Stefano Bottoni „Majdnem Nyugat” a szomszédban A magyar–jugoszláv kapcsolatok az 1950–1980-as években (Megjelent a História folyóirat 2010/1-2. számában) A titói Jugoszlávia 1948–1963 között kiközösítve élt a szovjet tömb, így Magyarország szomszédságában. Ez minimálisra csökkentette a magyar–jugoszláv kapcsolatokat is. Nemcsak a hivatalos politikai-diplomáciai érintkezés légköre „fagyott meg”, hanem a két ország állampolgárainak magán-kapcsolatrendszere is. 1950-es évek: hidegháború A hidegháborús propagandát konkrét intézkedések kísérték: Jugoszláviában a „kominformisták” üldöztetése, Magyarországon pedig a délszláv lakosság elleni diszkriminatív intézkedések. A határokat lezárták, átjárhatóságuk teljesen megszőnt. 1950-ben Magyarországon szovjet kérésre létrehozták a határsáv intézményét, amibe hat megye tizenöt járása került, háromszáz településsel, háromszázezer ott élı állampolgárral. A 9000 km2 területő határsávban csak az erre a célra kiállított igazolvánnyal lehetett tartózkodni. A legveszélyesebbnek ítélt 2446 embert családjukkal együtt kitelepítették, nehogy egy katonai konfliktus esetén kémkedhessenek vagy szabotázsakciókat hajthassanak végre. 1951-ben elkezdték a déli védelmi rendszer kialakítását. Az eredeti tervek szerint ez több zónában, a Magyar Népköztársaság és a Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság teljes határán húzódott volna. Az építkezést 1951-ben kezdték, és 1955-ben fejezték be. Az ambiciózus tervek szerint több mint 1600 létesítmény épült volna, a bunkerrendszerbe a teljes akkori néphadsereget be tudták volna vezényelni egy jugoszláv támadás esetén. A sors fintora, hogy a munkálatok befejezése egybeesett a szovjet–jugoszláv kibéküléssel, így a felépült védelmi rendszer azonnal értelmét vesztette. A már 1955-ben kezdıdött felszámoláskor öt megye – Baranya, Somogy, Zala, Bács-Kiskun, Csongrád – területén 93 védıkörletben 1503 erıdelemet tartottak számon; az intenzív és igen költséges bontás 1961 végére fejezıdött be. Az 1956-os forradalom elıtti olvadást megszakította a szovjet beavatkozás. A kommunista pártok 1957. novemberi moszkvai értekezlete után ismét feszültté vált a jugoszláv–szovjet viszony, ami visszahatott a magyar– jugoszláv kapcsolatokra is. Az 1960-as évek elejéig politikai távolságtartás és egymástól való fizikai elszigetelés jellemezte a két ország viszonyát. A határok zárva maradtak: a 611 km-es határszakaszon 1920–1941 között a királyi Jugoszlávia és Magyarország között 26 határállomás volt, ebbıl alig maradt a szocialista korszakra 6-7. Forgalmuk rendkívül csekély volt. 1961-ben magyar oldalon összesen 5350 határátlépést regisztráltak: a lemaradás még Ausztriához és az NSZK-hoz képest is szembetőnı volt.
1960-as évek: enyhülés A kétoldalú kapcsolatokban áttörést hozott a Kádár-rendszer konszolidációja és a magyar hatóságok azon igyekezete, hogy normalizálják a nyugati és az el nem kötelezett országokkal – köztük Jugoszláviával – való viszonyt. 1962. december 28-án Péter János külügyminiszter elıterjesztése alapján az MSZMP PB elsı ízben tárgyalt a magyar–jugoszláv kapcsolatok fejlesztésérıl, fıleg gazdasági szempontból. Szóba került a kishatárforgalom beindítása egy-két kisebb körzetben néhány napra; felvetıdött a Szeged és Szabadka városi tanácsok közötti kapcsolat kiépítése. A javaslatot éppen a magyar vezetés vetette el, jobbnak látva a budapesti fıvárosi tanács és Belgrád tanácsának kapcsolatteremtésével kísérletezni. 1963-ban több magas rangú látogatásra került sor, az év márciusában gazdasági tárgyalások is kezdıdtek. 1963 áprilisában Tamási Áron, a népi írók csoportjának egyik vezetıje „bukkant fel” Belgrádban egy írószövetségi rendezvényen, meglepve a kádári vezetést. A jugoszláv fél ekkor erıteljesebben szorgalmazta az enyhülést, mint a magyar: 1963 szeptemberében elıször találkozott Kádár és Tito, októberben kulturális egyezményt írtak alá, majd 1964 nyarán a Szegedi Szabadtéri Játékok alkalmával egy hónapra megnyitották a magyar– jugoszláv és a magyar–román határforgalmat. 1964 folyamán az MSZMP PB alaposan felkészült Tito fogadására (a hivatalos látogatásra szeptemberben került sor), és többször tárgyalt a magyar– jugoszláv kapcsolatok helyzetérıl. Jugoszláv részrıl felvetıdött a szigorú vízumrendszer megkönnyítése, késıbb annak eltörlése. Biszku Béla és a belügyi szervek ellenkezése miatt azonban döntés nem született az ügyben. Párthatározat szólt viszont arról, hogy a kishatárforgalomban eltekintenek a korábban meghatározott kvótáktól (évente 500–1000 személy minden egyes kishatárátlépınél). Jóval intenzívebbé vált a gazdasági együttmőködés is, miután 110 km-en kishatárforgalmi pontokat nyitottak. A határok megnyitásáról 1965. május 11-én elvi döntést hozott a Politikai Bizottság. A felterjesztett jelentések és a vita jól mutatták a kádári vezetés óvatos nyitási szándékát. A határnyitás például a „spekuláció és a csempészet elburjánzását” is magával hozhatja, figyelmeztetett az elıterjesztés, és az egymás országába való utazás megkönnyítése gyakorlati problémákkal jár: Jugoszláviában könnyebb volt valutához jutni, mivel az állampolgárok szabadon tarthatták otthon. A kilépésnél azonban a magyar hatóságok 70, míg a jugoszláv hatóságok csak 20 dollárt engedélyeztek. A magyarok így „dollárkiáramlástól” tartottak. Ha viszont kevesebb valutát adtak, mindenki arra kényszerült volna, hogy illegális úton jusson hozzá. Biszku Béla a vízumkényszer fenntartása mellett érvelt: „Éves szinten több százezer jugoszláv állampolgár fog Magyarországra érkezni, és sokan akarnak majd letelepedni.” Az ideológiai és biztonsági megfontolásokat végül felülírta a kádári vezetés szándéka: a turisztikai szektor fejlesztése. Ekkor Csehszlovákiával, Lengyelországgal és Bulgáriával már bevezették a vízummentes határátlépést, és hasonló lépést terveztek Romániával is. Az 1966. február 15-tıl megszőnı vízumkényszer segítette Jugoszlávia felzárkózását a többi szocialista országhoz. Közös határállomások létesültek és kétoldalú egyezmény született az illegális
határátlépık kölcsönös visszatoloncolásáról. Magyarországról ugyanis egyre többen próbáltak Jugoszlávián keresztül Nyugatra szökni, és a kádári vezetés fontos politikai feladatnak tekintette a disszidálások megakadályozását. Az intézkedés a magyar–jugoszláv kapcsolatok újjáéledéséhez, az utasforgalom erıteljes növekedéséhez vezetett (1. táblázat). 1970-es évek: virágzó turizmus A következı két évtizedben tovább nıtt a határforgalom. A Magyarországra érkezı külföldiek körülbelül 10%-a jugoszláv, a Jugoszláviába utazó külföldiek 10-12%-a volt magyar állampolgár. 1972. január 1-jétıl rendszeresítették a szocialista országokba szóló külön (piros színő) útleveleket. Ezzel egyidejőleg megszőnt az eddig e funkciót betöltı, személyi igazolvánnyal érvényes útlevéllap. Az útlevelet kiállíthatták a városi, járási, kerületi rendırkapitányságok. 1977. január 1-jétıl a keleti útlevél – Albániát kivéve – az összes európai szocialista országba érvényes volt. 1969 októberében az MSZMP PB is megállapította, hogy a határ menti dinamikus és spontán fejlıdés (fıleg a Vajdaságban) döntıen hozzájárult a két ország közötti kapcsolatok bıvítéséhez. Az 1970-es évek bizalmas pártirataiból kiderül, hogy az elızı évekhez képest a kádári vezetés sokkal ritkábban foglalkozott a jugoszláv–magyar kérdéssel. A kapcsolatok helyreállítását és annak „szinten tartását” nem követte semmilyen releváns politikai lépés. A kapcsolatfejlesztés súlypontja ugyanakkor átkerült a központi hatalomtól a helyi közigazgatáshoz: városi tanácsok, kulturális szervek, sportegyesületek és mezıgazdasági társulatok félig-meddig spontán módon keresték az együttmőködés módját. Ennek kulturális oldalát jól példázza a szegedi és a szabadkai városi könyvtárak kapcsolata. Az elsı együttmőködési szerzıdést 1975. november 14-én kötötték meg. A megállapodások kölcsönös látogatásokra, tanulmányutakra, mikrofilmek és könyvek cseréjére terjedtek ki; a lapok mikrofilmezése 1976-ban kezdıdött, és a másolt anyagok ma is gazdagítják a szabadkai könyvtár helyismereti győjteményét. A határ menti együttmőködés az évszázadokon át gazdasági-igazgatási-kulturális egységet alkotó területek (Bácska, Dráva és Mura mente) között bontakozott ki a legélénkebben, és általában 60–30–10%-os arányban oszlott meg a Vajdaság, Horvátország és Szlovénia között. Szervezésében kiemelkedı szerepet játszottak a testvérvárosi kapcsolatok. Az 1970–1980-as években 5 magyar megyének és 21 településnek volt élı kapcsolata a határ túloldalán fekvı, túlnyomórészt magyarlakta körzetekkel, melyek közül a legfontosabbak a Szeged–Szabadka, Baja–Zombor, Pécs–Eszék, Szombathely–Muraszombat között voltak. Az együttmőködés nem szorítkozott az udvariassági látogatásokra, hanem ipari, mezıgazdasági és kereskedelmi vállalatok, oktatási-kulturális intézmények, állami és társadalmi szervezetek szerzıdésekben rögzített kooperációját irányozta elı. A határ menti, decentralizált együttmőködés keretében cserélt gazdát a magyar–jugoszláv áruforgalom közel 15%-a. Az úgynevezett kishatárforgalom (személyi igazolvánnyal) lehetıséget adott a nemzetiségek és anyanemzeteik közötti mindennapos és tömeges kapcsolattartásra. A 20 km-es korlátot egyik államban sem vették
szigorúan: akadály nélkül lehetett Zágrábba, Pécsre, sıt a Balatonra vagy a tengerhez utazni, s ehhez járult még a távolabbi vidékekrıl útlevéllel utazók milliós tábora. Gazdaságpolitikai érdekek Magyar részrıl a közeledéshez komoly gazdaságpolitikai érdekek is főzıdtek. A nehézipar extenzív fejlesztésén alapuló koncepció kifulladása és a növekvı külföldi adósság reformokra kényszerítette a szocialista országokat. Jugoszlávia gazdasága ekkor már lényeges piaci elemeket tartalmazott, az ország tagja volt az IMF-nek és a Világbanknak. 1967 decemberében Nyers Rezsı Jugoszláviába látogatott, hogy tapasztalatokat győjtsön az 1965-ben bevezetett gazdasági reformról; 1969 februárjában a Budapestre érkezı jugoszláv miniszterelnöktıl Fock Jenı a Világbankkal, az IMF-fel és a Közös Piaccal szerzett tapasztalatokról érdeklıdött. A magyar tárgyalódelegációt láthatóan meglepte a mélyreható reformok üteme: három év alatt több tízezer munkahely szőnt meg, több száz vállalatot egyesítettek, több ezer termék gyártását szüntették meg, illetve indították meg; megjelent az infláció és a munkanélküliség, ugyanakkor lehetıség nyílt a külföldi (nyugati) munkavállalásra. Az 1971-es jugoszláv népszámlálás egymillióra becsülte azon állampolgárok számát, akik Nyugaton dolgoztak. Sok vajdasági magyar is munkát vállalt külföldön, és a velük egyre intenzívebben érintkezı magyarországi rokonok, barátok is közvetlen tapasztalatot szerezhettek a nyugati életformáról, mivel a külföldi munkavállalók luxusnak számító értéktárgyakkal lepték meg szeretteiket (modern háztartási gépek, színes televízió, magnó, késıbb videolejátszó és -kamera). A határok átjárhatóságának és a turisztikai fejlesztéseknek köszönhetıen (az 1960-as években már közvetlen buszjárat kötötte össze a magyar fıvárost a jugoszláv tengerparttal) az átlag magyar állampolgár számára az 1970-es évekbeli Jugoszlávia „majdnem Nyugatnak” számított. Amíg 1978-ban Magyarországon nem indult be a farmernadrággyártás, fiatalok ezrei Jugoszláviából szerezték be a nyugati fogyasztói kultúra egyik fı szimbólumát. Késıbb a hiánygazdaságokra oly jellemzı, bevásárlóturizmusnak nevezett jelenség kétirányúvá vált. A határ menti jugoszláv városokba irányuló magyar bevásárlóturizmust jól kiegészítették a magyar határ menti nagyvárosokban (Nagykanizsa, Pécs, Szeged) megjelenı – és a magyaroknál jóval nagyobb vásárlóerıvel rendelkezı – jugoszláv állampolgárok. Az 1970-es évek végére már körvonalazódtak a bevásárlói térpályák, majd az 1980-as évek közepére a magyar településeken, de elsısorban a határ mentén megjelentek a bevásárlóturizmus talaján kifejlıdött piacok, az úgynevezett „KGST”- vagy „lengyel piacok”. A Magyarország felé irányuló bevásárlóturizmusból nıtt ki az úgynevezett jugoszláv gyógyturizmus, amelynek fı magyarországi célpontjává Harkány vált. A szocialista tömbön belül nehezen beszerezhetı nyugati termékek – orkánkabát, nejlonharisnya, farmer, rágógumi, lemezek, kazetták, kvarcórák, zsebszámológépek, kozmetikai szerek és egyes dohány- vagy élelmiszer-ipari termékek, például a legendás Vegeta – a bevásárlóturizmus, vagyis a tömeges méreteket öltı csempészet révén kerültek forgalomba. A csempészet erıteljes növekedése és újfajta „iparágak” megjelenése (például a Jugoszlávián és Magyarországon át fıleg kamionokban
elrejtett kábítószer szállítása Délkelet-Európából Nyugat-Európába) visszatetszést keltett a kádári vezetésben. 1980-as évek: ellenırizhetetlen piacosodás Az 1980-as évek elsı felében a mélyülı gazdasági válság közepette már politikai kérdéssé vált az ország ellenırizhetetlen „piacosodása”, melynek Jugoszlávia volt az egyik legfıbb ágense. A rendırség egyre nagyobb erıket mozgósított a csempészhálózatok felszámolására, de hiába: törvénybe ütközı tevékenységük valós társadalmi igényeket elégített ki. Az 1980-as években a szigorodó korlátozások (kötelezı valutabeváltás) ellenére a két ország polgárai évente milliószámra látogattak át a szomszédos területekre, városokba. Emellett új elem jelent meg a magyar–jugoszláv kapcsolatokban: a pénzügyi dimenzió. A Jugoszláviát mindinkább sújtó infláció és pénzügyi bizonytalanság arra késztetett egyre több jugoszláv állampolgárt (elsısorban a Vajdaságban), hogy nyugati valutáját magyarországi pénzintézetekbe helyezze át, fıleg Szegeden. 1990 után ezek a betétek váltak a Magyarországon alapított jugoszláv vállalkozások alaptıkéivé. A rendszerváltás idıszakában megfordult a kocka: a drága, de immár mindenki számára szabadon elérhetı nyugati árukkal elárasztott Magyarországon senki nem tekintett már a mélyülı válságban vergıdı Jugoszláviára mint a szomszédos „majdnem Nyugat”-ra. A bevásárlóturizmus egyirányúvá vált, és 1989. november 23-án az MTI már arról számolt be, hogy a „jugoszláv bevásárlók rohama” miatt a magyar–jugoszláv határ közelében fekvı nagyvárosokban – Pécsett és Szegeden – már-már a helyi lakosság ellátását is veszélyeztetı méreteket ölt a bevásárlóturizmus. A boltokból szinte a nyitás utáni percekben eltőnik az étolaj, a margarin, a vaj, a sajt, a füstölt és egyéb húsáru, de keresettek a háztartási és vegyi, valamint a konyhafelszerelési cikkek is. Két évvel késıbb Jugoszlávia széthullása és a fegyveres konfliktusok tönkretették a több évtizedes munkával felépített kapcsolatrendszert.
Jugoszlávia kiközösítése A II. világháború során Jugoszlávia nagy részét a szovjet Vörös Hadsereg segítsége nélkül a helyi partizánok szabadították fel, és a háború után sem állomásoztak itt szovjet csapatok. Tito Sztálinnal szemben is szilárdnak érezte pozícióját ahhoz, hogy kiálljon országa érdekeiért és lazítson a szovjet ellenırzésen. A hidegháborús megosztottság kialakulása idején, a kelet-európai országok számára egy idıre Jugoszlávia lett a pozitív példa, az 1947-ben alakuló Tájékoztató Iroda (Kominform) elsı székhelye is Belgrád lett. A Szovjetunióval való viszony akkor élezıdött ki, amikor Tito felvetette a balkáni és Duna menti államok szocialista föderációjának tervét. A Kominform 1948. június 28-i bukaresti határozata elítélte Tito „antimarxista, szovjetellenes” politikáját, Jugoszláviát kizárták a Tájékoztató Irodából, propagandahadjárat indult ellene. Tito kénytelen volt elfogadni a nyugati támogatást, de nem lett a szövetségesük, az 1950-es évektıl az el nem kötelezett országok egyik legfontosabb tagjává vált.
