17th „Building Services, Mechanical and Building Industry days” International Conference, 13-14 October 2011, Debrecen, Hungary
ÁRKÁDIÁK BÁBELE TILLMANN József A. PhD Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Elméleti Intézet
[email protected] Kulcsszavak: emberi természet, városépítés, robinzonád, zene, méhes Abstract: About the paradoxal natur of man. The real and utopical city. The tower of Babel and the contemporan tower buildings from Dubai to the towers of hungarian ’organical’ architecture. Escape from Denmark / Hungary to the Fidji- and other islands with Bach (the matter of music to be central to that of the meaning of man, of man’s access to or abstention from metaphysical experience. Georg Steiner) Arkadia around the bee house.
1. Árkádiák Bábele Az ember paradox természetének része, hogy túl van a természetes állapoton. A természetes adottságait meghaladva vált emberré: maga kezdte alakítani környezetét s vele magát. Hogy emberként tudjon élni, eszközöket talált vagy alakított ki: tetőt emelt a hajléka fölé, falakat húzott a hálóhely köré, síremléket állított halottainak. Emberlétünk ugyanis a közkeletű elképzeléssel ellentétben nem pusztán az eszközhasználatnak köszönhető; erre az állatvilágban is számos példa van. Az ember eredendő, az állati léten túlmenő képességéről szóló munkájában Hans Jonas meggyőzően érvel amellett, hogy ebben – az eszközhasználat mellett – döntő jelentősége volt a képalkotásnak és a síremlék-állításnak is.( Jonas, 1992) Jonas szerint a képalkotás jelentősége elsősorban nem is a sziklarajzokban vagy barlangfestményekben mutatkozik meg, hanem az elképzelések és a kéz összjátékának alakulásában: „az így nyert szabadság – a dolgokra az elképzelés révén történő eszmélés – a distancia és egyúttal az uralás szabadsága”. Ami a képzelet és a megvalósítás kölcsönhatásában, a fejben folyó és a kézzel végzett folyamatok egymásra hangolódásának és kifinomodásának évezredes folyamatában bontakozott ki. A természetes állapoton túlvivő további alapvető emberi tulajdonság a halált övező érdeklődés, ami síremlékek állításában nyilvánul meg. „Az élőlények között – írja – egyedül az ember tudja, hogy meg fog halni.” Az állatok nem temetkeznek, nem állítanak síremléket. A síremlék állításához nem fűződik evolutív érdek. A legrégebbi fennmaradt síremlékek, a megalitok persze nemcsak a kőkori ember metafizikai érdeklődéséről, a mulandóság reflexiójáról, az idő és az énről való gondolkodásról, az emlékezésről, az ősök kultuszáról, s megannyi másról tudósítanak: innen ered a legtágabb értelemben vett képző művészet. A megalit síremlékek és sírtemplomok jelentik az építészet kezdetét. Stonehenge, Hagar
17th „Building Services, Mechanical and Building Industry days” International Conference, 13-14 October 2011, Debrecen, Hungary
Quin és a neolitikum más nagy építményei elkülönített térben álltak, a kultuszhelyek körül nem alakultak ki települések. A városfejlődés később és máshol vette kezdetét. A szociális szövedék növekedésével, a technológiák fejlődésével és a hatalom koncentrálódásával egyre nagyobb városok alakultak ki, és mind nagyobb építmények készültek. A fejlődés a képességek és kultúrák elkülönböződésére, a növekvő komplexitással együtt járó differenciálódásra vezetett. A szervezett emberi képességek ilyetén bővülése a hatás (a hatalom) mámorával és a mérték elvesztésének lehetőségével járt együtt. A Biblia első könyve a bábeli torony építésének történetében egyaránt tudósít erről hübriszről és a kulturális (nyelvi) szétszóratásról (szétdifferenciálódásról). Az építés mértéktelenségének ellenképe, a Mennyei Jeruzsálem a Biblia utolsó könyvében kerül leírásra. Ez a Város nem tornyozódik az ég felé, hanem onnan ereszkedik alá. (Egyebek mellett ezért sem építhető meg, jóllehet nem kevés régi és modern építészt kísértette meg lehetősége.) Eget ostromló tornyok azóta is épülnek földszerte, s ezek – a kietlen Dubaitól a kies Kuala Lumpurig – másról sem szólnak, mint a mérték és az értelem hiányáról. A helyi toronyépítészet lokális kolorja más színezetű elszállottságot mutat: a Kárpát-medencét belepő turbó-fatornyok, templomtorony-rimékek, és más egyéb torony-torzók nem a felhőkarcolók kisded versengésébe készültek, építőit ennél sokkal nagyobb elhivatottság hatottá át: a totemisztikus térerőt hivatottak gerjeszteni. A steineriánus generátorokkal meghajtott toronyerőtér vélhetően az alakuló Magyar Nemzeti Disney besugárzására szolgál, melyet majd a pilisi roggyantott korona-csakrával, vagy egyenesen eredetijével fognak vezérelni arra felkent vezérek.
2. A vágyvilág Árkádiája A turbófolklórral fedett tájéknál számunkra kétségkívül kedvesebb vidék Árkádia. Mivel többnyire városban lakunk, időről időre visszavágyunk a természetbe, a természetes állapotba, vagy legalábbis természetközeli környezetbe. Árkádia, a képzelet oly sok évszázadon át kedves tájéka ugyan egy valóságos vidékről, a Peloponnészosz középső részéről kapta nevét, mégis városi eredetű: a hellénizmus fővárosában, Alexandriában keletkezett. Az idillikus természet képe egy városlakó világpolgár, Theokritosz képzeletében alakult ki, és költeményeiben, az idillekben (eidüllion) öltött formát. (Adamik, 2001) A vidékről alkotott ilyetén elképzelések, akárcsak az ideális vidékek vágyképei azóta is mindegyre városokban keletkeznek. A távolság táplálja a képzeletet, mely ezért is képes könnyedén eltekinteni a tényleges környezettől, akárcsak a bukolikus költészet pásztori idilljei a birkák szagától, vagy a nyáj korántsem kifejezetten zenei hangjától. A konkrét Árkádia ugyanis fölöttébb kopár vidék, ahol nem szívesen ütnénk tanyát, és a bégetés sem az a zene, amit Pán hangszerével hozunk összefüggésbe. A hellenisztikus elvágyódás képzeletvilágát a korai reneszánszban fedezték fel újra. A középkori keresztény univerzum lebomlásával egyre több antik toposz „született újjá”. A korabeli városi világból, szorongatóvá vált kulturális és szociális szövedékéből egy aranykor imaginálására hajlott a kedély. Így van ez azóta is: „Filozófusok, költők, történészek – írja Hannes Böhringer – mindig újra visszaálmodják magukat a keresztény lávaeső előtti pompeji villába.” (Böhringer, 2006)
17th „Building Services, Mechanical and Building Industry days” International Conference, 13-14 October 2011, Debrecen, Hungary
Árkádia „a kortársaknak azt kínálta, hogy a régi világgal egy újat gondoljanak ki, egy belső világot, egy belvilágot.” (Wehle, 1993) Ám a mi kortársainkkal ellentétben úgy vélték, hogy „csak az emberi képzeletben lelhető, és csak humanista képzetséggel fedezhető fel.” A valóságos élet zárójelek közé kerül, s mellé egyre részletgazdagabban bontakozik ki a képzeletbeli. Az egyre határozottabban alakot öltő térség a „természetes élet” színtere, amely nincs alávetve a különféle társadalmi kényszerek uralmának: a múzsai idő alkalmat ad a szemlélődésre, és persze a szerelemre. A humanisták természet alatt ugyan éppoly tetszőleges tárgyat értettek, mint a „természet” későbbi barátai, rajongói és propagátorai, Rousseau, a preraffaeliták és a többiek. A „természet” újkori népszerűsége csak jelentésének változandóságával vethető össze: „’Természet’ alatt – írja a művészettörténész Beat Wyss – egy korszak általános világszemléletének összefoglalását értem – szó szerint: azt, hogy a világot a kortárs szemlélet miként látja. A természet mindaz, aminek esete egy adott korban fennállni látszik.” (Wyss, 2005) Árkádia poétikus képzeletben fogant, és megannyi vágyfantáziával színezett utópikus tájának tendenciája végül mégiscsak arra vezetett, hogy háromdimenziós realitássá váljék. Az irodalom különféle nemeiben, a színház és az opera színpadain történő kibontakozása nyomán reneszánsz és barokk kertekben, kastélyparkokban, majd pedig tájkertekben vált valósággá: valóságos természetté.
3. Eszképista robinzonád Ahogy egyre kiterjedtebb és erőteljesebb lett modernitás acélfoglalata (Max Weber), és a rossz körérzet a kultúrában (Freud) úgy növekedett az elvágyódás a képzeletbeli, az eszményi, az utópikus helyekre. Árkádia mint a város antitézise, mint antiutópia egy időben született (újjá) az utópiákkal. Az utópiák is távoli térségekre, messzi országokba, sőt szigetekre képzelt nem-helyek (=a-tópia). Utópia és Árkádia története nemcsak párhuzamosan fejlődik, hanem olykor össze is ér, és egymásba is olvad. A városok, sőt a társas együttélés teljességét újrakonstruálni törekedő racionális koncepciók idővel éppúgy individualizálódnak, mint ahogy Árkádia ligeteiben is egyre kisebb lélekszámú a társaság; a romantika idillikus tájain már a magányos alakok szemlélődnek. Az individuális mitológiák korát, az ezredvéget jóval megelőzve alakulnak ki az individuális árkádiák és individuális utópiák. Ilyesféle árkádiai utópián nevelődött egészen a közelmúltig nemzedékek sokasága, Daniel Defoe Robinson Crusoe-ját olvasva. Hajószerencsétlenség nyomán Robinson egy lakatlan szigeten alakítja ki aranykori világát, magányos kecskepásztoréletét – nem kis mértékben támaszkodva a korabeli csúcstechnológia eszköztárára, amivel a szerző a hajóroncs készletéből kegyesen ellátja. Mindazonáltal Robinson önerejéből kénytelen elsajátítani a modern ember paradox képességét: annak művészetét, hogy természetessé váljék. Peter Høeg, kortárs dán író A csendes lányka című regényének hőse már nem szeretne ennyire naturalizálódni, de ő is déltengeri szigetre vágyik. (Høeg, 2007) A zenésznek, aki a korszellem jegyében szórakoztatóipari szakmunkás egy cirkuszban, élete mélypontján az a vágya támad, hogy
17th „Building Services, Mechanical and Building Industry days” International Conference, 13-14 October 2011, Debrecen, Hungary
„…ledobni a batyut. Kiüríteni a spórmalacot és elutazni a Fidzsi-szigetekre. Rendszeres ópiumszívóvá fejlődni. Feltenni a Csellószviteket és fokozatosan szétizzani a strandon…” Dánia nem Árkádia. Azt annál mindig is valamivel délebbre lokalizálták. Ha nem is olyannyira délre, mint ahol az ember igazi „Aranykorát”, kialakulása idejét töltötte: a Turkana-tó táján, Afrikában. Ahol a napsütötte napok száma évente nem három, de nem is csak százharminchárom. (Høeg sem Délen, hanem Dániában él, bár felesége fekete-afrikai nő). Az év nagy részében elborult, és derűre egyébként sem sok okot adó Dániákban magunk is vagyunk ezzel úgy, mint hőse: legszívesebben ledobnánk a batyut. S ha volna elég tartalék a perselyben, a hazai földet habozás nélkül egy déltengeri szigetre cserélnénk. De legalábbis egy tengerparti telekre. Az ópiumhoz nem ragaszkodnánk; más felhajtó erővel is beérnénk. A Csellószvitekkel szemben nem támasztanánk kifogást, legföljebb kiterjesztenénk a teljes Bachra, vagy az egész barokkra… Ám Høeg hősének nem elég a déltengeri föveny és a horizonton hullámzó végtelen. Kell még valami, ami csak Bach Csellószvitjeiben jelenik meg, mint egykor Árkádiában, Pán „sípjának”, pontosabban szürinxének hallatán. A zene mindent meghaladó, mindenen túli transzcendens távlata ez. Az a hallás számára adódó tapasztalat, melyben megmutatkoznak mindenek: mindaz, ami van, a nemlét háttere előtt, s vele az eredet is valamelyest feldereng. Mindaz, amire az Írás egyszerűen azt mondja jó (Genezis 1, 9-18.). Ez az a jó, amire minden Árkádiák minden kelleme és gyönyöre sem képes, csakis a zene: „… a zene témája centrális jelentőségű az emberi értelem számára – írja Georg Steiner Valóságos jelenlét című könyvében –, a zene teszi hozzáférhetővé az ember számára a metafizikai tapasztalatot vagy e téren a tartózkodást.” (Steiner, 1989)
4. Árkádiák Bábelében Élnek ugyan körülöttünk különféle elképzelések a kellemesről, örömteliről, a kéjesről, a gyönyörről, ám Árkádiák Bábelében nem szokás tudni azt, hogy mi a jó. Az igazán jó; az, ami „messze túl nyúlik az emberi életben értett jó kérdésének sajátos kezdeményezésén, s átfogja a mindenséget s ennek szerveződését”, amint azt Gadamer A jó ideája című munkájában írja. (Gadamer, 2000) A jó felől való tudatlanság számos következménnyel jár. Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb az egyezményesség hiánya. Persze mindenkinek vannak különféle vélelmei arról, hogy mi a jó. Ennek tárgyiasult formáival nap mint nap találkozom, amikor a kertváros kis polgári Árkádiái között vezet utam. Ezek többségéről nyilvánvaló, hogy létrehozásukhoz nem volt szükség humanista képzettségre. Egy részük a klasszikus műveltség helyén terpeszkedő kőbunkóságát már a kerítésén kívülre is kiterjeszti: különféle betontörmelékkel vagy – jobb esetben – kövekkel tudatja, hol is kezdődnek az ő korlátoltságának körvonalai. Kicsinyt beljebb a kerítések következnek, híven megjelenítve a kor különféle technológiai képességeit, továbbá formaeszményeinek kaotikumát. A kertekben a későújkori idillek tarkasága tűnik föl: a hollywoodi hiedelemvilág különféle lokális változatai, törpékre méretezett fürdőmedencék, és konkrét kertitörpék, virágágyásokkal elegyített haszonkertek, a történeti Magyarország térképe körül kialakított kultuszhelyek és más kisded helyi hagyományok űzésére alkalmas térségek…
17th „Building Services, Mechanical and Building Industry days” International Conference, 13-14 October 2011, Debrecen, Hungary
Az idilli Árkádia valóságáról is vannak tapasztalataim. Olykor az Adria egy kicsiny szigetén szoktam fellelni. Szemlélni partjáról a tengert, látni és hallani hullámait kétségkívül elég jó. Előfordul, hogy a parti ház erkélyén Bachot hallgatok, bár a Csellószviteket még soha nem jutott eszembe keresztezni a tenger távlatával. A hang ott egyébként is gyakran védelemre szolgál. Mert, mint minden idilli helyzet, úgy ez is behatárolt: mindegyre megtörik a szárazföldi diszkó dub-dubjának felhangzásakor. Ekkor fejhallgatót ragadok és zenéhez folyamodom. A másik, gyakrabban látogatott árkádiai terrénum boldog emlékezetű nagyapám méhese a Völgységben, ahol kaptárak híján tágas kilátás nyílik a környező kertre. A cseréppel fedett épület a távol-keleti teaház főbb jellemzői mellett az elérhető közelség vonásával is rendelkezik. Onnan kinézve a tájék épített keretek között mutatkozik; a nyitottság és védettség egyidejűsége, a kint is vagyok, bent is vagyok érzete egyszerre adott. Lehet hallgatni a madarak hangját, és rá lehet hangolódni másra, mások szövegére, gondolatainak áramára, és persze a sajátomra is. Időről-időre azért fölberreg egy fűrészgép, vagy egy fűnyíró hangja, így aztán ott is fejhallgatóhoz kell folyamodnom.
Felhasznált szakirodalom Adamik Tamás (2001) Római irodalom az Aranykorban. Magyar Könyvklub, Budapest, 151. o. Böhringer, Hannes (2006) Szinte semmi. Életművészet és más művészetek. Balassi, Budapest, 112.o. http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/bohringer_szintesemmi/11_ujraszemlen.html Gadamer, Hans-Georg (2000) A jó ideája. In uő.: Gadamer, Hans-Georg: A filozófia kezdete, Osiris, Budapest,. 116. o. Høeg, Peter (2007) Das stille Mädchen. Hanser, München. Jonas, Hans (1992) Werkzeug, Bild und Grab. Vom Transanimalischen im Menschen. In : Hans Jonas: Philosophische Untersuchungen. Suhrkamp, Frankfurt, 34. o. Steiner, Georg (1989) I believe the matter of music to be central to that of the meaning of man, of man’s access to or abstention from metaphysical experience. Georg Steiner: Real Presences. London, Faber and Faber, 6.o. http://books.google.com/books?id=pBn5PzaWdlQC&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r& cad=0#v=onepage&q=metaphisical&f=false Wehle, Winfried (1993) Wunschland Arkadien. In: Compar(a)ison. Nr. 2, . 22. o. Wyss, Beat (2005) A láthatatlan ikonológiája. A modern titkos tanai. Pannonhalmi Szemle 2005/2. 73. o.
