Kincskereső
Kincskereső
1972
5. szám TARTALOM
Szerkesztő Darvas
Bizottság: József,
a Magyar Írók Szövetsége elnöke Fábián
Zoltán,
a Magyar Írók Szövetsége titkára Kováts
Miklós,
a Móra Ferenc Ifjúsági K ö n y v k i a d ó irodalmi vezetője László
Gyula,
a M a g y a r Népköztársaság Művészeti Alapjának igazgatóhelyettese Miklósvári
Kónya Lajos: Madarak Fábián Zoltán: Kónya Lajos Tatay Sándor: Mindez megtörtént William Blake: Az őszhöz (Szabó Lőrinc fordítása) Várnai Zseni: Katicabogár Tudásra szomjan Thiery Árpád: „Az eltékozolt Bahamaszigetek Tamási Áron: Szabadság madara Hegedűs András: Móra Ferenc Szeptemberi emléke az én életemben Thurzó Lajos: Sonja Kolta Ferenc: Az irodalom: az élet tükre
Sándor,
ÉDES
1 1 2 9 10 12 14 18 21 24 26
A N Y A N Y E L V Ü N K
a Művelődésügyi Minisztérium Pedagógusképző Osztályának vezetője Szabó
Ferenc,
Arany János nyelvi gazdagsága (Riedl Frigyes nyomán) 28 Kónya Lajos: Szerelmes ének 30
a Magyar Ú t t ö r ő Szövetség TESTVÉRMÚZSÁK
főtitkára Tatay
Sándor,
Tüskés
Tibor:
Az illusztrációról
a Magyar Írók Szövetsége Ifjúsági Irodalmi Szakosztályának elnöke
A KINCSKERESŐ
KISLEXIKONA
Tatay Sándor, Thurzó Lajos, Várnai Zseni Felelős szerkesztő: Hegedűs
Szerkesztik: Benjámin Dobcsányi
László Ferenc
Fűnk
Miklós
Kolta
Ferenc
Szabados Szabó
KÖZÖTT
Kiss Dénes: Az utolsó indián nyár (Hegedűs András) A borítót és a r a j z o k a t Szabados Á r p á d készítette.
Árpád Magda
Felelős kiadó: Németh
KÖNYVEK
András:
István
K i a d j a a Szegedi Tanárképző Főiskola Szerkesztőség: Szeged, Április 4. útja 6. Telefon: 15-187 Megjelent 2000 példányban 72-3769 — Szegedi N y o m d a
30
KÓNYA LAJOS
MADARAK Sárgarigó láng-villanása belekap a barackfa-ágba s ellobban újra, csak arany káprázata marad a fán. Vadgalamb, balkáni gerle fűzi vágyát hosszú fonálra, hajnaltól-estig krúgatásra, fut naphosszat üzekedve. S tegnap meglátogatott egy kakukk is, vártam, hogy szóljon, de csak farkát illegette és hang nélkül tovalibbent. Madarak, gyermek-álmaink, sóhaj-könnyűek, lobbanok, szárnyrakelt égő dáliák, verdeső szívünket vivők — ti vagytok tán a túlvilág!
Kónya Lajos szülőfalujának nevét hiába keressük újabb térképeinken; - Felsőgallát magába olvasztotta Tatabánya. A földrajzi változás jelkép is, jelképe annak a történelmi felhajtóerőnek, amely mára átformálta hazánkat, és a felszínre dobta a magyar nép tehetséges fiait, köztük Kónya Lajost. Nagyon mélyről indult, a társadalom tengerfenekéről, megszenvedte a szegénység minden nyomorát. Édesapja szabómester volt, aki igen szűkösen tudta csak eltartani a sokgyermekes családot. Egy darabig Tatabánya bányatelepén éltek, majd másfél évig ÉszakFranciaország bányavidékén, ahová a szegénység elől kivándoroltak. Hazatérésük után Vas és Sopron megye kis falvai nyújtottak nekik otthont. Kónya Lajos tanítói oklevelet szerzett Sopronban, s még diák volt, amikor 1936-ban első verseskötete megjelent. Szépen induló írói pályáját megszakította a II. világháború. 1949-től jelentek meg újabb verseskötetei és prózai müvei. Munkásságáért kétszer kapott Kossuth-díjat. Több évig dolgozott az írószövetségben, amelynek 1951-54 között a főtitkára is volt. Ézév júliusában halt meg, ötvennyolc éves korában. Fontosabb művei: Emlék és intelem, Égen-földön, Aszú, Szálló magvak, Kései ábránd - verseskötetek; Kicsi a világ című önéletrajzi regénye és háborús napló-regénye, a Hej, búra termett idő. FÁBIÁN ZOLTÁN 1
TATAY S Á N D O R
Mindez megtörtént Igaz, hogy régesrégen történt: az első világháború második felében. A bátyám szarvasfogaton akart utazni. Két gyönyörű bika a rúd mellett, és a kocsi gördül hegyen-völgyön; de lehet tél, lehet szánkó is, és csengő a szarvasok nyakában. Úgy emlékszem, cserebogarakkal kezdte a kocsizást, és fél dióból készült hintóval. Később befogott kutyát-macskát, kecskét-birkát, sőt szárnyasokkal is próbálkozott. A kutyák engedelmesek voltak, a birkák türelmesek, kétkerekű kordén meghordtuk az apró állatok etetnivalóját a mezőről. Ámde mindez csak készülődés volt Lajos bátyám álmainak betöltésére: hogy egyszer felüljünk a szarvasfogatra. Ö tartja majd a gyeplőt, és a két gyönyörű állat hátravetett aganccsal suhan.
Bátyám nem volt tétlen álmodozó, azért jártuk az erdőt éveken át, hogy szarvasborjakat találjunk, hazahozzuk őket, és kezes háziállatokat neveljünk belőlük. Eprészés, gombázás, nyírfavíz csepegtetése a nyelvünkre, mind csak kitérő volt: még a madárfészkek kajtatása is. Kicsi szarvasokért jártuk a Bakony lejtőit, kutattuk a bozótsorok sűrű mélyét a boltosék és kocsmárosék gyerekeivel. A sors úgy hozta, hogy nem lehettem ott, mikor a reszkető kis szarvasborjút megtalálták. Mert nekem volt egy rendszeresen megismétlődő szolgálatom. Közeli rokonom, a jegyzőék fia egyedül volt. Három testvérét elragadta a korai halál, mely akkor még sűrűbben leskelődött a gyermekekre. Nem csoda, ha féltették ezt az egyetlent. Élete kicsiny korától jórészt a deszkapalánkkal körülvett pompás kertben, az úrimód berendezett lakásban telt. Időnként értem jött a lánycseléd, hogy magával vigyen játszótársnak. Szívesen mentem. A mi házunk bármi
2
tágas volt is, a hét gyermek keze-lába nyomán megkopott, megrongálódott minden, és békés sarok alig akadt akkora családban. Az ő lakásuk akár a szentély. Finom festés, finom karcsú bútorok, vastag szőnyegek, pompás dísztárgyak keresztanyám választékos ízlése szerint. Még az illata is más volt annak a háznak. Főképp a vanília illatra emlékszem, mely szállt a konyha felől, mert ott sütötték a legfinomabb süteményeket, amiket valaha is kóstoltam. Legtöbbször ólomkatonákkal játszottunk. Nagy gyűjteményünk volt. H a kibontakozott a harc, a különféle fegyvernemhez tartozók ellepték a ház legnagyobb szőnyegét. Komoly, nagy ütközeteket vívtunk, és én rendszerint alul maradtam. Ennek a játéknak nem voltak szabályai. Aki hitt a győzelemben, az haladt előre, aki nem hitt, az hátrált. Odafelé menet mindig erősen elhatároztam, hogy ezegyszer győzök, nem hátrálok, történjék, aminek történnie kell. „Győzni, vagy meghalni!" Hiába volt minden. A szuronyrohamig haladtam előre nagy gonddal, akaraterőm teljes megfeszítésével. Mindig bekövetkezett végül ellenfelemnek az a lépése, melynél hátrálni kezdtem, és seregemben rövidesen teljes volt az összeomlás. Játszótársam egyenkint körülvette alakulataimat, és jóformán egy élő katonám nem menekült a harcmezőről. A vereség nyomasztó szégyenével távoztam majdnem minden este, mégis újra, meg újra vágytam, hogy csatarendbe álljunk. A megsemmisülés és feltámadás kezdett hozzátartozni az életemhez, mint a nap lenyugvása és felkelése. Sosem tudtam senkinek megmagyarázni, miért van ebben valami gyönyörtkeltő érzés. Ám bátyám sokkal következetesebb volt a szarvasfogatért vívott harcában. Egy este úgy találtam, hogy cuclisüvegből szoptatja a kis szarvast. Nagy kitartással, türelemmel fel is nevelte, hogy egyszer felülhessen a szarvasfogatra ámulatára az egész vidéknek, és minden embereknek, amerre csak jár. Felnevelt később még egy másikat is. Az egyik elpusztult száj- és körömfájásban, a másik otthagyott bennünket szarvasbőgés idején. . . Sokmindent megért a bátyám azóta. Volt úgy, hogy valóban ámulatba ejtette az embereket. D e sosem azzal, hogy szarvasfogaton száguldott . . . Ma már tudom, hogy mindenestül nem teljesülnek az álmok, de a bátyám elégedett lehet azokkal az évekkel. Mert kinek jut annyi is, kiben van annyi erő és akarat, hogy álmainak csodafogatához felnevelje a gyorslábú szarvasokat, legalábbis szép fejdíszük első ágazásáig. Szarvas volt a csipketerítőben, mellyel a zongorát letakarták. Apró kockákból rakódott össze a karcsú állat alakja, a körvonalai kicsit elmosódtak, de annál inkább úgy hatott, mintha valóban vágtatott volna. Szoktunk úgy játszani, hogy állatkert lett a szobából. A szekrény medve, a nagy asztal oroszlán, a székek kutyák, a kályha bölény, a pohárszék farkas, a dívány meg tehén. Ezek mind változhattak kedvünk szerint, csak a zongora maradt mindig szarvas, vágtatott, mint a szélvész, patái alatt csattogott a föld. És a varrógép maradt mindörökkön: sakál, mely újra és újra felüvöltött álmainkban. Mert a háború második felében anyám maga varrta már ruháinkat, leginkább a kisebbekét. Serény munkája hosszan belenyúlt az éjbe. D e emlékszem néhány éjszakára, amikor elhallgatott a Singer varrógép robaja, és bízva abban, hogy az alvók füle hozzáedződött a zajhoz, és nem lesz, aki felébred; anyám fáradt ujjai életre keltek a zongora billentyűin a nagy ebédlőben, ahova nem jutott alvó, hacsak nem volt vendég. Rövid éjszakájából lopott el keveset, hogy Chopin muzsikájának könnyed hangjai belibegjék a szobát. Halkan csak; ha áthatolnak is a falakon, hogy könnyebbé tegyék az alvók álmát és szebbé magáét az ébrenlevőét.
3
A zongora anyámmal került a házba. Anyámat pedig Győrből hozták. Arany betűkkel odaírták a billentyűk fölé, a győri kereskedő nevét, még nagyobbakkal a bécsi gyárosét. Bécsből származoct kezdetleges gép hangszerünk,, az „Ariston" is, melyet lukacsos kartonlemezek szólaltattak meg. Bécs volt a zene forrása. Apám szerint pedig minden rossz kútfője. Mert ott van a császári udvar, onnét származnak a katonai vezényszavak, a háború, és tán még a spanyolnátha is.
Egy-két fenyőfa, tuja, vagy buxus az udvaron, és zongora a lakásban. Ez volt akkortájt az úri házak ismertetője. Az úri házak alatt pedig már ritkán a kis kúriákat értették, egyre inkább házát a falusi papnak, jegyzőnek, némely jobb kereskedőnek, doktornak, patikusnak. És az volt a jó, ha a családban a zongora a második tűzhely volt. Egy valaki a családból tudott rajta szépen játszani, a többiek is valamennyire. E háromlábú csodatevő szerszámnak köszönhető, hogy a letűnő cigányos úrhatnámság korszakában sok jóigyekezetű tolmács segítségével a romantikus zeneköltészet három lángelméje, Schumann, Chopin, Liszt Ferenc munkálkodott a lelkekben. Nagyritkán akadt hegedűs is, akit kísérni lehetett a zongorán. Csapatok jöttek, csapatok mentek, és a mi ablakainkban négy lány állt a függönyök mögött. Sok vendég járt nálunk. Gyermeki képzeletemben a vendég a ház életének nélkülözhetetlen alkatrésze volt. Szüleim vendégei rendszerint kocsin jöttek valamelyik szomszéd faluból, de jöttek nővéreim látogatói biciklin, lóháton, gyalog és vicinálison, főképp a csóti fogolytáborból. Nem a foglyok természetesen, hanem akik azokat őrizték. A tisztek, akik onnét hozzánk jártak, vagy sebesülés után szolgáltak, vagy nem is voltak alkalmasak frontszolgálatra, vagy egyszerűen öregedő katonák voltak. Ha nem fehér asztalnál, akkor a zongora körül gyűltek össze a vendégek, hegedűs gyakran akadt, de egy közöttük flótázni is tudott. Civilben ez a tiszt botanikus volt. Segítettem neki nemegyszer zuzmókat gyűjteni a Bakony nyirkos hajlataiban. Véle jutottam el a csóti fogolytáborba is. Teszér és Csót között olyan az országút, mint a hullámvasút. Az egyik dombon nyert lendülettel átfut a kerékpár a következőn, ha lejtmenetben jól megtekerik. A vasrúdon nem volt kényelmes a hely, de Zuzmó - ahogy lánytestvéreim a bo-
4
tanikust nevezték - két karja közt biztosan óvott a veszélyes pályán. A második domb tetejéről már megpillantottam a mesebeli várost. Fényes drótkerítés csíkosra pingált oszlopokon, színes faházak, lobogók bőségesen, és virágok, virágok, sárga kavicsos utak. Már messziről látszott a nagy rend, mit nem közelített meg egyetlen falu rendje sem. Még egy lendület és pompásan döngölt úton bekanyarodtunk, egyenest neki a tábor kapujának. Vezényszó: két oldalt két katona kezében csattogott a fegyver, és a mi kerékpárunk átpercegett sebesen a kapun. A kerítés mentén volt egy-két magas őrállás. Legelőször szarvaslesnek véltem ezeket, de később rájöttem, hogy a csodafalu rendjét-nyugalmát, békéjét-szépségét őrzik: a Háborútól. És a kedélyességét. Egy-két tucat magyar katona komoly szolgálatot tartott, de a libegő inges idegenek csak játszadoztak. Ügy látszott, e felett a játék felett kellett őrködni a magasra ácsolt állásokban. Mert úgy játszani, ahogy azok tudtak, én nem láttam még senkit sem. Elsősorban bicskával és ecsettel kicifrázott kígyókat készítettek fából. Zöldessárga hasuk volt legtöbbször a kígyóknak, de a hátuk lehetett barna, fekete, piros, sárga, vagy akármilyen, és pikkelyes, és sávos, pettyes, amit akarsz! D e nem ám, hogy csak egy husángot kineveztek kígyónak s azt cifrázták! N e m bizony, hanem a fakígyó apró szeletekből állt, mint a rostonsütés előtt megmetélt hal, és a szeleteket acélszalag tartotta össze. így lett a kígyó hajlékony, ruganyos. Csak érinteni kellett, már mozdult. Megborzongott az ujjad alatt, és valósággal kisiklott a kezedből, ha meg akartad fogni. Aztán mindenféle fémhulladékból szép mintás gyűrűt tudtak kalapálni. Sima kavicsokat gyűjtöttek, és kirakták vele az utak szélét, köröskörül a virágágyakat. Kirakták az akkori Magyarországot is mindjárt a bejáratnál tojásnyi sima kövekből, benne a D u n a - T i s z a - D r á v a - S z á v a kéklő vonala. A kövek szürkék, sárgák voltak vegyesen. Csupán Horvátország csillogott fényes-feketén a tompaszínű mezőnyben. Hogy miért éppen a horvát föld, azt csak később tudtam meg. Volt ott egy parancsnok: bizonyos Dorschner nevezetű. Német név ez, és Pesten járt felső iskolába, ezt tudtuk róla. Ahogy ő beszélt magyarul, annál szebben nem is kell. Mégis horvátnak vallotta magát büszkén. Mikor később viszszavezényelték szülővárosába, Zágrábba, jó néhány irománnyal teli ládát bízott ránk. Sosem jött a ládáiért, sosem hallottunk róla többet. D e később, mikor érettebb fejjel padlásunkon az elhagyott ládák tartalmát forgattam, megismertem Dorschner életbölcseletének lényegét. Szerette ő nagyon az embereket: a magyarokat, osztrákokat egyaránt. Szerette még bensőségesebben, bizonyos testvériség érzetével az orosz foglyokat. D e gyűlölte Ausztriát, gyűlölte Magyarországot, még jobban gyűlölte a cár birodalmát. Csak egyet melengetett szívén: nagy álmát Horvátországról. Akkor volt ez már, amikor a nagy ország elvesztése után folyton folyvást tanítottak bennünket ébren tartani a gyűlöletet az ország megcsonkításáért, abban a hitben, hogy ez a szebb jövő záloga. É n , töprengve e népéért aggódó jóravaló ember izzó haragján - szomszéd haragja a mi portánk ellen, féligazság féligazság ellen - elkezdtem ábrándozni egy olyan világról, melyben úgy szeretheti népét az ember, hogy ne gyűlöljön más népeket. Ügy építheti hazáját, hogy ne kelljen tartania annak lerombolásától. Tudnom kellett, hogy hosszú út vezet még odáig. Hiszen éppen az a tábor lett látogatásom után egy-két évvel színhelye nagy szenvedéseknek, amikoris magyarok gyötörtek ott magyarokat. A táborban láttam életemben először dinnyét, Zuzmó vágta fel előttem éles késsel. A Bakony északnyugati lejtőjén nem volt ismeretes ez a növény. Tán nem
5
hitték, hogy megterem. A táborban gyönyörűeket termeltek. Sárga bélűt, zöldet és nagy, ropogós görögdinnyét. „Piros istállóban fekete lovacskák!" Azt hittem, ezt én találtam ki a görögdinnyéről. Később megtudtam, hogy sokan kitalálták. Elébb bántott ez, aztán megnyugodtam. A jelenségek magukban hordozzák a róluk szóló költemény lényegét. Nem kitalálni kell, hanem felfedezni. Akkora tököt termeltek a táborban, hogy két embernek elég volt felemelni. A növény töve fölé hordót állványoztak, melyből szalmaszálon szüntelen csepegett rá a víz. Hogy még mit mesterkedtek vele, nem tudom, de bizonyságául tán ma is meglelném a képet, melyet Zuzmó készített róla. A pici uborkát bedugták sörös üvegbe, ott nőtt meg, és mikor leszakították, az valóban olyan volt, mint a varázslat. Mindent kifaragtak díszesre, ami felület fából a kezük ügyében volt. Mindent kipingáltak, amin csak megmaradt a festék. Ez alkalommal én hazavittem magammal a táborból egy oroszt. Igazában az orosz vitt engem a vállán. Két kezével mellére szorította a sarkamat. Mégis tény az, hogy én kaptam őt. Sőt még egy cédulát is adtak hozzá, amit be kellett mutatni a Poszt-nak. A Poszt a kihelyezett foglyok felelőse volt a faluban, azonkívül a csodaszép lánykájáról, a hirtelenszőke Midről volt híres a korombeli gyerekek között. Apám azért kérte az oroszt, hogy foltozza be a pajta zsupptetejét, aztán mehet vissza a táborba. D e úgy történt, hogy Julián nem ment vissza oda sohatöbbé. Nálunk maradt, mígcsak évek múltán meg nem indultak valamennyien hazafelé. Az országútig vezettem kézen fogva, ott vett a vállára. És mikor fent voltam, egyszerre megváltozott a világ képe. Alig emelkedtem egy ölnyit, mégis, mintha mérföld lépő óriás vállára kerültem volna. Az útszéli árok ellaposodott, az út elsimult, kő, göröngy semmivé vált. Az emelkedő is megszelídült, melyről idejövet lezúdultunk a kerékpárral. Távolabb került fű-fa, bokor. D e közelébb lépett a Bakony. A Kőrishegy és Kékhegy tetején két nagy széltépázta fa állt. Ügy szoktuk mondani, két vénasszony pöröl ott egymással. Ezek a fa-asszonyok most felemelték kendős fejüket, és felém fordultak. A ludaktól valaha féltem, különösen a gúnártól, ha kinyújtott nyakkal sziszegett rám. Olyan félelmesen csinálja ezt, hogy még egy nagy kutyát is elriaszt vele. D e tőlem sziszeghetett az egész falka, mikor a libapásztorok elhajtottak mellettünk. Csámpás, totyogós, nevetséges apróbarmokká váltak az orosz válláról. A teszéri állomásnál találkoztunk Benyó bácsival, a pályafelvigyázóval. O t t csettegett kézihajtányán az orrunk előtt. Ezt a járgányt a vasúti töltés aljából figyeltem máskor. Jobban tiszteltem, mint magát a vonatot. Az embert, aki száguldott vele, irigyeltem, mert boldogságot, büszkeséget többet adhatott, mint bármilyen más jármű. Micsoda karizom kell ahhoz, hogy ekkora vasszerkezetet mozgásba hozzon. Dombra fel, dombról le; csattogás, zakatolás, süvöltés. Rezegnek a telefonpóznák, reszket a sín, énekelnek a telefondrótok. Remeg finoman még a töltés is, és a békák beleugrálnak a patakba. Milyen szánalmas tricikli lett belőle az orosz válláról nézve! Elmentünk a vályogvetők mellett. Nyakig sáros nép. Nagy gödörben aprajanagyja azzal foglalkozik, hogy szép szögletesre feldarabolja a földet. Vágja, rakja kalickába, míg el nem fogy alóluk. Elléptünk a vendéglő mellett, melynek homlokáról nem lehetett eltávolítani a kocsmárosné első férje nevét. Hiába meszelték, meszelték, meszelték.
6
Az evangélikus harangláb fél csizmával már kilépett Szabóék udvarából, kik menedéket adtak neki a nagy katolikus Teszéren. Ha még néhány ember vére elfoly a csatában, világgá mehet az árva harangláb. Annak vonulása lesz csak olyan, mint a miénk, és a lélekharang kong az országutakon. A Ledó malom óriási kereke békanyálért, moszatért bukdácsolt a vízbe. Nagyfülű öszvér tele zsákokat vitt nyekergő szekéren. Egyedül ballagott a malomba. Nem jutott ember az ülésdeszkára. Átnyargaltunk kőhídján a Hidegérnek, mely egész nyáron megőrizte nefelejcseit és nyár közepéig a tavaszi sárga liliomot, át a Vörösi erdőn, hol magánosan sétáló macskák jelezték a falu közelségét. Következett a Papakácás, hol eldobták rongyaikat a koldusok. Jaj, ahhoz nyúlni nem volt szabad. Temetővel kezdődött a falu, de mi akkor oda se néztünk. Siettünk egyenest a Poszték bérelt házáig. - Mici! - Ekkor már ki mertem mondani a nevét, nem féltem, hogy botlik a nyelvem. Julián a falu végén letett, és most megint kézen vezetett. - Itt van, Mici, ezt a cédulát add át apádnak, és mondd meg, tiszteltetjük. Ennyi volt az egész. Hivatalos ügyekben nem helyénvaló a szószaporítás. Julián megjavította a pajta tetejét, és visszahelyezte a zongora lábára a leszakadt rézpapucsot. Ettől fogva nem esett be az eső a szénára, és nem kellett fakorongot tenni a zongora hátsó lába alá. A tető miatt megszerette apám, a zongora miatt a lányok. így maradt minálunk. Ekkortájt történt, hogy házunkat megfosztották a rezektől, és megfosztottak minden házat, mert kellett ágyúcsőnek. Minálunk sok volt a rézholmi. Gazdagabb emberöltők legmaradandóbb emléke. Arany-ezüst alig-alig, de a réz még ékessége volt a házunknak. A konyha falán használaton kívüli rézedények, habverő üstök. Rézből öntött lábas edények még abból az időből, mikor szabadkémény alatt főztek. Lámpatartók, nehéz kereszt feszület nélkül. Mozsár kisebb-nagyobb, magasabb, mélyebb hangon csilingelő. „Feketefényes, förtelmes, gyere elő most köllesz!" - Mi az? - Rézüst. A külseje fekete a koromtól, a belseje csillog, mint az arany. Főtt benne hurka, sült benne zsír, ha úgy fordult, pálinka, vagy ürmös. Szappan később, a háborús időkben. A rézüst nem szennyeződött semmitől sem. Most elindul hosszú szolgálata után védeni a hazát, a sertésnevelő makkos Bakonyt, a szőlőtermő déli oldalakat. A mi katlanunkra pedig vasfazék kerül, es nem mondjuk róla többé, hogy feketefényes, förtelmes. Jaj, útrakelnek a kilincsek az ajtókról, a veretek a lószerszámokról, és mindenek felett a vasalók. A rézvasalók hosszú sora indul el a polcról. A legkisebb akkora csak, mint papucs a csecsemő lábán, és sorban több, mint egy tucat. A legnagyobbtól megroppan az asszonyok csuklója . . . Tüzes vassal bélelt rézpapucsok . . . A falon festmények régi szép asszonyokról, darázsderekúakról, és valamennyin rengeteg a csipke. A csipkékhez, a berakott ruhákhoz kellett a vasaló minden méretben. És a finom szerszámokkal minden régi asszony, minden lány maga harcolt meg a másnapi tündökléséért. Volt nálunk áldozatkészség a hazáért. Mégis volt sírás, keserves, mikor megfosztották a házat díszeitől. A beszolgáltatás hajnalán nagy kongás-csengés verte fel a falut. Fejszével, bunkóval ütötték szét az útrakelni kész rézholmit. Mert vannak gonosz emberek - mondták kézen-közön eltűnhetnek a legszebb darabok. Sosem lesz belőlük
7
ágyúcső, hanem díszítik valami hitvány ember házát. Ágyúcsőnek jó a roncs is; üssük hát, rajta! Julián volt ebben a főkolompos, pedig az orosznak az lett volna jó, ha minél kevesebb ágyúcső fordul keletnek. D e Julián nem a háborúra gondolt, hanem hogy felkopjék az álluk a vámszedőknek. Mivel pedig nálunk volt a legtöbb rézedény, nálunk volt a legnagyobb kongás a faluban. Julián akárhogy is, de dühét töltötte. Szétvert mindent, amit elébe tettek. Ide hozták a szomszédok is a magukét és olyan híres lett ebben a munkában, hogy a végén rábízták a harang megcsonkítását is. A kisebbik harangra kellett csak ütni, a nagyobbik kőre esett, mikor ledobták, és kicsorbult magától.
Julián a harangok lezuhanása után ott állt az egyre szűkülő embergyűrűben. Rátámaszkodott a hatalmas vasbunkó somfanyelére és várt. Mert ekkor még nem dűlt el, hogy megcsonkítsák-e a harangot. Voltak, akik úgy érezték, istentelen cselekedet volna. Aztán jó az óvatosság a rézüstök, mozsarak esetében, de ki lopja el a harangot? Öreg hang vetett véget a tétovázásnak. - Üsd csak, fiam! M a j d a végén még felakasztják egy pápista templomba Krakkóban. Hogy mért éppen Krakkóban? Máig is töprengek rajta. Hiszen nem is volt a Monarchiának városa, mely úgy bővelkedett volna harangokban, mint éppen Krakkó. D e Krakkót mondott, abban bizonyos vagyok. És az ismeretlen város nevének igézete volt. A ropogós szó, mint a pálcatörés. Akárhányan hozzák az ítéletet, egy ember, akinek végre kell hajtani. Ott állt Julián a nagy körben. Száznál több ember figyelt rá feszülten. Mint egy furkósbot, olyan könnyedén emelkedett a rettenetes nehéz bunkó. Julián fölé magasodott, és minden ember fölé, akik körülállták. Hosszabb volt valamennyinél, mert hosszabb legények nőnek a fehéroroszok földjén, mint itt a Bakonyban, különösen, ha ezek a régi magyarokból maradtak. Apámtól tudtam, hogy nem sokan maradtak. Felfalták itt a magyart az évszázados végvári h a r c o k . . . És most fogynak tovább. A háborút akkor a Föld kérgén tátongó rettenetes hasadéknak képzeltem. Szakadék Julián hazája és az enyém között, és hullik bele véres fővel a népek színe-java. Hull mind a két partjáról.
8
WILLIAM BLAKE
Az őszhöz
Öh, Ősz, gyümölcstől roskadó, te, fürt vérétől maszatos, várj, ülj ide, árnyas tetőm alá; pihenj, s kísérd víg dalaiddal újdon furulyám s táncra perdülnek az év lányai! Zengd a virágok s a szüret dalát.
„Karcsú bimbó Napra tárja kecsét, szerelem csiklandozza ereit, füzér bókol a reggel homlokán s lehabzik a gyors est fény-homlokán, míg a kincses nyár tovább gajdol és tollas felhő virít feje körűi.
Szellemraj dőzsöl gyümölcsillaton, tündérszárnyú öröm kóborol a kertben vagy a fákra ül s énekel." Így dalolt az Ösz; majd felkelt, körülövezte magát, s elszállt, a hegyek mögé. D e arany terhe itt maradt.
Szabó Lőrinc
fordítása
Katicabogár Katikám, lám betartom, amit ígértem néked, hogy írok majd naponta verses levelet, szépet, persze, ez nem ment könnyen, előbb tanulnom kellett virágoktól és fáktól virágos, lombos nyelvet.
H á t bizony eleinte nagyon figyelnem kellett, keresztül-kasul járnom az óriási kertet, megállni, hallgatózni, fülelni minden neszre; mit mond a falevélke, mikor lehull rezegve.
H á t még a kismadárkák, akiknek szava ének, a kert hangos lakói, vajon ők mit beszélnek? Mit zeng a kis pacsirta? H á t a rigó, a cinke? Okos madárka ő is, akármilyen picinyke.
Ha a magasba nézek, hatalmas fákat látok, hársak, fenyők, diófák, megannyi óriások, és fönt a lombok árnyán ott a sok madárfészek, s őszi virágok mézét szívják a lepkék, a méhek.
10
Idő kellett ám hozzá, hogy őket én megértsem, s el tudjak igazodni a méhe-zümmögésen, hogy a hangyák és pillék néma szavát is halljam, s rájöjjek, hogy a fűszál susogása is dallam.
A vadludak, a gólyák, a darvak fönt lebegnek, elbúcsúznak a tájtól mielőtt útrakelnek, de szavuk azt jelenti-: tavasszal visszatérünk, és elfoglaljuk újra a régi, kedves fészkünk.
Nagy dáliák ragyognak a szeptemberi fényben, de a szegfű, a rózsa már hervadásra készen, egy lehullt rózsaszirmot e levelembe zárok, tedd a könyvedbe szépen e lepréselt virágot.
Már búcsúzom is tőled . . . de nézd csak, milyen furcsa: Katica-bogár röppent a fehér papirosra, talán valami szépet akar izenni néked: a kicsiny Katicának piros-pettyes testvéred.
VÁRNAI ZSENI
11
VÁRNAI ZSENI
Tudásra szomjan... Mintha eddig nem írtam volna, s ez most a végső alkalom, hogy amit vágytam évek óta elmondani, elmondhatom. Talán már véglegesre érett bennem az érzés, gondolat, talán nincs is időm már többé tovább érlelni gondokat. Nincs már időm tovább csiszolni a szépet, hogy még szebb legyen, vagy a poklot, hol egykor jártam lefesteni rémségesen. Megmutatni, milyen volt akkor, mily szörnyű volt, s milyen lehet, hogyha tűzhányó erejével áttör egy vékony réteget,
mely, mint tojásnak gyönge héja, csak oly törékeny földburok, alatta tűz, az ősi tűz még robbanni készen bugyborog.
E tűz fölötti termő réteg tudom, szülőanyánk nekünk, s mi rajta járjuk kába táncunk okos vagy balga életünk. Itt élünk rajt' tudásra szomjan megfejtve minden titkokat élet s halál nagy eszközével. . . de gyújtogatni nem szabad! Ó, mennyi nagyság, mennyi szépség, és mennyi gyilkos szenvedély kavarog itt e földi téren, hol emberfajtánk él, míg él.. . Isteni szikrával szívében, határtalan tudás szerint. . . Jaj, el ne oltsa tiszta lángját a vakdühű vihar megint!
13
THIERY ÁRPÁD
Az eltékozolt Bahama-szigetek..." -T
Részlet az írónak 1973-ban a Móra Könyvkiadónál megjelenő ifjúsági regényéből, amely egy tizenötéves fiúról szól, aki újra és újra megszökik a nevelőotthonból, s akinek gondolataiban, érzéseiben, az életében furcsa módon váltja egymást a valóság és a mindent legyőző képzelet világa. *
Soma Bálint szeretett volna addig megérkezni, mielőtt az öregember lefekszik. Elképzelte, hogy ott találja az ebédlőasztalnál, a vastag földrajzi könyve fölé hajolva. Kolumbuszék azóta messze hajóztak már, maguk mögött hagyva a Bahama-szigetek úszó bennszülötteit, gondolta, és megpróbálta magát Kolumbusz matrózai közé képzelni, ahogy az árbockötelekbe kapaszkodva a tengerfénytől káprázó szemekkel kémleli a horizontot, néha pihentetően lehányja a szemét, és ilyenkor a képzeletében csodálatosan kéklő tájak suhannak tova, minden kék színű, nemcsak a víz, az égbolt, a hegyek, hanem a suhanás is, a fények, a fák, a gyümölcsök, a bennszülöttek, sőt ők maguk is kékszínűek. A ház közelébe érve megnyugodott: az öregember szobájában égett a villany. Az ablakhoz lopakodott, benézett. Az öreg az asztalnál bóbiskolt, a könyv helyén azonban a borosüveg és egy pohár állt. Az öreget elnyomta a fáradság, sajgott a dereka. Alaposan megviselte a lovaglás, különösen a visszaút, amit végig erőteljes galoppban tett meg. A nevelőotthon igazgatója gyanakodva figyelte a hátasló nyergéből lemászó öregembert. Hűvös jónapottal köszönt vissza, barátságtalan viselkedése csak akkor kezejett enyhülni, amikor megtudta, hogy az öreg tizenöt évig igazságügyi szolgálatban volt, és miért szeretne Soma Bálint után érdeklődni. - Hálátlan kötélrevaló ez mind - sóhajtott az irodában. Panaszos arccal a szívére szorította a tenyerét. - D e nem hisznek nekem a megyénél. Azt mondják, hogy neveljük őket, csak neveljük . . . Az öreg nehezen szánta el magát erre az útra. Harmadik napja hiába várta Bálintot. Óráról órára becsapottabban érezte magát, türelmetlenül, cserbenhagyottan járt-kelt az udvaron, a ház helyiségeiben. A kerti asztal bádogtetejét lefeszítette, a lócák ülőkéjét baltával meghasogatta. Különösen a tegnap esti órák
14
voltak súlyosak. Tegnap este úgy érezte: most már végleg lemondhat a fiú viszszatéréséről. Megértette: hatvanéves korára az önérzetén egy tizenöt éves kamasz ejtette a legnehezebb sebet, ugyanakkor szörnyű érzés volt, hogy nem tudott véglegesen lemondani Bálintról, kellett egy szál, ami hozzáfűzte, és halvány reményt keltett. Az igazgató az öreg elé tette Soma Bálint anyagát. - Jobb sorsra érdemes, de fantasztikus egy gyerek - mondta. - Valami fantasztikus gyerek . . . Az öreg némán bólogatott, átnézte az iratokat. Nem sok időt töltött, de semmi se kerülte el a figyelmét. Megitta végül az igazgató kávéját, a cukrot a tányér szélén hagyta, majd elkérte Bálint apjának a címét. Az egész látogatás alatt megpróbálta azt a látszatot kelteni, hogy Bálintot a véletlen hozta az útjába, és csak puszta kedvtelésből jár dolgai után. Bálint az ujjával szinte csak megérintette az ablakot. Az üveg megrezzent. Várt egy kicsit, majd valamivel erősebben kopogtatott. Az öreg felrezzent. Érthetetlenül, bizonytalan szemmel nézett az ablak felé. Feltápászkodott, a polcról, ahol a virágmagokat tartotta, levette az elemlámpáját, és az ablakra világított.
- Megjöttem - szólt be Bálint, és barátságosan intett. Az öreg nem ismerte fel a fiút,, s nem értette, mit mondott. - Mit akar? - krákogott, és közelebb hajolt az ablakhoz. - Megjöttem! Az öreg most ismerte fel Bálintot. Az arca megrándult: ott állt kívül a fiú, csaknem ugyanazzal az ügyetlen tartással, hóna alatt a Micimackóval, mint négy napja, amikor azzal köszönt el, hogy még a sötétség beállta előtt visszatér.
15
- Eltakarodj innen! - mondta az öreg csöndesen. - Megjöttem . . . - Eltakarodj innen, ha mondom! - kiáltott mérgesen az öreg. Bálint nem mozdult, mintha megbénult volna. - Gazember vagy! Csirkefogó vagy! És hazudozó! Akasztófáravaló! Nem érdemled meg, hogy futni hagylak, de menj innen istenhírével, és bolondíts másokat a hazugságaiddal! Fogjon el más, mert a sorsodat úgyse kerülheted el! kiáltozott az öreg. A szeme kegyetlen volt, az arca azonban petyhüdt és szánalmas. Az elemlámpa fénye kialudt. Bálint az ablak előtt ácsorgott. Nem bánta volna, ha az öreg kiront a házból és megveri, ha egy csöpp reménye is van ahhoz, hogy az öreg haragja ezzel kimerül, s mindent a Bahama-szigeteknél folytathatnak. A kertben megállt, egy fához támaszkodott. Szerette volna, ha legalább ragyognak a csillagok, de felhős volt az ég. Az apjára gondolt. Fel-felbukkant előtte az anyja halála utáni rövid idő, amikor együtt éltek. Vágyakozással gondolt vissza a reggeli tornákra: az apja újra és újra a feje fölé emelte őt mint egy súlyzót, Bálint pedig amennyire csak tudta, megfeszítette a testét, s ha ez tízszer egymás után sikerült, nagyon büszke volt. Utána tótágast álltak, de Bálint a nevetéstől újra és újra összecsuklott, aztán a kertben a véget nem érő futkosások következtek. Az esték is előjöttek. Az apja mély, szomorú hangján minden este megkérdezte, hogy mi történt az iskolában, s ha Bálint az igazságtalanságok miatt panaszkodott, az apja türelemre intette, és az élet dolgairól kezdett beszélni. Bálint sírdogálni kezdett. A vasárnapi ebédek is előjöttek. A terített éttermi asztalok ott ácsorogtak a gyümölcsfák között, és ott ültek ők is levesre, húsokra várva. Az apja tűnődve nézett maga elé az asztalra, majd váratlanul kérdezett valamit, aminek semmi köze se volt az ebédhez, a vasárnaphoz sem, és a válaszra - úgy tűnt fel - már nem is figyel oda. Messze jártak a gondolatai, ahová senki és semmi sem követheti az embert. Bálint sejtette ezt. Csöndben evett, az ásványvizet lassú kortyokkal iszogatta, és várta, hogy az apja majd megszólal. Ilyenkor mindig volt bennük valami különös idegenszerűség, mintha városról városra vándoroltak volna. Sohase kérdezte az apját, milyen volt a gyerekkora, de a fegyelmezett tartású családi fényképekről tudta, hogy a nagyapja és a nagybátyja katonatiszt volt, és úgy gondolta, hogy ebből a körülményből nem sok jó származhatott az apjára gyerekkorában. Csupán egyszer kérdezte meg az apját: az lett-e belőle, ami szeretett volna lenni? Töprengve ráncolta a homlokát, végül azt mondta: Autóversenyző az szívesen lettem volna, de akkor még nem voltak igazi autók . . . Előléptek azok az esték is, amikor Bálint biztos volt a dolgában, hogy a világon nincs még két másik ember, akik jobban összetartoznak, mint ők. Az apja ezeken az estéken a nők miatt későbben jött haza. Bálint megérezte és kiválasztotta ezeket az estéket. A lecke után ilyenkor nem ült le olvasni, nem játszott, nem telefonálgatott osztálytársainak, hanem a konyhában előszedte a mosatlan edényeket, a porszívóval végigberregte a lakást, kitisztította a cipőket, tehát főzött, vacsorát készített, megágyazott, végül kitakarította az apja pipáit, aztán a takaró alól elégedetten, mi több: boldogon hallotta a kulcs zörgését a zárban, és várta, ami következett: az apja benézett hozzá a szobába, s meghallgatta, hogy rendesen szuszog-e.
16
Aztán egy este késett a kulcszörgés. Egyre többször késett, majd egy téli vasárnapon hárman ebédeltek abban az étteremben, ahol rendszerint a félemeleti galérián ültek, és Bálint a díszes fakorlátra könyökölve mindig úgy képzelte, hogy egy óceánjáró fedélzetén tartózkodnak, és míg lent a csámcsogó, kanalazó, beszélgető vendégek asztaltársaságait nézte: biztos volt, hogy ezeknek az embereknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy tulajdonképpen hol ebédelnek, s hogy ők ketten pedig valójában földöntúli lények, és a legfantasztikusabb dolgokhoz is csak egy intésre van szükségük, hogy elérjék . . . Attól a naptól kezdve már csak az ő gondolatai jártak oly messze, ahová senki és semmi se követheti az embert. Bálint a kabátujjával letörölte a könnyeit. Búcsúpillantást vetett az öregember házára. A hátaslótól is szeretett volna elköszönni, de félt, hogy kijön az öreg. Elindult a kőbánya mellett vezető ösvényen. Lassan haladt, sötét volt, a bánya villanyfényei a szemébe vakítottak, éppen a lába elé nem látott. Ágrólszakadt volt. A cipőjében elszakadt a fűző, az intézeti flanellinget ki kellett volna mosni már, a nadrághajtókája leszakadt, a zakója gyűrött volt, foltos, hegyes fazonja fölperdült. Vajon, versenyeznek-e most, ebben az órában az indianapolisi pályán, tűnődött magában, majd úgy gondolta, hogy igen: a földrészek közötti időeltolódás miatt Indianapolisban éppen most versenyeznek. Bálintnak az semmi volt, hogy gondolatban azonnal beszíjazza magát egy piros Ferrariba. A kerekek csillag formájú tárcsái forgásba lendültek. Bálint mögött egyre keményebben kezdett dolgozni a nyolchengeres motor. A két hátsó kerék között négy kipufogócső okádta a füstös gázokat, a stabilizáló szárnyak a sebesség fokozásával vékony, füttyszerű hangot adtak. A két első kerék fölött, körülbelül a karosszériatest nyaka táján egy vastag, fekete-fehér kockás keresztcsík szakította meg a tűz pirosságát, olyan volt, mint egy pepitaszínű sál. A kocsi elején, a 8-as szám fölött a két hűtőnyílás, mint két felvont szemöldök figyelte az utat. Bálint egyre fokozta a sebességet. Nagy kockázattal hajtott bele a veszélyes külső kanyarokba, mintha nem törődött volna a halállal.
17
TAMÁSI Á R O N
SZABADSÁG MADARA A kicsi székely város, amelynek gimnáziumát nyolc esztendeig jártam, nem volt messze szülötte falumtól. Pontosan tizenkét kilométerre. Néha azonban mégis messzinek tűnt, különösen karácsony és húsvét táján. Olyankor ugyanis szünidőre eresztvén minket, gyalogosan kellett mennem és jönnöm. Karácsonykor a farkaskedvelő havas úton, s húsvétkor a gazdag sárban. A nyári nagy szünidőre azonban mindig szekérrel vittek haza. Hanem a szekerezésnek, s más uras dolognak hamar vége lett, mert otthon türelmetlenül leselkedett reám a mezei munka. Abban pedig úgy kellett részt vennem, mintha télen által nem diák lettem volna, hanem akkor is falusi gazdának készülő legényke. Hát dolgoztam is jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kerekedni. Midőn azonban a negyedik osztályt éppen végeztem volna, igen megcsalt a jó reménység. Ugyanis azon a nyáron ütött ki az első nagy háború, amely a mezei munkát vastagabban rótta rám, mint ahogy gondolni lehetett volna. Igen vastagon, mert hiszen a férfiakat harminckettőig mind elvitték, s azokat nekünk, zsenge és öregebb maradéknak, mind pótolni kellett. Valójában akkor tanultam meg, tizenötéves karral és derékkal, a kaszálás munkáját, amiben aztán mester is lettem hamarosan. Jó hírem úgy bejárta a falut, hogy a nyár dereka felé már nemcsak a rokonok istenkedtek nekem, hogy segítsem meg őket a kaszálásban, hanem idegenek is kezdettek jövögetni, jó pénzt ígérve. Bölcsen a kérelmet meghallgattam ilyenkor, de a szóval nem siettem, hadd nőjön a jó hírem a nagy várakozásban is. Végtére s rendesen aztán kedves anyám tekintett reám, szólván: - Nem érsz rá, ugyé, fiam? - Biza nem - feleltem oly szomorúan, mintha a szívem meg akart volna szakadni. D e bezzeg, ha Hadnagy Lőrinc bácsi jött, akkor másképpen feleltem. Ugyanis Lőrinc bácsi nagyon vonzalmas vidámságot hordott, s úgy tudott szólani hozzám, hogy a szava hátáról röpködni tudott a képzeletem. S bármiről ha beszélt, nem a" megfoszlott valóságot mondta csupán, hanem a virággal az illatot s a tűzzel a meleget is ki tudta mondani. Vagyis a valót igazzá tette. S mert eme természete miatt igen szerettem az öreget, véle szívesen mentem kaszálni. Őrzöm is, szinte mint a költeményeket, azokat a rügyező napokat, amikor együtt vágtuk ketten a rendet. Az egyik napot különösen. Ámbár az a nap is úgy ment belé a délbe, mint jóformán a többi. Vágtuk reggel a harmatos füvet, miközben muzsikáltak a szárnyas bogarak, majd a harmat elillanása után is csak vágtuk, a lebegő pillangók között. Az öreg helyett e g}'-egy vén kánya szólott néha, s helyettem harkály rikkantott, miközben két fa között hidat repült. Hanem délben, megnézvén Lőrinc bácsi a nap állását, jelentősen így szólt: - Hasra áll a nap, hécskám! Hát kiválasztott az öreg egy terebélyes tölgyfát, annak az árnyékába húzódtunk, hogy elköltsük ott a délebédet. Amíg ettünk is, a kánya és apróbb madarak szolgáltatták a szót, de aztán a legvégén megszólalt mégis Lőrinc bácsi: - S hát aztán, iskola után, mi akarnál lenni? - kérdezte.
18
- Az még messze van - feleltem neki. - Messze, messze - folytatta az öreg — d e ha már nagy költséggel tanul a diák, idejében kell ezen gondolkozni. O t t a hűvös árnyékában gondolkoztam is egy ideig, de mivel semmire sem jutottam magamban, végül is így szólaltam meg: - Hát mi legyek, Lőrinc bácsi? - Bátor s becsületes ember! - mondta az öreg. Tetszett nekem, hogy bátor legyek és becsületes, ámbár igen általánosnak tűnt a szó. S amellett csábosnak is, mint a felhő, amely elúszik, bárhogy meg is fogja a szem. Mert lám, úszik ez is, amit az öreg mondott, hiába fogom az eszemmel, mert széjjelárad a világba, és az égre terjed. - Jó-jó - mondogattam neki - , de milyen a bátor ember? - Olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni - felelte az öreg. - S ki a becsületes? - folytattam. - Aki életének utolsó órája szerint él! Hallván ezt a két bölcs választ, az eszemmel igaznak és a lelkemmel szépnek éreztem. Emlékembe véstem tehát, hogy kit lehet bátornak és becsületesnek tekinteni, majd így szóltam: - S a foglalkozás mindegy? - Nem egészen - felelte Lőrinc bácsi, aztán meleg mosolygással nézett reám, és így folytatta: - Ifjúnak tanácsot adni nagy dolog, de mivel csakugyan meg is kell élni valamiből, mondanék neked valamit. Vagyis nem azt mondom, hogy legyél pap, aki némelyek szerint könnyebben béjut a mennyek országába, mint a világi ember. Azt se mondom, hogy gyógyító orvos légy, aki sdkat enyhít a szenvedéseken; azt sem, hogy légy törvény bíró, aki igazságot oszt. Hanem inkább legyél olyan ember, aki pap, orvos és bíró egyazon személyben. Vagyis légy költő! Ahogy ezt kimondta a vénember, egyszerre olyan izgalom áradott belém, hogy hevertemből felültem rögtön. Nem is lehet csodálni, hogy ennyire parázslottam, mert hiszen addigelé sohase hallottam a faluban, hogy valakinek a költői foglalkozást ajánlotta volna bárki. ' - S milyen a költő? - kérdeztem. - Olyan, mint Petőfi! - felelte az öreg. De valahogy úgy mondta ezt, mintha csakugyan tudta volna, hogy Petőfi valójában milyen volt. Mintha látta volna, s beszélt volna véle; sőt, mintha virágos és harmatos füvet is kaszált volna véle, mint velem is. - H á t ismerte talán? - nyitottam nagyobbra a szememet. Akár ha szerelmes kérdezte volna a párjától, hogy szeretsz-é, úgy válaszolt az öreg, mondván: - Ismertem, igen! Pillantottam ámuldozva néhányat, mert abban a hitben voltam, hogy a falunak minden dolgát tudom: de lám, azt sem hallottam még soha, hogy Hadnagy Lőrinc bácsi ismerte volna Petőfi Sándort. - Látta?! - kérdeztem. Az öreg a messzeségbe nézett, majd sóhajtott egyet, mint aki messze-messze száll. Olyan messzire, ahol a valóság és a képzelet már eggyé is válnak. Aztán hanyatt ereszkedett a lekaszált fű tövén, és a két tenyerét a feje alá tette. S miközben csillámló szemekkel a tölgyfa lombjai között .pillangózott, így folytatta a szót: - Negyvenkilencben, mikor sírt a haza, hát én elszöktem hazulról, hogy
|
19
megyek katonának. Java nyár volt éppen, de pezsgettek az emberek is; s mint a futkosó szél, dalok jártak hegyeken-völgyeken. - Hány esztendős volt akkor? - kérdeztem. D e már meg is bántam, hogy belészóltam a beszédbe, mert az öreg felém rezzentette a szemét, s hirtelen megrovással csak annyit mondott, hogy az anyakönyvet otthon felejtette. - S aztán hogy volt? - igyekeztem tovább. - Ügy volt, hogy kérdezősködvén szorgosan, hamar megtudtam, miszerint Bem fővezér Segesvár tájékán van. No, elindultam én is arrafelé, s helybe érkezvén oda is eresztettek engem a nagy vezér színe elé, aki el is rendelte mindjárt, hogy ott harcolhassak, ahol legjobban nekem kedvem tartja. Mivel pedig én az első vonalba kívánkoztam, hát más önkéntesekkel együtt oda haladéktalanul kimentem. Vagyis a fejéregyházi határba, mert ott húzódott az első vonal, az országúton keresztül. És annak a tájéknak a dombos részére kerültem, ahol termőföldek és kaszálók feküdtek. No, őrködve ott táboroztunk, tisztek és legények mind együtt. Hanem az énekszó és nagyobb mozgolódás tilos volt, nehogy az ellenség, amelyik igen közel volt, neszünket vegye. H á t mi nem is mozgolódtunk, hanem inkább a nagyra nőtt törökbúzával takargattuk magunkat. Csupán egy ember volt közöttünk, aki sohasem tudott megülni a helyén, hanem ide ment, s majd oda ment. Még a lovát is otthagyta, jól megkötve a hátunk megett, a piros lovát. Különben sovány és csontos ifjú volt, s valamely oknál fogva nem egészen katonának öltözve, mert példának okáért a kardja sem volt ott az oldalán. Ha csak ránéztem, nekem olyannak tetszett örökké, mint egy parázs, akit folyton fú a szél. Nekem a szívem már igen dobogott. - Az volt Petőfi, ugyé?! - kérdeztem. Lőrinc bácsi nem is felelt, hanem tovább költötte a valót, folytatván tovább a szót:' - Néha egy-két sor verset mondott, s néha nagyot nevetett. S tudván is már, hogy kicsoda, folyton szemmel tartottam, csak hogy láthassam őt. S csakugyan, mintha ma is látnám: ott ült egy vén körtefa alatt, nekivetve a hátát az öreg fának. Irt valamit sebtiben a táskáján, s közben-közben lobogó szemmel gondolkozott. S ahogy ott ült a vén fa tövén, hát egyszer a szemben levő jegenyefán megszólalt egy madár. D e olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. S ahogy hallgattuk azt a madarat, hát egyszer a költő, mintha a dal egészen megbabonázta volna őt, felállt a fa tövéről, s úgy nézett fel ámulattal a jegenyefára. Ezt látván, mi is közelebb húzódtunk, hogy lássuk azt a csodás m a d a r a t ; s amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. S nézvén nagy ámulattal a csodát, egyszer a költő felkiáltott, szólván: „Szabadságunk m a d a r a ! " Itt elhallgatott az öreg, majd így folytatta: - Így kiáltván a költő, lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. D e ahogy feljebb s feljebb ment a jegenyefán, az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. S nekünk parancs hangozván, hogy húzódjunk alkalmasabb hadállásba rögvest, valaki felkiáltott a költőnek is a jegenyefára, hogy jön az ellenség! Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!". Ennyit mondván, hirtelen felült Lőrinc bácsi és reám tekintett. - S aztán mi lett Petőfivel? - kérdeztem. - Gondolom, onnét elrepült - mondta az öreg. S abban a pillanatban a tölgyfáról lehullott egy makk, és pontot tett a földre.
HEGEDŰS
ANDRÁS
Móra Ferenc Szeptemberi emléke - az én életemben
1945 előtt a csehszlovákiai gömöri falvakban az a gyakorlat alakult ki, hogy a nagy gazdák és az iparosok előbb a három osztályú sajógömöri polgáriba adták gyermeküket - az elemi iskola ötödik osztályának elvégzése után. Ezután küldték őket — különbözeti vizsga után - a rimaszombati gimnázium negyedik osztályába. Ez történt 1934 júniusában is: a jómódú szülők gyermekei közül öten-hatan beiratkoztak a szülőfalumtól, Beretkétől hat kilométernyire fekvő Sajógömör polgári iskolájába. Szinte egyedül maradtam a következő szeptemberben tiszta jeles bizonyítványommal a beretkei elemi iskola hatodik Osztályában . . . Egy éven át minden nap a kínok kínja tépett. A hajnali órák szinte kibírhatatlanok voltak. Szülőfalumból a diákok gyalog jártak a polgáriba. A mi házunknál, az alvégen már együtt volt a csapat, s reggeli jókedvük mindig a fülembe csapódott. Aludni már nem tudtam, a nyugtalan tehetetlenség ekkorra már kiverte az álmot a szememből, s hiába dugtam a forró dunyha alá a fejem, a polgáristák boldog zsivajától nem menekülhettem. A délutánok, amikor Sajógömörről a diákok hazafelé jöttek, már elviselhetőbbek voltak. A mezőn dolgoztam ilyenkor, kapáltam, szénát hordtam, s á testi fáradság elzsibbasztotta bennem a lélek fájdalmát is. A falumbeli szegény parasztok sajnálkozó részvéttel, gyöngéd, tapintatos szeretettel kérdezték: András, te nem mégy a polgáriba!? Soha nem éreztem enynyire az emberi közösség szívemre boruló melegét, mint ekkor. A háromszáz lelkes falu szegényei szinte egy nagy családot alkottak. Én a kérvényeiket, a leveleiket írtam, a hosszú téli estéken az összejáró családoknak novellákat, történelmi tárgyú elbeszéléseket olvastam fel. Temetések alkalmával nagy tisztséget töltöttem be: tanítóm megbízásából hangosan diktáltam soronként a temetési énekeket, s ezzel a pap és a kántortanító mellett én is cselekvő részese voltam a legnagyobb nyomot hagyó szertartásoknak. Mindezt jó szóval, gyöngéd ragaszkodással viszonozták, de ez most csak arra volt jó, hogy ne érezzem szégyennek azt, hogy polgáriba nem mehettem. Özvegy édesanyám most is hajnaltól késő estig dolgozott, de ebben az évben mintha hallgatag lett volna. Hogyne akarta volna ő a fia álmainak megvalósulását, s hogyne szerette volna szomszédoló beszélgetések idején így kezdeni a mondatát: ezt a polgárista fiamtól hallottam! D e a mindennapi kenyérgondok nem engedték, hogy szebb anyai vágyainak éljen. Konokul, lehajtott fejjel robotolt, szemében lehervadtak a jókedv virágai. Ekkor itatódott belém róla a később tudatosult legjellemzőbb kép: az én anyám földre néző asszony . . . A bátyám ekkor már kőművesinas volt, hétköznapokon virradattól sötétedésig lótott-futott, vasárnaponként bebiciklizett a szomszédos
21
kisvárosba, Tornaijára, hogy a mester feleségét is kiszolgálja: a lakást, az udvart kitakarítsa, a cipőket kitisztítsa, a piacon egy hétre bevásároljon. Ö, szegény, ekkor csak azt érezte joggal, hogy az én továbbtanulásom miatt az a gyermekmunka is rászakad, amit nekem kellett volna elvégezni. Nem látszott semmi remény arra, hogy életemet a könyvvel jegyezzem el. A kilátástalanság réme fullasztóan szorongatta a torkomat. Elvégeztem a hatodik elemi osztályt is. A jeles bizonyítványt hazavittem, s betettem a sublód fiókjába. Nem tudtam önfeledten gyönyörködni benne. Másnap a régi és az új polgáristák jókedvű csapatával szembetalálkoztam az utcán. Beiratkozni mentek Sajógömörre. Sóvárogva néztem utánuk, s ebben a pillanatban a lefojtott szándékok kemény, konok elhatározássá értek bennem. A csodával határos tettre szántam el magam. Másnap bizonyítványomat az ingem alá rejtettem, s anyám tudta nélkül elindultam Sajógömörre. Ezt az utat nem feledhetem! Vakítóan sütött a júniusi nap. Mezítlábas talpamat szinte égette a gyalogút pora. A széles mező virágtengere színtelenül hullámzott a szemem előtt. A röpdöső madarak és a mezőn dolgozó emberek fekete foltokként tűntek fel előttem. Én csak egy mondatot hadartam magamban, s a szemem mereven szegeztem a távolból integető, hívó sajógömöri karcsú templomra s a mellette magasodó polgári iskolára. Zakatolt a szívem, s forrón lüktetett az agyam. Ma már csak arra emlékszem, hogy egyszer csak ott álltam az igazgatói irodában, s bátortalanul dadogtam a sokszor elismételt mondatot: - Igazgató úr, tessék engem felvenni a sajógömöri polgári iskolába! Dienes Dezső igazgató úr hatalmas termetű ember volt. Szemüvege alól is kivilágított vizsgáló, kutató szeme. Boltozatos homloka, kopasz feje még inkább nőttette testi nagyságát. Szinte törpének éreztem magam előtte. Izzadt kezemből kivette a bizonyítványom, s végiglapozta. Aztán a homlokára tolta a szemüvegét, s végignézett rajtam. Éreztem, hogy most a csapzott hajamon, kipirult arcomon, fehér kisingemen, poros mezítlábamon jár a tekintete. S egyszer csak megszólalt: - Felvettelek fiam, a polgári iskolába! Ügy kondult a mondata, mint a harangszó. Ereje volt és szívemre hulló melege. Ügy éreztem magam, mint akit feloldoztak, szorító bilincseitől megszabadítottak. Máris futottam, száguldtam hazafelé. A júniusi nap csókos sugarai záporoztak rám. A gyalogút pora muzsikált a talpam alatt. A széles mező virágai színes pompával táncoltak körülöttem. A madarak dalba kezdtek, s a dolgozó emberek hangos köszöntésemre - vidáman, jókedvűen kalapot emeltek. Anyám elé toppantam, s fuldokolva, sietve hadartam, hogy polgárista lettem. Ö csak állt, a távolba nézett, harmat párázta be a szemét, s kérges, nehéz kezét puhán a fejemre ejtette s csak ennyit mondott: - Te tudod, fiam, csináld, fiam! Ebben a pillanatban lettem felnőtt. Kezembe vettem sorsom alakítását. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a sorsfordító pillanatnak az élménye a pedagógussá formálást kezdte meg bennem. 15 év múlva, 1950. szeptemberében tudatosult ez bennem.
22
Ekkor neveztek ki a debreceni egyetemen szerzett friss diplomával a kezemben a szarvasi tanítóképző intézetbe. Az első évfolyam osztályfőnöke és irodalomtanára lettem. Izgalmas feszültséggel terveztem az első órám. Emlékszem, az a gondolat foglalkoztatott: miről beszéljek úgy, hogy az nekem is élmény legyen, a katedra első napos munkásának, és élmény legyen tanítványaimnak is, akiknek a többsége a békési falvakból sereglett össze a pedagógussá válás szép szándékával. A nagy alkalom súlya ránehezedett az agyamra és a nyelvemre annyira, hogy lemondtam arról, hogy az első órámon én beszéljek. S úgy döntöttem, hogy azt a szépirodalmi művet olvasom fel, amelyik a legközelebb áll hozzám. Móra Ferenc Szeptemberi emlék című novellájára esett a választásom. Soha így, ennyire a magaménak érezve, még nem olvastam Móra szomorú szeptemberi emlékét. A kis Móra Fercsike kínszenvedése, amikor a tandíj miatt elzárták előle a tudományok paradicsomkertjét, az én éves gyötrődésem begyógyuló sebét szakította fel. A kenyérsütögető asszony meggyfavirág arca anyám képét idézte bennem. Az én életem Eyszrich tanára, aki Mórát ölbe vitte be a folyosóról az osztályba, Dienes Dezső igazgató úr volt. Ekkor világosodott meg előttem, hogy az én júniusi emlékemet is megírta Móra a maga szeptemberi emlékében. A novella utolsó mondatai pedig ott a szarvasi katedrán egyenesen szíven ütöttek. H a d d idézzem: „ D e azért a szeptember nekem a legszomorúbb hónapom marad erre az életre. És ha én a befelé síró fajtából való vagyok is, mindig teleszivárkodik könnyel a szemem, ha szeptemberben lehajtott fejű kis gyereket látok." 1950 szeptemberétől kezdve - tanár-életemben - az én júniusi élményem és Móra Szeptemberi emléke állandó figyelmeztetőként jár előttem: ha egy lehajtott fejű diák ügye-sorsa kerül a kezedbe, emlékezz a magad diákkorára!
23-
THURZÓ
LAJOS
Sonja Mint hűs harmatokon kis palánta, úgy nőtt fel köztünk a lányka. Már három éves . . . Észre se vettük. Kertünkben, mint a miénket, úgy szerettük.
Mamája, míg ment piacra, vigyáztunk addig rája. O t t csicsergett kicsi kocsijába. Kék fecske volt, ezüst a hangja, a nyári délelőtt kis hangulat-harangja.
Mint fákon a gyümölcsünk, szépült a nyárban, friss zöldben itatta szomjas szemét, szíve a pajkos aranysugárban lelte meg legszebb játékszerét. A habok illatát a szél elhozta Dunáról, erdő fáiról a nyári hűs leszállt, kerülte, addig kerülte a selymes lábú álom, mígnem egyszer kis szemére állt. Fölzártuk hű kutyánk a szobába, hogy közöttünk verebet ugatva ne járjon, még a kakast is elküldtük asszonyával, hogy palánkra rikkantva fel ne szálljon.
S mily boldog volt az anyja, amint piacról megjött, mindig így csodálkozott: „Hogy vigyázzák ezek, hogy szeretik, azt, kit az én szívem hordozott. . .!"
És később is, hogy nőtt a kis tücsök, úgy tágult vele az értelem, szavakat már gügyög, s Lacinkkal most itt ül a térdemen. Eljátszunk esténként boldogan, három víg kicsi: vén fejemmel én, Sonja, meg Laci. S hogy derűs világban elringunk, ősi, szép szavaink tagokra szakítom, édes nyelvünkre őt így tanítom, Sonját, a kis szerb leányt. És mondja ő, magát illegetve, ritka bájjal: „ E z a fülem itt, ez az orrom, ez meg itt a kicsi számam . . ." Mily boldog világ is ez! Játszanak a kétajkú gyerekek . . . Hogyan kell örülni, mutatjuk nagynak, s neveljük egymást szerbnek, magyarnak. A két kicsi ugrál, és szeret velem, s az, amit játszunk - történelem . . .
Mert emberit és melegem kis szívükbe nem hiába hintem el. Sonja is, ha felnő, lesz szép szerb rózsaszál, nem felejti - tudom - a nemfelejthetőt: egy magyar ember hogy szerette ö t . . .
25
Az irodalom: az élet tükre 2. N É H Á N Y N A G Y Í R Ó V A L L O M Á S A Valamikor, az ősi időkben, elsősorban a primitív népeknél a jóst és a költőt együtt emlegették- és tisztelték, mert egyaránt a szellemek megszállottjának, prófétának, valamiféle isteni kinyilatkoztatás részesének tartották. Ügy vélték, hogy a költészet varázslat, mágia, a költő pedig a társadalmon kívül élő különleges lény, aki mágikus révületben írja alkotásait. A mű keletkezéséről szóló múltkori fejtegetésünk azonban ellentmond ennek az elképzelésnek: az író nagyon is a valóságból indul el, és a valóságot tükrözi műveiben. A legnagyobb írók tudatosan törekedtek arra, hogy minél igazabb tükröt nyújtsanak az életről, az emberekről, a valóságról. íme néhány vallomás: Az aiigol S H A K E S P E A R E , a világirodalom legnagyobb drámaírója a Hamletben ezt mondatja egyik szereplőjével: „A színjáték célja most és eleitől fogva az volt és az is marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnönképét és maga az idő, a század testének tulajdon alakját." Nyilvánvaló, hogy amit Shakespeare itt a színjátékról mond, az tágabb értelemben minden művészetre, tehát az irodalomra is vonatkozik. A német íróóriás, G O E T H E véleménye is az volt, hogy az igazi költő sohasem szakadhat el az objektív, a tárgyi valóságtól, az élettől. Eckermann nevű bizalmas barátjával és titkárával folytatott beszélgetései során - ezek utólag könyvalakban is megjelentek - többször hangoztatta, hogy nagy íróvá csak az válhat, aki jól ismeri, s így „át tudja fogni a világot". Saját verseiről azt mondotta, hogy „a valóság sugallatára keletkeztek, és a valóság a talajuk . . . A valóság kell, hogy szolgáltassa a motívumokat, a kifejezésre váró pontokat, a mii Udajdonképpeni magvát." Ugyanakkor azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a megformálás művészisége elengedhetetlen feltétele az igazi alkotásnak: a valóságelemekből „szép eleven egészet alakítani már a költő dolga" - mondotta ezzel kapcsolatban Goethe. A francia regényíró, B A L Z A C egy helyen ezt írta: „Az író olyan ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy a lelkéből tükröt csináljon, amelyben az egész világegyetemnek vissza kell tükröződnie." Önmagát mint írót „a társadalom titkára"nak, másutt „doktorá"-nak mondotta, aki látja és ábrázolja a valóság igazságait, s ezzel segít is a valóság megváltoztatásában. Az író feladatát abban jelölte meg, hogy „a világot olyannak ábrázoljuk, amilyen valójában". Mintha csak a nagy orosz írót, C S E H O V o t hallanánk, aki majdnem szó szerint ugyanezt írta le: szerinte is a legjobb írók „olyannak írják le az életet, amilyen ..." G O R K I J Hogyan tanultam meg írni című tanulmányában a könyvek ismeretnyújtó hatásáról így ír: „Nagyapám kemény és fösvény ember volt, de nem láttam, nem értettem őt annyira tisztán, mint amennyire Balzac Grandét Eugéniafának elolvasása után láttam és értettem. Eugénia apja, az öreg Grandét szintén fösvény és kegyetlen volt, és általában hasonlított nagyapámra, de ostobább volt
26
nála, és nem is volt érdekes, mint nagyapám. Az orosz öregember, akit nem kedveltem, sokat nyert, nagyot nőtt a franciával való összehasonlítással. Ez • . • nagy felfedezést felentett, - a könyvnek megvan a képessége, hogy bizonyítsa nekem az emberekről azt, amit nem látok, nem ismerek bennük." Gorkij egyébként sokszor hangsúlyozta, hogy a könyvek segítették tájékozódását a világban, az életben, az emberek között. Ezért írta: „A könyvet szeressétek, mert az életre tanít, mert gondolatok, érzések, események tarka és viharos forgatagában megmutatfa az utat, mert embernek tiszteletére nevel és gazdaggá tesz a szeretet erejével." A magyar íróktól és költőktől is sok olyan megnyilatkozást, vallomást idézhetnénk, amelyek azt bizonyítják, hogy a valóság képét, jellemző sajátosságait, igazságait, tanulságait igyekeztek műveikben megvilágítani. A R A N Y J Á N O S írja egy helyen a könyvekről: Hisz forgattam, a javából, Én is egy párt valaha; Mind tükör volt: egymagából Tűnt nekem föl ncp s haza. J Ó Z S E F A T T I L A Ars poetica c. versében szembefordult azokkal a költőkkel, akik koruk nyomorúságai közepette „koholt képekkel és szeszekkel" mámort mímelnek, „mocskolván magukat szegyig". Saját magáról ezt írta: „Nem lógok a mesék tején, hörpintek valódi világot". A Város peremén c. költeményének utolsó versszakában a költőt „A való világ varázsainak mérnöke"-ként említette. Ugyanezt egyik tanulmányában így fogalmazta meg: „Hogyan alakul a mű? A művészt cselekedet, nevezzük ihletnek, először is két részre osztja a valóságot azáltal, hogy kiválasztja azt a részt, ama valóságelemeket, amelyekből müvét majd megalkotja . . . Ezekkel a kiválasztott valóság-eletnekkel aztán az ihlet. . . elfödi szemünk elől az összes többit, a ki nem választottat... A kiválasztott részt az ihlet megrögzíti." íme, az írók, költők vallomásai is azt bizonyítják, amit a műalkotás keletkezésével kapcsolatos múltkori eszmefuttatásunk megállapított: az irodalom az élet tükre. Ez a „tükrözés" azonban nem jelenti a valóság mechanikus másolását, - és nem is minden tükör mutat helyes képet. Legközelebb erről lesz szó. (Folytatjuk) KOLTA
FERENC
Bennünket is megtréfált a nyomda ördöge! Sajnálatos, ritmuszavaró hiba csúszott Bognár Tas Tánc című versének harmadik versszakába. Elnézést kérünk a költőtől és olvasóinktól. íme a helyreigazítás: Keszkendő lebbentő, szappanhab szippantó, szappan-gömb rebbentő, pukkantó, pattantó. (A szerk.)
27
Édes anyanyelvünk
Arany János nyelvi gazdagsága Bármily nagy fordítója akadna is Aranynak, a külfölddel mégsem bírná megértetni, mily jelentős a magyar irodalomra: mennyire gazdagította költészetünk nyelvét, mennyi szót, szólásmódot fedezett fel számára, hány kifejezésnek adott új életet meg új színt. Művész sohse volt korlátlanabb ura" művészete eszközének, mint Arany a magyar nyelvnek. Magyar nyelvalakok, melyek századok óta föld alá voltak temetve, vagy csak a nép száján élve, magyar költeményben még sohasem fordultak elő, egyszerre csak költői szárnyra kelnek, színt öltenek, hangoznak és felragyognak. Arany a magyar nyelv legnagyobb ismerője. Mindenesetre költőink közül az ő szókincse a legnagyobb. E részben sokszorosan fölülmúlja Petőfit, de még Vörösmartyt is: az Arany használta szavak száma, hozzávető becslés szerint, meghaladja a 10 000-et. Szótárának bőségéről meggyőződhetünk, ha megfigyeljük, hogy egy-egy szó hányféle értelemben fordul elő műveiben, mennyire kimerítette összes jelentéseit, minden árnyalatát, vagy ha összevetjük, mily sok kifejezést, fordulatot talál egy és ugyanazon dolog kifejezésére. Lássunk egy példát, - egyet a sok közül. Arany több ízben említi valamely személyéről, hogy arca kipirult. Hány különböző szót, hány fordulatot, hány népies metaforát talál a kipirulás kifejezésére. Majd azt olvassuk nála, hogy kipirult, majd hogy elveresedett az arc; Toldi György veresebb lesz a főzött ráknál, Ildikó arca lobbot vet, Lajos képét láng csapta fel, Jóka felzaklatott vére mind képébe futa, Toldiné orcája egy alkalommal vérbe, lángba borult; midőn Miklósra gondol, szép Piroska vére meghajnallott arcán, midőn a királyra köszönti poharát, tüzes lesz a képe (de nem a bortól), a király egy tréfájára pedig elpirul a lakomán; Széchy Mária arca Wesselényi levelének olvasásakor olyan lesz, mintha vére mindjárt csöppenni akarna; a vén Toldi ábrázatja dühében tűz lesz; Ildikó udvari lányainak arcát a lovaglás kéje ingerli. Valóban, ha más bizonyítékunk nem volna, az ő műveiből is meggyőződhetnénk, hogy a magyar nyelv éppenséggel nem szűk, nem szegény. „Kincseket akarsz? Menj ki a szántóföldedre", mondja egy arabs közmondás. Ezt mondhatnók azoknak is, kik keveslik szókincsüket, szűkellik nyelvünket. Ami nincs meg a könyvekben, megtalálod künn a mezőn, a nép ajkán: nem kell, hogy meghamisítsd, hogy törvénytelenül utánozd írószobádban. Arany, mint a nagy költők egyáltalán, visszavezeti a nyelvet eredeti forrásaihoz, régi érzéki jelentéséhez.
Riedl Frigyes 28
nyomán
KÓNYA
LAJOS
Szerelmes ének Anyanyelvem, olyan volnék nélküled, mint egy idegen alkatrésszel csattogó gép, mely egy-két beteg mozdulat után kifulladva megáll, s mint illatok nélküli kert, mint naptalan s boldtalan ég, mint paradicsotnból kivert, lángpallossal űzött teremtmény, akinek nyelve bedagadt, szívéből lefutott a vér, s feje kiürült hirtelen, miként rajzás után a kas, mint szív nélküli szerető, mint szerelem nélkül a kedves. Nekem Berzsenyi nyelvén zeng az ég, s Vörösmarty szavával jajdulok, az elpiszkolt-ingű eszmék. Nekem Károli Gáspár nyelvén beszélt az isten, soha nem hittem volna különben egy szavát sem. Nekem József Attila nyelvén mondd hát: szeretsz-e? És Ady Endre gyilkos mondataival átkozz, ha el tudlak feledni. S ha lesz világ, amelyben magyarul senki sem tud, fátlan, kopár világ lesz, nem vágyom benne élni.
TESTVÉMÚZSÁK
Az illusztrációról
A könyvek - regények, verseskötetek, mesekönyvek - belső címoldalán, a szerző neve után egy másik névvel is gyakran találkozunk. így: Illusztrálta Reich Károly, vagy: Kass János rajzaival, vagy: A kísérőrajzokat Szántó Piroska készítette. Mi az illusztrálás? Ki az illusztrátor? Milyen a jó illusztráció? Tulajdonképpen minden leírt betűnek nemcsak fogalmi jelentése, hanem képi tartalma is van. Az I magas és karcsú, az O telt és kerek, a D dagadó félholdra emlékeztet, a T-nek két kiterjesztett karja van. A rádió keresőgombját forgatva különböző nyelvek szűrődnek a készülékbe. Anélkül, hogy bármelyiket is értenénk, úgy érezzük, az egyik beszéd lágyabb és zeneibb, a másik keményebb és ropogó. Ugyanígy a különböző eredetű írott szövegeknek, a latin, a görög, a ciril, az arab, a gót betűs szavaknak más és más a képi hatása. A gót betűk szögletesek és szálkásak, a görög betűk lágyak és hajlékonyak, a latin betűk élesen metszettek és arányosak. Az illusztráció nem elégszik meg a betűk képi jelentésével. Az illusztrátor a szöveg mellé vagy közé rajzot is készít. Kép és betű, rajz és írás a legrégibb időtől összefügg egymással. A hangjelölő írások a képírásból fejlődtek ki. A fogalom jelölésére eredetileg magát a fogalom képét használták. Később, az elvonatkoztatás magasabb fokán alakult ki a hangjelölő írás. D e a szöveg ekkor sem vesztette el kapcsolatát a képpel. Már az írásbeliség legkezdetibb fokán kép kísérte a szöveget. A kézírásos könyvek, a kódexek lapjait rajzolók díszítették. A fejezetek élén, a kezdőbetűk köré valóságos jeleneteket fontak. A lap szélén, a margón karcsú indák futottak. A szöveg melletti rajz szerepe különösen a könyvnyomtatás óta nőtt meg. A könyvnyomtatás megoldotta a rajz sokszorosíthatóságát, s ezzel a kép egyszerre nagy példányszámban, sok emberhez eljutott. Az illusztráció két művészet, az irodalom és a képzőművészet szerencsés találkozásából született. Irodalomnak nem tisztán irodalom, mert an) r aga nem a szó,
30
hanem a vonal, a szín. S képzőművészetnek sem önálló művészet, mert mindig valamilyen nyelvi-irodalmi műhöz kapcsolódik. A könyvnek ma is elválaszthatatlan része az illusztráció. A kép nélküli, azaz kép-tclen könyv már önmagában kicsit képtelenség. A jó illusztráció segíti a könyvben kifejtett gondolat megértését, emellett a képzőművészet szeretetére és értésére szoktat. A képekkel díszített könyvet mindig szívesebben forgatja az olvasó, mint a kép nélkülit. Nem az irodalmi alapmű szorul rá a rajzos kísérletre; a képre az olvasónak van szüksége. Nem az irodalomnak kell a rajz, hanem az emberi szemnek. A Művészettörténeti ABC tömör és találó meghatározása szerint: „illusztráció (latin eredetű szó; szó szerint »világosabbá tétek-t jelent): kéziratos vagy nyomtatott könyvekben a szöveget szemléltető, díszítő képek vagy rajzok gyűjtőneve. Az illusztráció lehet szöveg közti vagy külön lapokon elhelyezett." A meghatározásból az első szavak a legfontosabbak. Az, hogy az illusztráció megvilágítást, világosabbá tételt jelent. A jó illusztráció olyan, mint a röntgenlámpa: átvilágítja a szöveget, föltárja mélyebb rétegeit, a puszta megértésnél tartósabb és tartalmasabb meditációra, elmélkedésre sarkall. Nem mást mutat, mint a szöveg, hanem világosabbá teszi az írásban kifejtett gondolatot. Babits Mihály, aki író volt ugyan és nem képzőművész, de érzékenyen és árnyaltan tudott szólni minden művészeti jelenségről, azt mondja az illusztrátor munkájáról: „Aki egy könyvhöz a képeket rajzolja, nem akarja éppen ugyanazt mondani, mint az, aki megírta: ugyanazt a képpel, amit az író mondott a szavakkal. Mert kép és szó közt nincs meg az a párhuzamosság, ami például a különböző nyelvek között mégis megvan. A kép nemcsak- más módon fejezi ki a mondanivalóját, hanem egészen mást tud kifejezni a valóságból, mint a szavak. Az író elmondja alakjainak érzéseit, gondolatait, beszédét. A rajzolóra most már az maradna, hogy ezeknek az alakoknak arckifejezését, mozdulatait, testi attitűdjét mutassa meg." Babits az előadóművész munkáját a jó illusztrátorhoz hasonlította. Milyen a jó előadóművész? Nem fordító, nemcsak egy másik nyelvre teszi át az író gondolatait, hanem a szöveget kiegészíti a maga egyéniségének és művészetének színeivel, hangulataival. Fordítsuk meg a hasonlatot! Milyen a jó illusztrátor? Mint a jó előadóművész. Nemcsak fordítója a költő művének, hanem kiegészítője. Azt mondja el, amit az író elhallgat. Azt közli, amit a költő a puszta nyelvi anyaggal nem tud kifejezni. „Kell lennie lehetőségnek - folytatja Babits - , hogy az illusztrátor, az illuminátor egy magasabb egységbe olvaszthassa azt, amit kapott, és azt, amit ő ád. Igaz, hogy amit kapott, az maga egy tökéletes mű, kész és hiánytalan egység. D e a világon mindenütt azt látjuk, hogy kész és tökéletes egységek is továbbépülhetnek és kiegészülhetnek még nagyobb egységekké. Az Isten művészete is ezen az elven alapul: mért ne alapulhatna ezen néha az embereké is? Minden sejt magában egy kész és egész szervezet: mégis kiegészülhet tovább, nagyobb szervezetté. így a jó illusztrátor azt a kész és szerves műalkotást, amit az írótól kapott, úgy egészíti ki képeivel, hogy avval együtt, amit ő ad hozzá, egy másik kész és szerves művet alkosson. Persze ez az új mű más természetű lesz, mint a régi volt; nem is tisztán irodalmi mű és nem is egészen és csupán az író intenciói szerinti." Az illusztráció nem önálló művészet, de nem is elégedhet meg annyival, hogy egy másik művészet - a képzőművészet - nyelvén tolmácsolja^ az irodalmat.
31
A hősök érzéseit és gondolatait a nyelvi anyag tudja a legtökéletesebben közvetíteni. D e az arcról, a tájról - színekről és vonalakról - a kép, a rajz tud igazán beszélni. A jó illusztráció tehát nemcsak képi „nyersfordítást" ad, nemcsak díszít és szemléletessé tesz, hanem hozzáad valamit az alapműhöz, kiegészíti azt. A jó illusztrációban az irodalmi mű kiváltotta élmény festői visszaadása valósul meg. Jó illusztráció akkor születik, ha a festő az íróéval rokon érzékenységgel merül el a műben, ha a festőt ugyanolyan minőségű ihlet serkenti alkotásra, mint az írót. A jó illusztrációt nagyon nehéz körülírni. Ami rajznak kiváló, nem biztos, hogy jó illusztráció is egyben. Lehet a kép tökéletes, művészileg kifogástalan, mégsem biztos, hogy jó illusztráció. Ellenkezőleg: gyakran a képnek tökéletes alkotások mint illusztrációk félrevezetik a nézőt, az irodalmi mű és a kép alapgondolatát összekuszálják. Egy valami azonban biztos: A rossz rajz sosem lehet jó illusztráció. Ami képnek csapnivaló, illusztrációként sem állja meg a helyét. Vannak olvasók, akik a könyvekben, a folyóiratokban csak a képeket, az illusztrációkat nézik, a szöveget átlapozzák. Mások csak a nyomtatott betűt falják, és észre sem veszik, hogy a szöveg tele van csodálatosabbnál csodálatosabb rajzokkal. A jó olvasó képet és betűt, szöveget és illusztrációt együtt olvas és néz. Az illusztráció továbbépíti az olvasóban az író gondolatát. Az illusztrált szöveg maradandó képi élménnyel ajándékozza meg a nézőt. TÜSKÉS TIBOR
A kincskereső kislexikona
T A T A Y S Á N D O R 1910-ben született Bakonytamásiban. A p j a evangélikus lelkész volt. H a t testvérével együtt gyermekéveit szülőfalujában töltötte. Gimnáziumba T a t á n , Pápán és Szarvason járt. Majd teológiai tanulmányok után a pécsi egyetem bölcsészkarán tanult. Gyalog bejárta Európa nagy részét. Volt gyári munkás, házitanító, részt vett a Kelet Népe című folyóirat szerkesztésében, volt a Budakalászi Textilművek tisztviselője, könyv- és papírkereskedő, turistaházi gondnok. Első regénye Az eke címmel Sopronban jelent meg 1931-ben. 1953 óta írói munkásságából él. A Simeon család című családregénye köteteiben ú j szemlélettel ábrázolta azt a kort, melyet maga is fiatalon átélt. A Ház a sziklák alatt című film, melynek forgatókönyvét írta, elnyerte a San Franciscó-i filmfesztivál nagydíját. Regényeken, novellákon kívül jelentős ifjúsági műveket alkotott: Kinizsi Pál, Puskák és galambok, Üvegcsengő (mesék), Bujdosásunk története, Táltos autó (mesék). A Puskák és galambok című regényéből 1961-ben film készült. A Kinizsi Pált orosz nyelvre, a Puskák és galambokat észt, cseh, kirgiz, lengyel, német, orosz, ukrán nyelvre is lefordították. 1957-ben és 1961-ben József Attila-díjjal tüntették ki. Az írószövetség ifjúsági irodalmi szakosztályának elnöke. T H U R Z Ó L A J O S (1915—1950) a jugoszláviai magyar irodalom egyik jeles képviselője. Első írásait a vajdasági fiatalok folyóirataiban jelentette meg. Ö is azoknak az érzéseknek, hangulatoknak keresett kifejezést ebben az időszakban, amelyek a t á r sadalmi élet zsibbasztó légkörét tükrözték, annak nyomása alatti emberi vergődést érzékeltették. Költővé valójában a felszabadulás élménye avatta. A maga halk és m a gába húzódó, érzékeny módján tudta csak költői erővel a felszabadultság forróságát, lázas munkakedvét kifejezni. Rügyfakadás című költeményében erről így vall: Száguldó nagy harci éneket illene harsogni most, megfújni friss tüdővel érces hangú tavasz-trombitákat. D e nálunk béke leng be rétet, harmatost s csak csendesen ölelni tudom a kis fehér harangú lázban kifeslő kerti f á k a t . . . Legtöbb versében ez a „csendes ölelés" jellemzi költői érzékenységét, s még harcos, politikai verseinek soraiban és képeiben is ennek zenéjét kereste. V Á R N A I Z S E N I (1890—) N a g y v á z s o n y b a n született, de m á r gyermekkorában Budapestre került. Színiiskolai diplomát szerzett, de nem lépett színpadra. Férje, Peterdi A n d o r író révén került a munkásmozgalomba. Első versét 1911-ben írta Anyaság címmel a Népszavába. Ezt követően egymás után jelentek meg a nyomort, a bűnt, a társadalmi igazságtalanságot vádoló versei. 1912 májusában, amikor a m u n kásság nagy forradalmi megmozdulásra készült, s úgy hírlett, hogy a katonaságot fogják kivezényelni, megírta Katonafiamnak! című nagyhatású versét, amelynek híres refrénje szinte szállóigévé v á l t : „ne lőjj fiam, mert én is ott leszek!" Ennek a versének címét kapta első verskötete is. A vers különben az I. világháború ideién, m a j d 1918 őszén is forradalmi erővel hatott. Számos verskötete és önéletrajzi regénye mellett megemlíthetjük még Varga Eszter feltámadása című lírai eposzát is, amelyben a nyilasterror alatti üldöztetését, bujdosását, gyötrelmeit és a felszabadulást énekelte meg. Nemcsak a felnőtt-, hanem a gyermekirodalmat is gazdagította mesékkel (Örömök kertje, A mesélő erdő), versekkel (Furulyaszó). D . F.
Könyvek között
KISS D É N E S : A Z U T O L S Ó I N D I Á N N Y Á R „ . . . egyre gyakrabban tört rá az az érzés, hogy egészen különös nyár ez, ilyen többé sose lesz. Valami furcsa rejtőzik a fényben, a poros, út menti árokszélben, az emberek arcán, a házak falán. Valami titok bujkál az árnyékokban, a fű színében, láthatatlanul ringatózik az ég alatt, valami olyan, ami mindig volt, de amire sose gondolt. Mindezt nem fogalmazta meg, csak azt érezte, észrevétlen közegben úsznak a napjai, a biztos dolgok is elveszítették határozott körvonalaikat. Mi történt ezen a nyáron? Később sem tudta sokáig egész pontosan." Dobos D a n i n a k , azaz Mucurnak, Az utolsó indián nyár központi figurájának gondolatai, érzései ezek, amikor már minden arról győzte meg, hogy vége a gyermekkornak, elérkezett a felnőtté válás ideje, az élet keményebb, a játékot, az önfeledt gyermeki boldogságot, az idillt széttépő szakasza . . . Maga a szerző is így nyilatkozott a könyvéről: „Amikor kezünkben volt a végleg lezárt általános iskolai bizonyítvány, nemcsak örömet éreztünk, egy kis szomorúság ís ott szorongott lelkünk zugában. N e m , nem beszéltünk róla. A n a p is ugyanolyan fényesen sütött, de mégis, mintha finom árnyékok lopakodtak volna a fákra, a füvekre, a h á z a k arcára, a megszokott színek és f o r m á k közé. M á s f a j t a nyár következett. A z t hiszem, nemcsak a mi nemzedékünk érezte így, hasonlót éreznek a ma végző nyolcadikosok. De ez az érzés nem az iskolaév végén moccant meg bennünk, hanem korábban. Jelen volt az órákon, a szünetekben, meghatározta játékainkat, és v á l t o z t a t o t t az eddigi barátságokon. Ú j f a j t a izgalmakat kavart, ú j f a j t a csodákat jelentett." Az író szubjektivitása mindvégig jelen van a regényben. Nyolcadikos hőseit belülről látja, a tizennégyévesek lelki világát, megrendülését, ú j izgalmait és ú j csodáit tökéletes hűséggel, finom gyöngédséggel kelti életre. Az írói ábrázolás ereje abban van, ahogy a nyolcadikosok ú j érzéseit, viharos érzelemhullámzásait, kínban született ú j felismeréseit elhitető erővel megjeleníti. A lélekárbázolás remeklése Kiss Dénes regénye. Mindvégig ez bilincseli, köti le az olvasót. A regényen végighúzódik a titkos írás megfejtése, izgalmas és elhihető története, de ez is csak ürügy a gyermekkorból kilépő fiúk, az egykori barátok lelki világának bemutatására akkor, amikor belép az életükbe az élet az egyik legerősebb tényével, a szerelem új viszonyokat, ú j érzéseket, új gondolatokat fakasztó erejével. M á r kicsi a K á nyadomb, a Titkos Vár, az önfeledt játék világa. Ezért érzi Mucur, sőt azt is tudja, hogy ennek így kell lenni, csak azért nagy kár, hogy vége a felhőtlen életnek . . . Költő műve ez a regény. Kiss Dénes először verseivel hívta fel magára a figyelmet, most második ifjúsági regénye után rangos ifjúsági regényírót is köszönthetünk benne. A költői jellegzetességek át- és átszövik a regényt. Felfigyelhetünk erre — a lélekrajz mellett — a külső világ, a táj, a természeti világ színpompájának és hangulati gazdagságának a bemutatásakor is. A természet, a t á j ebben a regényben nem külső színtér, keret csupán, hanem a fiatalok élettere, sok esetben érzelmeik, hangulataik tükörképe. Kiss Dénes ért ahhoz, hogy azt mutassa meg a nyíló virágban, a tavaszban, az őszben, a ragyogó napsütésben, a zuhogó esőben, a mező és a temető képében, amit a 14 éves lát és érez. A költő Kiss Dénes értékeire figyelhetünk fel akkor is, amikor a titkos írás megfejtése közben Mucur szeme rányílik a szavak csodáira. A nyelvi lelemény, a szavakkal való játék szerves része a regény cselekményének. Intellektuális élményt fakaszt. A regény legnagyobb értékének a gyermekszerelem ábrázolását tartom. Mai ifjúsági irodalmunkban kevesen vállalkoztak eddig arra, hogy ennek a nagy érzésnek a jelentkezését, u j viszonylatokat, új magatartási f o r m á k a t teremtő erejét oly elhihető erővel és művészi érzékletességgel ábrázolják, mint Kiss Dénes. A kompozíció értékeire és jellegzetességére is fel kell figyelnünk. Keretes regényről van szó. Mucur már elsős gimnazista a városban, s most hazautazik egyik volt nyolcadikos osztálytársa, Bot Jani temetésére. Ezzel kezdődik és a visszautazással zárul a regény. A halál ténye az utazás során felidézi Mucurban a nyolcadik osztályos emlékeket, az utolsó indián nyár élményeit. Nem időrendben, hanem az emlékek súlya, jelentősége szerint, az emlékezés, a képzettársítás törvényei szerint. Ezzel a kompozícióval a modern regény megértésére, élvezetére neveli az író fiatal olvasóit. Olvasóinknak kézbe kell venniük Az utolsó indián nyár című regényt. N a g y és gazdagító élményben lesz részük (Móra Könyvkiadó, 1972). HEGEDŰS ANDRÁS
