1Móz 25,28-34 Az elsőszülöttségi jog megvetése

1

1Móz 25,28-34 Az elsőszülöttségi jog megvetése „Szereti vala azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint vala a vad; Rebeka pedig szereti vala Jákóbot. Jákób egyszer valami főzeléket főze, és Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok. Ezért nevezék nevét Edomnak. Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet. És monda Ézsaú: Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem? És monda Jákób: Esküdjél meg hát nékem azonnal, és megesküvék néki és eladá az ő elsőszülöttségét Jákóbnak. S akkor Jákób ada Ézsaúnak kenyeret, és főtt lencsét, és evék és ivék, és felkele és elméne. Így veté meg Ézsaú az elsőszülöttséget.” Bevezetés Mit jelent számunkra az elsőszülöttségi jog? Mit jelent elveszíteni vagy eladni azt? Mire figyelmeztet bennünket a felolvasott alapige? 1.) Mit jelent az elsőszülöttségi jog? Az elsőszülöttség - már abban az időben is - elsősorban nem földi, és nem testi örökséget jelentett. Ézsau elsőszülöttsége azt jelentette, hogy: mindaz, amit Isten Ábrahámnak ígért, az benne folytatódik tovább; Isten ígérete - melyben eszközül fogja felhasználni -, hogy övé és az ő utódaié lesz örökség szerint a Kánaán földje; végül, hogy Krisztus tőlük fog születni test szerint. Ezeket mind magába foglalta az elsőszülöttség. Ézsau nem fogta fel, hogy micsoda gazdagság van abban, hogy ő elsőszülött. Jákób jobban értette. Sőt Jákób, amikor megöregedett és megáldotta a fiait, akkor a következőt mondta az elsőszülöttségről: „Rúben, te elsőszülöttem, erőm, tehetségem zsengéje, első a méltóságban, első a hatalomban” (1Móz 49,3). Azt jelenti az elsőszülöttség: erőm, tehetségem zsengéje, első a méltóságban, első a hatalomban. Jákób családjában megismétlődött ugyanaz, ami Izsák családjában, hogy nem az elsőszülött kapta az elsőszülöttségi jogot. Így folytatja az Ige: „Állhatatlan, mint a víz, nem leszesz első [megvan az oka is], mivel atyád ágyába léptél fel: akkor megfertőztetted! Nyoszolyámba lépett ő” (1Móz 49,4). Az elsőszülöttséget Júda kapta: „Júda! téged magasztalnak atyádfiai, kezed ellenségeidnek nyakán lesz s meghajolnak előtted atyáidnak fiai. Oroszlánkölyök Júda; zsákmányt ejtvén, felmentél, fiam! […] Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálcza térdei közűl; míg eljő a Siló, és a népek néki engednek” (1Móz 49,8.10). Abban az időben ezt jelentette az elsőszülöttségi jog. (1) Mit jelent ma az elsőszülöttségi jog? A Zsidókhoz írt levélben olvashatunk arról, hogy Istennek van elsőszülötte. Ő Jézus Krisztus. „Annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál. Mert kinek mondotta valaha az angyalok közűl: Én Fiam vagy te, én ma szűltelek téged? és ismét: Én leszek néki Atyja és ő lesz nékem Fiam? Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai” (Zsid 1,4-6).

Ma tehát az elsőszülött: Krisztus. Istennek minden ereje, hatalma, méltósága, tisztessége: minden ami Istené, az Atyáé, az mind Krisztusé lett. Mondja is az Úr, hogy mindent nékem adott át az én Atyám. „…Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). A Zsidókhoz írott levélben olvashatunk az elsőszülöttek seregéről is, és ez már közel jön hozzánk: „Hanem járultatok Sion hegyéhez, az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez […] az elsőszülöttek seregéhez és egyházához...” (Zsid 12,22-23). Mindazok, akik az Úr Jézus Krisztusban életük megváltását, az életüket megkapták, akiké a Fiú, a Jézus Krisztus, akik Őreá bízták az életüket - amint olvassuk, hogy akik az élő Istenhez, és a mennyei Jeruzsálemhez tartoznak -, azok lényegében az elsőszülötthöz, Krisztushoz tartoznak. Mindent, amit Isten Neki adott, azt nekünk is adta, akik az Övéi vagyunk. Így jön létre az elsőszülöttek serege. Beszél Jézus Krisztusról úgy is az Ige, mint egyszülöttről: „…az ő egyszülött Fiát adta…” (Jn 3,16). Amikor Őbenne és Általa megváltott és gyermekeivé fogadott embereket, akkor az egyszülött Krisztusból Elsőszülött lett és így tartozunk mi az elsőszülöttek seregéhez. Ez azt jelenti, hogy minden ami Krisztusé, Őáltala a miénk is. Ezek elsősorban szellemi dolgokra érvényesek, ahogyan olvassuk: „…a ki megáldott minket minden lelki [szellemi] áldással a mennyekben a Krisztusban, A szerint, a mint magának kiválasztott minket Ő benne világ teremtetése előtt…” (Ef 1,3-4). Megáldott bennünket minden szellemi áldással, mennyei áldással és mennyei örökséggel: „Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Fil 3,20). Ezt jelenti ma az elsőszülöttség. (2) Az elsőszülöttség áldásai és terhei Szeretnék még elolvasni két ószövetségi Igét, hogy megértsük az elsőszülöttségnek a jelentőségét. Az elsőszülött az Úré Azt olvassuk: „Mindaz a mi az anyja méhét megnyitja, enyém legyen, és minden hím barmod is, a mely a te tehenednek vagy juhodnak első fajzása” (2Móz 34,19). Az elsőszülöttség azt jelenti, hogy az elsőszülött nyitja meg az anyja méhét. Mindegy, hogy emberről, vagy állatról van szó, azt mondta az Úr, az mind az Övé. Ugyancsak Mózes könyvéből olvasható egy másik Ige: „Szóla azután az Úr Mózesnek, mondván: Íme én kiválasztottam a lévitákat Izráel fiai közűl, minden elsőszülött helyett, a mely az ő anyjának méhét megnyitja Izráel fiai között: azért legyenek a léviták enyéim. Mert enyém minden elsőszülött; a mikor megöltem minden elsőszülöttet Égyiptom földén, magamnak szenteltem minden elsőszülöttet Izráelben; akár ember, akár barom, enyéim legyenek: én vagyok az Úr” (4Móz 3,11-13). Isten azért tekintette Magáénak az összes elsőszülöttet, mert amikor Izráel népét kiszabadította Egyiptomból, csak akkor engedte el őket a Fáraó, amikor az utolsó csapásban „…megöle az Úr minden elsőszülöttet Égyiptomnak földén…” (2Móz 12,29). Izráel elsőszülötteit Isten életben hagyta. Nem azért, mert jobbak voltak, hanem azért, hogy megmutassa, különbséget tesz Egyiptom és Izráel elsőszülöttei között. Életben maradtak ugyan, de ezek után Isten rögtön azt mondta: „…enyéim legyenek...” Minden elsőszülött Istené. Milyen célra használta Isten az elsőszülötteket? A tizenkét törzs közül kiválasztott egyet, a Lévi törzsét. A Lévi törzse a szent sátor, az áldozatok és az oltár körül szolgált az Úrnak és az Úr templomának. Ők az elsőszülöttek helyett tették ezt, akiknek Istent kellett volna szolgálniuk. Jobbnak látta az Úr, hogy a léviták szolgáljanak az elsőszülöttek helyett. Ezért

olvastuk így: „Íme én kiválasztottam a lévitákat Izráel fiai közül, minden elsőszülött helyett…” Az elsőszülöttek tehát azért az Úréi, mert Ő azt kívánja, hogy Neki szolgáljanak! „Az Úr az én örökségem” Amikor az Úr elosztotta a földet a törzsek között, a léviták nem kaptak örökséget Izráelben. Tizenkét felé osztotta azt az Úr: „…kilencz nemzetségnek és a fél nemzetségnek: Mert két nemzetségnek és fél nemzetségnek a Jordánon túl adott vala Mózes örökséget, a Lévitáknak pedig nem adott vala örökséget ő közöttük. Mert a József fiai két nemzetség voltak: Manassé és Efraim…” (Józs 14,2-4). Lévi részét így József fiai vették el, mert Józsefnek ugyan egy rész járt, de két fia volt: Efráim és Manassé. Efráim és Manassé külön-külön törzsi részt kaptak. A léviták közül kerültek ki a papok és Áron családja, a főpapi család is: „…a Lévitáknak nincs részök ti közöttetek; mivelhogy az Úrnak papsága az ő örökségök…” (Józs 18,7). Később Jeremiás próféta, aki papi családból származott, a következőt írja: „Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem…” (JerSir 3,24). Ezt így is mondta az Úr: „…földjökből örökséged nem lesz […] Én vagyok a te osztályrészed és a te örökséged Izráel fiai között” (4Móz 18,20). Nem kaptok örökséget – mondta az Úr -, mert Én vagyok a ti osztályrészetek. Értjük már, hogy az Ószövetségben is milyen különbségek voltak? A többi törzs kapott földet. Az elsőszülöttek, illetve az elsőszülöttek helyett kiválasztott Léviták pedig nem kaptak földet örökségképpen, hanem: Isten, maga lett az örökségük. Egyik oldalon nagyon nagy áldás, hogy Isten Önmagát adja örökségül, a másik oldalon viszont nagy felelősség. Nem élhettek, nem járhattak akárhogyan. Mindig az Úr közelében, és mindig megszentelt életet kellett folytatniuk, egész életükben az Úrnak kellett szolgálniuk. Ezt jelenti az elsőszülöttség. Amikor arról olvastunk, hogy Ézsau és Jákób beszéltek az elsőszülöttségről, a mi esetünkben ezekre gondoljunk. Örökség és szenvedés Azt olvassuk: „Ez a Lélek [Szellem] bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, örökösök is; örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8,16-17). Az Őneki szánt élet, szolgálat, szenvedéssel jár. 2.) Mit jelent megvetni az elsőszülöttséget? Nézzük meg, hogy mit jelentett az, hogy Ézsau megvetette az elsőszülöttségét! Ez a veszély ma kétféle vonalon is fennáll. Először azoknál az embereknél, akik még nem Isten gyermekei, és Isten a Jézus Krisztusban felkínálja Önmagát, a mennyei dicsőséget, a mennyei örökséget - nemcsak az örök életet, hanem mindazt, ami ezzel jár -, de megvetik. Nem kell nekik Isten, nem kell Krisztus, nem kellenek a mennyeiek, csak a földiek. Másodszor a hívő embereknél, akik már elfogadták Istennek a kegyelmét Krisztusban, mégis vannak olyan dolgok az életükben (most így mondanám, hogy elsőszülöttségi jog, de majd erre még kitérek, hogy közelebbről mit jelent a hívő ember számára) amiket eljátszhatnak, eladhatnak egy tál ételért, mint Ézsau. Ezért figyelmeztet az Ige: „Kövessétek mindenki irányában a békességet és a szentséget, a mely nélkül senki sem látja meg az Urat: Vigyázván, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon; nehogy a keserűségnek bármely gyökere fölnevekedvén, megzavarjon, és ez által sokan megfertőztessenek. Ne legyen senki

parázna vagy istentelen, mint Ézsau, a ki egy ételért eladta elsőszülöttségi jogát. Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt...” (Zsid 12,14-16). Nyilván, ez a figyelmeztetés a hívőknek szól, de a nem hívők is tanulhatnak belőle. Isten felkínálja a mennyei gazdagságot, amit egy ételért - vagyis, hogy a földön jól éljünk, hogy együnk és igyunk - el lehet játszani. De a hívő ember is járhat így egy ételért, földi dolgokért. Ezért figyelmeztet az Ige: „Vigyázván, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon […] Ne legyen senki parázna vagy istentelen, mint Ézsau…”

(1) Mi volt az oka annak, hogy Ézsau eladta az elsőszülöttségi jogát? Fáradt volt Nyilván a gyökerek nagyon messze nyúlnak, melyre most nem akarok kitérni, mert hiszen inkább azt értjük meg, ami jobban látható, ami kiül a felszínre. Az Igében a következőt olvastuk: „…Ézsaú megjövén elfáradva a mezőről, Monda Ézsaú Jákóbnak: Engedd, hogy ehessem e veres ételből, mert fáradt vagyok...” (29-30. v.). Kétszer is mondja az Ige, hogy fáradtan jött haza a mezőről. Tudjuk, hogy Ézsau vadász ember volt. Általában jó vadakat hozott haza, és abból a vadból jó ételeket készített. Az apjuk Izsák mielőtt meghalt, azt mondta: „…menj ki a mezőre, és vadászsz énnékem vadat. És csinálj nékem kedvem szerint való ételt…” (1Móz 27,3-4). Itt is olvastuk: „Szereti vala azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint vala a vad…” (28. v.). Tehát Ézsau jó vadász volt, jó ételeket főzött. Amikor hazajött a mezőről, azon a bizonyos napon fáradt volt, nagyon fáradt, nem kezdett ételt készíteni. Ami volt, az a veres étel, nem nagyon volt szája íze szerint való, mert hát mi az a főtt lencse kenyérrel az ő vadasához képest. De fáradt volt. Azt mondja Jákóbnak: „…Engedd, hogy ehessem a veres ételből, mert fáradt vagyok. […] Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet” (30-31.v.). A fáradtság volt tehát az egyik közvetlen oka annak, hogy Ézsau eladta elsőszülöttségi jogát. Sámson belefáradt a naponkénti zaklatásba Valahogy most is a fáradtság az egyik oka akár a nem hívők, akár a hívők életében annak, hogy nem sokra értékelik az elsőszülöttséget. Az ember úgy elfárad a földi dolgokban, a mindennapi életnek a küzdelmeiben, hajszájában, hogy nincs már ereje mennyeiekkel foglalkozni. Mennyei, örökkévaló, isteni, krisztusi, túlvilági most, amikor annyi baja van az embernek, és úgy kifárad, és annyi, annyi minden teher nehezedik rá? Igen ám, csak sokszor az ember magának keresi azt a terhet. Hadd olvassunk el két Igét! Az egyik egy emberről szól, aki nagyon erős volt, Sámsonról, de egyszer ő is nagyon kifáradt. Akkor olyan dolgot művelt, amit egyébként nem tett volna meg: „És történt azután, hogy megszeretett egy asszonyt a Sórek völgyében, a kinek neve Delila volt […] Mikor aztán őt [Delila] minden nap zaklatta szavaival, és gyötörte őt: halálosan belefáradt a lelke” (Bír 16,4.16). Nem jó helyre ment Sámson, és a nem jó helyen a lelke halálosan belefáradt a naponkénti zaklatásba. Hogyan lehet rossz helyre menni? Lót az istentelenek között forgolódva elfáradt A következő Igét egy másik igaz emberről, Lótról olvassuk: „És ha megszabadította az igaz Lótot, a ki az istenteleneknek fajtalanságban való forgolódása miatt elfáradt; (Mert amaz

igaz, azok között lakván, a gonosz cselekedeteket látva és hallva, napról-napra gyötri vala az ő igaz lelkét)” (2Pét 2,7-8). Lótról olvastuk, hogy napról-napra gyötörte az igaz lelkét valami. Ebbe a gyötrődésbe belefáradt. Elfáradt. Hogyan került Lót Sodomába? Korábban olvastuk az Igében –-, hogy nem Isten vitte őt oda, és nem Isten mutatta neki azt, hogy oda menjen, hanem: „…látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Sodomát és Gomorát, mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje…” (1Móz 13,10). Látta, hogy bővizű, nagyon jó föld és azt választotta magának. Amikor egy hívő (akár egy nem hívő) ember azt keresi ebben a világban, hogy hogyan érvényesülhetne jobban; hol van olyan jó hely, ahol jobban kereshetne; ahol könnyebben élhetne, napról napra kiteszi magát olyan zaklatásoknak, amibe halálosan belefárad a lelke. A fáradtságában, fásultságában, nincs már ereje foglalkozni mennyeiekkel: az elsőszülöttséggel, az odafelvalókkal, Krisztussal, az Igével, Isten ígéreteivel. Gondoljunk erre testvérek! Kell-e nekünk olyan dolgokban lennünk, amelybe halálosan belefáradunk? Mert a belefáradás után esetleg olyan is bekövetkezhet, mint Sámsonnál, Lótnál vagy Ézsaunál, és mindegy lesz, hogy mibe kerül, mert fáradt vagyok. (2) Mire való nekem az elsőszülöttség? Hisz halni járok! Amikor Jákób mondta Ézsaunak, hogy adja neki az elsőszülöttségi jogot, Ézsau elgondolkozott egy kicsit, és a következőképpen okoskodott: „És monda Ézsaú: Ímé én halni járok, mire való hát nékem az én elsőszülöttségem?” (32. v.). Vagyis: naponta megyek vadászni, ma még én ejtem el a vadakat, de bármelyik napon a vad is elejthet engem. Mit nekem elsőszülöttség, hogy majd az én utódaim…, meg hogy majd az én utódaimnak a Kánaán földje…, meg hogy Isten áldása…, meg hogy majd a Krisztus… óh, de távoli dolgok ezek! Mire való ez nekem? Én, aki minden nap halni járok, bármelyik nap meghalhatok! Fontos az, hogy ma ehessek. A holnap nem érdekel! Ézsaiás próféta könyvében olvashatunk arról, amit Pál apostol is idéz: „…együnk, igyunk, mert holnap meghalunk! […] Együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk!” (Ézs 22,13; 1Kor 15,32). Sok ember is hasonlóan, a következőképpen gondolkozik: Olyan rövid a földi élet, bármikor befejezhetjük. Gyötörjük magunkat olyannal, hogy bűnismeret, bűnbánat? Megvonjuk magunktól minden jót, amit ez a föld ad? Olyanokra gondoljunk, hogy mennyei örökség, odafelvalók, Krisztus, Isten, isteni örökség? Ki tudja?! Az a biztos, ami ma van! Együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk. Semmi másra nincsenek beállítva, csak arra, amit a földi életük során elérhetnek. Erre azt mondja az Ige: „…kik felől sokszor mondtam néktek, most pedig sírva is mondom, hogy a Krisztus keresztjének ellenségei; Kiknek végök veszedelem, kiknek Istenök az ő hasok, és a kiknek dicsőségök az ő gyalázatukban van, kik mindig a földiekkel törődnek. Mert a mi országunk mennyekben van, honnét a megtartó Úr Jézus Krisztust is várjuk” (Fil 3,18-20). Ézsau tehát így okoskodott: bármikor meghalhatok, nem kell nekem a mennyei örökség. Ez egy alapvetően téves gondolkozás. Pontosan azért, mert halni járunk, mert bármelyik pillanatban meghalhatunk, mert olyan bizonytalan a földi életünk, éppen ezért kellene a mennyeiekkel törődnünk. Az biztos: „…mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók […] Annakokáért mozdíthatatlan országot nyervén…” (2Kor 4,18; Zsid 12,28). A mennyei örökség, az elsőszülöttség ígérete biztos és mozdíthatatlan. Az nem olyan, hogy halni járunk, és egyszer vége van. Éppen, amikor az ember látja, hogy milyen rövid a földi élet és milyen bizonytalan, hogy ma még élek, de holnap már nem, és ahogy az Ige mondja: „Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága. Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé […] ma van, és holnap kemenczébe vettetik” (Zsolt

103,15-16; Mt 6,30), éppen azért, mert ezt látjuk, nem kellene úgy gondolkoznunk, hogy együnk, holnap úgyis meghalunk, hanem úgy, hogy van egy biztos dolog ebben a világmindenségben, van ami megáll, ami nem múlik el, ami örökkévaló! Igen, van! Isten és az Ő Igéje, mert azt mondja: „Az ég és a föld elmúlnak, de az én beszédeim soha el nem múlnak” (Mk 13,31). Van mennyei ország, amely mozdíthatatlan, amely soha nem múlik el! Ezért kellene azt keresni! Tehát éppen fordítva gondolkodom: Mire való nekem a földi? Mire való nekem a földön berendezkedni? Mire való nekem, amit ez a világ adhat, amikor halni járok? Amikor meghalok, úgysem viszek el semmit, minden semmivé válik. Éppen ezért kell a mennyei, és ezért azzal törődöm: „Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel” (Kol 3,2).

3.) Izsák Ézsaut, Rebeka Jákóbot szerette Ézsau gondolkozásmódja csírájában megtalálható volt Izsákban, az apjában is: „Szereti vala azért Izsák Ézsaút, mert szájaíze szerint vala a vad; Rebeka pedig szereti vala Jákóbot” (28. v.). (1) Öregkorára Izsáknak istene lett a hasa? „…szájaíze szerint vala a vad…”, ezért szerette. Istene lett a hasa? Ez nagy figyelmeztetés! Asa királyról írja az Ige - aki öregkorára nem volt olyan hűséges az Úrhoz, mint fiatal korában -, hogy: „…uralkodék helyette az ő fia, Asa […] Asa mindazt cselekedé, a mi jó és igaz vala az Úr előtt, az ő Istene előtt […] Asa az Úrnak és a királynak tárházából hoza ki ezüstöt, aranyat [ mert 35 év után háború lett], és küldé azt Benhadádnak, a Siriabeli királynak […] mondván: Szövetség van köztem és te közötted […] betegségében is nem az Urat keresé, hanem az orvosokat. És elaluvék Asa az ő atyáival, és meghala…” (2Krón 14,1-2; 16, 2-3.34-35). Nem Asa az egyetlen - itt van Izsák példája is -, aki öregkorára más lett, mint amilyen fiatalon volt. Izsák Ézsaut azért szerette öreg korára, mert szája íze szerint készítette a vadat. Istene lett a hasa? Minden esetre nagy figyelmeztetés ez számunkra! Lehet jól kezdeni a hívő életünket, és mégis öregkorunkra olyan alantas dolgok kerülhetnek bennünk az első helyre, mint például az, hogy mit együnk, mit igyunk, vagy hogy szájunk íze szerint való-e az étel, vagy nem. Ez nagy figyelmeztetés! Abból pedig még nagyobb baj lett, hogy szinte ennek ellensúlyozására a felesége, Rebeka viszont Jákóbot szerette. A család meghasonlott és széthullott. (2) A családban nagy baj, ha a szülők kétfelé húznak Előfordul az, hogy egy családban az egyik szülő az egyik gyereket, a másik szülő pedig a másik gyereket szereti. Nagy baj, amikor olyan alapon szereti az egyik szülő az egyik gyermeket, mint például Izsák: hogy például a szája íze szerint főzi az ételt. Rebekát még jobban meg lehet érteni. Tudjuk, hogy miért? Amikor még meg sem született a két gyermek ikrek voltak és Rebeka méhében már tusakodtak -, Rebeka elment az Úrhoz és megkérdezte: „…Ha így van, miért vagyok én így…?” (1Móz 25,22). Mit mondott neki Isten? „…Két nép válik ki a te belsődből […] és a nagyobbik szolgál a kisebbiknek” (1Móz 25,23). Tehát mivel Rebeka Jákóbhoz húzott, ebben az is benne volt, hogy Isten Jákóbot szerette, őt választotta, nem pedig Ézsaut. Mindenesetre azután nagy baj lett a családban a megosztásból. Ebből az következett, hogy Izsák semmibe vette Isten szavát - hogy a nagyobb szolgál a kisebbnek -, és meg akarta

áldani a nagyobbik fiát Ézsaut és elküldte: „…vadászsz énnékem vadat. És csinálj nékem kedvem szerint való ételt […] hogy egyem: hogy megáldjon téged az én lelkem minekelőtte meghalok.” (1Móz 27,3-4). Ekkor is a hasa került előtérbe. Rebeka pedig cselhez folyamodott, és álnoksággal vették rá Izsákot, hogy Jákóbot áldja meg: „…vevé Rebeka az ő nagyobbik fiának Ézsaúnak drága ruháit […] felöltözteté Jákóbot […] megérezvén ruháinak szagát [Izsák] megáldá őt…” (1Móz 27,15.27). Mi történt? Ézsau nagyon megharagudott és azt mondta: „…Közelgetnek az én atyámért való gyásznak napjai, és akkor megölöm az én öcsémet Jákóbot. […] hírűl vivék Rebekának, az ő nagyobbik fiának Ézsaúnak beszédit…” (1Móz 27,41-42). Meghallotta az anyja, és azt mondta Jákóbnak: „…fuss Lábánhoz az én bátyámhoz Háránba, És maradj nála […] míg a te bátyád haragja elmúlik” (1Móz 27,43-44). Nem látjuk pontosan az Igéből, de az a sejtésem, hogy soha többé nem találkozott Jákób és Rebeka. Nagy baj származott a családban. Nem így kellett volna ennek elintéződnie. Végeredményben úgy lett, ahogyan Isten mondta: „…a nagyobbik szolgál a kisebbiknek.” Az emberi beavatkozás, manipuláció - hogy ki-kinek a kedvence -, nagy bajt szerzett. A „legrövidebbet a két szülő húzta”, akik kedvencet választottak maguknak. 4.) Azonnal! Még egy dologra szeretném felhívni a figyelmet, egyetlenegy szóra. Ennek a szónak nagy jelentősége van ma: „Jákób pedig monda: Add el hát nékem azonnal a te elsőszülöttségedet […] És monda Jákób: Esküdjél meg hát nékem azonnal...” (31.33. v.). Ez a szó: azonnal. Nyilvánvaló, hogy azért mondta ezt Jákób, nehogy Ézsau később meggondolja magát. Most azonnal! Most, amikor fáradt vagy, éhes vagy, amikor hajlandóság van benned. Most add el azonnal, és most esküdj meg azonnal! Nehogy később megbánd, nehogy később megmásítsd. Most azonnal! Testvérek! Az „azonnal” nem Istennek a módszere. Olvastam, hogy egyszer olyan szórólapokat dobtak be a postaládákba, amelyekben felszólítják az embereket, hogy azonnal térjenek meg. Tudjuk, hogyan reagáltak az újságírók? A következőt mondták. Kérem, most az megy a rádióban, televízióban és mindenhol, hogy bemutatnak egy reklámot, például egy fogpasztáról, vagy egy női szépítőszerről, és ezt mondják: vásárolja meg azonnal, rendeljen azonnal! Bedobnak a postaládába borítékokat: bontsa fel rögtön, azonnal, ne gondolkozzon, azonnal rendeljen! Némely hívő emberek ugyanezt a módszert vették át. Azonnal! Most dönts: azonnal! Isten nem ezt mondja. Isten azt mondja nekünk, hogy jól gondoljuk meg az utainkat: „…Ma, ha az ő szavát halljátok” (Zsid 3,7). Istennek nem kell elsietett döntés. Nem kell lelki fellángolás tüzében született döntés, mert az úgyis semmivé válik. Gondold meg! Jól gondold meg! Aggeus prófétánál olvassuk: „…Gondoljátok meg jól a ti útaitokat!” (Hag 1,5). A „ma”, ha az Ő szavát halljátok, ez nem emberi szó: „Ma, ha az ő [Isten] szavát halljátok, meg ne keményítsétek a ti szíveiteket” (Zsid 4,7). Ez Istennek a hangja! Befejezés Talán szörnyű tettnek látszik előttünk, hogy Ézsau annyi mindent eladott egy tál ételért, egy lencséért, egy kis kenyérért. Mi még többet kockáztatunk egy tál ételért, mert amit ez a világ adhat, csak ennyi. „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is [ha nemcsak egy tál lencsét kap, vagy egy tál aranyat, vagy bármi mást] de az ő lelkében kárt vall?...” (Mt 16,26). Áldjon meg az Úr bennünket, hogy mérlegelni és értékelni tudjunk! Adjon értelmes szívet, hogy helyesen tudjunk értékelni, és helyére tudjuk tenni azt, hogy mennyit ér az, amit ez a világ ad, és mennyit ér az, amit Isten az Ő Fiában ad! Gondoljuk át jól az útjainkat!

Ámen. Debrecen, 1994. október 16.