallomás annyira szellemi dolog, hogy azt hiszem, sem a lelki tehetségekben, sem pedig az érzékekben nem áll be semmi megmozdulás, amelynek alapján az ördög beleavatkozhatnék. Ez természetesen csak olykor van így, s nem tart soká; míg ellenben más esetekben, az én nézetem szerint, a tehetségek nincsenek fölfüggesztve, s az érzékek mûködése nem szünetel, hanem csak nagyon magukba vannak merülve. Ez a dolog ugyanis nem történik mindig a szemlélõdés folyamán, sõt ritkán fordul elõ annak tartama alatt. De ha azután megtörténik, akkor, mondom, mi magunk nem cselekszünk semmit, s nem mûködünk közre, hanem az Úr végzi el az egészet. Én legalább így gondolom. Olyanféle a dolog, mintha az étel egyenesen a gyomrunkba kerülne, anélkül, hogy megettük volna, s a nélkül, hogy tudnók, miképpen került belénk. Azt azon-

80


Kármel 2010/2-3

ban jól tudjuk, hogy bennünk van. Csakhogy persze ebben az esetben az ember nem tudná, hogy miféle az az eledel, s hogy ki tette bele a gyomrába. Itt ellenben igenis tudom. Csak azt nem tudom, hogy miképpen került belém; mert hiszen nem láttam; nem is tudom megérteni; nem is ébredt föl bennem vágy ilyesmi után; sõt még arról sem volt fogalmam, hogy ilyesmi is lehetséges. Az említett hallomás alkalmával Isten elõször is arra kényszeríti az értelmet, hogy odafigyeljen – akár van kedve hozzá, akár nincs – s hallgassa meg azt, amit neki mond. Ügy látszik ilyenkor, mintha a lélek valami új hallási szervet kapott volna, amely kényszeríti arra, hogy odahallgasson, s nem engedi elszórakozni. Ügy van vele, mint a finom hallású ember, akinek nem engedik, hogy befogja a fülét, és közvetlen közelbõl kiáltanak bele. Ezt meg fogja hallani, ha még annyira nem akarja is. Azonban még ez az ember is tesz valamit a maga részérõl, amennyiben mégis csak odafigyel arra, amit mondanak. Itt ellenben egyáltalában semmit sem tesz; a múltban legalább mégis odahallgatott a szavakra: itt még az is megszûnik. A táplálék el van készítve és be van kebelezve, neki nincs más dolga, mint hogy élvezze. Úgy van vele, mintha valaki nem ismeri a betût és soha sem tanult olvasni, s még annál kevésbé végzett tanulmányokat, s mégis egyszerre a fejében volna az összes tudomány; a nélkül, hogy tudná, miképpen jutott hozzá, s honnét kapta, õ, aki még anynyit sem tett meg életében, hogy elsajátítsa az ábécét. Nézetem szerint ez az utóbbi hasonlat mégis megvilágítja egy kissé ezt a mennyei adományt. A lélek ugyanis egy pillanat alatt tudóssá lesz. A Szentháromság titka és más egyéb magasztos titkok annyira világosakká lesznek elõtte, hogy nincs az a hittudós, akivel ne merészelne vitatkozásba bocsátkozni ezen fenséges igazságok érdekében. Õ maga csodálkozik ezen legjobban. Tényleg egyetlen egy ilyen kegyelem is elegendõ arra, hogy teljesen kicserélje a lelket, olyannyira, hogy nem képes többé mást szeretni, mint Azt, aki az õ közremûködése nélkül teszi õt képessé akkora kincsek befogadására; aki vele akkora titkokat közöl, s aki olyan barátságosan és olyan szeretettel bánik vele, hogy az leírhatatlan. E kegyelmek között egyesek olyan csodálatosak, hogy szinte kételkedik az ember a hitelességükben, fõleg ha meggondolja, hogy oly kevéssé érdemelte meg õket, s ha valakinek nincs igen eleven hite, nem is képes hinni bennük. Azért is, ha mást nem parancsolnak nekem, csak keveset szándékozom mondani azokról, amelyekben az Úr engem részesített, hanem inkább néhány látomást teszek szóvá, amelynek megemlítése egyik-másik szempontból hasznos lehetne. Ha másért nem, azért, hogyha valakit az Úr ilyesmiben találna részesíteni, ne ijedjen meg, amint én tettem. Vagy pedig azért, hogy megmagyarázzam az útját-módját annak, hogy miként vezetett engem az Úr. Mert hiszen ennek megírásával vagyok megbízva. Visszatérve ezekre a hallomásokra, nézetem szerint az Úr minden áron azt akarja, hogy ennek a léleknek legyen valamelyes tudomása arról, ami az égben történik. S amint ott az égi lakók megértik egymást, a nélkül, hogy beszélnének, – amirõl nekem leghalványabb sejtelmem sem volt soha, mindaddig, amíg az Úr oly kegyes

Kármel 2010/2-3


81

volt s egy elragad tatásom alkalmával meg nem mutatta, – éppúgy van a dolog idelent is, amennyiben Isten és a lélek megértik egymást, csupán azért, mert õ Szent Felsége úgy akarja. Nincs tehát szükség semmi más közvetítõ eszközre, hogy ez a két jó barát megértse egymás iránti szeretetét. Hiszen idelent is, ha ketten szeretik egymást, s eleven eszük van, képesek kiolvasni egymás szemébõl a gondolatokat. Azt hiszem, itt is így van a dolog. Anélkül, hogy látnák egymást, ez a két jó barát mereven ránéz egymásra, amint az Énekek-énekében mondja a Võlegény az arának, legalább is, úgy emlékszem, így hallottam idézni ezt a helyet.33 Ó, csodálatos jóságú Istenem, aki megengeded, hogy az ilyen magamfajta lélek Reád függessze szemeit, annak ellenére, hogy valaha oly rossz szemmel nézett Reád! Add legalább, Uram, hogy ezen látáshoz hozzászokjam s ne tudjak többé alacsony dolgokra nézni, s kívüled ne gyönyörködtessen semmi sem. Ó hálátlansága a halandó embernek! Mekkorára akarsz még nõni?! Amit az imént elmondtam, az mind igaz, s én tapasztalatból ismerem! Pedig amennyire tudjuk, ez még a legkevesebbje annak, amit Te egy olyan lélekért vagy kész megtenni, akit ennyire juttattál! Ó ti lelkek, akik elkezdtétek gyakorolni a belsõ imát, s akikben él az igaz hit, mondjátok meg, hogy eltekintve az örök életre vonatkozó javaktól, micsoda kincset tudtok ti szerezni ebben az életben, amely csak a legkisebbhez volna is fogható ezek közül?! Gondoljátok meg, hogy ez mind való igaz; hogy Is-

33

Énekek éneke 4, 9 és 6, 4.

82


Kármel 2010/2-3

ten csakugyan önmagát adja oda azoknak, akik mindent elhagynak érette. Õ nem személyválogató; Õ mindenkit szeret. Ha én velem képes így tenni; ha engem föl tudott emelni erre a magaslatra: akkor igazán, senki sem mentegetheti magát saját nyomorúságával. S hozzá, jegyezzük meg, mindaz, amit én mondok, csak elenyészõ töredéke annak, amit elmondhatnék. Én csak annyit említettem meg, amennyi szükséges volt ezen sajátságos látomás kegyelmének megértésére, amelyben Isten a lelket részesíti. Hogyan tudnám azonban elmondani, hogy mit érez a lélek, midõn az Úr kinyilatkoztatja neki az õ titkait, s lényének felséges mélységeit?! Ez a gyönyörûség olyan magasan áll azok fölött, amelyeket az ember idelent csak elgondolni is képes, hogy joggal utáltatja meg velünk ezen élet örömeit, amelyek mind együttvéve nem jobbak a szemétnél. Igazán undorral említem meg õket ezen hasonlat céljából, és én undorodnám tõlük, még ha örökké tartanának is. Már pedig ezek, amelyekben az Úr itt részesít bennünket, mindöszsze cseppjei ama nagy folyam vizének, amelyben egykor úszni fogunk. Szégyelljük magunkat, – én legalább nagyon is szégyellem, s ha lehetséges volna pironkodás a mennyországban, nekem volna rá okom leginkább, hogy ott pironkodjam, –- hát mi mindezt a nagy kincset, gyönyörûséget és végnélküli dicsõséget kizárólag a mi édes Jézusunkkal akarjuk magunknak megszereztetni?! Ha már Cyrenei Simonnal nem segítünk neki vinni a keresztet, nem illenék-e, hogy legalább sirassuk Õt Jeruzsálem leányaival? Vagy talán azt hisszük, hogy örömök és szórakozások közepette élvezhetjük azt, amit õ nekünk annyi vérontás árán szerzett? Nem, ez lehetetlenség! Talán üres tiszteletnyilvánítással akarjuk jóvátenni azt a rettenetes meggyalázást, amelyet Õ szenvedett el, csupán azért, hogy mi mindörökké uralkodhassunk?! Ez képtelenség! Ez tévesztett út! Tévesztett út! Így soha sem jutunk célhoz! (…) Csak egy dolgot akarok még itt megemlíteni, amelyrõl olykor gondolkodni szoktam; s adja Isten, bárcsak eljuthassak én is odáig, hogy egykor élvezhessem ezt a boldogságot. Arra gondolok ugyanis, hogy mekkora élvezetük, mekkora örömük lehet az üdvözülteknek, mikor már birtokában vannak az örök dicsõségnek, ha visszaemlékeznek arra, hogy egyetlen egy dolgot sem mulasztottak el megtenni Istenért, amit csak lehetséges volt megtenniük! Hogy nem mulasztották el odaadni neki mindenüket, minden képzelhetõ lemondás útján, ki-ki a maga erejéhez és állásához képest, az egyik tökéletesebben, mint a másik. Milyen gazdag lesz akkor az, aki minden gazdagságot elhagyott Krisztus Urunkért! Milyen becsülete lesz annak, aki az õ kedvéért nem törõdött a megbecsüléssel, hanem örült, ha mélyen megalázták! Milyen bölcs lesz az, aki szívesen vette, ha bolondnak tartották, tekintve, hogy ugyanígy bántak az örök Bölcsességgel! Sajnos, bûneink miatt, manapság oly kevés akad ilyen! Mintha csak kihalt volna már azoknak nemzedéke, akiket az emberek bolondoknak néztek csupán azért, mert, amint Krisztus Urunknak lelkes híveihez illik, hõsies tetteket vittek végbe az Õ szolgálatában. Ó világ, világ, hogyan fölment a becsületed, csupán azért, mert oly kevesen ismernek.

Kármel 2010/2-3


83

Vagy talán igazán azt hisszük, nagyobb hasznára van Istennek, ha bennünket bölcseknek és okosaknak néznek? Alighanem így van a dolog, mert hiszen akkora a körültekintés ezen a téren! Azonnal készek vagyunk azt hinni, hogy nem épületes dolog, ha nem viselkedik mindegyikünk állásának megfelelõen kellõ önérzettel és tekintélylyel. Hiszen még a szerzetes, a pap és az apáca is szégyell már régi, vagy foltozott ruhában megjelenni. Azt hiszi, hogy az ilyesmi különcködés, s csak arra szolgál, hogy megbotránkoztassa a gyöngéket. Sõt még azon is találnak kifogásolni valót, ha valaki nagyon ájtatos és imádságos. Mert hát ilyen a világ, s annyira feledésbe ment a szenteknek nagy tökéletessége és lelkes buzgalma. Íme ez az, nézetem szerint, ami legjobban elõmozdítja a csapásokat napjainkban. Mert az ugyan nem botránkoztatna meg senkit, ha a szerzetesek nemcsak szavakkal hirdetnék, hanem tetteikben is kimutatnák, hogy mily kevésre kell a világot becsülni. Az ilyen botrányokból nagy hasznot merít az Úr, mert, ha talán egyesek meg is botránkoznak, mások bûnbánatra térnek. Mert bárcsak akadna példakép arra, amit Krisztus Urunk és az apostolok gyakoroltak: ma nagyobb szükség volna rá, mint valaha volt. Ó, milyen szép példaképet adott nekünk az Úr abban az áldott jó szerzetesben, alcantarai Péterben.34 A világ napjainkban már nézni sem tudja az ilyen tökéletességet. Azt hajtogatják, hogy a mai embernek nem olyan erõs a szervezete, s hogy a régi idõk elmúltak már. Pedig hát, ez a szent ember a mi korunknak volt gyermeke, s mégis épp oly erõs volt benne a szellem, mint a régi idõkben szokott lenni, a világot pedig teljesen lábbal tiporta. Még ha nem is öltözködünk olyan koldusosan, s nem is sanyargatjuk magunkat oly keményen, mint õ, sok egyéb módunk volna ahhoz, hogy megvessük a világot, s az Úr, mint mondtam, kész e tekintetben megmutatni az utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát. Mekkora lelket öntött Õ Szent Felsége ebbe a szent emberbe, hogy képes volt negyvenhét esztendõt eltölteni abban a kegyetlen, s mindenki elõtt ismeretes önsanyargatásban. Csak néhány olyan részletet akarok róla elmondani, amelyrõl teljesen biztos tudomásom van, amennyiben õ maga mondta el nekem és még egy másik személynek.35 Elõttünk ugyanis nem titkolódzott. Velem szemben azért 34

Alcantarai Szent Péter, aki iránt Szent Terézia olyan mélységes hálával viseltetik az elsõ sarutlan kármelita zárda alapítása körül tett szolgálataiért, 1499-ben született Spanyolország Estremadura tartományának Alcantara nevû városában. 16 éves korában belépett a ferencesek rendjébe, s már négy évvel utóbb Badajozban látjuk, mint zárdafõnököt és ünnepelt csodatevõ szentet. Utóbb más zárdák élére került, majd pedig tartományi fõnök lett. Mint ilyen, engedélyt kapott a római szentszéktõl, szigorú fegyelmû zárdák alapítására Az elsõ ilyen reformált ház Pedrosó-ban létesült, Estremadurában, 1540-ben, s benne újra megvalósult Szent Ferenc és elsõ társainak csodálatos életmódja. Majd több ilyen zárdát is alapított, úgy hogy csakhamar rendtartománnyá lehetett õket szervezni. Ennek élén állt azután egészen haláláig, amely Arenas-ban következett be 1562 október 18-án. 35 A szentanya itt Ávilának híres szentasszonyát, Diaz Máriát érti, vagy amint kortársai nevezték, Maridiaz-t. Alcantarai Szent Péter volt a lelki vezetõje, aki állítólag azt mondta, hogy Avilának három élõ szentje van, t. i. Terézia anya, Maridiaz és Dávila Katalin. Ez utóbbi egy fõrangú világi hölgy volt.

84


Kármel 2010/2-3

volt bizalmas, mert nagyon vonzódott hozzám. Úgy látszik az Úr azért oltotta belé ezt az érzelmet, hogy – amint mondtam, és még el fogom mondani – védelmemre keljen és tartsa bennem a lelket, amidõn annyira rászorultam. Ha jól emlékszem, azt mondta nekem, hogy már negyven év óta nem alszik naponta többet másfél óránál; s hogy kezdetben összes önsanyargatásai között ez esett leginkább nehezére, tudniillik az álmosságnak leküzdése, s azért mindig vagy talpon állt, vagy pedig térdelt. Aludni ülve aludt, s a fejét egy, a falba illesztett fadarabhoz támasztotta. Feküdni még akarva sem tudott volna, mert hiszen a cellája, amint ismeretes, mindössze négy és fél láb hosszú volt. Ezen hoszszú évek folyamán sohasem tett föl kalapot, akárhogyan sütött is a nap, vagy szakadt az esõ. Lábán sem viselt semmit; ruházata pedig daróc csuha volt, minden alsóruha nélkül, s hozzá olyan szûk, amilyen szûkre csak szabni lehetett. Ezen fölül volt egy kis köpönyege, ugyanabból a szövetbõl. Elmondta nekem, hogy ha nagyon fázott, akkor levetette a köpönyegét, kinyitotta a cellájának ajtaját és ablakocskáját, azután pedig újra fölvette a köpönyeget és mindent bezárt, ily módon elégítette ki a testét, s megörvendeztette egy kissé a nagyobb meleggel. Rendes dolog volt nála, hogy csak minden harmadik nap evett. Azt kérdezte tõlem, hogy mi van ezen csodálni való?! Hiszen ez nagyon könnyû dolog, ha az ember egyszer megszokta. Egyik társától tudom, hogy néha nyolc napig is elvolt minden eledel nélkül. Ez valószínûleg olyankor történt, amidõn belsõ imába volt merülve, mert gyakoriak voltak nála a nagy elragadtatások, és a heves, szeretõ indulatok Isten iránt, aminek egyszer magam is tanúja voltam.36 A szegénységet hihetetlen fokban gyako-

Kármel 2010/2-3

Valószínûleg 1561-ben. A szent hivatalos ügyei miatt Ávilában tartózkodott, s ez alkalommal meglátogatta Szent Teréziát a Megtestesülés-zárdában. Az utóbbi a zárda beszélõ szobájában ebédet adatott neki, s ekkor történt, hogy Alcantarai Szent Péter a szentanya és mások jelenlétében elragadtatásba esett. 37 Valójában Alcantarai Szent Péter mindössze 59 éves volt, amikor a szentanya elõször látta õt 1558 augusztusában.

85

rolta, nemkülönben az önmegtagadást is, mégpedig kora ifjúsága óta. Említette, hogy egyszer három évig lakott rendjének egyik kolostorában, s a testvéreket csakis a hangjukról ismerte, mert a szemeit sohasem emelte föl. Ha pedig a házban valahová el kellett mennie, nem talált oda, hacsak nem ment a többiekkel. Ugyanígy járt odakint az utakon is. Nõre sohasem nézett rá ezen egész idõ folyamán; akkor azonban, amidõn velem beszélt, - amint mondta - már teljesen mindegy volt neki, hogy látja-e õket, vagy sem. Mikor én megismerkedtem vele, nagyon öreg volt már,37 s olyan sovány, mintha csupa fagyökérbõl lett volna összerakva. Mindezen szentsége mellett is igen kedves ember volt; habár keveset beszélt, hacsak nem kérdezték. Akkor azonban nagyon élvezetesen tudott társalogni, mert nagyon éles volt az esze. Sok mindent szeretnék még róla elbeszélni, azonban attól félek, Kegyelmed azt találja mondani, hogy minek avatkozom ilyenekbe. Hiszen már ezt is félve írtam le. Bevégzem tehát azzal, hogy halála olyan volt, mint az élete. Utolsó pillanatáig oktatta és jóra buzdította a testvéreket. Mikor érezte, hogy meghal, belekezdett abba a zsoltárba, hogy: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi” és térden állva meghalt.38 Az Úr azt akarta, hogy halála után még közelebb álljon hozzám, mint életében. Igen sok esetben szolgált nekem jó tanáccsal. Gyakran láttam ragyogó dicsõségben. Mikor elõször jelent meg nekem, azt mondta, hogy mily áldott volt az a vezeklés, amely ekkora jutalmat szerzett neki.39 Sok egyebet is mondott. Egy évvel a halála elõtt, a távolból, megjelent nekem. Tudtam, hogy meg fog halni, s tudtára adtam neki, mikor innét néhány mérföldnyire tartózkodott. Mikor kilehelte lelkét, megjelent nekem, s azt mondta, hogy pihenni tér. Én nem hittem ennek a látomásnak, s ebben az értelemben szóltam róla néhány ismerõsömnek; s íme egy hét múlva megjött a híre, hogy meghalt, illetve jobban mondva, elkezdett élni mindörökké. Íme tehát ilyen nagy dicsõséggel végezte be ezt a sanyarú életet; engem pedig még sokkal jobban támogat és vigasztal, mint amikor idelent volt. Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr, hogy bármit kérjenek is Tõle az õ nevében, meg fogja hallgatni. Magam is sokszor igénybe vettem a közvetítését az Úrnál, s mindig megadta, amire szükségem volt. Áldott legyen mindörökké! Ámen. (…)

38 36


71. zsoltár. Az eredeti szövegben Szent Terézia kéziratában így olvassuk: "Letatun sun ynis que dita sun miqui." 39 Ez a jelenés 1561 õszén történt. A szentanya ekkor nagy aggodalomban volt, mert Rómából kapott ugyan engedélyt a Szent József zárda megalapítására, azonban a brévébõl kifelejtettek egy fontos dolgot, azt t. i., hogy a zárdának nem a sarus kármelita rend, hanem a püspök joghatósága alatt kell állnia. Újra Rómába kellett tehát folyamodni; Alcantarai Szent Péter e jelenésben több jó tanácsot adott neki erre vonatkozólag, s megnyugtatta, hogy a dolog sikerülni fog.

86

EMLÉKEZÉS † BERKES BERNÁT ATYÁRA

Kármel 2010/2-3


z ars-i plébános, Vianney Szent János halálának 150. évfordulója alkalmából XVI. Benedek pápa a papság évét hirdette meg. A Szentatya hangsúlyozta, hogy a papság éve a papok által, a papokkal és papokért mondott imádság éve, a papság és minden egyes pap lelki megújulásának éve kell, hogy legyen. A Papság Éve gondolkoztatott el azon, hogy leírjam †Berkes Bernát karmelita atyával történt találkozásunkat, együttlétünket, vezetése alatt elõre haladásunkat a tökéletesség útján. 1993. áprilistól 4 éven át a soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett, Világban Élõ Karmelita Közösség lelki vezetõje, asszisztense Bernát ocd atya volt. A csoporttal történõ elsõ találkozás után egyértelmûvé vált, hogy a Gondviselés milyen kiemelkedõ személyiséget rendelt mellénk, hogy a Kármel útján vezessen minket Szûzanyával Jézushoz. Ki is volt nekünk Bernát atya, mit jelentett számunkra az Õ lelki vezetése? A Katolikus Egyház Katekizmusa szerint „A fölszentelt papság egyházi szolgálatában maga Krisztus az, aki jelen van, mint Testének a Feje, nyájának a pásztora, a megváltó áldozat fõpapja, az igazság tanítója.” (1548) Bernát atya lénye maradéktalanul sugározta Krisztus jelenlétét. Arcáról a derû, a mosoly, a testvéreihez lehajló szeretet jelei nem fogytak el. Ha világi gondokkal terhelten érkeztünk összejövetelünkre, biztosan elhangzott olyan személyre szóló mondat, Szentírásból, Kármel szentjeinek munkáiból vett tanítás, ami a bennünk lévõ szorongást feloldotta. Rámutatott, hogy ne gondjainkkal foglalkozzunk, ne türelmetlenkedjünk, ne akarjunk görcsösen minden problémát megoldani, hanem tekintetünk emeljük Isten felé. Életün-

Kármel 2010/2-3


87

ket bízzuk az aratás Urára, alázattal fogadjuk el, hogy aratásig együtt kell nõnie a konkolynak a búzával. Az aratás idejére Bernát atya a természetfeletti ajándékunk, a hit erõsítésével, növelésével készített minket. A Kármel szentjeinek példájával, saját egyéniségével az önmagát kinyilatkoztató, a minket végtelenül szeretõ Istenhez való feltétel nélküli, személyes kötõdésre nevelt minket. Ahogy a Feltámadt Krisztus tanítását hirdetõ apostolok mondták bíráiknak „Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk” (Ap. Csel. 4,20), Bernát atya is két kézzel osztotta tudását, lelkének kincseit, aminek alapja és központja Isten iránti odaadó szeretete volt. Életével, szerzetesi és papi munkájával tanúsította, hogy örök elkötelezõdéssel, tiszta szívvel, Péterrel együtt válaszolt Jézus kérdésére: „Simon János fia, szeretsz engem? Uram te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek”. (Jn. 21,16-17.). Nekünk, VÉK testvéreknek és a hittantermet zsúfolásig megtöltõ érdeklõdõknek tanította, hogy ezt a kérdést Jézus mindannyiunknak felteszi. Rajtunk múlik, hogy Krisztus iránti szeretetünk életünk alapja lesz-e, feltétel nélkül, teljes gyermeki bizalommal akarjuk-e követni õt, eleget teszünk-e annak a küldetésnek, aminek teljesítésére kiválasztott minket. Atyai szeretettel mutatott rá, hogy ez a küldetés kinek-kinek a családja, a családért vállalt áldozat, a hivatás, munkahely, ahová az Úr helyezett minket. A nehézség, gond, a minket ért igazságtalanság ne adjon arra okot, hogy elbizonytalanodjunk, hogy hallgassunk a csábító szavára. Jézus nem vonakodott a kereszttõl, bûneinket vállára vette, életét adta értünk. Jézust szemlélve már minden jelentéktelen. Hinnünk és tudnunk kell, hogy nincs olyan rossz, amibõl Isten segítségével jó ne származna. Az együtt töltött idõ mindig nagyon rövidnek tûnt, még akkor is, ha Õ még autója mellett állva is nevelt, vezetett minket. Bernát atya vigyázott a nyájra, amelyet gondjaira bíztak. Az általa vezetett imaórák, a mély alázattal bemutatott szentmisék lelki felüdülést, erõforrást jelentettek mindannyiunknak. Erõsítette a vágyat, elhatározást, hogy a világban, a Szûzanya vállruhájában, Jézus Krisztus tanúi legyünk. Hiszem, hogy Isten és az általa oly nagyon szeretett Szûzanya maguk közé emelték. Most már fentrõl vigyáz ránk, közbenjár értünk! A papság évét Lisieux-i Szent Teréz imájával szeretném zárni: „Jézus, örök fõpap! Tartsd meg papjaidat legszentebb Szíved oltalmában, ahol senki sem árthat nekik. Õrizd meg szeplõtelenül fölkent kezüket, melyekkel naponta érintik szent testedet. Õrizd meg tisztán ajkukat, melyeket szent véred pirosít. Õrizd meg tisztán és minden földi érdektõl mentesen szívüket, melyeket dicsõséges papságod magasztos pecsétje ékesít. Növeld bennük az irántad való szeretetet és hûséget, mentsd meg õket a világ mételyétõl. A kenyér és bor átváltoztatásának hatalmával együtt add nekik a lelkeket átváltoztató erõt is. Áldd meg munkájukat bõ terméssel és ajándékozd nekik egykor az örök élet koronáját. Ámen.” Magyarok Nagyasszonyáról nev. Magdolna ocds (VÉK Sopron)

88

A KANÁL

Kármel 2010/2-3

A KANÁL

gyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kanál. Amikor fiatal volt, minden erejével azon dolgozott, hogy a lehetõ legkiválóbb teáskanál váljon belõle, hogy kiteljesedjen az élete, és a családja is büszke legyen rá. Hatan voltak testvérek és õ volt a negyedik gyerek, ezért úgy érezte, hogy neki nagyon sokat kell teljesítenie ahhoz, hogy elnyerje szigorú apja elismerését. Gyermekkorától kezdve rengeteget tanult, emiatt lemondott azokról az örömökrõl is, amikkel a társai múlatták az idõt: nem járt az ablakhoz mozizni, nem ugrált ki a fiókból gumikötélre kötve – ezt egyébként is nagyon veszélyes sportnak tartotta –, és nem vonzotta a teáskanna megmászása sem. Csak tanult és gyakorolt, eljárt a fiók mélyére, hogy figyelje és hallgassa az öreg kanalakat, és csak edzett, csak drillezett, amíg egyszer el nem jött a nagy nap, amikor Õ kivette a fiókból és elõször kavarta meg vele a teát. És attól a naptól kezdve a kanál mindig elõkerült, ha Õ teázott. Nagyon büszke volt erre, és az édesapja is megdicsérte. Tette hát a dolgát, és arra gondolt, ez igen, nem volt hiábavaló a rengeteg erõfeszítés. Ám nem sokkal ezután Õ annyira megszokta a kanalat, hogy néha már kávét is kavart vele, de õ ezt nem szerette, hiszen alapvetõen teáskanál volt, és nem örült, ha olyan feladatokat kapott, amiket nála alacsonyabban képzett kanalak is el tudtak volna látni. Morgolódott, elégedetlenkedett, de nem volt semmi hatása, Õ nem törõdött vele, csak elõkapta, és hasz-

Kármel 2010/2-3

A KANÁL

89

nálta, olykor – óóó, ezt a szégyent! – kakaóba is mártotta. Ezért aztán a kanál egyre sértettebb lett, nem akarta végezni a munkáját, elbújt, amikor Õ kereste, hogy valamilyen feladatot adjon neki. Egy nap, amikor ismét hiába kereste a kanalat, Õ – megunta-e, vagy csak sietett, ezt nem lehet tudni – elõkapott egy másik kanalat, és becsapta a fiókot. A kanál persze megsértõdött, és a következõ fióknyitásnál is elbújt. De Õ nem kereste, megint az új kedvencet vette ki. A kanál rájött, hogy hiányzik neki a tea íze, a szabad levegõ, a csésze, és persze az Õ kezének melege. A többi fióklakó kerülni kezdte, és a következõ alkalommal már nyíltan meg is mosolyogták néhányan. Az újabb fióknyitás már a helyén találta, fényesen csillogva, tettre készen. De Õ nem nézett rá, és nem emelte ki. Aztán ez újra és újra megtörtént, s a kanál fénye megkopott, szíve elnehezedett. Egy takarításnál Õ a fiók hátsó részébe számûzte, az öreg kanalak közé. Azok befogadták, kedvesen beszéltek vele, és néha még fiatal kanalakkal is találkozott, akik eljöttek, hogy meghallgassák az emlékeit, és tanuljanak tõle. Nem élt roszszul. De nagyon, nagyon szomorú volt. Az egyik napon egy apró kiskanál szánkázott be a fiók mélyére az öregek közé. Nagyon fiatal volt, szinte gyerek még, és ahogy becsúszott, az egyik kanálapókát jól meg is lökte. Az idõsek persze nagyon felháborodtak, elkezdték szidni, taszigálni, de a mi kanalunknak eszébe jutott, hogy talán elhamarkodottan ítélnek, talán nem is tehet a kanálka arról, ami történt. Csitítgatta kicsit a társait, majd a megszeppent kanálkához fordult, és szelíden megszólította: – Mi történt veled, fiacskám? A kanálka szipogva elmondta, hogy a társai csúfolják, üldözik, gonoszkodnak vele, mert picit görbe itt, kicsit csorba ott, és mindig félretolják, amikor Õ kinyitja a fiókot, mondván, hogy Neki csak a tökéletes kanál felelhet meg, rá sem nézne ilyen kis görcsre. Ez történt az imént is, õ küzdött ugyan, de együttes erõvel akkorát löktek rajta a társai, hogy hátracsúszott. Ha hagyták volna szóhoz jutni,

90

A KANÁL

Kármel 2010/2-3

már bocsánatot is kért volna, de itt is mindenki bántja, hiszen bizonyára õk is torznak tartják. Az öregek mormogtak még egy kicsit, aztán magára hagyták. A mi kanalunk azonban vele maradt, megsimogatta, és kedvesen így szólt: – Jól van, gyermekem, maradj itt, aztán majd meglátjuk, hátha ki tudjuk kalapálni, ami görbe, kipótolni, ami csorba. Ki tudja?! Attól a naptól kezdve mindig együtt voltak, és a mi kanalunk megtanított neki mindent, amit õ valaha tanult, edzette, mesélt neki, óvta, segítette. Lassan-lassan a kanálka már nem is látta magát görbének, furának, igyekezett, dolgozott, egyre jobban és jobban oldotta meg az idõs tanára által adott feladatokat. Hátát büszkén kihúzta, fejét felemelve járt, mert érezte, hogy jó dolgokat tanul, hogy hasznos, amit csinál. És eljött a nap, amikor a tanító csendesen így szólt hozzá: – Drága gyermekem, én már nem tudlak tovább tanítani, menj hát, próbálj szerencsét újra a fiók elején. Ne feledd, hogy mindig mindenkitõl tanulhatsz valamit. Mindenkinek van valamije, amiben õ a legjobb, figyelj hát és tanulj. Ha Õ keres, ne bújj el soha a feladat elõl, és ne akadékoskodj, ha olyasmire használ, amire szerinted nem kellene – nem tudhatod, hogy valójában mi a szándéka. A kanálka megköszönte koros mentorának a rá fordított idõt, a sok tanácsot, segítséget, és elment, hogy bebizonyítsa gyermekkori társainak, hogy ér annyit, mint õk – s ha nem, hát készen áll rá, hogy tanuljon tõlük, fejlõdjön. Arra gondolt, hogy biztosan nem is akarták bántani már annak idején sem, csak a legjobbat akarták Neki nyújtani, és bizony, õ ehhez kevés volt. A fiók elejére érve gyanakvó tekintetek fogadták. Régen elment már közülük, nem is ismerték fel, így nem is szólt hozzá senki. Hagyták, hogy menjen, ahova akar, így azt sem akadályozták meg, hogy a kiskanalas rekesz elejére húzódjon. – Lehet, hogy Õ küldte ide, hogy próbára tegyen minket. Figyeljünk, és ne tegyünk semmit – pusmogták egymás közt.

Kármel 2010/2-3

A KANÁL

91

Hirtelen Õ kinyitotta a fiókot, és kikapta a jövevényt. Aztán másnap újra, és ettõl kezdve minden nap kivette valamiért: egyszer teát kavart vele, aztán kakaót mért egy pohárba, aztán cukrot a süteménybe, és így tovább. A kanálka soha nem tétlenkedett, tette a dolgát. Nemsokára híre ment, hogy milyen szorgos, milyen tevékeny, s hogy nem zúgolódott akkor sem, amikor Õ az odaégett karamellát kapargatta ki vele egy lábasból. Híre eljutott a mi öreg kanalunkhoz is, aki bizony már a végét járta. Amikor a hírt meghallotta, felnézett a fiók plafonjára, és így szólt: – Már értem. Köszönöm. És mosolyogva elszenderedett. Böbe (Illusztráció: Wilhelm Anna)

Kedves Gyermekek! Egy érdekes mesét olvashattatok imént a kis kanálkák világáról. Ki gondolhatta volna, hogy a kanalak is az emberekhez hasonlóan élnek, gondolkodnak, hasonló örömeik és bánataik vannak? Hogy nekik is éppen úgy meg kell küzdeniük a megbecsülésért, mások értékeléséért, és hogy hasonlóképpen letörnek, ha azt nem kapják meg megfelelõ módon? Mit is akar mondani nekünk ez a kis történet? Elsõsorban talán azt, hogy mindig van remény, hogy soha nem szabad feladni a küzdelmet! Igaz, hogy az élet nem mindig olyan „siker sztori”, mint ahogy azt életünk elején el szoktuk képzelni. Még akkor sem, ha esetleg sikerül jobb lábbal indulnunk, akkor is megeshet, hogy a magunk vagy mások hibájából hátra csúszunk, a „fiók mélyére”. Mire kell figyelnünk? Arra mindenképpen, hogy ne legyünk elbizakodottak, hanem törekedjünk az alázatra. Arra az alázatra, amit Avilai Szent Teréz úgy határoz meg, mint „az igazságban való járás”. Törekedjünk megmaradni az igazságban, ne akarjunk többnek feltûnni magunk vagy mások elõtt, mint amik tényleg vagyunk. Mert ebbõl elõbb-utóbb bukás lesz. Isten – mint Szûz Mária mondta hálaénekében – a gõgõsöket megalázza, az alázatosakat felmagasztalja (vö. Lk 1, 31-32). Ehhez viszont meg kell tanulnunk elfogadni mások figyelmezte-

92

A KANÁL

Kármel 2010/2-3

tését és azt, hogy tudjunk szembenézni saját korlátainkkal, hibáinkkal, bûneinkkel is, és ezeket ne mindig másokra hárítsuk. Az alázatos ember nem válogat a munkában. Nem keresi mindig csak azt, ami számára megtisztelõ, hanem tud másoknak is segíteni, el tudja végezni az „alacsonyabb rendû” munkát is. A mai világban ez nem annyira divatos, de érdemes megszokni, és már otthon gyakorolni, hogy késõbb is könnyebb legyen majd a „nagy életben”. Jó figyelni a másokkal való bánásmódunkra is. Mint a mesébõl is kiderül, ha a kisebbeket, a kicsit „hibásakat” lenézzük, kicsúfoljuk, megvetjük, akkor õk könnyen összetörhetnek, elveszthetik reményüket, és ezért mi is felelõsek vagyunk! Inkább megértéssel kell fordulni feléjük, és segíteni nekik, hogy tudják elfogadni korlátaikat, és ezekkel együtt a jobbra, szebbre törekedjenek. Nagyobb öröm, ha segíteni tudunk másokon, mint ha gúnyt ûznénk belõlük. És még valami lényeges: miden rossz mögött valami jó is van! A jó Isten minden rosszból tud jót is kihozni, ha mi nem adjuk fel, és igyekszünk vele közremûködni, keressük mindig azt a jót, amit megtehetünk. Nincs teljesen elrontott élet, minden élethelyzetben az ember értékes lehet, mert valami jót tehet, valakit hozzásegíthet ahhoz, hogy boldog legyen. Ehhez viszont elõször le kell szállnia a magas lóról, úgy, miként megtörtént a mesében a teáskanállal is. Meg kell tanulnia az igazságban járnia, azaz alázatosnak lennie. Mert csak így tudja felismerni azt a jót, amit önzetlenül tehet. Csak az önzetlenül tett jó képes az embert igazán boldoggá tenni, és megadni neki azt az érzést, hogy valóban értékes! Mennyi fontos tanulság van elrejtve ebbe a rövid mesében! Ha figyelmesen olvassátok, biztos találtok még másokat is. Most még csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy nekünk, akik néha a hibás kis fiatal kanálkára hasonlítunk, hisz mindig van rajtunk valami kis csorba vagy kis görbeség, van kihez fordulnunk segítségért, akkor is, ha esetleg nem találnánk a régi kanálkához hasonlító segítõkész, bölcs embereket. Ez maga az Úr Jézus, aki maga is emberré lett, hozzánk hasonlóan élt, ismeri az emberi élet összes csínját-bínját, de mivel nem csak ember, hanem Isten is, segíteni is tud sok mindenben, olyanban és olyankor is, amiben és amikor más személyek nem. Forduljunk hozzá bizalommal az imádság által, olvassuk bölcs tanítását az evangéliumokon keresztül, törekedjünk is aszerint élni, amit Õ nekünk mond (figyeljünk a hittanórákra és prédikációkra is, mert ezeken keresztül meg szokott szólalni!). Ha így tesszünk, idõvel meglátjuk, hogy más emberekké leszünk, mint a körülöttünk élõk. Mert lesz egy Gazdánk, aki szeretni fog és értékelni fog, aki megtanít értékes módon élni, és ettõl mi magunk is értékesnek és boldognak fogjuk magunkat érezni. Tarzi a.

Kármel 2010/2-3

A KÁRMEL REALITÁSA

93

Egyedül az Egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata

A KÁRMEL REALITÁSA Az állandó ima iránti vággyal lépünk be a Kármelbe, és vágyódunk az ehhez szükséges ideális feltételekre. Él a szívünkben az a vágy is, hogy szeretnénk részt venni a világ megváltásában, szeretnénk segíteni Krisztusnak, hogy megismerjék és megszeressék Õt. Megérkezünk a Kármelbe ezekkel a vágyakkal, ki-ki a maga temperamentumával. Vannak, akiket az Istennel való magányos élet, az öszszeszedettség vonz, mások azért jönnek, mert kihívást éreznek a misszióra, a belsõ apostolkodásra. A valódi nehézségek ekkor belülrõl támadnak. A fiatal nõvér egyszer csak észreveszi, hogy nehezen tud állandóan imádkozni. Könnyû beszélni arról, hogy „Isten egyedül elég”, de azután élni kell belõle. Nehéz, amikor fölfedezzük saját korlátainkat, de nem szabad elcsüggednünk! („Szeretném szeretni az egész világot, ugyanakkor nem bírom elviselni a szomszéd nõvéremet.”) Belépésünk után fölfedezzük, hogy féltékenyek, önzõek vagyunk vagy túl nagy ambícióval rendelkezünk – és lépésrõl lépésre el kell fogadnunk saját realitásunkat. Ez az igazság munkája. A lelki küzdelem másfajta küzdelem, mint amit belépésünkkor elképzeltünk. Hosszú munka, amelynek segítségével meg tudunk feledkezni önmagunkról. Nem szabad azonban csak

94


Kármel 2010/2-3

a nehézségekre koncentrálni. A közösségi élet által megnyilvánul igazi énünk, hogy kik is vagyunk valójában. Nagyon szeretem a közösségi, testvéri életet. Nagyon szeretem a közösségemet, de nehéz mindenkit válogatás nélkül szeretni. Az ember pedig egyszerre észreveszi, hogy az évek folyamán barátokká válunk Krisztusban. A közösség egy testté válik, ha kölcsönösen valóban elfogadjuk egymást, azokkal a nehézségekkel, jó tulajdonságokkal és tehetségekkel, amelyeket hordozunk. A ciszterci hagyományban mondják, hogy a kolostor a szeretet iskolája. Együtt vagyunk, hogy segítsük egymást az Úr felé haladni. Ez nemcsak emberi vállalkozás, hanem szükségünk van rá, hogy a Szentlélek segítsen bennünket ezen az úton. A közösséggé válás lassan történik a csendben, az imában, amikor nap mint nap együtt éneklünk a liturgián, és a liturgia átalakít minket. Meg kell nyitnunk a szívünket, a testünket (a hangunkat), hogy közösséggé válhassunk. Mindenki énekel, de természetesen nem egyenlõképpen. Minden nõvérnek viszont adnia kell a leheletét, amelynek segítségével szívjuk magunkba és kapjuk a Szentlelket. Az ének egész életünk példabeszéde. Kapunk, ha adunk. Az ének megnyit bennünket. Ugyanakkor az ige is összeköt, a párbeszéd (a rekreáció). Szent Teréz nagyon fontosnak tartja a rekreációt, amely igen jellemzõ a Kármelre. Újra gyermekké kell válnunk, hogy szeressük a rekreációt! A Kármel – létszámát tekintve – kis közösség, és a közösségi élet gyorsan visz bennünket elõre az igazságban. A fellegvárak, amelyeket saját magunkról saját magunkban fölépítettünk, szétoszlik a közösségben. Egyszerûen kell örömet találnom a valódi énemben, abban, aki valójában vagyok. A másik nehézség, hogy a Kármel élete lecsupaszított élet és az ima szigorú valóság. Nehéz, hogy míg belépésünk elõtt nagy örömünk volt a szentmisében, szentségimádásban (stb.), most meglepõdve tapasztaljuk, hogy nem jelent számunkra mindennap örömöt. Ugyanez történik a Szentírás olvasásával kapcsolatban is. Most olykor nincs íze a lectio divinának, késõbb lesz meg a gyümölcse. Keresztes Szent János sötét éjszakája kezdõdik a Kármel banális mindennapjaiban. Kis Teréz gyakorlatba ültette Keresztes Szent János tanítását, amint egy könyvcím találóan hirdeti: „Kis Teréz lelki realizmusa”. Föl kell fedeznünk örömforrásainkat, hogy boldogok lehessünk a Kármelben. A Szûzanyával és a szentekkel való barátság nagy erõt ad. Mindenkinek megvan a saját temperamentuma, ezért más-más szentekkel vagyunk jobban összhangban.

Kármel 2010/2-3


95

A Szûzanya helye a Kármelben diszkrét. Mindig velünk van, de nincs kötött ima, amelyet nap mint nap kötelezõen mondani kellene hozzá. Szent Teréz gyakran utal írásaiban a Szûzanya jelenlétére: Mária ruháját viseljük, hajlékunk az õróla nevezett ház, a rend neve maga is errõl tanúskodik (a Boldogságos Szûz Máriáról nevezett Sarutlan Kármelita Rend). Szent Teréz Önéletrajzának elején írja, hogy a Szûzanya végül bevezette õt a saját házába. Tehát mi a Szûzanya saját otthonában vagyunk, és ez több mint bármilyen kötött imádság. A liturgiában gyakran fordulunk Máriához. Minden nõvér szívének belsõ érzületével szívesen marad a Szûzanyával, amikor Názáretben, a kánai menyegzõn vagy a kereszt alatt volt. A kis dolgok végzésében kell örömünket lelnünk, mert a Kármel élete egyszerû családi élet. Egy családban is az édesanya fõz, takarít, vasal… Örömömet kell találnom abban, hogy egy kis részt végezhetek ebbõl, éppen azt, amit kérnek tõlem, és ez építi a közösséget. A cél miatt, amit keresünk, sok szeretetet kell belevinni az unalmasnak tûnõ munkákba. A cél, hogy éltessük a közösséget. Ez a munka teszi lehetõvé az életet, még akkor is, ha nem ún. fizetõ munka. Szolgálni egymásnak… A mai világban, ahol minden gyakran változik, ez erõs tanúságtétel: a közösségben, ahol fiatal és idõs nõvérek egyaránt vannak, kitartanak a szeretetben, nem utaznak… A kármelita közösségi élet egyfajta csoda, mert a világ egyre labilisabb. Örökfogadalmat tenni egy közösségben – egyfajta csoda. Tanúságtétel magáról a közösségrõl. A közösség tanúságot tesz, még akkor is, ha idõnként egyénenként válságba kerülnek. Mindazok, akik hozzánk jönnek, azt mondják: Milyen béke és öröm van ebben a közösségben! Miközben mindenki küzd önmagával. Ennek ellenére mindkét állítás igaz. Ez a tény pedig bizonyíték arra, hogy a közösség által maga Krisztus él, és tanúságot tesz az Atyáról, a szeretetrõl. Minden élet, amely keresi a mélységet, ismeri a nehéz idõszakokat. Van hitünk, amellyel át tudjuk hidalni a nehézségeket, és nõvéreink segítenek bennünket túlélni azokat. Nem az számít, hogy jól érezzük magunkat velük, hanem az a fontos, hogy itt vannak. Mindenki segít a másiknak: néha a nõvérem hordozza az én terhemet, néha pedig én hordozom az övét. Claude nõvér OCD, Frileuse-i Kármel (Az újraindulástól, a 90-es évektõl segíti a magyarszéki Mindenszentek Kármel közösségét.)

96

A KÁRMEL ÉS A VILÁG

Kármel 2010/2-3

A KÁRMEL ÉS A VILÁG

Kármel az emberek számára ismeretlen. Senki sem tudja, mit csinálnak a nõvérek a falak mögött, és a közös ima a kóruson igazán nem nehéz munka – gondolják –, hiszen a gyermekek is tudnak énekelni. Amit a kolostori közösség csinál, azt csak a Jóisten ismeri. – Mi van ott? – Nem tudom, mert ez titok és megmarad titoknak. Nem nehéz elképzelni azonban, hogy sok ember szûk közösségben sokat szenved egymástól és egymásért. Itt nem kell kérni a Jóistentõl: „Szeretlek! Kérlek, adj nekem keresztet, szeretnék Jézushoz hasonló lenni!” Minden kármelita nõvérnek megvan a keresztje: a másik nõvér. És a kármeliták célja ez a bensõ szeretet. A szeretet soha sincs szenvedés nélkül, hanem csak a szenvedésben. Lehet úgy is mondani, hogy az isteni mosolygás az emberi sírásban. Tehát a kármelita nõvérek részt vesznek a keresztfán Jézus szenvedésében, aki föltámadt és most mosolyog a mennyben, örömmel teljes az Atyával és a Szûzanyával. Egy kármelita számára ez a bensõ légkör: mosolyogva szenvedni. Ilyen módon a kármelita közösségben az isteni szeretet és az emberi fájdalom a bensõ légkör. Ez az utunk a világban. A mai emberben a mai világban nincs lelki béke. Lelki békérõl beszélek, nem politikai békérõl. Nem azokról, akik az újságok lapjain nevetnek. Ez a nevetés sokszor hazugság. A szívükben szenvedés van. A híres emberek sokszor a második vagy harmadik házastárssal élnek. Ez pedig fájdalmat jelent, ami még éppen fáj. Sok katolikus ember, akinek mélyen vallásosak a szülei, vándorol egyik társtól a másikig. Amikor házasságra készítjük fel a fiatal párokat, általában már mind-

Kármel 2010/2-3

AZ ÖRÖM AZ ÉLETÜNKBEN

97

egyik együtt lakik – házasságkötés nélkül, gyermekek nélkül is. Katolikus szüleik pedig mindezt tudják, és szenvednek, és semmit sem tehetnek. Megpróbálnak szépen beszélni gyermekeikkel, szeretni õket ilyen szenvedésben. Látható, hogy azok az embereknek, akiknek a házasságuk tönkrement, azok a katolikus házaspárok, akiknek a gyermekei élettársi kapcsolatban együtt élnek egy másik személlyel és a kármelita nõvérek, akik szenvednek a közösségükben a másik nõvértõl – nagyon hasonlók. A kármelita nõvérek titokzatos módon szenvednek a házasemberekért és titokzatos módon erõt adnak nekik. Ha valaki kívülrõl lát egy kármelita kolostort, mindebbõl semmit sem vesz észre. De egy hívõ katolikus látja a szívében, hogy ez a kármelita kolostor a világban a szeretet központja. Itt szenvednek a nõvérek, amikor szeretik egymást. Erre mondhatná valaki: „Nem lehet olyan nehéz a nõvérek élete. Hallottam õket nevetni, énekelni.” Hát jó, ez isteni nevetés, isteni mosolygás az emberi sírásban. Vagy olyan érett személyiségek, akiknek igazi öröm érezhetõ a szívében, vagy most éppen szünet van az emberi sírásban. A Kármelben lévõk hordozzák a keresztény életet, és erõt adnak az embereknek. Egy kármelita kolostor tehát szeretetet adó központ a világban. P. Tilmann Beller, schönstatti atya


okat gondolkoztam azon, hogyan lehetne megosztani azt az örömet, amit mindannyian hordozhatunk, ha akarunk. Hogy miért fogalmaztam így, az azért van, mert nem mindenki akar boldog lenni, annak ellenére, hogy arra vágyik szíve mélyébõl. Mert nehéz út vezet az igazi mély boldogsághoz. De hogyan lehet ezt megosztani, hogy az ne legyen erõltetett, vagy tolakodó? Azt hiszem, hogy az elsõ lépés nem más, mint az, hogy igazán akarnia kell annak, aki boldog akar lenni. Mert elsõször is szembe kell néznünk saját bûneinkkel: a haraggal, a gyûlölettel, a félelmeinkkel, amelyek irányítanak annak ellenére, hogy nem akarjuk. Meg el kell fogadnunk ebben Isten segítségét, mert ha tetszik, ha nem, nem tudunk egyedül megbirkózni ezzel. Hisz

98


Kármel 2010/2-3

az ember önmagát nem tudja megváltani. Krisztus az, aki megváltott minket bûneinktõl. S most válik értékessé Krisztus tette! Nem önzésünket jött kielégíteni, hanem egy ennél mélyebb, értékesebb valóságot tárt szemünk elé. Akarjuk? Igazán akarunk boldogok lenni? Valóban a lehetõ legmélyebben akarunk boldogok lenni? Hát akkor le kell mondanunk a sokat dédelgetett, haragunkról, félelmeinkrõl, netalántán a gyûlöletünkrõl. Mert ha ezt meg tudjuk tenni, akkor valóban vágyunk a boldogságra, és azt el is érjük! Jézus Krisztus feltámadása meghozta az örömhírt, a gyõzelmet a bûn felett. Õnála kell segítséget keresnünk, s csak Nála, Õbenne találjuk meg azt az örömet, mely életünket teljessé teszi. A szentgyónásban megtisztítja szívünket, és betölti a Szentlélekkel. A tiszta Szív! A Szentlélekkel telitett szív! A Szentlélek az igazság Lelke, az irgalom kegyelme, s a szeretetet. Õ segíti szívemben megszületni azt a szeretetet, amely Istenben gyökerezik, s nem a hangulat ingadozásának van kitéve. Mert önmagamtól nem tudok boldog lenni, s hamis boldogság az, amit embertársamtól akarok kierõszakolni minden csalafintaságot latba vetve, hogy úgy szeressen, ahogyan én elvárom, ahogy nekem jó, s ahogy boldoggá tesz! Kár áltatni magamat! A lényeget nem tudom kikerülni. Elõbb-utóbb szembe kell néznem bûneimmel, amelyek elválasztanak a másiktól, az Istentõl s legfõképpen magamtól. Boldogtalan vagy? Akarsz boldog lenni? Azt te döntöd el azzal, hogy lemondasz-e a jogos haragodról, a megbénító félelmekrõl, s megkötözõ gyûlöletrõl. Nehéz út elõtt állsz, de ha akarod, sikerül! Azt kívánom neked, hogy légy egy nagyon boldog ember, aki a mindennapokban az Öröm útján jár!

A Megfeszített–Megdicsõült Jézusról nevezett Mária Magdolna nõvér OCD

Kármel 2010/2-3

ISTEN RAJTUNK PIHENÕ TEKINTETE

99


e formáltad bensõm, s anyám méhében te szõtted a testem… Még alakot sem nyertek tagjaim és szemed már látott engem… Napjaim már eltervezted, mielõtt egy is eltelt volna belõlük.” (Zsolt 138, 13. 16. 17.) A tékozló fiúról és az irgalmas Atyáról szóló példabeszéd átfogja egész életünket. Mit jelent Isten mellett élni, elég-e nekem az Õ ingyenes szeretete és bennem való bizalma, vagy némelykor a magam útját járva, megismerve önmagam mélységeit, keserves tapasztalatok árán miként térhetek vissza ölelõ karjaiba? Hitem alapja, hogy felismerem Isten rajtam nyugvó tekintetét, hiszem, hogy mindig jelenlétében élek. Henry Nouwen A tékozló fiú hazatérése címû könyvében ezt írja: „Az otthon a lényem középpontja, ahol hallom a hangot, mely azt mondja: „Te vagy az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Ez a szeretet soha el nem haló hangja, mely életet és szeretet fakaszt. Amikor meghallom ezt a hangot, tudom, hogy otthon vagyok Istenben, és nincs mitõl félnem.” Miért kérem ki mégis Istentõl idõrõl idõre az örökségemet?(Lk 15, 12) Miért nem elég, hogy mellette élhetek és részesülhetek jelenléte örömébõl, bennem való bizalmának erejébõl? Mert szunnyadó, elõ-elõtörõ vágyaim, szenvedélyeim, gondolataim a magamra való figyelést és a magam akaratának megvalósítását feszítik bennem, és úgy gondolom, szabadságom az atyai házon kívül van. A szabályokat, betartandó törvényeket, kereteket, nem menedéket adó várnak tekintem, hanem gátnak, határnak látom, ahonnan – Isten segítségét is kérve – ki akarok lépni. És az Atya szétosztja vagyonát. (Lk 15, 12)

100


Kármel 2010/2-3

A kegyelem rám esõ része mindig velem van, és Isten annyira szeret, hogy elenged. Eltékozolja „vagyonát”, melyet kezdetektõl fogva számomra tartogatott, hogy a kellõ idõben megajándékozhasson vele. Szeretete azonban határtalan, mértéke pedig a kereszt. Mert az Atya tudja, miért alkotott engem, mire hívott meg, küldetésünk személyes és személyre szabott. A saját utunkat kell bejárnunk, akkor is, ha „otthon” maradunk. A fiatalabb fiú nem sokkal azután, hogy kikérte örökségét, összeszedte mindenét és elment. (Lk 15, 13) Isten mindig hagy nekem gondolkodási idõt, hogy valóban a magam útját kívánom-e követni, vagy Vele maradok. A bensõmbõl felszabaduló gondolat és annak beteljesítését célzó cselekedet között még van idõ. A körülményektõl függ, hogy egy indulattal kimondott szó elõtt néhány másodperc, egy saját döntésembõl adódó jócselekedetem vagy áldozatvállalásom elõtt néhány perc, egy bûnre csábító tett megtétele elõtt néhány óra vagy nap áll-e rendelkezésemre. Isten szabadon hagy döntéseimben, mit kezdek a rám esõ örökséggel. Kegyelme kezdetektõl az enyém, mindenkinek a saját része, alapja pedig a Szeretet. Minden alkalommal eltékozlom Isten ajándékát, amikor ott keresem a feltétlen szeretetet, ahol az nem található meg. Be akarom bizonyítani magamnak és másoknak, hogy független tudok lenni mindentõl és mindenkitõl. Ilyenkor nem Istenre figyelek, csak Õ figyel engem. Õ így is szeret. Önzõségem ködében csak magamat látom. Hasonló ahhoz, amikor autóval utazunk ködös idõben. Eszemmel tudom, hogy rajtam kívül élnek még emberek, vannak fák, csivitelõ madarak, házak és sok-sok csodálatos dolog, de csak az elõttem még tisztán látható pár méterre koncentrálok, minden más elveszti értékét. De Isten akkor is lát engem, nem vagyok egyedül. Õ elengedõ és megengedõ. Szükségesek életünkben a fájdalmak, a szenvedések, az emberi tehetetlenségek megtapasztalásai, mert ezek által tudunk különbséget tenni a Világosság és a bennünk levõ vagy körülöttünk érzékelõ sötétség között. A nehézségek feltárják igazi énem rejtettségét, de Isten a rejtekben is lát, és a pislákoló mécsbelet sem oltja el. (Iz 42, 3) Az emlékezés fontos része a szeretetnek, táplálja. Istengyermekségem emléke és értéke az, amely elõsegíti visszatérésemet az atyai házba. Amikor már nincs semmi eszköz a kezemben saját helyzetem megoldására, és emlékszem Isten hangjára, hogy fiának nevez, kedve telik bennem, engedem, hogy alászálljon „poklomra”, akkor tud megszületni lelkem mélyén a hazatérés vágya. Visszatérni, megtérni oda, ahonnan elindultam, mert ott akar velem újra találkozni az én Atyám. Vélt vagy valós sebzettségem helyére a magam erejébõl nem tudok visszatérni, csak a csendnek egy finom hangjában tapasztalhatom meg Isten Szentlelkének átölelését, ahogy Illés prófétánál is történt. (1Kir 19,12) A mennyei Atya megbocsát anélkül, hogy kérdéseket tenne fel, mert új élettel sze-

Kármel 2010/2-3


101

retne megajándékozni. Körülményeim lehet, hogy nem változtak meg, de belsõ hozzáállásomat Isten szeretõ tekintete és belém vetett bizalma gyökeresen képes átalakítani. Lelkünk mélyén zajlanak az életért folytatott harcaink, küzdelmeink, melyek egész életünkben megmaradnak, legfeljebb intenzitásuk és a „velük való” kapcsolatunk alakul át. Ösztönös reakcióim ideje tapasztalataim által lerövidülhetnek, szenvedélyeim átformálódhatnak. Istenhez való megtérésünk minden alkalommal az Õ ünnepi lakomájára való meghívás elfogadása. Át kell adnom magamat Isten felettem és mások felett érzett örömének. Gyöngeségeim, hibáim, bûneim felismerése és beismerése elvezet Isten szeretetéhez, mely megmutatja a felebaráti szeretet lényegét, önmagam elfogadását és naponkénti újrakezdésem lehetõségének biztonságát. Hozzám való irgalma meghív embertársaim és önmagam Isten szemével való látására. Istenszeretetem feltételezi a felebaráti szeretetet. Ha nem is éreztem magam eltávolodva az Atyától, ha igyekeztem is mindig „otthon” maradni Benne és Vele, de haragvó szívvel nézem, ahogy másokat átölel, és gyöngéiket irgalmasan megbocsátja, akkor nekem is szükségem van megbocsátó szeretetének elfogadására, mert a Szeretet lényegét elvesztettem, és a fiatalabb tékozló fiúhoz hasonlóan cselekedtem. Az öröm és a harag nem lehet egyszerre jelen a szívemben. Felelõs döntést és önfegyelmet kíván, amihez a Lélek nyújt erõt, bátorságot, segítséget, hogy a bennem megbúvó harag helyett a hálát válasszam. Dönthetek úgy, hogy hálás vagyok, amikor kritizálnak, még ha szívemben keserûséget is érzek. Megtehetem, hogy jóságról és szépségrõl beszélek, még ha belsõ szemeim azt keresik is, kit vádolhat meg. Ez a szeretet útjának szûk ösvénye, melyet mindennap meg kell járnom. Vigadnom és örülnöm kell, hogy az engem ölelõ istenkéz öleli át a társamat is, hogy a rám figyelõ Tekintet óvja ellenségemet is. Túl kell látnom minden láthatón, hogy mindenben és mindenkiben felfedezhessem és szerethessem a Láthatatlant. A szentáldozásban Krisztus, az élõ Isten Fia keres fel bennünket, hogy visszavezessen Atyjához és kibékítsen vele. Szent Családról nevezett Angéla nõvér Mindenszentek Kármel, Magyarszék

102

AJÁNDÉKUL JÁSZOLODNAK TRÓNUSÁHOZ

Kármel 2010/2-3


ároson nevelkedett gyermekként nem sok közöm volt a mezõgazdasághoz. Pici udvarunkból csupán egy keskeny sávnyi virágágyásra futotta. Mezõgazdasági képzésem tehát a gyakorlatban virágok gyomlálására, öntözésére korlátozódott. Elemista koromból egy meggyszüret tragikomikus emlékét õrzöm. Tornász lévén könnyen fellibbentem a nem túl magas fára, s elfogódottan gyönyörködtem közvetlen közelrõl a terméssel teli pompás ágakban. A faágak himbálózást bíró képességérõl azonban csak akkor szereztem életre szóló tapasztalatot, amikor a magasabb ágak felé nyújtózkodtam, hogy onnan is begyûjtsem a szemeket. Az öreg fa egyik fõága a földig hajolt – velem. Sérülés nélkül, ám reszketõ lábakkal értem talajt. Szidást sem kaptam. De nyaralásunk további napjaiban minden büntetésnél nagyobb fájdalmat és szánakozást jelentett látnom a megforrás reményével visszakötözött, kitámasztott ágat. Vigasztalásomra: visszaforrt. Volt, hogy vakációban a testvéreimmel körteszedéssel igyekeztünk megkeresni a jövõ évi tanszerekre valót az állami gazdaság gyümölcsösében. Késõbb, az iskolai, majd a gyári kötelezõ önkéntes munkák során tanultam meg kukoricát törni, krumplit, hagymát

Kármel 2010/2-3


103

szedni. Szobanövények gondozásával gyarapodott tovább s tetõzõdött be az élõvilág helyváltoztatásra képtelen részével való közvetlen kapcsolatom. Mígnem a Kármelbe, nevezetesen a Marosszentgyörgyi Kis Szent Teréz Kolostorba vezetett a jó Isten… A Kármel meggyökereztetésének, az otthonteremtésnek a folyamatába beletartozik a kolostorudvar parkosítása: legyen, ami minket, meg a hosszabb-rövidebb idõre hozzánk betérõket gyönyörködteti, szépségével lelkünket Istenhez emeli, felüdüléshez és a természet ölén végzett imához árnyékot, rejtettséget biztosít. A gyümölcsfa-csemeték jóvoltából remélhetõleg néhány év múlva már nem kell a piacról való beszerzés miatt elhagynunk a kolostort. Kis zöldségesünk is van. Az évjárástól függõen több-kevesebb siker koronázza a benne való lelkes munkát, s a friss termény változatossá teszi az étrendünket. Mindez nõvéreim nagy hozzáértésének, ügyességének, bátorságának, no meg sok fáradozásunknak köszönhetõen. Csodálom nõvéreim szakavatott mûködését, lesem el tõlük a „szakma” csínjátbínját. Ilyen foglalatosságok közepette magam is nagy elõrehaladást tehettem a kertészkedés terén. Megtanultam tányérozni a fákat, a díszcserjéket, kamatoztathatom öntözési meg gyomlálási tudományomat. Ez utóbbit, bevallom, nem minden lelkiismeret-furdalás nélkül: ugyan ki vagyok én, hogy életet meg halált osztogassak? Így kezdtem közvetlen tapasztalatot szerezni arról, milyen gondos odafigyelés, mennyi fáradozás és aggodalom kíséri egy-egy növény életét. Meg hogy a növekedés és a várva-várt termés bizony kiszolgáltatottja az idõjárás viszontagságainak. Már jobban értem, miért van a természet közelében élõ, dolgozó embereknek olyan megingathatatlan hite és ámulatos bölcsessége. A jótékony esõért, a jég, a szélvihar, a szárazság ellen való gyakori buzgó fohászkodások közepette különösképpen is üdítõ hallani az evangéliumi példabeszédet – idén is elhangzott egyik vasárnap a nyár derekán –, amelyben az Úr Jézus Isten Országát magától növekedõ terméshez hasonlítja: a magot elvetõ ember „akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, elõször szárat, aztán kalászt, végül telt szemet a kalászba.” (Mk 4, 27?28). Ki ne kapna menten kedvet ehhez a biztos sikerrel járó munkához? Az aggodalommal, veszõdségekkel terhes mindennapjait ki

104


Kármel 2010/2-3

ne fûszerezné ezzel a kevés befektetést, de annál bõvebb aratást ígérõvel? Egy valamirevaló keresztény naponta kéri a Miatyánkban: Jöjjön el a Te Országod! Miért ne tenne is azért, hogy egyre inkább megtapasztalható valósággá legyen ez az Ország közöttünk? Hiszen csak néhány mag elvetésén múlik! A többi – maga az Írás mondja, az pedig „nem veszítheti érvényét” (Jn 10, 35) – magától történik… Megszerezni a vetõmagot és elvetni. Ennyi az egész! Ámde: honnan szerezni, hová vetni? Szent Pál apostol a Rómaiakhoz címzett levelében így ír: „Isten Országa nem eszem-iszom, hanem megigazultság /igazságosság/, béke és öröm a Szentlélekben. Krisztus Király ünnepén a szentmise prefációja tovább részletezi: Az Õ országa igazság és élet, kegyelem és szentség, igazságosság, szeretet és béke. Világos: életem igaz volta, az Igazságnak megfelelõ, Jézust mintázó életem, az ebbõl fakadó gondolkodásmódom, magatartásom, cselekedeteim a vetõmag. Vallási szakszóval: az erényeim. A szívem mélyén teremnek a kegyelem erejébõl és saját jóra való törekvésem gyümölcseként. Onnan hozhatom elõ és szórhatom szerteszét az igazság, az igazságosság, a béke, az öröm, a szeretet, az élet, a szentség – s miért ne folytathatnánk? –, a türelem, a kedvesség, a jóság, a hûség, a szelídség, a szerénység, a tisztaság, a mértéktartás (v. ö. Gal 5, 22), a hit, a remény, az okosság, a bátorság, nagylelkûség, az önzetlenség, az állhatatosság magvait. Szórhatom télen-nyáron. Hóban-fagyban is, bármikor. Egy sem hull hiába. Valahol, valamikor talajt fog egy emberszívben. Lehet ugyan, hogy mûveletlen, kemény földre, parlagra kerül, vagy mocsár mélyén ér talajt. Sebaj! Életerejét, mivel az természetfeletti erõt, kegyelmet hordoz, el nem sorvasztja, nem közömbösítheti barátságtalan fogadtatás. Idõ kérdése csupán. A mag ásni kezdi magát a mélybe: a durva, kiszikkadt, megkérgesedett föld fellazul, megpuhul, termékenynyé válik, a mocsár kitisztul, feljavul. Ici-pici nedvesség, s megfogan. Mind mélyebbre és mélyebbre ereszti gyökerét, mígnem utat nyit a legmegkeményedettebb szív mélyén is ott rejlõ élõ vízforrásnak. Ez pedig öntözi, puhítja, mossa,

Kármel 2010/2-3


105

tisztítja, gyógyítja… Egyszer csak ez a nem sokkal elõbb még kilátástalanul szikes föld az éltetõ nedûvel átitatva lassan-lassan teremni kezd… Idõ és türelem kérdése csupán. A gazdag, szép termés biztosan beérlelõdik – magától. Életünk minden napja szolgáltat, bõséggel, alkalmat az elfogadás és megértés, a segítõkészség, figyelmesség és jószívûség, az önfegyelem, a bánat, a kiengesztelõdés, a nagylelkûség az ínséget szenvedõkkel ezernyi magjának hintésére családban, lelki, baráti közösségben, utcán, üzletben, iskolában, munkahelyen, még a templomban is. Lehet, hogy évekig nem érik be egyetlen magocskámnak se a harminc-, hatvan-, százszoros, vagy legalább két-háromszoros termése. Lehet, hogy földi életemben sohase is

bizonyosodom meg magvetésem eredményérõl. De lényeges ez? Jézus, a Mester ismeri buzgólkodásomat és a reménybeli termésnek is örül. De legfõképpen annak, hogy miközben a magvetéssel fáradoztam, magam is izmosodtam, növekedtem az Õt mintázó, a jó Istennek tetszõ életben: teret hódított bennem és körülöttem az Õ Országa. Anna nõvér OCD Marosszentgyörgy

106

A MEGSZENTELT ÉLET

Kármel 2010/2-3

A világban, de nem a világból A Világban Élõ Kármel rovata

A MEGSZENTELT ÉLET VÉK KÖZÖSSÉGEK ELNÖKSÉGEINEK TRIDUUMA (Leányfalu, 2010. március 19 – 20 – 21.)

Magyar Rendtartományhoz tartozó 12 VÉK Közösség Elnökségeinek triduumára gyûltünk össze Leányfalun a Szent Gellért lelkigyakorlatos házba, 2010. március 19-én. Pawel atyával együtt harmincöten vettünk részt ezen a lelkigyakorlaton. 2010. februárjában mindegyik Közösségben választások voltak, így új arcokkal, Testvérekkel találkozhattunk, köszöntöttük õket. A szilenciumos lelkigyakorlat napirendje: szentmise, tanítások, imaórák, csendes elmélkedések keretében folyt. A rekreációk alatti szabad beszélgetések igazi, családias légkör érzésével töltöttek el minket. Az elõadásokon hallottunk a hivatás – meghívás, erre adott válaszunk szerepérõl, fontosságáról, szentírási példák megvilágításában. Aztán a Tékozló fiú példabeszédén /Lk 15, 11-32/ keresztül: a bûn, bûnbánat. Az Atya szeretete, irgalma, a megtérés öröme mélyen érintett bennünket. Majd tovább folytatva a tanítást, a házasságtörõ asszony /Jn 8, 1-11/ példáján a törvény és a jézusi szeretet fontosságáról: ítéletrõl és a halál utáni végsõ találkozásról szólt az elmélkedés. A tanítások közül kiemelném a hivatás, meghívás, elkötelezõdés fontosságáról, felelõsségünk, hûségünk szerepérõl szólókat; az imádság és a tevékenység összekapcsolását. A hivatásról szóló jelenetek a Szentírás leghatásosabb lapjai közé tartoznak, melyek az embert szíve mélyén megrendítik. Ilyenek Mózes meghívása az égõ csipkebokorból /Kiv. 3,/ Izaiásé a templomban /Iz. 6/, Jeremiás megszólítása /Jer, l/. Ezek a jelenetek szemünk elé állítják Istent a maga fönségében és kiismerhetetlenségében, úgyszintén az embert egész valóságában: félelmével és nemes lelkûségével, azzal a lehetõséggel, hogy elfogadja a hívást, vagy ellenálljon annak.

Kármel 2010/2-3

A MEGSZENTELT ÉLET

107

Isten hívására mindenki személyes módon, természetének megfelelõen válaszol. Mózes olyan jeleket kér, amelyek hitelesítik küldetését /Kiv. 3,11, 4,1-5/. Izaiás felajánlkozik: „Itt vagyok, engem küldj el!” /Iz. 6,8/. Jeremiás ellenvetéseket tesz: „Jaj, Uram Isten! Nézd, nem tudok én beszélni, hiszen még ifjú vagyok.” /Jer. 1,6/. Mindegyik engedelmeskedik, mert lényegesen érintette Isten és tudatában van személyes küldetésének. Vagy az Újszövetségben Szûz Mária. Az angyal híradása: „Hogyan történik?” /Lk 1,34/. Aztán a mai nap csodálatos ünnepe: Szent József. „Álmában megjelent az Úr angyala és szólt: … ne félj, hogy feleségül vedd Máriát,…” /Mt 1, 20-21/. Mindnyájunk életében felhangzik az Úr hangja, döntésre késztet, követésre szólít. A meghívás, az ember egész létét más dimenzióba helyezi, felforgatja nemcsak külsejében, hanem a szíve gyökeréig és más emberré teszi. Ha Isten megszólítására igennel válaszolunk, ezt egyszerûen hivatásnak nevezzük. Jézus nem a puszták magányosait hívja, hanem a közösségben tevékenykedõket: halászokat, családosokat, pénzváltót, a közösségben élõket. Ezekkel célja, hogy akarata szerint Isten újszövetségi népévé, az üdvösség eszközei legyenek. Ha vállalom a meghívást, akkor meg kell halnom a világ számára. A meghívott a világban marad ugyan, de állandó kapcsolatban marad az Úrral, még a szenvedésekben is. Krisztus valamennyi tanítványának közös hívatása az életszentségre és a világ evangelizálására szól. E hivatást két szentségben élhetjük meg, az egyházi rend és a házasság szentsége. E szentségek révén sajátos fölszentelésekben részesülünk. Itt van a VÉK hivatásunk, erre mondott igenünk. Isten szeretetével lefoglal minket! Átölel Valaki – ne féljél! Isten egy természetfölötti életre hív! Hogy mélyül el ez a hivatás bennem? Mit jelent számomra, haladni az életszentség útján? Hogyan? A lényeg a szeretet! Cselekedeteimet Isten iránt való szeretetbõl végezzem, szeretetbõl fogadjam a megpróbáltatásokat, szenvedéseket, meghozni minden áldozatot, melyet Isten és a Közösség megkíván tõlem! Önfeláldozó szeretet titkát kell megtanulnunk! Krisztussal, Krisztushoz váljak hasonlóvá. Ezen az úton Máriára szükség van. Édesanyánk oltalma alatt, pártfogásával, segítségével éljük hívatásunkat! Hálát adok Istennek az együtt töltött napokért, kármelita hivatásomért, a kármelita nagy családhoz tartozásért! „S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” /Mt 28, 20/.

Julianna ocds VÉK Sopron

108

KÁRMELITA LELKISÉG 60 ÉVE

Kármel 2010/2-3

KÁRMELITA LELKISÉGBEN 60 ÉVE

omlós Mária vagyok, Gyermek Jézusról nevezett Árpádházi Szent Margit ocds, a soproni Keresztes Szent Jánosról nevezett VÉK Közösség tagja. A VÉK vezetõ és a testvérek biztatására fogtam íráshoz. Mit is jelentett számomra az Istennel való mély, bensõ, elkötelezõdõ kapcsolat? A Somogy-megyei Buzsákon születtem. Édesapám ott volt iskolaigazgató, kántortanító. Édesanyám szintén pedagógus volt, de nagyon rövid ideig tanított, hisz 9 gyermek nevelése, állapotbeli kötelességek kitöltötték napirendjét. A gyermekek tovább taníttatása miatt kerültünk Sopronba. Nagy-nagy szegénységben éltünk, 1944-ben teljesen kibombáztak bennünket, mindenünk odaveszett. De nálunk mindig jókedv uralkodott: zongoráztunk, énekeltünk, vallottuk, hogy „az Istent szeretõknek minden javukra szolgál” /Róm. 8,28/. Az Isteni Megváltó Leányai Kereskedelmi Iskolájában érettségiztem, 1947-ben. Ebben az évben, október 11-én nagy örömömre felvételt nyertem a sopronbánfalvai kármelita zárdába. „Bevezettelek a Kármel földjére…” /Jer. 2,7/ – zengett bennem a hálaadás. De boldogságom nem tartott sokáig, mert megbetegedtem. Betegségem után már megtörtént a szerzetesrendek mûködésének megvonása. Sopronban a Kármel Harmadrend a bánfalvi kármelita nõvérek kisugárzásaként jött létre 1948. augusztus 15-én. A szétszóratás alatt is szünet nélkül mûködött, minden hónapban megtartották az összejövetelt. Sokat köszönhetünk itt Sopronban maradt kármelita nõvéreknek, akik a Harmadrendet magukénak te-

Kármel 2010/2-3


109

kintették, velük együtt gyûltek össze minden hónapban közös imádságra. A szétszóratás alatt Sopronba került a Domonkos templomba a kármelita Raphael /így írta, nyilván latinosan/ atya, így sokak lelkivezetõje, gyóntatója lett. Tovább folytatódott a Harmadrendbe való belépések, beöltözések, fogadalmak sorozata. Errõl az idõrõl, Raphael atyáról fényképem is van, az atya írásával: „Emlékül az elsõ együtt töltött névnapra: 1955. II. 3. fr Raphael o.c.d. Keresztelõ »Kis kacsóid összetéve szépen, Kérd vissza a régi ruhát nékem!«” Raphael ocd atya után pedig egyházmegyés, Szabó Mária Alajos atya vette át a Harmadrend mûködését. Az Õ ideje alatt is tovább folytatódott beöltözések, fogadalmak idõszaka, aztán több egyházmegyés atya is foglalkozott velünk, míg elérkezett a szerzetesrendek újra indulása, és 1993. áprilisában Bernát ocd atya lett a VÉK elsõ asszisztense. 1950. áprilisában volt a Harmadrendbe beöltözésem: Gyermek Jézusról nevezett Árpádházi Margit nõvér lettem. Isten szövetséget kötött velem! Az ajtóban állt és zörgetett! Vajon Te megnyitod szíved ajtaját? Kész vagy a párbeszédre a Teremtõddel? Életünk horizontján is gyakran feltûnik egy csillag: Isten világos, belsõ sugallata, ami egy nagylelkû tettre, lemondásra, az Istennel való bensõségesebb életre késztet bennünket. Kövessük lelkünk csillagát és megtaláljuk azt, akit szívünk õszinte szeretettel keres! A kármelita élet alapja a szeretet Istenének megismerése és a személyes kapcsolat Jézus Krisztussal. Avilai Szent Teréznél a lelkiélet egyre növekvõ barátság az Úrral. Keresztes Szent János számára Isten a „lélek szerelmese,” akit a hit éjszakájában keres. Lisieux-i Kis Szent Teréz a hétköznapok apróságaiban fedezi fel Jézus jelenlétét. De mindhárom kármelita szent meggyõzõdése, hogy keresztényként arra vagyunk hivatottak, hogy egyre inkább Istenben éljünk. A Kármel ma is az Isten megtapasztalásának a helye akar lenni. A személyes belsõ imádság a Kármel élettere, melynek hajtóereje a szeretet. Az imádság út, mely a lélek belsejébe, az önismeretre és saját szegénységünk növekvõ elfogadásához vezet. Nem az imádság a végsõ cél, hanem az Isten akaratához való alkalmazkodás. A magány, hallgatás, csend – elengedhetetlenek a belsõ imádsághoz. Ami a Kármel lelkiségben a legalapvetõbb, az nem az, hogy mi mit teszünk, hanem inkább az, hogy kik vagyunk? Istennel kapcsolatban éljük-e életünket, az Õ kegyelme megnyilvánul-e bennünk, rajtunk? Tudjuk-e ezt élni, mások felé sugározni? Nekünk, akárcsak az ószövetségi kis Sámuelnek – mindig készen kell állni arra, hogy választ adjunk Isten hívására: KÖVESS ENGEM... A tanítványok kiválasztása: Jézus elsõ munkatársai lesznek az üdvösség szolgálatában. Isten nem csupán egyszer hív az életben, hívásai megújulnak, mindig nagyobb követelményeket, feladatokat támasztva. Most már nemcsak arról van szó, hogy kövessék Jézust a tanítványok, hanem majd arról is, hogy Õt követve emberhalászok legye-

110


Kármel 2010/2-3

nek. Akárcsak az elsõ alkalommal. A kimondott igenek fontosak... egyre nagyobb önzetlenséget, odaadást és áldozatot kívánnak! Ha átéljük saját meghívásunkat, erre adott halk igenünket... erre a nagy szeretetre emlékezünk... olvassuk el Keresztes Szent János ÉSz 4,3-t. „Abban az édes fuvallatodban, amely ezzel az emlékeztetéseddel jár, s amely tele van jóval és dicsõséggel, mily gyöngéden keltesz bennem szerelmet és vonzalmat magad iránt!” A kármelita hivatás lényege: az Istennel szeretetben való egyesülés. Szûz Mária példája szerint, észrevéve Isten nagy tetteit életünkben és magasztalva Õt ezekért, Krisztust szemléljük, õt kövessük, õbenne átformálódva „szeretetté váljunk”. Példa számunkra Mária hûsége és reménye. A kereszt sötétségében is hitte azt, hogy Isten gondoskodik az emberrõl. Az Õ kezében van minden ember, mindannyiunk sorsa. Ha mi azt látjuk is, hogy minden összeomlott, amire építettem, tudjuk, hogy nála ott a folytatás! Ahogy Avilai szent Terézia írja: „miért e sok kegyelem? Hogy cselekedetek és újabb cselekedetek szülessenek belõle”! Most már természetesen utolérik az embert a különféle betegségek, de az erõ és kegyelem mindig megadatik, amiért csak örökös Te-deum-ot énekelhetek!

Gyermek Jézusról nevezett Margit ocds VÉK Sopron

Kármel 2010/2-3

GONDOLATOK A SZENT HÁROM NAP KAPCSÁN

111


zeretném megosztani veletek, testvérek, gondolataimat a Szent Három Napról. Ebben az évben különösen mélyen megérintett a Szent Három Nap liturgiája. Nagycsütörtökön a virrasztáson fogalmazódtak meg bennem, ezek a gondolatok. Az oltárfosztás után virrasztottunk a templomban a mellékoltáron elhelyezett Oltáriszentség elõtt, én azonban belsõ indításra, átültem a másik padsorba, és a megfosztott oltárt szemléltem, a nyitott üres tabernákulummal. Megrendített, padhoz szegezett a látvány. Nem megszokott liturgikus tér egy katolikus templomban. Kicsit a rendezetlenség képét mutatja, mégis tele van szimbólumokkal. Nyitott üres tabernákulum: Nincs itt Jézus, elfogták. Kitárt tabernákulum ajtók: Jézus megnyílt, lándzsával átszúrt Szíve, amibõl vér, és víz folyt ki. A kitárt ajtók, Jézus kitárt karjait is kifejezhetik, amivel hív minket magához. „Gyere, testvérem, ide hozzám, bezárlak szívembe, és soha nem engedlek ki onnan.” Akkor hagyjuk nyitva az ajtót, ha visszavárunk valakit, vagy magunk fogunk hamar visszajönni. Jézus is nyitva hagyja az ajtót, mert nemsokára visszajön, csak három napra ment el. A harmadik napon visszaköltözik lakóhelyére, rendet rak benne. Ismét helyreáll minden. Ha azonban véletlenül becsukjuk az ajtót, mert félünk, az sem baj, Õ a zárt ajtókon keresztül fog bejönni, és köszönteni fog minket. „Békesség nektek, én vagyok, ne féljetek!”

112


Kármel 2010/2-3

A nagypénteki szertartás teljes leborulással kezdõdik, néma csendben. A leborulás, a tiszteletadás, és hódolat legmegrendítõbb, legmélyebb formája. Kifejezi a földön való tehetetlen fekvést, és az emberiség megváltás elõtti vigasztalan állapotát. Ezeken kívül még rendkívül gazdag jelentéssel bír. A leborulásban szabaddá válunk önmagunktól. Nem tudunk mást tenni, csak földre borulni a Szeretet elõtt, mint Mózes az égõ csipkebokor elõtt. Õrültséggel határos a te szereteted, Uram. Ettõl a szeretettõl megrészegülve borulunk a földre. Ebben a döbbent csendben várjuk a harmadik napot, ami a Húsvét éjszakájának szertartásával kezdõdik, az év középpontja, „minden vigíliák anyja”. A világosság gyõz a sötétség fölött. Az új fényt meggyújtó szikra kõbõl pattant ki. A kõ jelenti Krisztus testét. Régen elõ volt írva, hogy csak frissen csiholt tûzrõl gyújtható meg a húsvéti gyertya. Az Exultet csodálatos himnusza után felhangzik hét ószövetségi és két újszövetségi olvasmány. (Ebben benne van az evangélium is.) Az õskeresztények egész éjjel virrasztottak, Isten Igéjét olvasták. Ezt jelképezi a sok szentírási rész felolvasása. Ezekben az olvasmányokban nyitott szívvel szemléljük Isten szeretõ jelenlétét az üdvtörténetben. Elgondolkodtam saját üdvtörténetemen. Rácsodálkoztam arra ismét, hogy életem minden eseményében mennyire jelen volt Isten, de arra is, hogy Egyházunk történelmében is mennyire így volt. Még akkor is, ha emberi mulasztások hibák sokasága történt meg az egyháztörténelem során. Uram, köszönjük a Te mindent átható jelenlétedet Egyházadban, és személyes életünkben. Köszönjük, hogy itt maradtál velünk az Eucharisztiában! Köszönjük, hogy életet adtál nekünk! Ámen. Szent Arcról nev. Magdolna OCDS (Budapest)

Kármel 2010/2-3

IN MEMORIAM P. RUMI TAMÁS

113


010. március 6-án került sor a keszthelyi Kis Szent Teréz Bazilikában Rumi Tamás volt tartományfõnök atyánk temetésére, amelyen a Rend római központja is képviseltette magát Albert Wach definitor atya személyében, aki gondviselésszerûen éppen az elõzõ napon érkezett hazánkba, hogy a testvéri vizitációt elkezdje tartományunkban. Tamás atyánk mindig büszkén emlegette, hogy Pannonhalmán született, a Szent Hegy alatt, mely a magyar történelem, kultúra és a kereszténység hazai fellegvára immár több, mint ezer év óta. Gimnáziumi és teológiai tanulmányait Keszthelyen végezte. Pappá szentelése után a juvenisták nevelõje lett, majd keszthelyi házfõnök. Isten azonban hamar felborította a szerzetesi életre vonatkozó elképzeléseit: 1950-ben, a szerzetesrendek feloszlatásakor neki kellett átadnia a keszthelyi rendház kulcsait. A szerzeteséletben eltöltött évei után ismét civil ruhát kellett öltenie, s elõször villanyszerelõként, majd a Szolidaritás Háziipari Szövetkezet alkalmazottjaként dolgozott. A kommunista diktatúra évtizedei alatt volt alkalma a laikusok életében osztozni: másoktól tanulva és tanúságot téve az emberek iránti mély megértésrõl, emberségrõl, szeretetrõl és a hivatás iránti hûség hõsies megélésérõl. Nyugdíjaztatása után Felsõgödön gyakorolhatta papságát. Azonban Isten ismét felborította a nyugodt öregségre vonatkozó emberi terveket, s 1989-tõl kezdõdõen Tamás atyának jutott osztályrészül a kommunista rezsim által elkobzott rendházak viszszaszerzése, a négy évtizedes számûzetés után megöregedett, szétszórtan élõ szerzetesek összegyûjtése és rendtarto-

114


Kármel 2010/2-3

mánnyá kovácsolása, valamint a Kármelbe belépõ fiatalok rendi nevelésének és továbbtanulásának megszervezése. Mintegy 10 éven keresztül volt az újjáéledõ magyar rendtartomány tartományfõnöke. Élete utolsó éveit egyre súlyosbodó betegségek közepette, a keresztre feszített Krisztussal való egységben töltötte. Mivel elméje már sokszor kihagyott, nem lehetett vele interjút készíteni. Rendtársa, Ágoston atya viszont a következõképpen elevenítette fel a Tamás atyával kapcsolatos emlékeit a feloszlatást közvetlenül megelõzõ, ill. azt követõ éveirõl a vele korábban készített interjú eddig még le nem közölt részeként: – Tamás atyával mikor találkozott? – A Tamás atyával a karbantartóknál, a Hunyadi téri karbantartóknál találkoztunk a feloszlatás után. – De már elõtte is ismerték egymást, ugye? – Hát õ volt a keszthelyi házfõnök. Én meg ott tanítottam. Mert ahogyan Teofil atya a magiszterségrõl lekerült, aki akkor a dogmatikát tanította, énnekem oda kellett menni Keszthelyre. Vagyis nekem abba kellett hagynom a pesti tanulmányaimat, s lehelyeztek Keszthelyre, hogy dogmát tanítsak. Jusztin atyát is tanítottam. – És akkor ott volt házfõnök Tamás atya! – Igen, ott volt a házfõnök Tamás atya. – És õneki kellett átadni a rendházat is a feloszlatáskor, mint házfõnöknek, ugye? – Igen, neki kellett átadni, bizony. – És utána mi lett õvele? – Tamás atya a szüleihez ment lakni. – Úgy hallottam, hogy felajánlottak neki egy kápláni állást a budapesti bazilikában. Így volt? – Igen, de õ nem fogadta el. – És miért nem fogadta el? – Hát, mert inkább a szüleihez, Felsõgödre ment ki lakni. És hát õ a szüleinél akart maradni. – És akkor úgy találkoztak össze késõbb, mint karbantartók? – Hát, közben a budapesti Kármelbe is bejöttünk néha vasárnap. Itt is találkoztunk. – Értem. – Én már a Szolidaritásban dolgoztam, de õ még mindig a lakáskarbantartóknál volt. Aztán egy év után Tamás atya is átjött oda, a Szolidaritásba. – S ott is maradt? – Igen, végig ott volt. Áruforgalmi volt. Itt van egy fényképem is az irodáról. Rajta vagyunk mi ketten a Tamás atyával és a Nemeskéri, az angolkis-

Kármel 2010/2-3


115

asszony, meg az Irgalmas nõvér, Rát Irén. Õk voltak a vezetõi ennek a Szolidaritásnak. – Tamás atya sorsa hogy alakult, míg nyugdíjba nem ment? – Hát ott maradt nyugdíjas koráig. – Vagyis meddig volt ott? – Én, ugye, ’78-ban lettem nyugdíjas, õ meg ’79-ig dolgozott ott a Szolidaritásban. Aztán meg nyugdíjas lett, és otthon, Felsõgödön, a templomban misézett vasárnaponként, rendszeresen. – Ott lakott, ugye, Felsõgödön, egészen ’89-ig? – Igen, amíg a budapesti rendházat vissza nem kaptuk. Amikor ugyanis Pál atya lemondott a tartományfõnökségrõl, akkor Rómába mentünk együtt gépkocsival Tamás atyával a generális atyához. Pál atya azt kérte, hogy Tamás atyát nevezzék ki. És akkor õt nevezték ki tartományfõnöknek Rómában. Ez még ’88ban volt, akkor még nem állt vissza a Rend, vagyis Tamás atya inkognitóban volt elöljáró. De már nyugdíjasok voltunk, és õ meg otthon dolgozott, Felsõgödön. – Gondolom, nem lehetett könnyû visszajönni a Rendbe, pláne elöljáróként, amikor már nyugodtan élhette volna nyugdíjas éveit otthon… – Hát igen, de hát alig vártuk, hogy rendi körülmények között élhessünk. – S Tamás atya is örömmel jött vissza, ugye, annak ellenére, hogy provinciálisként biztosan sok problémával találta magát szembe? – Hát igen. Sok minden küzdelem volt. – És nem volt nehéz így elindulni, újra indulni, annyi év után? – Hát nem volt könnyû, az biztos. Elõször nem volt ám még hely sem a pesti rendházban. Csak bejárt oda Tamás atya Felsõgödrõl. Aztán amikor visszakaptuk a rendházat, Jusztin püspök atya megszentelte a visszakapott épületet, és Tamás atya irányította az átalakítási munkákat, hogy újra szerzetesként lakhassunk itt. – Igen. Szóval volt itt munka akkoriban, s Tamás atyának jól kijuthatott belõle... – Hát igen. Szerencsére megismerkedett Tamás atya Attyapusztán egy építõ brigáddal: azok jöttek ide, és hát elég lelkiismeretesen dolgoztak, afféle falusi stílusban. Be kellett ugyanis válaszfalakat meg vizet vinni mindegyik szobába, és aztán kifesteni. S a pénzbõl meg kevés volt. Alig volt, ugye, pénzünk…

Istenünk, hálát adunk Neked Tamás atyáért, azért a küldetésért, amelyet Tamás atyának adtál a magyar Kármel újraindulásáért, amit õ õszinte odaadással és kitartással töltött be mindannyiunk javára. Add meg neki a hûséges szolga jutalmát: az örök élet boldogságát! Amen. fr. Rafael

116

EL MUHARQÁN

Kármel 2010/2-3

EL MUHRAQÁN

zeptember óta élek Izraelben, a Kármel hegyén, az El Muhraqa kolostorban. Ez a hely Illés próféta áldozatbemutatásáról híres. Itt újította meg Illés az Úr és az Õ népe között a szövetséget, itt gyõzte le a bálványimádó Baal papokat. El Muhraqa a Kármel hegy dél-keleti részén található, 482 méter magasságban. Csodálatos kilátás nyílik innen a Jiszrael síkságra. Látni Názáretet, a Tábor hegyét, Megiddót, a Földközi-tengert… Kolostorunk egyszerre remeteség, lelkigyakorlatos ház, zarándokhely és missziós központ. Remeteség: mivel egy erdõ közepén található, hegytetõn, távol a településektõl. Nagy kertünket ezen felül egy természetvédelmi terület veszi körül hegyekkel, erdõkkel. Imádságra és csendre mindig van lehetõség. Lelkigya-

Kármel 2010/2-3

EL MUHARQÁN

117

korlatos ház: sokan járnak fel hozzánk imádkozni, elcsendesedni. Arra is van lehetõség, hogy csoportok pár napra megszálljanak itt. Építkezéseinkkel ezt a lehetõséget szeretnénk még jobban megteremteni. Zarándokhely: minden nap rengeteg ember jön ide a világ minden tájáról. Keresztények, zsidók, muzulmánok, drúzok. Illés próféta és nagyon is aktuális üzenete összehozza a különbözõ vallású és nemzetiségû embereket. A zarándokok felé próbáljuk Isten kegyelmét közvetíteni. Végül El Muhraqa missziós ház is: kijárunk a közeli falvakba misézni, gyóntatni, betegeket látogatni. A Haifai plébániánkon besegítünk. Az emberekkel való találkozások során próbáljuk a krisztusi örömhírt megmutatni. Az imádság, a munka, a tanulás mellett arra is van lehetõségem, hogy a Biblia földjén a szent helyeket meglátogassam. Zarándokútjaim során megtapasztaltam azt, hogy a Szentírás itt életre kel. Bármerre megyünk, a Biblia tanúsága szerint ott valami történt, valaki ott élt. Mintha csak benne élnénk a Szentírásban. (Az itt készített fényképeket folyamatosan teszem fel az internetre, ahol megtekinthetõk: picasaweb.google.com/atyaalbert ; a bibliai helyek jobb megismerésére pedig egy blogot indítottam el: http://atyaalbert.blogspot.com/ ) A három szent napot Jeruzsálemben töltöttem, ott vettem részt a szertartásokon. A bencés apátság liturgiáján vettem részt, a Mária elszenderülésének bazilikájában. Elsõ élményem, hogy „a helyszínen” ünnepeltem Jézus Krisztus halálát és feltámadását. Jeruzsálem hangulata, légköre nagyon alkalmas a kegyelem befogadására. Akkor is, ha a világias körülmények, a hatalmas tömeg és egyéb dolgok küzdenek ellene. Második élményem a Jeruzsálemi szent helyek meglátogatása ezen idõ alatt. Jézus, Mária és a szent emberek nyomában járni felemelõ érzés volt. (Minden helyen próbáltam mindazokért imádkozni, akik valamilyen formában is hozzám tartoznak.) Végül harmadik húsvéti élményem a bencés közösség liturgiája volt. A monasztikus hagyományhoz méltóan ünnepeltük a szent három napot. Külön érdekessége volt e három napnak, hogy együtt ünnepeltünk ortodox testvéreinkkel (kivételesen ebben az évben), de idõsebb testvéreink, a zsidók is ebben az idõben ünnepelték a pászkát. Hatalmas tömegek keresték e napokban Jeruzsálemben Istent, de minden bizonnyal Isten sokkal inkább kereste õket. (v.ö. Keresztes Szent János.)

fr. Kovács Csaba Albert OCD Izrael – El Muhraqa

118

KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR

Kármel 2010/2-3

Kármel liturgikus naptár

Kármel 2010/2-3 18. szerda 20. péntek

MÁJUS 16. vasárnap (21. péntek 22. szombat 25. kedd 29. szombat

Boldog Stock Simon atya – elmarad – fõünnep) Keszthely: templomszentelés évfordulója Szent Joachima de Vedruna y Mas özvegy és nõvér – választható emléknap Pazzi Szent Magdolna nõvér – emléknap Szent Kelemenrõl nev. B. Elia nõvér – választható emléknap

JÚNIUS 3. kedd 6. péntek 7. hétfõ 14. hétfõ

Boldog Franciska d’Amboise, – választható emléknap Boldog Jozefa Naval Girbés, – választható emléknap Szent Bertalanról nev. Boldog Anna kármelita nõvér – emléknap Az Eukarisztiáról nev. B. Mária Candida nõvér – választható emléknap

JÚLIUS 13. kedd 16. péntek 17. szombat 19. hétfõ 20. kedd 24. szombat

27. kedd 28. szerda

Los Andes-i Szt. Teréz nõvér – választható emléknap KÁRMELHEGYI BOLDOGASSZONY – fõünnep A Compiegne-i vértanú kármelita nõvérek – emléknap Bold. Szûz Mária, az Isteni kegyelem anyja – emléknap Szent Illés próféta – ünnep Boldog Mária Pilar, Teréz, Mária Angeles vértanú nõvérek vagy: B. Maria Mercedes Prat nõvér – választható emléknap(ok) Boldog Titus Brandsma atya – választható emléknap Boldog Soreth János atya.

AUGUSZTUS 7. szombat 9. hétfõ 16. hétfõ

Drepano Szent Albert atya – emléknap A Keresztrõl nev. Szent Terézia Benedikta (Edith Stein) vértanú, Európa Társvédõszentje – ünnep Boldog Mária del Sagrario vértanú nõvér – választható emléknap

25. szerda 26. csütörtök

KÁRMEL LITURGIKUS NAPTÁR

119

Boldog Lénárd, Lajos-Mihály és Hubert francia kármelita vértanúk – választható emléknap SZENT ISTVÁN KIRÁLY – Tartományunk védõszentje – fõünnep Betlehemi Boldog Mirjam nõvér – választható emléknap Szent Terézia anyánk szívsebzése – választható emléknap

SZEPTEMBER 1. szerda 4. szombat 11. szombat 17. péntek

Redi Szent Terézia Margit OCD nõvér – emléknap Boldog magyar Antal O.Carm. vértanú – választható emléknap Jézusról nev. Boldog Mária OCD nõvér – emléknap Jeruzsálemi Szent Albert pátriárka – ünnep

Rendi Szentjeink mûveinek rövidítése: Avilai Szent Teréz: Ö– Önéletrajz TU – Tökéletesség útja BV – Belsõ Várkastély Alap. – Alapítások könyve EÉ. – Elmélkedés az Énekek Énekérõl L – Levelek

Keresztes Szent János: KU – A Kármelhegy útja Éj – A lélek sötét éjszakája SzÉ – A szellemi páros ének ÉSz – Élõ Szeretetláng L– Levelek

A rövidítések elõtti szám a könyv számát (pl. 2KU = A Kármelhegy útja, második könyv) vagy a lakás számát (pl. 6BV = Belsõ várkastély, hatodik lakás) jelzi.

A folyóiratot gyõri szerkesztõségünknél lehet megrendelni. Nincs meghatározott elõfizetési díja, adományokat fogadunk el érte. Egy szám önköltségi ára. kb. 290.-Ft (postaköltség nélkül). Ez csak irányár. Aki ennél kevesebbet tud adományozni, annak sem szûntetjük meg elõfizetését, amennyiben igényt tart újságunkra. Csekkeket évente kétszer postázunk, a folyóirattal együtt, azon lehet fizetni (a magas banki díjak miatt ajánlatos csak évente egyszer megtenni, nagyobb összegben). Köszönjük, hogy imáikkal és anyagi hozzájárulásukkal támogatják Rendünket és folyóiratunkat. Isten fizesse meg. Minden jótevõnkért templomainkban havonta egy szentmisét mutatunk be. Számlaszámaink: Sarútlan Kármelita Rendtartomány Gyõri Rendháza és Temploma Bank: UniCredit 10918001-00000020-63350043 (erre lehet a folyóiratra szánt adományokat befizetni) „Kármelita Kispapok neveléséért és P. Marton Marcell Boldoggáavatásáért” alapítvány (Célja: a nevében foglaltak és a Kármelita Rend összes tevékenységének támogatása. Közhasznú szervezet! Az adományok az adóalapból levonhatók) Bank: 11100104-18055359-10000001; Adószám: 18055359-1-41

BEKÖSZÖNTÕ …………………………… LELKISÉG ………………………………… Új élet Krisztusban Jézus feltámadása jóhírének hírdetése az evangéliumban …………………… Új teremtés Krisztusban …………… Életem Krisztus fényében ………… A feltámadt Krisztus az elsõ keresztények életében ……… A Krisztussal való találkozás és az új ember kialakulása Szent Terézia tapasztalatában ……………………… Baráti kapcsolat a feltámadt Krisztussal A krisztusi élet befogadása Máriával … A szárazság után ……………………… ELMÉLKEDÉS …………………………… Kicsoda számomra Jézus? …………… Mária és József zarándokútja a hitben a tizenkétéves Jézus megtalálásakor …… Anyák napjára ………………………… Pünkösd ……………………………… AVILAI SZENT TERÉZ SZÜLETÉSÉNEK 5. CENTENÁRIUMA ………………………… Avilai Szent Teréz sikerének titka …… Képzeletbeli riport Szent Teréziával … Megosztások Szent Terézia olvasása kapcsán ………………………………

1 2

2 7 7 9

14 19 26 31 33 33 38 44 47 48 48 52 55

Szent Teréz önéletrajza XXII. ………………………………… 67 és XXVII. fejezet …………………… 76 PAPSÁG ÉVE ……………………………… 86 Emlékezés † Berkes Bernát atyára … 86 NEM CSAK GYERMEKEKNEK ……………… 88 A kanál ……………………………… 88 A KÁRMEL NAGY CSALÁDJA …………… 93 Egyedül az egyetlennel A sarutlan kármelita nõvérek rovata A Kármel realitása …………………… 93 A Kármel és a Világ ………………… 96 Isten rajtunk pihenõ tekintete ………… 99 Ajándékul jászolodnak trónusához …… 102 A világban, de nem a világból A világban élõ Kármel rovata A megszentelt élet VÉK Közösségek Elnökségeinek triiduma ……………… 106 Kármelita lelkiségben 60 éve ………… 108 Gondolatok a Szent Három Nap kapcsán ……………………………… 111 IN MEMORIAM …………………………… 113 In memoriam P. Rumi Tamás ……… 113 HÍREK–ESEMÉNYEK ……………………… 116 El Muhraqán ………………………… 116 Kármel liturgikus naptár……………… 118

Az elsõ borítón: a gyõri kármelita templom egyik mellékoltárának festménye Egy évben hat szám jelenik meg. Kiadja a Magyar Sarutlan Kármelita Rendtartomány 8360-Keszthely, Tapolcai út 1/A, Tel-fax: 83/311-601 www.karmelitarend.hu Szerkesztõség: Kármelita Rendház, 9021 Gyõr, Aradi vértanúk u. 2. E-mail: [email protected] Tel.: (96) 618 863, Fax: (96) 618 864 A kiadásért felel P. Bakos Rafael O.C.D. tartományfõnök Felelõs szerkesztõ: P. Puvák Tarzíciusz O.C.D. Borítóterv: Fehér Márta Nyomdai elõkészítés: Pozsgai Attila Korrektura: Visi Erzsébet Nyomta: Regia Rex Nyomda, Székesfehérvár; felelõs vezetõ: Szánthó Zoltán

2-3 JÉZUS FELTÁMADÁSA JÓHÍRÉNEK HIRDETÉSE

Recommend Documents