A D anaida S Z A B Ó M AG DA
1
Apja úgy látta jónak, ha tanárnak megy. Katalin semmi iránt nem érdeklődött valami feltűnő módon, és semmihez se volt különös tehetsége, nem ellenkezett, bár szívesebben lett volna ápolónő vagy gépíró, nem az egészségügyi vagy a hivatalnok szakma iránt érzett vonzódásból, egyszerűen csak azért, hogy hamarabb a maga lábára állhasson. Ám amikor apja kijelentette, azt szeretné, ha valami igazán nemes foglalkozást választana, belenyugodott, hogy egyetemre kell iratkoznia. Nem értette ugyan, mért képzeli apja, hogy a pedagógia nemesebb foglalkozás, mint a betegek ellátása vagy valami hivatalos ügy gyors és jó elintézése, de nem vitatkozott: az a Csándy Kornél, aki megvárta csattogó szandálú kislányát, ölébe vette, magával vitte a levéltárba, réges-régen nem volt már sehol. Katalin tudta, ő nem mondhat ellent apjának soha többé, mióta kiengedte Dánielt az udvari kapun. Beadta az egyetemre felvételi kérvényét. A kérvényhez okmányokat kellett csatolnia, gimnáziuma erkölcsi bizonyítványát és a tisztiorvos igazolását, hogy alkalmas a tanári pályára. Katalin mindkét okiratot megkapta, jó erkölcse – azaz politikai feddhetetlensége – igazolását volt osztályfőnöke állította ki és íratta alá az igazgatóval, egy szikár, kedvetlen öregúr, aki soha egyetlen lánytanítványát se vette emberszámba, s minden hibátlanra sikeredett feleletet úgy
hallgatott, mintha tévedésből születnék. A tisztiorvos lehúzta a szemhéját, megkopogtatta a hátát, meghallgatta a szívét, közben cigarettázott, még zümmögött is egy kis dalt, aztán mutatott neki egy színskálát, amelynek alapján eldöntötte, nem színtévesztő-e véletlenül, s megkérdezte, milyennek találja ezt a szokatlan kánikulát. Katalin azt felelte, őt nem zavarja a meleg. Ebből az orvos megállapította, hogy az összes követelmények tekintetében alkalmas a pályára, amelyet választott; a kánikuláról való érdeklődés elméjének fogékonyságát akarta kipuhatolni. Kiadta a bizonyítványt, és Katalin mehetett immár együtt levő okmányaival az egyetemre. Minden további nélkül felvették, s soha senki se tudakolta tőle, mi vezette a tanárképzősök közé, érez-e valami érdeklődést, hivatásszeretetet, kedveli-e a gyerekek világát, és egyáltalán, alkalmasnak tartja-e magát arra, hogy valakit tanítson és neveljen. Sem egyetemi felvételét megelőzően, sem tanulmányi ideje alatt nem kérdezte meg senki Katalintól, kíván-e hát gyerekekkel foglalkozni, mindenki természetesnek tartotta, különben mért lépett volna erre a pályára. Míg férjhez nem ment, s a legális nemi élet és Elek iránti szerelme fel nem ébresztette benne az anyai ösztönt, Katalin nem szerette a gyerekeket. Túlságosan ismerte őket, semmint valami romantikus sugárzással vette volna körül tömzsi lábukat, fürtös fejüket. Élete jelentős része gyerekek közt telt, közelségüknek csak hátrányát tapasztalta. Bármely szülő panaszt tehetett anyára vagy Matildra, ha nem bánt szépen leányávalfiával, Katalinért nem volt, aki szót emeljen, s minduntalan át kellett élnie, ő az utolsó a nagy létszámú óvodában. Ha véletlenül elfogyott a kakaó, neki kenyeret szeltek, vagy adtak egy
85
86
Eredetileg pedagógusnak készültem. 1943 szeptemberében megkezdtem tanulmányaimat...
almát, ha nem volt elég a játékszer, Matild lehozatta vele a saját babáját, mackóját, s ezek korántsem voltak olyan izgalmasak, mint az óvoda felszerelési tárgyai. Színdarabnak sose lehetett főszereplője, pedig vágyott rá, hogy egyszer ő alakíthasson valami mesehőst – anya nem engedte. A lepkejátékban is mindig neki jutott a sárga szárny, mert azt minden óvodás utálta; valaki kitalálta és elhíresztelte közöttük, hogy a sárga az irigység színe, a sárga szárnyú pillangó gonosz, s míg rózsaszín, fehér, kárbunkuluspiros, rezedazöld, kék és lila lepkécskék libegtek az udvaron szerteszéjjel, Katalin lesütött szemmel ténfergett, hátán a sárga szárnnyal, s csak azért nem csúfolta ki senki, mert minden gyerek félt anyától, ám a csillogó szemecskék így is álnokul figyelték, hogy ejti-emeli karocskáit boldogtalanul, nem tudva ellenállni a pillévé válás gyönyörűségének még így sem, hogy tudja: rossz pille lett, sárga szárnyú, aljas pillangó. Túl sok gyereket látott életében ahhoz, semmint elhitte volna, hogy „édeni ártatlanság lakik a szirompuha bőr borította homlokok mögött”, gyakran megirtózott társai öntudatlan szadizmusától, kegyetlen érdeklődésétől, ahogy téglával szétvertek egy gyíkot, egy bogarat, hazugságaikon elképedt, nyafkaságuk és állandó igényük, hogy valaki törődjék velük, elkedvetlenítette. Katalint születése percétől csendre szoktatták, anya vagy Matild kíméletlenül odasózott rá minden nyikkanásért, Dániel is megszidta, ha sírt vagy panaszkodni próbált. Abban az intézményben, amely a gyerekek védelmére és szolgálatára létesült, Katalin úgy élt, mint a tárgyak: ügyeltek rá, hogy tiszta maradjon, és állandóan ellenőrizték az állagát. Az óvodásokat Kéri bácsi vizsgálta végig hetenként kétszer, Katalin minden prüszkölését, gyomorrontását Kéri bácsival
beszélték meg, mert tüstént el kellett dönteni, nem hozott-e haza vagy nem visz-e magával valami fertőző betegséget. Katalin általában egészséges volt, s ha néha mégis felszedett valamit, anya kíméletlenül kórházba vitette, amit nemigen tett senki, mert Katalin gyerekkorában kórházban szülni, vagy járványos beteget oda szállíttatni megszólás tárgya volt, csak a hírnevükre semmit sem adó szegény, betegbiztosításos családok tagja ment a betegségével közös kórterembe. Ám Katalint irgalmatlanul elvitte a mentőkocsi, anya fertőtleníttetett utána a lakásban, és sterilizálhatatlan meséskönyveit elégette. Az egyetemre való felvételkor azt is elmulasztották megtudakolni Katalintól, van-e benne valami természetes, alapvető vidámság és humorérzék, ami nélkül sosem lesz jó nevelő. Katalin, akit első, együgyű hazugságainak kiderülése idején iszonyúan megvertek, azonnal megvallotta volna, hogy nem vidám, nem oldódó, nem játékos természetű, a dolgokat túlságosan komolyan veszi, érzékeny, humorérzéke sincs, a rajta vagy akár másokon esett tréfák megriasztják, s többnyire nem érti a vicclapok vicceit vagy a rádió vidám műsorát, amin a körötte levők hangosan nevetnek. Katalin nem is lehetett volna vidám, mert a folyton ütköző szenvedélyek súlyos közegében nőtt fel, apja mint valami tömör, fekete felleg, mindig zivatart ígérve úszott az otthon légköre felett, anyja mereven, kibékíthetetlenül szerencsétlen volt, Matild savanyú, Dániel dacos. A ház is, amelyben született, nehézkes volt, rút külsejű, rideg, mint valami óriási, eleven személyek szükségleteire tervezett kripta, melyben az életre ítéltek fekete gondolatai felett ott hajladoztak a ciprushegyes, alföldi jegenyék. Katalin, mindig tiszta köténykéjében, mindig villogóra kefélt cipőjében,
87
88
makulátlan ujjacskáit összefonva, hogy körme alá ne férkőzzék valami homok, óvodás korában is mosolytalanul lézengett a többiek között, akikért nevető fiatal anyák jöttek el foglalkozás után, olykor nagyot rikkantó apák, akik mély hangon elnevették magukat a játékszerek között, mert látniuk is jólesett a gyermekélet külsőségeit. A kislány végignézte szülők és gyermekek találkozását, aztán felment a házi virágoskert melletti kőlépcsőn, és várta, mit parancsolnak neki. Anyától és Matildtól utasításra várt, apjától valami mozdulatra, Dánielnek rá se kellett néznie, magány- vagy társaságigényét, kívánságait úgy megérezte, mint egy kutya, amely a gazdájának él. Mint ahogy soha senki meg nem kérdezte Katalintól, megfelelő foglalkozás lesz-e számára az iskolában való tevékenykedés, afelől sem érdeklődtek, örül-e annak, hogy apja éppen Csándy Kornél volt, anyja Somos Aranka, a féltestvére az, aki, s kellemes volt-e velük élnie a soha át nem fűthető, magas falak között. A negyvenes évek elején, a kora ötvenes években, egészen Holléné megjelenéséig, mikortól fogva Katalin végre önmagává válhatott, s megítélésében nem számított többé se apja, se nagyapja, se Dániel, valahányszor számot kellett adnia arról, ami pillanatnyi lehetőségeit meghatározta, nem találkozott olyan emberrel, akit az ő személye érdekelt volna. Az erőszakos keresztyénség vagy az erőszakos materializmus idején az érdeklődők íróasztala felett valami különös Jehova lebegett, aki őseivel bajlódott, azok meglevő vagy képzelt bűneinek mérlegelése után döntött Katalinról, nem saját értéktelensége vagy értéke szerint, pedig éppúgy nem tehetett a családjáról és az őseiről, mint bárki más, aki az időnként változó igény megítélése szerint szerencsésebb famíliából, kedvezőbb előjelek közt született.
Nagyapjáról például nemegyszer szó került, s nagyapja, akár Dániel, gyanús egzisztencia volt minden kérdező számára, mert Csándy Pál, mintha a halálon túl is irritálni akarta volna a fontoskodókat, idegesítő hiányérzetet ébresztett mindenkiben. Mit lehetett elmesélni róla, aki majdnem olyan volt, mint egy telefonszínésznő: újságíró, de sose jelentek meg cikkei, költő is, de akinek senki se közölte a versét, sőt maga se vette komolyan, amit írt, csak azért lobogtatta meg időnként a kéziratpapírt, hogy jogcíme legyen ott ülni a kisváros kávéházában a bohémek asztalánál. Katalin nem szívesen beszélt a nagyapjáról, pedig minél szűkszavúbb lett, annál jobban faggatták. Nem szégyellte ő Csándy Pált, csak olyan reménytelenül nehéz volt megértetni bárkivel nagyapa életét, hogy korán árván maradt, hogy utált tanulni, dolgozni is, hogy sose volt pénze, de az a tarka nyomorúság, amelyben élt, alighanem teljesen kielégítő létforma volt a számára, máskülönben nyilván változtat rajta. Csándy Pált minden kérdező azonnal megutálta, pedig életében sokan szerették: ha megállított valakit az utcán, és kölcsönkért egy kisebb összeget, mindig megkapta, az emberek valahogy szégyelltek nemet mondani neki, olyan kedves volt és olyan felelőtlen. Aki megpróbálta rábeszélni, vállaljon valami állást, sőt segítségét is felajánlotta, fejcsóválva, nevetve hagyta ott, nem haragudott meg rá, hogy nem akar dolgozni, mert nagyapa majdnem olyan megvesztegető volt, mint egy nagyon fiatal, nagyon szép nő. Katalin nem ismerte nagyapját, hát boldogtalannak képzelte zűrzavaros pénzügyei, rengeteg problémája közt, nem tudta felfogni, hogy Csándy Pál harsány nevetéssel úszott a kalandok vizében, kunyerált, hazudott és udvarolt,
89
90
és bár mindenki tudta róla, miféle ember, hallatlanul népszerű volt a fantáziátlan, komor városban, amely valami félszeg módon még büszke is volt arra, hogy el tud tartani egy ilyen tekergőt. Belluskát is rá tudta beszélni, hogy megszökjék vele, Inárcsyék menyasszonylányát, aki otthagyta a vőlegényét miatta, és elment vele pár hétre Budapestre, hogy muszáj legyen hozzáadni nagyapához, ha nem akarnak még nagyobb botrányt a dologból. Az öreg Inárcsy vette meg Csándy Pálnak az esküvői ruhát, és tartotta a lányát, ameddig csak élt. Miután apa nemigen emlegette, Katalinnak nagyanyjáról is hamis elképzelése volt: síró, meghajszolt, vékony anyókának gondolta, sose tudta meg, hogy Inárcsy Belluska boldogabb lett, mint bármelyik barátnője, nagyokat nevetve hallgatta férje hazugságait, szemet hunyt kalandjai felett, sőt valami furcsa logikával azt is a maga győzelmének tekintette, ha nagyapának sikere volt a nők körében, mert hát mégiscsak őt vette feleségül, és két gyereket is nemzett vele. Miután a levéltáros maga se vette észre, senki se közölte Katalinnal, hogy nagyapja szenvedélyesen, igazán tudott szeretni, minden tartózkodás nélkül, gyerekesen zokogott a felesége temetésén, s két kisfia gyerekkora olyan verőfényes volt, mintha karácsony lett volna mindennap, pedig kölcsönpénzből éltek, meg az öreg Inárcsy adományából, s néha elbújtak a lakásban, mikor a számlás csöngetett. Apja, ha elkerülhette, nem beszélt Katalinnak Csándy Pálról, mint ahogy Erik öccséről se beszélt, mert szégyellte a családját, és elsősorban apját tartotta felelősnek a maga félresiklott életéért, hát Katalin se tudott elfogadható képet rajzolni a nagyapjáról senkinek.
„Tücsök – mondta olykor a levéltáros, ha mégis beszél az apjáról meg az öccséről –, két undok Tücsök, semmi más.” Apja, kicsit mindig spiccesen, ahogy kiszámolja a kölcsönkapott pénzt, s Erik, a született szélhámos, a tündérarcú, aki már kiskorában is többet kószált a színház meg a kávéház körül, mint az iskola felé, a mindenki után futó, a gödrös állú, a senkiházi. Tücsök. Az anyja szerette mindhármukat, s ez holtig sértette a levéltárost, mert úgy érezte, Inárcsy Belluskának voltaképpen senkit se lett volna szabad szeretnie, csak őt, mert más nem érdemelte meg. Az apja állástalan senki volt, felelőtlen korhely, szoknyavadász, az öccse folyton megbukott, s csak mosolygott, mint a kerubok, aztán meg hegedült, mintha isten az égben muzsikától lágyulna irgalomra, nem a becsületes munkától. Őt kellett volna szeretni, akinek az élete csupa szorgalom volt, iparkodás, aki már pici korában felfogta, micsoda rongy apja van, s mit kell anyjának rimánkodnia az Inárcsy házban, hogy valahogy egyensúlyban tartsa a famíliát, őt, akinek a tanárok fényes jövőt jósoltak, akiről mindenki tudta, nagy ember lesz, híres tudós, aki mindig tandíjmentes volt, és kölcsön iskolakönyveket kapott az iskolai segítő egyesülettől, agyonfirkált, gusztustalan könyveket. A levéltáros diákkorában azt tervezte, nem házasodik meg soha; igazi tudósnak nem való gyerekbőgést hallgatni, s az anyagi gondokból is éppen eleget élvezett már. Szeretett volna valahol máshol lakni, nem otthon, internátusban, ahol nincs éjszakai gajdolás, zenebona, hegedűszó, de Erik öccse, mint mindig és mindenben, most is megelőzte. Anyjuk meghalt, az öreg Inárcsy csak a lányát volt hajlandó támogatni, a vejét már nem, ami kis pénzt a két unokának adott, elment háztartásra,
91
92
aztán Erik egyszer csak meglépett hazulról, s ahelyett, hogy keresett volna valami tisztességes foglalkozást, egy vidéki színházhoz szerződött, s írt, adjon az apja beleegyezést, mert még nem nagykorú. Csándy Pál azonnal küldött neki, s rendkívül mulattatta, hogy Erik színházi hegedűs lett. Mikor az öreg Inárcsy is meghalt, Csándy Pál egyre kevesebb helyről kapott kölcsönöket, izgágább lett, többet is ivott, s valahogy kezdte elveszíteni az emberek rokonszenvét. Apa ráeszmélt, ha nem akarja, hogy az öreg szegényházba vagy börtönbe kerüljön, neki kell gondoskodnia Csándy Pálról is. Írt Eriknek, Erik csak a harmadik levelére válaszolt, közölte, hagyja őt békében ezekkel a karitatív dolgokkal, az öreg majd kievickél valahogy, ő részéről nem született családfőnek, pedig rövidesen az lesz, merthogy időközben, bár hihetetlen, de megnősült, rövidesen várhatják a szaporulatot is. Apa ekkor már egyetemre járt, összekorrepetálta beíratási díját, tandíját, s egyre kevesebbet tudott tudománnyal foglalkozni, mert Csándy Pál igényes és követelőző vénemberré öregedett. Apa maga takarított otthon, maga is főzött, esténként csak úgy rázta az undor és az idegesség, mikor lépten-nyomon át kellett élnie, hogy ennyi munka és áldozat után Csándy Pál maga elé mered, és Eriket emlegeti, drága jó fiát, aki mindig olyan vidám volt, akkorákat tudott nevetni, olyan szépen hegedült, és a feleségén kívül az egyetlen volt, aki megértette őt. Megint elkezdett verseket írni, próbálta rávenni apát, házaljon a költeményekkel a szerkesztőségekben, apa ordított, hagyja békén, ne hozzon rá szégyent; akkor készült a legfontosabb vizsgáira, azt remélte, régész lesz.
Vizsgái sose sikerültek kitűnőre, mert korrepetált és háztartást vezetett, kivasalta a Tücsök nadrágját, megstoppolta a zoknijait, befűzte a cipőjét – az öregnek reszketett a keze –, s közben hallgathatta, hogy sír a másik fia, a kedves, a nevető után, aki nem tett Csándy Pálért semmit, csak röhögött, sorsára hagyta, s hogy betetőzze fényes pályafutását, elvett feleségül egy öregedő óvónőt, aki valahogy talpra állította anyagilag, aztán azt is megunta, kimenekült előle a tűzvonalba, meg is halt tizenötben, tüstént, ahogy a frontra vitték. Mikor a halálhíre megjött, Csándy Pál zokogott, pénzt követelt apától, meg akarta kerestetni Eriket a tömegsírban, hazahozatni – apa őrjöngött, meg is verte Csándy Pált, aki akkorra pici vénemberré aszalódott, és sírva bújt el előle a kamrában. Apa még holtában is utálta az öccsét, amiért Csándy Pál an�nyival jobban szerette nála, mert apának senki se mondta meg, hogy a szeretet kiszámíthatatlan, felfoghatatlan valami, és hiába mos és vasal és főz, nem bizonyos, hogy egy Tücsöknek étel kell vagy friss fehérnemű. Apa azt se tudta megérteni, hogy egy Tücsök csak egy másik Tücsökben fog önmagára ismerni, akkor is, ha egy szalmaszálat nem kapott tőle, ha sosem írt is neki, és tovatűnt nevetését nem kíséri semmi más az emlékezetében, csak valami távoli hegedűszó. Apát nem hívták be katonának, a Tücsök, ha jobb napja volt, s erősebbnek érezte magát, emiatt is bosszantotta, sokdioptriás, vastag szemüvege miatt, amely megmentette a veszedelemtől. Apa gyűlölt minden katonát és minden épszemű embert, gonoszul nézegetett a szemüveg nélküliek egyre özönlő és egyre komorodó seregére, mert apa valahol belül kimondhatatlanul szégyellte, hogy nem alkalmas frontszolgálatra, hogy
93
94
bagolypápaszeme van, amelyet ha letesz, és véletlenül nem lel meg azonnal, csak tapogat, bámul, nekimegy mindennek. A Tücsök csúfolta apát, rázta előtte Erik képét, követelte, hozassa el az unokáját, hátha hasonlít Erikhez, látni szeretné. Apának azok voltak az egyedüli nyugodalmas órái, amikor már elfoglalta a helyét nagy üggyel-bajjal megszerzett állásában, és benn ülhetett a városi levéltárban. Nem lett archeológus, még csak nem is epigrafika volt, amivel foglalkozott, de azt remélte, ha minden elsimul, majd nekikezd az igazi tudományos munkálkodásnak, eddig se rajta múlt, hogy nem ő volt az első az egyetemen, hogy lehetett volna, mikor a Tücsköt is tartania és ápolnia kellett. Örült, hogy legalább Erik eltűnt előle, s csak az öreggel kellett bajlódnia, akinek amúgy is apadóban van már az élete. Erik özvegye aztán megjelent egy napon. Somos Aranka évekkel volt idősebb, mint a férje, árva lány volt, szépen berendezett óvodai lakással és pénzzel, amelyet Erik apródonként kicsalt tőle, így szerencsére az ő kezén veszett el, nem vitte el a hadikölcsön. Az óvónő olyan hatással volt Erikre, annak egy éppen állástalan és ideges korszakában, amikor gyakran gondolt meghalt anyjára, régi ételek ízére, és gyöngédségre vágyott, rendes ágyra, hogy elvette. Somos Aranka boldog volt házassága kurta esztendeje alatt, pontosan olyan boldog, mint Inárcsy Belluska annak idején, imádta Eriket, s boldog szenvedéllyel várta Dániel születését. Ha a gyerek nincs, nyilván nem viseli el Erik halálát, de Dániel szokatlanul hamar megnyilvánuló egyéniségének elég ereje volt arra, hogy visszarángassa az életbe az anyját.
Somos Aranka nemigen hallott férje családjáról, éppen csak tudta, hogy Mecseren apósa és sógora él, ám Erik halála után úgy érezte, talán könnyebb volna az élet, ha a gyerek a rokonai körében cseperedhetnék, s egyszer, vidéki szokás szerint, minden előzetes megbeszélés és tárgyalás mellőzésével elintézte, hogy abba a városba helyezzék át, ahol ismeretlen családtagjai élnek. Hadiözvegy volt, ez némi jogot biztosított a számára, mire apa feleszmélt, a vásártérre néző óvodában sógornője lakott egy új Tücsökkel, aki ugyan még akkor egyáltalán nem hasonlított sem az öreghez, sem Erikhez, de nyilvánvalóan Tücsökfajta volt, csupa báj és mosolygás. Apa utálta. Somos Aranka volt az egyetlen, aki valaha is észrevette, hogy a levéltáros terhei túlméretezettek. Apa megkönnyebbülten regisztrálta, hogy Matild elődje, a dajka, hetenként megjelenik nála a szennyesért, hogy ételhordóban naponta étel érkezik, s a dajka néha ott is marad, elvégzi a nagytakarítást. Apa nemigen foglalkozott nőkkel, az egyetemista lányok – alig volt még egynéhány akkortájt – nem álltak vele szóba, mert félszeg volt, vaksi, mindig rohant, sose volt pénze, nem tudott még csak táncolni sem; apa művelt volt, de nem mutatós. Arra is rájött, hogy a nők a Tücsköket szeretik, élményei a kisváros nyilvánosházában nem voltak kielégítőek, Csándy Kornél finnyás volt, nem érezte méltónak a bordélyház keretét a maga nagyságához. Nem ahhoz, hogy városi levéltáros, hanem képzeletbeli, másik állásához, melyet egyszer majd betölt, ha valóban a munkájának élhet végre, és csakugyan elmélyedhetik valami komoly kutatásban. Mikor Csándy Pált agyvérzés érte, és állandó ápolásra szorult, Somos Aranka felajánlotta lakását a családnak. Apa
95
96
eleinte megpróbált kitérni, nem az óvónő, a kisfiú miatt; ki nem állhatta Dánielt. Ám a Tücsökkel nem tudott mit kezdeni, hát beköltöztek az óvodába, s Aranka tüstént megnyerte a rokonszenvét azzal, hogy – javaslatára – a konyhában állította fel a Tücsök ágyát, holott a lakás nagysága más elhelyezést is megengedett volna. Csándy Pál nem volt dekoratív beteg, apa úgy érezte, nagyon is jó helyen van ott a kiöntő közelében, még ez is túlságos nagy szerencse a számára. Nagyapa meglepően sokáig élt, félig bénán, sokat és vidáman evett, Dánielt nagyon szerette, apa szégyenkezve nézte, az óvónő milyen végtelen türelemmel hallgatja panaszát, kívánságait, ízetlen tréfáit vagy nyafogását. „Jó asszony” – gondolta apa, látta, milyen tiszta, milyen szorgalmas, aztán egyszer kicsit riadtan, de meghatottan azt is észrevette, hogy Aranka úgy néz rá, ahogy egy asszony szokott egy férfira. Ha apa jobb emberismerő, ha nincs örökké elfoglalva saját sérülésével, rájön az igazságra, ám apa tévedett; azt képzelte, Somos Aranka már nem fiatal, kevés reménye van, hogy valaki még elveszi, és azért néz rá olyan különösen sűrű szemöldöke alól, mert megéhezett az ölelésre, s úgy reméli, apa túl hosszú, vézna karjai között lakik a boldogság. Apa számot vetett lehetőségeivel, tudta, hogy a Tücsöktől nem tud megszabadulni, az óvoda nyugalmat jelentett, jó kosztot, ellátottságot, valamifajta biztonságot is, csak Dániel örök jelenlétét kellett elfogadnia, ami nem volt egyszerű, de azzal vigasztalta magát, csepp korában kerül a keze alá, talán meg tudja nevelni. Azon az éjszakán, amelyen ráeszmélt, hogy Somos Aranka az Erik nevét mondja ki ölelés közben, ébredt rá, hogy az óvónő a családhoz akart feleségül menni; nem őhozzá, hanem
97
Erik testvéréhez, akiről feltételezheti, hogy a jónál is jobb lesz öccse gyerekéhez, hiszen ugyanazok közt a bútorok közt nőtt fel, mint Erik, s az ő sejtjei és csontozata is ugyanattól az emberi roncstól származnak, aki kinn fekszik a kiöntő alatt. Erik, aki életében is mindig legyőzte, most is diadalmaskodott rajta, pedig már a teste se volt meg a tömegsírban. Apa hátravágta magát az ágyban, és keze keserves mozdulatával leverte az éjjeliszekrényről vastag szemüvegét.
