1Móz 15,1-6 Isten ígéretei

-1-

1Móz 15,1-6 Isten ígéretei „E dolgok után lőn az Úr beszéde Ábrámhoz látomásban, mondván: Ne félj Ábrám: én paizsod vagyok tenéked, a te jutalmad felette igen bőséges. És monda Ábrám: Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkűl járok, és az, a kire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer? És monda Ábrám: Ímé énnékem nem adtál magot, és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm. És ímé szóla az Úr ő hozzá, mondván: Nem ez lesz a te örökösöd: hanem a ki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd. És kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda nékie: Így lészen a te magod. És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságúl.” Bevezetés „E dolgok után…” - olvasható az első versben. Fontos tehát az, ami ezek előtt történt, hiszen az események kapcsolódnak egymáshoz. Az történt az előzőekben, hogy Ábrám visszatért Khédorlaomernek, és a szövetséges királyoknak a leveréséből. Felajánlotta neki Sodoma királya: „…Add nékem a népet, a jószágot pedig vedd magadnak” (1Móz 14,21). Ábrámnak nem kellett, azt mondta: „…Felemeltem az én kezemet az Úrhoz, a Magasságos Istenhez […] Hogy én egy fonalszálat, vagy egy sarukötőt sem veszek el mindabból, a mi a tiéd…” (1Móz 14,22-23). Ezt azért tudta megtenni Ábrám, mert előtte Melkhisédek, Sálem királya kenyeret és bort hozott neki. A magasságos Isten papja volt ő, és megáldotta Ábrámot. Ez azt jelenti, hogy ha mennyei áldásban részesülünk, ha látjuk a mennyei gazdagságot, akkor vissza tudjuk utasítani azt, amit ez a föld, a világ és a Sátán kínál fel nekünk. Ha visszautasítjuk, és csak Istenben reménykedünk, akkor ezek után szól hozzánk az Úr. Bensőségesebb kapcsolatunk lesz Vele. Minél inkább elszakadunk ettől a világtól, és attól, amit ez a világ adhat, annál inkább közelebb kerülünk az Úrhoz. Nézzük meg, mit mondott az Úr Ábrámnak, mert ha nem kell ez a világ, hanem kizárólag az Úr és csak Reá támaszkodunk, ugyanazt mondja nekünk is. 1.) Ne félj! Isten első szava ez volt: „…Ne félj…” (1. v.). Emberileg Ábrám félhetett volna, hiszen szinte mindenki ellenségévé vált. Az egyik ellensége Khédorlaomer és a vele szövetséges királyok lehettek, hiszen a háborúban legyőzte őket. Ellenségévé válhatott volna Sodoma királya is a többiekkel együtt, ugyanis Ábrám nagyon barátságtalanul viselkedett, amikor visszautasította ajánlatukat. Azt mondta, hogy nem kell semmi, ami a tietek. Idegen volt abban az országban. Láttuk, amikor vissza kellett térnie Egyiptomból, ellenségesen viselkedtek vele. Ebben az ellenséges környezetben mondta neki Isten: „…Ne félj…” Ha az Urat keressük, és kizárólag Benne bízunk, akkor nekünk is azt mondja az Úr: ne félj, mert semmi félnivalód nincs. Máté evangéliumának a végén olvasunk arról, amikor az Úr Jézus Krisztus feltámadt. Ezt látták az őrök, és nagyon féltek. Ott voltak az asszonyok is, de nekik azt mondták az angyalok: „…Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott…” (Mt 28,5-6). Akik Krisztust keresik - az asszonyok

még a megfeszítetett, de mi már a feltámadt és dicsőséges Krisztust -, azok ne féljenek. A világ félhet, elalélhat a félelemtől, de akik az Urat keresik, ne féljenek! Nagyon sok Ige szól arról a hívő ember számára, hogy ne féljen. „…Ne félj, csak higyj” (Mk 5,36) - mondta az Úr Jézus. Azt is olvassuk: „Mert nem félelemnek lelkét [Szellemét] adott nékünk az Isten; hanem erőnek és szeretetnek és józanságnak lelkét [Szellemét]” (2Tim 1,7), „…a teljes szeretet kiűzi a félelmet, mert a félelem gyötrelemmel jár; a ki pedig fél, nem lett teljessé a szeretetben” (1Jn 4,18). Mi nem ezt a Szellemet vettük. Nekünk is azt mondja Isten, mint Ábrámnak: ne félj. Ézsaiás próféta könyvének 41. részében olyan körülmények között mondta ezt Izráel népének, amikor szintén félhettek volna, mert körülvette őket az ellenség: „De te Izráel, én szolgám, Jákób, a kit én elválasztottam, Ábrahámnak, az én barátomnak magva [Akik hitből valók azok Ábrahám magvából valók.]; Te, a kit én a föld utolsó részéről hoztalak és véghatárairól elhívtalak, és ezt mondám néked: Szolgám vagy te, elválasztottalak és meg nem útállak: Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak. […] Mivel én vagyok Urad, Istened, a ki jobbkezedet fogom, és a ki ezt mondom néked: Ne félj, én megsegítelek! Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel, én megsegítlek, szól az Úr, a te megváltód, Izráelnek Szentje!” (Ézs 41,8-10.13-14). 2.) Pajzsod vagyok A második szava ez volt Istennek Ábrámhoz: „…én paizsod vagyok tenéked...” (1. v.). A pajzs védelmet, oltalmat, elfedezést, megőrzést jelent. E mögé húzódtak a harcosok az ellenség nyilai, dárdái elől. Amikor Isten azt mondta: „…én pajzsod vagyok…”, akkor ezzel azt is mondta: közted és az ellenség között ott vagyok. Elrejtőzhetsz mögém, mert mindig előtted járok, és mögöttem mindig biztonságban vagy, megőrizlek. Dávid is hasonlóképpen értette meg, hogy neki Isten a pajzsa: „Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, ő benne bízom: az én paizsom, idvességem szarva, menedékem. […] És adtad nékem a te idvességednek paizsát, és a te jobbod megszilárdított engem, és a te jóvoltod felmagasztalt engem” (Zsolt 18,3.36). Ahogyan Dávid és Ábrahám megértették, hogy Isten számukra pajzs, ugyanúgy a hívő ember is mindig pajzsként tudhatja (láthatja) maga előtt az Urat, Aki meg is őrzi őt. Más helyen is beszél a Szentírás arról, hogy Ő maga milyen védelem nekünk! „Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lészen oltalmad; paizs és pánczél az ő hűsége” (Zsolt 91,4). Olvashatunk arról, hogy Isten hogyan biztatta Izráel népét azzal, hogy boldog nép lehet az, akinek pajzsa az Úr. Hasonlóan boldog lehet a mai hívő ember is. „Boldog vagy Izráel! [Mózes mondja.] Kicsoda olyan mint te? Nép, a kit az Úr véd, a te segítségednek pajzsa, és a ki a te dicsőségednek fegyvere! Hizelegnek majd néked a te ellenségeid, és te azoknak magaslatait taposod” (5Móz 33,29). Azt mondja az Ige: „Boldog vagy Izráel! Kicsoda olyan mint te? Nép, a kit az Úr véd, a te segítségednek pajzsa …” A hívő ember ugyanígy elmondhatja, hogy Isten a pajzsa, és hogy Isten védi őt. Dávid ezt mondja: „Az Isten az én erősségem, ő benne bízom én. Paizsom nékem ő s idvességemnek szarva, erősségem és oltalmam. Az én idvezítőm, ki megszabadítasz az erőszakosságtól. […] Az Istennek útja tökéletes; Az Úrnak beszéde tiszta; Paizsa ő mindeneknek, a kik ő benne bíznak” (2Sám 22,3.31). Azt mondja az Ige: „…a ki segítségül hívja az Úr nevét, megtartatik” (Róm 10,13). Még ha egy hitetlen ember jön is az Úrhoz, és az Úrnak nevét segítségül hívja nyomorúságában, megtartatik. Amikor megtapasztalja az Úr segítségét, elgondolkozik azon, hit gyúlhat a szívében, és nem lesz tovább hitetlen, hanem hívő. „Idvességednek paizsát adtad nékem, S kegyelmed nagygyá tett engem” (2Sám 22,36). Üdvösségünk pajzsa.

Isten második szava tehát ez volt Ábrahámoz: „…én paizsod vagyok tenéked...” (1. v.). Az Efézusiakhoz írott levélben fel vannak sorolva a szellemi fegyverek, s köztük a pajzs is: „…a hitnek paizsát, a melylyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjátok” (Ef 6,16). Tudjuk, hogy a görög nyelvben a hit és a hűség ugyanaz a szó A Vida-féle fordításban mindig oda van írva, hogy hit és zárójelben a hűség: hit(hűség). Amikor arra gondolunk, hogy a hit pajzsa, vagy a hűség pajzsa, akkor az előbbi Igék alapján azt kell mondjuk, hogy végső soron nem a mi hitünk, hanem az Úr hűsége a pajzs. Isten hű, és ha mi hitetlenkedünk is, Ő hű marad. Amikor látjuk Isten hűségét, akkor a hit megerősödik bennünk. Ábrám megértette, amikor Isten azt mondta neki: „…Ne félj Ábrám: én paizsod vagyok tenéked...” (1. v.), hiszen ezt már megtapasztalta. Megtapasztalta azt, hogy kijött egyesegyedül Úr Kaszdimból idegen földre, ellenségek közé és nem kellett félnie, mert az Úr megvédte. Amikor még nem jó úton járt, és lement Egyiptomba, akkor sem kellet félnie. Emberileg félt, azért kérte Sárát: „Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy…” (1Móz 12,13). A félelem miatt hazudott. Végül megtapasztalta, hogy Isten hű volt hozzá, megvédte, pajzsa volt az ellenség között is. Isten hű, ezért vehetjük fel mi is a hitnek pajzsát, és a gonosz minden tüzes nyilát kiolthatjuk, mert abban bízunk, hogy „Hű az Isten…” (1Kor 1,9), Ő a mi pajzsunk és Ő a mi oltalmunk. Amikor különböző körülmények között látjuk, hogy az Úr pajzsunk volt, és megvédett bennünket, akkor növekszik a hitünk. 3.) Jutalmad felette igen bőséges Isten harmadik szava ez volt Ábrámhoz: „…a te jutalmad felette igen bőséges” (1. v.). Ezt már nem értette Ábrám. Azt kérdezte: „…Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkűl járok, és az, a kire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer?” (2. v.). Isten azután megmondta neki, és el is hitte teljes szívből, hogy nem így lesz, hanem „…a ki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd” (4. v.), az igéretnek a gyermeke. Maradjunk itt: „…a te jutalmad felette igen bőséges…” Ábrám ekkor arra gondolt, amit a gyermekeire hagyhat örökségül. Vajon Isten is erre gondolt? Úgy látom nem! Isten nem arra gondolt, hogy anyagilag gazdagítja meg Ábrámot, és nagy vagyona lesz, amit a gyermekeire hagyhat (az ő ágyékából származó édes gyermekére), hogy a vagyon lesz a bőséges, felette nagy jutalom. Isten ha jutalmat említ, legritkább esetben gondol földiekre. Amikor azt mondja, hogy felette igen bőséges jutalmat ad, biztos, hogy nem jószágra, aranyra, ezüstre gondol, amit örökségül adhat. Ez látszik abból is, hogy amikor Ábrám azt mondta, nincs gyermekem, akkor Isten kivitte, és azt válaszolta: „…Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda nékie: Így lészen a te magod” (5. v.). Lehet úgy is érteni ezt az Igét, hogy olyan sok lesz, hogy megszámlálhatatlan. Tudjuk Pál apostol által, hogy az Úr nem beszél többes számban magvakról, hanem egyről, mint a Te Magod. Itt már látjuk, hogy Isten valami másra gondolt a felette igen bőséges jutalomnál. A felette igen bőséges jutalom Isten maga. Nála nagyobb, gazdagabb, bőségesebb, felette való jó nincs. Dávid is mondja: „… feletted való jóm nincsen” (Zsolt 16,2). Nem is tud megelégedni az emberi szív semmi mással, csak Istennel. Ha Isten azt mondta, hogy „…jutalmad felette igen bőséges…”, az azt jelenti, hogy Isten Önmagát fogja neki adni. A Vele való közösség annak a megtapasztalása, hogy az Úr az övé, nem csak a pajzsa. Legtöbbször azt hamar megértjük, hogy milyen jó, hogy az Úr megvéd. Amiről beszél például, amikor mindent elvesztett Izráel, lerombolták Jeruzsálemet, kifosztották a templomot, elhurcolták a népet fogságba, és nem maradt semmi. Akkor írja ezt Jeremiás: „Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk; mivel nem fogyatkozik el az ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (JSir 3,22-23) Érdekes,

hűségről, Isten hűségéről beszél többször az Ige, majd ezután mondja: „Az Úr az én örökségem, mondja az én lelkem…” (JSir 3,24). Ezt mondja a szíve: „…az Úr az én örökségem...” Ha elveszett a templom, ha elveszett Jeruzsálem, ha elveszett a föld, ha elveszett a nép, van Valaki, Aki soha sem veszhet el, és Aki mindörökre megmarad: „…az Úr az én örökségem...” Amikor szétosztotta Józsué által az Úr az örökséget Izráel tizenkét törzsének, egy törzs nem kapott örökséget: Lévi törzse. Mit mondott nekik az Úr, miért nem kapnak? Mert Isten lesz az ő örökségük. Isten maga a pajzs és Ő a felette bőséges jutalom is. Dávid zsoltára azt mondja: „Az Úr az én osztályos részem és poharam; te támogatod az én sorsomat” (Zsolt 16,5). Dávid is látta ezt, hogy az Úr az öröksége, osztályos része. Isten Ábrámnál is erre gondolt, hogy Ő lesz a felette igen bőséges jutalma. 4.) Ábrám utódai A magzattal is összefüggésben van az örökség. Ez pedig onnan látszik, hogy Isten kivitte Ábrámot, és azt mondta neki: „Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda nékie: Így lészen a te magod” (5. v.). Korábban Isten már beszélt erről: „És olyanná tészem a te magodat, mint a földnek pora, hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát, a te magod is megszámlálható lesz” (1Móz 13,16). Akkor mondta ezt Ábrámnak, amikor elvált tőle Lót. Különös, hogy amikor Ábrám nem földi dolgokat választott, akkor az Úr mindig megjelent, és mondott neki egy igéretet. Amikor Lóttól elvált, nem kellett neki Sodoma bővizű vidéke. Lótnak átengedte a választást, elég volt neki amit az Úr adott. Akkor megjelent az Úr, és azt mondta: „És olyanná tészem a te magodat, mint a földnek pora…” Most pedig a csillagos ég alá vitte, és azt mondta: „…Tekints fel az égre […] Így lészen a te magod.” Mind a két igéretnek jelentősége van. Ábrámnak kétféle utóda van. Van egy földi nép, amit a föld pora jellemez, és van egy mennyei nép, amit az ég csillagai jelképeznek. Elsősorban itt nem a szám nagysága a fontos, hanem az, hogy megszámlálhatatlan. Megszámlálhatatlan a föld pora, csak egyedül Isten tudja (nincs ember, aki tudná annak számát). Ábrám földi népének a számát is csak Isten tudja, különösen most, amikor tíz törzs elveszett, szétszóródott. A mennyei nép számát is csak Isten tudja. Isten megszámolja a csillagokat, mert Ő meg tudja számolni. Azt olvassuk az Igében: „Elrendeli a csillagok számát, és mindnyájokat nevéről nevezi” (Zsolt 147,4). Névről ismer minden csillagot, mi nem tudjuk a számukat, mint ahogy a mennyei népnek a számát is csak Isten ismeri. (1) Csillag, mint Jézus Krisztusra vonatkozó prófécia Az egyik ősi prófécia Bálámnak a szájából hangzott el: „… a megnyilt szemű ember szózata, Annak szózata, a ki hallja Istennek beszédét, és a ki tudja a Magasságosnak tudományát, és a ki látja a Mindenhatónak látását, leborulva, de nyitott szemekkel. Látom őt, de nem most; nézem őt, de nem közel. Csillag származik Jákóbból, és királyi pálcza támad Izráelből; és általveri Moábnak oldalait, és összetöri Sethnek minden fiait”4Móz 24,15-17). „…Csillag származik Jákóbból…” Amikor jöttek a napkeleti bölcsek, azt mondták: „Hol van a zsidók királya, a ki megszületett? Mert láttuk az ő csillagát napkeleten…” (Mt 2,2). Ez a Csillag, akit Bálám, a megnyílt szemű ember látott. Isten láttatta meg vele, mert nem engedte, hogy megátkozza Izráelt. Azt mondta: „…Csillag származik Jákóbból…”, aki Jézus Krisztus. Tudták a napkeleti bölcsek is, hogy Ő a csillag: „…láttuk az ő csillagát napkeleten…” Mondja is az Ige, úgy beszél róla a Jelenések könyvében: „…ama fényes és hajnali csillag” (Jel 22,16).

Amikor Isten szólt, és Ábrám felemelte a tekintetét a csillagokra, akkor ő még nem tudta, hogy ez elsősorban Krisztusra mutat. Krisztus test szerint Ábrám magva volt, de Szellem szerint Isten gyermeke, Isten Fia. Maga Isten jött el. Minden áldását Isten Jézus Krisztusban, az Ő Fiában adta oda az embernek. Isten azt mondta Ábrámnak: „…a te jutalmad felette igen bőséges” (1. v.). Ábrám azt kérdezte: „…mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkűl járok…” (2. v.). Ábrám arra gondolt, hogy a gazdagságából mit adhat a fiának örökségül. Isten meg arra, hogy az ő Fián, Krisztuson keresztül milyen áldást adhat nekünk. Isten valamennyi igérete Krisztusban lett igenné és ámenné.

Krisztusról azt mondja az Ige: „A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?” (Róm 8,32). Örökösök vagyunk: „…örökösei Istennek, örököstársai pedig Krisztusnak; ha ugyan vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt is dicsőüljünk meg” (Róm 8,17). Ez az egyik amiről a csillag, a csillagos ég beszél, hogy Krisztusban Isten nekünk ajándékozott mindent. Egyedül Benne, mert senki sincs Rajta kívül. A felette igen bőséges jutalom Krisztusban van! (2) A hívő emberek, mint csillagok A csillagok, a csillagos ég másról is beszél nekünk. Azt mondja az Ige: „…kik között fényletek, mint csillagok e világon, Életnek beszédét tartván elébök...” (Fil 2,15-16). Itt arról van szó, hogy a hívő emberek úgy éljenek ebben a világban, hogy általuk az élet beszéde ragyogjon, mint a csillag ragyog a világmindenségben. „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és a kik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok örökkön örökké” (Dán 12,3). Igazságra vinni másokat egyfajtaképpen tudunk, ha az igazság, Jézus Krisztus kiragyog az életünkből. Akkor Őt képviseljük, akkor az igazság útjára vezéreljük azokat, akik látnak bennünket. Mint ahogyan a csillag, megmutatja az igazi utat annak, aki tud olvasni belőle, ugyanúgy: „Az értelmesek pedig fénylenek, mint az égnek fényessége; és a kik sokakat az igazságra visznek…” Ez a feladatunk! „…kik között fényletek, mint csillagok e világon…” Jézus Krisztus ma testileg nincs itt, de szellemileg itt van azokban, akik az Övéi. „Ti vagytok a világ világossága…” (Mt 5,14). Amikor a földön volt, azt mondta: „…Én vagyok a világ világossága...” (Jn 8,12). Azt mondta a tanítványoknak, ők azok, akikben Benne él. A Korinthusiakhoz írott levélben is olvasunk a csillagokról: „Más a napnak dicsősége és más a holdnak dicsősége és más a csillagok dicsősége; mert csillag a csillagtól különbözik dicsőségre nézve” (1Kor 15,41). Milyen lesz a dicsőségünk, mint csillagoknak? Ez attól függ, hogy most Jézus Krisztusból mennyit tudunk visszasugározni ebbe a világba. Minél többet, minél jobban ragyog Ő rajtunk és bennünk, annál nagyobb lesz a dicsőségünk. Van egy ilyen ígéret: ragyogj nekem. Először Krisztus felragyogott nekem, azután ragyog bennem, rajtam, hogy beragyogjon ebbe az egész világba. A csillagnak Krisztus a fényessége. Amikor kivitte Isten Ábrámot, azt mondta neki: „…Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod…” (5. v.). Ezt nekünk is mondja, hogy ne a földieket nézzük. Ábrám ezt értette, mert nem azt nézte: mekkora gazdagsága lehet; merre ment, mit tett Lót; mit kínál ez a világ. Nem kellett neki! Isten azt mondta, mivel nem kell semmi földi, tekints fel az égre. Mi is annál világosabban, fényesebben látjuk az örökségünket, minél kevesebb kell ebből a világból.

(3) Ábrám hitt az Úrnak Még egy Igét említenék meg befejezésül. Isten amikor szólt Ábrámnak - így lesz a te magod, ahogy a csillagok -, akkor ezt olvastuk: „És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságúl” (6. v.). „És hitt az Úrnak…” Reményét semmi más nem táplálta, csak Isten ígérete. Ha magára vagy a feleségére nézett volna, akkor semmi reménye nem lehetett volna. Erről ír az Ige: „Mert mint mond az írás: Hitt pedig Ábrahám az Istennek, és tulajdoníttaték az ő néki igazságúl. […] Azért hitből, hogy kegyelemből legyen; hogy erős legyen az ígéret az egész magnak; nemcsak a törvényből valónak, hanem az Ábrahám hitéből valónak is, a ki mindnyájunknak atyánk. (A mint meg van írva, hogy sok nép atyjává tettelek téged) az előtt, az Isten előtt, a kiben hitt, a ki a holtakat megeleveníti, és azokat, a melyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket. A ki reménység ellenére reménykedve hitte, hogy sok népnek atyjává lesz, a szerint, a mint megmondatott: Így lészen a te magod. És hitében erős lévén, nem gondolt az ő már elhalt testére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére; Az Istennek ígéretében sem kételkedett hitetlenséggel, hanem erős volt a hitben, dicsőséget adván az Istennek, És teljesen elhitte, hogy a mit ő ígért meg is cselekedheti. Azért is tulajdoníttaték néki igazságul. De nemcsak ő érette iratott meg, hogy tulajdoníttaték néki igazságul, Hanem mi érettünk is, a kiknek majd tulajdoníttatik, azoknak tudniillik, a kik hisznek Abban, a ki feltámasztotta a mi Urunkat a Jézust a halálból, Ki a mi bűneinkért halálra adatott, és feltámasztatott a mi megigazulásunkért” (Róm 4,3.16-25). Ennél az Igénél egy kicsit érdemes elidőzni: „És hitében erős lévén, nem gondolt az ő már elhalt testére, mintegy százesztendős lévén, sem Sárának elhalt méhére” (Róm 4,19). Most ezzel vessük össze azt, amit olvastunk: „…az előtt, az Isten előtt, a kiben hitt, a ki a holtakat megeleveníti, és azokat, a melyek nincsenek, előszólítja mint meglevőket” (Róm 4,17). Mit jelent az, hogy annak az Istennek hitt, aki a holtakat megeleveníti? Magára nézett, és azt mondta: nincs reménység, a testem már elhalt, Sára méhe is elhalt, de Isten a holtakat megeleveníti. Ha Isten megígérte, akkor az én és a feleségem elhalt testét is meg tudja eleveníteni. Itt még nem arról van szó, amikor Izsákot visszakapta az oltárról. Akkor tudta, hogy ha Izsákot oltárra teszi, és meghal, onnan is visszahozhatja az Úr. Itt még csak az ígéret van Izsákkal kapcsolatban. „…a holtakat megeleveníti, és azokat a melyek nincsenek, előszólítja.” Úgy gondolkodott Ábrám: még nincs fiam, de Isten előszólítja a nem levőket. Megeleveníti a halott testünket, elő fogja szólítani a gyermekemet is. Ez azért fontos a számunkra, mert akik hitben járnak, azok életében most is így munkálkodik Isten. Először elvisz odáig, hogy teljesen alkalmatlannak, halottnak lássuk magunkat, mert valóban ilyenek is vagyunk. Szellemileg sem telik tőlünk semmi. Senki másban ne bízzunk, csak Istenben! Abban az Istenben, aki a halott életünket megeleveníti. Addig Isten nem ad győzelmet, győzelmes hívő életet, amíg el nem visz a magunk halálba adásáig. Ha bármennyit is, csak egy picit is bízunk önmagunkban, akkor nem Istennek adjuk a dicsőséget. „Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test sem” (1Kor 1,29), nem is vagyunk Isten számára alkalmasak. Hiába bízunk magunkban, testi erővel, lelki erővel, semmi igazit, mennyeit és valóságosat nem tudunk elérni. Ezért visz Isten sokszor nehéz utakon és csalódásokon át, hogy érezzük: teljesen alkalmatlanok, halottak vagyunk. Képtelen az ember önmagában minden jóra, nem tud véghezvinni semmit, ami Istennek tetszik. Isten olyan színtéren szeret dolgozni, ahol halál van, hogy annál nagyobb legyen dicsőséges munkája. Így volt: „KEZDETBEN teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala…” (1Móz 1,1-2). Halál, vízzel elborítva. Már semmi remény nem volt, nem volt élet, akkor lépett fel Isten: „…lelke [Szelleme] lebeg vala a vizek felett” (1Móz 1,2). A hívő életünkben is így van. Mikor még nem hittünk az Úrban, akkor eljuttatott odáig, hogy ne

bízzunk önmagunkba. Miután hívőkké lettünk, ismét át kell mennünk ezen, mert újra elkezdünk magunkban bízni. Valahogy igyekeztünk összeszedni magunkat, hogy menjen nekünk a hívő, győzelmes élet. Isten elvezet bennünket addig, hogy belátjuk, nem megy önmagunkban! Befejezés Isten „…a holtakat megeleveníti, és azokat, a melyek nincsenek, előszólítja...” (Róm 4,17). A felolvasott rész értünk is megíratott, hogy Isten feltámasztotta Jézust a halálból. Amikor eljutunk addig, hogy alkalmatlanok és halottak vagyunk, akkor értjük meg, hogy milyen a feltámadt Jézus Krisztus életereje bennünk. Akkor hozza elő az Úr a feltámadt Krisztust, hogy Ő munkálkodjon az életünkben. Azért hitből, hogy kegyelemből legyen, erős legyen az ígéret az egész Magnak. Minden csak Krisztuson keresztül történjen, a mi életünkben is beteljesedjen, valóság legyen: „Mert Istennek valamennyi igérete ő benne lett igenné és ő benne lett Ámenné…” (2Kor 1,20). „És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságúl” (6. v.). Így bízzunk, és így higgyünk az Úrban! Krisztus nemcsak meghalt a bűneinkért, hanem Isten feltámasztotta a megigazulásunkért, hogy győzelmes hívő életünk legyen! Ha így járunk hitben, akkor tulajdonítja nekünk is igazságul Krisztus minden igazságát és életerejét! Ámen. Debrecen, 1994. június 29.