12 Budapest, Az OTKA és az MTA támogatásával

Poór János Adók, katonák, országgyűlések 1796–1811/12 Budapest, 2003 Az OTKA és az MTA támogatásával

5

TARTALOM

Előszó .....................................................................................................

7

Változatok az adóra ................................................................................

17

Változatok a felkelésre és katonaállításra ..............................................

51

Életünket és vérünket, esetleg subsidiumot ............................................

88

A századforduló országgyűlésein ........................................................... Közterhek és nemesek ...................................................................... Subsidium ......................................................................................... A katona-subsidium .......................................................................... A felkelésről ......................................................................................

99 105 127 142 162

Király és rendek ..................................................................................... Királyi és rendi jussok ...................................................................... A megsértett rendi jogok ................................................................... Jogsértés nem történt ........................................................................

195 196 225 229

Országgyűlési résztvevők ....................................................................... 238 Epilógus .................................................................................................. 254 Rövidítések ............................................................................................. 256

6

ELŐSZÓ

Az 1796 és 1812 között tartott országgyűlési naplók és akták feldolgozásához azzal az előzetes elképzeléssel kezdtem hozzá, hogy feltételeztem: módosítható az a kép, amelyet jeles és kevésbé jeles kortársak, illetve a magyar történettu­ domány a két nagy korszak – a felvilágosult abszolutizmus és a reformkor – árnyékában háttérbe szoruló, hosszú századfordulóról festett. A magyar neme­ si társadalomról és a politikai elitről nemcsak a kilencvenes évek elejének L. A. Hoffmann hírhedt röpirataival fémjelezhető pamfletirodalma és a ve­ zető udvari politikusok egy jelentős és képzett, de a magyarsággal szemben negatívan elfogult vagy kifejezetten ellenséges csoportja festett sötét képet. Hasonló képet festett sok, a magyar történelmet és a kortárs politikusok tel­ jesítményét tudományos igénnyel elemző, mélyenszántó, korabeli történetijogtörténeti munka, és lényegében a 19–20. századi magyar történetírás egé­ sze is. Feltételeztem azonban, hogy abban az országban, ahol megszülettek és részben meg is jelentek Hajnóczy József közjogi és politikai munkái, is­ mertek voltak a jövőképükben populista, de a magyar társadalom és politika megoldandó, aktuális problémáit néven nevező jakobinus káték, olvashatók voltak Berzeviczy Gergely parasztsággal, adórendszerrel és gazdasággal fog­ lalkozó munkái stb., valószínűtlen, hogy a modernizációs gondolatok valamilyen szinten ne merülnének fel a korszak országgyűlésein. Rá kellett azonban jönnöm, hogy a történetírás túlnyomóan negatív ítélete csak annyiban módosítható, hogy nem vonatkoztatható sommásan a korabeli Magyarországra, különösen nem a politikai gondolkodás egészére. A nemesi társadalom és a politikai elit (az országgyűlések) összteljesítményére azonban igen. Kiderült ugyanakkor számomra, hogy – másfelől – ez a történettudományban mellőzött korszak, főként a törvényhozás legfelső

7

fóruma, nem érdektelen. Az 1796 és 1812 között szinte a törvények szerinti gyakorisággal ülésező országgyűlések napirendjén túlnyomóan adó-, segélyés katonaajánlatok, a személyes, általános, részleges felkelés (a felkeléshez kötődően az egykori bandériumok és a telekkatonaság) ügye, illetve az e tárgyak körüli viták sze­ repeltek. E tárgyak és viták pedig több szempontból is méltók a figyelemre. Egyrészt a fenti fogalmak között egyetlen olyan sincs, amelyet mindenkori használói vagy a korszak későbbi kutatói definíciószerűen meg tudtak volna határozni. Nem érdektelen tehát maguknak a terminusoknak a történeti „kö­ rüljárása”. Másrészt azért nem érdektelen foglalkozni velük és a róluk alko­ tott véleményekkel, mert értelmezésükre az ország politikai és jogi rendje épült, értelmezésük magyar és bécsi különbségei pedig döntő jelentőségűek az ország és az udvar viszonyának alakulása szempontjából is. Nyilván szerencsés lett volna az említett tárgyakat (fogalmakat) a kora új­ kor összes országgyűlésére kiterjeszkedve vizsgálni – amire az anyag korlát­ lansága és lehetőségeim korlátjai miatt nem vállalkozhatom –, de a fenti, szűk időszak önkényes kiválasztása mellett is hozhatók fel érvek. Az ország területi egységének nem teljes helyreállása (a török kiűzése) után, és azelőtt, hogy a reformkor országgyűlései újratematizálták az országgyűlési tárgyakat, a választott néhány év nemcsak olyan zárt korszak volt, amikor rendszeresen működött a rendi képviselet intézménye, hanem olyan is, amelyben az állandó háborúk miatt, ha nem is kizárólagos, de – a két, a témáról sokat tudó, „felet” – a királyt és a rendiséget elsősorban érdeklő, a korábbiaknál is élesebb, állandó vitatéma volt az adózás és a katonaállítás ügye. Fogalmi vizsgálatok szem­ pontjából a választott korszak országgyűlései ezért kivételesen informatívak. Szerény célt tűztem ki magam elé: a könyv nem a korszak országgyűléseinek a történetével foglalkozik – azok mindegyike önálló monográfia tárgya lehetne, s részben volt is –, hanem csak fő tárgyukkal: az adó- és katonaajánlásokkal, illetve, külön fejezetben is, a király és a rendiség döntően ezekhez kapcsolódó, felségvizeket kölcsönösen kijelölő konfliktusaival. Továbbá: a munka nem magát az adórendszert és a hadszervezetet tárgyalja, hanem az előjogokat megalapozó adózási és honvédelmi kötelezettségek értelmezését a szinte kizárólag a nemesség érdekeit képviselő politikai elit részéről. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy maguk a konkrét tárgyak fontosak-e vagy sem.

8

Nem érdekes, hogy az adók és a segélyek a királyság jövedelmeinek kisebb hányadát tették ki, mindegy, milyen szerepet játszottak a magyar katonák a birodalom hadszervezetében, s közömbös, hogy a vérével adózó nemesség közvetlen és közvetett katonai és anyagi szerepvállalása mindig jelentéktelen és mindinkább komolytalan. A szerkezeti felépítés és az arányok magyarázatra szorulnak. Miután a munka a témaválasztásból következően tematikus rendet követ (fogalmakat és fogalomértelmezéseket taglal), a szerkezete lazább, mint egy kronológiai rendben építkező írásé. A szerkezet feszessége ellen hat az első három fejezet is, amely az adózásról és a katonaállításról szóló kora újkori törvényeket te­ kinti át a Magyar Törvénytár1 alapján. E három fejezet megírását azzal indo­ kolom, hogy az 1800 körüli országgyűlési álláspontok (ezt követő) taglalása lehetetlen az adózásra és a katonaállításra vonatkozó, a feudális korban végig alapvető, az országgyűlési tanácskozásokban élőként kezelt, állandóan hivat­ kozott törvények bemutatása és rendszerezésük megkísérlése nélkül. A fogal­ mak előtörténetének részletes vizsgálata, illetve az udvar és az ország harcainak külön fejezetbe emelése (az 1800 körüli országgyűlési álláspontok taglalása után) a szerkezetet kétségtelenül lazává teszi, de bízom benne, hogy a fejezetek szorosabban illeszkednek egymáshoz, mint egy adózást, katonaállítást, felkelést és felségjogokat taglaló tematikus tanulmánykötet tanulmányai. Az, hogy az alábbi munka csak önkényesen kiválasztott országgyűlési tárgyakat taglal, nem ötletszerűséget jelent. Azt állítom, hogy a reformkor előtti (és általában a kora újkori) országgyűlések figyelmének középpontjában, minden mást háttérbe szorítva, ezek a tárgyak állnak. Ezekhez képest mellékesek vagy szimbolikusak a magyar nyelv ügyében tett, jeles eredményeket is hozó erőfeszítések, a magyar színház, a nemzeti könyvtár és múzeum, vagy a Ludovika Akadémia körüli, a naplókban is nagy teret kapó buzgalom, és teljesen súlytalanok a társadalmi 1

A törvények áttekintéséhez a törvénytár millenniumi kiadását használom, amely a korábbi kiadásokban hiányosan közölt törvényeket főleg Kovachich Márton György és Kovachich József Miklós gyűjteményei (Kovachich M. Gy. 1790, 1798, Kovachich J. M. 1815, 1818) alapján kiegészíti, de a törvénytárból kimaradt törvényeket nem veszi fel (CJ, 1000–1526, XX. l.). Jóllehet az országgyűléseken előkerülnek törvénytárból kimaradt törvénycikkek is, a hangsúly a Corpus Jurison van. A törvénytárban nem szereplő törvényekkel ezért külön nem foglalkozom. 

9

modernizációról és jogkiterjesztésről stb. felvetődő gondolatfoszlányok, amelyeket ezért mellőzök. A két nagy korszak felől beárnyékolt időszak nem vonta magára a törté­ nettudomány különös figyelmét. A szűkebb korszakot és/vagy annak egyes országgyűléseit csak néhány munka taglalja, az összefoglaló művekben pedig kevés, s időben előre haladva mind kevesebb figyelmet kapnak a századforduló évei. E sommás megállapítás azonban természetesen nem tesz megkerülhetővé egy rövid historiográfiai áttekintést. * Az első jeles, az 1802-es országgyűlést elemző írás Berzeviczy Gergely ne­ véhez fűződik. A korábban, az 1795-ös vérengzés kapcsán az udvart a Der Majestätsprozess in Ungarn 1795 című írásban (Berzeviczy, 1795) leleplező tudós kortárs, 1806-ban az Ueber den ungarischen Reichstag vom Jahre 1802 című, Göttingában megjelent elemzésében (Berzeviczy, 1806/a) a ma­ gyar rendiségről tárt keserű látleletet a világ elé. Az országgyűléseken részt vevő arisztokrácia és nemesség szerinte alkalmas ugyan arra, hogy lehetősé­ gei korlátaira figyelmeztesse az udvart, a társadalom döntő többségével szemben azonban ellenséges, és alkalmatlan arra, hogy felemelje Magyarországot (amely, a szerző szerint nem illik a modern Európába). Jóval később három munkában is foglalkozott a századforduló történéseivel és országgyűléseivel Wertheimer Ede. Az Ausztria és Magyarország a tizenkilenczedik század első tizedében című kétkötetes monográfiájában (Wertheimer, 1884) tárgyszerű krónikáját adta a kornak és a korszak négy országgyűlésének. Nem sokkal később több részletben megjelent, nagy ta­ nulmányt szentelt az 1807-es országgyűlésnek Az 1807-ik évi magyar ország­ gyűlés címmel (Wertheimer, 1896), amelyben különösen fontosak az ország­ gyűlési vezérekről adott jellemzései. A politikai elit egészét Berzeviczynél enyhébben ugyan, de ő is bírálja. Az alkotmány védelmében vívott harcai révén szerinte kiérdemli az utókor elismerését, az alsóbb társadalmi rétegek iránt azonban érzéketlen volt. Az 1811/12-iki országgyűlés története című munkája (Wertheimer, 1899) szerint a rendiség 1811/12-ben missziót teljesí­ tett az ország és az alkotmányosság védelmében. A rendek állhatatosságának köszönhető, hogy később, több mint egy évtizedes alkotmányellenes kor­

10

mányzat után Ferenc visszatért a törvényes útra. Ha 1811/12-ben a rendek meghajoltak volna, a szerző szerint aligha hívtak volna többé össze magyar országgyűlést. Szopek Ervin az Az 1805-ik évi magyar országgyűlés című kis munkája (Szopek, 1914) kritikus a rendiséggel, de még kritikusabban az udvarral szem­ ben. Elemzései nem támasztják alá egyik konklúzióját, mely szerint ezen az országgyűlésen elkezdődtek volna a jövendő Magyarország megalapozásá­ nak munkálatai. A korszaknak és országgyűléseinek alapkutatásokon nyugvó, meghaladha­ tatlan feldolgozása Domanovszky Sándor nevéhez fűződik. A József nádor élete I–II. című monográfia (Domanovszky, 1944) nemcsak a nádor életének jelentős szakaszát fogja át, hanem, a 18. századi előzményekre visszatekintve, enciklopédikus igényű korrajzot nyújt, kiemelten taglalva az országgyűléseket is, különösképpen az 1802-est, az 1807-est, az 1808-ast és az 1811/12-est. A kétkötetes monográfiához négy nagy kötetnyi iratanyag illeszkedik, a József nádor iratai, amelyet szintén Domanovszky Sándor adott ki (JNI, I–III.), illetve készített elő (JNI, IV.). Ahogy a monográfia címe, úgy a forráskötetek címe is megtévesztő. A kötetek a nádor és a király iratváltása mellett egyrészt az iratok keletkezéséhez és utóéletéhez kötődő hatalmas hivatali és magán dokumentumanyagot, másrészt tanulmányértékű jegyzeteket és kommentárokat is tartalmaznak. Domanovszky kerüli a minősítéseket, különösen a sommás ítéleteket a korántsem homogén bécsi vagy a magyar politikai vezetésről. Ennek ellenére egyértelműen jelzi, hogy Ferenc császár környezetében időről időre Magyarországgal szemben negatívan elfogult politikusok kapnak főszerepet, s hogy a magyar politikai elit, nemkülönben József főherceg nádor emiatt részben kényszerpályán mozogva vívja közjogi harcait. Nyilvánvaló, hogy számos résztéma vár kutatásra a századforduló politikatörténetében, de nem véletlen, hogy monografikus igényű feldolgozására Domanovszky tekintélyt parancsoló köteteinek megjelenése után senki nem vállalkozott. Itt említem meg és emelem ki Szijártó István A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés, 1708–1792 című, megjelenés előtt álló munkáját (Szijár­ tó, 2003), melynek homlokterében a 18. század országgyűléseinek szervezete és működése áll, de általános országgyűléstörténeti kitekintései, adózás- és hadtörténeti elemzései révén megkerülhetetlen és inspiratív a későbbi korok kutatása számára is. (Ezúton köszönöm, hogy könyve kéziratát rendelkezésemre bocsátotta.) 11

Az adózással és katonaállítással kapcsolatos fogalmakat, az általam önké­ nyesen kiválasztott szűkebb korban és szempontból nem vizsgálta senki, az adózás és a hadszervezet tágabb tárgykörében azonban sok kiváló könyvre és tanulmányra lehet támaszkodni. Az adózás történetéről szóló legkorábbi, igen alapos, de a szakirodalomban alig vagy egyáltalán nem említett – ennek megfelelően alig használt – munkát Hajnóczy József írta De diversis subsidiis publicis dissertatio címmel (Hajnóczy, 1792/b). Nem könnyű olvas­ mány, sőt valójában nem is olvasmány, hanem adattár. Áttekinti és sokféle szempont szerint csoportosítja a különféle adófajtákat. A könyv konklúzió­ kat tartalmazó, egyébként nem a legfontosabb fejezete magyarul is megjelent a Hajnóczy József közjogi-politikai munkái című kötetben (Csizmadia, 1958). Fontos, szintén régi munka Berzeviczy Gergely A parasztok állapotáról és természetéről Magyarországon című írása (Berzeviczy, 1806/b), amely többek között az áttekinthetetlen, tudatos, és tudatosan tűrt visszaélésekre alkalmat adó dica fogalmát is behatóan vizsgálja. (A dicával kapcsolatos zűrzavarra a szerző az 1802-es országgyűlésről szóló tanulmányában is kitér.) A kora újkorban fokozatosan eltűnő kamarahaszna történetével, főként korai történetével Thallóczy Lajos foglalkozik A kamara haszna (lucrum ca­ merae) története című munkájában (Thallóczy, 1879). A porta és az adózás történetéhez alapvető Juhász Lajos, A porta története 1526−1648 című tanul­ mánya (Juhász, 1936). A munka elemzi a porta fogalmát, azokat a 16. század végi kísérleteket, amelyek arra irányultak, hogy a nehezen értelmezhető, re­ gionálisan eltérő jelentésű porta helyett az adókivetés alapja a ház legyen, illetve bemutatja a porta fogalmának 17. századi átalakulását (majd eszmei egységgé válását). Különösen fontos az adókirovás módjának taglalása, és annak bemutatása: időben és regionálisan változó és esetleges, mikor, hogyan, milyen rétegeket vonnak be az adófizetők körébe. Más szavakkal: nincs normatív szabály arra, hogyan osztják el és hogyan hajtják be helyi szinten az országgyűlések által (egyébként szintén normatív szabályozás nélkül) megszavazott állami adókat. Az adózás történetével (is) foglalkozó könyvek és tanulmányok közül kiemelem Ember Győző, Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig című könyvét (Ember, 1946), Szakály Ferenc a Magyar adóztatás a török hódoltságban című munkáját (Szakály, 1981), Maksay Ferenc előszavát a Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I−II. című forráskiadványhoz

12

(Maksay, 1990) és Nagy István 16–17. századi adórendszert áttekintő, A magyar kamara adóigazgatási tevékenysége a XVI–XVII. században című tanulmányát (Nagy, 1995). A hadszervezetről kétrészes, nagy monográfiát írt a kortárs Michael Pi­ ringer Ungarns Banderien, und desselben gesetzmäßige Kriegsverfassung überhaupt címmel (Piringer, 1810/16). Műve – amellyel a 3. fejezetben rész­ letesebben foglalkozom – már az első kötetével élénk politikai (országgyű­ lési) és komoly tudományos visszhangot váltott ki. (Piringer említi, de nem méltatja érdemének megfelelően Keresztury József húsz évvel korábban írt De veteri instituto rei militaris Hungaricae ac separatim de insurrectione nobilium című művét – Keresztury, 1790 –, amely részletesen áttekinti fő­ ként a felkelésre vonatkozó törvényeket; a nemesség aktuális kötelezettségeit illető következtetéseiben pedig hozzá nagyban hasonló eredményre jutott.) Itt említem meg a Statistische Aufklärungenben 1797-ben megjelent, a felke­ lésről szóló rövid, adatokban gazdag tanulmányt is − Ungrisches Insurrec­ tionswesen, 1797.) Kovachich Márton György részben Piringer könyvéhez kapcsolódva szin­ tén az 1810-es években visszatérően foglalkozott a hadszervezettel. 1811 telén írta a Defensio Patriae című háromrészes munkáját (Kovachich, 1811). Az első rész a hadügyre vonatkozó törvényeket tekintette át, a második ér­ tekezés volt a magyar hadtörténetről, a harmadik Uiber Michaels von Piringer I Theil seiner Ungarischen Banderien címmel Piringer művét, az Ungarns Banderien első kötetét elemezte. 1816-ban Kovachich újabb, még terjedelmesebb kéziratban foglalkozott a Piringer-könyvvel2 Freymüthige Anmerkungen über die Recension der von Piringerischen Ungarns Banderien welche zu erst 1816 in die allgemeine Wiener Litteratur-Zeitung eingerückt, dann aber, um den Ungarn weher zu thun, bald besonders abgedruckt, zur beabsichteten Schmach der Nation allenthalben verbreitet 2

Ezt megelőzően négy hadtörténeti-társadalomtörténeti munkája nyomtatásban is megjelent, és a majdani kiadás szándékával elkészült egy nagy és egy kisebb, a hadügyre vonatkozó törvényeket tartalmazó/rendszerező kézirat, a Codex Juris Exercituationis (Kovachich, 1815) és az Exercituatio Hungarica (Kovachich, 1817/b). Az Exercitualis Hungaricát címlapja szerint fiával közösen készítette. Ezek – és a Defensio Patriae – keletkezéséhez és sorsához lásd Windisch Éva alapvető Kovachichmonográfiájának vonatkozó részét. (Windisch, 1998, 164–180. l.) 

13

worden ist címmel3 (Kovachich, 1816). A kézirat átszerkesztve és több módosítással, két részben, magyarul is megjelent a Tudományos Gyűjteményben: A’ Magyar Országi Hadakozás, és Banderiumoknak rövid esmértetése az 1715-diki Decretum 8-dik Czikkelyének fejtegetésével egygyütt; Piringer Udv. Tan. Úr’ Banderiumainak recensiójára való feleletűl (Kovachich, 1817/a) és Köteles volt-e a’ Magyar Nemesség Várait, ’s az ezekben lévő Katonaságát az ország polgári alkatmánya szerént saját költségein tartani? (Kovachich, 1818) címmel. Történelmi tanulmányként is olvasható József nádor magyar hadszerve­ zetről szóló, alapvető adatokat tartalmazó és alapvető elveket taglaló 1808-as Freimüthige Gedanken eines Hungarischen Patrioten über die Verbesserung des Defensionssystems seines Vaterlandes, denen auf dem Reichstage zu Preß­ burg versammelten Ständen gewidmet von dem Verfasser című elaborátuma (József nádor, 1808). A Keresztury, Piringer és Kovachich által tárgyalt legfontosabb problémák – bandériumok, telekkatonaság, állandó katona, állandó hadsereg intézménye és az ezekhez kötődő nemesi kötelezettségek – későbbi szakirodalmából ki­ emelkedik Borosy András A telekkatonaság és a parasztság szerepe a feudá­ lis magyar hadszervezetben című könyve, amely a kora újkori hadszervezet időtálló áttekintése mellett kimerítően tárgyalja és értékeli a téma gazdag historiográfiáját is (Borosy, 1971). Kubinyi András a Politika és honvédelem a Jagellók Magyarországában című (Kubinyi, 2000/a), korábban angolul meg­ jelent tanulmányában és a Nagy képes millenniumi hadtörténet. 1000 év a hadak útján című hadtörténeti kézikönyvben (Kubinyi, 2000/b) fejti ki véle­ ményét a portális és bandériális katonaság 15–16. századi szervezetéről4. Az állandó hadsereg értelmezéséhez alapvető Szabó Dezső Az állandó hadsereg 3

4

14

 A vitairat előzménye az volt, hogy a Wiener Allgemeine Literaturzeitung 1816-ban háromrészes, nagy méltatást közölt az immár kétkötetes műről (WAL, 1816), s a recenzió még ugyanabban az évben (egy másik recenzióval együtt) külön kötetben is megjelent. (Recensionen, 1816) Kovachich második vitairata elsősorban a recenzióval, közvetve természetesen a Piringer-művel foglalkozott.  Itt utalok azokra a vitákra, amelyek a közelmúltban zajlottak a témáról a Hadtörténelmi Közlemények hasábjain: Ladányi, 1998, 1999, 2000; Borosy, 1999, 2000; Engel, 2000.

beczikkelyezésének története III. Károly korában című munkája (Szabó, 1910). A nagy hadtörténeti kézikönyvek ezeket a problémákat – érthetően – csak érintik. A francia háboruk időszaka 1792–1815 (Bánlaky, 1941) és a Magyarország hadtörténete I–II. című (Borus, 1984) kézikönyv figyelmé­ nek a középpontjában – az utóbbi vonatkozó fejezeteit Borosy András, Rá­ zsó Gyula és Szakály Ferenc írta – a szűkebb értelemben vett hadtörténet áll. Ugyanez vonatkozik az R. Kiss István által szerkesztett (és részben írt) Az utolsó nemesi felkelés (R. Kiss, 1911) és Veress D. Csaba Napóleon hadai Magyarországon című (Veress, 1987) munkájára. Az abszolutizmus és a rendiség viszonyához alapvetők Hajnóczy József­ nek sem a rendiség, sem az abszolutizmus mellett el nem kötelezett közjogipolitikai munkái: Egy magyar hazafi gondolatai néhány, az országgyűlésre tartozó dologról (Hajnóczy, 1790/a), A magyar országgyűlésen javaslandó törvények lényege (Hajnóczy, 1790/b), a Közjogi értekezés a királyi hatalom korlátairól Magyarországon (Hajnóczy, 1791/a), a Magyarország országgyű­ léséről és annak szervezetéről szóló közjogi értekezés (Hajnóczy, 1791/b), és A katolikus egyházi rendről Magyarországon alkotott törvények kivonata (Hajnóczy, 1792/a). Az udvar mellett elkötelezett munkák közül a Hajnóczy-művekhez ha­ sonló anyagismereten alapuló, tudományosan igényes munkák Anton Guster­ mann, Die Ausbildung der Verfassung des Königreiches Ungern (Guster­ mann, 1811) és Ungerisches Staatsrecht I. (Gustermann, 1816) című könyvei, Lakits György Zsigmond valószínűleg 1800 körül írt Juris publici Hunga­ rici primae lineae in usum Eorum, qui huic studio operam dant concinatae (Lakits/a) és 1812 körül véglegesített Staatsrecht von Ungarn (Lakits/b) cí­ mű, kéziratban maradt művei, illetve Michael Piringer említett könyve a ma­ gyar hadszervezetről (amely nemcsak a hadszervezetről szól, hanem kime­ rítően taglalja a király és a rendiség viszonyát is). Az összefoglaló történeti munkákban a századforduló a hanyatlás kora­ ként jelenik meg. Mályusz Elemér álláspontját, hogy Martinovics Ignác egy személyben új, negatív irányt szabott volna a magyar történelemnek (Má­ lyusz, 1926), nem osztja ugyan a szakirodalom, de abban egybeesnek mind a korábbi, mind a későbbi vélemények, hogy a jakobinus összeesküvés kor­ szakhatár volt, s az, ami utána következett, a hanyatlás – több vagy keve­ sebb kritikával illetett – időszaka.

15

Horváth Mihály a Magyarország történelme című könyvében (Horváth, 1873) azt írja, hogy 1795 után kínai fal vette körül az országot, amelyen nem juthattak át a demokrácia elvei, a népszabadság tanai. Úgy véli, hogy nem­ zetellenes idegen végrehajtó hatalom áll szemben egy önző szűkkeblű arisz­ tokráciából és reformok iránti kilencvenes évek eleji érzékenységét elvesztő köznemességből álló magyar politikai vezetéssel. Grünwald Béla A régi Magyarország című könyvében (Grünwald, 1888) az 1711 és 1825 közötti időszakot a süllyedés korának tekinti. Miközben a ren­ diség kíméletlenül érvényesíti érdekeit az alsóbb társadalmi rétegekkel szem­ ben, rendre kiegyezik és elvtelen kompromisszumokat köt a királyi hatalommal. A rendi alkotmány alapelvei és intézményei akadályozzák a valós nemzeti érdekek érvényre juttatását. „Hosszú tespedés után, Magyarországnak első történelmi egyéniségei csak a következő korszakban kelnek föl s ezek azok, a kik magasabb eszmék nevében támadják meg a fennálló jogrend alapjait.” Marczali Henrik a Magyarország története III. Károlytól a bécsi congres­ susig (1711–1815) című munkájában (Marczali, 1898) kevésbé kritikus mind a királlyal, mind a magyar politikai elittel szemben. Úgy véli, hogy a forrada­ lom és a háborúk miatt a király is és a nemzet is kényszerpályán mozgott. A monarchia ugyan reformra szorult volna, Ferenc császár azonban csak a nagyhatalmi állás megtartására és nyugalomra vágyott. Ami a rendek sze­ repét illeti: egyfelől keveset tettek a reformok érdekében, másfelől, 1811/12ben például, a nemzet alapjogait védték az abszolutizmussal szemben. Az abszolutizmussal szembeni fellépésük egyfelől helyes, másfelől erősítette a császár abszolutista hajlandóságát, és az alkotmányos szabadság átmeneti megszűnéséhez is vezetett stb. Szekfű Gyula a Magyar történet V. vonatkozó fejezeteiben (Szekfű, 1936) hasonló kritikával illeti a királyt és a rendiséget. A francia forradalom ször­ nyűségei szerinte elvették Ferenc császár kedvét attól, hogy hozzányúljon a birodalmában fennálló társadalmi rendhez. Míg reformabszolutizmus II. Jó­ zsef korában halálos ellenségét akarta megsemmisíteni a magyar rendiségben, Ferenc, lemondva a reformokról, szinte egyetlen szövetségesét látta benne. Miközben uralkodásának időszaka más nemzeteknél a tüneményszerű fejlődés kora volt, a Habsburg-monarchiában, így Magyarországon is, megállt az idő. A rendiség Szekfű ábrázolásában méltó a királyához. „A rendi gyűlések ebben a korszakban már nem voltak egyébre

16

képesek, mint a külső abszolutizmussal szemben a rendi alkotmányt s vele a nemzeti önállóságot védeni – ha nem is megvédeni –; a lakosság legnagyobb részének emberibb sorsa érdekében semmi jót nem tettek.” A későbbi összefoglaló Magyarország történetekben a korszak politika­ története kevés teret kap. A Magyarország története a feudalizmusból a kapi­ talizmusra való átmenet korszakában 1790–1848 című egyetemi tankönyvben (Mérei, 1957) Varga Zoltán, a Molnár Erik által szerkesztett Magyarország története első kötetében (Molnár, 1964) Varga János, a Magyarország törté­ nete 1790–1848 első kötetében (Vörös, 1980) Benda Kálmán tekintette át az 1795 és 1812 közötti évek politikai eseményeit és közjogi harcait. Rövid át­ tekintést adott a századforduló éveiről Bertényi Iván a Magyarország rövid története (Bertényi, 1992), Csorba László a Reform és forradalom (1790– 1849) (Csorba, 1998) című kötetben, Pajkossy Gábor a 19. századi magyar történelem 1790–1918 (Gergely, 1998), Veliky János a Polgárosodás és sza­ badság (Magyarország a XIX. században) (Veliky, 1999) című tankönyvben, és Fónagy Zoltán a Millenniumi magyar történet (Tóth, 2001) című, legújabb összefoglaló munkában.

VÁLTOZATOK AZ ADÓRA

Az adókról szóló törvények áttekintése előtt, a törvényszövegek követésé­ nek megkönnyítéséhez talán nem fölösleges néhány előzetes megjegyzés. Hajnóczy József az adókról szóló alapvető könyvében a különféle adó­ fajtákat hat részre bontja és hat fejezetben tárgyalja: a kamarahaszna, a con­ tributio, a városi taksák, az ajándékok, a gabonasegély és az ingyenmunka. Mivel az ország és a nemesség elvi kötelezettségeinek megítélése szempontjából a kamarahaszna és a contributio a fontos, az alábbiakban

17

(esetlegesen említve a többi adófajtát is) ezzel a kettővel, főleg pedig a contributióval foglalkozom. A kamarahaszna adóról előzetesen annyit, hogy az a kora újkorban a ki­ rálynak felségjogon járó, rendes és rendszeres, a nem nemeseket terhelő adó­ fajtává vált. (A kamarahasznát a középkorban sokszor fizették, és a 16. szá­ zadban is van példa arra, hogy fizették a nemesek, a szabály azonban az, hogy a nem nemeseket nem terheli.5) A 16–17. század folyamán a kamara­ haszna – mint majd látjuk – felolvad a contributióban és a subsidiumban. A contributio Hajnóczynál összefoglaló fogalom, amely – a királynak felségjogon járó kamarahasznával szemben – az országgyűlések által meg­ ajánlott adót jelenti, és különböző neveken fordul elő: contributio; contributio dicalis; contributio militaris; dica; dica regia; fumalis pecunia; subsidium; taxa, seu solutio pecuniarum; taxa pro subsidio oblata; taxa extraordinaria.6 Aszerint, hogy kire vagy mire vetették ki, 26 pontot sorol fel. 7 Ám amilyen önkényesen lehet kivetni a contributiót, éppen olyan önkényesen lehet fel is menteni alóla bárkit.8 5 6 7

8

18

Thallóczy, 1879, 95. l., Hajnóczy, 1792/b, 5. l. Hajnóczy, 1792/b, 18–20. l.  1. rusticos seu subditos, 2. inquilini, 3. valachi, rutheni, rasciani, 4. molitores, 5. libertini, 6. ciuitates, 7. oppida, 8. pagi, villae, 9. serui, 10. negotiatores, mercatores, 11. extranei, 12. saxones in Transyluania, 13. iazyges et cumani, 14. graeci ritus unitorum sacerdotum filii, 15. anabaptistae, 16. iudaei, 17. arti­ fices, mechanici, 18. diversi alii homines (braxatoria habentes ignobiles, carbo­ narios in serie colonorum domos non habentes, cinerarios, crematorum vinorum coctores, dominiorum officiales, lignicidas, montanarum officiales, postarum magistros, salis officiales, teloniatores, tricesimatores, veredarios, vitriarios, piscatores, montanistae), 19. nobiles unius sessionis, 20. nobiles armalistae, 21. fugitiui nobiles, 22. nobiles praediales, 23. satus ecclesiasticus inferior, 24. domini terrestres seu possessionati praelati, magnates, nobiles, 25. Sclauo­ nia, 26. Transyluania. (Hajnóczy, 1792/b, 20–38. l.)  Az esetenként (nem véglegesen) felmentettek, vagy könnyítésben részesülők köre: jobbágyok, zsellérek, szabadosok, molnárok, szabad királyi városok, kézművesek, szénégetők, bányászok, koldusok, szegények, nemesek, szlavóniaiak. (Hajnóczy, 1792/b, 39–49. l.)  

A törvényekből nem lehet megtudni, hogyan és mennyit fizetnek az adott törvények kapcsán az adózásba éppen bevont személyek. Az adót az ország­ gyűlések a változó jelentésű porták (kapuk), a jobbágyházak, a jobbágyok száma stb. alapján vetik ki, a törvények azonban csak értelmezhetetlen álta­ lánosságok szintjén foglalkoznak azzal, hogyan bontják le a helyi hatóságok a fizetendő összegeket az egyes adózókra. Aligha több általánosság szintjén maradó elvnél az a gyakori kitétel, hogy az adófizetésnél a gazdagabbak se­ gítsék a szegényeket, vagy az, hogy az adókivetők lelkiismeretesen taksálják meg a taksálandókat stb.9 Mindenképpen foglalkozni kell előzetesen azokkal a gyakran előforduló esetekkel, amelyekben eltérő kötelezettségek kevered­ nek össze egymással. Konkrétan a felkelési és bandérium- és portális katona állítási, illetve az adófizetési kötelezettségek különböző típusú összemosódá­ sáról van szó. Néhány példa. 1. 1500-ban azt olvassuk, hogy bizonyos nemesi birtokok után pénzt kell fizetni a táborozás céljaira (21. tc.). 1518-ban azt, hogy a főurak és a neme­ 9

Kivételes eset az, hogy 1522-ben a törvénycikkek – ha nem is teljes körűen – pontosan jelölnek ki bizonyos adófizetési kötelezettségeket. Az 1. törvénycikk még a szokásos módon homályos: „a paraszt és nem nemes meg külömben jobbágy sorsu és állapotu emberek (rurales et ignobiles plebeaeque alias sortis et conditionis homines) összesen és egyenkint, azok is, a kik a szabad királyi és királynői városokban és mezővárosokban bárhol a Magyarországban és az alája vetett részekben laknak és tartózkodnak, ezenfelül ugy az ő házaikban va­ lamintfmásoknálflakófzsellérek is, de csak a kik feleségesek és a kiknek külön, saját háztartásuk van, ha mindjárt nemesek házában vagy udvartelkén laknak is (csak azokat a zselléreket és béreseket vevén ki, a kiket földesuraik látnak el saját élelemmel és ruházattal) összesen és egyenkint egy forintot fizessenek”. A cikkely azért homályos, mert csak az adózók körét írja körül. Azt lehet tud­ ni, hogy összesen annyiszor 1 forint fizetendő, ahány adózó van, de azt nem, hogy az egyes adózó pontosan mennyit fizet. A következő – az 1. tc.-ben jel­ zett adóhoz képest további adókat kivető – törvénycikkek azonban szokatlanul pontosak. A 2–10. törvénycikk mind az érintettek körét, mint a fizetendőket részletesen felsorolva vet ki adót borra, sörre, állatokra, foglalkozásokra, aranyés ezüstneműkre, készpénzre és zsidókra. (A Corpus Jurisban szereplő 1522-es törvények valójában 1521-ből valók – CJ, 1000–1526, 789. l. Miután azonban a törvénytárban 1522-es törvényekként szerepelnek, így hivatkozom rájuk a to­ vábbiakban is.) 

19

sek javait és birtokjogait számba kell venni. A főurakért azért, hogy kiderül­ jön, hány katonát kell tartaniuk jobbágyaik száma után. A nemesekéit azért, hogy kiderüljön, mennyit kell fizetni zsoldosok vagy csapatok tartására (bá­ csi:1. tc. 1–3. §). 1525-ben azok a főpapok, bárók, egyházi férfiak és neme­ sek, akik nem tudnak ötven lovast tartani, hadiadót tartoznak fizetni (12. tc.). 1526-ban „minden úr és nemes, a kinek nincs bandériuma (s a ki fekvő jószágai alapján legalább is ötven lovast nem tarthat) köteles legyen a hadi pénzeket [pecunias exercituales] ama vármegyének nemesei közé adni, a hol az ő javai feküsznek” (27. tc.). Ezeknek a rendelkezéseknek az értelmezéséhez Kubinyi András egy ta­ nulmánya nyújthat segítséget, amelyre a következő fejezetben vissza fogok térni (és ott jelzek majd bizonyos fenntartásokat is). Most csak röviden. Kubinyi szerint a 15. század legvégén alapvető reformra került sor a magyar hadszervezetben. Azok a főurak, akiknek bandériumtartási kötelezettségük volt, jobbágyaik adójának a felét visszatarthatták maguknak, és azt bandériu­ maik tartására kellett fordítaniuk. A nem bandériumtartó birtokos nemesek birtokait pedig össze kellett írni, s a nemesek jobbágyaitól esedékes állami adó felét be kellett fizetni a megyének, amely ebből a pénzből katonákat fo­ gadott.10 Más szavakkal: a Mátyás idején még az uralkodónak járó hadiadót a király és a rendek felosztották, és annak feléből a bandériumtartó urak ban­ dériumokat tartottak, a nem bandériumtartó birtokosok pedig megyei kato­ naságot. A nemesi birtokokról befizetendő hadi pénzeken tehát a fenti esetek­ ben, vagy azok egy részében a jobbágyok adójának egy részét kell értenünk. (A bizonytalan fogalmazást azzal indokolom, hogy különösen az 1526:27. törvénycikk szövege szó szerint akár azt is jelenthetné, hogy a hadipénzt a nemesek fizetik.) 2. Sajátos eset az is, amikor a nemes a személyes felkelés pénzbeli meg­ váltását kéri. Azaz, ahelyett hogy személyesen felkelne, inkább valamit adóz­ na. Ezt óhajtja a nemesség egy része 1569-ben (59. tc.). Van olyan is, hogy a nemesség kifizeti a személyes felkelést is és a katonaállítást is, legalábbis annak egy részét (1522:23. tc.). Az ilyen esetek azt mutatják, hogy a szemé­ lyes felkelési és a portális katona állítási kötelezettség teljesítésének van olyan módja is, hogy az érintettek nem „bajlódnak” a felkeléssel és/vagy a katona­ állítással, hanem kifizetik azok „árát”. Ezekben az esetekben, függetlenül at­ 10

20



Kubinyi, 2000/a, 400–402. l.

tól, hogy a contributio szót használják-e vagy sem (1569-ben használják), adózásról valójában nincs szó, csak arról, hogy a nemesség – nem rendkívüli, hanem nemesi létét legitimáló – alkotmányos kötelességét nem a szokásos formában, hanem másként teljesíti. Tehát nem kel fel személyesen és nem állít ki (személyesen) katonát, hanem fizet. Hangsúlyozni kell, hogy az 1. pontban jelzettekhez képest itt egészen másról van szó. Az 1. pontban említett esetekben (vagy egy részükben) a ne­ mes nem teljesít egy kötelességet (nem tart katonát a saját költségén), ha­ nem állami segédlettel a jobbágyaira hárítja azt. Ezzel szemben akkor, ha a nemes kifizeti a személyes felkelést és a katonaállítást (vagy annak egy részét), viseli alkotmányos terheit, csak más formában. Vannak további ha­ sonló, de bonyolultabb esetek is. 3. Az 1596:5. törvénycikk az általános és a részleges felkelések helyett subsidiumot ajánl, amelyet a nemesek is fizetnek (6. tc.11). Az 1603:3. tör­ vénycikk szintén subsidiumról szól, amelyben részt vállalnak a földesurak is az általános felkelés helyett. Az 1604:2. törvénycikk contributiót ajánl, amely­ ből szintén kiveszik a részüket a földesurak, szintén az általános felkelés he­ lyett. A fenti ajánlatok úgy értelmezhetők, hogy alkotmányos kötelezettségek rendkívüli kötelezettségekben vannak elrejtve. Kissé bővebben kifejtve (jól­ lehet a felkelésről a következő fejezetben lesz szó részletesen) a következők­ ről van szó. A részleges és az általános felkelés a nemesek és nemcsak a ne­ mesek alkotmányos kötelessége. Legtágabb értelmében a felkelés személyes felkelési, katonaállítási és fizetési kötelezettségeket foglal magában. Sem a személyes felkelés, sem a katonaállítás, sem a felkelés céljaira fizetett pén­ zek nem minősülhetnek rendkívüli kötelezettségnek. Ha a rendek a felkelé­ sek helyett mégis subsidiumot vagy contributiót (tehát rendkívüli adót) aján­ lanak fel, az nem tekinthető másnak, mint hogy alkotmányos kötelességeket rendkívüli kötelességekké értelmeznek át. Egyszerűbben szólva: nem alkot­ mányos kötelezettség teljesítéseként áll elő a felkelés, hanem a rendek nagylelkűen uralkodójuk segítségére sietnek. (Nem kétséges, hogy a hon védelméről de facto így is lehet gondoskodni, de aligha kétséges, hogy ez a mód nem azonos a hon védelmének alkotmányosan kötelező formájával.) A terhek átértelmezésének vannak még kifinomultabb változatai. A ren­ dek 1638-ban a rovásadó és a részleges felkelés helyett (5. tc.) contributi11

 A subsidium szó a megelőző cikkelyeket értelmező 8. törvénycikkben van.

21

ót, 1649-ben ugyanezek helyett subsidiumot (3. tc.), 1655-ben contributiót (5. tc.), 1659-ben subsidiumot (8. tc.) ajánlanak fel. Ezekben az esetekben is arról van szó, hogy egy alkotmányos kötelesség a rendi nagylelkűség meg­ nyilvánulásává lényegül át, azzal bonyolítva a helyzetet, hogy az ajánlatban – nem egészen világosan – még a rovásadót is feloldják. A fent jelzett, részleteiben egymástól is eltérő eseteket az alábbi módon értelmezem. Ha a bandériumok és a megyei hadak tartására a jobbágyok adó­ ját rendelik, akkor a nemesség egyszerűen lerázza alkotmányosan kötelező terheit. Ha a törvények szövege egyértelműen jelzi, hogy a nemesség felkelé­ si és/vagy katonaállítási kötelességét szeretné inkább „leadózni”, a tényt vagy az óhajt nem tekintem adó- vagy segélyfizetésnek a kiváltságosok részéről. Az ilyesmi csak az alkotmányos kötelesség más formában való teljesítését jelenti, és szó sincs más típusú (rendkívüli, önkéntes) teher vállalásáról. Ha a törvény szövege általános vagy részleges felkelések és rovásadók helyett subsidium vagy contributio fizetéséről szól, akkor véleményem szerint szin­ tén bűvészmutatvány tanúi vagyunk: a rendek nemesi és nem nemesi, rendes (vagy rendkívüli) kötelezettségeket szándékosan vagy a nélkül eltüntetnek önkéntesnek számító felajánlásokban. Az egyes esetek lehetnek véletlen­ szerűek, a folyamat egyértelmű: tudatos törekvés az, hogy az ország alkot­ mányos honvédelmi kötelezettségei rendi megajánlástól függő, rendkívüli kötelezettségekké váljanak. * Egyébként igen egyszerű oka van annak, hogy esetenként alig elválasztható­ an vagy elválaszthatatlanul összekeveredik egymással a felkelési és az adó­ fizetési kötelezettség: az ugyanis, hogy nem definiálható a felkelés fogalma. Soha nem készült, és utólag sem állítható össze normatív lista arról, ponto­ san kik is azok (a nemeseken kívül), akiknek felkelések alkalmával meg kell mozdulniuk, illetve ugyanazok a társadalmi vagy foglalkozási csoportok rend­ re más módon veszik ki a részüket a megmozdulásokból. Egyik részvételi mód a pénzfizetés a felkelés céljaira. Megismételve, hogy nincs lista arról, kinek kell részt vennie benne, továbbá, hogy bármikor bárki bevonható, és leszögezve, hogy segély és contributio fizetésére is bármikor, bárki kötelez­ hető, egy fizetési kötelezettségről, ha nincs egyértelműen „felcímkézve”, nem lehet mindig eldönteni, mi a minősítése: contributio vagy subsidium (azaz

22

önkéntes rendi ajánlat), vagy pénzbeli hozzájárulás a felkeléshez (azaz al­ kotmányos kötelesség). A nem mindig kifejezés használata indokolt. Ugyanis vannak olyan ese­ tek – lásd fent! –, amikor eldönthető. Ha a nemes a felkelés helyett contributiót vagy subsidiumot ajánl, akkor csak nemesi létét és előjogait legitimáló kötelességét váltja meg (egy rá nézve egyébként nem kötelező formában: contributio vagy subsidium formájában). A nemes adót és segélyt valójában csak akkor ad felkelések alkalmával (vannak ilyen esetek), ha – amellett, hogy adót és segélyt fizet – személyesen is felkel, és/vagy katonát is állít. De vannak olyan esetek is, amikor nem dönthető el, valójában minek tekintendő egy adó- vagy segélyfizetés. Egy példa. Az 1542-es (besztercebányai) 35. törvénycikk szerint a „magán egyházak vagy conventek prépostjai, plébánosai és más egyházi személyek pedig, a kik az ország decretuma értelmében tizedek fejében nem tartanak az or­ szág védelmére csapatokat, tartozzanak minden jövedelmüknek tized részét adóba fizetni”. Az 1542: (pozsonyi) 27. törvénycikk szerint a „magán egyhá­ zak plébánosainak, az oltár- és kápolnaigazgatóknak és más egyházi szemé­ lyeknek jövedelmeik tized részével kell a közönséges hadjárat czéljára adóz­ niok”. 1543-ban a „megyebeli egyházak plébánosai, a kápolnamesterek és az oltárigazgatók jövedelmeik tizedrészével adóznak a jelen szükségre” (17. tc.). 1545-ben a plébánosok és az oltárigazgatók lovasokat állítanak (23. tc.). 1546-ban a plébánosok, kápolna- és oltárigazgatók segélyfizetésre vannak kötelezve (7. tc.). Kérdés, amelyet nem tudok megválaszolni: a fent említett egyházi személyek 1542-ben, 1543-ban és 1546-ban vajon a felkelé­ sek alkalmával esedékes lovasállítási kötelezettségüket váltják-e meg (mint a nemesek, ha adót vagy segélyt fizetnek a személyes felkelés és/vagy a ka­ tonaállítás helyett), vagy pedig ebben a három évben, szemben 1545-tel – ad hoc – fizetésre, nem pedig lovasok állítására kötelezték őket? Más szavakkal: a fent említett egyháziak pusztán alkotmányos kötelességüket teljesítik-e (másként) az adófizetéssel, vagy a rendi országgyűlés rendkívüli ajánlata alapján sietnek a hon segítségére? A kérdést csak akkor lehetne megválaszolni, ha tudnánk, hogy a fenti egyháziaknak olyan, létüket legitimáló kötelezettségeik vannak felkelés esetén, mint a nemességnek. Miután nem tudunk rájuk vonatkozó normatív kötelezettségekről, a kérdésre nem lehet válaszolni (csak azt lehet mellékesen megjegyezni, hogy kötelezettségeik megállapításakor

23

a rendi országgyűlések – a szokásos módon – improvizálnak). S most tekint­ sük át a törvényeket! * Az 1439:7. törvénycikk arról szól, hogy a Magyarországon szokásos kama­ rai nyereséget a király a régtől fogva dívó szokás szerint szedetni fogja.12 Mátyás az 1471:11. törvénycikk szerint az országlakosoktól akaratuk el­ lenére a kamarahasznán kívül semmilyen rovatalt vagy adót (nullam dicam sive taxam) nem szed. Ugyanezen év 24. törvénycikke a nagyobb és a ki­ sebb egyházi férfiakat kiveszi a dica és a taxa alól, hozzátéve, hogy közülük azok, akik hadi szolgálatra vannak kötelezve, azt a régi mód szerint kötele­ sek teljesíteni. Az 1474:1. törvénycikk kapunként 1 forint segély (subsidium) fizetését rendeli el, amelyet „minden fekvő jószág után, ugy királyurunkéi és anyja­ aszonyéi, mint a mieink és bármely más, még kiváltságolt birtokos emberéi után is, valamint a királyi városok részéről is elengedhetetlenül kell fizetni és senkinek sem szabad elengedni” (1. §). A 6. törvénycikk két évre elengedi a kamarahaszna szedését. Az 1478:1. törvénycikk minden egyes jobbágykaputól 1 forint contributiót ajánl azzal a később is sokszor megismételt kitétellel, hogy a megajánlott összegbe a kamarahaszna beszámít. A 2. törvénycikk a felajánlást, hasonló kitétellel, 5 évre előre kiterjeszti. A 4. törvénycikk az adózás alól felmentet­ teket sorolja fel: „az egytelkes nemesekre, a nemesek majorsági házaira és azokra a cselédekre, kik uraik költségén tartják fönn magukat, továbbá a csür­ bírákra és nagyon szegényekre, valamint a puszta helyekre és malmokra nem kell adót [dica] kiróni” (1. §). „A zsellérek közül pedig azokra kell adót kiróni, kiknek szántható jobbágyföldük van vagy a kik saját szőlőjüket mive­ lik; másokra adót nem kell róni” (4. §). A megfogalmazásból (itt is és ké­ sőbb is) egyértelmű, hogy a kamarahaszna a királynak magától értetődően járó jövedelem volt, a contributio nem. Ha az utóbbit megajánlották, és fe­ lülmúlta a kamarahaszna összegét, akkor a kamarahasznát beszámíthatták

12

24

Ugyanígy szedetni fogja az ötvenedet Erdélyben és a nyestbőradókat Szlavóniában. 

abba. (Nem mindig számították be, legalábbis nem mindig jelezte a törvé­ nyek szövege. 1474-ben egyenesen elengedték.) Az 1486:64. törvénycikk nem a fenti adófajták szempontjából, hanem azért érdemel figyelmet, mert az összes birtokosok – egyházi és világi urak, nemesek, apátok, prépostok, káptalanok és konventek – megyei adófizetési kötelezettségét írja elő (1. §), kivéve azokat a főpapokat, bárókat és egyéb birtokosokat, akiket a király országgyűlésre hív meg (2. §).13 Az 1492:1. törvénycikk 3. §-a arra kötelezi a királyt, hogy elégedjen meg a rendes és szokásos királyi jövedelmekkel, és ne követeljen adót vagy egy­ forintos taksát („contributionem vero, seu taxam unius floreni, nulla ratione exigat”). A 26. törvénycikk szerint: a kamaranyereséget, az erdélyi ötvenedet és a szlavóniai nyestbőradót a Zsigmond és Albert alatt megszokott módon hajtsa be. Az 1492-es szlavón törvénycikkek 2. cikkelye szerint ha a király most vagy a jövőben Magyarországon valamilyen adót („aliquas solutiones”) rendel el, akkor Szlavóniában annak a felét kell fizetni. 1500-ban a fent jelzett egyik sajátos eset fordul elő. Azok a nemesek, akik a hadi szolgálat tekintetében nincsenek a főpapok, bárók és zászlósurak közé számlálva, de katonaállítási kötelezettségük van, nem állítanak maguk katonát, hanem a táborozás költségeire a jobbágyaik pénzt fizetnek a megyé­ nek (21. tc. 1. §). Az 1504:1. törvénycikk nem ajánl meg adót, hanem adóajánlással kap­ csolatos alapelvet rögzít. Gyakran megtörténik – olvassuk –, hogy az ország­ gyűlések szétoszlása után az urak és a vármegyék közül sokan adót vagy se­ gélyt ajánlanak fel a királynak, ami megengedhetetlen. Adót vagy segélyt ui. csak országgyűlésen, a főpap, báró urak és a többi nemesek egyetértésével kell (lehet) megajánlani, amelynek a fizetése alól senki nem mentesül (4. §). „Ha pedig valamely vármegye valami adót vagy bármi segélyt (a szokott kamaranyereségen kivül) önszántából és nem az egész ország megegyezésé­ vel és akaratából, tudniillik az országlakósok közönséges gyülésein kivül és igy az ország régi szabadsága ellenére ajánlana vagy szolgáltatna bármi mó­ don és akármely keresett szin alatt a királyi felségnek: akkor az ilyen vár­ megye nemeseinek a közönségét egyetemben legott a hitszegés vagy hamis eskü büntetésében, és becsületének s emberségének elvesztésében marasz­

13

 A megnevezetteket nyilván az adott országgyűléssel kapcsolatban felmerülő megyei költségek alól mentesíti a törvénycikk.

25

tal[t]nak s elitél[t]nek és az ország többi nemeseinek a testületéből kizártnak és kirekesztettnek kell tekinteni” (5. §). Az 1514:71. törvénycikk a főurak és a nemesek által felperzselt helysé­ gek adóját (contributio) három évre elengedi. Az 1518 (tolnai):9. törvénycikk a királyi, királynői, főúri és nemesi job­ bágytelkek után 50 dénár (contributio) fizetését rendeli el. Az 1518 (bá­ csi):1. törvénycikkről, mint a nemesi „teherlerázás” egyik valószínű példá­ járól, volt szó fent. A 19. törvénycikk jövedelmük tizedével adóztatja meg a prépostokat és a főespereseket azok után a jövedelmeik után, amelyeket a káptalanoktól és konventektől külön bírnak, továbbá a városi, mezővárosi, falusi lelkészeket, oltárigazgatókat, imaházak és kápolnák igazgatóit.14 Az 1522-es országgyűlés igen bonyodalmasan körülírva 1 forint segélyt (subsidium) ró a nem nemesekre (1. tc.), továbbá adót vet ki a borra, a sörre, az állatokra, megadóztatja az iparosokat, kereskedőket, molnárokat, halászo­ kat, egyháziakat, zsidókat.15 A 15. törvénycikk nem elég világos. Értelme va­ lószínűleg a következő: a rendek arra kérik (hatalmazzák fel) a királyt, hogy az 1 forint segélyen kívül, amelyet füstönként hajtanak be, a többi most meg­ ajánlott segélyt is hajtsa be, és teljes egészében a bandériumai kiállítására és tartására, hajókra, hadieszközökre, fegyverre, lőszerre stb. fordítsa. A 16. tör­ vénycikkben pedig valószínűleg arról van szó, hogy a királynak a füstönként behajtandó (ebben a cikkelyben, szemben az előzővel, contributiónak neve­ zett) adóból járjon ki 25 dénár a saját céljaira.16 Ugyanitt olvasható továbbá, hogy a fentieken kívül a király a szokásos módon hajtsa be a most, egy alka­ lommal, 5 dénárral még meg is emelt kamaranyereséget is (16. tc.).17 Mi­ után pedig a nem nemesek adói a fenyegető háború terheinek viselésére nem elegendőek, „az összes főpapurak és más egyházi férfiak, épen ugy mint a szerzetesek és a bárók s nemesek meg a többi birtokos emberek, ellent nem állván szabadságuk előjoga, az emlitett hadjáratra ez egyszer az állatokban, pénzben, vagy csebrekből, (…) halastavakból, vagy (…) érczbányákból, vagy makktermő erdőkből avagy másként bárhonnan befolyó összes jövedelmeik­ 14 15 16 17

26

Vö. 1519 (bácsi):15. tc. Lásd fent.  Vö. 1523:2. tc.  Nem világos számomra a szövegből, hogy a 25 dénár az 1 forintos contributio része vagy azon felül értendő.  

nek épen felét vagyis egyenlő fél részét fizessék adóba; ezenfelül mind a sa­ ját szőllőikben termett, mind pedig kilenczedbe kapott avagy másként pénzen szerzett boraik után is, a melyek még meg vannak és megkaphatók, valamint barmaik és marhanyájuk után s a parasztokra nézve előbb emlitett és vilá­ gosan kijelentett adót hasonlóképen fizessék meg” (17. tc.). A szegény neme­ sek, akiknek vannak jobbágyaik, de nincsenek nagy halastavaik és makkter­ mő erdeik, és a jobbágyaik is keveset adóznak nekik, lelkiismeretük szerint a felét fizessék annak, amit a jobbágyaik szolgálatából és a földből évente nyernek (18. tc.). Ugyanez vonatkozik az egytelkes nemesekre boraikat, nyá­ jaikat, barmaikat illetően. Ha az egytelkes nemesnek semmilyen jövedelme nem volna, akkor a személye után fizessen 1 forintot. Hasonlóképpen adóz­ zanak az egyházi nemesek (19. tc.). Azok a főpapok, akik a tized alapján bandériumot tartanak, nem fizetnek adót. Azok azonban, akiknek van tized­ jövedelmük, de annak alapján nem tartanak csapatokat, a tizedjövedelem fe­ lét adóba fizetik (20. tc.). A kincstárnokok, ispánok, alispánok, szolgabírák hasonlóképpen kötelesek a boraik, nyájaik, barmaik és pénzbeli jövedelme­ ik után a fenti módon adózni (22. tc.). Az adózásnak Szlavónia és Erdély is köteles alávetni magát (27. tc.). A király ugyanakkor biztosítja a vármegyé­ ket afelől, hogy többé nem terheli az országot és annak nemességét hasonló adóval és taksával (29. tc.). Az 1523:23. törvénycikk füstönként 2 forint adót ír elő, belefoglalva abba a csapatok tartására évente különben is szedni szokott adót (contributio). Az adó alól a szabadosok közül senki nem mentes. Meg kell adóztatni azokat a zselléreket is, akiknek 3 forintot érő vagyonuk és javuk van. A következő törvénycikk mentesíti azokat a jobbágyokat és zselléreket, akiknek nincs 3 forint értékű vagyonuk és javuk, továbbá a nemesek béreseit és más szol­ gáit, akik uraik ételén és ruházatán élnek, azokat akiket a törökök felégettek vagy elhurcoltak. Mentesek továbbá a Valkó, Pozsega, Temes, Torontál me­ gyei fegyverhordozók, akik uraik mellett réveken és véghelyeken szolgálnak (24. tc.). A segélynek a királyi és a királynéi javak is alá vannak vetve, kivéve a kerített városaikat, amelyek másként szoktak fizetni, s nem egészen világos megfogalmazás szerint18 alá vannak vetve a segélynek a nemesek is (25. tc.), 18

A szöveg szerint a közös veszély az urak, a nemesek és a parasztok közös segélyével hárítandó el, de nem világos, hogy a közös segélyből valójában mi esik az urakra és a nemesekre, ugyanis csak az udvartelkeiken gazdálkodó, nekik jövedelmet hajtó jobbágyok 

27

továbbá Erdély és Szlavónia (26. tc.). A 42. törvénycikk a bandériumos egy­ házi személyekre illő segélyt (competens, et condignum subsidium) ró. Az 1525-ben is valószínűleg a jobbágyok fizetnek bandérium- és katona­ állításra (12. tc., lásd fent). Ugyanekkor rendelik el ezzel szemben, hogy a tö­ rök által elpusztított helyeket nem kell megadóztatni, mentesülnek a szaba­ dosok is (17. tc.), nem mentesülnek ezzel szemben a házas zsellérek (18. tc.). Az 1526:38. törvénycikk visszautal arra, hogy a múlt évi országgyűlésen felajánlott segély (subsidium) nem folyt be, és be kell azt szedni. (Nem vilá­ gos, pontosan milyen be nem folyt segélyre utal vissza a törvénycikk, min­ den bizonnyal az 1525:12. törvénycikkben jelzett pénzről lehet szó.) Az 1526: 39. törvénycikk a főpapok, bárók és az országlakosok új ajánlatáról szól, akik jobbágyaik kapui után 50 dénárt ajánlanak fel, amelybe beleszámít a kamarahaszna. Az 1526:27. törvénycikket – jelezve az azzal kapcsolatos problémát, hogy ugyanis nem lehet kétséget kizáróan megállapítani, ki fizet, a jobbágy vagy nemes? – fent már idéztem: „minden úr és nemes, a kinek nincs bandériuma (s a ki fekvő jószágai alapján legalább is ötven lovast nem tarthat) köteles legyen a hadi pénzeket [pecunias exercituales] ama várme­ gyének nemesei közé adni, a hol az ő javai feküsznek”. Ha Kubinyi András fent jelzett értelmezése az 1526-os országgyűlés adóügyi határozataira is érvényes, akkor a 27. törvénycikk azt jelenti, hogy a hadipénzeken a meg­ ajánlott adó egy részét kell érteni, amelyet a földesurak a jobbágyoktól szed­ nek be, és befizetnek a megyének. Az 1527:8. törvénycikk szerint kapunként 1 forint adót kell fizetniük a jobbágyoknak, kivéve azokat, akiknek leégtek a házai és akiknek nincs 10 forint értékű vagyonuk. 1536-ban kétszer 1 forint segélyt (subsidium) ajánlanak fel azzal a felté­ tellel, hogy abból 1 forintot csak akkor fizetnek ki (a jobbágyok), ha a király országgyűlést hív össze. Ha nem hív össze országgyűlést, akkor a második 1 forintot meg nem ajánlottnak tekintik, kivéve, ha az országgyűlés kiírása azért maradna el, mert a király háborúban van elfoglalva (20. tc.). Arra hi­ vatkozva, hogy mivel az urak és a nemesek sem kímélik sem vagyonukat, sem személyüket, sem jobbágyaikat, a szabad- és a bányavárosokat is adó­ zásra kötelezik (34. tc.). Az általuk fizetendő adó összege nincs megjelölve, az pedig nem világos, hogy mennyiben nem kímélik az urak és a nemesek megadóztatásáról van szó.

28

a vagyonukat. A jobbágyaikat, mint a 20. törvénycikkből látni, valóban nem kímélik, és készen állnak továbbá a felkelésre is jobbágyaik ötödrészével együtt (23. tc.), de urak és nemesek által fizetendő segélyről nincs szó. Az 1537-ben a jobbágyok házai után a rendek összesen 3 forint contribu­ tiót ajánlanak (1–3. tc.), amely alól ura senkit nem mentesíthet, és megadózta­ tandók a nemesek házában lakó parasztok is (5–6. tc.).19 Az adót fizetik a plébánosok, a kápolnák és az oltárok igazgatói is: „A plébánosok, valamint a kápolnák és oltárok igazgatói is adózzanak három forintjával ilyen renddel: 1. §. Hogy a főesperesek őket a közönséges adóösszeirás idején tanuságul odavont adókivető jelenlétében irják össze; azután az esperesek részéről ez iránt történt kiszabás után, mindegyik a maga tehetségéhez képest fizessen” (17. tc.). Az 1538 (szlavóniai):1. törvénycikk 1 forint subsidium megajánlásáról szól, úgy, hogy a király új kirovást rendelhet el, amelynek során nem mente­ sítik azokat, akiket korábban mentesítettek. A 25. törvénycikk az ország költ­ ségeire (követek, bíráskodás) 10 dénár füstpénzt ró ki (minden úr és nemes fekvőjószágára és az egytelkes nemesekre). Az 1542 (besztercebányai):26. törvénycikk jobbágykapunként 1 forint adót ír elő.20 A 27. törvénycikk szerint mentesség nincs. A gazdagabbaknak többet kell fizetni, mint a szegényeknek, ám sem a szegények, sem a zsellé­ rek nincsenek kivéve alóla. Az adóból ezúttal – jobbágyaik számához képest – részt vállalnak a földesurak,21 fizetnek az egytelkesek22 és a szabad királyi és

19

20

21

„Hogy pedig a szegényekkel való elbánás kiméletesebb legyen, a megszámitott és összeirt adóösszeget (a zselléreket sem kimélve) minden parasztnak vagyonához képest kell behajtani” (7. tc.).  A terminusok keveredésre jó példa ez a törvénycikk: „Ordinatum idcirco est: ut absque omni mora, in singulis comitatibus, juxta numerum portarum, sessionumque jobagionalium, subsidium, seu dica unius floreni, contribuendum publicetur”. (1. §, kiemelés – P. J.)  „Ezenkivül mindazokat a jobbágyokat, a kiknek házaik vannak, örökbecsü szerint kell megbecsülni, tudniillik egy jobbágyot negyven forintra. 1. §. S miután valamennyi jobbágynak ez az általános becslése megtörtént, minden földesúr és nemes köteles leszen, az emlitett negyven forintnak hatvanad részét (a mennyi a jobbágyok számához és becsüjéhez képest mindenkire esik) saját zsebéből a jobbágyok megterhelése nélkül a jelen hadjáratra adni és forditani” (28. tc.). 

29

bányavárosok is.23 A magánegyházak vagy konventek prépostjai, plébánosai, és más egyházi személyek, akik a tizedek fejében nem tartanak csapatokat az ország védelmére, jövedelmük tizedét szintén adóba fizetik (contribuere teneantur) (35. tc.). A kereskedő, a polgár és a mesterember a szolgáinak és a cselédeinek adott minden magyar forint után 5 fillért fizet – „a melyeket cselédeinek bérébe fog beszámitani” –, ugyanígy fizetnek a prépostok, a ka­ nonokok és más egyháziak a szolgáik után (38. tc.). A Fuggerek és más kül­ földi kereskedők áruik negyvened részével adóznak (40. tc.). Az 1542 (pozsonyi):8. törvénycikk jobbágykapunként 1 forint subsidiu­ mot ajánl.24 Továbbá: „minden úr, nemes és bármely birtokos köteles legyen (…) a királyi kamarába beszállitandó egy forintos adó összegével együttesen, a besztercebányai határozathoz képest a hatvanad felét is a királyi adókiro­ vók kezéhez fizetni” (11. tc.). „A jövendő közönséges hadjáratra pedig az összes jobbágyoknak, tudniillik ugy az urakéinak mint a nemesekéinek és másokéinak minden egyes kapujától, a jelen adóösszeiráshoz képest, a hatva­ nad másik fele részével együttesen ismét egy forint segélyt kell fizetni” (12. tc.). Az adó alól nincsenek felmentve a molnárok szabadosai [?], a szolgák és a napszámosok sem, akiknek a községekben és falvakban házaik vannak (14. tc.). Az egytelkes nemesek hatvanad címén minden egész telek után 50 dénárt fizetnek „a jövendő közönséges hadjáratra” (15. tc.).25 A magán­ 22

23

24

25

30

 „Az egy telkes nemesek minden dolognak, ugymint arany-, ezüstnemüeknek, készpénznek, marhának, bornak és más ingóságoknak (kivéve a ruhát, lovakat, és más hadikészülékeket meg örökségeket) hatvanad részét legyenek kötelesek fizetni” (29. tc.).  „Minthogy pedig a szabad- és bányavárosok polgárai és lakosai nem mennek ebbe a háboruba, hanem mindegyikök otthon fog maradni, még ha a királyi felség saját személyében találna is hadba menni. 1. §. Azért minden városi polgár és lakos tartozzék úgy az arany- mint az ezüstnemünek, továbbá a házaknak és majorsági javaknak, marháknak, lovaknak, szőlőknek, és boroknak, ezenkivül az áruknak és minden más, bármi néven nevezendő dolognak (egyedüli kivételével az ő ruháiknak és feleségeik ékszereinek) hatvanadrészét (…) fizetni. (…) 3. §. Jobbágyaik mindazonáltal fizessék be a vármegyéhez az egy forintos adót és a hatvanadot” (30. tc.).  „Ugy mindazonáltal, hogy a szegényebb jobbágyok, a kiknek három forintot érő vagyonuk nincs, nem irandók össze” (2. §).  Tehát összesen 2 forint felajánlásáról van szó a jobbágyok terhére, két részletben teljesítendő hatvanadról a nemesek részéről, és egyszeri

egyházak plébánosai, az oltárigazgatók, a kápolnaigazgatók és más egyházi­ ak jövedelmük tizedével adóznak a hadjárat céljára (27. tc.). 1543-ban a rendek jobbágyaik részéről 2 forint subsidiumot ajánlanak (9. tc.). Fizetésére azok a jobbágyok és zsellérek kötelesek, akiknek saját házuk és 6 forintot érő vagyonuk van. Nem mentesek a molnárok és más szabadosok sem, kivéve, ha házaikat a törökök ebben az évben felégették volna (16. tc.). A megyei egyházak plébánosai, a kápolnamesterek és az oltárigazgatók jöve­ delmük tizedével adóznak (17. tc.). A szabad és bányavárosokat tizeddel nem terhelik, mert lovasokat tartottak, gyalog őrséget adtak, továbbá bizo­ nyos segélyt is fizettek (certum subsidium contribuerint) (18. tc.). Nem vi­ lágos az egytelkesekre vonatkozó 14. törvénycikk. Aszerint az egytelkesek minden egész nemesi udvarhely után 1 forintot adnak, illetve minden öt udvarhely után 1 lovast állítanak ki. (Vajon fizetnek is és lovast is állítanak, vagy pedig az 1 forint a lovas felszerelésére szolgál vagy része annak?) Az 1545:40. törvénycikk 1 forint subsidiumot ajánl meg (1. §), illetve 20 dénárt kamarahaszna címén, amely nem számít bele az 1 forintba (4. §). Az 1546-ban a rendek 1 forint subsidiumot ajánlanak „minden kaputól vagyis minden telkes és adózó jobbágyuktól”, amelyhez az urak, nemesek és többi karok a saját zsebükből, a porták, vagyis jobbágyaik számához képest 20 dénárt adnak (5. tc. 2. §).26 Ha a rendek megbizonyosodnak arról, hogy a király a segélyt jól használja fel, akkor az ajánlatot a legközelebb jövő Szent Lőrinc napjára megismétlik (5. §). Az egytelkes nemesek Lőrinc napjára minden egész udvarhely után 50 dénár contributiót fizetnek, úgy, hogy a gazdagok segítsék a szegényebbeket (6. tc.). Azok a plébánosok, akik­ nek nincsenek jobbágyaik, a hatóságuk alatt álló minden nős személy után 1 dénárt fizetnek. Akiknek jobbágyaik vannak, jobbágyaik számához mérten, úgy mint a többi urak és nemesek saját zsebükből, két határidőben 50 dénárt fizetnek (7. tc.).27 A kápolna- és oltárigazgatók Lőrinc napjára 50 dénárt fi­ zetnek. Az ország jelenlegi nagy szükségében a contributio alól nem mentesek

26

27

megajánlásról az egytelkesek terhére.  Nem világos a törvénycikk szövegéből a kivetés kulcsa. A „minden kaputól vagyis minden telkes és adózó jobbágyuktól” fogalmazásból nem derül ki, hogy pontosan mire van kivetve az 1 forint segély.  A visszautalás nem világos. A többi urak és nemesek 20 dénáros, esetleg kétszer 20 dénáros fizetéséről van szó fentebb.

31

sem a szabadosok, sem a molnárok, sem mások, akik a királytól mentességet kértek. Ugyanakkor a gazdagabb jobbágyok fizessenek többet, mint a sze­ gények. A marhákkal, vagyonnal, házzal rendelkező zselléreknek is részt kell venniük az adózásban. Mentesítve vannak ezzel szemben a napszámo­ sok, illetve az urak és nemesek cselédei, akiket a gazdáik látnak el élelem­ mel, ruhával, fizetéssel, továbbá a bányavárosok jobbágyai, mint például a szénégetők és mások, akik régtől fogva mentesek, mert a bányák művelésé­ re nélkülözhetetlenek (13. tc.). Az 1547:8. törvénycikk kétszer 1 forint subsidiumot ajánl, amelyből 160 dénár a csapatok fenntartására és a végvárak őrségére fordítandó, 20 dénárt a kamarahaszna fejében szednek, 20 dénár pedig követségekre és egyéb költségekre szolgál. Az adót azokra vetik ki, akiknek legalább hatforintnyi vagyonuk van. Mentesek azok, akiknek a házai nemrég leégtek, vagy három éven belül új házat építettek (10. tc.). Az 1548:23. törvénycikk minden egész kapu után két részletben 2 forin­ tot ajánl (2. §).28 A rendek és a karok ehhez, a jobbágyok számához képest, saját vagyonukból 60 dénárt adnak hozzá szintén két határidőben (3. §), amelyből a király 30 dénárt katonai kiadásokra, 20 dénárt kamarai nyereség fejében, 10 dénárt követségekre és egyéb költségeire kap (4. §). (A 4. § különös figyelemre méltó. Jóllehet a törvénycikkben összesen 2 forint és 60 dénár subsidium felajánlásáról van szó, és a kamarahasznát leszámíthatták volna a jobbágyok által fizetendő 2 forintból is, mint korábban és később is gyakran, itt nem ez történt. A paragrafusból úgy tűnik, hogy a kamarahasz­ nát a nemesek [karok és rendek] által fizetett 60 dénárból számítják le, ami – tetszik, nem tetszik – azt jelenti, hogy a nemesség kamarahasznát fizet a királynak, ami nyilvánvalóan nem állt szándékában.) A törököknek adózó jobbágyok a megajánlott segély felét fizetik (24. tc.). Az egytelkesek minden egész udvarhely után 50 dénárt fizetnek (25. tc.). Az 1550:22. törvénycikk szerint a segély két részletben 2 forint, amely­ be bele van értve a kamarahaszna.29 (Az 1548-as 23. cikkellyel szemben itt a kamarahaszna egyértelműen a jobbágyok által adandó subsidium része.) 28

29

32

 Kivéve a zselléreket, a leégett házakat és azokat a személyeket, akik pusztán álló helyeket építettek be, és ezért háromévi mentességük van.  Az 1550:70. törvénycikk szerint a két forinton felül minden jobbágytól 10 dénárt kell beszedni Salm Miklós generális részére.

Azok után a fekvőjavak után, amelyek a töröknek is fizetnek adót, a rovatal felét kell fizetni (24. tc. 3. §). 1552-ben minden egész jobbágytelek után két részletben 3 forint subsidiu­ mot ajánlanak (4. tc.), sőt két évre előre megajánlanak 1,5-1,5 forintot (5. tc.). 1553-ban a rendek az előző évben megszavazott 1,5 forinthoz hozzátesznek még egy fél forintot. Az ekként 2 forintos subsidium két részletben, minden egésztelkes jobbágy után jár, kivéve az urak háznépét és a nemesek béreseit (6. tc.). A 2 forint segély felett a jobbágyok minden kapu után 10 dénárt fizetnek (két részletben) az egri várvédők javára, s ugyanezt a nemesek is felajánlották a saját zsebükre (25. tc.).30 Az 1554:4. törvénycikk is két forint segélyről szól, két részletben. Min­ den jobbágy fizeti az adót, akinek 6 forint vagyona van, de csak az adóköte­ les egész kapuk avagy egész telekállományok után, még ha azokat többen laknák is (1. §).31 A leégett és az újonnan épített házakat nem kell megadóz­ tatni (2. §). A töröknek is adózók fél összeget fizetnek (3. §). A szabadosok nincsenek felmentve, kivéve azokat, akiket állandóan az uraik látnak el (6. §). 1555:3. törvénycikk újra 2 forint subsidiumot szavaz meg két határidő­ ben minden egész portás jobbágytól. A 7. törvénycikk szerint a törököknek is adózó jobbágyok a segély felét fizetik. 1556-ban is 2 forint a megajánlott segély (3. tc.). Ekkor újra részt vállal­ nak a terhekben az urak, nemesek és más birtokosok. Minden jobbágyuk után (itt nem jobbágyportáról van szó, mint ahogy pl. 1548-ban sem) a saját jövedelmükből 50 dénárt ajánlanak fel két határidőben várak megerősítésére és szükségére. Emellett, ugyanerre a célra, minden 100 jobbágyuk után, három napra, bérfizetés mellett 4 szekeret ajánlanak (4. tc.). A bérfizetés a következő cikkelyek szerint valószínűleg azt jelenti, hogy a befizetendő 50 dénárból adnak bért a szekereseknek.32 A 40. törvénycikk szerint azoknak a nemeseknek és a többi karoknak és rendeknek, akiknek váraik vannak, de 30

31

32

Az 1554:18. törvénycikk visszatér erre a segélyre és elrendeli, hogy azok az alispánok is szolgáltassák be, akik addig nem tették.  Tehát az a jobbágy, akinek legalább 6 forintnyi vagyona van, részt vesz az egész kapuk alapján kivetett összeg fizetésében.  A tiszai vármegyék utasítás híján nem ajánlkoztak erődítési munkára és adóra, de remélik, hogy hazatértük után vagy az egri vagy a váradi vagy a gyulai vár erődítésére készek lesznek adózni (17. tc.). 

33

nem számítanak a bárók rendjéhez, javaikból a királyi adókat és más terheket (dicas regias et reliqua onera) a megyébe kell fizetniük. Két határidőben történő teljesítéssel 2 forint subsidiumot ajánlanak a ren­ dek 1557-ben is (3. tc.). A megajánlás részletezésénél is korábban gyakran előforduló előírásokkal találkozunk. Azokat a jobbágyokat, akiknek nincs 6 forint értékű vagyonuk, nem kell megadóztatni (non dicentur) (1. §). Az összeírás „az egész porták avagy adózó telkek szerint történjék, még akkor is, ha azokon két, három, avagy több lakó tartózkodnék” (2. §). A lakó nél­ küli, romba dőlt vagy leégett házakat nem kell megadóztatni (3. §), a töröknek is adózók fél összeget fizessenek (4.§). A szabadosok nincsenek mentesítve, kivéve azok, akiket uraik látnak el, vagy uraiknak lovakkal vagy bérmunká­ val szolgálnak (7. §). Össze kell írni az oláh, rutén és rác telkes jobbágyok házait is, és meg kell azokat is adóztatni (9. §). Az adó beszedésének első határidejében további 3 dénárt kell beszedni a (német) birodalmi gyűlésre rendelt követek költségeinek megtérítésére (5. tc.). A 6. törvénycikk a korábbi országgyűlési határozat szerint (most is részletesen szabályozott) ingyenmun­ kát ír elő a várak megerősítésére. 1559-ben a király 3 forint segélyt kért a rendektől (10. tc.), azok azonban csak a szokásos módon 2 forintot adtak (11. tc.), a megelőző országgyűlés előírásai alapján kivetve (12. tc.).33 A 18. törvénycikk ingyenmunkát ajánl, amelyet további törvénycikkek részletesen szabályoznak. Elvi jelentősége van a 15. törvénycikknek. A rendek visszautasítják a ki­ rály kérését, hogy a subsidiumot hat vagy akár három évre kiterjesszék. „Nemcsak azért, mivel régi szokás és gyakorlat az, hogy a megajánlott hadi segélyek tartama csak egy évre terjedjen, a melyet ugy máskor, mint az Ő császári felsége ideje óta is eddig mindenkor megtartottak, hanem azért is”, mert nem tudni, hogy a megfogyatkozott erejű rendek és jobbágyok a jö­ vőre nézve tudják-e teljesíteni, amit most esetleg elhatároznának (1. §). Az indoklás komoly része természetesen az, hogy az országgyűlések segélyt nem szoktak több évre előre ajánlani, s erre a résztvevőknek jó okuk van, amint az alább ki is derül: „És Ő szent felsége hivei attól is tartanak, hogy azután, ha a hat, avagy az utoljára kért három esztendőbe beleegyeznek, azon egész idő alatt semmi közönséges országgyülésük sem fog lenni, a melyen a szo­ 33

34

 „azon a husz dénáron kívűl, a melyet a fenséges királyné ő felségének alább elhatároztak” (11. tc.). Utalás a későbbi II. Miksa feleségének, V. Károly lányának, Máriának adott ajándékra (42. tc.).

kásos segély megajánláson kivűl a közös sérelmeiket és szükségleteiket kifejezésre juttathatnák és azoknak megkivántató orvos szeréről egymás kö­ zött akarattal végezhetnének és határozhatnának” (3. §). Nem sokkal később a rendek öntudatosan vallott elveik ellenére dönte­ nek.34 1563-ban előre ajánlanak adót, igaz, vigyáznak a formákra. Nevezete­ sen: nehogy úgy lássék, hogy mindenben teljesítik a király kérését. A kérés ugyanis úgy szólt, hogy négy évre előre ajánljanak fel 3 forintot. Ehhez ké­ pest a rendek az első évre minden egész telek után megajánlottak 3 forintot, amelyből 1 forint ajándék volt az ekkor megkoronázott Miksa király számára (2. tc.). A felajánlást pedig négy év helyett csak két évre terjesztik ki, s a má­ sodik évre nem 3, hanem csak 2 forint megadásába egyeznek bele.35 Egy­ idejűleg nyomatékosan jelzik, hogy a király kérése terhes, a szokásaikkal el­ lenkezik, ám ők nem szeretnének közönyösnek tűnni őfelsége kívánságával szemben. Kérik továbbá, hogy a király vagy Miksa tartózkodjék nagyobb­ részt Magyarországon, és ha lehet, minden évben, ha nem lehet, minden második évben hívjon össze országgyűlést, amelyen egyikük vagy másikuk jelenlétében előadhatják sérelmeiket és szükségleteiket (3. tc.). A rendek csak részben teljesítették a király kérését, jelezték az erejüket és benyújtottak valamiféle számlát is. A lényeg azonban – tetszik, nem tetszik – mégiscsak az, hogy feladtak egy korábban hangoztatott elvet, és előre szavaztak meg adót. 1563-ban (egyebek mellett) az adófajták fogalmi elkülönítése szempont­ jából fontos törvénycikk született a kamarahasznáról. A 9. törvénycikk sze­ rint a király kéri, hogy kamarahasznát mint a korona saját jövedelmét (pro­ prium coronae proventum) minden évben szedjék be, akár ajánlanak segélyt abban az évben, akár nem. A rendek elismerik, hogy a kamarahaszna a kirá­ lyok különös és rendes jövedelme (non ignorent, lucrum camerae specialem et ordinarium esse regum Hungariae proventum) (1. §). Sok év óta azonban 34



Egyébként 1478-ban is 5 évre előre megajánlották az adót,

lásd fent. 35

A 4. törvénycikk a házzal nem rendelkező, de jelentős számú barmot tartó ruténoktól, oláhoktól a felajánlott adó (dica) felét kéri (1. §). A molnároknak és kézműveseknek, akik nem állnak a földesurak zsoldjában fizetni kell az adót (3. §). Azok, akiknek háza leégett és azok, akik ott új házakat építettek, és az adó alól mentesek, megmaradnak menteségükben (4. §). A töröknek is adózók fél összeget fizetnek, és azok is, „a kiket a néhai János király fiának a pártja meg szokott adóztatni” (8. tc.). 

35

az a szokás, hogy a felajánlott subsidiumba belefoglalták a kamarahasznát, ezen most sem változtatnak (2. §), és kérik a királyt, hogy a jövőben is így fogadja el (3. §). „A mit Ő császári felsége kegyelmesen el is fogadott, de aképen, hogyha megtörténnék, hogy valamelyik esztendőben, avagy több esztendőben (a mikép a közelebb mult négy évben előfordult), semmi adó­ kirovást sem tennének közzé, akkor a régi szokáshoz képest ezt a nyereséget minden évben fölszedjék” (4. §). (A 20. törvénycikk az ingyenmunkáról in­ tézkedik.) Az 1566:4. törvénycikk az egész jobbágytelkek után 2 forint subsidiumot ajánl fel két határidőben. Ott, ahol a házakat lerombolták, a jobbágyokat meg­ ölték vagy elhurcolták, nem szednek adót (2. §), a törököknek is alávetettek fél összeget fizetnek (3. §). Felmentik azokat is, akiknek el kellett menekül­ niük, hogy visszajöjjenek és házaikat újra felépítsék (4–5. §). Az adót nem fizetik azok sem, akiknek nincs 6 forint vagyonuk, és a vagyonba a létfenn­ tartáshoz szükséges alapvető tárgyakat (kapa, fejsze, házi eszközök) nem kell beszámítani (7. tc.). A korábbi mentességek megszűnnek, kivéve az el­ pusztított helyeken új házakat építők menetességeit (8. tc.). Újra külön ren­ delkezés van a kamarahasznáról: akkor is be kell szedni, ha nincs adókiro­ vás (dica) (9. tc.). 1567-ben két határidőben 2 forintot szavaznak meg minden egész job­ bágytelek után, a kamarahaszna beszámításával (3. tc. 1. §). Az elpusztított birtokok adómentesek (2. §), a töröknek és az erdélyieknek is szolgáló job­ bágyok fél összeget fizetnek (3. §). Külön cikkely szól a molnárokról, a kézművesekről, az oláhokról és a ruténokról (12. tc.), a mentességekről (13. tc.). Felmentik az adózás alól az egyházi nemeseket (14. tc.). Főként azért, mert azokkal a főpapokkal és bárókkal – illetve a többi nemesekkel – vonulnak hadba, akiknek a földjén élnek (1. §). Hasonlóképpen fel kell menteni az urak és nemesek azon szabadosait, akik saját lovaikon szolgálnak (2. §). A kamarahasznát akkor is be kell szedni, ha adókirovás nem lenne (15. tc.). Az ingyenmunkáról a 17–19. törvénycikk rendelkezik. 1569-ben az eddigi legbonyodalmasabb módon – és újra előre – szavaz­ nak meg adót. Érdekes módon a megelőző évre minden egész jobbágytelek után 20 dénár kamarahasznát ajánlanak (6. tc. 2. §), amely pedig, mint koráb­ ban láttuk, nem felajánlás tárgya. Nem világos tehát, milyen alapon foglal­ koznak ilyen módon vele. Majd a következő két évre, két-két határidőben, a kamarahasznával együtt, 4 forint 80 dénárt ajánlanak, amelynek a felosz­

36

tása számomra nem világos, szöveg szerint így szól: „a közelébb következő évi Gyertyaszentelő boldogasszony napján: egy forintot és huszonöt dénárt; ugyanazon évi augusztus első napján pedig, a másik forintot és huszonöt dénárt; valamint az ezerötszáz hetvenegyedik esztendőnek, a megnevezett két időszakában történendő fizetés mellett, egyenlő megosztással, hasonlóké­ pen két forintot és ötven dénárt adjanak és adózzanak” (3. §). (Tehát nyilván nem a kamarahasznával együtt, hanem azon felül ajánlanak fel 4 forint 80 dénárt.) A szénégetőket és a favágókat, akiknek sem barmaik sem örökségük nincs, nem adóztatják meg (9. tc.). Bonyodalmasabb a szokottnál a mentes­ ségekről való rendelkezés is. Mindenekelőtt a régi mentességeket, mint a ko­ rábbi végzésekben is, felfüggesztik (10. tc.). Az újakat az adókirovás alkal­ mából be kell mutatni, mivel mentességeket, az égéskárok eseteit kivéve, őfelsége csak ritkán vagy soha nem engedélyez (1. §). A töröknek és Er­ délynek is adózók az 1567-es végzésnek megfelelően csak fél összeget fi­ zetnek (2. §). Azok azonban, akik e végzések után vetették alá magukat az erdélyieknek, az egész adó fizetésével tartoznak (3. §). A kamarahasznáról a korábban is ismert módon azt rendelik, hogy akkor is be kell hajtani, ha nem lenne valamelyik évben adókirovás (cessante dica) (16. tc.). Az ingyen­ munkákról a 19. és a 21. cikkely szól. Az 1572 (I.):4. törvénycikk két évre, a kamarahasznát beleértve, 4 (1. §), évi 2-2 forintot, évi két részletben ajánl (2–3. §). A töröknek alávetett jobbágyok fél adót fizetnek (4. §). Az 1572 (II.):8. törvénycikk a megajánlott adó (dica, subsidium) szedéséről, illetve az ingyenmunkáról az 1569-es végzések betartását rendeli el. A 3. törvénycikk kapunként 1 forint tisztelet­ díjat ajánl fel az új királynénak. 1574-ben a subidiumot két évre előre, két részletben, évi 2 forintban állapítják meg (1. tc. 2–4. §). A vámosokra, molnárokra, szabadosokra, szén­ égetőkre, favágókra, a kamarahasznára stb. nézve az 1569-es szabályok mérvadóak (3. tc.), a ruténokkal és oláhokkal a 4., az ingyenmunkával, amely ekkor pénzzel megváltható, az 5–8. törvénycikk foglalkozik. Az 1575:1. törvénycikk újra előre két évre ajánl évi 2 forint adót. A fo­ galmak szokásos kuszaságára jó példa, hogy a vonatkozó 8. § így kezdődik: „Caeterum quod attinet ad subsidii postulati contributionem […]”. A felmen­ tésekről stb. a 2. cikkely szól. Az új királynak, Rudolfnak 1578-ban a szokásos módon, 2 évre előre, két részletben, évi 2 forintot ajánlanak (1. tc. 5. §). A szabadosokra és a ka­ marahasznára nézve az előző országgyűlésre utalnak vissza (2. tc.). 37

Érdekes kitételt tartalmaz e törvénycikk 3. §-a: a zsidókat és az anabaptistákat duplán kell megadóztatni, hogy minél előbb kiköltözzenek az országból. Az ingyenmunkákkal a 27–35. törvénycikk foglalkozik. Az 1582:1. törvénycikk két határidőben felajánlott 2 forintos subsidium­ ról szól, amelybe bele kell érteni a kamarahasznát is. Az ingyenmunkáról (egyebek mellett) a 2. cikkely intézkedik. 1583-ban két évre előre adnak évi 2 Ft segélyt – beleértve a kamarahasz­ nát –, amelyet a szokott határidőkben kell beszedni (1. §). A továbbiakban a rendek emlékeztetik a királyt, hogy a subsidiumot a múlt évben azért ajánlották, hogy a korábbi évek visszaélései miatt megsértett szabadságokat visszaállítsa, és most is ugyanezért teszik (6. §). „És azt Ő felségének nyil­ tan kijelentik, hogyha Ő felsége az ő régi szabadságukat teljesen vissza nem állitja: a jövőre az adót (contributio) semmiképpen meg nem ajánlhatják” (7. §). Az ingyenmunkáról a 2. cikkelyben van szó. 1588-ban egy évre ajánlanak két határidőben beszedendő 2 forintot, ek­ kor is a kamarahaszna beszámításával (12. tc.). Egyidejűleg 40 dénárt fog­ nak behajtani Ernő főherceg, 10 dénárt pedig a jövedelmek és véghelyek ellenőrzésére kiküldött magyar biztosok számára (13. tc.). Az 1593:3. törvénycikk két határidőben 3 forintot ajánl a kamarahaszna beszámításával, úgy hogy a töröknek is alávetettek, és a szlavónok csak a fe­ lét adják (3. tc.). A jobbágyok módjára kell megadóztatni az oláhokat, ráco­ kat és a ruténokat. A zsidókat és anabaptistákat pedig fejenként, 20, illetve 12 dénárral (4. tc.). Fontos kérést tartalmaz az 5. cikkely, amelyben a rendek azt kérik, hogy a király a szabad királyi városok taksáját is számítsa a subsi­ diumhoz, mondván, hogy a városi taksát akkor szokták kivetni, amikor a töb­ bi országlakók adóznak, és a városok soha nem voltak kivéve az adózók közül. A 6. cikkely pedig azt kéri, hogy a király a segélyhez a saját kincs­ tárából is adjon hozzá valamit. Az ingyenmunkákról a 15. és a 17. törvény­ cikk szól. Az 1595:3. törvénycikk minden kapu után 9 forintot ajánl a jobbágyok részéről és 6 forintot a földesurak részéről, azzal a szigorú kikötéssel, hogy a főpapok, bárók, mágnások és nemesek a rájuk eső 6 forintot saját zsebből fizessék.36 Ha alattvalóiktól hajtanák be, háromszoros összegre büntetik őket. 36

38

Az adózási (és a katonai) kötelezettség a király és az urak, nemesek szolgálatában álló nemesekre is vonatkozik (7. tc.). 

A jelenlegi adózásnak a király fekvőjószágai is alá vannak vetve (4. tc.). Adóznak és/vagy katonát küldenek mások is: az egytelkes nemesek, és azok a birtokok, amelyeket a földesurak zsellérállományokká változtattak és eddig kirovás alá nem vontak (5. tc.), az armalisták, az egyházi nemesek, a szaba­ dosok (6. tc.), az újonnan benépesített falvak, a felégetett helyek, amelyek­ nek a mentessége lejárt (8. tc.), a molnárok, a favágók, a szénégetők (9. tc.), az anabaptisták és a zsidók (személyenként havi 50 dénárral), a ruténok és az oláhok (10. tc.), az ispánok, alispánok, szolgabírók (11. tc.), a plébánosok, a prédikátorok (12. tc.), a kereskedők (13. tc.). A töröknek is alávetettek szokás szerint fél összeggel adóznak (15. tc.). A rendek megköszönik, hogy a király a szabad városok taksáját a katonák szükségleteire akarja fordítani (38. tc.). 1596-ban újra a fejezet elején jelzett, értelmezési problémát felvető tör­ vénycikkek születtek. Az 5. cikkely a részleges és az általános felkelés „be­ leértése mellett”, minden kapu után, két határidőben 9 forintot ajánl fel a jobbágyoktól gyalogosok fogadására. A 6. cikkelyben a főpapok, bárók, mágnások és birtokos nemesek („nemesi előjogoknak épségben tartása mel­ lett”) saját jövedelmükből további 9 forintot ajánlanak fel, amelyen lovasokat kell állítani. A gyalogosok és a lovasok felajánlása 6 hónapra szól. (A fel­ ajánlott katonaság elkülönül a zsoldos katonáktól.37) A fentiek azt jelentik, hogy a nemesek és a nem nemesek 1596-ban nem teljesítik felkelési kötele­ zettségük egyik részét, illetve másként teljesítik: nem állítanak katonát, hanem pénzt ajánlanak fel helyette.38 Szlavóniában és a töröknek alávetett részeken az adó felét kell fizetni (9. tc.). Az egytelkesek, címeres nemesek, egyházi nemesek, szabadosok, molnárok, akiknek saját malmuk van, anabaptisták, zsidók, ruténok, oláhok, akik nem katonáskodnak, a plébánosok, a prédikátorok, akiknek birtokuk nincs, a favágók, szénégetők, a menekült nemesek, apátok, prépostok, oltár- és kápolnaigazgatók, a főesperesek, káptalanok és mások, akiknek nagyobb javadalmuk van, 37

38

„A kik az emlitett gyalogosokkal együtt a főkapitányok vagy magyar generálisoknalatt,nmájusnakntizenötödiknnapjátólnkezdve,fhat egész hónapig fognak a táborban maradni, akképen, hogy ezeknek az uj összeirás alá eső lovasoknak a számába a zsoldos katonákat fel ne vegyék.”  A felkelési kötelezettség másik részét, a személyes felkelést teljesíteni fogják, ha kell (7. tc.). 

39

tizedet, kilencedet, negyedet és tizenhatodot húznak, de birtokuk nincs, szintén adóznak. Az adó alól nem mentesített telkeken lakó címeres és más nemesek a földjeik után szintén adóznak. Adóznak a földesurak által zsellérés szabad birtokká tett birtokok is stb. (10. tc.). Mint már korábban is, megköszönik a rendek, hogy a király a szabad királyi városok taksáját hadi szükségletekre felajánlotta, egyidejűleg kérik a túlságosan is megterhelt (taksa, rovás, ágyúszállítás, katonatartás) városok kímélését (19. tc). A véghelyek megerősítésére minden kaputól 1 forintot ajánlanak (28. tc.). A sebesült és beteg katonák gyógyítására az urak és a nemesek kapunként 10 dénárt ajánlanak. Azok, akiknek nincsenek kapuik, az alispán kiszabása szerint adóznak erre a célra (30. tc.). Nehezen értelmezhető az 1597:2. törvénycikk is, amelynek a bevezetése segélyről szól, valójában azonban inkább tekintélyes telekkatonaság kiállítá­ sáról van szó: minden 10 kapu után 3 lovast és 3 gyalogost kell állítani, akik­ nek a tartásában fele-fele részben vesznek részt a jobbágyok és a földesurak.39 Egyidejűleg kilátásba helyezik a személyes felkelést is (7. tc.). A rendek ké­ rik a királyt, hogy a szabad városok taksáiból ebben az évben is katonát állít­ son és most is figyeljen arra, hogy ne legyenek túlterhelve (17. tc.). A 13 sze­ pesi város és a lengyeleknek elzálogosított további fekvőjószágok is viselik az ország terheit (18. tc.). Külön cikkelyek intézkednek a véghelyek meg­ erősítéséről (13–15. tc.), az élelmiszerszállításról (25. tc.).40 A korábbiaknál is bonyodalmasabbak az 1598-as rendelkezések, de bo­ nyodalmasságuk ellenére alkalmasak a fogalmak elkülönítésére, vagy leg­ alábbis a fogalmi problémák néven nevezésére. A 4. cikkely (szokás szerint két határidőben) minden ház után 100 dénár segélyt ajánl41. Az 5. törvény­ 39

40

41

40

A 3. cikkely megismétli azoknak az adózási köteleségét, akik az 1596:10. és további cikkelyeiben fel vannak sorolva.  Az ingyenmunkákról, fuvarokról stb., amelyek a későbbiekben is rendszeres terhek, a továbbiakban nem szólok.  A felajánlás szokatlanul széles körű: „A rendek Ő felségének, minden ház után, és pedig ugy a jobbágy, mint a zsellér és a többi, nemesi curia módjára nem épült ház után (a melyekben tudniillik lakók vannak), a melyeket a városokban és falukban, ugy Ő felségeéiben, mint a többi birtokos és telkes egyházi és világi urakéiban, az egyházi nemesek, szabadosok, ruténok, oláhok házaival és a többi eddig meg nem adóztatott falukkal együtt, számba kell venni (kivéve mindazonáltal a nemesi 

cikk szerint a jobbágyok által fizetendő 1 forinthoz a földesurak 50 dénárt hozzátesznek, ami azt jelenti, hogy a nemesség ekkor is részt vállal a segély (adó) fizetésében.42 Az ajánlatot azonban nem pénzben teljesíti, hanem a pénz helyett lovasokat küld hadba (1. §). Ezek a hadak meg vannak különböz­ tetve a király zsoldosaitól, de azokhoz hasonlóan az ország főkapitányai alá vannak rendelve. A 6. cikkely egyértelművé teszi, hogy a földesurak a lovaso­ kat adó helyett állítják. Azaz nemesi adózásról van szó katonaállítás formájá­ ban. A probléma ezzel kapcsolatban a következő: a nemességnek a katona­ állítás nem rendkívüli (contributio, subsidium jellegű) kötelessége: jobbágyai után régóta portális katonát kell tartania. Azzal, hogy most adó fejében állít katonát, lényegében rendkívülivé teszi – egyébként nem rendkívüli – katona­ állítási kötelességét. Egyszerűbben szólva: a nemesség nem állítja ki a rá nézve kötelező telekkatonaságot, hanem önkéntesen siet az uralkodó segít­ ségére. Megerősíti a mondottakat a 20. cikkely. A rendek szükség esetére magától értetődően, büntetés terhe mellett, kimondják a személyes felkelést (2. §), amelyre kötelesek az egytelkesek és az armalisták is (22. tc.). 43 Szó sincs azonban a szokásos portális katonaságról, ami arra utal, hogy ezt a kö­ telességüket az adó fejében állított lovasokkal letudni vélik.44 1599-ben ugyanennek a témának egy másik variációjával találkozunk. A rendek ezúttal 10 ezer fegyverest ajánlanak fel (6. tc. 2. §), akiknek „a fo­ gadására és tartására Ő felségének a szabad városoktól járó taksáját érintet­ lenül hagyva és fentartva) minden jobbágy- és zsellér-ház után (…) két-két

42

43

44

fekvőségeket, a falusi birák házait, az iskolákat, az aggházakat és a korcsmákat, a melyekben az urak borát mérik és az alamizsnából élő szegények és nyomorultak házait) megajánlanak 100 magyar dénárt (…)” (2. §). A házaknak ez a számbavétele szokatlan, a király hívei erre az évre szabadságaik fenntartása mellett engedélyezik (4. §), és többé nem kerülhet rá sor (5. §). „A törökök alatt álló jobbágyok”, szokás szerint fél összeget fizetnek (13. tc.).  1598-ban is megújítják az 1596:10. cikkelyt más társadalmi rétegek adózásáról.  A rokkantak, a szolgálatban állók, özvegyek, hadra képtelenek helyettest állítanak (2. §).  Külön figyelmet érdemel a 21. tc., amelyben azt mondják, hogy a felkelésről szóló határozat nem vonatkozik a jövőre. Nem világos, mi az oka ennek a kikötésnek. Talán az, hogy a felkelés a 20. törvénycikk 1. §-a szerint esetleg külföldön (a szomszédos tartományokban) is bevethető.

41

forintot megajánlanak” (7. §), s a két részletben fizetendő segélyből 50 dé­ nárt a földesurak fizetnek (8. §).45 Most tehát a földesurak – szemben az előző évvel – fizetnek, a lovasokat és a gyalogosokat pedig a jobbágyok és nemesek által fizetett pénzből a főkapitányok fogadják fel (9. §). A nemes­ ség tehát adót fizet katonák tartására. Most azonban, szintén szemben az elő­ ző évvel, igen nagy szükség esetén, négy kapu után 1 gyalogos küldését is megígéri (22. tc.). Ha pedig a király személyesen hadba száll, a nemesek tudni fogják kötelességüket, azaz személyesen is felkelnek. Látszólag tehát helyreállt a rend. A nemes – személyes felkelési és portális katona állítási kötelességének elismerése mellett – alkalmi segélyt ajánl, mint ahogy korábban is gyakran tette. A helyzet azonban nem egyértelmű. A nemes által állított gyalogos fogalmilag ugyan kimeríti a portális katona állításának köteleségét, de a négy kapu után adott 1 gyalogos a szokottnál csekélyebb teher, és vélemé­ nyem szerint kijelenthetjük: a nemesség az alkotmányos kötelezettségét rész­ ben (nagyobb részben) mégiscsak alkalmivá, rendkívülivé tette. (A változás, mint már korábban is jeleztem, nem gyakorlati, hanem elvi jelentőségű.) Az 1600:3. törvénycikk minden jobbágy- és zsellérház után két határidő­ ben 1 forintot ajánl (3. §), amelyhez a földesurak 50 dénárt adnak (5. §).46 A teherviselők körét illetően visszautalnak a korábbi országgyűlés rendelke­ zéseire (6. §), külön szóba kerül a 13 szepesi város (7. §) és a bányászok adózása (8. §). A nemesektől beszedendő pénzzel kapcsolatban érdekes ren­ delkezés, hogy azt – hogy a nemesi jogokon sérelem ne essen – nem a kama­ rába kell szolgáltatni, hanem arra kijelölt személyeknek, akiknek a háború idején a kamaránál kell tartózkodniuk, és vigyázniuk kell arra, hogy a pénzt csak a magyar mezei hadak fogadására fordítsák (10–13. §). A jövendőre való következtetéseket általában a rendek szokták kizárni, most a király ra­ gaszkodik ahhoz, hogy az adó ilyen, kétféle szedése egyedi eset legyen (14. 45

46

42

A 7. cikkely felújítja (kissé kiterjeszti, kissé módosítja) az 1596:10. és az 1598:15. törvénycikk érvényét az egyéb rétegek adózásáról. A 13 szepesi város is adózik (9. tc.), a töröknek alávetettel fél összeget adnak (14. tc.). Nincs kivéve a segély és taksa alól senki: „se a kamarás, se a harminczados, se az al-bán, se az al-itélő mester, se az alispán, se a jegyző vagy a szolgabíró, se senki más kivéve ne legyen” (15. tc.).  A töröknek alávetettek és a szlavóniaiak fél adót fizetnek (7. tc.). 

§). A rendek most is ajánlanak portális katonát, de most is olyan csekély mértékben, mint a megelőző évben: négy kapu után 1 gyalogost, illetve a sze­ mélyes felkelést is, ha a király személyesen hadba száll (12. tc.). Az 1600-as eset a megelőző évihez nagyban hasonló: újra – legalábbis részben – segély­ ben oldanak fel nem segély jellegű terhet. 1601-ben a jobbágy- és zsellérházak utána jobbágyok 1 forintot, a neme­ sek 50 dénárt fizetnek (2. tc. 1.§), hangsúlyozva, hogy az adófizetés a neme­ si előjogokat nem sértheti (2. §). A teherviselők köréről a 3. § többek között az 1597:3. cikkelyt említi, a 4. § a szepesi városok adózásáról szól. A török alá vetettek és Szlavónia fél összeget fizetnek (3. tc.). A szabad városok tak­ sáját a mostani hadi szükségletekre fordítják (4. tc. 4. §). Az adó (és a felkelés 1601-es megajánlása, 9. tc.) nem veti fel a korábbi néhány évben jelzett problémákat.47 Nem így az 1602-es adóajánlás. 1602-ben a rendek a szlavóniai segélyen és a szabad királyi városok tak­ sáján túl, subsidiumként, 2000 lovast és 2000 gyalogost adnak (1. tc.), akik­ nek az eltartására minden jobbágy- és zsellérház után a jobbágyok és a zsellé­ rek részéről 1 forint 50 dénárt kell fizetni. A földesurak 50 dénárral járulnak ehhez.48 A földesurak 50 dénárját azonban nem lehet a szó szoros értelmé­ ben véve segélynek tekinteni, hiszen azt a földesurak a személyes felkelés helyett (loco insurrectionis personalis) adják (2. tc. 1. §). A 9. törvénycikk 1. §-a megfogalmazása szerint: „a százötven dénáron felül, a melylyel a job­ bágyok adóznak, az ötven dénárt azért adták meg, hogy maguk a rendek a személyes fölkeléstől szabadok legyenek”.49 Az 1603:3. törvénycikk meg­ 47

48

49

A felkelési törvényekkel ebben a fejezetben csak akkor foglalkozom, ha az adó értelmezése miatt szükséges, lévén hogy a felkelés a következő fejezet tárgya.  A segélyhez hozzájárulnak azok is, akik az 1597:5. és azt követő, illetve az 1599:7. és azt követő cikkelyekben vannak megnevezve (2. tc. 2. §). A töröknek alávetettek és a szlavóniaiak az összeg felét fizetik (7. tc.).  A felkelés helyett adott 50 dénáron felül minden 20 ház után egy lovast is megajánlanak (2. §), „a kiknek alkalmazása a katonaságnál, ugy hiszik, hogy sokkal hasznosabb fog lenni, mintha mindenki táborba szállana” (3. §). A lovast minden nemesi kúria után is kiállítják, amelyhez zsellérek tartoznak (5. §). Egyébként az, aki akar, személyesen is felkelhet (7. §). Ez azt jelenti, hogy a személyes felkelést – bár az önkéntesen teljesíthető – megváltották, a telek­ katonaságot azonban felajánlották. 

43

újítja az előző évi ajánlatot. Ugyanez történik 1604-ben is, a korábbi évek­ hez képest azzal a különbséggel, hogy akkor az 50 dénár felajánlásakor le­ szögezik, hogy az a nemesi szabadságok épségben maradásával történik (2. t. 2. §).50 Nem világos, miért említi ez a cikkely a nemesi szabadságok épség­ ben tartását, s miért nem említi a megelőző kettő. Az 1608 (k. u.):14. törvénycikk minden kapu után 4 forint adót ajánl. Az 1609:62. törvénycikk értelmezi a kapu (porta) fogalmát: 4 jobbágy­ ház és 12 zsellérház tesz ki egy kaput. A rendek egy kapura 3 forint adót állapítanak meg (1. §), továbbá még 1 forintot a koronaőrök stb. fizetésére 51 (2. §). Taksa alá vonják az egytelkes nemesek zselléreit, akik a nemesi ud­ varházon kívül laknak (5. §), adóznak az eddig kirovás alatt nem álló mező­ városok (6. §). Szlavónia és a török alatt állók, szokás szerint, fél öszeget fizetnek (7., 8. §). A felajánlott adó két évre előre szól. Az 1613:9. törvénycikk lényegében ugyanezt rendeli el (de csak egy évre). Ugyanekkor a királynak és a királynénak házassági ajándék címén, illetve a királynénak koronázása alkalmából kapunként 1-1 (összesen 2) forintot adnak (10. tc.). A hódoltság alatti jobbágyok a tiszteletdíj egészét, az adó felét fizetik (11. tc. 2. §). Taksa alá vonják azokat a molnárokat, akiknek saját malmuk van (12. tc.). Az 1618:36. törvénycikk kapunként52 2 forintot ajánl két évre előre (a tö­ rök alatt állókra és a szlavóniaiakra megszokott módon ennek felét kivetve). Ebben az évben azonban feltűnően sok, egyéb adóról is határoznak: két évre előre kapunként 1-1 forintról a korábbi és a jövendő törökországi követutak fedezésére (37. tc.), 1 forint tiszteletdíjról a jövendő király, II. Ferdinánd számára (38. tc.), két évre előre kapunként 1-1 forintról, azt követően pedig, a következő országgyűlésig évi 25 dénárról a koronaőrök stb. fizetésére (39. tc.), és hatvan dénárról a pozsonyi országház javítására, amihez a magyaror­ 50



A földesurak 1603-ban és 1604-ben az általános felkelés

helyett fizetnek. 51

52

44

Ebben a paragrafusban vannak felsorolva a kivételek: „kivévén mindenkor a falu-birákat, a szolgákat, az urak korcsmáit, biráit, a leégett házakat, és másokat is, a kiket a földes urak pusztulásuk miatt időlegesen fölszabaditottak és maguknak az uraknak is semmi szolgálatot vagy adózást nem teljesitenek”.  A kapukról megismétlik az 1609:62. és az 1613:9. cikkelyt. 

szági és a szlavóniai szabad királyi és bányavárosoknak is hozzá kell járul­ niuk (40. tc.). Az 1622:32. törvénycikk két évre előre kapunként 3 forintot ajánl, meg­ újítja az 1609:62. törvénycikk pontjait. A szlavóniaiak az adó felét fizetik. A következő cikkely a királyné koronázása alkalmával kapunként 1 forint tiszteletdíjról dönt (33. tc.). A koronaőrök fizetésére a következő országgyű­ lésig kapunként évi 1,5 forintot adnak (Szlavóniában 1 forintot), amelyet a földesurak (és a szabad és kiváltságolt városok) fizetnek. A hódoltságiak ennek a felével tartoznak. Meg kell taksálni az egytelkes és a címeres neme­ seket, a menekült nemeseket, a kunokat, a jászokat, a rovás alatt nem állott falvakat és a molnárokat, az egyházi nemeseket és a szabadosokat (34. tc.). 1625-ben az országgyűlés két évre előre évi 3 forint adót, a megkoroná­ zott III. Ferdinándnak egy évre 1 forint tiszteletdíjat ajánl (a szlavóniaiak és a török hódoltság alatt állók mindkét esetben az összeg felét fizetik) (8., 9. tc.). Kapunként 1 forinttal adóznak a földesurak is a koronaőrök, a vár­ nagyok és a zsoldos katonák fizetésére. Ez az adózás a következő ország­ gyűlésig tart, a szlavóniai és a hódoltsági kapuk után szokás szerint ennek a fele jár. De nemcsak a kapuk adóznak, hanem taksa alá kell vonni az egytel­ kes, a címeres és a menekült nemeseket, a kunokat, jászokat, zsidókat, ana­ baptistákat, a meg nem rótt falvakat, az egyházi nemeseket és szabadosokat, azokat a kiváltságolt mezővárosokat, a melyeknek nincsenek kapuik, a mol­ nárokat (akiknek malmuk van), a szénégetőket és a favágókat (28. tc.). 1630-ban kapunként 3 forint adót (5. tc.), a koronaőrök stb. számára 1 fo­ rintot, az országház építésére 50 dénárt ajánlanak (6. tc.). Az 1635:1. törvénycikkben a rendek arra kérik a királyt, hogy a saját magyarországi jövedelmeiből (bánya, harmincad, városi taksa) és a többi országa jövedelméből is járuljon hozzá a véghelyek javításához (1. §). A ren­ dek maguk két évre előre kapunként 5 forintot ajánlanak (2. §). A keres­ kedőknek, csak erre a két évre, a harmincadon felül félharmincadot kell fizetniük,53 amelyet – szemben a többi adóval – a török uralom alatt állók is egészében megfizetnek (5–8. §). A koronaőrök stb. számára a következő országgyűlésig kapunként évi 50 dénárt ajánlanak az 1625:28. cikkelyben megnevezettektől (4. tc.). A földesurak követek, bizottságok és az országház költségeire kapunként 1 forintot adnak (5. tc.). 53



Az urak és a nemesek saját termékei után nem lehet szedni

(1. tc. 7. §).

45

1638-ban újra bonyolult törvénycikket alkotnak az adózásról. A Dunán innen és túl eső részek segélyként (nomine subsidii), két évre előre, kapun­ ként évi 5 forintot ajánlanak fel (5. tc. 3. §). Az ország felső részei viszont a szokásos dikális adó és a részleges felkelések helyett (vice solitarum con­ tributionum dicalium, particulariumque expeditionum) két évre – havi 4 fo­ rint zsold mellett – 400 lovas tartását ajánlják (5. §). Ehhez az adóhoz (contributio) negyedrészben a nemesek és az urak is hozzájárulnak (6. §). A törvénycikket terminológiailag nem tudom értelmezni. A Dunán innen és túl eső részeket illetően subsidiumról van szó, s ezeket a részeket illetően nincs szó a nemesek részvállalásáról. A felső részeket illetően ezzel szem­ ben a cikkely a contributio terminust használja, amelyet a szokásos dikális adó és a részleges felkelés helyett ajánlanak, s amely eszerint egyszerre váltja ki a nem nemesek dikális adóját, illetve a nemesek és nem nemesek rész­ leges felkelését a szóban forgó területen. Véleményem szerint a törvénycikk egyszerű „improvizáció”, amely mögött nincs semmilyen rendszerező elv. A következő, 6. cikkely két évre újra elrendeli az 1635:1. cikkely szerinti fél­ harmincad adót. A koronaőrök számára kapunként 1 forint jár az 1635:4. és az abban hivatkozott törvénycikkek szerint (8. tc.). A királyné – megkoroná­ zása alkalmából – kapunként 1 forint tiszteletdíjat kap (9. tc.). 1647-ben a rendek két évre előre kapunként évi 5 forint adót ajánlanak fel a jobbágyaik részéről, további 5 forintot a saját zsebükből. A hódoltságiak a szokásos módon ennek a felét fizetik (25. tc.). A címeres nemeseket,54 szö­ kevényeket, főpapok egyházi nemeseit, azokat, akik másoknak szolgálnak, a szabadosokat, üzéreket, kereskedőket, kalmárokat, marhakereskedőket, idegeneket, anabaptistákat, zsidókat, kunokat, jászokat, ruténokat, oláhokat, molnárokat, szénégetőket, és azokat, akiknek nincsenek portáik, az alispánok, a szolgabírák és más előkelőbb nemesek adóztatják meg. A polgárok közé fel nem vett jövevényeket vagy bevándorlókat is meg kell adóztatni. A városon kívül lakókat az alispánoknak, a városban tartózkodókat a tanácsnak (26. tc.). Horvátország és Szlavónia adózásáról a 34. törvénycikk árul el apró részleteket. Az 1649:3. törvénycikk ismét dikális adók és részleges felkelések helyett ajánl meg gyalogos és lovas katonákat,55 ez alkalommal az egész országból, s ezúttal is homályban hagyva, hogyan is kellene értelmezni a „loco, et vice 54

46



Vö. 1649:17. tc.

contributionum dicalium, particulariumque expeditionum” kifejezést. A mos­ tani homály más, mint az 1638-as. 1649-ben az adók és a részleges felkelés helyett felajánlott katonákat a 2. § szerint az ország felső részeiben a mág­ nások, a nemesek és szabad városok tartják, és (a további paragrafusok alapján) valószínűleg ugyanők tartják a Dunán inneni és a Dunán túli ré­ szekben is. A 7. § azonban arról szól, hogy a mágnások, a vármegyék és a városok tartják, ami természetesen jelentheti ugyanazt is. Ha így van, és ha a törvénycikket szó szerint értelmezzük, akkor a kiváltságosok a (részle­ ges) felkelések esetén szokásos saját kötelezettségüket másként teljesítik, emellett átvállalják a nem nemesek felkelési és adózási (segélyfizetési) ter­ heit. A törvényalkotók szándéka valószínűleg nem ez volt. Az 1655:5. törvénycikk ismét lovasokat és gyalogosokat ajánl a rovás­ adók és a részleges felkelések helyett (két évre), de ekkor legalább értel­ mezhető a felajánlott katonák eltartásának módja: „Ezeknek a katonáknak a zsoldját és fizetését pedig egyik részben a földesurak erszényéből, a másik részben pedig a kapuk után szedendő adóval kell fedezni” (5. §). Ebben a cikkelyben csak az nem világos, hogy a felajánlott katonák (1–3. §) eltartá­ sára pontosan mennyit is fizetnek együtt a földesurak és a nem nemesek. A királynénak koronázása alkalmából kapunként 1 forintot ajánlanak (13. tc.), s szintén 1 forintot kap az ekkor megkoronázott későbbi I. Lipót. A korona­ őrökre, követségekre stb. a következő országgyűlésig kapunként 1 forint jár, s újra vonatkozik ez az adózás azokra is, akiket az 1625:28. törvénycikk felsorol. Horvátországot és Szlavóniát illetően az 1647:34. törvénycikk a mérvadó (15. tc.). Hasonló a szabályozás az 1659:8. törvénycikkben is. A rovásadó és a részleges felkelések fejében és helyett, két évre, az ország felső részei és az ottani városok katonát ajánlanak (1. §), a Dunán inneni és túli részek pedig segélyként pénzt adnak katonák fogadására. Utóbbiak minden meg nem hó­ dolt kaputól 10 forintot, a meghódolt kapuktól 5 forintot, s mindkettőnek a felét a földesurak fizetik (2. §). A következő cikkely a harmincad felének felajánlásáról szól a három éven belül tartandó következő országgyűlésig (9. tc.). A korona őrzésére kapunként évi 1 forint jár. Azok, akiknek kapuik nincsenek, az 1655:15. és az abban hivatkozott cikkelyek szerint kötelesek adózni erre a célra (10. tc.). A 11. cikkely a szepesi városokat is kötelezi a 55

 A legközelebbi országgyűlésig, amelyet a törvények szerint 3 éven belül meg kell tartani.

47

közadókban való részvételre az 1599:9. és a későbbi törvénycikkek szerint. 1662 után hiányoznak a törvényekből a szokásos módon, portánként fel­ ajánlott adók és (nem feltétlenül pénz-) segélyek.56 Az 1662:15. törvénycikk a harmincad felét felajánlja a következő országgyűlésig. A 17. cikkely sze­ rint Horvátország és Szlavónia a félharmincadokból és az évi adókból mint­ egy 500 katona tartását ajánlja fel. Nincs azonban új magyarországi meg­ ajánlás, miközben intézkednek arról, hogy az évek óta elmaradt segélyeket be kell hajtani (23. tc.). Az 1681. évi országgyűlés 12. törvénycikke eltörli az 1670 után beveze­ tett új adózási rendszert és felújítja Ulászló 1504:1. törvénycikkét, amely többek között azt rendeli el, hogy adót és segélyt csak országgyűlésen lehet adni a királynak.57 Egyidejűleg a rendek a harmincad felét és sóvámot ren­ delnek a végvári magyar katonák fizetésére (15. tc.), s újra részletesen szól­ nak az elmaradt adókról (16. tc.). A 17. törvénycikk gabonát ajánl adó he­ lyett (gyanánt). A gabonaajánlat adó gyanánt szokatlan, a felajánlás módja azonban az 1670 előtti rendre való visszatérést jelzi. Tanulságok A fejezet elején jelzett szempontokat és problémákat is szem előtt tartva, s részben meg is ismételve, az alábbi tanulságokat vonhatjuk le a fenti adat­ halmazból. Az adózásban a domináns szerepet a kora újkorban a rendi országgyű­ lések játsszák. A király kéri, a rendek pedig országgyűlésen megajánlják az adót. Amikor a király a 17. század végén megkerüli a rendeket, megsérti az adózás több évszázados folyamat révén kialakult, és törvények sorával körül­ bástyázott rendjét. Az országgyűlési felajánlástól függő rendkívüli adó mellett (erről később szólok) a királynak országgyűléstől függetlenül járó jövedelme is van, a kama­ rahaszna. Eleinte a kamarahaszna gyakran felbukkan a törvényekben (1439, 56

57

48

A 12. tc.-ben részletezett adók a felkelésre vonatkoznak, s azt jelentik, hogy ezen a módon, pénzfizetésre kötelezve, széles rétegeket vonnak be a felkelésbe.  Az 1670 utáni törvényellenes adóztatásrólról, annak felszámolásáról és részbeni továbbéléséről lásd Nagy, 1996, 47–51. l. 

1471, 1474, 1478, 1492, 1504, 1522, 1525, 1545, 1547, 1548, 1550, 1563, 1566, 1567, 1569, 1572 (I.), 1574, 1578, 1582, 1583, 1588, 1593), később nem emlegetik, de megszüntetését soha nem rendelte el törvény. (De jure tehát nem tűnt el, de facto azonban felolvadt a rendkívüli adóban.) Említésé­ nek többféle módja van. Van olyan eset, hogy törvénycikk szól a beszedésé­ ről (1439 stb.). Van olyan eset, hogy a kamarahaszna beszedését elengedik (1474). A leggyakoribb eset az, hogy beszámítják a megajánlott rendkívüli adóba (1478 stb.). Sok olyan törvénycikk van, amely konkrétan szól arról, hogy a felajánlott adóban benne van a kamarahaszna, de ugyanannak az or­ szággyűlésnek egy másik cikkelye külön rendelkezik arról, hogy akkor is be kell szedni, ha nem lenne adókivetés (1567 stb.). Van olyan eset, amikor az adókivetésnél nem említik, de egy külön cikkely egyértelművé teszi, hogy beleértik a megajánlott rendkívüli adóba (1566). Sok esetben egyáltalán nincs szó a kamarahasznáról, de a fentiekből az következik, hogy azt az adó részének tekintették akkor is, ha nem szóltak róla. Ezt az adófajtát illetően elvileg fontos az 1563:15. tc., amely szerint a kamarahaszna a király rendes jövedelme. A rendek elismerik ezt, de ragaszkodnak ahhoz, hogy a király a subsidium részeként fogadja el. A király elfogadja a rendi álláspontot és óhajt, annak a leszögezésével, hogy a kamarahasznát akkor is minden évben be kell szedni, ha az adott évben nem lenne adókirovás. Az eltűnő kamarahaszna adó – változatos felbukkanásai ellenére a fenti módon – valamiképpen áttekinthető rendszerbe foglalható. Nem mondható el ugyanez a rendkívüli adóról, amelyben annyi az esetlegesség, hogy rend­ szerbe foglalása lehetetlen, inkább csak problémákat jelző megjegyzéseket lehet hozzá fűzni. Ami biztosan elmondható, és elvként is megfogalmazódik, az az, hogy subsidiumot vagy contributiót csak országgyűlésen lehet kivetni a főpapok, bárók és nemesek egyetértésével (1504, 1681). Elvi álláspontjuk a rendeknek, hogy adót csak egy évre szabad ajánlani, azért is, mert hosz­ szabb felajánlás esetén félő, hogy a király nem hív össze országgyűlést (1559). Elvüket azonban gyakran feladják, s gyakran ajánlanak fel előre adót. 1478-ban – igaz a fenti elvi álláspont leszögezését jóval megelőzően – egyenesen öt évre, igen gyakran két évre (1552, 1563, 1569, 1572, 1574, 1575, 1578, 1583, 1609, 1618, 1622, 1625, 1635, 1638, 1647, 1655, 1659, 1662). 1659-ben a félharmincadot a három éven belül sorra kerülő következő országgyűlésig adják meg. Sok olyan eset van, amikor az adóajánláskor bizonyos adófajtákat a következő országgyűlésig előre felajánlják, anélkül, hogy hozzátennék, mikor esedékes a következő 49

országgyűlés (1618, 1622, 1625, 1635, 1655, 1662). Nyilván azért nem érezték fontosnak mindig jelölni azt, hogy mikor esedékes a következő országgyűlés, mert magától értetődő volt, hogy háromévente vagy gyakrabban kell tartani. A bizonyos adófajták kifejezés újabb problémára utal. A rendkívüli adók köre ugyanis – láttuk – tág. Lehet felajánlani a királynak, ki lehet vetni az or­ szág védelmére, ingyenmunkák helyett, a király vagy a királyné ajándékaként, házassága alkalmával, követségek költségeire, a koronaőrségre, az országház építésére, királyi biztosok fizetésére, sebesült katonák javára, a végvárak javítására stb. Teljesen esetleges, hogy egy-egy országgyűlésen éppen mire (milyen célból) vetik ki az adót. Hasonlóan esetleges, milyen alapon és kire vetik ki. Jellemző az, hogy az adókivetés alapjául a jobbágyporták szolgálnak, amelynek azonban nem világos a jelentése. 1609-ben ugyan értelmezik és rögzítik, hogy a porta (ka­ pu) 4 jobbágy és 12 zsellérházat tesz ki, de hogy ez pontosan mit jelent, or­ szágrészenként vizsgálandó. (Későbbi országgyűlések újra meghatározták, illetve módosították a porta fogalmát.) Előfordul, hogy nem a porták, hanem a jobbágyok száma vagy a házak szolgálnak a kivetés alapjául (1537, 1598, 1599, 1600, 1601, 1602). 1598-ban kimondják, hogy a házak számbavétele szokatlan, aztán a következő három évben mégis újra az az adóalap. Bonyolult és a törvények alapján nem tisztázható probléma: pontosan kik és hogyan fizetik a megszavazott adókat. A jobbágyok mellett gyakran találkozunk a különféle szabadosok, molnárok, bányászok, szénégetők, nap­ számosok, zsidók, anabaptisták, ruténok, oláhok stb. megadóztatásával is, de nincs szabály arra, mikor melyik réteget vonják éppen be, és hogyan adóz­ tatják vagy taksálják meg. Az is mindig egyedi döntés eredménye, kiket mentesítenek. Ennek kiderítéséhez egyenként számba kell venni a teljesen esetleges, idevágó cikkelyeket. Nincs szabály arra, csak eseti döntés, hogy a nemesség részt vállal-e az adó fizetésében (egyébként sokszor megteszi), és ha igen, milyen módon. A nemesi adózáson belül is külön eset az egytelkesek és a címeresek be­ vonásának módja és mértéke. Nincs általános szabály arra sem, mekkora a kivetett adó összege. Az országgyűlés ugyanis nem egy bizonyos összeget ajánl meg, hanem a portára vagy más adókivetési egységre eső összeget jelöli meg. (A fentiek alapján

50

nem meglepő, hogy országgyűlésről országgyűlésre foglalkozni kell a behaj­ tás körüli zavarokkal és sokéves elmaradásokkal.) A fejezet elején és a törvénycikkek áttekintésekor külön-külön utaltam olyan esetekre, amelyekben értelmezési nehézségeket okoz bizonyos felkelé­ si és katonaállítási kötelezettségek megváltása, illetve felkelések és rovás­ adók helyett segélyek megajánlása. A fentiek alapján talán bizonyított, hogy a magyar adórendszerben nin­ csenek általánosságokon túlmutató elvek és normatív szabályok. Inkább azt lehet összefoglalni, mi az, ami bizonytalan a törvényekben. Csak esetről eset­ re lehet megállapítani az adófizetők körét. Nincs országosan egységesen ér­ telmezhető szabály arra, mi az adókivetés alapja. Nincs szabály arra, mekkora az összege, csak esetről esetre mondható meg, éppen milyen célokra vetik ki, s csak be nem tartott szabály van arra, mennyi időre előre szól a megaján­ lás stb. Az adóügyhöz hasonlóan bonyolult, sok esetlegességet tartalmaz a fel­ kelések ügye, amely a következő fejezet tárgya.

VÁLTOZATOK A FELKELÉSRE ÉS KATONAÁLLÍTÁSRA

A hadügyekre vonatkozó törvények hasonlóan bonyodalmasak, mint az adó­ zásra vonatkozóak. Ezért ennek a fejezetnek az elején sem fölösleges né­ hány megjegyzés. A középkori és kora újkor eleji magyar hadszervezetet már majd 200 év­ vel ezelőtt, rendszerező igénnyel bemutatta Michael Piringer. Nagy művét a történeti és a hadtörténeti szakirodalom ugyan ismeri, de a jeles szerző a kortársaitól és az utókortól elismerés és méltatás helyett inkább mellékes, bíráló megjegyzéseket kapott. Nem a hadszervezetet taglaló, mélyenszántó elemzései híresedtek el, hanem a magyar alkotmányt és a magyar nemessé­

51

get illető, 1811/12-ben országgyűlési tárggyá emelkedő, és az udvari körö­ ket is foglalkoztató kritikája. A középkori és kora újkor eleji magyar hadszervezet Piringer szerint bandériumokból áll, amelyeket ő hét csoportra oszt. A két elsőt az uralkodó tartja el, a többit a kiállítói.58 1. A királyi bandérium.59 2. A királyi tisztek – az 1498:21. törvénycikk szerint az erdélyi vajda, a székely ispán, a horvát bán és a temesi bán – bandériumai, amelyeket, további, a cikkelyben fel nem sorolt bandériumokkal együtt, a király tart.60 Fontos: azoknak a királyi tiszteknek, akik a király költségén tartanak bandériumokat, azoktól függet­ lenül, saját birtokaik alapján is, ki kell állítaniuk csapataikat,61 mint alább az 5. és a 6. pontban szereplő birtokosoknak. 3. A királyné bandériuma, amelyet a királynénak saját javai alapján kell tartania. 4. Az egyházi főurak bandé­ riumai. Tartásukra az 1498:15. és sok más törvénycikk szerint a tizedjöve­ delmek és az egyházi főurak birtokai szolgálnak. 5. A világi főurak bandé­ riumai. A törvényekben bárói bandériumként találkozunk velük (Piringer az 1458:2., 1471:7., 1526:9. tc.-re utal). Az ezekben a cikkelyekben (és másutt) említett bárók nem szűkítendők az országbárók szűk csoportjára.62 A mágná­ 58

59

60

61 62

52

Piringer, 1810/16, II. 40–71. l. A hadszervezet ismertetésekor mindenek előtt az 1498-as törvényekre támaszkodik.  Az 1498:21. törvénycikk említi, azzal együtt, hogy a királynak emellett a jövedelmeiből a végvárakat is fenn kell tartania.  A király által tartott további bandériumokról a szerző egy, az 1494–1495-ös bevételeket és kiadásokat kimutató jegyzék alapján szól. A példák azt bizonyítják,nhogynafkirály az 1498:21. törvénycikkben felsoroltakon kívül további személyeknek is ad pénzt bandériumtartás fejében. (Piringer, 1810/16, II. 45– 52., 56. l.) A Piringer által használt jegyzéket Johann Christian Engel meg­ jelentette. (Engel, 1797, I. 17–181. l.)  Piringer, 1810/16, II. 53. l.  Az országbárók fogalma vitatott. Werbőczy szerint az országbáró volt a nádor, az országbíró, a dalmát-horvát-szlavón bán, az erdélyi vajda és a székely ispán, a szörényi, a macsói bán (korábban), a királyi és a királynői tárnokmester, ajtónálló, pohárnok, asztalnok és lovászmester, a temesi és a pozsonyi ispán. (Werbőczy, I. rész 94. cím) Hajnóczy, Lakits és Schwartner országbáró-értelmezéséhez lásd Poór, 2000, 71. s köv. l. Piringer nem készít pontos listát az országbárókról, célja csak az, hogy leszögezze: a magas állású királyi hivatalnoknak számító országbárók szűk csoportja nem 

sokról van szó, akiknek birtokaik alapján kell bandériumot tartani. 6. A me­ gyei bandériumok. A nemesek többsége birtoka alapján nem tarthatott saját bandériumot, de azért arányos részt kellett vállalnia a honvédelemben. Az önálló bandérium tartására nem képes nemesek az általuk állítandó katoná­ kat a megye zászlaja alá küldték. 7. A szabad királyi városok bandériumai. A fentiek szerint a magyar haderők a király, illetve a kiváltságosok (dön­ tően a főpapok, más egyháziak, főurak, nemesek, városok) által állított egy­ ségekből állnak. Az első három pont alatt felsorolt csapatok megkülönböz­ tető jegye – jóllehet a királynéi bandérium besorolása ebből a szempontból nem egészen világos – az, hogy ezeket a király tartja. A nagyobb és kisebb birtokosok ezzel szemben birtokaik (lényegében jövedelmeik és vagyonuk) arányában vállalnak részt a terhekben, a különbség (az egyenlő jogú) gaz­ dagabb és szegényebb nemes között csak annyi, hogy az, aki képes kiállítani saját bandériumot, saját zászlója alatt teszi, aki nem képes erre, a megyébe küldi katonáit vagy a hadipénzt. A választóvonal 50 főnél húzódik (lásd 1525:12., 1526:27., 1601:11. tc. stb.). Kovachich Márton György – részben Piringer könyvéhez kapcsolódva – szintén az 1810-es években visszatérően foglalkozott a hadszervezettel, és az éles vita ellenére néhány alapvető kérdésben egyetértett vele. Az ország hadserege szerinte az alábbi egységekből épül fel: a király bandériuma, a ki­ rályné bandériuma, a királyi tisztek és zsoldosok bandériumai és csapatai, a prelátusok tized, és birtok alapján állított bandériumai, a világi főurak bandériumai és a megyei bandériumok.63 Az ország eme hadserege három nagyobb, egymástól lényegesen különböző csoportra bomlik. Az első csoportba a király, a királyné és a tiszti bandériumok (csapatok) tartoznak, melyek megkülönböztető jegye az, hogy a király tartja őket. A tiszteknek és zsoldosoknak mint magánbirtokosoknak magánbirtokaik alapján is katonát kellett állítaniuk. A bandériumok második rangú csoportját az egyházi bandériumok képzik, amelyeket részint a tized, részint az egyházi birtokok portái alapján állítják ki. Egy harmadik nagyobb egységbe tartoznak a többi bandériumok és csapatok, amelyek ismérve az, hogy a kiállítóik jobbágyaik, jobbágyházaik, portáik száma alapján megállapítandó kulcs szerint tartják azokat. Azok a világi főurak, akiknek jobbágyaik után legalább 50 főt ki

63

azonos a törvényekben szereplő nem „hivatalnok” bárókkal (világi főurakkal, mágnásokkal). (Piringer, 1810/16, II. 62. l.)  Kovachich, 1816, 162–164. l.

53

kell állítaniuk, saját zászló alatt viszik harcba csapataikat, akik nem, azok a megyébe küldik katonáikat. A bandérium- és portális katona állítás kötelezettségét Kovachich szerint – éppúgy, mint Piringer szerint – nem törölte el törvény, az tehát a 19. században is érvényben van. A fenti látlelet lényegében azonos Piringerével. Ám vannak fontos tar­ talmi és terminológiai-filológiai különbségek a két szerző között. A legfonto­ sabb elvi-tartalmi különbség az, hogy Kovachich szerint a bandériumállítás és a portális katona állítás csak elvi kötelesség.64 Következésképpen de facto elmaradása esetén alkotmányos mulasztás nem történik. A nemeség köte­ lessége a haza védelme. Ennek egyik lehetséges, de nem kötelező formája például a portális katonaság állítása. Hosszas vagy teljes mellőzéséből sem következik, hogy a nemes kötelezettség-mulasztással lenne vádolható, s arra hivatkozva bármit számon lehetne tőle kérni (sem valamilyen módosított for­ mában való felelevenítésével, mint Keresztury gondolja,65 sem állandó adó­ val való megváltásával, mint Piringer javasolja). Ezért aztán, jóllehet azzal sem ért egyet, hogy a bandériumállítási és portális kötelességét a nemesség 1715 után nem teljesítette volna, mint Piringer állítja – mert szerinte (Kova­ chich szerint) teljesítette, a leglátványosabban 1741-ben –, de esetleges elmaradása esetén sem lenne vádolható a nemesség alkotmányos kötelezettségeinek mellőzésével. Más fontos különbség kettejük között az, hogy Piringer szerint a portális katona állítása speciálisan birtokos nemesi teher, és az attól eltérő esetek (jobbágyok bevonása) kései, különös esetek. Kovachich másként gondolja, bár álláspontja nem egyértelmű. Szerinte a portális katonát – éppen fordítva, szabály szerint – a jobbágyok tartják, illetve a nemesek soha nem csak saját maguk tartották. 66 Bármelyik állítását tekintjük, tagadja azt, hogy a katonaállítás eredendően és lényegét tekintve a kiváltságosok dolga lett volna, amelybe csak később, és a főszabályt megsértve vontak be másokat. A Kovachich–Piringer vita – a fentiek ellenére – döntően nem tartalmi, hanem filológiai természetű. Piringernél a bandérium szó egyszerűen a nyol­ 64

65 66

54

 „Die Portalmilitz kann nicht Pflicht genannt werden, sie ist Folge oder Resultat der Pflicht, folglich eine verschiedene Idee”. (Kovachich, 1816, 131. l.)  Keresztury, 1790, 514–516. l.  Kovachich, 1816, 132., 194. l.

cad bandériumnál, 50 főnél nagyobb csapatokat jelenti, továbbá a nem portá­ lis alapon állított, királyi/tiszti csapatokat. Kovachich ezzel szemben a bandérium szót zavaróan, kettős értelemben használja. „Tulajdonképpeni”, valóságos bandériumnak csak azokat tartja, amelyeket királyi jövedelmekből és zsoldból tartanak. A „másodrangú” bandériumok – láttuk – az egyháziak. A világi főúri bandériumokat, ezekkel szemben, nem tekinti „tulajdonképpeni” bandériumoknak – az utóbbiak ismérve ugyanis, ismétlem, szerinte az, hogy nem porták alapján állítják, hanem zsoldból tartják –, miközben a főúriakról szólva is folyamatosan használja a bandérium terminust,67 és használja a megyei bandérium fogalmát is. Valójában tehát ugyanarra az eredményre jut, mint Piringer, hogy ugyanis vannak hivatásos és vannak a kiváltságosok által állított bandériumok, csak éppen folyamatosan figyelmeztet arra, amit Piringer is vall, hogy a kettő nem azonos egymással. (Hasonlóan hosszas filológiai vita után jut ugyanarra az eredményre, mint Piringer a báró szó értelmezésében is – hogy ugyanis az a törvényekben az előkelő világiakat jelenti –, vagy abban, hogy a báró per definitionem nem feltétlenül tart bandériumot stb. 68) Az előzetes megjegyzésekben külön szólni kell a portális vagy telekkato­ na fogalmáról. A nemesek és a nemeseknek nevezettek által állított katoná­ kat a szakirodalom portális/telekkatonáknak nevezi. A terminus általánosan elfogadott és használt, de nem korrekt. A telekkatonákat (a főúri bandériu­ mok birtok után állítandó katonái is telekkatonák) ugyanis vagy a telek alapján állítják, vagy nem. A kiállítás alapja lehetett a jobbágyok száma, a jobbágyházak száma vagy a porták száma. Egyébként nemcsak a katonatartás alapja változatos, hanem a katonaállítás mértéke is. Számos, egymástól megfogalmazásában is eltérő variációt olvashatunk alább arra, hogy a jobbágyokat, a házakat vagy a portákat milyen mértékben terhelték meg. Nagy veszély esetén pedig mind a kiállítás alapja, mind a mértéke leegyszerűsödött. Vannak törvények, amelyek mindenkit fegyverfogásra 67

68

A törvényekben visszatérően említett bárói (nem király által tartott, nem zsoldos) bandériumokon Kovachich az 50 fő fölötti, saját zászló alatt hadba vitt, portális alapon állított bandériumokat értette. (Kovachich, 1811/II. 178. r., 182. r., 184. r.) A főúri bandériumokhoz lásd továbbá Kovachich, 1816, 170–172. l.  A Piringer–Kovachich vitához részletesebben lásd Poór, 2003. 

55

köteleznek. A nemesség, amelynek kiváltságait legitimáló kötelezettsége a hon védel­ me, valójában csak utolsó sorban vesz részt abban. Ha a király, a királyi tisz­ tek, majd a főpapi és bárói a bandériumok nem bizonyulnak elégségesnek, akkor, de csak akkor, személyesen felkel a nemesség (és az általa állított katonaság) is (1458:2. tc.). Van olyan törvény, amely ezt a fokozatosságot nem tartja meg: a királyi tisztek és zsoldosok elégtelensége esetén, de csak akkor, egyszerre rendeli ki a főpapokat és a bárókat a bandériumaikkal, illet­ ve a nemeseket a csapataikkal (1492:19. tc.). Meglehetősen bonyolult a felkelések terminológiája is. Részleges fel­ kelésről akkor van szó, ha egy hadjáratban csak a veszélyeztetett területhez közel eső részek vesznek részt, általánosról akkor, ha országos méretű a megmozdulás. Nem sikerült megállapodni a felkelések elnevezésében sem. Néhány variáció: universalis exercitus (1435 [I.]:2. tc.), exercitus gene­ ralis (1492: 18. tc.), expeditio generalis (1543:12. tc.), generalis insurrectio (1622:21. tc.) stb. Továbbá: biztos, hogy a királyi hadsereg bevetése önmagában nem szá­ mít felkelésnek, az azonban nem világos, hogy a királyi haderő melletti, egyéb csapatok megmozdulása mikor(tól) számít annak. Az 1458:2. törvény­ cikk szerint felkelésről van szó már akkor is, ha a főpapi és főúri bandériumok megmozdulnak. A nemesek csak aztán következnek, ha kiderül, hogy a királyi haderő, illetve a főpapok és főurak bandériumai nem elégségesek. Eszerint tehát a kisebb birtokú, jobbágytartó nemesek felkelése és csapatai nem szükségesek ahhoz, hogy fogalmilag felkelésről legyen szó. Más megközelítésben mutatja a felkelés fogalmi bizonytalanságát az 1553:4. törvénycikk: azt követően, hogy kiállítják a katonáikat, a nemesek vagy személyesen is felkelnek vagy helyettest küldenek maguk helyett. Más szavakkal: a nemesség a felkelésben személyesen vagy részt vesz, vagy nem. (Törvények sorából nyilvánvaló, nem vitatéma, hogy az egytelkes és címeres [armalista] nemesek részvétele teljesen esetleges: hol jelen vannak a felkelésben, hol nem.) A fenti tény ellenére a törvények többségükben akkor szólnak általános vagy részleges felkelésről, ha abban a nemesség is részt vesz (egyébként katonaállításról van szó). További probléma: a felkelésben nemcsak a tág értelemben vett nemesség és csapatai vesznek részt – mint látjuk: tisztázatlan módon –, hanem mások is. Végső szükség esetén mindenki, aki él és mozog (1526:10., 1536:23., 1543:22.

56

tc. stb.). Természetesen szintén tisztázatlan módon: nincs normatív szabály ar­ ra, kik a felkelés résztvevői. Minden egyes cikkelyt külön meg kell vizsgálni, és minden esetben külön lehet csak megállapítani a hadjáratban kötelezettsé­ gekkel megróttak körét. Azért kell kötelezettségekkel megróttak és nem felke­ lők köréről beszélni, mert egyáltalán nem biztos hogy az érintetteknek szemé­ lyesen kell ott lenniük a harcban. Lehet, hogy csak anyagilag vagy másként kell hozzájárulniuk a háború vagy a fenyegető háború terheihez. Természe­ tesen arra sincs norma, kinek milyen alapon és mivel kell hozzájárulnia. Kovachich látszólag megoldja ezt a problémát. A nemes fogalma szerin­ te egyszerű. Idetartoznak a főnemesek (a Herrenstand: Prelaten, Baronen und Magnaten), a tulajdonképpeni nemesség (birtokos, egytelkes, armális) és a szabad királyi és bányavárosok. De kik azok, akiket a törvények nemesnek neveznek? Kovachich szerint őket az 1805:1, törvénycikkben és utalásaiban lehet megtalálni. Az 1805:1. tc. 6., 7. és a 8. paragrafusában felsoroltak álta­ lában a katolikus világi és mindkét nemű szerzetes papságot jelölik, a vilá­ giak pedig a 10., 11., 12. és a 13. paragrafusban vannak felsorolva. Tehát ezek a nemesek közé tartoznak, és rájuk is vonatkoznak az 1715:8. törvénycikk­ ben jelzett kötelességek.69 De a felkelésekben sokan mások is részt vettek (zu der Reichsarmee zu stossen verpflichtet werden), akiket a nemesektől és az annak nevezettektől el kell választani. Ezek köre az 1741:63. 17. §. és hi­ vatkozásai alapján tárható fel.70 Az itt említetteknek a haza védelméhez hoz­ zá kellett járulniuk, de személyesen felkelni és katonát állítani nem tartoztak. Kovachich a paragrafusokat szó szerint idézte, ami révén valóban előállt a nemeseknek nevezettek köre és azoké, akik nem azok, de részt vettek a felkelésekben. Érdemét aligha lehet túlértékelni abban, hogy a „lelőhelyeket” megadva, tételesen felsorolta a nemeseket, a nemeseknek nevezetteket és azokat, akik a felkelésekhez másként járultak hozzá, mint az előbbiek. Ezzel azonban, a látszat ellenére, semmivel sem lett világosabb a felkelés fogalma. A résztvevők lehetséges legtágabb körének a megadása (Kovachich valójában ezt adta meg) nem változtat azon, hogy a felkelésben való részvételnek nincsenek normatív szabályai. Tehát esetleges volt, ki és hogyan vett éppen részt benne. Az pedig különösen nem világos, hol húzódik a határ a felkelés, és az attól (egyébként Piringer és Kovachich által

69 70

 

Kovachich, 1816, 150–154. l. Kovachich, 1816, 155. s köv. l.

57

is) megkülönböztetett általános mozgósítás között, amely mindenkire vonatkozhatott. Mielőtt sorra venném a Törvénytár törvényeit, még néhány megjegyzés. Sem ebben a fejezetben, sem a többiben nem foglalkozom szűkebb értelem­ ben vett hadtörténeti problémákkal, mint pl. a hadsereg szerkezete, létszáma, felszereltsége, felkészültsége, harcértéke, teljesítménye stb. Vizsgálódásaim középpontjában elsősorban az áll, hogy a törvények (az „alkotmány”) sze­ rint milyen honvédelmi terheket visel a magyar nemesség, amely ezekkel – honvédelmi terheivel – indokolja, hogy politikai és törvény előtti előjogo­ kat élvez a társadalom több mint 90 százalékával szemben. Ennek a vizsgá­ lódásnak hadtörténeti szempontból egyébként nem is lenne különösebb ér­ telme, hiszen a főpapi és főúri bandériumok, a nemesség (és mások) által állított telekkatonaság, a részleges és az általános felkelések a magyar had­ szervezet és hadügy mind jelentéktelenebb, a 18–19. századra részben telje­ sen eltűnt, részben komolytalan alkotóelemei voltak. A bandériumokról a 19. század elején már azt sem tudták, mik is azok, a telekkatonaságról azt hirdették, hogy nem is létezik, a nemesi felkelés pedig akkor már inkább az ország külföld előtti lejáratásában játszott némi szerepet. Lévén azonban, hogy az idejétmúlt és jelentéktelen szerepre a feudális kori Magyarországon jelentős előjogok épültek, a nemesi identitás szempontjából a 19. század elején is élő problémákról van szó akkor, amikor a nemesség létét legiti­ máló kötelezettségek történetét tekintjük át. Lássuk a törvényeket! * A hadszervezetet illetően – megvalósulásuktól függetlenül, elvi szem­ pontból – alapvetőek Zsigmond 1435. évi I. dekrétumának pontjai. Kiderül, hogy az ország védelméről elsődlegesen a király (a császári haderő) gondos­ kodik. Ám ha az nem elég az ország megvédésére – olvassuk –, akkor fel kell kelniük a megtámadott országrészek védelmére rendelt főpapoknak a bandériumaikkal, nemkülönben az érintett megyék ispánjainak, a megyék báróival, előkelőivel, nemeseivel és hadinépeivel együtt a királyi bandérium alatt (1. tc.). A 2. törvénycikk a portális, (telek-) katonaságról rendelkezik. A bárók, előkelők és birtokos nemesek minden 33 jobbágy után 1 lovast állí­ tanak. Az, akinek 33-nál kevesebb jobbágya van, saját jobbágyait másokkal összesíti, s 33 jobbágy után többen küldenek egyet a hadjáratba. A 3. tör­

58

vénycikk szerint a személyes felkelés kötelessége minden nemesre vonatko­ zik, nemcsak a birtokosokra. Kötelesek felkelni azok a nemesek is, akiknek nincs jobbágyuk. Azok, akinek uraik vannak, és azok neve alatt és költségén szoktak hadakozni, uraikkal kelnek fel. Azok, akiknek nincsenek uraik, a ma­ guk költségén, a megyei ispán alatt kelnek fel. Ki vannak véve e kötelesség alól azok, akik öregek, özvegyek, árvák, vagy más módon tehetetlenek. A 4. törvénycikk szerint, ha két vagy több testvér osztatlan állapotban van, csak egy megy közülük hadjáratra. (Arról, hogy ezek a jobbágyaik után állítanake katonát, nincs szó külön.) Ugyane cikkely szerint azok, akiknek saját sze­ mélyükben, a király vagy valamelyik báró bandériuma alatt, vagy ezektől kapott fizetés, zsold mellett kell kivonulniuk, a kapott fizetésből és zsoldból állított fegyvereseken kívül, saját birtokaik után is kötelesek a harcosok fent meghatározott számát felszerelni, és azzal a megyei ispánnal harcba külde­ ni, aki illetékes. A fentiek alapján a nemességnek (függetlenül attól, hogy volt-e jobbágya vagy nem) személyes kötelessége volt a hon védelme. A birtokos nemesek ezen felül – jobbágyaik arányában – katonát állítottak, s a kisebb birtokosok sem vonhatták ki magukat e kötelezettség alól (jobbágyaikat másokkal össze kellett vonniuk). Míg a felkelés és a portális katonaság fogalma világos, a bandérium fogalma homályban marad. Az 1. törvénycikk csak a királyi bandériumról és a főpapok bandériumairól szól. Világi bandériumokról nincs szó, a megyék hadinépe (gens) kifejezés (megyei bandérium?) nincs meg­ magyarázva. Alább majd magyarázatot kapunk, de haladjunk időrendben. Az 1439:3. törvénycikk elvi álláspontot szögez le a felkeléssel kapcsolat­ ban. Az ország védelmezése a király feladata, katonái számára neki kell zsoldról gondoskodni. Addig, amíg ezek a zsoldosok az ellenségnek ellent tudnak állni, nem szabad általános hadjáratot (exercitus generalis) hirdetni. Ha mégis sor kerülne rá, akkor a nemeseket akaratuk ellenére nem lehet az országhatárokon kívül vinni. A 19. törvénycikk az egyházakról és egyházi nemesekről szól. Mentesíti őket a nemrég behozott adók alól, kimondva azt, hogy a hadi kötelezettségeiket teljesíteniük kell. Az 1454-ben a portális katonaság kiállításának a kulcsa más volt. Min­ den 100 porta után kell 4 lovast és 2 gyalogost kiállítani. A kiállított katonák élén a megyei nemesség által választott hadvezér áll, s kellő időben ő vezeti a sereget a hadsereg főkapitányához. A személyes felkelés kötelessége minden mágnásra és nemesre vonatkozik. Azok, akiknek nincsenek jobbá­ gyaik, külön vagy uraikkal szállnak hadba. A kiskorúak helyett helyettest 59

kell küldeni (4–5. tc.). Az osztatlan fiúk és testvérek közül csak egy megy hadba (6. tc.). A hadviselés rendjét illetően világos rendelkezést hoztak 1458-ban (2. tc.), amelyet ezért teljes terjedelmében idézek: „Továbbá, hogy ezt a Ma­ gyarországot, annak összes és bármely ellenségei és feldulói ellenében a ki­ rály ur saját jövedelmeiből tartozzék megvédeni és megótalmazni. 1. §. Ugy tudniillik, hogy a király ur ez országot az ellenségek támadásai ellenében saját jövedelme segélyével meg nem védhetné vagy megvédeni nem tudná; akkor az országnak főpapjai és bárói és egyéb egyházi férfiai tartozzanak és legyenek kötelesek banderiumaikat vagyis csapataikat, a megdicsőült kirá­ lyoknak e részben tett meghatározásához képest, kiállitani és fölkelni. 2. §. Ha pedig ezekkel sem lehetne az ellenséggel szembe szállni: akkor az összes nemesek és bármely más rendü, birtokos emberek tartoznak katonákul kiálla­ ni (a mint ez Magyarország más királyainak idejében volt) és táborba szálla­ ni.” (A törvénycikkben nincs benne szó szerint, hogy a nemeseknek kell-e katonát is állítani, de akár bele is lehet érteni. Úgy kell ugyanis hadba száll­ ni, mint más királyok idejében szokás volt. Más királyok idejében pedig szokás volt katonát állítani.) Az 1471-es dekrétum szerint az általános felkelésben (generalis exerci­ tus) a Zsigmond király alatti módot kell megtartani (7. tc.). Az egyháziakra nézve pedig megismétli az 1439:19. cikkelyben foglaltakat (24. tc.). 1474-ben a felkelés negatívan kerül szóba. Az országlakókat egy évig sem hadjárattal, sem mással nem lehet terhelni. Török támadás esetén azon­ ban a szokott módon kell hadba szállniuk (7. tc.). 1492-ben több törvénycikk foglalkozott a hadszervezettel. A 18. szerint: ameddig a királyi tisztek és zsoldos katonák (officiales et stipendiati regales exercituantes) az ellenségnek ellen tudnak állni, a főpapoknak, báróknak, or­ száglakosoknak és más birtokosoknak nem kell általános felkelést hirdetni. Ha felkelés hirdetésére kerül sor, a főpapok, zászlósurak és nemesek (domini prelati, et barones banderiati, regnique nobiles) akaratuk ellenére, más tábo­ rozók módjára, nem vihetők az ország határain túlra, kivéve azokat, akik királyi zsoldot kapnak. A 19. törvénycikk szerint, ha a király külföldön hada­ kozik, akkor a főpapok, bárók, nemesek és a többi birtokosok (caeterique possessionati homines) nem kötelesek vele menni, sem embereiket elkülde­ ni, kivéve, ha a király tisztjei, illetve, ha a hadjárat idejére a királytól zsoldot kapnak (1. §). Nem kell általános felkelést elrendelni addig, amíg a

60

királyi tisztek és zsoldosok ellen tudnak állni a támadásnak (2. §). Ha a király vagy a nádor személyesen megy a felkelésre, akkor a főpapok és a bárók, akiknek bandériumaik vannak, azokkal (bandériumaikkal), a többi bárók és nemesek pedig az alább megjelölt módon tartoznak a határig menni, de nem tovább, kivéve a királyi tiszteket és zsoldosokat (4. §). A 20. törvénycikk (alább) tisztázza a bandérium fogalmát. Minden egész bandériumban 400, a fél bandériumban 200 katonának kell lenni. Ezek egyik része [nehéz]fegyveres, másik része huszár (1. §). A többi báró, akinek nincs bandériuma, méltóságához, vagyonához és jobbágyai számához mérten szolgál (2. §). A nemesek és a többi, alsóbb rendű birtokosok [?] minden 20 kapu (porta) után 1 lovast, az egytelkes nemesek pedig, akiknek nincsenek jobbágyaik, minden 10 ház vagy udvar után 1 lovast küldenek (3. §). A 21. törvénycikket, miután a benne foglaltak később többször is előjönnek, idézem: „Vannak ebben az országban herczeg urak is tudniillik: Méltóságos Korvin János és Ujlaki Lő­ rincz urak. Vannak ezenkivül örökös és szabad ispánok, ugymint a szepes­ földi tekintetes és nagyságos Zápolyai István, továbbá Bazini és Szentgyörgyi János és Zsigmond urak fivéreikkel, valamint Frangepáni és Corbáviai gró­ fok, kiknek a zászlósurak módjára (instar baronum banderia habentium) va­ gyonuk állásához és jobbágyaik számához képest kell a hadban szolgálniok.” Mi derül ki a fenti törvénycikkekből? Egyértelmű, hogy az országot elsősorban a király tisztjei és zsoldosai (of­ ficiales et stipendiarii regales) védelmezik. (A király tisztjeit – részlegesen – felsorolja majd az alább idézendő, 1498:21. törvénycikk.) További mozgósí­ tásra akkor kerül sor, ha a fentiek nem elégségesek az ország megvédésére. Ekkor kerül sor a bandériummal bíró főpapok, a világi főurak (domini pre­ lati, et barones banderia habentes) és a többi báró és nemes (caeteri barones et nobiles) felkelésére. A harcoló seregek köre tehát súlyos veszély esetén a következő: 1. a királyi tisztek és zsoldosok, 2. a bandériumos (zászlós) egy­ házi és világi főurak, 3. a nem bandériumos főurak, továbbá 4. a nemesek (és mindezek emberei). Tudjuk, hogy van egész (400 fős) és fél (200 fős) bandérium. A hadszervezetről tehát sokat megtudunk, de mi az, ami homály­ ban marad? Vajon a 20. törvénycikk 2. §-ban említett többi bárók (caeteri barones) mivel és hogyan tartoznak? Róluk azt olvassuk, hogy nincs bandériumuk, és méltóságukhoz, vagyoni állásukhoz, meg jobbágyaik számához képest kell a hadban szolgálniuk. Hogyan? Úgy, mint a 3. §-ban említett nemeseknek? 61

S ha nem, de úgy sem, mint a bandériumos (zászlós) uraknak, hiszen nincs bandériumuk, akkor hogyan? Homályos a 21. törvénycikk is. Az itt – egyéb­ ként nem pontosan – felsoroltaknak a zászlósurak módjára kell a hadban szolgálniuk. Vajon ők – ha instar baronum banderia habentium szolgálnak – miért vannak különválasztva a 19. törvénycikk 4. §-ban a főpap urakkal együtt emlegetett világi bandériumos báróktól (barones banderia habentes)? Esetleg a 21. cikkelyben említettek azonosíthatók a 20. cikkely 2. §-ban em­ lített, bandériummal nem rendelkezőkkel, illetve azok egy olyan csoportjá­ val, akik, annak ellenére, hogy nincs bandériumuk, ismétlem, instar baronum banderia habentium szolgálnak? (A kérdést nem tudom megválaszolni, és további kérdések kerülnek elő alább, az 1498-as és az 1522-es törvények kapcsán.71) 1498-ban is több törvénycikk foglalkozott a hadszervezettel. A 15. le­ szögezte, hogy az egyházi főurak közül többen régóta kötelesek bandériumot tartani, és arra továbbra is kötelesek (1. §).72 Az említettek dézsmajövedel­ meik, egyházi birtokaik után, jövedelmeik és jobbágyaik száma alapján kö­ 71

72

62

 J. Ch. Engel a felsoroltakat minden magyarázat nélkül országbáróknak nevezi: „Die im Sigismundischen Verzeichnisse nicht aufgeführten Reichsbaronen, wie z. E. die Herzoge Corvin und Laurenz von Ujlak, die Comites perpetui, z. E. Stephan Zápolya von Zipsen, die Grafen von Pösing und St. Georg, sollten nach Massgabe ihrer Unterthanen-Zahl und ihres Besitzthums im Verhältniss zu den andern Prelaten und Baronen, ebenfalls Banderien aufstellen.” (Engel, 1813, III/2. 45. l.) Alább, az 1498-as hadrendszer bemutatásakor, a fenti csoportba tartozók­ ról nem is szól, az pedig, amit ott az országbárókról és a bárókról ír értelmezhe­ tetlen. „Zu den Reichsbaronen die wegen Salariums Banderien stellen mussten, sollen bloss vier gehören”– írja. Ebből nem lehet tudni, hogy vajon szerinte 4 országbáró van, vagy 4 olyan országbáró van, aki pénzt kap a királytól ban­ dériumra. Majd alább ez áll: „Mit den Banderien der salarirten Baronen, und der registrirten Prälaten zugleich werden auch die Comitats-Banderien, oder die Portal-Insurrection aufgeboten. Jeder nicht zum Banderialdienst salarirte Reichsbaron, Reichsrath (Proceres) der gesammte Adel, ja auch die adelichen Einhäusler stellten von 36 Porten einen schweren Reiter.” Ebből pedig azt nem lehet tudni, hogy ki a salarirter Baron, a salarirter Reichsbaron, és ki a nicht zum Banderialdienst salarirter Reichsbaron. (Engel, 1813/III/2. 92., 94. s köv. l.)  Alább, a 20. törvénycikkben fel vannak sorolva a bandérium állítására köteles egyháziak.

telesek a bandériumaik kiállítására. A többi káptalan, konvent, apát, prépost, egyéb egyházi férfiak, úgy szerzetesek, mint világi papok, akiknek dézsmá­ juk van, dézsmajövedelmük és jobbágyaik száma alapján állítanak katonát. Azok, akiknek nincs dézsmájuk, a bandériumokkal nem bíró más ország­ lakosok módjára minden 36 kapu után kötelesek 1 felfegyverzett lovast adni és tartani (2. §). Ha főpapok, egyháziak olyan világi javakat birtokolnak, ame­ lyek után régen bandériumot kellett tartani, ki kell azt is állítaniuk (3. §). Elejét veendő azoknak a nehézségeknek, amelyek a bandériumokkal nem bírók dézsmajövedelmeinek és jobbágyaik számának meghatározása körül előállhat, a megyei nemeseknek becsületes és megbízható, tehetősebb em­ bereket kell választaniuk, annyit, mint a szolgabírók száma, akik a szolga­ bírókkal együtt a dézsmajövedelmeket és a jobbágyok számát megállapítják. A nem bandériumos egyházi férfiak eszerint tartoznak hadi szolgálatot tenni (4–6. §).73 A 16. törvénycikk módosította az 1492:20. törvénycikket: nem minden 20, hanem minden 36 jobbágytelek után kell egy jól felfegyverzett lovast adni (bizonyos, felsorolt megyék minden 24 porta után adnak egy huszárt). Ami a külföldi kötelezettséget illeti: a 17. törvénycikk szerint – az 1492:18. törvénycikket módosítva – a király, a főpapok, a bárók és a többi országlakosok zsoldosai külföldön is kötelesek harcolni, a felkelt ország­ lakosok azonban nem tartoznak külföldre menni.74 Az 1492-ben világosan nem tisztázott hadszervezet szempontjából kulcs­ fontosságú az 1498-as 20. a 21. és a 22. cikkely. A 21. szerint: „Minthogy a királyi felségnek az ő királyi bandériumán kivül, a melyben ezer felfegyver­ zett lovast szokott tartani, és a végvárak fentartásán kivül, királyi jövedel­ meiből még néhány zászlós tisztet (officiales banderiatos) is kell szükségké­ pen tartania, azért jónak láttuk mindezeket sorban ide iktatni. 1. § A királyi 73

74

A fentiek is azt tanúsítják, hogy a bandériumokat és a lényegében ugyanolyan elven állított portális katonaságot világosan elkülönítették egymástól. Ugyanez a megkülönböztetés benne van a korábban érintett 1492:20. törvénycikkben is: „A többi báróknak pedig, a kiknek nincsenek bandériumaik, az ő méltóságukhoz és vagyonuk állásához, meg jobbágyaik számához képest kell a hadban szolgálniok” (2. §).  Alább szó lesz arról, hogy a század végén a katonaállítás alapelve megváltozott, és ezzel függhet össze a külföldi kötelezettségek jelentős módosulása. (Kubinyi, 2000/a, 401. l.) 

63

bandérium ezer lovast. 2. § Az erdélyi vajda egy bandériumot állít ki. 3. § A székelyek ispánja egy bandériumot. 4. § A horvátországi bán egy bandé­ riumot. 5. § A temesi ispán egy bandériumot”. A megelőző, 21. törvénycikk az egyházi férfiak (viri ecclesiastici) bandériumait sorolja fel. A 22. pedig a világi bandériumokat, s a szóhasználata az 1492:21. cikkelyt idézi: „Vannak ezenkivül ebben az országban báró urak, tudniillik Újlaki Lőrincz herczeg, valamint tekintetes és nagyságos örökös és szabad ispán urak: Zápolyai Ist­ ván, a szepesi terület örökös ispánja, Magyarország nádora és a kunok birája. 1. § Továbbá a bazini és szent györgyi grófok, a frangepáni és corbáviai grófok; 2. § Továbbá Wingarthi Geréb Péter ispán úr, a királyi felség udvar­ birája és egyéb báró urak, kik az előbb emlitett zászlós főpap urakkal és tisz­ tekkel együtt (una cum praefatis dominis praelatis, et officialibus banderia habentibus) jobbágyaik száma szerint kötelesek hadakozni” stb. (A felsoro­ lás összes tétele 42 §-ból áll.) Igen fontos kitétel, hogy a felsoroltak el vannak választva a zászlós fő­ papoktól és királyi tisztektől, nem úgy, mint az 1492:21. törvénycikkben, ahol nem tudni, kiktől is lennének elkülönítve. (Az 1492:21. törvénycikk ugyanis a felsoroltakat nem állítja világosan szembe senkivel, csak azt mondja, hogy a felsoroltaknak zászlósurak módjára kell a hadban szolgál­ niuk, s ezzel a korábbi cikkelyek értelmezését is nehézzé teszi. Lásd fent.) Az 1498:20–22. törvénycikkek ezzel szemben világosan, háromféle bandé­ riumról szólnak. 1. Az egyháziakról, 2. A király és a királyi tisztek bandé­ riumairól és 3. A főúri bandériumokról.75 Az 1498:17. törvénycikkből (is) 75

64

Kovachich szerint az 1498:20–22. törvénycikk királyi, királyi tiszti és egyházi bandériumokról szól ugyan, de éppen arra bizonyíték, hogy főúri bandériumok nincsenek. „Von den weltlichen Herrn oder Banderiaten, Baronen, welche keine königliche Officianten waren, sondern von eigenen Gütern Kriegs-Mannschaft stellen mußten, wird in den Decretal Artikeln nirgends gemeldet, daß sie Banderien gestellt haben. Selbst von den vornehmsten, mächtigsten und Reichsten sagt der 22. Artikel von J. 1498. wo es der Rechte Ort gewesen wäre zwar: qui una cum praefatis DD. Praelatis et Officialibus Banderia habentibus, aber nur Secundum Numerum Jobbagionum suorum (folglich nach der im 16. Artl vorausbestimmten Scala) exercituare tenebuntur.” (Kovachich, 1816, 163. s köv. l.) Tehát a 22. cikkelyben említettek csak a bandériumos prelátusokkal és a zászlós tisztekkel együtt harcoltak, és nekik maguknak nem voltak bandériumaik, annak ellenére, hogy Kovachich is 

egyértelmű, hogy a szervezet 4. egysége az országlakosok által állított me­ gyei bandérium volt. Itt utalok újra Kubinyi András előző fejezetben már említett markáns álláspontjára a 15. század végi hadügyi reformról, amely kulcsfontosságú a katonatartás és, ahhoz kötődően, a főúri és nemesi terhek és kötelezettségek szempontjából. Ami a katonatartást illeti Kubinyi szerint az alábbi szabály érvényesült. 1. A bandériumos világi főurak „az állami adó felét a maguk számára szedhették be, ebből fizették a telekkatonasági kulcs alapján általuk felfogadandó zsoldosokat, akik az ő zászlójuk (bandérium) alatt vonulhattak hadba”. 2. „A nem főpap (és nagyobb egyházi testület) és nem mágnás birtokosok jobbágyai után ugyanazon kulcs alapján szintén ki kellett állítani a katonákat. Itt azonban a vármegyei hatóság gyűjtötte be a jobbágyoktól az állami adó felét, és állította fel annak alapján a megyei bandériumot.” 76 A szerző ezt az álláspontját többek között az 1500:21. törvénycikkel támaszt­ ja alá. Hosszabban idézek ebből a törvénycikkből, már csak azért is, mert 1807-es országgyűlés egy dokumentuma (az 1807-es Acta 43. számú irata, amely a katonaállítás történetét tekinti át) is erre a cikkelyre (is) hivatkozva állítja, hogy a nem bandériumtartó egyháziak és nemesek csapatainak tartá­ sára a parasztokat megtaksálták.77 Lássuk az 1500-as szöveget! „Továbbá az országlakósok részéről állítandó fegyveres lovasokról szóló [1498:] 16. czikkely tárgyában a királyi felség és a főpap meg báró urak va­ lamint a többi országlakósok előleges érett tanácskozása után az a megálla­ podás és határozat jött létre: 1. §. Hogy mindazok az országlakósok, egyhá­ ziak és világiak egyaránt, a kik a kisebb decretumnak [1498] során

76 77

bandériumtartóknak nevezi őket (vagy azoknak is: weltliche Herren, Banderiaten, Baronen). Visszautalva a korábban mondottakra, arról van szó, hogy az itt jelzett világiak – és általában az önálló csapatokat állító világiak – Kovachich szerint nem tulajdonképpeni (tiszti, zsoldos) bandériumokat tartanak, hanem csak portális csapatokat, amelyeket egyébként (a terminológiai zavart fokozva) maga is következetesen bandériumoknak nevez.  Kubinyi, 2000/b, 81. l.  A megállapítás tágabb kontextusba illeszkedik, és arról szól hogy a nem bandériumtartó egyháziak és nemesek jobbágyai a megyei csapatokba tartoztak, és e csapatok tartására a parasztokat megtaksálták. (Quod Jobbagyones tam Ecclesiasticorum quam Nobilium non Banderiatorum ad Gentes Comitatuum numerabantur, et quod pro intertentione harum Gentium Coloni taxati fuerint.) (Acta, 1807, 43. sz. 223. l.)

65

nincsenek hadiszolgálat tekintetéből a főpap és báró urak meg a többi zászlósok közé számítva (kivéve egyedül nemzetes Berzenczei Bornemisza János kincstárnokot, Csebi Pogán Pétert, Podmanini Podmaniczki Jánost, Csulai More Györgyöt, Kamicsáczi Horváth Márkot, Czoborszentmihályi Czobor Imrét és Mártont, Gyarmathy Balassa Ferenczet, Lodomerczi Bordács Lőrinczet, Haraszthi Ferenczet és Korlátkövi Oszvaldot, a királyi felség udvari embereit, a kiknek az ő fekvő jószágaikból és birtokaikból önmagukra kell az ország védelmére az alábbirt módon hadicsapatokat föntartaniok), legyenek kötelesek összes fekvő jószágaikat és birtokaikat meg birtokjogaikat a nem zászlós nemesek közibe, következésképen azok közé a vármegyék közé sorozni és számítani, a melyekben ezek a fekvő jószágok és birtokok feküsznek és az ezek után a táborozás czéljára fizetendő pénzeket ugyanazok közibe szolgáltatni; és ezután senki se merje magát közülök azok köréből bármely keresett szin alatt kihuzni és kivenni.” A 6. § pedig így szól: „a királyi felségnek ez említett módon névszerint kivett udvari emberei [lásd fent] csapataikat akként fogják föntartani, hogyha a többi országlakosok fekvőjószágaira és birtokaira csapataik fentartása czéljából bármikor adót rónak ki, akkor a nemesek és vármegyék adókivetői az ilyen embereknek a fekvőjószágait és birtokait is róják meg adóval (boni et possessiones hujuscemodi exemptorum per dicatores nobilium et comitatuum dicentur), és a kirótt pénzt szedjék be, aztán meg a beszedett pénzt szolgáltassák az ő kezeikbe”. Ez a paragrafus kétségtelenül arról szól, hogy a fent említett birtokokat adóval róják meg (pontosabban sor kerülhet arra: ut dum quandocunque bona […] dicabuntur), a rovásadó pedig kétségtelenül a jobbágyok jellegzetes (egyébként nem kizárólagos) terhe. Az 1500-as törvény tehát megerősíti Kubinyi András véleményét, de bi­ zonyos problémákat ezzel a véleménnyel kapcsolatban talán nem fölösleges felvetni. Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy Kubinyi a hadrendszer re­ formját átmenetinek tartja, és leszögezi, hogy rövidesen visszatértek a koráb­ bi bandériális-portális rendszerhez, s ebben lényegében igaza van. Azért fo­ galmazok úgy, hogy lényegében, mert véleményem szerint egyrészt a reform a 15. század vége és Mohács között sem érvényesült tisztán, másrészt bizo­ nyos elemeivel később is lehet találkozni. Néhány példa arra, hogy a reform nem érvényesült tisztán. 1518-ban (Tolna) és 1523-ban például főpapok, főurak és nemesek a ha­ gyományos módon döntenek felkelésről is, bandérium- és portális katona

66

állításáról is (lásd alább). 1522-ben pedig a csapatokat ugyan az országos pénztárból fogadják (lásd alább), de ugyanekkor az egyházi, világi főurak és a nemesek is fizetnek adót (nemcsak jobbágyaik teszik azt), ami értelem­ szerűen azt jelenti, hogy a csapatok tartásában, valamilyen mértékben részt vesznek. Tekinthetjük ezt az egyik olyan esetnek, amikor a nemesek meg­ váltják felkelési és katonatartási kötelezettségüket. Ami a reform elemeinek későbbi jelentkezését illeti, elég arra utalni, hogy később is előfordul hogy az országgyűlések jobbágyok adóját (is) felajánlják katonatartásra, például általános vagy részleges felkelések helyett, ami a Jagelló-korihoz hasonló eset. Ennek ellenére, természetesen elfogadom Kubinyi András álláspontját, hogy a reform lényege és a főszabály az volt, hogy a korábbi bandériálisportális katonaságot – a telekkatonai kulcs szerint – az állami adó terhére állították ki a 15. század vége és Mohács között. Utalok azonban egy ebből következő elméleti-fogalmi problémára. Jelesül: ha a bandériális-portális katonaságot a jobbágyok állami adójából tartják, akkor a bandériálisportális katonaság valójában megszűnt, s az új rendszernek csak formailag van köze elődjéhez. Lássuk tovább a törvényeket! Az 1504:24. törvénycikk az 1458:2. cikkelyhez hasonlóan a hadba szállás sorrendjéről rendelkezik. Először a király csapatai, zsoldosai és tisztjei áll­ nak ki. Ha ezek nem elégségesek, akkor a főpapok és más egyháziak csapa­ tainak, ezt követően a bárók és a többi országlakosok csapatainak kell meg­ mozdulniuk. (A cikkely nem szól arról, hogy a főpapoknak, egyháziaknak, báróknak, országlakosoknak, csapataik kiállításán túl, személyesen is hadba kell-e vonulniuk.) Az 1518-as tolnai országgyűlés szerint a főpapok, bárók, előkelők és ne­ mesek (az egytelkesek is) kötelesek személyesen felkelni. A főurak emellett állásukhoz méltó mértékben, a (birtokos) nemesek pedig 20 jobbágytelek után 1 lovast vigyenek magukkal (2. tc.). A káptalanok, a konventek, a prépostok és az apátok a dézsma alapján állítandó katonákon kívül, 20 jobbágytelek után 1 lovast állítanak, úgyszintén a dézsmával nem rendelkező szerzetes és nem szerzetes egyháziak (3. tc.). Az apácáknak és az özvegyasszonyoknak, akiknek jobbágyaik vannak, hasonló módon kell katonát tartaniuk (4. tc.). Azok a nemesek, akik mások szolgálatában állnak, mind maguk helyett, mind jobbágyaik után csapatokat küldenek (5. tc.). Az 1518-as bácsi határozat szerint (amelyről az előző fejezetben is volt szó), a főurak és nemesek javait számba kell venni, hogy tudni lehessen azoknak a jobbágyoknak a számát, akik után a főuraknak csapatokat kell tar­ 67

tani, illetve azt, hogy a nemeseknek (a nemesek jobbágyainak) mennyit kell csapatok tartására fizetni (1. tc. 2–3. §). A bandériumos báróknak és az or­ szág határaira ügyelő tiszteknek készen kell tartaniuk csapataikat és teljes létszámban ki kell állítaniuk (4. §). A főpapok a tized után és jobbágyaik után is csapatokat tartanak és azoknak a felét, szükség esetén az egészét a végvidékekre kell küldeniük (5. §).78 Az egytelkes nemeseket nem szabad megadóztatni, mivel szükség esetén személyesen kell felkelniük (36. tc.). Az 1522. évi dekrétumra fent már utaltam, s volt szó róla az előző feje­ zetben is. A 23. cikkelye szerint: „sem az urak közül [nemo dominorum], sem pedig más birtokos emberek közül [nemo etiam aliorum possessionato­ rum] (kivéve a bandériumos főpap urakat [exceptis praelatis dominis bande­ riatis], kiknek dézsmáik alapján csapataikat készen kell tartaniok, és kivévén a királyi felség végvidéki tisztjeit is [demptis etiam officialibus finitimis], a kik tisztségüknél fogva szintén kötelesek csapataikat mindig készen tartani és ellátni) nem tartozik senki sem ebben a jövendő hadjáratban jelen lenni vagy másképen első sorba katonáskodni. Hanem a közös és országos pénz­ tárból kell arra a hadjáratra csapatokat fogadni (minthogy a közjó forog fön); nehogy azonban ugy lássék, mintha a báró urakat és azt a tiz személyt [domi­ ni barones et illae quoque decem personae], a kik a közönséges decretum tartalma szerint önmagukra szoktak hadcsapatokat tartani [gentes per se tenere solebant], csapataiktól megfosztanák vagy a háború viselését abban hagyták volna, a kincstárnok részükre, ha táborba szállni akarnak, magából a nyilvános és közpénztárból vagy kincsből nemcsak a tartani szokott hadcsapataikra, hanem többnek újonnan való felfogadására is szolgáltasson ki pénzeket.” A fentiekből világos, hogy a felkelésre kötelezett kiváltságosok többsége 78

68

A 34. törvénycikk szerint „minden főpap úr, báró és az ország nemesei meg vármegyéi tartozzanak csapataikat mostantól fogva az ország közönséges decretumának rendelése szerint és az abban foglalt büntetés alatt teljes számban a végvidékeken, tudniillik a részükre már régóta kijelölt és megállapitott helyeken hagyni és addig, mig az országlakosok kincstárnokai a legközelebbi Vizkereszt ünnepe táján e részben gondoskodhatnak, ugyanazokon a végvidékeken eltartani, nehogy ezek őrizet nélkül maradjanak és elveszszenek.” Az 1519:35. törvénycikk ugyanezt rendeli el. (Az 1519:39. törvénycikk pedig az egytelkes nemesekről mondja ugyanazt, mint az 1518:36. tc.) 

pénzen megváltja a felkelést, kivéve a főpapokat és a király végvidéki tiszt­ jeit, illetve a csapatok tartásába ekkor is bevonják a jobbágyságot a Kubinyi András által taglalt módon. (Valószínű, hogy a domini barones et illae quo­ que decem personae köre az 1492:21. és az 1498:22. törvénycikk alapján áll össze. Ők és a bárók eldönthetik, kiállnak-e csapataikkal, vagy sem.) A 34. cikkely kéri a királyt, hogy azokat az egyházi javadalmakat, ame­ lyek után bandériumokat kell tartani, adja arra érdemes nemeseknek, hogy a katonákat kiállítsák. Jóllehet a 23. cikkely a jövőre nézve éppen arról intéz­ kedik, hogy a nemesek megváltják a hadjáratban való részvételüket, a múltra nézve, és nyilván elvileg fontos az 54. törvénycikk rendelkezése: „Vannak különböző megyékben némely nemesek, a kik sem a királyi felség parancsait, sem az ország veszedelmét tekintetbe nem véve, semmikép sem gondoltak arra, hogy a lefolyt hadjáratba menjenek, és saját vakmerő bátorságukból otthon maradtak. 1. §. A kiknek a fekvő jószágait az ispánok foglalják el a királyi felség számára és a királyi felség, további értesitéseig tartsák meg. 2. §. Ha pedig igaz és törvényes ok nélkül maradtak otthon; akkor a királyi felség azoknak a fekvő jószágait, mint hütleneknek javait ossza ki és ado­ mányozza jól érdemesülteknek.”79 Az 1523:18. törvénycikk kéri a királyt, hogy bandériumait tartsa készen, és küldje a végvidékekre. Ki kell küldeni a főpapok és a bárók bandériumait is (13. tc.). Az urak, nemesek és más birtokosok minden 10 jobbágytelek után 1 lovast vigyenek magukkal. A felső részek megyéi lovasok helyett puskáso­ kat tartsanak (19. tc.). Az egytelkesek fejenként, lovon vagy gyalog kelnek fel. Osztatlan testvérek vagy egy kenyéren élő apa és fia közül egy keljen fel (20. tc.). A hadjáratba mindenki köteles elmenni, akit a király hív, kivéve a betegeket, öregeket és az urak és nemesek váraikban vagy házaikban alkalmazott sáfárjait (demptis […] dominorum et nobilium factoribus), de ezek kötelesek maguk helyett helyettest állítani (41. tc.).80 Ugyanez 79

80

 Az 1523:10. törvénycikk pedig azoknak ispánoknak és alispánoknak a büntetéséről rendelkezik, akik pénzért nemeseket mentettek fel a török ellenes hadjárat alól. Nem világos számomra, hogy ez, illetve az 1522es szankciók kronológiailag hogyan illeszkednek az 1522-es mentesítéshez.  Nem világos számomra a 3. §: „És azok is, kik az illetők zsoldján fognak hadba menni, hasonlóképen kötelesek legyenek magok helyett másokat kiállítani”. Azt jelentheti, hogy azok, akik zsoldban állnak, de akkor is kötelesek lennének felkelni, ha nem állnának zsoldban, helyettest állítanak.

69

vonatkozik a prépostokra, apátokra, káptalanokra, konventekre, szerzetesekre, akiknek világi javaik vannak, s jobbágyaik után is katonát kell állítaniuk, mint más birtokos nemeseknek: annyi lovast kell küldeni, ahány kanonok van a kápta­ lanban, továbbá „a fentemlitett minden tizedik jobbágyot” (42. tc.). Az 1525:12. törvénycikk is egy valószínű példa az olyan esetekre, ami­ kor a megyei csapatokat a jobbágyok adójából állítják ki. Elrendeli, hogy azok a főpapok, bárók és nemesek, akik birtokuk alapján nem tudnak kiállí­ tani 50 katonát, csapatok fogadására hadi adót (pecunias exercituales) fizes­ senek annak a megyének, amelyben birtokaik fekszenek. A következő cik­ kely a főnemesek és nemesek javainak felmérését rendeli el, a főpapokról és egyháziakról pedig azt mondja, hogy a tizedjövedelmeik alapján a szokás szerint kell felkelniük (13. tc. ). A kegyurak és az egyházak, illetve a gyá­ mok és a kiskorúak javait a csapatok tartása tekintetében szét kell választani stb. (14. tc.). A királynak és a királynénak is készen kell tartani bandériumait (16. tc.), a szabad városok javait és birtokait a hadcsapatok tartása tekinteté­ ben a megyék között kell összeírni (15. tc.), a török által feldúlt helyeket nem kell megróni (non dicentur) (17. tc.), a házas zselléreket viszont, akiknek saját ekéjük és szőlőjük van, igen (18. tc.). A 31–37. cikkelyek a közeljövőre nézve a megelőzőkkel ellentétes ren­ delkezéseket tartalmaznak. A fent ismertetett 12. cikkely szerint az egyik fontos határozat az volt, hogy a nemesek nagy része nem állít portális kato­ nát, hanem fizet. A 31. és következő cikkelyek ezzel szemben portális katona állításáról szólnak, jóllehet különös összefüggésben, és későbbre vonatkozó­ an. A következő országgyűlésről van szó bennük, az alábbi rendelkezések­ kel. A jövendő országgyűlésen minden jobbágytartó nemesnek meg kell je­ lennie, és minden 10 jobbágytelek után 1 lovast kell hoznia. Az egytelkesek közül személyesen azoknak kell jönni, akiknek 100 forintot érő ingó vagyo­ nuk van, a többiek tízen küldenek egyet maguk közül (31. tc.). A káptalanok, konventek, prépostok, apátok, szerzetesek és más egyházi személyek, akik­ nek magánvagyonuk vagy birtokjogaik vannak maguk helyett 1 lovast, és minden 10 jobbágytelkük után is 1 lovast tartoznak küldeni (32. tc.). Az úr­ nők ajtónállói otthon maradhatnak, de helyettük lovast kell küldeni (33. tc.). Azoknak [a nemeseknek?], akik urak zsoldjában állnak és annak költségén jönnek, személyük után helyettest is kell küldeniük (34. tc.). Az osztatlan

70

testvérek, illetve apák és fiúk 1 személyt küldenek maguk közül (35. tc.). Az alsó részek bizonyos vármegyéi csak követeket kötelesek küldeni (36. tc.). Ugyanez vonatkozik Szlavóniára és Erdélyre, azzal, hogy 1000-1000 kato­ nát készen kell tartaniuk. Az 1526-os törvényekben tükröződik az akkori nagy veszély. A királynak nemcsak a szokásos bandériumát kell kiállítani, hanem minél nagyobb csa­ patot kell készen tartania (8. tc.). Ugyanez vonatkozik a főpapokra, bárókra és a tehetősebb nemesekre, akik az összes nemessel együtt kötelesek szemé­ lyesen is felkelni (9. tc.). Végső szükség esetén minden jobbágynak, vagy ötödrészüknek is fel kell kelniük (10. tc.). A főpapoknak, báróknak és neme­ seknek szintén az egyébként kötelező mértéken felül kell katonát állítaniuk és terheket vállalniuk (11. tc.). A 27. cikkely megismétli az előző évi dekré­ tum rendelkezését: „Minden úr és nemes, a kinek nincs bandériuma (s a ki fekvő jószágai alapján legalább is ötven lovast nem tarthat) köteles legyen a hadi pénzeket ama vármegyének nemesei közé adni, a hol az ő javai feküsz­ nek”. A 29. cikkely szerint minden úr és megye köteles a csapatait azonnal, teljes számban kiállítani és a király parancsára útnak indítani. 1528-ban szintén teljes harckészültségről értesülünk. A főpapok, bárók, előkelők és nemesek kötelesek minden csapatukat és minden jobbágyukat készen tartani, és szükség esetén személyesen is hadba vonulni (1. tc.). 1536-ban az országlakosok személyes felkelést és jobbágyaik ötödének kiállítását ígérik (23. tc.), és az egytelkesek is készen állnak kötelességeik teljesítésére (23–24. tc.). Az 1537:9. törvénycikk szerint a főpapoknak, báróknak és előkelőbb nemeseknek készen kell tartaniuk csapataikat. Nem kapunk eligazítást arról, mit kell érteni az előkelőbb nemes alatt. Biztos, hogy nem azokat akik 50 főnél nagyobb hadsereget tudnak tartani. A cikkely 3. §-a alapján ugyanis a nemesek csapatainak élére (szemben az urakkal, akik maguk teszik) a hely­ tartó állít kapitányt, ami arra utal, hogy összevont csapatokról van szó. Eb­ ből következően nem világos, hogyan különülnek el az előkelőbb nemesek a 13. cikkelyben említettektől. Ott az összes birtokos rendek, karok, egytelkes és egyházi nemesek szerepelnek, akik kötelesek saját vagyonukból, minden 20 jobbágyház, illetve az egytelkesek és az egyházi nemesek minden 20 házuk után 1 lovast tartani.81 Egyértelmű, hogy a 81

 Az egytelkes és az egyházi nemesek házait, nemesi jogaik épségben tartása mellett ezért összeírják.

71

legtágabb értelemben vett nemesség katonát állít, nem világos azonban, pontosan hogyan teszi.82 Az 1542-es besztercebányai országgyűlés szerint a főpapok, bárók és más birtokosok – ha a király jelen lesz a hadjáratban – személyesen felkel­ nek, és minden 20 jobbágy után 1 lovast visznek (32. tc.). Az egytelkesek is felkelnek, vagy lovon, vagy gyalogosan (33. tc.). A káptalanbeli urak azo­ kon a csapatokon felül, melyeket a tized alapján kell küldeniük, személyük helyett 1 lovast küldjenek, úgy, hogy a nagyobb jövedelemmel bírók segítsék az egyszerű kanonokokat a lovasok tartásában (34. tc.). A monostorokból két szerzetes menjen harcba, és hirdesse az evangéliumot (41. tc.). Az öreg és beteg nemesek és egyháziak maguk helyett is, és 20 jobbágy után is 1-1 lovast küldenek (42. tc.). Az osztatlan testvérek közül 1 megy háborúba, to­ vábbá közösen lovasokat küldenek a jobbágyaik után (43. tc.). Azok a neme­ sek, tisztek, várnagyok és mások, akik indokoltan otthon maradnak, maguk helyett, és minden 20 jobbágy után küldenek katonát (44. tc.). A fenti országgyűlésnek van egy fontos, korábban már taglalt problémákat újra felvető cikkelye, amely így szól: „A főpap és báró urak azt határozták, hogy ezt az adót,83 úgy az egy forintost, mint a jobbágyok, de meg az egy telkes nemesek hatvanadát is, valamint a magánegyházi személyek jövedel­ mének tizedét is (az e czélra kiválasztandó két úr és három előkelőbb nemes) kincstárnok urak kezéhez kellene szolgáltatni; 1. §. A nemes országlakosok pedig azt határozták, hogy ezt az egy forintos adót és hatvanadrészt, úgy a maguk, mint a káptalanok, prépostok, apátok, meg mind ama birtokos emberek javai után, a kik hajdan a vármegye közibe voltak kötelesek adózni, úgy szintén az egy telkes nemesek és a magán egyházi személyek javai után is az e czélra minden egyes vármegyében megválasztandó és becsületességüknél s feddhetetlenségüknél fogva arra alkalmas két-két atyafinak kezéhez kellene fizetni. 2. §. Hogy azon a pénzen 82

83

72

Még tovább fokozza a homályt a 15. törvénycikk. Eszerint egyháziaknak és világiaknak (akiknek dézsmajövedelmük van), be kell azt szolgáltatni. A jobbágyházak, egytelkes és egyházi nemesi házak után tehát katonát kell állítani, a dézsma alapján azonban most nem, hanem fizetni kell. Ez a pénz eszerint most összemosódik a segéllyel, jóllehet természete szerint aligha lehet segélynek tekinteni.  Lásd az előző fejezet vonatkozó részét az ezen az országgyűlésen megajánlott adókról. 

az adóösszeg mennyiségéhez képest az egyes vármegyék csapatait hiány nélkül felfogadhassák és úgy a külellenség ellenében, mint a belső béke megóvása érdekében és hiány nélkül eltartsák, az ország decretumánál és régi szabadságainál, valamint bizonyos más okoknál és körülményeknél fogva, a melyeket a nemesek az urak elébe terjesztettek” (36. tc.). A cikkely érdekessége az, hogy komoly feszültséget jelez a főpapok és a bárók, illetve a „nemes országlakosok” között, amelyet azonban a király taktikusan felold. Úgy dönt, hogy a főrendek saját kincstárnokaik, az alsó nemesség pedig a megyei adószedők kezeihez fizesse az adó és a segélypénzeket.84 A cikkely által felvetett fontos probléma azonban a következő. Az or­ szággyűlés széles körű adófizetést rendel el, amely a főurakra és a nemesek­ re is vonatkozik. A főurak és nemesek – az adófizetés mellett – a 32. tör­ vénycikk szerint személyes felkelést és portális katona állítást is kilátásba helyeznek. A 36. törvénycikk szerint a nemesek és a nem nemesek által fizetett adókból a megyéknek kellene csapatokat fogadniuk. Ez azt jelenti, hogy a portális katonaság (amelyet a birtokosok visznek magukkal, ha kell) és az adóból fogadott megyei katonaság fogalmilag elkülönül egymástól, legalábbis nincs tisztázva a kettő egymáshoz való viszonya. Kérdések: ho­ gyan viszik magukkal a birtokosok a kiállítandó portális katonákat, akiket több korábbi és későbbi törvény szerint is a megye zászlaja alá kell küldeniük; vajon van külön, a birtokosok által tartott portális katonaság és adóból állított megyei sereg, vagy a kettő valamilyen módon egyesül? A kérdéseket a korszak hadtörténész kutatói tudnák megválaszolni, számomra a probléma abból a szempontból érdekes, hogy valószínűleg a Jagelló-kori reformok és a hagyományos bandériális-portális rendszer keveredésének egy esetét jelzi. Nem tisztázza a problémát a szintén 1542-ben tartott pozsonyi ország­ gyűlés sem. A 18. cikkelyben ez áll: „Miután pedig a kamarások ezen az uton megtudták, hogy mekkora az a pénzösszeg, a melynek ugy a múlt évi egy forintos adóból, mint a hatvanad- és huszadrészből be kellett folynia, azt a pénzösszeget hasonlítsák gondosan össze avval a lajstrommal, a me­ lyet nemzetes Kis-Serényi Ferencz, a királyi felség számvevő mestere az urak és nemesek meg minden más birtokos lovasai fölött tartott szemle tár­ gyában készitett és azután pontosan vizsgálják meg, vajjon a főpap és báró 84



Az ügyhöz és megoldásához lásd MOE II. 313–316., 321.,

397–398. l.

73

urak és a megyék az elmúlt hadjáratban kellően vagy nem kellően tartottáke fönn az ő csapataikat? 1. §. És ha olyanokat találnának, a kik csapataikat nem kellően tartották fön, a királyi felség ezektől azt a pénzt, melyet erre kell vala forditaniok, hajtsa be és forditsa az ország közszükségére.” A törvény­ cikk az alábbi problémát veti fel. Tudjuk, hogy a nemesek és a nem nemesek által fizetett adó egy részét a hadjáratra kellett fordítani, s az előző ország­ gyűlés idézett cikkelye szerint abból csapatokat kellett fogadni. Azt is tudjuk azonban, hogy a birtokosoknak az adófizetésen és a személyes felkelésen felül kötelezettségük volt arra is, hogy minden 20 jobbágyuk után egy lovast vigyenek, s az is régi gyakorlat, hogy a portális katonákat a nemesek a me­ gyei zászló alatt állítják ki. A fenti törvényt ezért csak úgy tudom értelmezni, hogy az adóból állítandó katonaság és a nemesség (továbbá a főpapok és bárók) által állítandó katonaság összekeveredik. Az említett szemle tárgya aligha lehet más, mint hogy az adóból és a nemesek által állított egységeket egyidejűleg ellenőrzik. Egyébként a pozsonyi 19. törvénycikk újra előírja, hogy a „mindkét renden lévő urak és a jobbágyos nemesek” kötelesek a besz­ tercebányai határozat szerint állítandó lovasokkal együtt személyesen is had­ ba vonulni, tehát 20 jobbágy után (az ország felső részein 36 jobbágy után egy lovassal – 21. tc.). Biztos tehát, hogy a hagyományos főúri, főpapi és ne­ mesi portális katona állítási kötelezettség érvényben van, de nem tisztázott, hogyan viszonyulnak ezek az egységek az adóból kiállítottakhoz. Az országgyűlés további, szokásos rendelkezéseket is hozott a felkelést illetően. Az osztozatlan testvérek közül azoknak kell hadba menniük, akik alkalmasak, hacsak nem öregek vagy betegek (20. tc.). (Ez is egy tipikus, csak látszólag érthető törvénycikk: nem világos, hogy több testvér esetén egynek vagy többnek kell hadba vonulni, illetve a hacsak nem öregek vagy betegek kifejezés azt jelenti-e, hogy esetleg – ha ugyanis mind betegek és/vagy öre­ gek – nem kell senkinek elmenni és helyettest sem kell állítani.) A mások szolgálatában állókra a besztercebányai 44. törvénycikk szerinti kötelezett­ ség vonatkozik (22. tc.). Néhány személy otthon maradhat a várak védelmére (23. tc.), úgyszintén a vármegye ügyeinek intézésére (24. tc.). Az egytelkes nemesek „minden öt telek vagyis egész nemes házhely után egy” lovast kül­ denek a hadjáratra (25. tc.). „A főpapuraknak, apátoknak, prépostoknak, káp­ talanoknak, conventeknek, a következő hadjárat czéljára, dézsmáik, javaik és személyeik után mindazokat a terheket kell viselniök, a melyek a beszter­ czebányai törvényben vannak megállapitva” (26. tc.).

74

Az 1543-as határozatok szerint az adó egy részéből a nemeseknek és az uraknak is minden 100 jobbágy után 4 lovast kell tartaniuk (egy éven át), a saját vagyonukból pedig, ezen felül, további 2 lovast.85 A lovasokat vízke­ reszt napjáig vagy korábban a kapitányokhoz kell küldeniük (21. tc.). Ha a király személyesen megy általános hadjáratra, akkor az összes urak és ne­ mesek fejenként felkelnek, és az adóból tartandó lovasokon felül, saját költ­ ségükön nem 2, hanem 4 lovast kell magukkal vinniük, illetve minden 10 jobbágy után 2 gyalogost kell felszerelniük és tartaniuk (12. tc.). Nagy szük­ ség esetén nemcsak a nemeseknek, hanem a jobbágyoknak is személyesen fel kell kelniük (22. tc., vö. 1526:20., 1536:23. tc.). Ezek a cikkelyek megerősítik a fenti feltételezést. Nevezetesen, hogy az adóból állított, illetve a nemesek és a főurak által tartandó katonák össze­ keverednek. Itt egészen nyilvánvaló, hogy a földesúr külön az állami adóból és külön a saját vagyonából is katonát tart, s mindkettőt a kapitányok pa­ rancsnoksága alá küldi. (A saját költségen állított lovas és gyalogos86 a por­ tális [és bandériális] katona állítás tipikus esete.) Az nem világos, hogy a fel­ kelés vonatkozik-e az egytelkesekre (tehát benne vannak-e az „összes urak és nemesek” fogalmában), arról azonban külön cikkely rendelkezik, hogy minden egész nemesi udvarhely után adjanak 1 forintot, és minden 5 egész udvarház után állítsanak 1 lovast (14. tc.). A prépostok, apátok, káptalanbe­ liek a tized alapján a besztercebányai törvényben felsorolt terheket viselik, emellett birtokaik alapján ugyanúgy lovasokat küldenek, mint a nemesek és, tehetségükhöz mérten, személyük helyett is lovasokat adnak (13. tc.). Részletesen foglakoznak a felkeléssel az 1545-ös cikkelyek. Általános hadjárat esetén a főpapok, bárók, előkelők, nemesek és más birtokosok hűt­ lenség vétke mellett, személyesen kell, hogy felkeljenek, és minden 10 job­ bágyuk után 1 lovast kell magukkal vinniük (5. tc.). Az, akinek nincs 10 egész népes jobbágytelke, másokkal összeállva teszi ezt (6. tc.). Aki nem teljesíti a fentieket, elveszti birtokait (7. tc.). A birtokos nemes özvegy­ 85

86

Kétszer 1 forint segélyt szavaznak meg, amelyet a nemesek szednek be. 75-75 dénárt saját csapatok fenntartására fordítanak, 5 dénárt a megye szükségére, 20 dénárt a király kamarájába adják (10. tc.). A kétszer 75 dénárból kell tartani a 4 lovast és saját költségen a 2 lovast (11. tc.).  A 12. cikkelyben említett 10 jobbágy után állítandó 2 gyalogos kiállításának módja egyébként nem derül ki a törvényekből. 

75

asszonyok, gyermekek, öregek, erőtlenek mind személyük után, mind min­ den 10 jobbágyuk után lovasokat küldenek (13. tc.). A zálog vagy más cí­ men idegen kézen lévő királyi jövedelmek, valamint a só és a harmincad után az, akinek a kezén van, minden 100 forint után 5 lovast állít (15. tc.). A királynőnek is tartania kell bandériumát (16. tc.). A főpapok és a tizeddel bíró egyházi személyek 10 jobbágy után szintén 1 lovast állítanak, emellett, tizedjövedelmükből, minden 100 forint után 5 lovast (17. tc.). A török által birtokukról elűzött nemesek is kötelesek személyükben felkelni (18. tc.). Az egy kenyéren élők közül 1 menjen harcba, akik külön kenyéren élnek, fejen­ ként menjenek (19. tc.). Az egytelkesek fejenként keljenek fel, az egytelkes özvegyasszonyok, akiknek nincsenek háborúra alkalmas fiaik, maradjanak otthon, és imádkozzanak az Istenhez (21. tc.). A javadalmas káptalani sze­ mélyeknek a korábbi, besztercebányai határozat szerint személyük, tized­ jövedelmük és jobbágyaik alapján is lovasokat kell tartaniuk (22. tc.). A plé­ bánosok és oltárigazgatók tízen együtt tartsanak 1 lovast (23. tc.). A szabad királyi és a bányavárosok a felkelés terhét úgy viseljék, amint a király meg­ határozza, de jobbágyaik után úgy tartsanak lovasokat, mint a nemesek (24. tc.). A szabad királyi és a bányavárosok, Beregszász, Szőlős és Sárospatak mezőváros, illetve más (meg nem nevezett) nevezetesebb helyek plébánosai (vagy kegyurai, akik a plébániák birtokában vannak) minden 100 forint után 2 lovast tartsanak (25. tc.). Az 1546:16. törvénycikk azt rendeli, hogy a főpapoknak és egyházi sze­ mélyeknek a tizedeik fejében a végvidéken kell tartani katonáikat. A 17. cik­ kelyben a karok és a rendek a közönséges hadjárattal kapcsolatban a korábbi országgyűléseken vállaltak teljesítését ígérik. 1547:17. törvénycikk elrendeli, hogy – ha „a generáliskapitány, az or­ szág főkapitányával és az előbb érintett módon87 felfogadott csapatokkal a területnek a törökök ellen való megvédésére, a pártütők és engedetlenek megbüntetésére, avagy a királyi felség tudtán kivül épitett kastélyok vagy erősségek lerombolására nem volna elégséges, a mennyiben tudniillik vala­ mely nagyobb szükség forogna fön”, akkor – az urak, a nemesek és mind­ azok, akiknek jobbágyaik vannak minden 100 jobbágyuk után kötelesek állandóan készen tartani 3 lovast és 3 gyalogost, és szükség szerint mindet, vagy egy részüket a főkapitány mellé kell küldeniük, és ameddig szükséges, 87

76



Utalás a megelőző cikkelyekben taglalt csapatfogadásra.

a saját költségükön el kell ott tartaniuk. Szükség esetén az uraknak és a nemeseknek is személyesen fel kell kelniük. Az 1552:3. törvénycikk szerint a főpapok, bárók, nemesek, többi birto­ kos karok és rendek és az egytelkesek fejenként felkelnek (1. §). Ezen felül, saját költségükön, minden 10 jobbágy után 1 lovast állítanak, jobbágyaik költségén pedig minden 20 jobbágy után 1 gyalogost (2. §). A fenti törvény­ cikk különösen fontos. A portális katonaság állításába ugyanis bevonták a jobbágyságot. Addig nemesi kötelesség volt. A hadba szállásra nézve az 1545. év rendelkezései a mérvadóak (4–5. §), kivéve azt, hogy azok a főpa­ pok, prépostok, apátok és káptalanok, akiknek a tizedjövedelme a török miatt megcsökkent, 100 forint után ne 5, hanem csak 2 lovast állítsanak (6. §), és hogy a káptalanok ne küldjenek annyi személyt, amennyi ott határozva volt, hanem csak egyet (7. §), s a plébánosok és áldozárok mentesek az alól a korábbi teher alól, hogy tízen 1 lovast küldjenek (9. §). 1553-ban a karok és a rendek kijelentik, hogy a király és fia, Miksa mellett hadba szállásuk esetén fejenként helytállnak (2. tc.). A 4. cikkelyben a részleges felkelésről szólnak részletesen. Veszély esetén a főkapitány pa­ rancsára a közel lévő urak és nemesek saját költségükön, minden 25 jobbá­ gyuk után 1 lovast és 1 gyalogost adnak, az egytelkes nemesek pedig minden 5 egész nemesi udvarház után 1 lovast küldenek. Emellett a nemesség vagy személyesen is felkel, vagy lovast állít maga helyett, és azt a szükség idején szintén saját költségén tartja. Kérik ugyanakkor, hogy az urak és megyék csapatait csak akkor szólítsák fegyverbe, ha tényleg szükség van rájuk, illet­ ve ne szólíthassák fegyverbe ezeket a hadakat külföldi tisztek. 1554-ben rög­ zítik, hogy a részleges hadjáratban az előző évi országgyűlés, az általános felkelést illetően pedig az előző országgyűlések határozatai a mérvadóak (10. tc.). Az 1555:4. törvénycikk szerint a karok és rendek minden 100 jobbágy után 2 felfegyverzett lovast tartanak, méghozzá állandóan. Ha a korábbi tör­ vények alapján felkelésre kerül sor, a két állandó katona88 beszámít a felkelés 88

Az állandó katonával – fontosságát tükrözve – a következő országgyűlések gyakran foglalkoztak: 1556:19., 1563:18., 1567:20., 21., 1569:22., 1574:10., 1575:10., 1578:7., 8., 1582:2. stb. Borosy András szerint az állandó katona tartását először az 1555-ös országgyűlés rendelte el. A cél a portális katonaság korszerűsítése volt azáltal, hogy annak egy részét állandó jellegűvé alakították. Az intézmény nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. (Borosy, 1971, 82. skk. l.) Lakits György Zsigmond nem vizsgálta külön, 

77

során kiállítandók közé (6. tc.).89 A főpapoknak és az egyháziaknak a tized­ jövedelmük után is csapatokat kell tartaniuk (5. tc.). Egy év múlva az országgyűlés az állandó katonák számát kettőről három­ ra emelte (1556:19. tc.). Ugyanekkori határozat az, hogy általános felkelés esetén az úr, a nemes és a birtokos a saját költségén minden 100 jobbágy után 10 felfegyverzett lovast küldjön, beszámítva a 3 állandó lovast. A jobbágyok pedig minden 100 jobbágy után a maguk költségén 10 lovast állítsanak. A töröknek is adózó jobbágyok ennek (és más terheknek, adóknak és mun­ káknak) a felével tartoznak (20. tc.). Általános felkelés esetén az összes urak és nemesek, valamint birtokosok fejenként és személyesen tartoznak meg­ jelenni és az általános hadjárat alatt magukat saját költségükön tartani, úgy, ahogy az 1545-ös országgyűlés törvényei kifejtik. Az egytelkes nemesek minden 3 nemesi udvarház után 1 lovast küldenek és tartanak (21. tc.). Rész­ leges felkeléskor a kötelezettségek kisebbek (kevesebb emberre vonatkoz­ nak) (22. tc.). 1557-ben és 1559-ben megújítják az 1556-os (és az 1557-es) rendelkezéseket az általános és a részleges hadjáratról (1557:2., 1559. 13. tc.). Az 1563:18. törvénycikk megújítja azt, hogy „a korábbi országgyülések végzéseihez képest” az urak és a nemesek (egyháziak és világiak) minden 100 jobbágy után három állandó katonát tartsanak a hozzájuk közel eső vég­ helyeken. Az 1566:15. törvénycikk megújítja az 1555-ös határozatot az állandó katonák tartásáról, a 18. törvénycikk pedig az általános és a részleges felke­ léseket illetően az 1552-es és az 1553-as országgyűlés végzéseit. A karok és rendek kérik a királyt, gondoskodjon arról, hogy az azokban foglaltaknál súlyosabban ne terheljék őket. 1567-ben az állandó katonákat illetően szintén a korábbi országgyűlési határozatokra utalnak, azzal, hogy a katonákat a törökhöz közeli helyeken kell tartani (20. tc.). Az általános és részleges felkeléseket illetően régebbre, 1556-ra utalnak vissza. Sürgős esetben pedig az 1553. évi végzésre hivatkoz­

89

78

mikor jött létre az állandó katonaság intézménye, de ő is az 1555-ös országgyűlést említette, mint a legkorábbi olyat, amelyen foglalkoztak vele. (Lakits/b, 1083. l.) Kovachich már 1539-ben említi az állandó lovas intézményét. (Kovachich, 1816, 195. l.)  A 7. törvénycikk magyar szövege szerint a töröknek is adózó jobbágyok közül minden 200 volt köteles 2 állandó lovas tartására.

nak, azzal, hogy az egytelkes nemesek minden öt egész udvar után küldjenek katonát, de személyesen ne kelljen felkelniük, mint 1553-ban (23. tc.).90 1569-ben újra elhatározzák az állandó lovasok tartását és szigorú szank­ ciókat helyeznek kilátásba azokkal szemben, akik elmulasztják ezt a köteles­ séget (22. tc.). Az általános és részleges felkelésekkel kapcsolatban a korábbi országgyűlési végzésekre utalnak vissza (24. tc.). A nemesi katonáskodás tekintetében igen fontos az 59. törvénycikk, amelyben a megyék egy része azt terjeszti elő: legyen lehetőség arra, hogy a nemesek a felkelés helyett valamit adózzanak, azaz pénzen megváltsák a személyes felkelést (59. tc.). Az 1572 (II.):8. törvénycikk az állandó katonák tartásával kapcsolatban megismétli az 1569-es határozatot. Ugyanez történik 1574-ben azzal a meg­ jegyzéssel, hogy főpapok és a bárók ne vonják ki magukat, mert akkor a nemesség tiltakozik, és maga is felhagy vele. Szepes, Sopron, Vas és Zala megye azt kéri, hogy a 2 lovas helyett lehessen 3 gyalogost tartani (10. tc.). Az általános és a részleges felkelésekkel kapcsolatban az 1553. és az 1556. évi (11. tc.), minden ötödik jobbágy felkelését illetően pedig az 1545. és az 1555. évi határozatok helybenhagyását kérik (12. tc.). Hasonló a történet a következő évben is. Az állandó katonák állítását ekkor is elhatározzák. Azo­ kat illetően, akik ennek nem tesznek eleget, az 1567., 1569. és 1574. évi vég­ zésekre, a beosztásra nézve az 1567. évi végzésekre utalnak vissza (10. tc.). Az általános és a részleges felkelést illetően az 1553. évi cikkelyeket említik (11. tc.). 1578-ban azt olvassuk, hogy a dunántúli vármegyék az állandó lovasok helyett, mint eddig is, gyalogosokat tartsanak, ha a király is egyetért (7. tc.).91 Újra terítékre kerül, hogy a főpapok és a bárók a nemesekkel azonos terhet kell viseljenek. Az 1555. és az 1567. évi végzések szerint az alispánoknak el kell foglalniuk azok birtokait, akik nem tartanak katonát, és addig elfoglalva kell tartaniuk, amíg az érintettek a mulasztás kétszeresét meg nem fizetik (8. tc.). Az általános hadjáratot illetően az 1553., 1556., 1557., 1567. évi tör­ vénycikkekre utalnak (10. tc.). Az egyházi személyek katonáskodását a dézs­ ma alapján az 1552. évi végzés, illetve az azt követő módosítások határozzák meg (11. tc.). Az egytelkesek minden 5 nemesi udvar után küldenek 1 ka­ 90

91

 Az 1553:4. törvénycikk a nemesek és az egytelkesek személyesen kelnek fel vagy helyettest állítanak, lásd fent.  A zsoldot az urak és a megyék három havonta küldik a katonák állomáshelyére.

79

tonát. Az 1582:2. törvénycikk többek között megújítja az állandó katonák tartására vonatkozó 1578-as határozatokat is. Az 1588:18. törvénycikk is­ mételten megállapítja, hogy kivétel nélkül mindenkinek, tehát a báróknak, mágnásoknak, nemeseknek (és őfelségének) a birtokai után is állandó kato­ nákat kell tartani. Zsoldjukat az 1578:7. cikkely szerint kell állomáshelyükre juttatni. Az általános és a részleges felkelésre a korábbi cikkelyek vonatkoznak. A címeres nemesek az egytelkes nemesek módjára tartoznak felkelni (19. tc.). Az állandó katonák tartása körüli zavarokról és a mulasztásokat elkövetőkkel szembeni büntetésekről szól az 1593:16. törvénycikk. 1595-ben és a későbbi években sok olyan törvénycikk születik, amely az előző fejezetben már jelzett értelmezési problémákat vet fel (következéskép­ pen elkerülhetetlen bizonyos, az előző fejezetben már taglalt problémák rövid megismétlése). A 2. cikkelyben a karok és a rendek lovasokat és gyalogosokat ajánlanak fel, akiket a saját költségükön tartanak. Nem árulják azonban el, hogy hányat: bizonyos számú lovasról és gyalogosról van szó (offerunt […] certum equitum, et peditum numerum). A felajánlott sereget, olvassuk, el kell választani a király hadseregétől, akként is, hogy az csak a királyi hadsereg táborba szállása után köteles megjelenni. Az eddigiek alapján akár a portális katonaság felajánlásáról is szó lehetne. A további cikkelyek azonban ezt az értelmezést elvetik, legalábbis kétségesé teszik. A továbbiakban ugyanis a karok és a rendek nemesek és nem nemesek által is fizetendő, jelentős segélyt ajánlanak meg (lásd az előző fejezetben), s véleményem szerint a cikkelyek értelme nem lehet más, mint az, hogy az egész társadalom által felajánlott segélyből csapatokat állítanak a királyi hadak mellé, és ezekben a csapatokban el vannak „rejtve” a nemesek és főnemesek portális katonái is. Másként fogalmazva: a nemesek és főnemesek nem portális katonáikat állítják ki saját költségükön, hanem az általuk fizetett segély részét képezi annak a segélynek, amelyből az egész társadalom állít katonát a királyi hadak mellé. A nemesség de facto teljesíti katonaállítási kötelességét, de (mint már volt róla szó) fogalmilag átértelmezi. Alkotmányos kötelezettségét önkéntes segélyben oldja fel. Valami hasonló történik a következő évben, 1596-ban is. Az általános és a részleges felkelés beleértésével (tehát ezek helyett is) az országgyűlés ka­ punként 9 forintot ajánl, amelyet a kamarába kell befizetni, és abból gyalogo­ sokat kell fogadni (5. tc.). A főpapok, bárók, mágnások és birtokos nemesek

80

ezen felül, csak erre az alkalomra, nemesi előjogaik sérelme nélkül szintén 9 forintot ajánlanak, amelyen lovasokat küldenek a táborba. A felajánlás módja egyértelművé teszi, hogy a nemesség ismét segéllyé értelmezi át al­ kotmányos kötelességét (legalábbis annak egy részét). Egy alkalomra, elő­ jogai sérelme nélkül, önként ad pénzt katona állítására. A felajánlás eme módjának semmi köze nincs a portális katona kötelességszerű kiállításához. A személyes felkelést, alkotmányos kötelezettsége másik elemét a nemesség egyébként felajánlja (7. tc.). 1597-ben a karok és a rendek 10 kapu után 3 lovast és 3 gyalogost ajánla­ nak fel fele-fele részben a földesurak és a jobbágyok költségére (2. tc.). A vo­ natkozó cikkelyekben nincsenek olyan terminusok, amelyek a felajánlást se­ géllyé minősítenék. Ezek hiányában a katonaállítást a portális katona tartás egyik nagyvonalú esetének kell minősíteni. A nemesség egyébként (ekkor is) megajánlja a személyes felkelést is (7. tc.). Újabb variációval találkozunk 1598-ban. Látszólag valami hasonló törté­ nik, mint az előző évben, valójában nem. A földesurak ekkor is katonát állí­ tanak, de nem porták után, hanem egy rájuk rótt (általuk vállalt) minden ház után járó 50 dénáros contributio helyett.92 A nehezen értelmezhető különbség lényege az, hogy az egyébként adómentes (bár adózást önként gyakran vál­ laló) földesurakat megadóztatják. A katonát a földesurak az adóból állítják ki, ami jogi természetét tekintve más, mint ha jobbágyaik (birtokaik) alapján tennék ugyanezt. Az utóbbi eset, mint már többször szó volt róla, alkotmá­ nyos kötelesség, a nemesi adózás ezzel szemben önkéntes, segély jellegű, eseti tehervállalás. Az alkotmányosan kötelező személyes felkelést a nemes­ ség ekkor is felajánlja (20. tc.). 1599-ben a helyzet egyszerűbb. Az országgyűlés 2 forint segélyt szavaz meg, amelynek egy részét, 50 dénárt a földesúr fizeti. „És ezen a pénzen, az ország magyar főkapitány urai, Ő felsége kegyelmes külön megjelöléséhez képest, magyar lovasokat és gyalogosokat fogadjanak föl” (6. tc. 9. §). Te­ hát, gyakori szokás szerint, a földesurak (is) segéllyel sietnek a király és az ország segítségére. A segélyfizetés mellett azonban szükség esetén minden 4 kapu után egy gyalogost is állítanak és személyesen is felkelnek (22. tc.). 92

„Azonfelül a fennebb emlitett egy forinthoz, a melyet a jobbágyok fognak adózni, adjon hozzá még minden földesúr ötven magyar dénárt. 1. §. Ugy mindazonáltal, hogy a pénz helyett jól felfegyverzett lovasokat küldjenek a hadba” (5. tc.). 

81

Ebben az évben tehát a nemesség mind rendkívüli kötelességét teljesíti, mind alkotmányos kötelességének teljesítését kilátásba helyezi. Legalábbis a szó szoros értelmében. Valójában – mint az előző fejezetben is szó volt ró­ la – alkotmányos kötelességét redukáltan teljesíti (ajánlja fel): de jure ugyan nem, de facto azonban részben feloldja rendkívüli, segélyadási kötelezettsé­ gében. Legalábbis ez a végeredmény. Kis eltérésekkel hasonló történik 1600-ban. A nemesek ekkor egy 1 fo­ rintos adóhoz járulnak hozzá további 50 dénárral, amelyet magyar mezei hadak fogadására és fizetésére kell fordítani (3. tc.). A portális katonákat az 1599:22. törvénycikk szerint ajánlják fel (4 kapu után 1 gyalogos), s a sze­ mélyes felkelést illetően is régi szokásaikhoz fognak alkalmazkodni – olvassuk –, ha a király táborba szállna (12. tc.). A nemesek 1601-ben is adóznak. Nemesi előjogaik sérelme nélkül, fél forinttal (2. tc.). Emellett (főpapok, bárók, mágnások, nemesek) ekkor is ki­ látásba helyezik a személyes felkelést, és minden 20 ház után 1 lovas állí­ tását, ha a király vagy valamelyik testvére személyesen táborba száll. Ha a király vagy testvérei nem szállnak táborba, akkor minden 3 kapu után 1 gyalogost ígérnek. A betegek, öregek, özvegyek és harcképtelenek helyettest állítanak. A szegény nemesek hárman küldenek 1 gyalogost vagy öten 1 lovast. A király vagy urak szolgálatában álló nemesek helyettest állítanak (9. tc.). Külön ki kell emelni a 11. törvénycikket. Eszerint azok, akiknek nincs 50 kiállítandó lovasuk, a vármegye közös zászlója alá küldik katonáikat, ami arra utal, hogy a saját zászló alatt kiállítandó bandériumokat és a portá­ lis katonaságot a szokásos módon, ekkor is 50 főnél választották el egymás­ tól. A törvénycikkben ugyan a bandérium szó nem szerepel, de korábbi és későbbi törvénycikkekkel összevetve nyilvánvaló, hogy erről van szó. Az 1526:27. törvénycikk szerint: „Minden úr és nemes, a kinek nincs bandériu­ ma (s a ki fekvő jószágai alapján legalább is ötven lovast nem tarthat) kö­ teles legyen a hadi pénzeket ama vármegyének nemesei közé adni, a hol az ő javai feküsznek”. (Az 1659:7. cikkelyben pedig arról van szó, hogy azok, akiknek nincsenek bandériumaik, az általuk állítandó katonákat az 1601:11. törvénycikk szerint kötelesek harcba vinni.) 1602-ben a földesurak (is) újra segélyt fizetnek 2000 lovas és 2000 gya­ logos költségeire, de a szóhasználat újra félrevezető. Az ekkor vállalt 50 dé­ nárt ugyanis a földesurak a személyes felkelés helyett adják. Valójában tehát

82

ismét segélyként teljesítenek nem segély jellegű kötelességet (2. tc.). A 9. cikkelyben kifejtik, hogy a személyes felkelés, mint már a korábbi években is gyakran kijelentették, nem hasznos, és az 50 dénárt ezért adják helyette. Ezzel szemben a portális katonákat – 20 ház után 1 lovast, egy hónapra – megadják, de csak akkor kell őket mozgósítani, ha nagy a szükség (ám akkor meg is hosszabbítható az egy hónap). 20 nemesi kúria után is ki kell állítani a lovasokat, ha azokhoz zsellérek tartoznak. Ha a nemesi kúriához nem tar­ toznak zsellérek, akkor azok a megye és a főispán kiszabása szerint küldje­ nek katonát. (Egyébként az, aki akar felkelhet személyesen.) 1603-ban az általános felkelés helyett – tehát nem a személyes felkelés helyett, mint korábban – ajánlanak a földesurak 50 dénár segélyt (a jobbágyés zsellérházak után megajánlott 150 dénárhoz hozzáadva). A segélyt kizáró­ lag új katonák fogadására és a mezei hadak fizetésére adják (3. tc.). Függet­ lenül az általános felkelés megváltásától, arra és a részleges felkelésekre vonatkozóan az 1602:9. cikkelyre utalnak vissza, úgy, hogy annak minden pontjához ragaszkodnak (7. tc.). Tehát szükség esetén (lásd fenn) a felkelés­ re sor kerülhet. 1604-ben szintén az általános felkelés helyett, szintén 50 dénárt tesznek hozzá a földesurak a jobbágy- és zsellérházakra kirótt 150 dénárhoz, kizáró­ lag magyar katonák fogadására (2. tc.). Az általános és részleges felkeléseket illetően most az 1603:7. cikkelyre utalnak vissza (7. tc.). Az 1609:65. törvénycikk szerint minden 4 kapu után 1 lovast kell tarta­ ni, akiknek az élén minden megyében egy kapitány álljon. Az egytelkeseket és a címereseket pontosan nem meghatározott módon megadóztatják, de azoknak, ha a király hívja őket, fel is kell kelniük. A felkelés szükségleteire adóznak a szabad királyi városok és a szlavóniaiak is, előbbiek a nádor, utóbbiak a bán kiszabása szerint. 1613-ban a felkelésekről annyiban szólnak, hogy arra nézve a korábbi végzések érvényesek (18. tc.). 1618-ban pedig az 1613:18. cikkelyre utalnak vissza (56. tc.). 1622-ben két törvénycikk foglalkozik a felkeléssel. A 21. szerint legna­ gyobb szükség esetén személyesen felkelnek a főpapok, bárók, mágnások, a birtokos, az egytelkes nemesek, a birtokos egyháziaik, a címeres nemesek, azok is akik városokban laknak. Azok, akik a hadviselésre képtelenek, illet­ ve azok, akik a király, az ország, a nádor, mágnások vagy másnak a szolgá­ latában állnak, az általános felkelés idején az alispánok és a megyei közönség kiszabása alapján lovasokat állítanak ki. A szabad városok a nádor, a szla­ 83

vóniaiak a bán szabályozása szerint kelnek fel. A 22. cikkely szerint a gyors és a részleges felkelést illetően az 1609:65. törvénycikk mérvadó. 1625-ben a karok és a rendek az általános és a részleges felkelést illetően 1622-re utal­ nak vissza (10. tc.), ugyanígy 1630-ban is (41. tc.). 1635-ben a részleges felkelésekkel kapcsolatban az 1609:65., az általános felkeléssel kapcsolatban az 1622:21. cikkelyre hivatkoznak, „azon kijelentés hozzáadásával, hogy Ő szent felsége határozott parancsa nélkül, senkinek megkeresésére általánosan felkelni ne tartozzanak”. A szabad és kiváltságos városokban lakó és ott közhivatalt viselő nemeseknek felkelés esetén helyettest kell állítaniuk. Megújítják az 1504:1. cikkelyt (88. tc.).93 1638-ban a dikális adót és a részleges felkelést részben katonaállítással, részben pénzfizetéssel váltják meg, amihez a nemesek is hozzájárulnak (5. tc., lásd az előző fejezetben). A 15. cikkelyben a szokásos módon korábbi törvényre, ezúttal az 1635:88. cikkelyre utalnak vissza az általános és a rész­ leges felkelést illetően. Az 1649-ben (3. tc.) és 1655-ben (5. tc.) a karok és a rendek az adók és részleges felkelések helyett katonatartást ígérnek. A katonasegély (militare subsidium) mindkét esetben feloldja magában többek között a fő- és köz­ nemesség alkotmányos katonatartási kötelezettségét. (Mindkét törvénycikk­ hez lásd az előző fejezet vonatkozó részét.) Hasonló módon, rovásadó és részleges felkelés helyett katonát tartanak vagy segélyt adnak katonák foga­ dására 1659-ben is (8. tc.). Ebben az évben azonban kijelentik, hogy legna­ gyobb szükség esetén az 1635:88. cikkelyhez tartják magukat. Továbbá az 1622:21. cikkelyhez hozzáteszik, hogy azok, akiknek bandériumaik nincse­ nek, minden 10 egész (és minden meghódolt 20) jobbágytelek után 1 lovast és minden porta után 1 gyalogost visznek magukkal az 1601:11. törvénycikk szerint (tehát a megyei zászló alá). A portákkal nem rendelkező nemesek is felkelnek valamiképpen: „a tehetségükhez mért kirováshoz képest” (7. tc.). A 28. törvénycikk szerint a főpapok, mágnások, birtokos, egytelkes, címeres nemesek, városok minden évben felkelnek és szemlén megjelennek. 1662-ben a karok és a rendek általános és személyes felkelést ajánlanak (5. tc. 1. §). Továbbá minden 20 meg nem hódolt – egész-, fél-, negyed- vagy zsellértelekhez tartozó – ház után a földesurak 1 lovast, a jobbágyok 1 gya­ 93

84

 Nem világos, hogyan illeszkedik a városi nemesekről szóló részbe az 1504:1. tc., amely arról szól, hogy segélyt és adót országgyűlésen kell ajánlani.

logost állítanak és tartanak. 40 meghódolt ház után a földesurak 1 lovast és 1 gyalogost adnak (2. §). A felkelésre köteles az összes főpap, báró, mágnás, birtokos nemes. A káptalanok, konventek, zárdák, szerzetek, apácák, a kápta­ lanokba be nem kebelezett apátságok és prépostságok az 1543:13. törvénycikk szerint, más birtokos nemesek módjára, javaik után, a fenti módon szintén lovasokat és gyalogosokat tartoznak kiállítani, s a várakban tartani (4. §). A káptalanok, zárdák, egyházi testületek az 1552:3. törvénycikk szerint pa­ pot küldenek a táborba. A káptalanokba be nem kebelezett apátok, prépos­ tok és a címzetes püspökök személyesen kötelesek felkelni vagy maguk he­ lyett lovasokat kell küldeniük (5. §). A szegényebb plébánosok tízen együtt küldenek 1 lovast, az egyes plébánosokra eső terhet az esperesek vagy alesperesek szabályozzák (6. §). A 200 forint évi jövedelmű lelkészek, a káptalanokba be nem kebelezett oltárosok vagy oltárigazgatók és kápolnamesterek, a soproni javadalmasok és más, főképp az 1545:25. cikkelyben felsoroltak, akik szintén évi 200 forint jövedelemmel rendelkeznek, 1-1 lovast állítanak (7. §). A szabad királyi városok minden 20 polgári ház után 1 gyalogost állítanak (8. §). Azok a városok, melyek a megyében birtokosok, a nemesekhez hasonlóan, minden, a megyében birtokolt 20 ház után lovast és gyalogost adnak (9. §). A polgárok és idegenek minden 20 zálogban tartott ház után 1 lovast küldenek (10. §). A mezővárosok és kiváltságos vagy másként fel­ szabadított falvak minden ház után 1 gyalogost állítanak (11. §).94 A földes­ urak katonáskodásra rendelt szabadosai, az egyházak nemesei, a földesuraik részéről csak katonáskodás tekintetében kiváltságolt hajdúk a földesurak mellett, azok költségén katonáskodnak (12. §). A hajdúvárosok a szokott mó­ don kelnek fel (13. §). A katonáskodás tekintetében nem kiváltságolt, job­ bágyi szolgálatokat teljesítő hajdúk után a földesurak 20 ház után 1 lovast, maguk a hajdúk 1 gyalogost állítanak (14. §). A meg nem hódolt nemes és nem nemes rácok személyesen kelnek fel (15. §). Az egytelkesek, az 1542 (besztercebányai):33. törvénycikk szerint, minden ház után személyesen kel­ nek fel (16. §), s felkel az összes címeres nemes is (17. §). A bányabirto­ kosok minden 200 forint nyereség után, az 1545:15. törvénycikk szerint, 1 lovast adnak (18. §). A birtokos özvegyasszonyok, főpapok, mágnások, 94

 A szöveg szerint minden ház után 1 gyalogosról van szó, amit, lévén hogy túlzás, nem értek.

85

nemesek, akik kor, betegség miatt nem kelhetnek fel, s azok a nemesek, akik a király, ország, főpapok, mágnások, nemesek szolgálatára kötelezettek, vagy véghelyeken katonáskodnak, az 1542 (besztercebányai):42., az 1542 (pozso­ nyi):22., 23. és az 1545:13. törvénycikk szerint maguk helyett és javaik után lovasokat küldjenek (19. §). A „két vagy három osztatlan fivér közül” az 1542 (besztercebányai):43. törvénycikk szerint, csak 1 kel fel személyesen, de fekvőjószágaik után, a fenti módon, együttesen katonát küldenek (20. §). A 21. § előírja az idegenek hozzájárulását a keresztény köztársaság védel­ méhez.95 A felkeléshez – nem katonaállítással, hanem – pénzzel másoknak is hozzá kell járulniuk. Úgy, mint az országban szőlő- és földbirtokos kül­ földieknek, zsidóknak, anabaptistáknak, kereskedőknek, a megyékbe befo­ gadott száműzötteknek, kalmároknak, marhakereskedőknek, molnároknak, kereskedő skótoknak, sör- és pálinkafőzőknek, szénégetőknek, favágóknak, hamuszedőknek és üvegeseknek (12. tc.). Az 1681:46. törvénycikk döntően az 1662:5. törvénycikkel egyezően so­ rolja fel a kötelezettségeket.96 Tanulságok A fenti törvények alapján a felkelésről, a bandériumokról, a portális katona­ ságról bizonyosan csak általánosságokat állapíthatunk meg: A nemességnek a hon védelme érdekében katonákat kell állítania (ban­ dériumot vagy telekkatonaságot), illetve személyes felkelési kötelezettsége van. Katona állításával – vagy a helyett, katona tartására szolgáló – pénzbeli vagy más hozzájárulással (ágyúszállítás, lélekgondozás stb.) nemcsak a ne­ 95

96

86

Az idegenek ugyanazon a módon taksálandók, mint a magyarországiak a szomszédos tartományokban.  Néhány eltérés van. Az 1681-es törvényben a káptalanokba be nem kebelezett prépostok, kisebb birtokosok és címzetes püspökök személyes felkeléséről szó van szó (6. §), az 1662:5. törvénycikk 5. §-a szerint vagy személyesen kelnek fel vagy lovast állítanak maguk helyett. Az 1681:46. törvénycikk 4. §-ban a bányakamarák katonaállításáról is szó van. A 10. § külön szól a jászokról és a kunokról, a 17. § a meghódolt részekben lakók kötelességéről, a 18. § a bá­ nyabirtokosok, a molnárok és a serfőzők lovasállításáról. 

mesek tartoznak, hanem mások is: nemesi jogokkal élők, kiváltságos kerü­ letek, szabad királyi városok, bányavárosok, nem nemesek tág köre. A job­ bágyokat, akiknek eredendően semmi közük sem volt a portális katonák tartásához, a 16. században vonják be. A részleges és az általános felkelések nem jelentenek állandó terhet. Ve­ szély esetén, változó időtartamra kerül sor rájuk. A királyi hadakkal szemben fénykorukban is alárendelt szerepet játszanak, bevetésükre, számos szabá­ lyozás tanúsága szerint, csak azok elégtelensége esetén kerül sor. A felkelés fegyverbe szólítása nem országgyűlési tárgy, hanem felség­ jog. A rendiség ugyan rendre ennek az ellenkezőjét hangoztatja, de téved (Zsigmond kitüntetett szerepet játszó dekrétuma sem országgyűlési határo­ zat volt). Az országgyűlések a királynak felségjogon járó, alkotmányosan kötelező felkelések konkrét módozatának kidolgozásában illetékesek, nem annak eldöntésében, hogy vajon szükség van-e a társadalom fegyverfogá­ sára. A rendek tisztában vannak azzal, hogy a felkelések használati értéke cse­ kély. Sok törvénycikk szól a személyes, a részleges és az általános felkelés valamilyen formában történő megváltásáról. Az ad hoc katonaállítás mellett létrejövő állandó katona (continuus miles) intézménye kísérletnek tekinthető a rendszer kiszámíthatóbbá és hatékonyabbá tételére. Ezzel szemben számos, a fejezet bevezetésben is jelzett kérdés a vonat­ kozó cikkelyek felsorakoztatása után is nyitott marad Bizonytalan a felkelésben résztvevők köre. Nem lehet pontosan megmon­ dani, kik, milyen testületek és intézmények kötelesek részt vállalni a felke­ lésből a nemeseken kívül. Ugyanis hol ilyen, hol olyan újabb résztvevők tűnnek fel és el. (Szélsőséges esetben, elvileg minden fegyverfogásra képes férfinak fel kell kelnie.) Nem tudjuk, mikor, melyik nemesnek van személyes felkelési kötelezett­ sége. Az egytelkeseknek vagy van, vagy nincs. Köteles-e a nemes maga he­ lyett katonát állítani, ha nem képes kötelezettségét személyesen teljesíteni? Vagy igen, vagy nem, mindkét eset előfordul. Mi szabja meg a kiállítandó katonák számát vagy az adandó pénz menynyiségét? A jobbágyok száma, a jobbágyházak száma, a bizonytalan jelentésű portaszám, a nemesi udvarházak száma (egytelkesek), a jövedelem (bánya­ birtokosok, sörfőzők), a városi házak száma (szabad királyi városok) stb.? Minden előfordul. S mi dönti el azt, hogy – bármi is a kiállítás alapja – hány katonát kell állítani? 87

Ami bizonyos, túl általános, a bizonytalanság túl sok. Mindez egy harc­ értékében mind kevésbé jelentős képződmény körül. Miután azonban az idejétmúlt kötelességekre fölöttébb hasznos előjogok épültek, a rendszer felszámolásáról szó sem lehetett. A kedvezményezett nemesi társadalom természetesen nem ragaszkodott a rendszer egészéhez. Számára elegendő volt a kötelességeknek azt a minimumát megtartani, amely elégséges az előjogok maximumának biztosításához. Nem soká, 1715-ben – a hadrendszer korszerűsítésének jegyében – legalábbis sikerült a királlyal együtt egy olyan törvényt alkotnia, amelynek ez a fő üzenete. A nemesség továbbra is a vérét adja a hazáért, ha kell, s tudnivaló, hogy ritkán kell. Ám az, hogy ezen felül mivel tartozik még, homályosabb, mint valaha. Az 1715:8. törvénycikk a magyar hadszervezet reformja és korszerűsítése jegyében született. A benne rejlő problémák és a problémák következményeinek felvázolása a következő fejezet tárgya.

88