Kincskereső
1971
Kincskereső
1. szám TARTALOMJEGYZÉK.
Szerkesztő
Bizottság:
Darvas József a Magyar í r ó k Szövetsége elnöke Fábián Zoltán a Magyar Írók Szövetsége titkára Kováts Miklós a Móra Ferenc Ifjúsági K ö n y v k i a d ó igazgatója László Gyula a Magyar Népköztársaság Művészeti A l a p j á n a k igazgatóhelyettese Miklósvári Sándor a Művelődésügyi Minisztérium Pedagógusképző Osztályának
vezetője
Szabó Ferenc a Magyar Ú t t ö r ő Szövetség főtitkára Szerkeszti: Főszerkesztő: Hegedűs András a Szegedi Tanárképző Főiskola főigazgatója Felelős kiadó: Németh István a Szegedi T a n á r k é p z ő Főiskola docense Szerkesztő: Csukás István költő Kormos István költő Művészeti szerkesztő: Fischer Ernő a Szegedi T a n á r k é p z ő Főiskola tanszékvezető főiskolai tanára Munkatársak: Berzy András az Egri H o Si Minh Tanárképző Főiskola tanszékvezető főiskolai tanára Fiwk Miklós irodalomtörténész
Darvas
József:
Üdvözlet az ifjú olvasóhoz
Weöres
Sándor:
Év kezdetén
Zelk Zoltán:
1 2
Hajnali vendég
2
Lázár Ervin: A fába szorult hernyó
3
Szendrey
Júlia: Levélforma Petőfi Sándorhoz
5
Hegedűs András: Gárdonyi Géza az Egri csillagok fényében
6
Gárdonyi
Géza: Petőfi botja
7
Devccseri
Gábor: Tréfás állatvcrsek
Karátson
Gábor: Belépünk a képbe
I.cv Tolsztoj:
10 12
A nád és az olajfa
14
Kormos
István:
Pipóka és a bika
15
Takáts
Gyula:
Rövid vallomás
18
Takáts
Gyida:
Illyés
Gyula:
Jékcly
Zoltán:
Vitorlás a berken
19
Tiszta sorok
22
Pisztráng-balett
Szergej Jeszenyin: dítása
23
A kutya (Képes Géza for24
Vikár László: Zöld erdőben, zöld mezőben (I.) 25 Károlyi
Amy:
Németh me"
László: „A földi élet legnagyobb örö-
26 27
I.cv Tolsztoj: dítása Vargha
Arckép
A két jóbarát (Áprily Lajos for27
Balázs: Nyelvtörő mondókák
28
Apor Judit: Fecskefészekleveskonzervkereskedők panaszdala 30 Tamkó
Sirató Károly:
Pinty és ponty
31
Fakan Balázs: Hogyan készül a film? (I.) ... 32 Makszim Gorkij: „Szeressétek (Kolta Ferenc fordítása.)
a
könyvet" 32
Kolta Ferenc a Pécsi T a n á r k é p z ő Főiskola tanszékvezető főiskolai tanára Margócsy József a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola tanszékvezető Főiskolai t a n á r a
K i a d j a a Szegedi T a n á r k é p z ő Főiskola Szerkesztőség: Szeged, Április 4. ú t j a 6. T e l e f o n : 15-187 Megjelent 2000 példányban 71-789 — Szegedi N y o m d a
Üdvözlet az ifjú olvasónak Új lap kerül a fiatal olvasók kezébe; nem olyan gyakori esemény ez, hogy különösen ne örvendezzünk rajta. Az elmúlt negyedszázad alatt sokat tettünk azért, hogy a könyv, a műveltség eljusson népünkhöz. A magyar irodalom legnagyobb alakjai hajdan csak álmodoztak erről: Petőfi a „szellem napvilágát" kívánta ragyogni minden ház ablakán; Móricz Zsigmond kis jegyzetfüzetével járta az országot, jegyezte a nép panaszait, vágyait és vádjait, s azon kesergett, hogy az írók gondolatai nem jutnak el a címzetthez: a néphez. Ma már a könyvek példányszáma örvendetesen — bár korántsem kielégítően — megnőtt, a könyvtárak behálózzák az országot. Az „Olvasó Népért Mozgalom" e negyedszázados eredményeket teljessé akarja tenni, s ez a mozgalom nagyon fontosnak tartja, hogy a nyiladozó értelmű fiatalokkal megszerettesse a könyvet. Kívánom a Kincskeresőnek, hogy azon az úton induljon el, amely az ifjú olvasó szívébe vezet; s az ifjú olvasónak pedig azt kívánom, hogy örömmel és haszonnal forgassa, olvassa e lapot!
WEÖRES
SÁNDOR
Év kezdetén Idén késett a tél, de végül is halk lépte lejt a háztetők felett és éjjel durván zaklat ablakot, a január, e foltos jaguár, hol macska-talpon illan, bol harap. Karácsonykor rózsát szedtünk; azóta sávokban száll a hó, meg eltűnik; és mint gyerekkoromban enyhe lázban a budapesti füst-süveg alól az országot bejárom gondolattal a Mátra fenyvesében függ a jég
ZELK
töviskés ágakon; Kemenesalján tornyok harangja kék fagy-tisztaságban messzibbre csendül; és délen Göcsej halom-hullámain még osztozik zölddel s vörössel barna és fehér s a Balaton paplan nélkül remeg; Nyírség meg Hajdúság beburkolózott, sötét varjú-fátyolban szuny Tokaj; csak a Mecsek hajlásán ébredez sziklák közt hóvirág s gyiimölcsfa-rügy, az i f j ú télben könnyelmű tavasz.
ZOLTÁN
Hajnali vendég Nem csöngetett, csak kopogott, s mint később mondta, éjfél óta már ácsorgott küszöböm előtt a száműzött király.
Le se vette a koronát fejéről, állt csak, állt csak félszegen, szemében ezer tátott éjszaka, hát fölkínáltam néki fekhelyem.
Hajnali öt volt, amikor meghallottam a suta kopogást. A szája kék, szegény, szegény inge fölött csak a bíbor palást.
De nem fogadta el, csupán egy csésze forró teát kért, mivel ő száműzött, nem alhatik, őnéki már holtig bolyongni kell.
Elment. Szakadt, dőlt künn a hó, belepte vállát s koronás fejét. És nem látta őt többé senki már, csak az ágak közt rohanó kétségbeesett cinegék.
LÁZÁR ERVIN
A fába szorult hernyó Egyszer fába szorult egy hernyó. Jó magas fa legfelső ágába. És jajgatott, jajgatott, sírt keservesen. Szép hernyó volt. Piros vonalakkal meg kékekkel csíkozott. És természetesen sárgákkal is. A szeme, mint két rubin. Vagy három rubin, mert nem tudom pontosan hány szeme volt a hernyónak. De akár kettő, akár három, gyönyörű volt. Bár most sírt mind a két (vagy mind a három) szemével. Pik-pak, hullottak a könnyek. Avagy pik-pak-puk. Az esetben, ha három szeme volt. Különben szépek voltak a könnyei is. Sőt talán a könnyei voltak a legszebbek. — Valaki bömböl — dörmögte a medve. — Valaki ordít — rivallta a farkas. — Valaki szepeg — mekegte a kecske. — Valaki sír — kiáltott a róka. — Valaki zokog — makogta a nyúl. — Valaki rí — recsegte a borz. — Valaki sír-rí — cincogta az egér. — Valaki itatja az egereket — rikkantotta a hőscincér.TE — Valaki nagyon keservesen sírdogál — mondta a katicabogár. — Ej, ki lehet? — kérdezték mind együtt. Ez úgy hangzott, mint a karének. A medve, a farkas, a róka: basszus. A kecske: tenor. Alt: a borz és a nyúl. Az egér, a cincér, s a katica: szoprán. Az meg ott fent sírt-rítt tovább. — Mentsük meg — mondta a medve, a medvéknek ugyanis általában, jó szivük van. — Mentsük — vágta rá a farkas, a kecske, a róka, a nyúl, borz, az egér és a hőscincér. Ja, és a katica is rávágta. Mivelhogy általában a farkasoknak, a kecskéknek, a rókáknak, a nyulaknak, a borzoknak, az egereknek és a hőscincéreknek is jó szívük van. Ja igen, és a katicáknak is! — De hogyan mentsük meg? — kérdezte a cincér. — Megrázom a f á t — mondta a medve. A róka röhögött. — Üvöltök egyet s attól a fa elengedi — vélte a f a r kas.
A róka heherészett. — Tanácsokat kell neki adni — rebegte a kecske A róka kacarászott. — Helikoptert kell bérelni — így a nyúl. A róka hahotázott. — Fel kell ugrani az ágig — tanácsolta a borz. A róka rotyogott. — Avagy izé — jelentette ki magabiztosan a cincér. A róka röhécselt. — Mit röhécselsz, kacarászol, heherészel, hahotázol — mérgelődött a katica —, inkább azt mondd, hogyan menthetjük meg? — Talán neked nincs ötleted? — kérdezte tőle a róka. — De igenis, van — kiáltott a katicabogár —, egymás hátára kell állnunk, úgy elérjük. — N a lám — mondta a róka —, nemcsak hét pettyed van, de eszed is. Eldőlt hát, hogy egymás hátára állnak. Kicsit még vitatkoztak azon, ki legyen legalul. A nyúl a rókát akarta, a borz az egeret, a kecske a katicát. — N e m akarok megint heherészni — mondta a róka. — így kell felállnunk: alul a medve, rajta a farkas, aztán a kecske, kecskén a borz, rajta a n y ú l . . . — H o h ó — vágott közbe a katica —, talán úgy, hogy a kecskén te s rajtad a borz, aztán a nyúl! — N a jó — egyezett bele a róka —, szóval rajtam a borz, a borzon a nyúl, rajta az egér, aztán a cincér, s legtetején a katica. Ő épp eléri azt az egyént, aki fent bömböl. Nosza felugrottak egymás hátára. Legtetőn a katica. — Egy hernyó — kiáltotta. — Eléred? — kérdezték a többiek. A katica nyújtózott, de egy icipici hiányzott. Bánatosan leszólt hát. — Még egy hangya kellene. Egy picurka hangya. H a ráállna a hátamra, épp elérné. — Látod — mondta dühösen a cincér—, nekem kellene legfelül lennem. Én nagyobb vagyok, mint te, én éppen elérném. A róka erre megint heherészett. — N e vihogj, rázkódik tőle a májam — mondult rá a borz. A katica meg mérgelődött fent. — Ej, de buta vagy te cincér! H á t azt hiszed, ha te lennél legfelül, magasabbak lennénk? — Azt! — vágta rá a hőscincér. — N a jó, akkor cseréljünk helyet. Helyet cseréltek, a cincér ráállt á katica hátára, persze éppen úgy nem érte el a hernyót, mint a katica. — Érdekes, pedig én nagyobb vagyok — csodálkozott. A borz meg fájdalmasan felkiáltott. — A májam! Merthogy a róka megintcsak röhécselt. A fába szorult hernyó meg jajgatott, sírt, jajongott. Nagyon-nagyon fábaszorult. — Azt mondod, egy hangya kellene? — kérdezte legalul a medve.
4
Kicsit lihegve mondta, hiába, nem volt könnyű a farkas, a kecske, a róka, a borz, a nyúl, az egér, a cincér s a katica. — Igen, egy hangya — mondta a katica —, egy icipici hangya. Akármilyen icurkapicurka. — Hej, hangya! H a n g y a ! Gyere ide hangya! — kiabálták mindannyian. D e hiába, mert éppen nem járt arra egy hangya sem. Vagy ha arra járt, nem akart segíteni. Pedig általában a hangyáknak is jó szívük van! Egy hangya, egy kis hangya, egy icurka-picurka hangya. így aztán nem sikerült megmenteni a hernyót. Sírhatott-ríhatott.
S Z E N D R E I JÚLIA
Levélforma Petőfi Sándorhoz (Erdőd, octóber 23. — Levélforma.) N e m örül-e ön azon, hogy oly szabad, mint a madár a légben, mely tetszése szerint repülhet, hova kedve, merre egy szép virág csalja? Meggondolta-e ön, mi az, egy oly heves embernek, mint ön, e szabadságától megválni? Engem elbájol a pacsirta varázséneke, midőn mint gondolat hasítja keresztül a levegőt, s eltűnésén szinte fájdalmat érzek: de azért, ha akkor ismét visszajőne, ha önként hatalmamba adná magát, mégsem fosztanám őt meg a szabadságától, mert félnék, hogy szerelmem sem volna képes szép szabadságának vesztét kipótolni, s hogy annak csábító emléke és az utáni vágy fölemésztené örömét s elnémítaná bájos énekét, mely elébb oly magasztos, mintegy érzelmekre gyulasztaná az ember keblét. Tehát... Szabad legyen a költő, mint a gondolat. Szabadság kell neki, hogy álmodozó lelkén szeszélyeit és ábrándjait követhesse. Kiállhatatlanná válhatik előtte bármely láncz, mely őt röptében korlátozná, ha tán önkénytesen vállalná is ezt egykor magára, nem gondolva meg következéseit . . . S ha ekkor más mód a szabadulásra nem volna, mint a lánczot összezúzni? De hátha e láncz egy lélek boldogsága volna? (1847)
Gárdonyi Géza az Egri csillagok fényében (Hetven
éve jelent meg a
regény)
Eger a honvédelmi harc, a nemzeti függetlenségi gondolat szimbóluma. Látogatók ezrei keresik fel évenként a régi bástyákat, járják a vár alagútjait, csodálják a török elleni küzdelem emlékeit, megmaradt harcászati eszközeit. Történelmi levegő érinti meg ma is az Egerbe érkezőket, az 1552-i nagy csata, Dobó István, Bornemissza Gergely, a névtelen hősök emléke forrósítja fel ma is a szíveket. S a vár nemcsak a régvolt csata emlékét őrzi, hanem 1922-től Gárdonyi Géza holttestét is pihenteti. Mert Eger nemcsak a várvédő hősök nevével f o r r t össze, hanem a Gárdonyi Gézáéval, az Egri csillagok című regény alkotójáéval is . . . Eger fölött a hazaszeretet csillagai 1552-ben gyúltak ki, s Gárdonyi — halhatatlan regényével — 1901-ben akkor erősítette fel ezeknek a csillagoknak a fényét, amikor sötétség borult a magyar társadalom egére; akkor hirdette művével a hazaszeretet forrósító igéit, amikor hideg, dermesztő tél viharzott keresztül a magyar földön. A kiegyezéses Magyarországon az Egri csillagok a jövő felé is világított: az urak világában a holnap ígéretére, a névtelen népre, a nemzetietlen korban a nemzeti függetlenség szükségességére. Gárdonyi fénybe borította Eger régi dicsőségét, de ez a fény visszahullt őrá magára is. Gárdonyi arca akkor ragyog igazán tisztán előttünk, amikor az Egri csillagokat olvassuk. *
Egyszer Gárdonyi Géza felvitte egyik gyermekét a várba, s felelevenítette előtte a csata jeleneteit, szereplőit. S gyermekének Bornemissza Gergely sorsa felé forduló érdeklődése is hozzájárult ahhoz, hogy Gárdonyi úgy döntött: Bornemissza Gergely életét gyermekkorától kezdve kell beleszőnie a regénybe, az ő egész életére kell a regényt felépítenie. De hallgassuk meg erről magának Gárdonyinak a nyilatkozatát: „Egy tavaszi napon fölvezettem a fiamat az egri várba. Azt mondom neki: — H u n y d be egy pillanatra a szemedet, és gondold azt, hogy az idő kereke visszafordult az 1552-ik esztendőbe. Ez a bástya, ahol állunk, tele van sárgacsizmás, sisakos, fegyveres katonával. Lent meg, amerre látsz, mindenütt fegyveres török nyüzsög. A török minden oldalról lövi a félmázsás ágyúgolyót: kőgolyót, vasgolyót. Az ágyúk úgy dörögnek, mint az ég a zivatarban. P u f f ! Ide csattan egy golyó a lábunk elé. Szétütötte a követ. Egy magyar katona elesett, puff! Itt a másik golyó is. Félsz ugye? Bezzeg azok a hősök nem féltek. H a féltek volna, nem maradtak volna itten. Nézd, amott az akácfánál jön Dobó lóháton . . . Vasba öltözötten, mint a többi. S élénk színekkel festettem eléje az ostromot, Dobót, Mekcseyt, a hős asszonyokat, a bombahányó és falromboló törököt, a halottakat, a sebesülteket, a harmincnyolc napig tartó nagy ostrom minden jelenetét. A gyermek napokig ezt forgatta az elméjében, de ami engem meglepett, az volt, hogy a figyelmét Bornemissza Gergelynek, a király főhadnagyának alakja ragadta meg legjobban. Ez volt, akiért a legjobban lelkesült és akinek tettein szívéből kacagott. S nekem a gyermeki lélek érzékeny tükrében kellett meglátnom, hogy csakugyan ez a legérdekesebb alakja az egri ostromnak." Így alakult ki a regény mai kompozíciója, így egészült ki a mű Bornemissza Gergely és Cecey Éva gyermek- és ifjúkorával foglalkozó résszel. A patakban f ü r d ő z ő két gyermek idilli epizódjával kezdődik a regény cselekménye, s ez aztán fokozatosan megy át az izgalmas török kalandba. Hegedűs András
6
GÁRDONYI
GÉZA
Petőfi botja Bakabál István bácsi arról híres Bihar vármegyében, hogy Petőfinek a botját mutogatja. Magam is megnéztem ezt a nevezetes ereklyét, és mondhatom, hatalmas furkósbot. - Úgy nézzen erre a botra, öcsémuram - monda Bakabál István bácsi hogy ez szentebb a Szent Péter sétapálcájánál is - és elővette azt a bársony tokból, amit a becses furkósbot tiszteletére csináltatott. - Látja, öcsém, ilyet nem mindennap láthat. - Látom, bátyámuram. - Mármost csak képzelje e bot mellé Petőfi Sándort, és ennél dicsőbbet a becses öregapja sem látott. - Látom, urambátyám. - Én már nagyon hozzászoktam, hogy melléje képzeljem Petőfi Sándort, anynyira hozzászoktam, öcsém, hogy néha nem is látom a botot, csak halhatatlan nagy költőnket. - Kár, hogy nem tud rajzolni, bátyámuram. - Miért? - H á t tudja, már évek óta vitatkoznak azon, hogy melyik arckép hasonlít Petőfi Sándorhoz, és szomorúan tapasztalták, hogy nagyon egyik sem. Milyen kár, hogy bátyámuram képzeletét nem lehet lefotografíroztatni. - Mond valamit, öcsém, ez igazán országos szerencsétlenség, de hát én nem tehetek róla, hogy olyan nagy szamarak azok a fotográfusok. - H á t mondja csak, István bácsi, hol szerezte ezt a szentséget? - H o l szereztem! Kaptam egy szegénylegénytől, akit én mentettem meg az akasztófa alól, máig is él, nálam van, én tartom. - És hogyan tudja, hogy Petőfié volt? - Hogyan tudom? H á t tudom bizonyosan. Az mondta. - N e m mertem kételkedésemnek kifejezést adni, mert a furkósbotot Petőfi nélkül is respektálni szoktam, de mégis nagyon szerettem volna meggyőződni a valódiságáról. - Ismerte az a bizonyos Petőfit? - Hogyne ismerte volna, hiszen vele mulatott. - Hol? - A kondorosi csárdában. - És hogyan maradt ott ez a bot? - H á t tudja, úgy, hogy mikor Petőfi elindult, esett az eső, és ő esernyő alatt utazott tovább, a botját meg ottfelejtette. - És be tudta az a szegénylegény bizonyítani, hogy Petőfi volt az, akivel mulatott? - Hogyne tudta volna! Hiszen csakis erről jöttem rá, hogy ez a furkósbot valóságos nemzeti szakramentum. - H a szabad kérdeznem; mivel bizonyította? - Azzal hogy egy fiatalúr volt a kocsmában. Nyakkendője nem volt, ivott, 7
mint egy kefekötő, és azt dalolta: „Fiúk, az isten áldjon meg!" H á t kell ennél több bizonyíték? - Valóban, minden jel arra mutat. Ejnye, be szeretnék azzal a bátyámuram által penzionált szegénylegénnyel beszélni! - Hiszen az nagyon könnyű. Mindjárt behívom. Az öreg kiszólt az ajtón, s néhány perc múlva megjelent az érdekes egyéniség. ö r e g ember volt már. Tisztán öltözött, és jó, becsületes kinézésű. - No, János — szólt István bácsi —, beszéld el ennek az úrnak, hogyan találkoztál Petőfivel. Az öreg valószínűleg sokszor elmondhatta már ezt a dolgot, mert nagyon egykedvűen kezdte el beszédét: - H á t , uram, úgy volt az, hogy az igazat megvallva szegénylegény koromban mulattam egyszer az Alföldön a kondorosi csárdában. Bevetődik egy fiatalúr, akinek nem volt nyakkendője, és elkezdi dalolni, hogy: „Kocsmárosné, száz icce bort hozzon kend!" - Hallja, öcsém! - szólt ragyogó szemekkel az öreg. - És aztán? - Aztán leült a lócára, és aszongya nekünk, hogy: kik vagyunk? Aszongyuk, jó emberek. Aszongya, ű is jó ember, hát mulassunk együtt. Hej, de nagyot is mulattunk!'Mindig azt danúta, hogy „Fiúk, az isten áldjon meg!" - aztán megölelgette a kocsmárosnét. - Hallja, öcsém?! - No, csak tovább. - Reggel aztán elálmosodtunk, ki erre, ki arra dűlt, Petőfi úr is lefeküdt, aztán aludt. - Hogyan tudja, hogy Petőfinek hittak? Az öreg nagyot nézett, aztán vállat vont. • Hájszen eleget mondta a tekintetes Bakabál úr. István bácsi erősen f ú j t a a pipáját. - H á t aztán? Mondja tovább! - Mink aludtunk. Petőfi úr pedig azt mondta: „befellegzett", elment, csak ez a botja maradt ott az asztal alatt. Én vettem fel, és nekiadtam a tekintetes úrnak. - Valóban nagyszerű! - szóltam István bácsihoz, aki ismét büszkén tortyogtatta a pipáját. - Má nem adnám egy kilogramm gyémántért - felelt. E percben ordítás hangzott a mellékszobából: összekaptak a gyerekek. István bácsi benézett hozzájuk, én pedig fölhasználtam az időt, és odaszóltam a kiérdemült szegénylegénynek: - Hallja-e kend, látta Petőfinek az esernyőjét? - Hogyne láttam volna. - Petőfinek nem volt esernyője soha. - N e m volt? - kérdé mintegy sértetten felhorkanva az öreg. - Volt annak, uram, tíz is. - Hogyan? - H á t tíz is volt a hóna alatt, hitet teszek rá akármikor. Én azt sem tudtam, melyik székre forduljak nevettemben, mikor István bácsi újra belépett. 8
- E l m e h e t s z , J á n o s - szólt a n é l k ü l , h o g y é s z r e v e t t e v o l n a nevetésemet. Az öreg morogva távozott. - M o n d j a , csak, b á t y á m u r a m , i g a z a t beszél ez az ember? - N a g y o n i g a z a t . M o n d h a t o m , ennél becsületesebb e m b e r t n e m i s m e r t e m . C s a k a z é r t is t a r t o m egyrészt, m e r t j ó r a v a l ó , m á s r é s z t p e d i g m e r t históriai személy. - Mi a manó?! - N o persze, h á t n e m m u l a t o t t - e P e t ő f i v e l ? - És c s u p á n e z é r t t a r t j a I s t v á n bácsi? - E z é r t h á t - feleié, és o l y f u r c s á n n é z e t t r á m , m i n t h a k é t e l k e d n é k P e t ő f i i r á n t v a l ó tiszteletérzésemben. M e g g o n d o l t a m a d o l g o t : n e m a k a r t a m e l r o n t a n i B a k a b á l I s t v á n bácsi ö r ö m é t és büszkeségét, sem az öreg p a r a s z t o t n e m a k a r t a m m e g f o s z t a n i a k e n y é r t ő l , m i é r t is e l h a l l g a t t a m , h o g y n e m P e t ő f i b o t j a v o l t az, a m i t t a r t o g a t , h a n e m valami esernyőreparáló művészé. N é h á n y év m ú l v a h a l l o t t a m , h o g y m i k o r k é p v i s e l ő v á l a s z t á s v o l t , B a k a b á l u r a m b á t y á m m a g á v a l v i t t e a híres b o t o t , a m e l l y e l el is d ö n g e t t é k ő k e g y e l m é t ú g y , h o g y h á r o m hétig n y o m t a az á g y a t . D e h á t ő n e m i g e n b á n t a , m e r t a b o t ú j r a v i s s z a k e r ü l t h o z z á , és m o s t a z t is elm o n d h a t j a , h o g y a nevezetes e r e k l y e m i l y e n szerepet j á t s z o t t e g y k o r az ő h á t á n és o l d a l a i n !
DEVECSERI
GÁBOR
Tréfás állatversek C s a k f ü v ö n élt a kis z e b r a , de m o s t r á k a p o t t a z a b r a ; v é g ü l is e l v i t t é k S z o b r a , ott o k t a t j á k szebbre-jobbra.
A hód, arcán enyhe pírral, csókolódzik a tapirral. Rosszalja a jegesmedve: „ N e m v a g y t o k még megesketve!
„Édes p á r o m , a d j egy csókot" - kéri P ó k n é a zord Pókot. „ E l k a p o t t a méreg sodra, nem szomjazom a csókodra, i n k á b b e g y j ó k o r s ó serre. Készülök a válóperre." ö r e g cápa feddi lányát, m e r t r i s z á l j a az u s z á l y á t : „Bezzeg az a tintahal mintahal."
Fekete az ablakpárkány, rákönyököl a kis sárkány; hat feje néz az utcára, egy a leckét bent biflázza. Mért cikáznak a kis fecskék? Hogy az eget kékre fessék, s ha mindenütt van már festék, „Kész a tavasz" - jelenthessék. Miért teve a teve? Mivel ez a neve. H a más neve volna, már nem teve volna. Derék állat a kobra, nem ugrik rá Jakabra; mivel Jakab Kenesén él, Indiában a kobra. Díiat nyert a tenyészbika, gratulál a szarvas: — Be jó érzés, ha az állat egyszer diadalmas: a hiúság régi fájó sebei is behegednek. Útközben még visszafordul: - Kézcsókom a teheneknek. A hermelin mint a hó, de nagyon jó tanuló; folyton írt. Mi lett a vége? Tintás lett a farka vége. - Német kegyed, minthogy Herr Nyó? - Magyar vagyok - szól a hernyó - , de több nyelven hallgatok, még órákat is adok. Gólya jöve, kelepele: — Nyisson ajtót, kedves pele; gyereke jött, nem levele; egész csőröm tele vele.
Karátson Gábor
BELÉPÜNK A KÉPBE Ez a fehér négyszög megnyílik a festő képzelete előtt, mint az ajtó: belép rajta a képek világába. Ezt mondja el az a régi kínai legenda is, amely Wu Taotzuról, a kínai festészet egyik nagy alakjáról (i. sz. 680-760 körül szól: „A császár vágyakozni kezdett, hogy láthassa a Szecsuanban, a Csia-ling folyónál fekvő tájat, és elküldte Wu Tao-tzut, hogy fesse le. Wu hazatért, de egyetlen vázlatot sem hozott magával. Amikor a császár ezért kérdőre vonta, így felelt: ,Minden a szívemben van.' Majd bement a palota egyik csarnokába, s egyetlen nap alatt száz mérföldnyi országot festett... A császár csodálattal nézte e művet. Wu a kép egyik részére mutatott, s azt mondta: ,Látja felséged ezt a barlangtemplomot a hegy lábánál? Szellem lakik benne.' Tapsolt, s a barlang kapuja kinyílt. ,A belseje mérhetetlenül szép - folytatta a mester. - H a d d mutassam meg az odavezető utat; tekintse meg Felséged a csodákat, melyeket magába rejt.' Belépett és még egyszer visszafordult, hogy intsen urának. De ebben a pillanatban bezárult a kapu, és mielőtt az elámult uralkodó előreléphetett volna, eltűnt a tájék, a fal pedig fehér volt, mint mielőtt a mester ecsetje érintette. Wu Tao-tzut soha többé nem látták." A császár elől eltűnt a festő és a kép is! Nem érdemes azon fönnakadnunk, hogy ez az eset „valóban megtörténhetett-e". Inkább arra figyeljünk, amit e legenda kifejez: nem mindenki képes követni a nagy festőket a kép belsejébe, belépni oda, a természettől elkülönített helyre, amelyben mégis a természet mélységei felé lehet előrehaladni - mert szellem lakik e hegy belsejében! De mi éppen erre a behatolásra vállalkozunk! S ennek kedvéért meg kell értenünk, hogy: a kép elkülönített hely. A fizikai és a képzeleti világnak egyaránt része: mind a kettő felé nyitva áll. H a csak a képzelet felől akarjuk megközelíteni, álmodozókká válunk; ha csak a már meglevő dolgok felől, puszta másolókká. A belső és a külső világ között a képben valódi kapcsolat teremtődik - épp ezt a kapcsolatot nevezzük képnek. A festő meglát valamit, és e látvány emléke megmarad benne. Az emlék tovább él a festőben. A nosztalgia, a vágyakozás időszaka ez, az emlék kiszakadt a testi lét meleg összefüggéseiből, kiröpült az emlékezés parttalan világűrébe. (S ha a festő nem valami régi emlékét festi, hanem csak lerajzol valamit, akkor is emlékét rajzolja; percnyi emlék csupán, de máris emlékkép, mihelyst tekintetét a lerajzolandó dologról a papírra fordítja.) Mindenkiben élnek emlékképek, seregestül. Testetlen emlékképek élnek bennünk: szétszakadt a létezés összefüggése. A festőt azonban nem hagyja nyugodni az emlék, úgy érzi, hogy annak újra testet kell öltenie! De az a látvány, amelyről az emlék származik, eltávozott már térben ís időben, talán nagyon messzire. A festő a síkon hoz létre egy másik látványt, amelyben az emlék, az ő munkája segítségével, ismét testet ölt. összeszerkeszt valamit - deszkából, vászonból, festékekből. Ez a festett kép s az emlék különböznek egy12
m á s t ó l ! Egészen eggyé s o h a s e m v á l h a t n a k , c s u p á n k ö z e l e d n e k e g y m á s h o z o l y m ó d o n , h o g y e g y m á s t u t á n o z z á k . Ú j f o g a l o m m a l i s m e r k e d ü n k itt, a k é p f o g a l m á v a l . H a a k é p e t n é z z ü k , f e l ü l e t r e f e l h o r d o t t f e s t é k e k e t l á t u n k , és közben mindenfélét gondolunk, mindenfélére emlékezünk. A kép több, mint a g o n d o l a t o k , az e m l é k e k , a f e s t é k e k ! F i g y e l j ü k csak m e g m a g u n k : h a k é p e t n é z ü n k , n e m c s a k s z í n e k e t l á t u n k , n e m c s a k l é n y e k r e és f o r m á k r a g o n d o l u n k ,
h a n e m különleges ú j érzést i s m e r ü n k meg, és ebben az é l m é n y b e n é r t j ü k is, h o g y m i a k é p : ú j d o l o g testesül m e g á l t a l a a v i l á g b a n . A k é p a n y a g a i , ezek a színes p o r o k , o l a j f é l é k és g y a n t á k , v á s z o n és d e s z k a , t o j á s s á r g á j a , csiriz, v a l ó j á b a n igen t á v o l á l l n a k az á b r á z o l t t é m á t ó l , p é l d á u l egy h a r k á l y t ó l . . . mégis e k e t t ő k ö z ö t t ü t á t a k é p v i l l á m a . A k é p n e m a z a f e s t é k k e l b o r í t o t t v á s z o n , a m e l y e t be lehet dugni a szekrény mögé, v a g y fölakasztani a falra, vagy kiállításra küldeni. D e n e m is az igazi h a r k á l y , természetesen az sem a k é p . A k é p a k e t t ő k ö z ö t t i n y i l v á n v a l ó és egészen soha m e g n e m m a g y a r á z h a t ó egység, a f e s t é k e k f e l ő l n é z v e t o v á b b r a is p u s z t a festék, e m l é k e i n k felől t o v á b b r a is a h a r k á l y r a v a l ó emlékezés. V a l ó j á b a n a k é p m i n d e z e k b e n nincs jelen, h a n e m , m i n t e g y m e g f o g h a t a t l a n u l f ö l ö t t ü k lebegve, a k é p k a p c s o l a t az egyes elemek k ö z ö t t . N o v a l i s , a f i a t a l o n e l h ú n y t n é m e t k ö l t ő és t e r m é s z e t k u t a t ó ( 1 7 7 2 - 1 8 0 1 ) ezt í r t a e g y i k f e l jegyzésében: „ H a egymásnak megfelelő dolgok között megtaláljuk a kapcsola13
tot, ha megtalálunk egy igazságot, akkor ezáltal már fölemelkedünk e két alkotórész fölé, és ebből a magasabb szempontból, ebben a magasabb egységben mindkettő magasabb jelentőségre tesz szert, amelyben külön-külön benne is foglaltatnak." Gondolataink megtelnek képekkel, a látható világot pedig gondolatok elevenítik meg. Ebből a szempontból az sem számít sokat, hogy ezeket a képeket valóban szemünkkel látjuk-e (mint például azokat a szabályosan szétsugárzóutakat, amelyeket egy kis szú rág a fakéreg alatt, míg csak a kéreg le nem hullik és láthatóvá lesz a szú-írta kép a haldokló fa törzsén), vagy csak gondolatainkkal közelítjük meg (mint a mágneses erővonalakat). Az a fontos itt, ho-gy a természetet csak képekkel lehet megközelíteni: lényegéhez tartozik ez a képszerűség!
Lev Tolsztoj A N Á D ÉS AZ O L A J F A Az olajfa és a nád arról vitatkoztak, hogy melyik szívósabb és erősebb. Az olajfa mosolygott a nádon, Mert az minden széltől hajlik. A nád csak hallgatott. J ö t t egy vihar; a nád inogni kezdett, hányta-vetette magát, lehajolt a földig — s megmaradt épségben. Az olajfa nekifeszült ágaival a szélnek — s összetört a szélben.
Édesanyánk - édes anyanyelvünk A tudományos felfogás szerint nincs semmiféle rangkülönbség a nyelvek között. Minden nyelv a természet, az emberi lélek csodálatos műve. Valamennyit egyformán becsüljük. N e m hirdetjük, hogy a miénk a legszebb és legkülönb. Dicséretnek ez talán sok volna, talán kevés. Édesanyánkról se mondjuk, hogy ő a legszebb asszony az asszonyok között. Nem mérjük sem a szépségverseny győzteseihez, sem a mozicsillagokhoz. Ez illetlenség volna és ízléstelenség. Csak azt mondjuk róla, hogy ő az egyetlen, hogy ő az édesanyánk, s ezért szeretjük. Kosztolányi
14
Dezső
Kormos István
Pipóka és a bika Volt egyszer egy Pipóka nevű híresincs festő. Kicsit habókos volt, azaz kelekótya; kicsit iszosházi, azaz kortyondigigás; a lába pemete, azaz harmatverő — volt persze más nevezetessége is, de most ennyi elég róla. Ohó! Még valami! Volt egy csöpp szamara, de nem azért, hogy megszamaragolja — csupán csak egy kicsi kocsi huzigálására szolgált; a kicsi kocsin húzta Pipóka ecsetjeit, festővásznait, három lábú állványát, amikor Pipóka, ihletet érezvén, festeni indult. Mint most is. — A mezőre! — kiáltott Pipóka. — A zöld mezőre, édes Rafaelom egyetlen szamaram! Mert hogy a szavamat ne felejtsem, Rafael volt a szamár neve. Szép név egy szamárnak, mint ahogy a Pipóka is megfelelhet egy híresincs festőnek. No, ha a mezőre, akkor hát a mezőre! Előre! Rándított egyet Rafael a kicsi kocsin, hogy az ecsetek szertegurultak; a festőállvány a kocsi fenekére csappant, a még festetlen festővászon a tetejibe lappant — azzal neki! Vitte Rafaelt a négy lába; zörgött mögötte a kicsi kocsi négy kereke; vitte Pipókát is a maga két pemetéje, azaz a harmatverő hosszú lábai. De hol volt még az a mező! Volt valahol, de Pipóka másat gondolt. Mert egy házat látott, a ház ajtaja fölött egy pléh-cégért, a pléh-cégéren egy bűvös-bájos delejes feliratot. Ezt KORCSMA El is olvasta hangosan, szép lassan tagolva: K-O-R-C-S-M-A H a pedig elolvasta, azon helyben meg is állt; ha pedig megállt, Rafael se ment maga tovább, mögötte a zörgedező kicsi kocsival; ha pedig már Rafael is megállt, Pipókát se vitte tovább a lába: besuttyant csak a kocsmaajtón, s így kiáltott a kocsmárosra: — Bort! Azzal ott volt előtte a kocsmapulton egy nagy-nagy pohár piros bor. Kapta, fölhajtotta. Piros volt a pohárban a bor: egy miccentésre megitta, piros lett tőle az orra, mint a piros paprika. De ő nem látta, mivelhogy senki nem látja a tulajdon orrát; kinn megállt a cégér alatt s nagyot kiáltott: — A mezőre! A zöld mezőre, édes Rafaelom, egyetlen szamaram!
15
Pipóka és a bika
Meg se álltak a mezőig, zöld mezőnek közepéig. O t t Pipóka dobbantott, Rafael szamár horkantott, Pipóka fölállította a festőállványt, kézbe egy nagy-nagy ecsetet, sóhajtott nagyot, és festeni kezdett. Rafael ott állt mögötte. — Szép? — kérdezte tőle Pipóka. — Elég szép — hümmögött Rafael. — No, ha csak elég szép, eredj innen, legelj, és ne z a v a r j az alkotásban! Rafael persze megsértődött, s ment legelni, ami jobb foglalatosság is volt, mint Pipóka mázolmányát nézegetni. H a g y t a hát Pipókát magára. Ö pedig festett. Néha hátralépett vagy hármat a harmatverő hosszú lábain, hogy jobban szemügyre vegye, mit is művelt azon a vásznon. Először festett egy káposztát, szép nagy leveles káposztát. Arra ment egy kecske. — Szép? — kérdezte Pipóka a kecskét. — H á á á á á á á — felelt a kecske — azt én nem tudom, de talán jó. Azzal lelegelte a káposztát. Festett Pipóka tovább. Festett egy egész tábla kukoricát. N é h a hátralépett vagy h á r m a t a harmatverő hosszú lábain, hogy jobban lássa, mit művelt azon a vásznon. Arra ment egy anyakoca, kilenc kunkorifarkú kismalaccal. — Szép? — kérdezte Pipóka az anyakocát. — H á á á á á á á t — felelte az anyakoca — azt én nem tudom, de megkóstolom a kilenc kunkorifarkú kismalacommal. Azzal neki a kukoricatáblának! Egy miccentésre lelegelték. Festhetett Pipóka új képet, mivel a két képe odalett. H a n e m hát, mit pingáljon harmadszorra Pipóka? Gondolt egyet, nem fest semmit, csak telimázolta a vásznat szép piros festékkel, olyan pirossal, mint a bora volt a pohárban, mint az orra lett attól a piros bortól. „Ezt legelje le valaki!" — gondolta Pipóka, azzal hármat lépett hátra a harmatverő hosszú lábain, hogy jobban gyönyörködhessen a művében. No, ha lépett, meg is bánta! Mert messziről egy bika közeledett a mezőn; jött vészes dobogással, hogy a szeme szikrázott dühében. — Mit pingálsz te itt, a zöld mező közepén! — kiáltott Pipókára — Pirosat festesz, csakhogy bosszants, amikor már az orrod is olyan vadítóan piros?! Azzal úgy felöklelte, hogy Pipóka hármat kalimpált, s azt se mondta: „Bááá!" — belebukfencezett Rafael kicsi kocsijába. H a pedig belebukfencezett, ott is m a r a d t ; ha pedig ottmaradt, mondani kellett valamit, mert Rafael parancs nélkül el nem indult. Szegény habókos, azaz kelekótya Pipóka! Alig tudta kinyögni: — H a z a ! H ú z d a kicsi kocsidat, édes Rafaelom, egyetlen szamaram! Ahhoz se volt kedve, hogy megálljon a cégér alatt, ahol ott volt a csalogató felírat: KORCSMA Pedig igencsak száraz lett az az iszosházi kortyondigiga — de nem kívánt Pipóka semmi italt. Csak lógtak le a kicsi kocsiról azok a pemete, azaz harmatverő hosszú lábai; hazáig harangozott velük az utcakövön, amerre elhaladtak. H á t így búcsúzunk Pipókától, szegény habókos kelekótyától. t
17
RÖVID VALLOMÁS 1911-ben születtem Tabon, Somogy megyében. A p á m tanár volt Kaposváron. Gyermekévelmet nagyszüleim házánál, nyaranta falun töltöttem, ezért a falut és a várost egyaránt szülőföldemnek tekintettem. Apám sportegyesületek szervezője, kitűnő zenész és szónok volt, anyám pedig nagyszerű elbeszélő. Ilyen környezetben nevelkedtem. Elemi és gimnáziumi tanulmányaimat Kaposváron végeztem, de bátran mondhatom, hogy legtöbbet az iskolán kívül tanultam. Egyrészt az életből, amely gyerek- és ifjúszemmel mindig ú j és érdekes, másrészt pedig a szabadon választott könyvekből. Festegettem is. Kaposvárról a pécsi egyetem bölcsészeti karára kerültem, ahol egyaránt érdekelt az irodalom, a természettudomány és a művészettörténet. Doktorátusom egyik tárgya a geológia, a másik a filozófia volt, a földrajz mellett. Ügy vélem, elég reális alapokról néztem a művészetek felé. Mint okleveles gimnáziumi tanár esztendőkig nem tudtam elhelyezkedni. Az irodalmi honoráriumok segítettek élni és sok szabad időm volt, amely alatt tovább pótolhattam mindazt, amit általános műveltségemhez szükségesnek láttam. Később óraadóként tanítottam inasiskolában, kereskedelmiben és végül 1939-ben Munkácsra neveztek ki az Árpád Gimnáziumba. Innen kerültem vissza Kaposvárra, abba a gimnáziumba, amelyikben valamikor tanultam. Itt tanítottam 1946-ig. 1949-től aztán a Rippl-Rónai Múzeum, illetve Somogy megyei Múzeumok Igazgatóságának lettem a vezetője. Ettől kezdve vettem különösen hasznát sokoldalú érdeklődésemnek és tanulmányaimnak. A régészet, néprajz, művészettörténet és irodalomtörténet területén tudtam azokat hasznosítani. Egész zsenge gyermekkorom óta a ceruza és az ecset volt a legkedvesebb szerszámom, M á r gyerekfejjel egypéldányos, kézzel írt, folytatásos „regény-újságot" szerkesztettem pajtásaimnak. Kalandos történeteimet magam illusztráltam is. Verseimet kezdetben a helyi lap közölte, és a rádióban is többször szerepeltem. Első könyvem 1935ben jelent meg. Fiatal koromtól kezdve sokat utaztam külföldön. Legnagyobb élménytadó utazásom a finnországi volt, olaszországi és görögországi útjaim mellett. Szeretek gyalogolni, horgászni és kertészkedni. Tollal és szerszámmal dolgozva, úgy vélem, teljesebb és harmonikusabb művet hagyhatunk magunk után.
Takáts Gyula 18
TAKÁTS G Y U L A
VITORLÁS A BERKEN A darázs, ha rászabadul a szőlőre, az se olyan serény, mint amilyenekké mi lettünk Samuval. Alighogy odadobtuk fejestül-farkastul a haltüskét a Zsuzsinak, menten azt kérdeztük Csapó Ferenctől: — Melyik a Békás? — A Csuhus- meg a Berki-tó között. Azzal csak ült a tinós a tőzeglappal fedett kis gunyhó padkáján. Onnan nézte némán a füzetemet, amelybe egy térképvázlatot rajzolgattam. Eddig a Tömör, a Gólyás, a Láp és Bugavár szigeteit mutogattam. — És a Márkó meg a Berki- meg a Hármas-tó, a Hideg-, a Büdös- meg a H a tári-tó? — nézett kérdően a ceruzámra. — Hiszen átjöttek rajtuk . . . Lehet, hogy át, de melyik hol van, hová tegyem? — mutattam a papírt. — Perc János is sorolta, de ezzel akkor se lettünk okosabbak. — Aztán fontos? — kérdezte Csapó Ferenc. — Az, mert senki se tudja már ezeket, csak a Bőgős György, Csapó Ferenc, Perc János meg a Kalota Mihály. — H o z z á is elmennek talán? — El bizony. — O t t aztán nem sokat találnak. Szárazra került már a Mihály, mint a piroskeszeg. — Ezért fontos, mert ez is o d a k e r ü l . . . H í r e se marad még a térképen se ennek az országnak . . . Most se tudják! — Látja ott azt a póznát? . . . Mi csak k o m p f á n a k mondjuk. Az a Békáson áll. — Abban vannak a vasszegek? — Kitől tudják? A G y u r i t ó l ? . . . H á t akkor ott másszanak föl arra, aztán jöjjenek vissza. Azután rámondom sorra, amit rajzoltak. Rá hadd maradjon meg, de előbb ezzel a gunyhóval engem is l e f o t o g r a f á l . . . így — és ő is kihúzta magát, mint az üszőgulyás, aki már fönt a Balaton előtt a Keszegháton járt. Csapó Ferenc most olyan szigorúan nézett a lencsébe, mint egy haramia. Dühösen, mint aki szeretne valami retteneteset mondani, de nem érdemes, mert úgyis csak annyi már az egész, olyan rövid itt ez a világ, mint a baknyúl farka. A Bugavárhoz képest a Békás csak kis szigetecske volt. Mint egy homokkupac, amelyet úgy hordtak, döngöltek össze. Alig száz lépés ide és oda. De mindjárt az első lépésnél majdhogy a nyakamat nem szegtem egy kis veremben. N e m is vehettük észre, mert gondosan sással fedték, és én máris hideg vízben álltam. Épp hogy a fejem látszott ki a négyszögletes ivógödörből. Amint Samu kisegített, egy bádogpoharat láttunk úszni a kutacska vizében. Kihalásztuk, visszatettük a verem szélire, és újra mi is befödtük sással. — H a már ilyen szerencsésen kijöttél a gulyások kútjából, mássz föl a póznára is — biztatott Samu. — Mint egy kerek tutaj — szóltam le a pózna tetejéről Samunak. 2*
19
— Azonkívül mit lát a tengerész? — kérdezte, mert az öcsém csak engem láthatott AZ árbocszerű pózna csúcsában. Körülötte körbe-körbe szinte az orránál állt a nád fala. — Te, itt több a sziget meg a víz, mint Polinéziában . . . Csupa vulkán . . . — Talán bizony füstöl már a Siposhegy meg a Badacsony is. Csak nem gyulladt be a Szigliget is? — Füstöl, rezeg itt minden! — Úgy látom, a matróz gyulladt ki a póznán — nézett föl a talpamra az öcsém. — Gyere csak — sürgettem Samut. — Aztán addig te hova repülsz? De már lépegetett is egyik kovácsolt vasszegről a másikra. — O t t áll a Marci — ámult el Samu. — És mögötte? Messziről a nyugati berekben mintha porkígyó kúszott volna lassan-lassan délre. Arra, ahol kis kék vízfelületek csillogtak, mint törött üvegcserepek a sárga, kotús, sásos homokból. Mintha csak a vízért, e kis tavak vizéért kúszott volna, hogy ebben a száraz forróságban a nyelvét belecsaphassa a gomolygó, szomjas porfelhő karavánja. Füstölt és vibrált körben a láthatár. A lassan szikkadó, száradó berek. — És ezek? — És itt az árbóc és a lábunk körül 11 szigetet számoltunk össze Samuval. Amikor a tavakat vennénk sorra, látjuk azt is, amint Bugavár felé húzza a ladikját Nyúl Imre. A rácsos nád mögül ahogy előbújik, ott ül Víg Palkó is a ladikon. Samu integetni kezdett. Aztán mint a gébics csaptunk le a Békás kompfájáról, hogy már mi is minél előbb Bugaváron lehessünk. — Azt hittük, szétnyílt maguk alatt a láp — szólt oda Palkó. — H á t nem láttak? — kérdeztük. — Hol láttuk volna? — A fáról integettünk. — Kinek jut eszébe ilyen? . . . — Pedig más is fölült a fára . . . Annak eszébe j u t o t t . . . Aztán csak minket nézett. — Képzelődnek — így Víg Palkó, de azért csak ránézett oldalt az ácsra, — O t t állt azon a nyárfán — mutattam a fára. — Mikor? — Amikor jöttünk. — Azért nem volt az otthon — szólt most oda az ács a halásznak. — Lehet, mert a hajója otthon volt. — Köszönöm — mondta Palkó. — Ezt sem árt, ha tudjuk! Csapó Ferenc csak hallgatta ezt a beszélgetést meg azt is, amint a Samu folytatta: — A Gyuri bácsi meg is nézte a veicet. — Aztán van benne? — De van ám! — lelkesedett az öcsém. — És magánál, Feri bátyám? — kérdezte az igaz halász. — Ide se jöttetek hiába. — Akkor lassan elindulunk — állt föl Csapó Ferenc, és ahogy ereszkedett a nap, messziről a Fickó csaholása is hallatszott már. Akkor a Zsuzsi odaállt a tinós elé. — Indíts! — De ez csak a puminak és nekünk szólt. Imre és Palkó ott maradtak a gunyhó előtt, mint akik ráérnek és várnak valakire. A kis pumi pedig úgy terelte a tinókat az úszóhoz, mint a parancsolat. És alighogy elúszott előttünk Bőgős üszőfalkája, már követtük mi is. A sűrű berki latyakból még
20
feketébbet kevertek az üszők után a tinók. Csak a keszegek hasa fehérlett és a pontyok, csukák aranya fénylett a büdös, kóválygó berki tőzegiszapból. — K a p k o d j á k csak, úgyis a maguké — biztatott a tinós. Az üsző és a tinó a tömöri nyári szálláson beállt a helyére. Az állás kapuira, ki-ki a magáéra, feltette a reteszeket. — N e k ü n k még van egy kis dolgunk. Azzal a két gulyás faképnél hagyott minket. Mindegyik a maga hajóján visszaindult az úszón. A két kis sárga szőrű pumi, a Fickó meg a Zsuzsi csak ült a putri előtt, és néztek utánuk. Amikor mi a Marci első bázisa felé igyekezve az árok töltésére léptünk, a magas fűből ki kászálódik föl? És csak odaáll elénk a Zöldnád Jancsi. — M i t . . . m i t . . . visznek? — makogja. — H a l a t ! — mondja rá Samu igen egyenesen, mert neki épp ilyenkor vág az esze. — Szó . . . szóval d o l g o z u n k . . . a berken . . . is meg a . . . Balatonon is . . . Csak este . . . csak ezt akartam . . . tudni — hadarja. — Ez a hal a Bőgős György hala — szóltam oda. — Csak mondja . . . de ne . . . ne nekem . . . láttam . . . én a z o k a t . . . — kapkodja tovább. — Én is magát — vágja a szemébe Samu. — H o g y én . . . én . . . az árkon . . . k í v ü l . . . i l y e t . . . ilyet aztán , , , — kezdené Zöldnád, de az öcsém szava rálegyint. — Nem ott, a fán . . . Azon a fán! — és mutatja. Az árokcsősz fia megállt, és egyet rándítva a nyakán, mintha levegő után kapott volna. — Szó . . . s z ó v a l . . . leselkednek is? — néz dülledt szemmel Jancsi. — Vak nem vagyok! — így Samu, én csitítanám, de Zöldnád közbekérdez, de vesztire: — Az . . . aztán megmondta . . . a . . . azoknak is? — Mit? . . . és k i n e k ? . . . — áll meg öcsém. Erre Zöldnád Jancsi se tudta, mit válaszoljon, mert bizony beleszorította Samu a sárba. Bele, mert ha kimondja azt, hogy a fán, és hogy Imrének és Palkónak, akkor bizony ő fönt marad a fán, a leskelődésben, melyet ránk a k a r t sütni. Tehát úgy tett, mintha nem is hallotta volna Samu kérdéseit. Jött egy darabig velünk a töltésen, aztán beült az árkon hagyott ladikjába. — Aztán . . . aztán . . . csak csönd . . . legyen! A harmat a térdünktől talpig belepett. Mikor visszanéztünk, még mindig ott ült, mint a szellem a hajón. Ült a Marcitól délre két kilométerre az árkon. Várta, hogy rajtakapja halastul az ácsot, mert N y ú l Imre ladikja is itt állt a Marci mögött. — Te Félix, ez úgy jár utánunk, m i n t . . . — Láttuk . . . Itt evezett föl. Ök halásszák az á r k o t . . . Itt jön is vissza — válaszolt erőltetett nyugalommal a kormányos. — N e m arról beszélek. Arról, hogy ez les minket! Lesi azokat is meg a Marcit is. — Aztán mért lesné? — kérdezte a kormányos. — Ide figyelj, az a csuka hogy is volt? — kérdeztem a kormányostól. — Az öreg Csapó belenyúlt a szemibe, és úgy vette ki a v í z b ő l . . . Vak csuka került a ládába — vágott közbe az öcsém. — N e m az! . . . A gyűrűs — néztem erősen Félixre. — Az amelyikkel a Zöldnádék vakították meg a világot. Mert a gyűrű ugyan lehetett a csuka a gyomrában, de hogyan került abba, és hol van a f e l ü g y e l ő ? . . . Érted? . . .
21
A bennszülött, a mi kormányosunk csak nézett. Aztán nem a kedvére, csak úgy erőltetetten fölnevetett. — Micsoda história, hogy mit ki nem találsz? . . . Haggyad ezt, Miska, mert végül még adulni se merünk . . . Ez lesz a rettenet hajója . . . Hallottátok — nézett Lukácsra és Samura. — Hallottátok, miket beszél a Miska? — N e tettesd magad, te is tudod, ez fél valamitől. Ezért billeg mindig a Marci körül — fogtam meg Szerencsés vállát. — Csak nem tőlünk? — néztek rám a fiúk. A kormányos most nem nevetett, hanem a feltört, és már ú j zárral fölszerelt kajütre nézett. — De! Pontosan tőlünk! — válaszoltam makacsul. — Attól, hogy mit keresünk a berken! A berken, amelyiken elveszett a gyűrű gazdája . . . — Egy biztos, mi nem a Héring utat keressük — nézett rám gyorsan Szerencsés. — Ez szent! — bólogattak a fiúk. — Ezt tudjuk! De nem ez a fontos. Csak az, hogy ő mire g o n d o l . . . — H a g y d már a fenébe a csudákat! — csattant föl ingerülten a kormányos, és otthagyott mindhármunkat. Samu és Lukács csak nézett rám. A Rettenet H a j ó j a — mutatott vigyorogva a Marcira Samu.
ILLYÉS
GYULA
Tiszta sorok i. Hajtott jóra a túlságos rossz. 2.
Tett bátorrá, hogy már ne féljek.
3. 22
Tisztítom folyvást — amíg mocskos — magamban az emberiséget.
JÉKELYZOLTÁN
Pisztráng-balett A gát alatt a nagy tó színe holdas, egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás, pufók hold fényinél egy villanó has, elhibázott ugrás, vad farkcsapás. A martban a mennyhal már aluszik s köve alatt hízik a botikó; az ingola álmában is úszik, mint egy tengeralattjáró hajó. Most már csak a pisztráng van ébren, cuppogó, vad éhségtáncába kezd; holdas felszínen, kékes vízfenéken cikázik a sok vérespettyű test. Hol vannak most a koronás kígyók? alusznak valami mély sziklalyukban; apró márnát s nagyfejű botikót emésztenek telizabált hasukban. Vájjon hol van most Kaskötő Dani, a vén vadorzó, merre sátoroz? csapdához készül vidra-rántani, holdas vízháton halat szigonyoz. Ugye holnap elindulunk, Apu, s megkeressük halcsontos kalibáját, a Kuvaszónál, keserülapn között, hol nemrég utoljára látták?
SZERGEJ
JESZENYIN
A kutya Mint tűzvirág, elnyílt a hajnal, s fakó gyékényen, suta szalmakunyhóban hét piros kölyköt fiadzott a kutya. Nyelvével fésülgette őket, ki nem ment volna percre sem; ott mókázott, s meleg hasából habos tej csurrant édesen. S hogy leragadt a nap szeme, s elcsitult a baromfihad: jöt a gazda, zsákba kötötte mind a hét kis kutyafiat. Nyomába loholt a kutya elmaradoztak a hegyek . . . A páncéltalan víztükör fázón, sokáig remegett. S amint gyötörtén hazaért, nyaldosva izzadt oldalát: egyik kölykének nézte a holdat, mit ringattak a fák. A szikrázó űrbe meredt, szimmantott és nyítt és nyögött, de a vékony hold is lecsúszott, eltűnt egy kék halom mögött. S mint akinek kenyér helyett kötődő kéz követ hajít: hullatni kezdte lassan a hóba szeme arany csillagait. . . Képes Géza fordítása 24
VIKÁR LÁSZLÓ
Z Ö L D ERDŐBEN, Z Ö L D MEZŐBEN... Az elmúlt hetekben több fiatalt is megkérdeztem: mit tudnak és mit olvasnának szívesen a népzenéről? Népdalokat mindannyian ismerünk - mondták énekelünk is otthon vagy az iskolában, arról azonban keveset tudunk, hogy honnan jő s milyen utat jár be a népdal, amíg a gyűjtemények, tankönyvek lapjaira ér. Arról is tessék írni — biztattak - , hogy merre és hogyan gyűjtik a népdalokat. A tanácsot megfogadtam és most megpróbálok eleget tenni a kérésnek. E kis sorozat egy-egy írásában előbb itthon, majd egyre távolabb a népzenekutatók nyomába szegődünk és pillanatképeket készítünk a zenei hagyomány őrzőinek és megörökítőinek találkozásáról, énekes és gyűjtő együttműködéséről. Első alkalommal a budai várba, a magyar népzenekutatás központjába látogatunk el. O t t a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportja gyűjti össze és rendszerezi a népdalok tízezreit. Ezt a munkát évtizedekig két nagy mesterünk: Bartók Béla és Kodály Zoltán irányította. Ma már a tanítványok, munkatársak egész sora követi őket. A népdalgyűjtés gondos előkészítést és sok figyelmet kíván. A Csoport munkatársainak egy része határozott céllal indul el a falvakba. Ők bizonyos dallamokat keresnek, melyekkel a korábbi, hiányos gyűjtéseket kiegészíthetik. Mások azt mérik fel, hogy mi mindent énekelnek egy községben, ezért válogatás nélkül, minden dallamot felírnak. Van, aki nem az éneket, hanem a hangszeres dallamokkal foglalkozik s gyűjti a sokszor már használaton kívül levő, öreg hangszereket is. A gyűjtésnek nincsen megszabott formája. Ahány falu, ahány énekes és ahány gyűjtő, annyiféle lehet ez a munka. H a nincsen ismerősünk, talán az első kapcsolat felvétele a legnehezebb. Ehhez a falu vezetői, tanítók, a népművelés helyi irányítói adhatnak segítséget. Később azonban már egymást is felfedezik az énekesek. A régi népdalok hagyományos előadói leginkább az idősebbek köziil kerülnek ki. Általános tapasztalat, hogy az asszonyokat könnyebb szóra bírni mint a férfiakat. De velük is jobb előbb elbeszélgetni, életkörülményeiket megismerni s csak aztán kérni őket az étieklésre. Régen hallás után s ott a helyszínen kellett leírni a dallamokat és a népdalok szövegeit is. A fonográf csak kivételes esetekben segítette a gyűjtést. Két évtizede még a Népzenekutató Csoportnak sem volt magnetofonja. Ma már nélkülözhetetlen segédeszköze lett a kutatásnak. Vele egyrészt többet gyűjthetünk, másrészt pontosabban tudjuk megörökíteni az éneklést. Az éneklésekről sok esetben fénykép és néha még filmfelvétel is készül. A Népzenekutató Csoportban a magnószalagokról hanglemezekre vágják a gyűjtött anyagot. A kutatók ezekről írják le a dallamokat. Eddig több, mint 6000 ilyen lemezoldal legalább tízszer annyi dallamot őriz. A régebbi gyűjtésekkel együtt bizonyára már a százezret is meghaladja század eleje óta össze25
g y ű j t ö t t m a g y a r n é p d a l o k száma. M i n d e n d a l k ü l ö n l a p r a kerül, m e r t így k ö n y n y e b b őket elrendezni és összehasonlítani. N é p z e n e k u t a t á s u n k a z o r s z á g h a t á r o k o n t ú l r a is k i t e r j e d . A szomszéd és r o k o n népek k ö r é b e n g y ű j t ö t t a n y a g r a é p p o l y szükség v a n , m i n t a z i t t h o n i r a . C s a k a k k o r i s m e r h e t j ü k meg zenénk sajátosságait, h a a h a z a i és a k ü l f ö l d i gyűjtéseket együtt tanulmányozzuk. A gyűjtés végső célja az, h o g y e g a z d a g d a l l a m v i l á g a z egész o r s z á g közkincse legyen. B a r t ó k Béla és K o d á l y Z o l t á n t e r v e z t e el a M a g y a r N é p z e n e T á r a című, n a g y s z a b á s ú sorozatot, m e l y b e n 1951 ó t a f o l y a m a t o s a n , t ö b b n y i r e ezresével jelennek meg a m a g y a r n é p d a l o k . A k ö t e t e k szerkesztését a N é p z e n e k u t a t ó C s o p o r t m u n k a t á r s a i végzik. A k i a d á s befejezése csak é v t i z e d e k m ú l v a v á r h a t ó .
Károlyi Amy Arckép Kissi orr, kicsi s%áf, keretezi kerek áll, kupolája homlok. Piros arc, piros nyár, áfónyakék szembogár, a pillái lombok.
26
NÉMETH
LÁSZLÓ
„A földi élet legnagyobb öröme" H a távozóban egy más bolygón megkérdeznék, mi •volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám. N e m azt, amelynek a végén egy vizsga áll, hanem amit az ember kíváncsiságból, kirándulásként tett egy ú j nyelvbe, az azon át megközelíthető világba, egy ú j tudományágba, munkakörbe. S ha utána azt kérdenék: mi az, amiért a földet a történtek után is sajnáltam itthagyni: azt mondanám, hogy olyan korból és olyan országból jöttem, amelyben a tanulás alkalma s a hozzávaló kedv együtt és rendkívüli mértékben nőtt.
Lev Tolsztoj A KÉT JÓBARÁT K é t jóbarát kiment az erdőre s ott rájuk t á m a d t a medve. Az egyik futásnak eredt, felmászott egy f á r a s elbújt, a másik meg ottmaradt az úton. Mit tehetett volna? — levetette magát a földre s azt színlelte, hogy halott. A medve odament hozzá, szagolni kezdte, s ő még a lélegzetét is visszatartotta. A medve megszagolta az arcát, azt hitte, hogy halott s odábbment. Amikor a medve elment, a másik leszállt a fáról s elnevette magát. — Ugyan mondd — kérdezte —, mit súgott a füledbe a medve? — Azt mondta nekem, hogy hitvány ember az, aki veszélyben cserbenhagyja a társát! (Áprily Lajos fordítása)
27
VARGHA BALÁZS
Nyelvtörő mondókák a to a tatai tó az itató tó a tatai itató tó a tátit itató tó a tatai itató tó a tatai tátit itató tó a tátit itató tatai tó a tatai tátit itató tatai tó . . . Tovább lehetne még bővíteni ezt a mondókát: a tó titkai a tatai tó titkai az itató tó t i t k a i . . . és így tovább. A nyelvgyötrő mondókáknak abba a fajtájába tartozik ez a tatai tó, amelyeknek a kiejtésében tulajdonképpen semmi nehézség nem volna. Könnyen kiejthető hangok arányos elrendezésben, mássalhangzótorlódás és egyéb bonyodalom nélkül. Egy baj van csak, de az elég is: sok benne az ismétlődő hang, ismétlődő hangcsoport. Mégpedig úgy ismétlődnek a hangcsoportok, hogy egyik az egyik szóhoz tartozik, másik a másikhoz. Más szerepet játszik a tó, ha külön áll, és mást, az itató szó végén. Más-más szerepet játszik, ugyanabban a ruhában. Ebbe zavarodunk bele, ha gyorsan mondjuk a mondókát. Mintha olyan színdarabot néznénk, amelyben ötös ikrek játszanának öt különböző szerepet, tökéletesen egyforma öltözetben, egyforma hanglejtéssel, egyforma gesztusokkal. A tatai tónál is rémületesebb sorozat, amelyet Bárány Tamás állított össze. Külföldi ismerősét kezdte magyarul tanítani, de feladta a küzdelmet, mert az idegen nem tudott eligazodni a legegyszerűbb magyar szavak, szóalakok közt: szert szeret szert tett szeretet
szeretett szeretetet szert tetetett szerettetett szeretetet tettet szeretetet tettetett. Bővítsük tovább a sorozatot! Bárány Tamás sorozatának őse: Te tetted e tettetett tettet? Tettetett tettek tettese, te! Az ismert nyelvtörő mondókákban is az okozza az egyik nehézséget, hogy azonos hangcsoportok ismétlődnek különböző jelentésű szavakban: N e m minden fajta tarka szarka farka tarkabarka, csak a tarkabarka fajta tarka szarka farka tarkabarka. Erre is lehet változatokat csinálni. Például: N e m minden fajta tarka marha szarva tarkabarka, csak a . . . (folytasd) Vagy N e m minden fajta varga-varrta nyalka csizma sarka-talpa tarkabarka . . . (Versenyezzetek, hogy ki tud több mondókát!) Kerekes kerekét kereken kerekíti kerekre. (Más mondókák is vannak, amelyekben minden szó azonos hanggal kezdődik.) Mély hangú változat: Karakas karikát karakán karakítja karokra (A karakítja igét most csináltam). Vagy: Örökös örökét örökkön örökíti örökre. Vagy: Furatos f u r a t á t furamód furikálja fúróra. Vagy: Csemegés csomagunk cseh meg én csemcsegve csemegézzük. (Ennek már a ritmusa is más.) Folytasd ezt a sorozatot is! ö n á l l ó a n is csinálhatsz nyelvgyötrőt összecsengő, különböző jelentésű szavakból: Cinkos cenk cinkék cakkos cankót cinkelnek Cinkotán. Állíts össze hasonlót a lant szó változataiból. Ehhez már csak a nyersanyagot írom ide: lent (alul), lent (növényt), alant, pillant, billent, és a -talan, -telen, -tlan, -tlen fosztóképző, különösen tárgyesetben. Az ismétlődés csak egyik fogása a nyelvgyötrőnek. A másik: olyan mássalhangzók összetorlódása, összetorlasztása, amelyekre bajos átigazítani a nyelvünket, ajkunkat. Főleg ez okozza a nehézséget a következő mondókákban: Jobb egy lúdnyak öt tyúknyaknál. (Az eredetiben tíz van, de így nehezebb a kiejtése.) Két kis kék pap két képet kap. (Nehezebb így: két kék kopt pap képet koptat). Mit sütsz kis szűcsf Sós búst siitsz kis szűcs? Ránézésre azt hinnénk, hogy a sütsz kiejtése különösen nehéz. Pedig az egyszerűen így hangzik: siicc, tehát ugyanolyan könnyű kimondani, mint a sicc-et. Sokkal nehezebb az s után sz-et, 5 után h-t ejteni.) Új kőkút körül sireg-forog tarkabarka, farka vágott, kendermagos, iszekttsza petytyes tyúk. És a legrégibb, legegyszerűbb: Sárga bögre, görbe bögre. Fejleszd tovább ezt a sárga görbe bögrét az előbb tanult módon. Figyeld meg, hogy melyek a legnehezebben kimondható mássalhangzótorlódások a fenti mondókákban. Állíts össze belőlük egy mindennél nyelvgyötrőbb mondókát.
29
Fecskefészekleveskonzervkereskeclok panaszdala
Kínai kánon, „avagy a gyenge üzletmenet miatt fölötte mélabús és bánatukban fejüket ivásnak adó hongkongi fecskefészekleveskonzervkereskedők panaszdala." Ezekkel a szívderítő ajánlósorokkal vezeti be a zeneszerző és szövegíró Bárdos Lajos tréfás kánonját, amelynél vidámabb panaszdalt ritkán hallhatunk. Azt hiszem, buzdítás nélkül is meg fogjátok tanulni, de nagyon vigyázzatok arra, hogy ne csak a dallam legyen tiszta, a szöveget se tévesszétek el. Várjatok két percig, amíg.
30
összegyűjtjük a kánonnal kapcsolatos ismereteinket. Ez olyan, ravaszul szerkesztett dallam, amely akkor szól a legszebben, ha a szólamok (kettő vagy több) egymást pontosan utánozva követik. N a g y o n biztos hallású gyerekek szólamonként egyedül is énekelhetik, de hangulatosabb nagyobb társaságban. A zene hatalmas birodalmát két nagy tartományra szoktuk osztani: az egyszólamú (homofon) és a többszólamú (polifon) zene tartományára. A kánon az utóbbihoz tartozik, sőt: a polifon zene legtisztább képviselője. A többszólamúság ugyanis azt jelenti, hogy önálló dallamok, önmagukban is megálló zenei gondolatok csengenek össze. Erre a leggazdagabb példatárat a barokk zenében találhattok. A homofon zenére viszont az jellemző, hogy egyetlen uralkodó zenei gondolatot más hangok (harmóniák) csupán kísérnek. Visszatérve a kánonunkra, könnyen megállapíthatjátok magatok is, hogy háromszólamú. A 2. szólam akkor indul, amikor az első a 2. számhoz ér, a 3. akkor, amikor az első a 3. számhoz ér. És még egyet: a szólam tanulását jobb, ha egyedül végzitek, a társas ének könnyebb és szebb lesz, ha a dallamot már ki-ki csaknem kívülről fújja. Apor Juciit
TAMKÓ
SIRATÓ
KÁROLY
Pinty és ponty Volt egyszer egy ponty . . . — Úszott mint a pinty! Volt egyszer egy pinty , . . — Repült mint a ponty! Együtt mentek . . . úsztak, szálltak mendegéltek, tán még most is mendegélnek ha a kelő napsugárban útjuk végére nem értek . . . Elől ment a ponty . . . — Úszott mint a pinty! Utána a pinty . . . — Repült mint a ponty!
31
FAKAN BALÁZS
Hogyan készül a film? i. Valamennyien szerettek filmeket nézni, akár a mozi széles vásznára, akár a televízió képernyőjére vetítik, fontos, hogy érdekes, izgalmas, jó film legyen. De hogyan is készül a film? Most kezdődő sorozatunkban végigvezetünk benneteket a filmgyártás minden fontosabb állomásán, hogy dióhéjban megismertessük veletek: hogyan készül a film? Ezzel még nem lesztek képzett filmcsinálók, de képzettebb, értőbb filmnézők biztosan. Ez fontos, hiszen a vetítésen csak így találhat egymásra a művész, a mű és a közönség. Minden filmnek az ötlet az alapja. Az írónak eszébe jut az ötlet, kialakít egy történetet és azt röviden leírja. Ezt a vázlatot adja be először a filmgyárba, ahol dramaturgok, rendezők, stúdióvezetők eldöntik: Lehet-e belőle jó filmet készíteni? H a tetszik az elképzelés, felkérik az írót, bővítse ki a vázlatot: írja meg a filmnovellát. Ez a körülbelül hetven oldalas írásmű már bőségesen részletezve tárgyalja a majdani film cselekményét, világosan körvonalazva valamennyi fontos szereplőjét és — bár még nem teljes kidolgozottságban, de nagy vonalakban a forgatókönyvben pontosan megírandó — párbeszédeket, dialógusokat is. H a nyomtatásban megjelent regényt akar a rendező filmre vinni, akkor novella természetesen nem készül belőle, de ebből a regényből is, az eredeti filmnovellából is írnak irodalmi forgatókönyvet. Ebben az általában 150 oldal terjedelmű kéziratban már benne találjuk a készítendő film teljes részletességgel kifejtett cselekményét, a helyszínek írói rajzával, az egyes alakok jellemzésének legfőbb vonásaival és nem utolsósorban a cselekvéseikhez közvetlenül hozzá tartozó gondolatokkal együtt. Ugyancsak részletesen, pontosan kidolgozva szerepelnek a film dialógusai is. A következő lépés az irodalmi forgatókönyv átalakítása technikai forgatókönyvvé.
M A K S Z I M GORKIJ
Szeressétek a könyvet Mélységes hittel és meggyőződéssel mondom mindenkinek, szeressétek a könyvet. A könyv megkönnyíti az életet. Baráti segítő kezet nyújt ahhoz, hogy kiigazodjatok a gondolatok, érzések, események sokszínű viharában. Megtanít az ember és sajátmagatok tiszteletére, megbecsülésére. Eltölti a szíveket az élet és az ember szeretetének az érzésével. Szeressétek a könyvet, a tudás forrását, mert csak a tudás segítségével válhat belőlünk erőslelkű, becsületes, okos ember, aki igazán szereti embertársait, tiszteletben tartja munkáját és szívből tud gyönyörködni szünetnélküli alkotó munkásságának pompás gyümölcsében. Kolos Ferenc
32
fordítása
