1 Mentális erőd NEHÉZSÉGEINK mindig abból a hitből fakadnak, hogy magunk helyrehozhatjuk őket. Amíg értelmi képességünk (vagy képtelenségünk) nem játszik szerepet, és amíg nagyobb vagy kisebb képességeinket nem vonjuk be tevékenyen, úgy érezzük, hogy törekvésünk kudarcra ítéltetett. Ilyen a mentális ember mélyen ülő hite, akinek túlságosan is jól ismerjük eredményeit. De még ha hibátlan lenne is saját területén, még mindig magában hordoz egy felsőbbrendű hibát, ami az, hogy csak a már értelmében vagy izmaiban meglévőt veti be – kivéve, amikor az élet, vagy a véletlen meghiúsítja terveit. Más szavakkal: mentális létezésünk egy zárt rendszer. Semmi sem jut bele, csak az, amit magunk beleteszünk. Ez a Nagy Erőd sarokköve. E zárt rendszer második elkerülhetetlen jellemvonása a folyamat gépies merevsége: zárt körben fut minden, a mozgásba hozott gondolatnak, tervnek vagy izomnak megfelelően, mivel semmi sem tud belépni a folyamatba azt kivéve, amit kiagyaltunk. És minden megmérhető a kifejtett erőfeszítés legkisebb egységéig: pontosan azt kapjuk, amire megalkudtunk – de ezt már előre láttuk a működésbe hozott IQ-ban. Azaz a rendszer tökéletesen és légmentesen zárt az utolsó repedésig. Nincs egyetlen rés sem, kivéve – még egyszer –, amikor az élet véletlenszerűen felborítja többé-kevésbé hibátlan méréseinket. A másik kettőből fakadó harmadik elkerülhetetlen jellemvonás a kifogástalan alaposság: semmi sem kerüli el figyelmét, és ami igen, az
16
Úton az emberfölötti felé
hamarosan megfejtésre kerül, beteszik az egyenletbe, „programozzák”, hogy visszacsatolják a gépbe, és tovább fújják a nagy, terjeszkedő léggömböt. Természetesen minden tökéletesen objektív, mivel mindannyian ugyanazt a szemüveget viseljük; még műszereink is kötelességtudóan a tőlük elvárt eredményeknek megfelelően viselkednek. Röviden, a rendszer kérlelhetetlenül és hibátlanul az előírásnak megfelelően működik. Mint a régi korok varázslója, rajzoltunk egy kört a földre, beléptünk, és ott ragadtunk. Azonban mindez ugyanakkora erővel bizonyulhat elképesztően nagyméretű illúziónak is. Ténylegesen az illúzió épp most törik darabokra minden erőfeszítésünk ellenére. Amit mi rettenetes zűrzavarként élünk meg, az az új energiák nagyszerű rendje, amelyek jönnek, hogy friss levegővel árasszák el a mentalizált földlakók tüdejét. „Új energiák” … E misztikus csengésű mondat vitathatatlanul sötét, rosszalló arckifejezést vált ki a materialistákból. De valljuk be (mielőtt a körülmények orrunkon földön csúszva kényszerítenek minket), a mai materialisták oly idejétmúltak, mint a tegnapi vallásosak; egy zárt, fojtogató, előrelátható és elavult rendszerbe szorultak. Mindkettőjük a mentális kör terméke, ugyanazon hamisnak bizonyuló érme két oldala. A lényeg nem abban rejlik, hogy isten, vagy nem isten, hanem valami másban: a lényeg, hogy kilépjünk a körből, és lássuk hogyan lélegzünk a másik oldalon – nagyon is jól, valójában olyan jól, mintha legeslegelőször jutnánk lélegzethez. Ily módon nem a saját erőnkkel hatunk az átmenetre; ha az lenne a feltétel, senki sem tudna átjutni, a spirituális atléták kivételével. De azok az atléták, telve meditációkkal, koncentrációkkal és aszketizmussal, szintén nem jutnak át, bármennyire tűnhet is úgy. Csak felfújják saját spirituális
Mentális erőd
17
egójukat (ami a másiknál rosszabb, sokkal inkább csalóka, mert az igazság egy cseppjébe burkolódzik), és az ő megvilágosodásaik egyszerűen saját feltöltött felhőik fényes kisülései. Ennek logikája egyszerű: nem jutunk ki a körből a kör ereje révén, nem inkább, mint a lótusz emelkedik a sár fölé a sár ereje révén. Egy kis Napra is szükség van. És mert az aszkéták, a szentek és vallásalapítók a korokon át mindvégig csak a mentális buborék elvont birodalmait érték el, az egyik vagy másik egyházat alapították, ami elképesztően hasonlított a zárt rendszerre, amelyből származtak, nevezetesen: egy dogma, egy szabályrendszer, a parancsolatok kőtáblái, egy a 000 áldott évben született egyetlen és kizárólagos próféta, aki körül forgott a 000 évben örökre rögzült gyönyörű történet, mint az elektronok az atommag körül, a csillagok a Nagy medve körül, és az ember a köldöke körül. Vagy, ha kijutottak, az csak szellemileg történt, hátrahagyván a Földet és a testeket szokásos bomlásukra. Természetesen minden új középpont bölcsebb, fényesebb, értékesebb és erényesebb volt az előzőnél, és tényleg segítette az embereket, de semmit sem változtatott a mentális körben, mint ahogy évezredeken keresztül láttuk – mert fénye csak a barlangjaink mélyén mindannyiunkat szorongató egyazon árnyék másik oldala volt, a fekete fehérje, a rossz jója, a rettenetes nyomorúság erénye. E mentális ember egész életét – egy életet, ami csupán a halál élete – elárasztó engesztelhetetlen kettősség nyilvánvalóan nem oldható meg a Kettősség szintjén. Ugyanígy harcolhatnánk a jobb kezünk ellen a ballal. Mégis pontosan ezt tette az emberi elme, túl sok siker nélkül, létezésének minden szintjén, mennyországát pokollal ellensúlyozva, anyagát szellemmel, individualizmusát kollektivizmussal, vagy bármi más e nyomorúságos rendszerben elburjánzott izmussal. De nem
18
Úton az emberfölötti felé
jutunk ki egyetlen izmus tételeinek tökéletessé csiszolásával sem: megfosztva mennyországától Földünk egy silány pörgettyű; megfosztva anyagától mennyországunk egy elmosódott ködfátyol, telve testüktől megfosztott szellemek csendes medúzáival; az egyéntől megfosztva társadalmaink rémisztő hangyabolyok; sőt még a „bűneitől” megfosztott egyén is elveszíti fejlődésében segítő feszültségének gyújtópontját. Ténylegesen, semmiféle elképzelés, bármily fennköltnek is tűnhet, sem rendelkezik a hatalommal az Eszesség lebontásához – pontosan azon oknál fogva, hogy az Eszességnek megvan az értéke és szezonja. De ugyanúgy van meg a szezonja, mint a mezők fölött hánykolódó szárnyas magnak – a napig, amikor kedvező talajra lelve kipattan. Valóban nem egy elképzelés, hanem egy organikus Tény révén fogunk kijutni. A természet mindig megmutatta nekünk, hogy tökéletesen tudja, mit cselekszik. Magasabb rendűnek hisszük magunkat nálánál, mert mentalizáljuk őt, beskatulyázzuk, hasznosítjuk néhány titkát, mindeközben még mindig törvényei alá esünk. Ha tényleg képes volt kifejleszteni a tengeri rózsa szivárványszínű csápjait a sápadt protoplazmából, hogy jobban megragadhassa zsákmányát, és szemünk elé tárja a különböző földi fajok millióinak sokszínű látképét, hinnünk kell, hogy szintén jó okkal különböztette meg emberi tengeri rózsáit, melyek mindegyike megragadja áldozatát, már amelyiket tudja, ezernyi gondolatának, érzésének és ösztönzésének sokszínű hálójával. Ha e mentális kör, e felettébb rémisztő hidra bekerítette fajunkat, akkor ez bizonyosan nem egy felesleges csapda, amelyiket egy kicsit bölcsebb lévén átugorhattunk volna. Akkor eleve miért hoztuk létre, ha csak az a dolgunk, hogy kijussunk belőle? Ha az Upanisádok idejének látnoki
Mentális erőd
19
pásztora közvetlenül átugorhatott volna az emberfölöttiségbe, akkor mi ezen összes izzadság és vér evolúciós értelme? E világban semmi sem haszontalan. Még előttünk áll, hogy találjunk akár egyetlen fájdalmat is, ami nélkülözi fejlődésre sarkalló titkos hatalmát. De hasznossága nem az, amit az elme elképzel ismereteinek és felfedezéseinek gőgjében, mivel az elme mindig összekeveri az eszközt a Mesterrel. Azt gondoltuk, hogy a mentális szerszám volt mind a cél, mind az eszköz, és hogy a cél a bámulatos városokkal és kevésbé bámulatos külvárosokkal gyarmatosított mentális terület fölötti egyre győzelmesebb és kérlelhetetlenebb uralkodás. De ez csak egy másodlagos cél, csak féktelenkedő melléktermék, és kiderül, hogy az Elme fő hatása az emberben nem az, hogy értelmesebbé tegye (értelmes, mire vonatkozóan? Az egér lyukában tökéletes értelemmel bír saját területét illetően), hanem hogy emberré individualizálja a hordaállatot saját faján belül, és megáldja a változás képességével – míg a többi faj változatlan, és csak főbb vonalakban individualizált –, és végül, képessé tegye, hogy megpillanthassa, ami meghaladja saját állapotát. E módosulásra való képességgel és individualizációval kezdődtek az ember „hibái”, „bűnei”, kínzó kettősségei; mégis hibázási képessége egyben egy titkos képesség a fejlődésre. Ezért alapszik összes erkölcsiségünk a helyesen és helytelenen. Összes hibátlan mennyországunk kudarcot vallott, és mindig is kudarcot fog vallani – ha hibátlanok és kifogástalanok lennénk, akkor megrekedt és csalhatatlan fajjá válnánk, mint a kagyló vagy a patkány. Más szavakkal: az Elme a gyorsított evolúció eszköze, egy „evolver”. Ötven év tudományos fejlődése alatt az ember többet haladt, mint az összes tudományt megelőző évezredek során. De milyen értelemben beszélünk haladásról? Abban biztosak lehetünk,
20
Úton az emberfölötti felé
hogy nem a csalóka uralom, sem pedig az életminőség vagy a kényelem fokának, hanem a faj mentális átitatottságának értelmében. Nem tudjuk elhagyni a kört, hacsak egyénileg és kollektívan ki nem merítjük a kört. Nem léphetünk át egyedül a másik oldalra; vagy mindenki megteszi (vagy képes megtenni), vagy senki sem teszi meg; az egész faj együtt lép, mert csak egyetlen emberi Test létezik. A félállati és tudatlan emberi tömegben szétszóródott maroknyi beavatott helyett most az egész faj megy keresztül beavatásán, vagy evolúciós kifejezéssel élve: döntő módosulásán. Nem azért megyünk keresztül a mentális körön, hogy rakétákat küldjünk a Holdra, hanem, hogy egyénileg, megszámlálhatatlanul és önként képessé váljunk hatni a következő magasabb körbe való átlépésre. A kör megtörése korunk nagy organikus Ténye. Az összes kettősség és ellenpólus, az erény bűnei és a bűn erényei, ez az összes szédítő káosz a Mű eszközei voltak, a „feszítők” mondhatnánk, amelyek a töréspontig hajlítottak minket egy vasfalnak – ami egy illúziófal. De az illúziófátyol csak akkor hullik le, amikor eldöntjük, hogy meglátjuk. Most itt tartunk. Az illúzió nem halott; sőt példátlan erőszakkal őrjöng, felszerelkezve az összes fegyverrel, amelyet oly szolgálatkészen csiszolgattunk számára. De ezek az agyaglábú óriás utolsó görcsös rángásai – aki igazából törpe, egy túlméretes, túlfelszerelt törpe. India ősi bölcsei jól ismerték. Négy koncentrikus körre osztották az evolúciót: a tudás emberei körére (Brahminok), akik az emberiség kezdetén éltek, az „igazság korában”; a nemesek és hősökére (Kshatriya), amikor csak az „igazság háromnegyede” maradt; a kereskedők és középosztályéra (Vaishya), akiknek csak „az igazság fele” maradt, és végül a mi körünkre, a „kis ember” korára, a Shudra, a rabszolgák (a gépé, az
Mentális erőd
21
egóé, a vágyé), a katonai rend alá szervezett szabadságjogok nagyszerű proletáriátusa – a „Sötétség Kora”, Káli Yuga, amikor az igazság írmagja sem maradt. De mivel ez a kör a legszélsőségesebb, mivel minden igazságot kipróbáltunk és kimerítettünk már, és az összes lehetséges utat felfedeztük, közelítünk a helyes megoldáshoz, az igaz megoldáshoz, az igazság új korának felbukkanásához, a Sri Aurobindo által hirdetett „szupramentális** korhoz”, mint ahogy a boglárka feltöri utolsó burkát, hogy kiszabadítsa aranyló gyümölcsét. Ha a párhuzam igaz a kollektív test és az emberi test között, akkor mondhatjuk, hogy a bölcsek korát kormányzó központ a homlok szintjén helyezkedett el, a nemesek koráé a szív szintjén volt, a kereskedők koráé a has szintjén, és a mi korunkat kormányzó központ a nemiség és az anyag szintjén van. A leereszkedés beteljesedett. Azonban e leereszkedésnek értelme van, értelme az anyag számára. Ha mindig az elme isteni igazságainak homlokszintjén maradtunk volna, e Föld és test sosem változott volna meg, és valószínűleg valami spirituális mennyországba vagy nirvánába menekülve végeztük volna. Most mindent át kell alakítani, még a testet és az anyagot is, mivel teljesen belemerültünk. Ironikusan, ez a legnagyobb szolgálat, amit csakis e sötét materialista és tudományos kor nyújthatott nekünk: kikényszerítette a Szellem oly mértékű belemerülését az Anyagba, hogy az vagy el kellett, hogy veszítse magát benne, vagy át kell alakulnia vele együtt. Az abszolút sötétség nem más, mint egy nagyobb Nap árnyéka, ami ássa szakadékait, hogy feltámassza a földi tudatalattink megtisztított alapjain nyugvó, és egészen a testünk sejtjei mélyén rejtőző igazságból fakadó szilárdabb szépséget. ** elmén túli - a ford.
22
Úton az emberfölötti felé
Ó, Erő-késztette, Sors-hajtotta, Föld-szülte faj, Ó, kicsinyes kalandorok egy végtelen világban, És egy törpe emberiség foglya, Meddig fogod még taposni az elme köröző nyomdokát, Kis stílű éned és kicsinyes dolgaid körül?... Egy Látó, egy erős Teremtő van belül, a makulátlan Ragyogás honol napjaidon, Mindenható hatalmak zárattak a Természet sejtjeibe.2
E számunkra lehetetlen törekvés nem lehetetlen az evolúciós játékot e döntő fordulópontig elvezető Nagy Végrehajtónő számára. Ő az, aki erre képes. Nekünk csak meg kell ragadnunk az ő titkos forrásait, vagy inkább engednünk Őt, hogy megragadjon minket, és csak együtt kell működnünk saját evolúciónkban azáltal, hogy bensőséges megértést nyerünk a Nagy Folyamatról. A régi zárt rendszer semmiféle spirituális erénye és atlétikája nem lesz szolgálatunkra. Egyfajta gyökeres, ugrásszerű váltásra van szükség, ami teljesen tudatos, és szélesre nyitott szemmel végrehajtott, nagyon is gyermeki megadásra a jövő istenei felé, acélos elszántságra, hogy nyomon kövessük a nagyfontosságú illúziót egészen a legkisebb repedésekig, egy páratlan megnyílásra a páratlan Lehetőségre – ami felemel minket az Ő karjaiba, és visz az Ő napsütötte útján, mielőtt még elégedettek lehetnénk, hogy egy negyed lépést is tettünk Felé. Mert ténylegesen „vannak pillanatok, amikor a Szellem mozog az emberek között…, és vannak mások, amikor nyugalomba vonul, és az emberek magukra hagyatnak, hogy cselekedjenek saját egoizmusuk erejéből vagy gyengeségéből. Az előbbiek azok az időszakok, amikor még egy kicsiny erőfeszítés is nagy eredményekhez vezet, és megváltoztatja a sorsot.”3 Pontosan egy ily pillanathoz érkeztünk.
