102. Mûködésben a KRÁTER

Mûködésben a KRÁTER Adója 1 %-ával, kérjük segítse munkánkat! Adószámunk: 19667348-2-43

Politika-Líra-Széppróza szellemi-lelki „városálma” A Kráter Mûhely Egyesület 16 éve szolgálja a magyar kultúrát. Wass Albert Életmûve mellett Németh László, Gyurkovics Tibor és más kortársak munkáit jelenteti meg. Kulturális központunk, a belvárosi Wass Albert Terem. Lapunk a PoLíSz, a kárpát-medencei közügyek irodalmi fóruma és a mai magyar irodalom önálló és nagyhatású mûhelye. Alapszabályunk értelmében a magyarországi kistelepülések, és a határon túli szórványtelepülések mûvelõdésének támogatói vagyunk. Szépirodalmi díjakkal és a Kárpát-medencei Keresztkötõdések konferenciák megtartásával segítjük a kortárs magyar kultúrát. Profilunkká tettük a gyermekirodalom, a gyerek képeskönyvek és hangos könyvek megjelentetése, különös tekintettel az általános olvasáskultúra és a nemzeti szellemû vizuális kultúra népszerûsítésére. A Ki népei vagytok? ifjúsági táborunk a határon túli fiatalok történelmi ismereteit és gyarapítja, erõsítve bennük a magyar nemzethez tartozás tudatát.

A megújuló magyar és keresztény hagyomány fóruma A Kráter Mûhely Egyesület irodalmi és kulturális lapja „A mai szociál-liberális koalíció alkotóinak (ha tényleg azok) már atyái is alkalmatlanok voltak arra, hogy a nemzet megmaradásának kiáltó gondjait felismerjék, és magukénak vallják.“ Szász Tas István: Elfelejtett felismeréseink spiráljáról

Részlet Alapszabályunkból: 3.4 Az egyesület céljai megfelelnek a Közhasznú szervezetekrõl szóló 1997. évi CLVI. tv. 28. §. c.) pontja 4./ nevelés és oktatás, képességfejlesztés 5./ kulturális tevékenység 6./ kulturális örökség megóvása 13/ a magyarországi nemzetiségek és a határon túli magyar nemzetiség fokozott megsegítése megnevezésû alpontjaiba foglaltaknak

A lap ára: 450 Ft

P O L Í S Z 102. – 2007.

Kráter Könyvesház 1072 Budapest, Rákóczi út 8/A – belsõ udvar Nyitva tartás: munkanapokon 10–18 óráig Tel.: 266-3153 [email protected]

MÁRCIUS

Kráter Mûhely Egyesület 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2. www.krater.hu e-mail: [email protected]

Szegő Attila: Emlékkép Árpád évére

Szász Tas István az erdélyi Helikon nagy korszakára emlékezik • Kozák Ágnes: Wass Albert Hagyatéka gyermekolvasatban • Roland Barthes és Allen Robbe-Grillet a PoLíSz vendégszerzõi • Adamik Tamás memoárja, Bene Zoltán, Lukáts János, Mezey László Miklós és Pap Krisztián novellái • Gyüre Lajos, Debreczeny György, Molnár Bernadette, Szabó Csilla Judit versei • Baranyi Ferenc, Madarász Imre, Ortutay Mária és Major János esszéi

2007. március

102. megjelenés

PoLíSz

A PoLíSz a Szellem városa A

MEGÚJULÓ MAGYAR ÉS KERESZTÉNY HAGYOMÁNY LAPJA

Kaiser László

Szelíden érdemes Nagy Gáspár emlékének

Talán mégis szelíden érdemes, Krisztus sír és Gandhi Érted is éhezik, hangos szó nincs, ostor a szögön, Te már anyaföldben, mi még anyaföldön.

Lapunk megjelentetését támogatja a Nemzeti Civil Alapprogram Civil Szolgáltató, Fejlesztõ és Információs Kollégiuma, a BÁV és a Nemzeti Kulturális Alap Szépirodalmi Kollégiuma

PoLíSz

Mesemondóverseny csíki-székely népmesékbõl A Kráter Mûhely Egyesület Mesemondóversenyt hirdet a kelet-erdélyi csíki népmesékbõl az ország valamennyi felsõ tagozatos általános iskolás tanulója számára. Felkészülni kizárólag a Barcsa Dániel író-képzõmûvész által a családi hagyományait feldolgozó Üstökös Demeter címû kötetébõl lehet! Jelentkezési határidõ: 2007. április 30. Mesemondóverseny idõpontja: 2007. május 25. (péntek) Díjak: I. díj: 15.000 Ft-os könyvcsomag II. díj: 7.000 Ft-os könyvcsomag III. díj: 5.000 Ft-os könyvcsomag Jelentkezés a honlapról letölthetõ jelentkezési lapon, továbbá levélben, e-mailben az alább megadott címeken. Cím: 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. 26. E-mail cím: [email protected] www.krater.hu A felkészüléshez a kötet a kiadó Kráter Mûhely Egyesülettõl 40% kedvezménnyel, 1180 Ft-ért megvásárolható, megrendelhetõ! Bõvebb tájékoztatást a (06 1) 266-6288 és a (06 30) 619-9977-es telefonszámokon kaphatnak. Kellemes felkészülést, nagyszerû versenyt kívánunk a résztvevõknek!

Wass Albert meséinek dramatizálása A Kráter Mûhely Egyesület mesejátékversenyt hirdet Wass Albert meséibõl nagycsoportos óvodások és alsó tagozatos általános iskolás tanulók számára. Budapesti és Pest-megyei gyermekcsoportok jelentkezését várjuk pedagógusok vagy szülõk vezetésével.

TOVÁBBÁ MINDEN ELÕFIZETÕNK ÉS A SZERZÕK, AKIK LEMONDTAK JOGDÍJUKRÓL! Kiadja a KRÁTER MÛHELY EGYESÜLET közhasznú szervezet FELELÕS KIADÓ ÉS ALAPÍTÓ FÕSZERKESZTÕ TURCSÁNY PÉTER FÕSZERKESZTÕ-HELYETTES KAISER LÁSZLÓ SZERKESZTÕSÉGI TITKÁR SZEPESSY KATALIN TELEFON/FAX/E-MAIL: 266-6288, [email protected] SEGÉDSZERKESZTÕ SZAKONYI JUDIT MOBIL/E-MAIL: 06-30-619-9977, [email protected] SZERKESZTÕK BAY ÁGOTA (próza), BARCSA DÁNIEL (történelem), LUKÁTS JÁNOS (esszé), MADARÁSZ IMRE (irodalomtörténet), NÉRÁTH MÓNIKA (képszerkesztõ), SZENTANDRÁSI ERZSÉBET (olvasószerkesztõ), PAYER IMRE (vers) és SZAPPANOS GÁBOR (mûfordítás) FÕMUNKATÁRSAK BÁGYONI SZABÓ ISTVÁN, FERENCZI LÁSZLÓ ÉS TÓTH ÉVA Szerkesztõségi cím: 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. emelet 26. Lapunk megrendelhetõ: 10 szám ára egy évre 4000 Ft, fél évre 2000 Ft, külföldön egy évre 43 euró Nyilvános szerkesztõségi óra minden hónap második és negyedik csütörtökén 16 órától a Centrál Kávéházban (1073 Budapest, Károlyi Mihály u. 9.) www.krater.hu ALAPÍTÓ TIPOGRÁFUS NAGY ANDRÁS TIPOGRÁFIA SZENDY JULIANNA Terjeszti a Lapker Rt. Kapható a Kráter Könyvesházban (Bp., Rákóczi út 8/A – udvar), az Írók boltja, a Lítea, a Fehérlófia (1086 Bp., József u. 8.) és az Osiris könyvesboltokban, valamint a RELAY hírlaphálózatában. Megjelenik az ETO-Print Kft. gondozásában. FELELÕS VEZETÕ BALOGH MIHÁLY

ISSN 0865-4182

Célunk Wass Albert meséinek minél szélesebb körû megismertetése. A mesék mesejáték formában való feldolgozását szeretnénk látni színpadon, gyerekek elõadásában. Fontos, hogy a díszletek és a jelmezek tükrözzék a mesék hangulatvilágát. A szülõi kreativitást is elõnyben részesítjük! A bemutatandó mesejáték idõtartama maximum 20 perc lehet. Jelentkezési határidõ: 2007. április 30. Mesejátékverseny idõpontja: 2007. június 15. (péntek) Díjak: I. díj: 50.000 Ft-os könyvcsomag II. díj: 40.000 Ft-os könyvcsomag III. díj: 30.000 Ft-os könyvcsomag Jelentkezni a honlapról letölthetõ jelentkezési lapon lehet, továbbá levélben és e-mailben az alább megadott címeken. Cím: Kráter Mûhely Egyesület szerkesztõsége,1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. 26. E-mail cím: [email protected] www.hrater.hu Bõvebb tájékoztatást a (06 1) 266-6288 és a (06 30) 619-9977-es telefonszámokon kaphatnak. Kellemes felkészülést, hasznos és szép játékot kívánunk minden résztvevõnek!

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 1

PoLíSz

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA Kaiser László: Szelíden érdemes (borítóvers) Gyüre Lajos: Folyamatos tûnôdéseim 2006 (versek)..................................................................................... Adamik Tamás: Gyermekéveim (memoár)......................................................................................................... Dernei Katalin: Ave Maria (versek) ...................................................................................................................... Debreczeny György: 6 sor neked (versek) ......................................................................................................... Szász Tas István: Elfelejtett felismeréseink spiráljáról (Az egykori kolozsvári Hitelt olvasván).................... Bölöni Domokos: Búcsú uzoni Beke Györgytôl ............................................................................................ László Péter Sándor: A tó (versek) ...................................................................................................................... Fülöp József – Marián Gabriella: Amerikai fogság I. (visszaemlékezés) .......................................................... Szenti Ernô: Írás (versek)....................................................................................................................................... Kozák Ágnes: Wass Albert emlékezete XXXVIII. rész.................................................................................

2 4 11 12 12 27 29 30 38 39

VILÁGBESZÉD Jean-Jacques Brochier – Roland Barthes: Az igazság válsága (beszélgetés) .................................................. 41 Allen Robbe-Grillet: Dzsinn, avagy egy vörös lyuk az útburkolat kockakövei között (novella) ............................ 44

MERÍTETT SZAVAK Bene Zoltán: Bojana Petriæ halála (novella ................................................................................................... Kürti-Kovács Sándor: Kis állattanmesék (versek) ............................................................................................. Sztanó László: Rizikó (elbeszélés) ...................................................................................................................... Molnár Bernadette: Shiori szép haikui (fordítások) ........................................................................................ Simon Edina: Ebédre hívás (versek) ................................................................................................................. Szabó Csilla Judit: Végállomás felé (versek)...................................................................................................... Mezey László Miklós: Az emlék valósággá válik – avagy egy éj Velencében (novella) ........................ Lukáts János: Egy délután Velencében (novella) .......................................................................................... Bárány János: A tükörben minden óra késik (versek) ................................................................................ Pap Krisztián: A szarajevói küldetés (elbeszélés, rövidített változat) ...............................................................

48 52 53 59 60 61 62 68 74 75

TÁJOLÓ Madarász Imre: Egy ismeretlen remekíró: Karczag György felfedezése (esszé)................................... Ortutay Mária: Emelkedj, Atlantisz! Turcsány Péter ezredfordulós verseirôl (esszé) ......................... Major János: Kaiser László novellái 1956-ról (esszé)................................................................................... Baranyi Ferenc: Zászlós Levente Gilgames-fordításáról (esszé) ................................................................. Elhunyt Jánosi András képzômûvész-író ..................................................................................................

E számunk illusztrációit Szenti Ernõ grafikáiból válogattuk.

1

85 89 91 93 94

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 2

PoLíSz

Gyüre Lajos

Folyamatos tûnôdéseim 2006 Hazám a „magasban”?... ... az országos kitagadás után már csak a szívben, a némaságban, a rettegésben, vonat-zakatolásban, az állandósult félelem bakacsin zugaiban, a felkelô holnapi napban, a körülhúgyozott Országház félüres, leköpdösött termeiben, az agyalágyult gyûlölet-terek tekergôiben, gyalázkodó gyepmesterek eldobott köveiben?

Mire is legyek büszke ... e meggyötört hazában? A melldagasztó kokárdára? A karóval jövôkre? A háryjános hazudozókra? A testre szabott hiányos trikolórra? A kutyahizlaló abortusz-temetôkre? A határon innen és túl – partiak árkaira? Ötvenhat világvándoraira? A nyakra feszülô kötélre?

Én, a kisebbségi magyar ... hadd kérdem: óh, mondd, „van-e ott haza még ahol értik e hexametert is?!”

Mért fáj nekem ... jobban, mint másnak, hogy örömpolitikusok sírt ásnak, hogy sarat dobálva, iszapban állig, hogy oda-vissza mindhalálig... Nagy tor lesz – országos a gyászban. 2

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 3

A TÖRTÉNELEM FAGGATÁSA

Dózsa húsát se rágták többen, köpködve, okádva, meakulpázva, sírva, Nagy Imrék mindig akadtak a megásott sírba, és majd üdvözíteni ember: akár özön míg elfogy a lélek kézen-közön. Ország? Nép? Nemzet? Távoli szólam csupán. Nem vagy más: gyaloghuszár, kellék a nagy játszmában, Don-kanyari silbak, örök vesztes második hadosztály, vitézkedôk balekja, sörkatonája, messze város „Gyürkôzz Jánosa”. Tiéd az esti mese ringatása, az ígéretföldi színes üveggolyó, marokba szorított Kossuth téri selyempapírban tálalt fekálicsomag. Lebegô léggömb a széljárásban. Ne félj, megkapod a szivárvány hét színét, a forgatható papsipkát, a reklámszatyor-koldustarisznyát, a homokvár-gyôzelmet az összeomlásig. Istenem! hol is hát a Haza? A magasban? Az elérhetôben? És az ígéretföld mannája hol késik? Legalább a reményt, azt hadd meg nekem, Uram! Ámen.

Kassa, 2006. november 27.

3

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 4

PoLíSz

Adamik Tamás

zott és végigcsutakolt. Azután tiszta ruhát adott ránk, persze cipôt nem, hiszen abban az idôben nyáron minden tanyasi gyerek mezítláb járt. Azután megterített a konyhában, a szokásosnál kissé korábban, hogy idejében elindulhassunk az iskolába. Körülültük a nagy asztalt, a nagyapám, az anyám és a tizenegy gyerek, és jó étvággyal faltuk az ételt. Pontban tizenkét órakor anyám útnak indított bennünket, de elôtte Jóskának, mint a legnagyobbnak a lelkére kötötte, hogy ügyeljen ránk, ne rosszalkodjunk, és el ne késsünk. Az iskola nagyjából öt kilométerre lehetett a házunktól. Az út azonban egyenesen az iskolába vezetett, csak végig kellett rajta bandukolni. Eleinte illedelmesen ballagtunk: a két nagyobb testvér közrefogott, a betonút közepén haladó szurokcsíkon meneteltünk libasorban. Ez igen kellemes volt, mert a nap melegétôl meglágyult szurok kellemesen bizsergette a talpunkat; és így gyalogoltunk. Egy idô után azonban unalmasnak találtuk ezt a feszes menetet, és Jóska engedélyével a lágy szurokból öklömnyi golyót gyúrtunk, s azt gurítgattuk. De egy idô után ezt is meguntuk, és újabb játékba fogtunk. Igen jót játszottunk, nem éreztük az idô múlását. Csak az volt a furcsa, hogy amikor az iskolához értünk, nagy csöndesség fogadott bennünket: az iskola udvarán senkit sem láttunk. Igencsak megszeppentünk, mert ez azt jelentette, hogy már elkezdôdött a tanítás. Megilletôdve, csendesen nyitottunk be a tanterembe. A tanító bácsi ott állt a dobogón, a gyerekek pedig hátratett kézzel, csendben ültek; a bal oldali padsorokban a lányok, a jobb oldaliban a fiúk, az elsô osztályosoktól a negyedikesekig. „Hát ti mit akartok?” – kérdezte Sebôk Lajos tanító úr. „Iskolába jöttünk” – felelte Jóska bátyám – „és elhoztuk az öcsénket is, aki most kezdi az elsôt.” A tanító úr tekintette egy kissé megenyhült, s csak ennyit mondott: „Gyorsan a helyetekre!”

Gyermekéveim A minap elôvettem népiskolai értesítôkönyvemet, végiglapoztam, és sok minden eszembe jutott. Ezekbôl az emlékekbôl vetek papírra néhányat, hogy felidézzem azt a kort, amely gyermekéveimet alakította, csiszolta. Nem csinálok mást, csak megmagyarázom értesítôkönyvem furcsaságait, azt például, hogy miért csak a második osztállyal kezdôdik, miért voltam egyszer tiszta kitûnô, miért jártam három különbözô tanyasi iskolába: a Kecskemét-városföldi I. sz. Népiskolába, a kecskeméti Mindszenti úti II. sz. Népiskolába, végül pedig a Kerekegyháza-alsópusztai általános Iskolába.

Elsô nap az iskolában Már reggel sejtettem, hogy különleges lesz a mai nap. A disznókat terelgettem kifelé az udvarról, amikor Jóska bátyám rám parancsolt, hogy ma korábban hajtsak be, mert még mosakodnom is kell. A mosakodás mindig valamilyen esemény hírnöke volt: vagy templomba mentünk, vagy vendégségbe. Ezen morfondírozva hajtottam a falkát a legelôre, a szegedi betonút árkába. Fényesen sütött a nap: amikor végigsiklott tekintetem az egyenes úton, az utat szegélyezô fák a távolban fénytengerben találkoztak. Valahogy nem volt kedvem játszani. Nem kapaszkodtam a mellettem elügetô kocsik saroglyájába, nem parittyázgattam, és vasgolyóimmal sem gurigáztam a sima úton. Folyton az járt az eszemben, hogy szeptember elseje van, ma megyek elôször iskolába. Valamivel tíz óra elôtt behajtottam a disznókat. Anyám már ott mosdatta két bátyámat, Jóskát és Pistát. De mikor meglátott, otthagyta ôket, és engem vett a keze alá. Bele kellett állnom a marhaitató vályúba, ott aztán tetôtôl talpig leszappano4

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 5


– és az üres hátsó padsorra mutatott. Megkönnyebbülve osontunk a padok felé, de még nem értünk a helyünkre, amikor felcsattant a tanító úr hangja: „Vissza az egész banda!” Rémülten fordultunk meg, majd visszamentünk, s odanéztünk, ahová a tanító úr mutatott: le a padlóra. A tisztára sikált, szép fehér padlón fekete szurokfoltok éktelenkedtek. Jó darabig dörzsöltük a padlót síkárkefével, kapartuk bicskával, s úgy-ahogy eltüntettük a foltokat. Végre a helyünkre mehettünk, de alighogy lehuppantunk a padra, berohant a tanító bácsi felesége, és ezt kiáltotta: „Lajos, légiriadó, engedd haza a gyerekeket!” A tanító úr elbocsátott bennünket. Kiérve az udvarra feltekintettünk az égre: fölöttünk a magasban kicsi fénylô repülôk úsztak Budapest felé. Ebben a tanévben ez volt az elsô és egyben az utolsó napom is az iskolában.

tyámmal a disznófalkát hajtottam, Jóska bátyám pedig a nagyapámmal együtt a teheneket. Imre bácsi nagy tanyája istállókkal és ólakkal szôlôs és gyümölcsös vidéken feküdt, ami nagyon tetszett nekem, mert igencsak különbözött a városföldi tájtól, amely lapos volt, és többnyire búzát, kukoricát, répát termesztettek rajta. Mi, gyerekek egész nap a jószágokkal voltunk, legeltettünk és játszottunk. Közben múlt az idô, s hallottuk a felnôttektôl, hogy az oroszok elfoglalták Kecskemétet, és nemsokára ideérnek. Mi nem sokat törôdtünk ezzel a hírrel, egyik reggel azonban a felnôttek furcsa módon kezdtek ide-oda rohangálni, és kiabáltak, vitatkoztak egymással, és újra meg újra hallottuk, hogy ruszkikat, oroszokat emlegetnek. A nagyobb gyerekeket pedig a szomszédos tanyákra küldték, hogy hozzanak híreket. Hamarosan vissza is tértek a hírhozók, és egyértelmûen jelentették: jönnek az oroszok. A hírre nagy csöndesség támadt. A felnôtt férfiak fejüket vakargatták, kérdôn tekintgettek egymásra, majd egyszer csak Imre bácsi kibökte: „Meg kell adnunk magunkat.” „De hogyan csináljuk?” – kérdezte anyám. Mire nagyapám kész tervvel állott elô. A majorság apraja-nagyja jöjjön az udvarra, életkor és nagyság szerint álljunk sorba. Õ igazgatta a sort, mégpedig úgy, hogy a legkisebb gyerekekkel kezdte, utána jöttek a nagyobb fiúk és lányok, majd a felnôttek. A sor elejére Imre bácsit és anyámat állította. Ezután bement a házba, kihozott egy nagy fehér lepedôt, azt egy hosszú karóhoz szögezte, s magasra tartva a sor elejére állt. Aztán vártunk. Bármilyen zaj hallatszott, azonnal összerezzentünk, és ezt suttogtuk egymásnak: „jönnek, mindjárt itt lesznek”. Egyszer aztán valóban nagy robajra kaptuk föl a fejünket, s azt vettük észre, hogy négy lovas katona vágtat felénk, nagy porfelhôt hagyva maguk után a homokos kocsiúton. A katonák hirtelen

Nagyapám és a tehenek A háború egyre jobban közeledett felénk. Ezt két jelbôl pontosan meg lehetett állapítani. Késô éjjel egyre több fénygolyót és fénycsóvát lehetett látni kelet felôl az égen, reggel pedig gyakran láttunk sebesült lovakat bolyongani a kukoricásban. Egyszer aztán katonák és csendôrök érkeztek hozzánk, anyámat keresték, aki betessékelte ôket a tisztaszobába, nekünk, gyerekeknek kint kellett maradnunk. Nem sokáig maradtak a katonák, de utána anyám nagyapámmal és idôsebb testvéreimmel sokat tanácskozott. Két-három nap múlva anyám a vacsoránál közölte velünk, hogy el kell költöznünk, mert a csata Kecskemétért a mi földünkön lesz. Meg is beszélte már egyik nagybátyánkkal, Imre bácsival, aki Kecskeméttôl északnyugatra egy nagy majorságban lakott, hogy egy idôre hozzá költözünk. Meg is kezdtük a költözködést. Csak az állatokat és a legszükségesebb ruhadarabokat vihettük magunkkal. Én Pista bá5

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 6

PoLíSz

megálltak elôttünk, majd az egyikük, kissé elôbbre léptetett lovával, végighordozta tekintetét rajtunk, végül hangosan elnevette magát, és elvágtatott, a többiek meg utána. A sor dermedten állt még egy darabig, végre nagyapám leengedte a fehér zászlót, és csak ennyit mondott. „Nem is olyan rosszak ezek az oroszok” – menjünk ebédelni. Ebéd után nagyapám odaszólt hozzánk: „Na, gyerekek, hajtsuk ki a teheneket a legelôre!” Örömmel engedelmeskedtünk, mert csak a kihajtás igényelt némi gondosságot a keskeny utakon a szôlôk között. Elérve a legelôt, az állatok szétterülve békésen legelésztek, mi pedig gondtalanul játszhattunk. Volt egy lyukas gumilabdánk, azt rúgtuk teljes odaadással, a nagypapa pedig botjára támaszkodva gyönyörködött a legelészô csordában. Szokása volt, hogy órákig elnézte a sarjadó vetést, a friss bajuszú kukoricást, a legelészô állatokat. Most azonban különös zörej riasztotta föl szemlélôdésébôl. Háta mögött lódobogást hallott. Két orosz katona vágtatott el mellette egyenesen a csorda felé, kardlappal összeterelték a teheneket, és nagy kiabálás közepette kezdték terelni ôket. Nagyapám sem volt rest, botját fölemelve, káromkodva szaladt a csorda után. Az egyik orosz hátrafordult a kiabálásra, egy pillanatra megállt, majd a tehenek közé vágtatott, kiszakított egyet közülük, és visszakergette nagyapám felé. A nagyapám azonban annyira dühös volt, hogy botjával ráhúzott a szerencsétlen állat hátára, s ezt kiáltotta: „Az istenfádat, menj te is a többi után!” Hát így maradtunk tehén nélkül.

mat. Ez a nagy veszteség eszébe juttatta elhagyott házunkat, s elhatározta, hogy elmegy megnézni, mi lett a gazdasággal. Jóskát, aki akkortájt tizenegy éves volt, magával vive elindult. A tanya Kecskeméttôl délre, a várostól mintegy másfél kilométer távolságra volt, amelyet ötven hold földdel felesben béreltünk. Szarvasos tanyának hívták, mert a ház keleti végén volt egy kiemelkedô toronyszerû rész, rajta egy bronzszarvassal. Anyámnak a ház közelébe érve gyökeret vert a lába a borzalomtól: mindenfelé hullák hevertek, emberek és lovak vegyesen, szétlôtt és kiégett autók és ágyúk. Házunk vége is belövést kapott, és nagy rés tátongott rajta. Anyám ezen a nyíláson lépett be a tisztaszobába, amelynek a közepén egy tûzrakás nyoma éktelenkedett, elszenesedett széklábakkal, s a falak mellett halottak hevertek. Átmenve a konyhán a nagy magtárba lehetett jutni. Az ajtaja le volt szakítva, az ott tárolt gabonában pedig egy döglött ló hevert. Anyám döbbenten szemlélete e szörnyûségeket, de nem sokáig tehette, mert lépéseket hallott, s ahogy megfordult, egy orosz katonát látott feléje közeledni. „Jóska, ide gyere!” – kiáltotta, majd megragadta Jóska kezét, és kirohant a házból; meg sem állva a városig. Egy darabig még Imre bácsiéknál laktunk, majd anyám egy szobát bérelt „Kiskecskemétben”, utána pedig még Gyurka bácsiéknál is tanyáztunk egy ideig. úgy egy év múlva rendbe hozattuk a szarvasos tanyát, és visszaköltöztünk. A legfontosabb teendô volt eltüntetni a csata nyomait a ház körül, majd elkezdtük behúzogatni a bombagödröket, ami évekig eltartott. Az ellenséges repülôgépek a szegedi betonutat akarták szétbombázni, a bombák azonban a mi földünkre hullottak. De ennél sokkal nagyobb baj volt az, hogy az orosz katonák teherautókkal kezdtek éjjel rendszeresen kijárni a tanyavilágba, rabolni. A tanyasi emberek mindent próbáltak elrejteni – gabonát, élelmi-

Irma nôvérem halántéka Anyám bizony kétségbeesett, amikor tehenek nélkül tértünk haza. Mikor pedig azt is megtudta, hogy egy tehén megmaradhatott volna, kétségbeesése méregbe fordult, és igencsak leteremtette nagyapá6

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 7


szereket, disznókat, teheneket, lovakat és nagylányokat, de ez nem mindig sikerült. Volt egy jó kutyánk, Poki, aki rögtön észrevette, ha egy orosz teherautó lefordult a betonútról a házunk felé. Ilyenkor sajátos hangon kezdett ugatni, mire az egész család, mint a megbolygatott méhkaptárból a méhek, kizúdult az ajtón az éjszakába. Ki-ki futott, ahogy erejébôl tellett, s közben kiabálta: policáj, policáj. Én nem tudtam, mit jelent ez a szó, de bátyáim azt mondták, ha ezt kiabáljuk, az oroszok megijednek tôle, és elmennek. Történt az egyik este, hogy éppen vacsoránál ült a család. A nagy asztal közepén állt a vájdling tele krumplis pogácsával, mi pedig a szokásos rítus szerint jó étvággyal fogyasztottuk. Amíg sok volt az edényben, illedelmesen eszegettük, de ahogy kezdett fogyni a pogácsa, egyre gyorsabban nyúltak a kezek a vájdlingba. Ezzel a hasznos tevékenységgel voltunk elfoglalva, amikor hirtelen fény árasztotta el az udvart, majd motorzúgás hallatszott. „Az oroszok!” – kiáltotta anyám, és felugorott az asztaltól. Kirohantunk az éjszakába, és futott, ki merre látott. Magam is ész nélkül rohantam. Többször fölbuktam a friss szántásban, mégis röpített a félelem, míg el nem akadt a lélegzetem. Ekkor a földre hasalva kémleltem a ház felé. A teherautó reflektorainak fényében sietôs alakokat láttam, és olykor érthetetlen hangokat hallottam. Egy idô után kezdett csendesedni az udvar, és láttam a távozó autó fényeit. Még egy darabig szívdobogva lapultam, aztán szép lassan visszasettenkedtem a házhoz. Két nagyobb bátyámat, Gabit és Gyurkát már ott találtam, a többiek csak lassan merészkedtek elô. Úgy fél óra múlva mindenki visszatért, kivéve Irmát. Még vártunk egy darabig, majd szétszéledve elindultunk keresni, hangosan kiabálva: „Irma, Irma.” Bejártuk az egész környéket, eredmény nélkül. Mit volt mit tenni, éjféltájban elcsigázottan és reményvesztetten nyugodni tértünk.

Másnap reggel anyám ellátva a teendôket a ház körül, átöltözött, és bement a városba, hátha ott Irma nyomára akad. Mi pedig a környéket jártuk be, de hiába, semmit sem találtunk, ami Irmára utalt volna. Izgatottan vártuk hát, hogy anyuka hazaérjen. Már délután volt, amikor egyszer csak látjuk ám, hogy anyuka közeledik, és kézen fogva vezeti Irmát, akinek a feje be van kötve. Szinte nem akartunk hinni a szemünknek, majd eléjük rohantunk, és egyszerre kérdeztük: „Hova tûntél, Irma?” Anyuka azonban ránk szólt: „Hadd üljön le elôbb, és aztán meséljen!” Bekísértük hát a konyhába, leültettük, és feszült figyelemmel lestük a szavait. A következôket tudtuk meg: Velünk együtt ô is kirohant, azonban rémületében rossz irányba szaladt. A teherautó fényében meglátta két orosz katona, és üldözni kezdte. Irma teljes erôvel futott, de felbukott. Ezután már könynyû dolguk volt a katonáknak. Megragadták, fölcipelték az autóra. Ott összekötötték kezét, lábát, és egy ôrt állítottak melléje. Miután összeszedtek mindent, amit a házban és a ház körül találtak, elindultak vissza Kecskemét felé. Irma kiszabadította lábát, fölkelt, és le akart ugrani a mozgó autóról. Az ôr azonban elkapta. Irma védekezett, mire az ôr puskatussal homokon ütötte. Irma elvesztette eszméletét. Éjfél körül tért magához a teherautón, amely egy kivilágított ház elôtt állt, s bentrôl kihallatszott a részeg orosz katonák zsivaja és éneke. Irma egy ideig fontolgatta, mit tegyen, majd gyors elhatározással lemászott a teherautóról, átosont az úton, és a volt vásártéren, amely akkor teli volt lelôtt repülôgépek roncsaival, elbujt. Leshelyérôl még látta, hogy a katonák részegen kijöttek a házból, fölszálltak az autóra, majd mikor észrevették, hogy a fogoly eltûnt, újból leszálltak, és átkutatták az útszéli bokrokat, de egy idô után elunták és távoztak. Erre a nôvérem annyira megkönynyebbült, hogy rejtekhelyén el7

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 8

PoLíSz

nyomta az álom. Másnap magasan járt már a nap, amikor fölébredt. Egy darabig még nem mert elôbújni, de aztán kimászott, és elment a keresztanyjához. Ott bekötötték a sebét, ágyba fektették. Anyám, aki minden rokont és ismerôst végiglátogatott, itt akadt rá. Sebe idôvel szépen begyógyult, de helye ma is látható a halántékán.

keresztapám sokat segített nekünk édesapám halála után, aki 1941-ben távozott közülünk, anyám nem tagadhatta meg a rokoni segítséget. Én sem tiltakoztam, mert csábított az új világ és az új környezet. Még aznap este elmentem keresztapámmal, õk szintén Városföldjén laktak, de még kintebb, a Mindszenti úti iskola közelében. Vacsora után keresztapám viccesen megkérdezte, hogy mi legyen a bérem. „Egy jó bicska!” – vágtam ki rögtön a választ. Vett is nekem keresztapám néhány nap múlva egy csodaszép bicskát: szarvasagancs volt a nyele, réz a belseje, a pengéje pedig szikrát hányt. Volt keresztapámnak egy maga készítette köszörûköve. Megtöltöttük a tartályát vízzel. Én hajtottam a kerekét, keresztapám pedig nagy gonddal a forgó kôre illesztette a pengét, és úgy kifente, hogy szinte borotválni lehetett volna vele a szôrt a karomon. A munkám egyszerû volt. Reggeli után kihajtottam a disznókat legelni, dél körül behajtottam, ebédeltünk, ebéd után deleltünk, utána megint legeltettem vacsoráig. Így ment ez napról napra. Keresztapámtól kaptam egy kopott lóostort, s azzal hajtottam a falkát a Mindszenti út árkába vagy a zöldellô tarlóra. Hamar összebarátkoztam a szomszédos kanász gyerekekkel, akik kedvesek voltak ugyan, de kopott lóostoromat többször kinevették. Az ô vállukon karikás ostor díszelgett, s nagyokat durrogattak vele. Miután ez többször megismétlôdött, elôfordult, hogy lógó orral hajtottam haza a falkát. Keresztapám észrevette, hogy valami bánt, és így szólt hozzám: „Talán már hazakívánkozol anyád szoknyája mellé?” „Dehogy kívánkozom, de nincs karikásom, pedig ennyi disznóhoz jó lenne egy karikás” – válaszoltam. „Ha nincs, hát csinálj!” – mondta keresztapám és otthagyott. Elôször is nyél után kellett néznem. Keresgéltem megfelelô bot után az útszéli fákon, de megfelelô nyélre nem akadtam.

Bicska, karikás ostor 1945. szeptember elsején újra kezdtem az elsôt, mégpedig Kecskeméten, a Muszály és a Cigányváros közötti kis iskolában. Ide jártunk Pista bátyámmal. Sok emlékem nem maradt róla. Csak a pálcákra emlékszem: a hosszú füstösre, a középhosszú barnára és egy rövidebb faszínûre, amely igen alkalmas volt körmösök osztására. Hogy itt elvégeztem az elsô osztályt, bizonyítja az értesítôkönyvem, amely a második osztállyal kezdôdik. Biztosan volt valamiféle papírom az elsô osztály elvégzésérôl, különben nem iratkozhattam volna be a másodikba. Ezt már az említett Városföldi I. sz. Népiskolában kezdtem, 1946-ban. Ekkor már a Révész tanyát béreltük, ismét ötven hold földdel, amely szintén Városföldön volt, de jóval kintebb, nem messze az említett iskolától, a vasúttól mintegy kétszáz méterre. Itt jeles tanuló voltam Szûcs Kálmán tanító úr szigorú keze alatt, pedig az elsô félévben huszonöt, a másodikban pedig ötvennégy napot hiányoztam. Nem betegség miatt, hiszen gyermekkoromban sohasem voltam beteg, hanem a munka miatt. Amikor eljött a nagy munkák ideje a földeken, akkor bizony nem mehettünk iskolába, mert minden kézre szükség volt. Negyvenhét nyarán nagy változás állt be életemben. Az egyik este betoppant hozzánk keresztapám, és azt mondta anyámnak. „Te, Julis, sok a munka, add ide egy évre Tamást kanásznak, neked úgyis marad még elég gyereked.” Mivel 8

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 9


Egyszer azonban megakadt a szemem az istálló sarkában álló nagysöprûn. A nyele szép sima, gömbölyû volt, s ahogy szemlélgettem, úgy látszott, hogy elég hosszú, le lehet belôle vágni egy harminc centis darabot. A gondolatot tett követte, és éppen az utolsót húztam a fûrésszel, amikor betoppant keresztapám. Meglátva a munkát, méregbe gurult, és ezt kérdezte: „Mit csinálsz, te szerencsétlen?” „Karikásnyelet” – válaszoltam. „Keresztapám mondta, hogy csináljak” – tettem hozzá. A hirtelen haragjáról közismert keresztapám még egyszer rám villantotta szemét, megköszörülte torkát, és továbbállt. Micsoda gyönyörûség volt faragni órákon, napokon keresztül. Csak arra ügyeltem, hogy a disznók ne rágják le az útszéli vetést, s közben faragtam, faragtam. Egyik este keresztapám azt mondta, hogy a Manci lónak új kötôféket vesz, a régi már nagyon megkopott, de karikáshoz kiváló. A sallangot egy rossz cipôbôl vágtam ki bicskámmal. Egyetlen lényeges rész hiányozott még, az a csapó volt. Egy hetipiaci napon azonban keresztapám vett nekem egy új csapószíjat. A sudarat az egyik tehén farkából metszettem ki, és amikor az elsôt durrantottam karikásommal, végtelenül boldognak és gazdagnak éreztem magam. Történt aztán, hogy elérkezett az iskola ideje, szeptember elseje. Reggel nyolcra mentünk iskolába, és a fiatal tanító néni, Fehér Mária, késett úgy öt percet. Amikor megérkezett, felálltunk, köszöntöttük. ô kedvesen intett, hogy üljünk le, majd ô maga is leült, lehajtotta fejét a tanári asztalra, és úgy láttam, hogy sír. Némi szünet után felemelte fejét, és elkezdôdött az óra. Így ment ez napról napra. Gyönyörû szép arca, szôke haja volt. úgy éreztem, hogy nagy könnyes szeme mindig rám tekint. A tanítás után, amikor hazatérve megebédeltem, majd pihenés után kihajtottam a disznókat legelni, magamon éreztem a tekintetét. Meg voltam gyô-

zôdve, hogy nagyon korán kel, hiszen Kecskemétrôl jár ki vonattal. Aztán amíg a városföldi állomásról gyalog elér a Mindszenti úti iskolához, elfárad szegény, a cipôje átázik a reggeli harmattól, biztosan fázik a lába is, persze hogy sírva fakad sok bajában. Erôs elhatározást tettem: rossz magaviseletemmel és hanyagságommal nem fogom még tovább szaporítani bajait. Fogadkozásomat be is tartottam, amíg keresztapáméknál voltam kanász. Így lettem én tiszta kitûnô a harmadik osztály mindkét félévében.

Az elsô kísérlet Hazatérve keresztapáméktól egy darabig gulyáskodtam, mert Pista bátyámat, aki eddig a marhákat ôrizte, nehezebb munkára fogták: nagyobb testvéreimmel együtt a földet kellett mûvelnie, kapált, kaszált, mint a többiek. Anyám minden évben kibérelte a vasút árkát, s én ott legeltettem a teheneket. Ezt a foglalkozást azonban mindössze két évig ûztem. Az történt ugyanis, hogy Gábor bátyám, aki igen vállalkozó kedvû fiatalember volt, birkákat vásárolt és én lettem a juhásza. A juhásznak egyrészt jobb dolga volt, mint a gulyásnak, mert nyáron, amikor jött a nagy meleg, kilenc-tíz óra körül a birkák már összedugták fejüket, és egymás árnyékában pihentek egészen délután öthat óráig. Tehát ebben az idôben a juhász is pihenhetett. Másrészt azonban rossz és fárasztó volt a juhászkodásban az, hogy a birkákat fejni kellett, s ez férfimunka volt, továbbá éjjel is legeltetni kellett ôket, mert a birka igazán jóllakni csak hûvösben tud. Közben azonban változtak az idôk: elkezdôdtek a tsz-mozgósítások. Agitátorok járták a tanyákat, és arról próbálták meggyôzni a gazdákat, hogy a közösben jobb. Gábor bátyám, aki széles látókörû ember volt, hiszen rendszeresen bejárt Kecskemétre a fodrászhoz, kocsmákba is el-eljárt, minden hírt elsô kézbôl tudott, több agitá9

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 10

PoLíSz

tort személyesen ismert, s tudta róluk, hogy sohasem szerettek dolgozni. Ezeket azután, amikor jöttek agitálni, durván kiosztotta. A tiltakozás ellenére a mi vidékünkön is kezdtek megalakulni a termelôszövetkezetek. Nem tehettünk mást, mint elköltöztünk oda, ahol még nem indult meg a téeszesítés, a kerekegyházi tanyavilágba, Kecskeméttôl mintegy tizenöt kilométerre, a Dunaföldvár felé vezetô betonút mellé. Hát itt béreltünk ismét ötven hold földet, és a nyolcadik osztályt az Alsópusztai általános iskolában végeztem. A Deli házaspár tanított itt: az alsó tagozatosokat a feleség, Manci néni, a felsôsöket a férj, Deli József, akit nagyon megszerettem szigorú igazságosságáért. Az év végi bizonyítványom – egy kivétellel – itt is színjeles lett. Ez az egy kivétel az írásbeli dolgozatok külalakja volt: erre közepest kaptam. Még rosszabbat is érdemelhettem volna, hiszen én ritkán csináltam házi feladatot asztalnál: többnyire a mezôn hasalva vagy a térdemen készítettem el. Amikor a nyolcadikosokkal foglalkozott a tanító bácsi, akkor – lehettünk vagy tízen – elôre ültünk az elsô padokba. Az egyik ilyen elôreülés alkalmával bejelentette a tanító bácsi, hogy kísérletezni fogunk. Elôvett egy nagy zsák varrótût és szürke cérnát. A cérnát a tû közepére kötötte, egy kissé a tû foka felé, majd fellépve a dobogóra, a másik végét odaszorította a tanári asztal kiálló széléhez. Ezután odahívott bennünket. Mi leguggoltunk körben, és figyeltünk. A tanító bácsi meglökte a tût, amely kétszer-háromszor körbefordult, majd lassított és megállt. Szó nélkül, feszülten figyeltük a kísérletet. Ezután ismét meglökte a tû fokát, a tû ismét körözött néhányat, és beállt ugyanabba az irányba. „Na, látjátok” – mondta a tanító bácsi – „itt egy titkos erô húzódik észak-dél irányban, s a tudomány feladata az, hogy a természet efféle titkos erôit kutassa.” Ezután Deli József olyan szépen beszélt a tudományról, hogy a tanítás

után, amikor hazaértem, és ettem valamit, folytonosan az motoszkált bennem, hogy kellene szereznem valamilyen tudományos könyvet. A testvéreim éppen deleltek, a tanya csendes volt. Ahogy tûnôdtem magamban, a tekintetem az udvaron a falhoz támasztott biciklikre esett, s máris felötlött bennem a gondolat: Be kell bicikliznem Kerekegyházára, a vegyeskereskedésbe, hátha találok ott valamilyen tudományos könyvet. Magamhoz vettem régóta kuporgatott néhány forintomat, biciklire pattantam, s a mintegy tíz kilométerre fekvô faluba karikáztam. A papírosztályra mentem, és az elárusítónak azt mondtam, hogy kérek egy tudományos könyvet, nem baj, ha nehéz is. „Tudományos” – hümmögött a néni – „regény való neked, fiam, nem tudományos könyv.” „De én tudományosat akarok” – makacskodtam. „Te tudod” – csóválta a fejét – „majd nézek valamit.” Nézegette a könyveket, majd így szólt: „Nincs itt tudományos könyv.” „De én tudományos könyvet akarok” – makacskodtam, és elindultam kifelé. Már az ajtónál jártam, amikor a néni utánam szólt. „Van otthon nálunk néhány régi könyv, lehet, hogy van köztük tudományos, majd megnézem, gyere be holnap, ilyentájt.” Másnap természetesen ott voltam a megbeszélt idôben. A néni mosolyogva nyújtott felém egy kopott szürke könyvecskét. Csak az utcán mertem megnézni kincsemet: „Magyar és német zsebszótár tekintettel a két nyelv szólásaira, szerkesztette Kelemen Béla” – olvastam a címlapon. Hát tényleg csuda sok idegen szó volt benne, s olyan furcsák, hogy délután, amikor kihajtottam a birkákat, soha nem hallott szavaktól zengett a vidék. Csak egy oldalt tudtam belôle megtanulni egész délután, pedig igen csak igyekeztem. Hát így ébredt bennem érdeklôdés az idegen nyelvek iránt.

10

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 11


Dernei Katalin

A múlt...

Ave Maria

...az idô repedt lamelláin szivárog át...

... a hárfa lágy akkordjai tövisbokorként hajtanak ki bennem, befonnak, egyre szorosabban, s fekete vérem hull, ahogy tépik, szaggatják testem

megperzseli a pillanatot, – pernyéje lassan hull alá – korom borít mát... holnapot ...amit meghagy, pár semmi szó, arcának elnagyolt vázlata, néhány hang...és frissen mosott hajának tûnô, ismerôs illata

... Ave Maria gracia plena ... térdre kényszerít a kín, imára kulcsol hitetlen kezem: csak egyetlen választ! - ki fog ezentúl így szeretni engem? Kiszáradt szemembôl nem hull könny a ravatalra ... ... Ave ... ... Ave Maria ...

Más lett a bánat nem kisebb, – más lett a bánat... éles szélû napok új és új sebeket vágnak, – meggörbült gerinc, elôreesett vállak... az eltompult agyban sem gondolat, sem vágyak, csak vádak...vádak...vádak katatón mondatok mögött szûköl, ... és lassan elpusztít.

11

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 12

PoLíSz

Debreczeny György

1917-et írtunk. A hadi érettségi után Erdély fôvárosából, az ország második szellemi központjából, Kolozsvárról is lelkes fiatalok indultak a frontokra. Sokat közülük elnyelt Isonzó, Doberdó, de sokan hazatértek. Haza? Hiszen a hazából indultak a hazát védeni, és a hiábavaló áldozat nyomán kisebbségiként ébredtek, ki hazatérvén, ki a másvilágon. Egy egész generáció. A hazatérôk ismét egy ország második legfontosabb kulturális központjában találták magukat, de ez már egy másik ország volt. Egy másik világ. Amaz a nyugati világnak a gótika határai mentén megjelölt keleti pereme volt, emez viszont már a keleti világ nyugat felé nyújtózkodó friss igyekezetének lassan, de biztosan hagymakupolákat növesztô terepasztala. Erdélyt fôvárosával együtt mind a nyugati, mind a keleti gazda magáénak érezte, szívéhez nagyon közelállónak, más-más módon s más-más okból kifolyólag. Az egyiket átmentette addigi történelme legelhúzódóbb veszedelmén: a török világon, a másiknak, az új tulajdonosnak itt születtek akkor még öntudatlanul Európa felé is fúródó gyökerei: a latin ábécé, az anyanyelvû Biblia, de máris azon erôlködött, hogy feledtesse azt, akinek a védôszárnyai alatt mindez történt. A köszönet a tagadás lett. Amit kaptak, az szigorúan hallgatásra lett ítélve. Helyette az ellenkezôjét hirdették, elnyomást emlegettek és rajtuk élôsködést, meg ôsiséget a legrégibb idôkig és a tulajdonképpeni védelmezô befogadót kiáltották ki ázsiai jövevénynek. A bizánci xenofóbia mindent elárasztott. Transzszilvánia magyarsága megint a maga erejére szorult, de már nem volt a maga ura. A kiegyezéskor oly örömmel üdvözölt unió elôtt még tudott felelôsen dönteni, saját lábon járni, saját fejjel gondolkodni, vezetni, és mint ilyen, véráldozatot hozni – Tündérország minden nációjáért. Most azonban mindezt úgy kellett megtennie, hogy közben mások uralkod-

6 sor neked a szemed mintha nevetett volna máskor meg olyan komoly volt, hogy szinte féltem, s rózsaszín tranzittárgy volt csak ez a kezemben szorongatott virágzó vadgesztenyefa

A szentségház ajtaja Szent György és Szent János apostol dombormûve hársfából készült, ott láthatod az aranyozott bronz tabernákulum-ajtón. Egy szegény hadiözvegy urának arany vitézségi érmét, a másik jegygyûrûjét, a harmadik az esküvô elôtt, babonaságból cipôje orrába dugott arany tízkoronást ajándékozta oda. Egy szegény, pártában maradt kis menyasszony pedig a vôlegényétôl kapott arany nyakláncot áldozta fel a szentségház ajtajának díszítésére.

Szász Tas István

Elfelejtett felismeréseink spiráljáról Az egykori kolozsvári Hitelt olvasván Úgy kezdôdött, hogy „megállj, kutya Szerbia”? Nem, már sokkal elôbb, de hát valahol el kell kezdeni. 12

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 13


tak felette, s ezer tiltás és akadály fékezte minden igyekezetét. A hazatért generáció helyét kereste. Elôször az ideiglenesség reményével, aztán a valóságra lassan ráébredvén, más és más módokon. Ekkor hangzott el Kós Károly „kiáltó szava” a cselekvésre. „Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára” és „Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját.” Több sikertelen kísérlet után 1922-ben jött létre az Országos Magyar Párt is. A politika fegyverét kényszerûségbôl kezükbe vevô írók kidolgozták a transzszilvanizmus gondolatát. Kós Károly ennek alapjaként Erdély földrajzi egységét és a benne élô népek megváltoztathatatlan sorsközösségét hangsúlyozta. Érzelmileg is megközelíthetô fogalom volt, s mint ilyen, a szülôföld melletti elkötelezettséget is jelentett. Kuncz Aladár szerint: „Az erdélyiség tulajdonképpen a nemzetek, vallások, világszemléletek, népi szokások, társadalmi osztályok és külsô hatalmi érdekek bölcs és eszes kiegyensúlyozását jelenti”... „Az az erdélyi írói közösség, amelynek magam is tevékeny tagja vagyok, az irodalmi szabadság elvét testesíti meg. Politikai és világnézeti kérdésekben a legnagyobb türelemmel vagyunk egymás iránt, közös célunk az erdélyi kultúra ápolása: ebben egyek vagyunk valamennyien.” Kuncz ugyanazt az álláspontot képviselte, mint „az írástudók árulása” ellen hadakozó Babits Mihály. A Helikon és a Nyugat tehát találkozik, mondotta egyszer Pomogáts Béla. Tamási Áron is kifejtette álláspontját: „Olyan gondolatkört kell adnunk, mely ne csak magyar legyen, hanem emberi is. Amely ne csak praktikus legyen, hanem erkölcsös is. Amely ne csak bátor és útmutató legyen, hanem igaz és megbízható is.” Ezek a szavak hihetetlen magasságban lebegtek egy homogenizálásra berendezkedô xenofób hatalom földhözra-

gadt és halálos ölelést jelentô tettei felett. Azonban, amint a kezdeti ideiglenesség érzése, a transzszilvanizmus is szép utópiává vált, hiszen Erdély másik két nemzete nem érezte magáénak, s így csak egyes szellemi építôköveinek felhasználása maradt meg lehetôségként. Közben bô egy évtized is elmúlt, s az ifjakból felnôtt, tapasztalt értelmiségiek lettek. Mögöttük ott sorakozott a maguknak teret követelõ legfiatalabbak tábora, azoké, akiket már az új helyzet nevelt fel, akiknek alig van saját emlékük a visszasírt múltból, akik már beszélték azt az új nyelvet. Az 1930-as évek így illúziómentesen köszöntöttek a transzszilván magyar értelmiségre. Talpra kellett állni, a vezetô helyzetet nélkülözve szükségessé vált megtanulni gondolkodni és mozogni, vagyis fejre és végtagokra volt szükség, saját fejre, saját végtagokra, a réges-régieknél is jobbra, olyanokra, melyek az új, a nehezebb helyzetben is képesek életben tartani a testet. 1931-ben Makkai Sándor, a református püspök-író tartott elôadássorozatot, melynek anyaga könyv alakban is megjelent Magunk revíziója címmel. Ebben a szerzô önvizsgálatra hívott, és a beilleszkedést hirdette a nemzeti azonosságtudat megújulásával. Kísérlete a kor Romániájában, akárcsak a transzszilván gondolat, kudarcra ítéltetett, és 1935-ben eljutott a „Nem lehet” kimondásáig, mellyel Romániából való távozását önfeladásszerûen magyarázta meg. A válasz Reményik Sándortól érkezett Lehet, mert kell címmel. Tamási Áron a Mind magyarok vagyunk címû cikkében errôl így írt: „... rettegésünk és kínzó aggodalmunk nem alaptalan. Makkai Nem lehet címû cikke is, mely hasznos hullámokat vert, nem azért volt elhibázott, mintha az emberi eszmény szempontjából nem lett volna igaza. Elhibázott volt azért, mert egyéni hangulat és közülünk kiemelkedett ideg13

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 14

PoLíSz

állapot szülte. Egyéni hang volt, aminthogy távozása is egyéni cselekedet volt. Egyiket sem töltötte meg a maga törvényszerû és földízû elemi erejével a közösségi életösztön.”1

déspolitikai, világnézeti cikkeket és irodalmi, képzômûvészeti, zenei anyagokat szándékoztak közölni. Komoly tudományos dolgozatokkal óhajtottak csak foglalkozni. Elképzeléseikre erôs hatást gyakorolt Németh László, de ott volt mögöttük a hasonló gondolkodású anyaországi fiatalok egy csoportja is: Szabó Zoltán, Boldizsár Iván, Erdei Ferenc és Kovács Imre. Az Erdélyi Fiatalokkal ellentétben nemcsak a falukutatásra összpontosítottak, hanem az urbánus szféra problémái iránt is érdeklôdtek. Az elsô, vagy ahogyan utóbb Makkai László maga nevezte: a kis Hitel indító száma 1935. január 1-jén jelent meg Kolozsvárott. A lapot egy interjúban Kéki Béla is „kicsi Hitel” néven emlegette.2 Hivatalosan Makkai László jegyezte, mellette szellemi tulajdonos volt Venczel József is. A felelôs szerkesztô és kiadó Koós Kovács István, fiatal költô, a szerkesztôségi titkár Makkai Ernô lett. Fômunkatársaik: Bözödi György, Cselényi Béla, Flórián Tibor, Heszke Béla, Juhász István, Kárász József, Kiss Jenô, Koós Kovács István, Makkai László, ifj. Nagy Géza, Szabédi László, Szenczei László, Tóth Zoltán, Venczel József és Vígh Károly voltak. Anyagi hátterük az ifjúság által összeadott pénz volt. Támogatást sem párttól, sem egyháztól nem kaptak. Egyes vélemények szerint az egyházak inkább gyanakvással figyelték ôket. Utolsó számuk 1935 júniusában jelent meg. Hat szám után szûnt meg a folyóirat. Okát ma anyagi természetû gondokkal magyarázzák, de a valódi ok Makkai László Magyarországra távozása volt. Tôle a lap kiadási jogát Venczel József örökölte. Könyvtárbéli kollégájával, Kéki Bélával szövetkeztek a második Hitel kiadására. 1935 nyarán Esztergomban találkoztak Szekfû Gyula egyetemi tanárral, a Magyar Szemle szerkesztôjével, és tôle sok-

Az erdélyi szellemi élet központja Kolozsvár volt. Az itteni román egyetemen és fôiskolákon tanult a legtöbb magyar ifjú. Itt volt a református és unitárius teológia is. Az értelmiségi ifjúság szervezôdése is innen indult. Elôször felekezeti alapon fogtak össze, és hoztak létre társaságokat, lapokat. Aztán megszületett az Erdélyi Fiatalok címû, 1930 és 1940 kötött 11 évfolyamot megért lap. Tanítómesterüknek Adyt, Szabó Dezsôt és Móriczot vallották. Bartók és Kodály nyomdokait követték, mikor a falvakba indultak. A falumunkát inkább a falu megismerésére, mint megváltoztatására szánták. Az Erdélyi Fiatalok világnézeti fórum volt, és nem szépirodalmi vállalkozás. Hasábjain legfeljebb recenziók jelentek meg. Utóbb, mint a diákság nemzedéki folyóiratát emlegették. Közben világnézeti függetlenséget és politikamentességet hirdettek. A lap a húszévesek álláspontját óhajtotta képviselni, bár néhány más korosztálybéli is részt vett munkájában. Természetesen idôvel ôk maguk is kiöregedtek korosztályukból. A magát 1929-esnek nevezô generációt követô fiatalabb korosztály, a húszévesek, 1934-ben kezdtek azzal a gondolattal foglalkozni, hogy lapot alapítsanak. Vezetôjük, Makkai Sándor fia, Makkai László, a késôbbi jeles történész lett. A társaság többsége már kipróbálta szárnyait az Erdélyi Fiatalok hasábjain vagy máshol. Az egész fiatal nemzedéket akarták összefogni. Makkai László, valamint Venczel József dolgozták ki a terveket. Alapelvként szögezték le, hogy minden vallási elkötelezettségtôl függetlennek kell lenniük, tekintettel a harmincas évek elején kialakult ilyen jellegû feszültségekre. Tartalmilag tudományos és mûvelô14

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 15


irányú eligazítást kaptak a leendô lap indításához. A tervezett lapot immár nem diáklapnak, hanem komoly tudományos igényû, értelmiségi fórumnak tervezték. Munkájukra serkentôleg hatott Németh László és Boldizsár Iván romániai látogatása. ôk Szabó Zoltán és Keresztury Dezsô társaságában jártak a Regátban és Erdélyben is. Kéki Béla erre így emlékezett: „Szekfû Gyula egy folyóirat megindítását sürgette (...) Példaképül a Magyar Szemlét ajánlotta (...)”3 A látogatás után Németh László megírta a Tanú számára a Magyarok Romániában címû útirajzát. Az ezt követôen kialakult vita kapcsán Boldizsár Iván Erdély második Trianonja címû írásában, a legfiatalabbakról szóló fejezetben a következôket írta a Napkeletnek: „Az eddigi ellentétekhez még egy járult: a nemzedék-ellentét. (...) már majdnem férfivá serdült az a korosztály, amely a háború kitörésekor még apró gyermek volt (...) önkéntelenül is úgy látják a helyzetet, ahogyan van. A maguk bôrén tapasztalják, hogy a magyarság élni akar, mindenek elôtt meg kell élnie, a szónak sokszor egészen materiális értelmében. Ezért le kell tenni az illúziókról, mondják ezek a legfiatalabbak, minél több tárgyi ismeretre kell szert tenni, és meg kell szervezni a magyarságot gazdaságilag. Megmozdulásuk, a Hitel címû folyóirat hallatlanul rokonszenves a maga tisztaságában, tárgyilagosságában, frázismentességében. útjuk a Széchenyimutatta magyarság, szellemi irányítójuk Szekfû Gyula és Németh László. De ezeken túl a maguk élményét írják meg (...) Az erdélyi magyarságot a legfiatalabbak fogják a mai helyzetbôl kivezetni (...) szervesen és elválaszthatatlanul össze tudják egyeztetni magukba a mély magyarságot az erôs szociális felelôsségérzettel és az európai látókörrel (...) Kár, hogy ezt a szép és vigasztaló képet elsötétíti némileg az a dicstelen, személyeskedô küzdelem,

amelybe a közvetlenül elôttük járó korosztállyal, a harmincévesekkel keveredtek. Ha a legfiatalabbak is elsüllyednek az erdélyi politikai hínárban: egymás marásában, akkor nemsokára már megkérdezni sem lesz szabad: mi lesz Erdéllyel?”4 Boldizsár Iván itt arra a (kis)generációs harcra utalt, mely a két lap szellemi körei között alakult ki. Ennek okai elsôsorban presztízsszempontokra voltak visszavezethetôk, és az általam ismert szerzôk szerint ez Erdélyi Fiatalok szerkesztôinek makacsságából eredtek. A jelenség fontossága nem ebben volt, hanem inkább abban, hogy jelentôsen befolyásolta a Hitel utóéletét. Ugyanis, szintén személyes okokból, a „szocializmus építésének éveiben” az Erdélyi Fiatalokat fogadták el, és a Hitelt ítélték elhallgatásra. Tették ezt annak ellenére, hogy az Erdélyi Fiatalok a maga idejében gyakran tört borsot a baloldal orra alá, mi több, az erdélyi fiatal értelmiség nagy seregszemléjén – a baloldal által értékén felül is emlegetett – Vásárhelyi Találkozón részt sem vettek, azt a kommunizmus trójai falovának nevezték, utóbb pedig legértékesebb munkatársaik a sokkal tekintélyesebb Hitel szellemi köréhez csatlakoztak. Az Erdélyi Fiatalok megmaradt egy korosztály, a diákság lapjának, míg a Hitel az idôszak legnagyobb szellemi teljesítményeként maradt fenn, pontosabban maradhatott volna fenn, ha ezt a megszûntét követô közel ötven esztendô politikai és ettôl nagymértékben függô szakmai hangulata is úgy akarta volna. De térjünk vissza a második vagy Nagy Hitel létrejöttéhez! Elôször Venczel József és Kéki Béla alakították ki végleges elképzeléseiket. Alapprofilnak a szociológiát, a szociográfiát, a statisztikát, a jogot és a gazdaságpolitikát jelölték meg. Második vonalban, mellékprofilként a tudománypolitika, az iskolaügy-iskolapolitika, a történettudomány, a magyar–román viszony elemzése, az utódállamokban élô magyar kisebbség helyze15

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 16

PoLíSz

az új magyar közszellemet, és szolgálja a nemzetet.”5 Nos, ez a mondat volt elég ahhoz, hogy a Hitelt egész tevékenysége során rendiséggel vádolják! Az osztályharc jegyében gondolkodók minden mérlegelés nélkül utasították el egy népét vezetni képes mûvelt középosztály szerepét. Ezen az állásponton a kort átélôk jócskán rágódhatnak. Késôbb ez az egész rendszer egyik alapvetô ellentmondása lett. Hiszen az újonnan felnevelt értelmiséget egyben potenciális ellenségként is kezelték. Az Albrecht Dezsô által remélt – hangsúlyozottan valamennyi társadalmi osztály tehetségeibôl – felnevelendô „új nemesség”, már csupán a szónak a baloldalon (lám már akkor is!) ellenszenves hangzása miatt, megkapta a szintén egyszavas „végítéletet”: rendiség! Most azonban a mai magyar élet gondjaitól terhelten pillantok vissza a Hitel néhány írására és azoknak mai áthallásaira négy fejezetben.

tének ismertetése, valamint mûvészeti témák – zene, képzômûvészet, népmûvészt stb. – szerepeltek. Az irodalommal nem óhajtottak foglalkozni, ezt a célt az Erdélyi Helikon és a Pásztortûz szolgálta. A lapnak nem volt otthona. Apámat, Szász Istvánt, az akkor még hivatalnoki minôségben dolgozó gazdamérnököt kérték meg, hogy ezt számukra biztosítsa. Anyámmal egyetértésben ezt vállalta, és feladatuknak nagy odaadással és jelentôs áldozatkészséggel tettek eleget. A Vulcan utca 11. szám (ma 13.) alatti – anyám által ter vezett – neogótikus villa lett a Hitel otthona. Itt szinte naponta találkoztak munkabeszélgetéseken kisebb csoportokban, hetente többször is, és idõszakonként nagyobb, jelentôs létszámú, vacsorával összekötött munkaüléseken, évente 8-10 alkalommal. Ezek voltak a nevezetes Hitel-vacsorák. A ház a szó szoros értelmében erre rendezkedett be. Minthogy jelen figyelemfelhívó összefoglalóm célja az olvasó kíváncsiságának ébresztgetése az erdélyi magyar szellemiség ezen elfelejtett teljesítményére, most annak gondolataiból merítenék néhány példát, és jelezném, hogy mindaz, amit alkottak, amit mûhelyükben kidolgoztak, ma is aktuális. Már az elsô számban megjelent Albrecht Dezsô jelentôs tanulmánya Az építô Erdély címen. Ebben figyelmeztet Ortega Y. Gasset – Németh Lászlón átszûrt – gondolatával arra, hogy a nemzet életében a múltat determináló erejénél nagyobb szerepe van a nemzet jövôjét elgondoló és irányító szellemnek, majd így ír: „Erdélyben nincs vezetô osztály, amely mély szociális felelôsségérzettel, nagy hivatástudatával vehetné át a nemzet vezetését, ... távol és csendben az egyedülálló magyarok kezdik lerakni az új élet alapjait. ôket kell összefogni és megteremteni belôlük az új nemességet, melynek feladata, hogy kialakítsa és irányítsa

Megélt és elvetélt metamorfózisaink Számomra soha nem volt kérdéses, hogy az egykori kolozsvári Hitel folyóirat szellemi köre térben és idôben egyaránt messzire mutató teljesítményt tudhatott magáénak. Gondolataik sajnos évtizedekre a feledés homályba kényszerítettek. A ma újra felbukkanó felismerések önkéntelenül is azt sugallják, hogy a magyar értelmiség nem hajlandó az elôdök tapasztalataival élni. Minden generációja újra és újra megszenvedi a tapasztalatgyûjtés gyötrelmeit, majd eljut ugyanarra a következtetésre. S ha ezt teszi, még jó, de mintha egyre nehezebben értené meg a kis és nagy történelmi pofonok tanulságait. Néhai Apor Péter urunk a Metamorphosis Transylvaniae körmölése közben még csak a felületet kapirgálta. Nem tu16

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 17


dom, hogy megfordult-e a fejében a legfontosabb aktualitás, mégpedig az, hogy éppen azokban az évtizedekben vált véglegessé és végzetessé Erdély demográfiai mérlegének átbillenése is. Hiszen akkoron, még a bécsi levéltárak is csupán arról tanúskodnak, hogy – a bevándorlási hullámot mérséklendô – a román fejedelemségekben egymást váltó fanariótákat kíméletesebb kizsákmányolásra kérték. Állítólag Erdély befogadóképességének határait emlegették. Fontos ezt is tudni. Nem csupán a nagyobb szaporulat, az erdélyi munkamegosztásban kialakult feladatokkal járó védettebb földrajzi helyzet tette, hogy a jelenlegi tulajdonosok többségbe kerültek. Aztán ezen szomorú erdélyi metamorfózist követôen gyorsan elröppent még két évszázad, s már a Trianon utáni éveket írjuk. Apor Péter 1736-ban leírt sorai fölé kanyarított címe ismét felbukkan. 1936ban a „nagy” Hitel folyóirat elsô számában adja ezt a címet írásának a nehéz sorsú és még sok méltatásra érdemes Venczel József. A címbôl utóbb rovat lesz. A Hitel szellemi köre jól látja a nagy változás, az új metamorfózis szükségességét. A Trianon utáni Erdély új tudat után kiált. Ugorjunk egyet ismét az idôben! Pontosan hetven évet, s állapítsuk meg, hogy napjainkban ez már a Kárpát-medencei összmagyarságra érvényes megállapítás, sôt ennél több: létfontosságú alaptétel. Mint arról már írtam, s úgy hiszem, mostanában még többször is beszélnem illene, a nemzet megmaradása és régen vágyott elôrelépése a magyar szellem átmentése, fejlôdése, haladása dolgában oly eredményes Erdély (és más elszakított területek) a hét határ közé szorított ország magyarságának sorsát is meghatározhatják. A metamorfózis tehát Erdélyben azért a legégetôbb szükséglet, mert nem csak saját lépéskényszerérôl van szó, de arról

is, hogy hozzá igazodhatna a Kárpát-medencei magyarság. Erdély sok vérveszteséget szenvedett magyar értelmiségének, még ma is övének számító vándoraival együtt, el kellene végeznie ezt a munkát. A helyi anyanyelvû oktatás a Románia (általában az utódállamok) viszonyaira jellemzô – távolról sem európai – akadályoztatásának elhárítását éppen Európától várjuk hiába. Európa nem fog ezen töprengeni, és új „gyarmatát” ezzel a sandaságával együtt fogja „magához ölelni.” A szlovák példa fontosságára évek óta volt alkalmam figyelmeztetni. Az ott történtek új erôt és ösztönzést adnak a hasonló terveket melengetô többi örökösnek is. Egyedül az anyaországtól lehetne elvárható a segítségnyújtás. Itt azonban ezt nem csupán nem tudják, nem csak nem ismerik fel, de mindezt nem is akarják. Éppen Venczel József dolgozata jelzi már 1936-ban, hogy „...vannak szép számmal, akik a szabadelvûségnek meghaladott társadalmi és gazdasági tételeit igyekeznek normaként prédikálni...”, majd azt is leszögezi, hogy: „A történelmi materialisták viszont egyoldalúságukban az elnyomás tényét egyszerû anyagi problémaként kezelik...”.6 Vagyis a mai szociál-liberális koalíció alkotóinak (ha tényleg azok) már atyái is alkalmatlanok voltak arra, hogy a nemzet megmaradásának kiáltó gondjait felismerjék, és magukénak vallják. Azt mondhatom tehát, hogy most a harmadik metamorfózis korát kell megélnünk, de azonnal cáfolhatom is ezt a gondolatomat. A Trianon utáni metamorfózis ugyanis még csírájában elakadt. Annak kiteljesítése a mai Kárpát-medencei magyar értelmiség legszentebb feladata. A megszenvedett tapasztalatokra talán mégis jobban emlékezô erdélyi magyar értelmiség ennek a folyamatnak lehetne hangadója és zászlóvivôje. 17

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 18

PoLíSz

Közös gond

pát-medencei magyarok kisebbségi sorsunkban egyformák vagyunk, a védekezô harcban is közös lehetne vezérlô csillagunk. A megmaradás nagy óhaja már máskor is próbálta összegyûjteni az egymást marcangolók táborát. A kiútkeresés vívódásai között az elszakítottak tisztább látását és fejlettebb veszélyérzetét, érintetlenebb és éberebb tudatát emlegetve az ô lehetséges vezetô szerepüket hangsúlyoztam. Most sem véletlen, hogy a valaha sokat emlegetett, de a maiak által már kevéssé ismert Vásárhelyi Találkozó hitvallására hivatkozom. A 70 évvel ezelôtt lefektetett alapelvek ma is pontosan jelzik a további út irányát. A találkozóra készülôdvén Albrecht Dezsô így írt a Hitel 1937/1. számában A második kör címû írásában: „A kisebbségi kérdés általános európai rendezésének reménye – amely az elmúlt korszak kisebbségi törekvéseinek meghatározója volt – szétfoszlott.” Majd így folytatja: „... Mivel (...) erre sem a kisebbségek, sem azok az államok, melyeknek nemzettestvérei kisebbségi sorsban élnek, nem várhatnak, elôtérbe került egy másik elv: a helyi megoldások rendszere, melyben a kisebbségek az államhatalommal, vagy a kisebbséggel bíró államok az illetô kisebbségek anyaországaival kötött közvetlen megállapodások és szerzôdések révén rendezik a kisebbségek helyzetét.” A továbbiakban így folytatta: „...úgy érezzük, hogy a bûnbánatnak, az önmagunk kínzásának ideje lejárt, tisztító szerepét már elvégezte, s most már azon kell igyekeznünk, hogy a bûnbánatban megtisztult lélekkel életünk formálását megkezdhessük. Életünk formálását pedig a lelkek formálásával kell kezdenünk.” Aztán megjegyezte: „Érdekes dolog, hogy a nemzetpolitika széles értelmezésének lehetôségét a kisebbségi sors adta meg.” Ezután figyelmeztetett: „A fiatalság tisztán látja, hogy a nemzet fennmaradása szempontjából nem lehet különbséget

Az egymást felfalni is kész honi magyar értelmiség – bár egyenlôtlen eszközökkel, de – még vívja harcát. Az ádáz küzdelem a résztvevôt s a szemlélôdôt egyaránt aggodalommal töltheti el. Sajnos jelek szerint a résztvevôket egymástól éppen ennek az „ez a harc lesz a végsô” érzésnek a kétféle jelenléte különbözteti meg. A bal s fôleg a liberális oldal a jobb teljes megsemmisítésének mámorába kezdi hajszolni magát, e célcsoport pedig olykor valóban úgy érzi, hogy ez most lehetséges, s ettôl szorong. A kisebbségi jövôt szolgáló kisebbségi múlt kutatása ébresztett rá arra, hogy az ilyen s hasonló életérzés bizony nem új, s a nemzet iránti felelôsséget hordozókban már hetven évvel ezelôtt is gyötrelmeket okozott Az erdélyi magyar kisebbség akkori vajúdásait szemlélve mintha a Kárpát-medencében élô mai magyar kisebbség egész sorsa jelenne meg. Bizony ma már az anyaországi s a határokon túli magyarság sorsát – az összmagyarságét – a szükséges tennivalók terén egységesen kell nézni, s a csonka hon egykori nemzetalkotóinak sorsa csak egyes helyi jellegzetességekben különbözik. Van, ahol számaránya, van, ahol megosztottsága s egészében véve mindkettô miatt kerültek kisebbségbe Árpád örökének kifosztottjai, vagy ha ostorozni van kedvünk: eltékozlói. A honfoglalás egykori színpadán a nagy történelmi hatóerôk veszedelmei egyformán fenyegetik ezt az így vagy úgy teljes egészében kisebbségbe került nemzetet, melynek szárnyai alatt békességben nôttek fel külsô és belsô felfalói. Nem vigasztal az a felismerés sem, hogy a falánkokkal is vannak közös veszedelmeink, olyanok, melyek hamarabb kiteljesedhetnek, mint minket fenyegetô – alig titkolt – óhajaik. Ha viszont mi pusztulásra szánt Kár18

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 19


tenni kulturális, gazdasági és általános politika között. Látja, mert látnia kell, hogy az írónak vagy gazdasági szervezônek a jelentôsége nemzetpolitikai szempontból egyenlô értékû a politikuséval.”7 Ugyanebben a számban jelent meg Transsylvan diéta címû írása a Vásárhelyi Találkozó elôkészületeirôl. Megjegyezni kívánom, hogy a címben szereplô diéta szó miatt a korabeli baloldal ismét súlyos kritikával illette, és ebben is a rendiség vádját látta igazolva. Ezzel szemben szerzônk a cikkben a diéta szó használatához is magyarázattal szolgált, de hiába. Az a baloldali gondolkodásmód – amelyikre ezt Orwell éppen a legjellemzôbbnek véli – kiemelte a szót már környezetébôl, s mit sem törôdött a pontos magyarázattal, mely vádját már megszületése pillanatában cáfolta. Lássuk csak ezt a bekezdést: „mi kerültük eddig a parlament elnevezést. Kerültük, mert nagyképû, s mert nem fejezi ki egyáltalán, amire gondolunk. Találkozóról beszélünk legszívesebben, mert érzésünk szerint találkozóra van szükség, ahol a lelkek megnyílnak egymás elôtt. S ha szervezeti formáról is szó kell, hogy essék, úgy beszéljünk inkább diétáról, amely többet és lényegesebbet fejez ki: mai értelemben érdekképviseleti szerv, ahova minden szervezet és közösség elküldené a maga követeit egy új, kétszavas követi megbízással: szolgálni nemzetedet.”8 A baloldali vádaskodás e klasszikus és ôshonos példájától visszatérve eredeti fonalunkhoz, olvassuk tovább Albrecht Dezsôt: „Valami mély és ma még meg sem állapítható oka van annak, hogy az egyébként hajlékony transsylvan magyar szellemiségben elkésve, csak azután jelentkeznek bizonyos szellemi áramlatok, miután a másik két magyar nemzetrész életében útjukat elvégezték.”9 Õ itt a Debreceni Diétára és az érsekújvári Tavasz Parlamentre gondolt. Ma mintha ez megváltozott volna, legalábbis az anyaországot illetôen, ahol a magyar gondolat gya-

korta jobban háttérbe szorul, mint a látszatra legalább imitt-amott vigyázó utódállamokban. Idôközben azonban leírta azokat az alapvetô pontokat is, melyeket tisztázni kellene, hogy – mint ô mondta – a magyar világnézet és a belôle kinövô fiatalság egysége felépüljön. Így szólt: „Elôször a nemzeti gondolat tisztázása a kisebbségi életformán belül. Másodszor: a társadalmi kötelességtudat formálása: társadalmunk külön valóságának elemzése, irányulásának megállapítása, fölszínre dobott szükségleteinek számbavétele, s mindezen túl olyan társadalom kialakítása, melyben a nemzeti egység a teljes társadalmi egységre épül fel. Harmadszor: a nemzeti szervezet alapelveinek tisztázása. Népi és demokratikus szervezet, a tömegek közéleti nevelése, szerephez juttatása, öntudatos egyéniségnevelés, mint egy új nemzetszervezet alapelvei, amelyek az elvi társadalmi egységnek gyakorlati érvényesülést szereznek. Cél: nemzeti programmal azonosult tömeg és olyan vezetôség, amely a nemzeti társadalomban lüktet és dolgozik, és amelynek kiválasztásában csak a szakértelem, a képesség és az arravalóság játszhat szerepet. Negyedszer: az egyházak szerepének, fontosságának és szükségességének elismerése. Ugyanakkor azonban állásfoglalás az egyházak együttmûködése mellett és a felekezeti féltékenykedések ellen. Ötödször: egészséges közszellem kialakítása. A nyílt és ôszinte kritika megteremtése. Mindezzel együtt a közszellem fegyelme, mely ítéletével sújt mindenkit, aki a közösségi érdek ellen vét. Hatodszor: munkaterületek kijelölése, szétválasztása és egy nagyobb egységben való összefoglalása. Végül a lehetôségek közötti azonnali teendôk megállapítása”.10 Lám milyen kis idô 70 év! A teendôk, az akadályok, az akadályozók és a módszerek mit sem változtak. Az utat is kijelölték már akkor. 19

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 20

PoLíSz

Mi lenne, ha a 70. évfordulóra ismét magunkba szállnánk, és újra kezdenénk a magunk revízióját?

„A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népének szolgálatában ezen a helyen nem a hivatást, hanem a kötelességet teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költôk és írók álltak a dobogóra, s onnan követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára a magyar és idegen elnyomástól egyaránt az emberi szabadságot. Kötelességszerûen ezt teszem én is. S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek, és forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.”12 Aztán Európa akkor negyvenmilliónyi kisebbségét nevezte „Európa igazi kereszténységének”, mely elemi jogokért kiált. Hányszor volt ez már így a magyar múltban? Szinte törvényszerûen tér vissza újra meg újra az író történelmi szerepvállalása, s máig vitatják jogosultságát. Csakhogy merre vannak az emlegetett profik? A helyettünk, értünk cselekedni képes karizmatikus politikusok? A szerepkör ismételten a toll mestereire marad. S ôk csatasorba állnak. Sajnos azonban ma már a másik oldalon is felbukkannak közülük „példányok”, s megcsúfolják az írói toll mesebéli örök igazságát. Sovány idôket élve, bizony ezt a szerepet ma gyakran hétköznapi személyeink is kénytelenek felvállalni, ha remélni akarunk még valamit. Sokan együtt és összefogva próbálhatjuk pótolni a hiányzó karizmát. De visszatérek ahhoz, aki akkoron még képes volt az élre állni, és idézném a már említett megnyitóbeszédbôl Tamási néhány máig érvényes bekezdését: „...nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelôsség

Egy sokat vitatott magyar–magyar találkozóról Milyen is volt ez a 70. évfordulójához érkezô Vásárhelyi Találkozó? A találkozó szervezésében nagy részt vállalt a kolozsvári Hitel, s szellemi körének ebben a szakaszban éppen e munkán keresztül vezetôjévé váló meghatározó egyénisége: Tamási Áron. Nem véletlen, hogy ez a folyóirat szánt legnagyobb teret – egy egész számot – e találkozónak. A találkozó irigyelt és kissé túlértékelt konca valaha viták kereszttüzében sült rózsaszínûre, majd pirosra az akkor erôsebbik baloldal számára. A tények azonban világosak s igazolják, hogy ez a „Transsylvan diéta” hogyan s miért is indult. Tamási Áron Hôsökhöz nehéz idôkben címen megjelent elnöki megnyitóját is ebbôl az 1937/3-as Hitel számból, az említett különszámból idézem. „A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált elôször szót és betût. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt elôször cselekvô ifjúságról. ...az elsô cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Várhelyi Találkozón.”11 Tamási a Brassói lapokban megjelent négyrészes cikksorozatában írt a cselekvô erdélyi fiatalok teendôirôl, hogy aztán a Hitel rokonlelkû szellemi társaságát a vonzó és harcos lelkületével maga mellé állítva, s azt ez idôszakban vezetve, együtt a gyakorlati megvalósítást is kimunkálják. A vezérré magasodott Tamási cikkének címe is aktuális, hiszen ma is nehéz idôket élünk, s ma is keressük hôseinket. Tamási saját megszólalását indokolva ezt írta: 20

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 21


gondolatát. Átérzi, és megjelenésével bizonyítja, hogy az elôítéletek és a testvérgyöngítô harcok mesterségesek voltak. E történelmi jelentôségû jelentkezés után rajtunk a felelôsség, mindannyiunkon és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetôségbôl közös munka, a közös munkából erôs magyar társadalom és az erôs magyar társadalomból helytálló nemzeti erô teljesedjék ki. Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással folytatott osztályharcnak el kell tûnnie, ha nemzeti érdekekrôl van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdekek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.”13 S most szemelgessünk Albrecht Dezsô a találkozón elhangzott nagy nyitó elôadásából is, mely szintén a Hitel említett számban olvasható Társadalmunk átalakulása címmel. Ha a sok siránkozás után kiutat keresünk, lám nem felesleges átlátogatni Erdélybe, s ott leásni elszakított szellemi telérjeink irányába. Albrecht Dezsô e dolgozatnak A társadalom jelentôsége c. fejezetében ezt írta: „(...) Az elsô kérdés éppen az: hogyan lehet társadalmunkat úgy átépíteni, hogy az a legnagyobb nyomásnak is ellen tudjon állni. Nem becsüljük le a közjogi harcot és a nemzetközi lehetôségeket sem, de tudjuk: annak, hogy a közjogi harc eredményesen megvívassék, elôfeltétele, hogy ellenálló, életerôs, szervezett társadalom álljon mögötte. És az is bizonyos: a kisebbségi kérdés általános európai rendezésével szemben a helyi megoldások kerültek elôtérbe. Ennél a változásnál már nem jog áll joggal, hanem erô erôvel

szemben. Minden kisebbség annyi joggal fog bírni, amennyit az illetô kisebbségtartó államnak a kisebbség és a kisebbség anyanemzetének barátsága ér. Konkrétan ez így hangzik: az erdélyi magyar kisebbség annyi joggal fog bírni, mint amennyi súllyal Erdélyben bír, s mint amennyi súlyt Erdély a román államkomplexumban jelent s végül, de elsôsorban, mint amennyi értéket és érdeket Románia számára a Duna-medencében Magyarország barátsága, esetleg szövetsége képvisel. De ezeken az észokokon kívül, melyek a társadalmi kérdés tárgyalásának elsôbbségét indokolják, van egy érzelmi indok is. És ezt minden félreértést kizárva ki kell mondanunk: úgy érezzük, a külsô nyomást még valahogy csak elbírnánk, ha a magunk életében céltudatos, összhangos, építô munkát látnánk. úgy érezzük: a külsô nyomáson kívül magunk teszszük az életünket kibírhatatlanná, el nem viselhetôvé. Mindaz, amit naponta látnunk és tapasztalnunk kell: együttmûködésre rendelt intézményeink széthúzása, az egyéni érdeknek a közérdek felé való szemérmetlen nyomulása, minden építô akaratnak kíméletlen elnyomása, a bizalmatlanságnak az egymást rágalmazásnak, vádaskodásnak és besúgásnak minden képzeletet felülmúló eluralgása az, ami elviselhetetlen, ami fulladással fenyeget, s ebben az egyben mi is együtt mondjuk Makkaival: nem lehet, így tovább valóban nem mehet. Jól tudjuk, hogy mindaz, amirôl beszélni kívánunk az ún. kényes kérdések közé tartozik. A kényes kérdés megoldása pedig az, hogy hallgatunk róla; ha közben belepusztul egy nemzet, azzal ki sem törôdik. Közírásunk és elôadóink egyaránt kerülik a társadalmi kérdések vizsgálatát, pedig a társadalmi kérdés egyike a legfontosabbaknak és vizsgálata sok olyan jelenségnek adja magyarázatát, amelyet egyébként rosszul vagy helytelenül értelmeznek.”14 21

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 22

PoLíSz

A politikai tevékenység céljaként a következôket jelölte meg:

A baloldal által rendiséggel, sôt fasizmussal is vádolt szerzô ezután így írt: „A kisebbségi élet fegyelmérôl kell tehát még beszélnünk. Ez is a kényes kérdések közé tartozik. De már más szempontból. Tudniillik az a téves fogalom kapott lábra, hogy fegyelem és fasizmus vagy hitlerizmus egybekötött fogalmak. Egyszerû szemfényvesztés. Ilyesmit csak azok találhatnak ki, akik a mai széthúzásra, szétesésre játszanak.”17 Alább így zárta elôadását: „(...) Ez a világnézet két pillérre épül: a demokráciára és a szociális tartalomra, azonban a két pillér mindenike a nemzeti gondolatba van ágyazva. Demokratikus, mert a nemzet széles tömegeit akarja felemelni és érdekeit szolgálni. Ez a demokrácia azonban nem jelenthet anarchiát, korlátait a nemzeti gondolat szabja meg: ez a demokrácia a népi felemelés és nemzeti megmaradás egyetlen lehetôségét mutatja számunkra, de ugyanakkor a népközösségi érdekek fegyelme alatt áll és ahhoz segít, hogy öntudatos nemzeti és népi közösséget alkothassunk. Szociális, mert nem ismer osztálytagozódást és osztályuralmat, mert a széles néprétegek anyagi és szellemi jólétéért küzd, azonban kikapcsolja a szocializmusból mindazt, ami nemzetközi osztályuralomra tör, ami utópia, vagy elfogult célzatosság. Nem jelenthet sem osztályharcot, sem osztályuralmat: az erdélyi magyar népközösségnek érdekei határozzák meg tartalmát.(...) ez a magatartás nem más, mint nemzeti reálizmus.”18 Ezeket olvasván úgy gondolom, hogy az eltelt 70 év nem csupán gondolkodásunkban, felismeréseinkben nem vitt elôbbre, de azok gyakorlatba ültetése is éppen úgy „sürgôs”, „mulaszthatatlan”, „utolsó percben meglépni szükséges” feladat, mint akkor.

„Egy magára utalt népszervezet, mely nélkülözi az állam jótékony segítségét, amely akadályozva van nemzeti léte természetes kifejtésében, négyes tevékenységre utalt: lélekvédelem, azaz erkölcsvédelem, testvédelem, azaz egészségügy, a jólét biztosítása, azaz gazdaságvédelem, a kultúra ápolása, azaz mûveltségvédelem. Ezt a négyes tevékenységet ôrzi és biztosítja a politikai tevékenység.” 15 Továbblapozván a tanulmányban A szellem és erkölcsi magatartás címû fejezetben a következô felkiáltás ragad meg: „...ki kell kiáltanunk, hogy ezt a levegôt nem bírjuk tovább, hogy ebben elôbb-utóbb elpusztulunk, én is, te is, ô is, és elpusztul az egész nemzet. Ki kell mondanunk, hogy elegünk volt ebbôl a szellembôl, ki kell mondanunk, hogy tisztább közéletet, tisztább, becsületesebb és erkölcsösebb közszellemet akarunk. Régen az állam és egy uralkodó osztály mára eltûnt becsület-kódexe ügyelt és ôrizte, ha nem is kielégítôen, de mégis csak ôrizte a közéletben szereplôk becsületét. Mi nem elégedhetünk meg azzal a törvénnyel, amely a becsületet védi. Nem elégedhetünk meg, mert egyfelôl az, mint minden törvény, csak a társadalmi együttéléshez szükséges minimumot védi, viszont a kisebbségi életben az erkölcs nagyobb fokára van szükség, de nem elégedhetünk meg azért sem, mert a magyarságot, mint egy nagy családot fogjuk fel, mely a maga belsô ügyeit a családon belül kell, hogy elintézze. Kívánjuk tehát egy erkölcsbíróság felállítását, mely az egyéni és a közéletben elôforduló vétségeket a maga erkölcsi súlyával elítélje.”16 22

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 23


Újabb fordulópontra várva

A nagy fordulat sajnos egybeesik az Anyaország egyik legtragikusabb történelmi mélypontjával, melynek gazdasági oldala is veszedelmes, de a visszafordíthatatlanság veszedelmét még ez sem hordozza magában oly mértékben, mint a tudati züllés. Ez az a pont, ahol Erdély magyarsága adni tud, életet menteni képes szellemi oxigéntartalékokkal állhat az intenzív osztályra került Anyaország magyarsága mellé. Sokat emlegetjük azt a másik 150 évet, a török uralom idejét. Mikó Imre egykori tanárom, az Erdélyi Fiatalok, majd a Hitel jeles munkatársa – immár klasszikus nemzetpolitikusunk – oly szépen írja a Hitelben a bécsi döntés után: „Erdély a magyar élet számára gyakran volt már az ígéretföldje s másfél századon át otthont talált a fejedelmek udvarában az egész magyar államiság. Most ismét minden szem a viszszatért „keleti és erdélyi” országrészen függ s a magyar élet arra vár, hogy megtermékenyüljön a kisebbségi sovány esztendôkön átmentett erdélyi szellemtôl.”19 Nos, valami hasonló helyzetet érzek én ma. Még nem beszélhetünk „minden szemrôl”, de úgy érzem, nincsenek kevesen, akik egyetértenek velem ebben a véleményemben. Kedves tanárom utánam nyúl az öreg kollégium (utódiskolájának) falai közül, s mint a Házsongárd annyi más jeles lakója, ô is erôsíti hitemet. Hosszú idô óta ébredeznek félelmeim a neoliberális szellem romboló hatása miatt, melynek lényege az egyén beteges túlértékelése és a közösség alábecsülése. Az erdélyi szellemi vérátömlesztés egyik alapeleme lenne a közösségi gondolat, az összetartozás érzésének újraélesztése. Ezek olyan értékek, melyeket a kisebbségi küzdelem jobban konzervált, mint a kényelmes és fôleg félrevezetéssel elkényelmesített anyaországi lét, s bár tudom, ott is volt titkos féregfog, mely támadta ezt, de messze nem annyira, mint idekinn. Mikó Imre hívja fel figyel-

Életkorunktól függetlenül éljük örökös átmeneti idôkben zajló életünket, s várjuk, reméljük a megváltó fordulatokat. Ebbéli hitünkben mi erôsítene meg jobban, mint éppen a kommunizmus rémbirodalmának vége, vagy a – sajnos egyedül minket nem érintô – trianoni tákolmányok széthullása?! Jól tudjuk, hogy sorsunk csakis a közös Kárpát-medencei magyar sors együttes megoldásával fordulhat jobbra, fôleg ha azt is remélni akarjuk, hogy jövônk is biztosítva legyen. Ezzel kapcsolatos egyre erôsebben körvonalazódó reményem, talán már hitem az, hogy Erdély magyarsága, a maga erôs történelmi gyökereivel és a szenvedéseibôl merített tapasztalataival – minden hátránya ellenére – olyan lelki elônyben van a látszólag erôsebb Anyaországgal szemben, hogy kovásza lehet a nagyobbik haza szellemi megújhodásának is. Ezt a csírájában még Tamási Áron által megálmodott gondolatot próbálom az ismétlôdô, s tán még nehezebb történelmi helyzetben felemelni és felmutatni. Bár az esetleg megfáradt erdélyi helytálló magyar elsô hallásra elcsodálkozhat ezen, és akár rá is legyinthet, mégis hiszem, hogy némi elmélyültebb elmélkedés elvezetheti ennek elfogadásához. Története során Erdély magyarsága már sok nagy fordulatot élt meg. 1542 a tordai országgyûlés, majd 1690 a Diploma Leopoldinum, az önálló nemzeti fejedelemség pólusai. 1848 és 1918 után a bécsi döntés 1940-ben már csupán egy részét érintette a kisebbik hazának. Az 1945-ös visszarendezôdést követôen 1989 jelentett nagy fordulatot, s most várható az újabb történelmi dátum: 2007, a minden hátránya és buktatója ellenére mégiscsak hatalmas változást, okos hozzáállás esetén bizonyos lehetôségeket is jelentô uniós csatlakozás éve. 23

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 24

PoLíSz

münket Ottlik Lászlónak, a kolozsvári egyetemen tartott székfoglalójára is – ô ezt mondta: „...a magyar politikai alkotmány lényege nem az állami erônek az egyéni szabadság érdekében való korlátozása, hanem a nemzet erôit szervesen öszszefoglaló tetterôs nemzeti önkormányzat.”20 Az Anyaország és Erdély gondolkodásmódja a 22 év alatt hatalmas léptekkel távolodott egymástól. A már elôbb is patriarchálisabb osztályviszonyok ezalatt tovább módosultak. Erdély magyar népe és vezetô osztálya a közös elnyomás terhe alatt szoros sorsközösségbe került. Erre is Mikó Imre figyelmeztetett talán elôször. Az a különbség, mely az ottani és az anyaországbéli gondolkodásmódban 1940-ben fennállt, ma is él, csak modern, korszerû és új elemekkel gazdagodott formában. Idekívánkozik szó szerint Mikó Imre egy bekezdése a Hitel 1940–41. évfolyamának második számából: „A kisebbségi sors mérlegén az aktívák között a legelsô helyet az a tény foglalja el, hogy a magyarság osztályai között sok tekintetben leomlottak a társadalmi válaszfalak és a kisebbségi magyar társadalom olyan belsô átalakuláson ment keresztül, ami más népeknél forradalmi úton szokott végbemenni. Ennek csak a külsô jele az az idegenkedés, amivel az erdélyi magyarok a címeket és rangokat fogadják. De belsô tartalmát az a népi szellem és szociális felelôsségtudat adja meg, mely már a kisebbségi magyar irodalmat is elônyösen jellemezte, a tudományos kutatás irányát a falu felé terelte, szociálpolitikát csinált a társadalom önadóztatása útján, gazdasági érdekvédelmi hálózatot épített ki önkormányzati szellemben, s a politikában nem a közjogi hatalmi állásokért, hanem a magyar nép anyagi és nemzeti létéért küzdött.”21 Erdély nagy fordulópontjai után a legújabbhoz közelít. Bár Európával kapcsolatos csalódásaim számosak, mégis szeret-

ném, hogy a fennálló lehetôségeket legalább részben sikerüljön javunkra kihasználni. Ezek mentén talán megvalósítható lehet az a minimális program, mely által ne az Anyaország rossz hatása érvényesüljön Erdélyben, hanem inkább Erdély megújító, friss nemzeti szellemet hozó befolyása az Anyaországban. Olvassuk errôl ismét Mikó Imrét: „...a tulajdonképpeni nemzetpolitika a nemzetiségi politika, mert csak egy létében állandóan veszélyeztetett kisebbség tudja minden erejét a pártharcoktól elvonva a maga létkérdéseinek megoldására összpontosítani.”22 Az erdélyi veszélyeztetettség ilyen hatásai, reméljük, ma még talán erôsebbek a begyûrûzô politikai megosztottság romboló befolyásánál. Ugyanakkor sajnos már azt is elmondhatjuk, hogy az anyaországi magyarjaink jelentôs, egyre jelentôsebb része is kisebbségi sorshoz hasonló nyomást kezd tapasztalni. Vajon ennek a hatása milyen lesz az itteni szellemre? Vajon az utódállamok túsztartó és homogenizáló politikája, vagy az anyaországi hatalom pusztító ereje tudja jobban legyûrni, vagy szerencsés esetben serkenteni a magyar megmaradás szellemi erôforrásait? A pillanatnyi kép alapján a feladat adva van. Mikó Imre így zárja – már idézett – Erdélyi politika címû írását: „A napi feladatok aktualitásán túl, ma az erdélyi politika egyetlen történelmi feladata az, hogy maradéktalanul átmentse a megnövekedett magyar haza számára mindezt az értéket, amit a kisebbségi életforma kitermelt és olyan egységes népi Magyarország felépítésének legyen kovásza, mely képes lesz megtartani azt, amit visszaszereztünk és visszaszerezni azt, ami még minket illet.”23 Ha a földrajzi haza nem is nô meg 2007. január 1. után, de a közös magyar mozgástér igen. S az erdélyi magyar tapasztalat és szellem kovásza lehet egy, az európai vívmányok megtartására és alkalmazására képes együttmunkálkodásnak s 24

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 25


újabb korszerû és békés megoldások kivívásának.

tes kísérlet Transsylvania népi, egyházi, kulturális és gazdasági javainak számbavételére és leltározására, hogy a régi, de a történelmi viharoktól alaposan megtépázott fundamentumon új élet, új virág nyílhasson...”. Többek között írt a Hitelrôl még a Keleti Újság (1936. július 25.), a Tudósító (1936. március) a Szabadság (1936. július 26.) stb. A Brassói Lapokban három cikk jelent meg; Szentimrei Jenô, Kacsó Sándor és végül, de nem utolsósorban Tamási Áron tollából, aki az alábbiakat írta a folyóiratról a Brassói Lapok 1936. április 11, 12-i számában: „Figyelmesen és a résztvevô lelkiismeret tárgyilagosságával mérlegre tettem a hangot, a neveket, a látásmódot és a célkitûzéseket: s bizonyára nem fogok csalódni abban a véleményemben, hogy ennek a mostani Hitelnek a megjelenése a legfigyelemreméltóbb eredmény, amit a cselekvô transsylvan ifjúság az utóbbi években elért... A Hitel szellemi mozgalmára legalább annyira jellemzô, mint demokratikus felfogása, az a könyörtelen szigorúság és szárazon ható tárgyilagosság, amellyel történelmünket, a jelenünket és jövendô szerepünket szemlélik. Ezt a szellemi magatartást ôk azzal a kedvelt szavukkal jelölik meg, hogy önvizsgálat. A szigorúság a magyarság bûneivel szemben és a romantikamentes megállapítások az erényekkel kapcsolatban természetszerûleg Széchenyit idézték fel zászlójukra eszménykép gyanánt.”24 Amit napjaink érdeklôdô olvasói a Hitelrôl tudnak, azt jórészt az Erdélyi Fiatalokkal folyt vita és a Váráshelyi Találkozó kapcsán fedezhették fel. A Hitel a harmincas évekre visszanyúló Balogh Edgár-i megbélyegzést követôen (melyre Gaál Gábor, a Korunk fôszerkesztôje is folyton hivatkozott) elvesztette hitelét a baloldalon. Azért írok egyszerûen harmincas éveket, mert az ellenszenv – jórészt személyes okokból – még a Hitel létrejöttét

Íme ez volt az a néhány ízelítô abból, amit a Hitel nekünk üzen. A lap jelentôségét hangsúlyozandó a következôkben összegyûjtöm mindazt, amit sikerült e téren fellelni, és idézem Záhony Éva Hitel tanulmányából a Kritikák címû fejezetet. Mindezekbôl érdekes ellentmondások derülnek ki. Olyanok, melyek feltárása után világossá válik, mennyire gyermeteg vagy inkább jellegzetesen kommunista vád volt az, amely szerint a Hitel mögött, illetve munkatársain keresztül a reakció szervezett erôi munkálkodtak. „A Hitelt, Erdély új szellemû és modern szemléletû társadalomtudományi folyóiratának megjelenését sokan üdvözölték az erdélyi és a magyarországi sajtóban. A Pásztortûzben (1936. március 15.) Kovács László írt róla: „Az új transsylvan magyar ifjúság szellemi és lelki jelentkezése a Hitel...”. A budapesti Magyar Út (1936. április 15.) így méltatta: „Ebben a lapban olyan erôvel tör fel a transsylvan fiatalság életakarata, hogy elôttünk bizonyosnak látszik, hogy tovább jut minden kísérletnél...”. Az Erdélyi Helikonban (1936. április) Kemény János üdvözölte a lapot, külön kiemelve Vita Sándor Erdélyi szövetkezetek címû tanulmányát (...). A magyarországi Nemzeti Újság 1936. március 18-án megjelent száma ezt írta: „A Hitelt a transsylvaniai fiatal magyar értelmiség eleje írja és szerkeszti...” . A kolozsvári Ellenzék (1936. május 3.) kiemeli: „Az új Hitel már nemcsak az újságforma rövidebb, de mindig értékes cikkeit foglalja magában, hanem hosszabb tanulmányokat is, melyek a magyar kisebbségi kérdések gyökeréig hatolnak...”. A Magyarországon megjelenô Magyarság 1936. szeptember 12-i számának sorai: „A Hitel... biztos kezû és lelkiismere25

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 26

PoLíSz

megelôzôen megszületett Balogh Edgárban a lap meghatározó egyéniségével, Albrecht Dezsôvel szemben. Hogy a baloldali Hitel-fóbia valahol mégis „megalapozott” volt, azt érdekes történettel igazolhatom. Gáll Ernô, a neves marxista filozófus, maga is a Korunk fôszerkesztôje, ki ama damaszkuszi útra már akkor rálépett, mikor még nem szedték fel a taposóaknákat, ezt mondta nekem: szemléletváltozásomnak két meghatározó momentuma volt, 1956 és a Hitel átolvasása. Ha a Hitel történetébôl akarok a végkövetkeztetések során valamit kiemelni, akkor mindenekelôtt azt a tényt említeném, hogy nem kell összetéveszteni a folyóiratot a Hitel társaságával, szellemi körével, melynek számos, a lapban nem közlô, mégis az annak szellemét formáló munkában aktív tagja volt. Gondolok itt elsôsorban az írókra és költôkre, akik más lapokban közöltek, mivel a Hitel profilja nem ez volt. Ligeti Ernô egyenesen azt írta, hogy nem a lap, hanem a társadalmi élet tervszerû „megmunkálásával”, annak holdudvara volt a legfontosabb. Idetartozik annak hangsúlyozása is, hogy Tamási Áron egy idôszakban (apám feljegyzései szerint is éppen a Vásárhelyi Találkozó elôkészítése idején) a Hitel körének szellemi vezére volt. Ma is vannak, akik, ha ezt hangsúlyozzuk, gyorsan figyelmeztetnek az átfedésekre, hiszen Tamási annak idején az egész fiatal erdélyi magyar értelmiség vezérlô alakja volt. Ez így igaz, de elôbb említett idézete bizonyítja, hogy legnagyobb teljesítménynek mégis a Hitelt tartotta. A Hitel létrejötte tehát az erdélyi fiatal értelmiség felelôs és elszánt tette volt. A Széchenyihez való visszanyúlást (akár Szekfû közbeiktatásával is) kárhoztatók és a szavakba való belékapaszkodás napjainkban is élô módszerét alkalmazó bírálók ma már a számukra vereséget jelentô – de sokak, így Balogh Edgár, a Hitel legfôbb

elmarasztalója által is be nem ismert – kommunista eszmék rabjai voltak. Hogy emberek, akik e gondolat haladónak vélt jellegét fiatalon felkarolva, téveszméikkel együtt öregedve, útjuk végén nehezen vagy egyáltalán nem ismerték be a kudarcot, magyarázható is lehet, vagy legalábbis megérthetô. Az sem elhanyagolható, hogy az érintettek, avagy érdekeltek évtizedeken át voltak az új magyar erdélyi értelmiség oktatásának meghatározó alakjai, így aztán hozzáállásukat sikerült itt-ott még egy-két nemzedékre átmenteni. Az utókor azonban nem indulhat el szubjektív és önigazolásra épülô „emlékeik” kritikátlan elfogadásából. A korról szóló egész memoárirodalom forráskritika után kiált. Ez számomra, a bibliográfia tanulmányozása után, a napnál világosabb tanulság. A Hitel körüli csend története azonban egy másik tanulmány tárgyát képezi. Jelenlegi célom az volt, hogy minél többen ismerhessék fel 70 évvel elôttünk élt elôdeink erôfeszítéseinek értékeit, azt, hogy az, amire sok vita és szenvedés árán most jövünk rá, már akkor is élô, de mára elfeledett felismerés volt, amiként a ma kárhoztatott negatív jelenségek sora, már akkor is közöttük élt és rombolt.

Leányfalu 2006. október 14.

Jegyzetek: 1. Tamási Áron: Tiszta beszéd. Mind magyarok vagyunk. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest 1981. 2–3. Hajdú Farkas Zoltán: Beszélgetések a Hitelrõl. Korunk. 1992/4. 4. Németh László: Magyarok Romániában. Az útirajz és a vita. Mentor Kiadó. Marosvásárhely. 2001. Boldizsár Iván: Erdély második Trianonja 5. Albrecht Dezsõ: Hitel. 1935. 1. szám. Az építõ Erdély 6. Venczel József: Hitel 1935. 1. szám Metamorphosis Taransylvaniae 26

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 27


7–10. Hitel. 1937. 1. szám. A második kör 11–13. Tamási Áron: Hitel. 1937. 3. szám Hõsökhöz nehéz idõben 14–18. Albrecht Dezsõ: Hitel. 1937. 3. szám Társadalmunk átalakulása 19–23. Mikó Imre: Hitel 1940–41. 2. szám. Erdélyi politika 24. Záhony Éva: Hitel. Bethlen Gábor Könyvkiadó. Budapest. 1991. I. kötet. 32. oldal.

Azért ilyen, mert írást az anyanyelvén nem tanulhatott. Kérte, fordítsuk magyarra. Beletekintettem az iskolai irkába rótt sûrû sorokba, és rögtön valamelyik történelemtanár ismerôsre hárítottam volna a feladatot. Aztán látva Péter bácsi szomorú tekintetét, másvalami jutott eszembe. Hiszen ott volt a vendégünk, Beke György író, újságíró, szociográfus. Méghozzá író–olvasó találkozóra jött, a „kerámiagyárnak” nevezett részlegbe, ahol többek között pompás színes padlóvázákat is készítettek. Annak másik híres mestere Páll Ágoston népmûvész. A korondi színes kerámiával sok mindent el lehetett intézni azokban az idôkben. Külföldre is úgy vitték, mint a cukrot. Akkor ismerkedtem meg Beke Györgygyel, engem kértek fel, mutatnám be a munkásoknak. Nem volt nehéz, fôleg azután nem, hogy az egyik fiatalember megjegyezte: „Magát megüsmerem, benne van a hetedikes magyarkönyvben”. Arra emlékszem még, hogy a találkozót követô szerény vendégség alkalmával Beke kinyitotta jókora országjáró aktatáskáját, s takaróruhába pakolt kenyeret vett elô, ezt eszi, mondta, szentjánoskenyér. Ugyanis cukorbaja van. Akkor nem tulajdonítottam semmi jelentôséget ennek, azt sem tudtam, mi fán terem e különös nevû betegség. Õhozzá irányítottam Erdôs Szászka Pétert, és jó helyre küldtem, mert értô szakemberek kezére jutott a dolgozat, úgy tudom, egy része megjelent a Korunkban, Beke György elôszavával, a szakirodalom pedig számon tartja, hogy Salamon Anikó kolozsvári néprajzos lejegyezte Péter bácsi emlékezéseit, és az Igazság címû lap 1979. szeptember 23-i számában közölt belôlük. Beke Györgyöt felkerestem Kolozsvárott is, ahol mi ketten olvasótalálkozón voltunk, bár én csak a szürke „kultúrás” szerepében. Szívesen lát, mondta. Ugyanazon a napon látogattam meg Cseke

Bölöni Domokos

Búcsú uzoni Beke Györgytõl Egy kora tavaszi napon a korondi id. István Lajos azzal a furcsa kéréssel fordult hozzám telefonon, hogy ha lehet, azonnal „lépjek át”, mert olyan vendége érkezett, akivel igen nehezen tud szót érteni. Na most itt bukás lesz, gondoltam, mert én bizony angollal, olaszszal nehezen boldogulnék, még talán francia vagy orosz emberrel válthatnék egy bonzsúrt vagy zdásztvujtyét, aztán annyi. Kíváncsian, de szorongva léptem hát be a köztiszteletben álló helytörténész, néprajzos, ismert fazekasmester portájára. A lakás hátsó traktusában idôsödô ember üldögélt, Erdôs Szászka Péter Szabófalváról, de ha így nem érteném, akkor Petre Sascu Pà dureanu, ez áll az igazolványában. Honnan sejthettem volna, hogy a csángók egyik tiszteletre méltó helytörténészével barátkozom. Péter bácsi megírta a szabófalvi csángók történetét, azt a vérengzést, amelynek áldozatául estek elôdei, akik nem akartak fegyverrel harcolni az 1877-es függetlenségi háborúban az oroszok meg a románok oldalán, mondván, ôk katolikusok, nem katonák, nincs bajuk senkivel, legkevésbé a törökkel vagy a bolgárral – s ezért az életükkel fizettek. Nehezen tanultam bele Péter bácsi jellegzetes beszédébe, de hála az István Lajos (csûrfia oldalán termett) savanykás borának, a végére nagyon belejöttünk. Mutatta román nyelvû történetét a falujáról. 27

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 28

PoLíSz

Péteréket is. Nyári tanári továbbképzôn vettünk részt, napközben mindenféle leckeórákon bóbiskoltunk az egyetemen, délután ballagtam fel a Györgyfalvi utca tetejére, Péterékkel is jól elbeszélgettünk, este léptem át Bekéékhez, azt hittem, simán ki is rak nyomban. Nem úgy történt. Leültetett, és beszéltetett. Csendesen faggatózni kezdett: ki vagyok, honnan jövök, mi mindent végeztem eddigi röpke életemben? Közben eljátszogatott egy ceruzával, s a végén jöttem rá, diszkréten jegyzetel. Késô éjszakába nyúlt beszélgetésünk, Kolozsvár koromsötétben „úszott”, hazafelé féltem bizony, hiszen valahol Bács környékén laktunk egy szakiskola kollégiumában, mégis vidáman masíroztam az állomás felé, az út kellôs közepén, forgalom szinte semmi, dalolni kezdtem, mint gyermekkoromban az erdôben, azt, hogy „De sok esô, de sok sár, de sok kislány megcsalt már...” – és legnagyobb döbbenetemre, nem bántott senki. (Pedig akkor már vaslánccal veregették a magyarul beszélôket a Fellegvár környékén.) Aztán még setétebb lett, Kolozsvárott is – és Beke Györgynek is távoznia kellett Erdélyországból. Az 1989-et követô eufória éveiben nem találkozhattunk. Fájós lábai nem engedték már hosszú barangolásokra. Jegyzetanyaga azonban lehetôvé tette számára továbbra is a nagy és izgalmas utazásokat Erdély kultúr- és helytörténetében. Nagy Pál hívta fel rá a figyelmemet, hogy egyik nem régi kötetében „benne vagyok” pár mondat erejéig magam is. ô már akkor, ott, Kolozsvárott tudta, kinek a „leszármazottja” lehetnék (is akár), hiszen szerkesztésében és elôszavával jelent meg Koós Ferenc Életem és emlékeim címû könyve. „Koós Ferenc Magyarrégenben látta meg a napvilágot, 1828. október 18-án keresztelték, és Brassóban hunyt el, 1905. november 21-én. Református lelkész, emlékiratíró volt. Szolgadiákként kezdte a marosvásárhelyi Református Kollégiumban (1840–48 között).

A szabadságharc után diák és köztanító Marosvásárhelyen. Részt vett a Makk-féle összeesküvésben (1851); letartóztatták, de szabadon engedték. Lelkész s a magyar református iskola tanítója Bukarestben (1855–69), lakása a szabadságharc bujdosóinak egyik menedékhelye volt. Kiadta és részben írta a Bukaresti Magyar Közlönyt (1860–61). Végigjárta a csángó falvak egy részét (1858), az egyházkerület, a falvak, a lélekszám s a használt egyházi nyelv szerint kimutatást készített róluk. Tanítóképzôi tanár, az Erdélyi Magyarok Közmûvelôdési Egyesülete (EMKE) brassói fiókjának elnöke (1885–94). Több társaság, egylet, élete alkonyán a brassói m. szabadkômûves páholy tagja volt. Több ezer cikket, tudósítást, napi jegyzetet írt, cigány és román népmeséket, olasz elbeszéléseket fordított; Vasile Goldiºsal tankönyvet írt az erdélyi román iskolák számára (1903). Emlékiratai forrásértékûek. Ilyen az Életem és emlékeim 1828–1890 címû kétkötetes könyve, amely Brassóban jelent meg, 1890-ben.” (Ez áll, egyebek közt róla, a lexikonban.) Beke György bevezetôt írt az Életem és emlékeim 1971-es bukaresti újrakiadása elé, jól ismerte hát a munka tartalmát. Most, hogy elment, kissé szégyellem magam, amiért, még életében, nem köszöntem meg írásban is azt a pár sort a szürke falusi tanárról, akinek egyik ôsét véli fölismerni Koós Ferenc egykori diáktársában – akinek a nevét magam is tisztelettel viselem, s aki, vagyis ez a Bölöni Domokos nevû dányáni szolgadiák, már honvédként, ôrséget állva magát Bem tábornokot sem volt hajlandó átengedni Désnél, parola nélkül. Bem apó megtudva a késlekedés okát, kiszállt a kocsiból, s megveregetvén a vállát, azt mondta neki: Bravó, szekler! Drága Gyurka bátyám, nekem csak ilyen „parlagi” emlékeim vannak Rólad. Nagy Pál révén, aki legutóbb is fölkeresett, tudtam, min, miken dolgozol, fáradhatat28

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 29


(Beke György író, közíró 1927-ben született Uzonban. Egyetemi tanulmányai végeztével újságírói pályájára kerül. Hosszú évtizedeken át – Orbán Balázs méltó utódaként – járta Erdély és Csángóföld falvait, búvárkodott a bukaresti magyarok kultúrtörténetében. Igazi mûfaja az irodalmi igényû és szociográfiai mélységû riport, amelybõl a történelmi vonatkozások sosem hiányoztak. (Tíz kötetre tervezett valóságfeltáró riportsorozata – Barangolások Erdélyben – 1996ban indult, Pomogáts Béla szakavatott elõszavával.) Az 1989-es román rendszerváltó napok idején telepedett át Magyarországra, ahol 1994-tol a Magyar Élet fõszerkesztõje, 2000-ig a Nyelvünk és Kultúránk felelõs szerkesztõje volt. Szépírói munkásságát (Igaz, megkésve, 1999-ben) József Attila-díjjal jutalmazták. Utolsó regénye, Csángó történet címmel, 2002-ben látott napvilágot. 2007. január 20-án hajnalban bekövetkezett halála rendkívül gazdag életpályát zárt le. A PoLíSz szerkesztõsége ezúton vesz búcsút egykori kedves munkatársától.) (A szerk.)

lanul. Mindig a munka kötött le, léted lényege volt: a pennás ember cselekvô részvétele a történelem alakításában. Ez a nemzetéért, embertársaiért felelôs író mindenkori nemes feladata. A legmunkásabb, legszorgosabb erdélyi magyar írónak tudtalak, azt pedig, amit és ahogyan csángó testvéreinkrôl és az ô kevés számú írástudóikról írtál, tett értékûnek tartom, sok ezer híveddel, olvasóddal együtt. Egyik recenziód így zárul: „Elérkeztünk a csángó ügy legfájóbb pontjához: a szabad nyelvhasználathoz. Elegendô-e ezen a téren a tiltakozás vagy a siralom? Hivatkozás az emberi jogokra? A román alkotmányra? Az Európai Unió nyelvhasználati elveire és gyakorlatára? Itt olyan mély történelmi torzulásról van szó, hogy a messzire nyúló gyökerekig kell lehatolni.” Nos, ez történik, ha lassan is, mostanság. És hogy idáig – legalább – eljussunk, abban jelentôs része van munkásságodnak is. Hiszen Te úgy szeretted Magyarországot, hogy sosem feledted Erdélyt és Móduvát sem – Rodostót különösen soha. Te életmûved nyújtottad át, élesre töltve, az erdélyi és az anyaországi magyarságnak. Drága Gyurka bátyánk, nyugodt lehet az álmod.

László Péter Sándor

A tó Beke György emlékezetére

A tó tiszta tökéletes... immár túl az Uzon... és... édes húgom benne (ha felkeresed) magad megis... méred... egy felirat... már a partról idelátszik: „Uzonka Nyaraló” borsika-ciprus és boros... tyán közt... só kristály

(Marosvásárhely, 2007. január)

tûz permete szikrázik: Egek konkrét üzenete helyett... csupán csak sajátos súrló... fény játszik... vagy tucat sirály: siklik? úszik? képzeletben kövek fölött 29

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 30

PoLíSz

Fülöp József–Marián Gabriella

Örök-kontúrok

Amerikai fogság

fölött párás legek között januári márványvízû Örök Tóban...

I.

A minapában régi fényképek kerültek a kezem ügyibe, s egy cseppet elidôztem fölöttük. A sok gyermek-, férfi- és asszonyarcot nézve az jutott eszembe, hogy mostanra már felnôttek, aggá tette ôket az idô, vagy lehet, hogy éppen egy csendes temetôben pihenik örök nyugodalmukat. Mert immár öreg fejjel, ki ma vagyok, tudom, hogy az élet örökké változó. Kihajt bennünket az öröknek hitt ifjúság mezejére, hogy aztán jóllakottan nyugodni térjünk, ha itt van Szent Mihály napja. Akármit is csinálunk, egyszer béköszönt a tél, s akkor minden küzdelem és gyôzelem egyetlen perccé minôsül. De van, hogy ez a perc nem a legjobbak közül való, sokszor a küzdelem erôsebb a jónál, s az elszántság néha fölülmúlhatja a szépet is. Ejsze tán ezért is láttam meg legelôbbször a harcot az egyik fényképen. Nem tartozott életem nagy örömei közé, mégis szívesen kerestem elé a szívem tájékáról. Hogy miért? Mert hiszem, hogy a rosszra is tudni kell emlékezni. A képen, melyet sokáig fogogattam, egy 20 éves forma legényke álldogált, fehér gyolcsingben, szürke posztóharisnyában, s a lábán hermonika szárú csizma. Ahogy jobban megnéztem, akkor vettem észre, hogy egy tarisznya van az oldalán. S ez a csíkos szôttes tarisznya volt az, amely könnyeket csalt a szemembe, s osztán errôl a tarisznyáról eszembe jutott az én drága jó Anyám, a fiatalságom s a háború. úgy emlékszem arra a napra, mintha ma lett volna, amikor Anyám ideadta azt a tarisznyát. ’43 telén szôtte nekem a kicsi osztovátán, s mikor elkészült, nem mondott semmit, csak a vállamra akasztotta. Csudálkoztam is erôsen, mert Anyámnak mindig volt egy-két intô szava

(2007. január 21.)

Gyergyói kereszt – féle – este felé napszentültén Ott fenn a jóságos Ott fenn az magos ságos Borostás oldalban fenn fénytözönlô Kôközön érczpadon szanazúgból setét-bíborfekete bükk Bólint: még marad ni még lábon és ki bírni menni csakis menni egyre menni bentebb fenyô bükk csihán s ördögborda leges– legsírejé... be

Gyergyószentmiklós, 2006. július 28.

30

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 31


hozzánk, gyermekekhez, s egy tarisznya mégiscsak megkívánta volna ezt a tisztességet, Anyám mégse mondott semmit. Hogy azért mégis szóra bírjam, megkérdeztem, hogy miért is szôtte, s ekkor csendes halk hangon csak ennyit szólt: hátha szükséged leszen rá. S én attól a perctôl kezdve felnôttem. Hiába voltam katonaviselt legény, istenigazából akkor intettem búcsút a gyermekkornak, s léptem belé egy olyan világba, mely erôs vállakat, kemény akaratot s romlatlan szívet egyaránt megkívánt. Igaza volt Anyámnak, csak ma látom, hogy mennyire igaza volt, amikor a tarisznya mellé nem adott tanácsokat a boldoguláshoz. Mert minek is adott volna, mikor mászkáló gyermekkoromtól fogva nap mint nap tanítgatott becsületre, igazmondásra, tiszteletre. Szegény csak ô tudhatta igazán, mit is jelent négy gyermek elôtt menni, lámpással mutatni az utat, hiszen onnantól kezdve, hogy apámat elvitte a szívroham egy esôs hajnalon, az ô nyakába szakadt ez a feladat. S a tarisznyával kapcsolatosan is igaza lett. Nem telt el még egy tél, s kitört a háború, s én 1944. szeptember 8-án megkaptam a SAS-behívót, ami azonnali jelentkezést vont maga után. Anyám, mi jó falat volt a háznál, azt mind belépakolta a csíkos tarisznyába, mellé tett egy váltás fehérnemût, két gyolcsinget, s az aljába egy kicsi kopott feszületet is belédugott. Aztán a vállamra akasztotta, s kezével egy keresztet rajzolt a homlokomra. Így ajánlott a csíksomlyói Szûz oltalmába, ha már ô maga nem vigyázhatott reám féltô gondoskodásával, s így indított útnak engemet, elsôszülött fiát az öldöklés mezejére. 1944. szeptember 9-én vettem fel a katonaruhát, s másnap reggel már a 32ôs határ vadászokkal elvittek minket Szilágysomlyóra. Csupa fiatal legény került itt össze, legtöbbjük Csík vármegyébôl, de

voltak, akiket a sors messzünebbrôl vezérelt ide. Már az elsô naptól kezdve testvérekké lettünk mindahányan, mert a közös sors jobban eggyé forrasztott minket, mint a vér szava, de mégis voltak, akikkel közelebbi barátságba kerültem. Itt ismerkedtem meg például az udvarhelyi Gálfi Damokossal s Bíró Pállal, akikkel szívbéli jó barátságba kerültem, s akiket soha az életben nem felejtek el. Miután hazajöttünk Németországból, sokszor találkoztunk, s valahányszor leültünk beszélgetni egy kupica jófajta szilvapálinka mellé, örökké szóba került a háború s a fogság, s elémerészkedtek a régi emlékek. Mára már ezek a beszélgetések is emlékké váltak, s úgy ôrzôdtek meg a szívemben, mint a múltnak egy fontos határköve. Pedig ejsze jó lett volna, ha elôbb reászánom magamat az írásra, mert akkor azok is mesélhettek volna ezen a fehér papíron a háborúról, akik velem együtt érték meg a szabadulást. Jó lett volna az ô gondolataikat is az enyém mellé vésni, mert együttesen tán jobban kiírhattuk volna a lelkünk fájdalmát. De ezen cselekedetek felett immár eltôtt az idô, Damokost s Palit szép csendesen elragadta a halál, mint ahogy Tamás Vilmos s Ferencz Józsi sincs már közöttünk. Így hát egyedül maradtam az írással, leghátul a fogságból szabadultak közül, s lehet, hogy utolsónak, ki még emlékezik a Németországban eltöltött idôkre. Úgy érzem, nem lesz könnyû helyettük is megfelelni, de mégis beléfogok, míg nem késô. Beléfogok, s erôm szerint leírom, mit csak tudok. Szilágysomlyón nem sokat idôztünk, mert ahogy az oroszok vonultak elôre, minket vittek tovább, Székesfehérvár mellett Pákozdon voltunk egészen december elejéig. Innen egy menetöltözettel gyalog elvittek észak Komáromba, ami a csehektôl visszakerült terület volt, s onnan Izsáig gyalogoltunk, és december közepéig az egész szakasz nehézgéppuskás kiképzésben részesült. 31

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 32

PoLíSz

A kiképzésben a legnehezebb az eleje volt. Ébresztô 5-kor, 6-ig reggeli, aztán kivonulás a gyakorlótérre. Kövekkel teli hátizsákokot cipeltünk napokon keresztül, úttalan utakon törtük magunkot a cél felé, s közbe belénk vertek mindent, mi a nehéz fegyverekkel kapcsolatos volt. Voltak napok, hogy reggeltôl estig nehézgéppuskás lôgyakorlaton voltunk. Olyan fáradságot ejsze tán soha nem éreztem, mint akkor. Az éjjeli gyakorlatokon nemegyszer olyan fáradtak voltunk, hogy elaludtunk a lövészárokban. Ez azonban irtó veszélyes fegyelemsértésnek bizonyult, s áristomot vont maga után, amitôl az Isten is ôrizzen. ügyeltünk is egymásra, hogy el ne nyomjon a buzgóság. December 17-én aztán véget ért a kiképzés, és visszavittek bennünket Komáromba, s a következô nap éjjelén egy egész zászlóaljat – 1200 embert – behajóztak a Szent Gellért hajóba. Ekkor már Magyarországon a nyilasok átvették a hatalmat, és Szálasi kormánya uralkodott. Nyolc napig a hajóban voltunk, és az éjszakákat mindig a Duna közepén töltöttük, nehogy valamelyikünk megszökjön, s voltak napok, amikor 12-15 kilométert gyalogoltunk a hajó mellett, mert igen sziklás volt a talaj, s félô volt, hogy a sok ember túlságosan lenyomja. Szerre ôrséget teljesítettünk, s a napi ennivalónk sós szalunna volt, amitôl úgy gyötört bennünket a szomjúság, hogy kicsi tartotta, hogy nem ittuk ki a Duna vizét. Mivel a mosdási lehetôség nemigen volt megoldva, a vizet csak meginni lehetett, egyébre használni tilos volt, így a tetvek erôst elszaporodtak rajtunk. Igazán csak éjszaka lehetett érezni, hogyan csípnek, hogyan szívják a vérünket. Kínkeservesen éltük túl ezt a nyolc napot. A legszörnyûbb mégis az volt, hogy nem tudtuk, merre visznek bennünket. A bizonytalanság úgy szakadt ránk, mint vihar a mezôre s meg-meghajtott maga alatt. Akkor cseréltem el az egyik gyolcsingemet egy barna noteszra,

hogy legalább leírhassam a lelkem fájdalmát, ha már elmondani úgysem tudom.

Úszó laktanya Szent Gellért hajóján, vén Dunának ágán, sok fiatal élet hánykolódik árván, belevág az orra a folyó vizébe, mint az aszott bú az utasok szívébe. Az árbocon vígan leng a német zászló, s ajkukról csak titkon törhet fel a zokszó, nem lehet sírni itt, kemény itt az élet, háborúba mennek, harctól ôk nem félnek. Az ellátás rendes, csak az étel kevés, hely is alig van már, állni bizony nehéz. Hová is visz minket, egyikünk se tudja, csak sóhajszó hallik, s a laktanya úszhat. Elhagytunk mi mindent, hazát, szülôt, házat, el a szeretônket s az édesanyánkat. ámde ébredjünk fel, ne is nézzük végig, hogy úszik a hajó, fel egészen Bécsig. De hiába lenne ébredésnek oka, csak sóhajszó hallik, s úszik a laktanya. Bécsben sincs megállás, megyünk tova onnan, sír a szél is nagyon, s nehéz esô koppan. Halkan jô a vihar, nem tétováz, félô, hogy felborít minket ez a szürke felhô. Sírhatunk mi immár, a sóhajunk szállhat, jöhet nehéz felhô, könnyünk sóvá válhat, nem enged a parancs, nem hagyja a folyó, megváltásul érhet egy eltévedt golyó. Nyolc nap és nyolc kínkeserves éjszaka után a Szent Gellért a németországi Linzben kötött ki. Innen megint csak utazás következett, december 21-én bevagoníroztak, s vittek Landshutba. Itt ért minket a karácsony. Az ünnep azonban elkerült bennünket, mert hát ki is gondolt volna egy ártatlan gyermek születésére, amikor messze a világban egymást ölték az emberek. Kinek is jutott volna eszébe a szeretet ünnepe, amikor gyûlölet uralkodott az emberek szívében, s olyanok lôttek egymásra, akik haragosok sem voltak. S mi még nem is láttuk a pusztulást, Istenem, 32

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 33


mi lesz majd akkor, ha le kell lônünk egy idegen embert, ki soha nem vétett nekünk. Biztattuk egymást, mert bizakodás nélkül elvesztünk volna, de éjszakánként, amikor magunkra maradtunk, álmatlanul forgolódtunk a priccsen, s rettegtünk a háborútól. A kiképzés nap mint nap folyt, a géppuskák, a tüzelôágyúk úgy simultak bele a tenyerünkbe, s úgy adták meg magukat az akaratunknak, mint a szerelemtôl reszketô leány. Sokan mondják, hogy a fegyvernek lelke van, csak akkor engedelmeskedik, ha szívvel bánnak vele, de én azt gondolom, hogy elveszett az az ember, aki megtalálta a lelkét a fegyvernek. Mert elég egyetlen pillanat, a hideg vas érintése valami kimondhatatlan bûvölettel égeti magát bele az ember legbelsôbbik felébe, s úgy beágyazódik oda, hogy onnan többé el nem vágyódik. Lehet, hogy ha nem ez történne minden egyes alakalommal, valahányszor ember fegyvert vesz a kezébe, akkor lehetne háború, lehetne parancs, az ember eldobná a gyilkos vasat, mihelyt másik embert lát. Mert a fegyverek csak egyetlen dolgot tudnak, az emberbôl ellenséget csinálni. (Érdekes, hogy amíg tartott a háború, s amíg fegyver volt a kezemben, örökké a gyilkolás szimbólumát láttam benne, egyetlenegyszer sem gondoltam arra, hogy akár az életemet is megvédhetné az ellenséggel szemben. Ejsze azért nem jutott soha eszembe ez a gondolat, mert a szívem mélyén nem hittem el, hogy létezik ellenség, aki ismeretlenül is lepuffanthatna, mielôtt még egyet is szólanék. Akkor még sok mindent nem tudtam a háborúról.) A kiképzés egészen 1945. február elejéig tartott, akkor ugyanis felvettük a német Wehrmacht egyenruhát, hogy ezzel is a háborúhoz tartozzunk. Ekkor vált tudatossá mindannyiunkban, hogy harcolni kötelességünk. Már nem csupán parancsot teljesítettünk, hanem mintha mi, ma-

gunk is így döntöttünk volna, szabad akaratból. A századparancsnok Mozga Gyula fôhadnagy volt, kemény, magas ember, s az ôrnagyot Danek Istvánnak hívták. úgy emlékszem rájuk, mint kemény, de melegszívû emberekre, kik minden körülmények között meg tudták ôrizni méltóságukat. Elsôre kisebb munkákra osztottak be bennünket, ôrséget teljesítettünk a város különbözô pontjain, segédkeztünk a romok eltakarításában. Mivel addigra Magyarország kapitulált, a németek bizalmatlanokká váltak, s így egyelôre elkerültük, hogy a közvetlen vonalba vessenek be minket. Késôbb aztán ezt sem kerültük el. Március 19-én lebombázták az állomást. A repeszek pattogására úgy hulltak az emberek, mint a legyek, volt, aki csak maga elé kapta a kezeit, s már halott volt, volt, aki kiabálva hagyta itt ezt a világot, a másik nem is érezte, hogy mi is történik vele, olyan hamar vége lett. Az állomás és környéke leginkább egy vágóhídhoz hasonlított. Vér, húscafatok, emberi tagok maradványai. S talán akkor láttam igazából, hogy mennyire szerencsések azok, akik azonnal meghaltak, mert akik sebesültként kerültek ki a bombázásból, azoknak volt a legszörnyûbb. A mi zászlóaljunkból négyen haltak meg, és tízen felül volt a sebesültek száma. Mikor véget ért a riadó, és a bombázógépek is elmentek, nem is tudtuk, hogy örülhetünk-e annak, hogy éltben maradtunk. Titkon elsirattuk társainkat, de tudom, hogy magunk miatt kellett volna sírnunk, hiszen háborúban voltunk, ahonnét Isten tudja, van-e viszszatérés. A bombázások sûrûsége miatt nem aludhattunk a lakatanyában, így a lövészárkokban töltöttük az éjszakákat, pedig elég hideg volt. úgy nézett ki, hogy ebben a nagy zûrzavarban még a kikelet is elfeledkezett magáról, s a telet sehogy sem akarta felváltani a tavasz. Esténként, amikor rendes körülmények között lefeküdni készülôdik minden ember, mi is úgy tet33

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 34

PoLíSz

tünk, mintha megpihenhetnénk a fárasztó nap után. Tüzet gyújtani nem lehetett, így csak körbeültünk, s halkan danolászni kezdtünk. Akármilyen csendesen szállt a nóta, mégis eljutott az erdô széléig, s a fák koronái visszahozták a hangunkat. Így feleseltünk az erdôvel estéken keresztül, s örvendtünk, hogy még eszünkbe jut valami, ami egy csepp vigasztalást hozhat.

tünk, mint vad az erdôn, a csipkebokor a mezô tövibe, s vártuk, hogy teljen az idô. Az pedig egyelôre úgy tûnt, hogy nehéz saruban vánszorog. De azért ez a hónap is hozott egy csepp örömet, ugyanis húsvét után az egyik napiparancsban közölték a századdal, hogy elôléptetnek bennünket ôrvezetônek. Ez azt jelentette, hogy a zubbony mindkét hajtókájára kaptunk egy csontcsillagot. Áprilisban esôs idôk kezdôdtek, gyakran gondoltam arra, hogy otthon a határban aranyat érne ez az esô, erôst kéne a vetésnek, de itt be kellett érnünk a sárral, ami a sok por és törmelék nyomán kelt életre. Egy idôre úgy tûnt, hogy megcsendesedett a háború, s már-már azt hittük, hogy a pusztítás szépen elkerüli a világot, s belészokik a békébe, de nem így történt. ’45. április 11-én újra lebombázták az állomást. Engem pont telibe kapott a szônyeg, csak arra emlékszem, hogy hirtelen megszólalt a sziréna, de addigra már hulltak is a bombák a levegôbôl. Úgy csillogtak a napsütésben, mint megannyi drágakô. Az egyik a közvetlen közelünkben robbant fel, s mi Ferenc Józsival belészöktünk a kivájt gödör aljára. Igen, de a sok föld mind a fejünkre hullott vissza, s egy kicsit el is késtem a szökéssel, mert innentôl kezdve nem emlékeztem semmire. Sokáig eszméletlen voltam, a fejemet érte a légnyomás. De a társaim nem engedtek el ebbôl a világból, addig-addig dörgöltek, súroltak, hogy magamhoz tértem, de olyan fejfájásom volt három napig, hogy majdnem belébolondultam. De nem sokáig engedték, hogy tusakodjunk a halállal, mert hat nap múlva ismét szembeállítottak bennünket vele. Immár harmadszor bombázták egy jó hónap leforgása alatt az állomás környékét, nem csuda, hogy tenyérnyi fal nem maradt meg az épületbôl, és a környéke is teljesen elváltozott. Akkor jutott eszembe, hogy hányszor használtuk azt a kifejezést, hogy úgy néz ki, mint egy csatatér, hát bi-

Kopár ôszi tájon, hol halkan sírnak a fák, lehullott a levél, lassan lehull a virág, érces ágyúk dörrenése messze, messze száll lelkesítô magyar nóta visszhangzik már. Sajgó sebembôl a vér megered meghalok érzem, Isten veletek. Fiúk felettem az idô lejár, fiúk felettem elröpül a nyár, nem látom többé a fehér falut, nem látom többé a rácsos kaput, mondja meg egykor, aki hazatér nagy német földön pihentem el én csak annak a jó anyámnak ne szóljatok, ne epessze fájó szívét, vegye sóhaját, mert a lelkem úgyis mindég messze hazaszáll. Fejünk felett, mint megannyi apró ôrangyal, úgy ragyogtak a csillagok. Istenem, vajon közöttük van-e az enyém is, vagy még ma éjjel megválik az ég boltozatától, hogy átlényegítsen egy másfajta világba?... Közeledett a húsvét. A szent ünnepeket otthon nálunk örökké Isten igéjével ünnepeltük, ilyenkor elmentünk a templomba, gyóntunk, áldoztunk, azután következett az otthoni ünnep. Az ember nem is érezte jól magát, ha nem járulhatott az úr színe elé. Anyám minket vallásosan nevelt, azt mondogatta, hogy a lélek szükségletei mindig elôbbre valók a test elvárásainál. Õ maga is minden vasárnap ott volt a misén, az ünnepeket örökké megtartotta, s ülô ünnepen még fakanalat sem vett a kezébe. Az ünnepnapok ejsze még nehezebbek voltak, mint a hétközbeniek. Csak él34

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 35


zonyisten, bármi nagy rendetlenség ehhez képest semmiség. A bombázás az elmúlást is megint a közelünkbe hozta. Három bajtárs távozott el örökre e földi világból, ôk voltak a szerencsésebbek, azt hiszem, mert rajtuk kívül négy sebesültje is volt a pusztításnak. Õk elevenen, szörnyû kínok közepette véreztek el a beléjük fúródott szilánkoktól. Nem volt a földkerekén orvos, ki megmenthette volna ôket. Mi többiek, akik hála az égnek megúsztuk ezt a támadást, összegyûltünk, és imát mondtunk az elhunytakért.

hez, ha ô már nem lesz az élôk sorában; van, aki csak ül magába roskadva, s számot vet eddigi életével; van, aki imára kulcsolja a kezét, s hangtalan Miatyánkot küld az ég felé. S van, aki csak ül, s néz a távolba, mintha már meghalt volna. Mindannyian elcsendesedtünk, siralomház ez a mai éjszaka itt a nagy fák tövibe. Én az elôbb szóltam Palinak, hogy ezt a noteszt s az igazolványomat vegye el tôlem, ha valami történnék, s vigye haza az én drága jó Édesanyámnak. Mégis, mikor az ember a legelveszettebbnek hiszi magát, akkor jön el az isteni gondviselés, hogy felemelje ôt a földrôl. Nem telt belé csak egy pár nap, s az egyik délután találkoztam a somlyai Berecki tanár fiával, aki az állomás parancsnokságára járt elirányítás végett. Alig tudtam elhinni, hogy itt, 1400 km-re az otthonomtól, pont egy szomszéd falusi emberrel találkozom. Úgy megörvendtünk mindketten, hogy ezt nehéz lenne szóval leírni. Nem sokáig beszegethettünk, de az alatt a negyedóra alatt olyan volt, mintha a Hargita töviben üldögélnénk, és sorjába néznénk az alattunk elterülô székely falucskák hosszú szegélyét. Az ismerôs szavak olyanok voltak, mint egy darab kovászos kenyér az éhezônek. Jól is laktunk mindketten belôle, s eltettünk egy-egy morzsát a jövôre nézve, hátha egyszer még megvigasztal ez a találkozás. Mikor elváltunk, mielôbbi viszontlátást kívántunk egymásnak, s ô nagy merészen hozzátette, hogy Csíkban! Én nem voltam ellene, így váltunk el egymástól. De a csodák ideje még nem járt le. Három nappal a találkozás után, egy másik szívbéli találkozást hozott elém az élet. Ezúttal egy göröcsfalvi emberrel, Csiszér Kálmánnal hozott össze a sors. úgy érzem, az Isten így kárpótol egy kicsit azért, amiért nem lehettünk otthon a saját földünkön. Kálmán azzal vigasztalt, hogy nemsokára eljô a mi feltámadásunk is, vé-

1945. április hó 18-át írtuk. Eljött a borzalmak idôszaka, amitôl annyira féltünk. Az ég csak küldi reánk a bajokat, s mi, gyarló emberek nem menekülhetünk elôle. Úgy érzem, eljött a végsô idô. Sokszor gondolkozom azon, hogy ha az úr egyszer számon kéri ezt a sok öldöklést, akkor bizony nem halunk-e szörnyet a végsô ítélet elhangzásakor? A nappali és az éjszakai légi riadók egymást érik, s ez így megy minden áldott nap, azt hiszem, ember nem bírhatja sokáig ezt az állapotot. Tegnap éjjel kivezényeltek bennünket a közeli erdôbe az újabb bombázás miatt. Olyan hirtelen jött, hogy még a bakancsot sem tudtuk a lábunkra húzni. Szerencse, hogy katonaruhában aluszunk éjjel, mert nem lett volna idô öltözködni. Holnap osztán, ha még az Isten éltet, elmegyünk a táborba, s kikeressük a holmiainkat a romok alól. Most, hogy ezeket a sorokat írom, még mindig bombázzák a várost. Hol eltávolodik, hol meg közvetlen közelrôl hallatszik a bomba becsapódása. Minden egyes alkalommal megöl valakit – férfit, nôt, gyermeket, kinek hogy van megírva a sorsa. Most úgy érzem magam, mintha utolsó óráimat tölteném, de nemcsak én érzem így, hanem mindenki a bajtársak közül. Van, aki levelet ír remegô kézzel, s a kebelébe rejti reménykedve, hogy egyszer majd valaki elküldi az övéi35

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 36

PoLíSz

get ér ez a rémálom, s akkor újra emberek lehetünk, mint annak elôtte. Bizakodva tekintek tehát a jövôbe.

szórni reánk az áldást. Felülrôl jött, de nem volt az áldás, és akkor egy idôre a gondviselés is ellépett egy cseppet, mégis, hajszál híja ugyan, de éltben maradtunk. Egy hajszál kevés ugyan az élethez – mondják –, de sok a halálhoz – gondoltam magamban. Sokáig üldögéltünk a bunkerban. Féltünk, mint a megriadt vadak, mert fölöttünk repdesett a nagy vadász. S hogy mégsem lett belôlünk préda, azt csak az úristen féltô szeretetének köszönhetjük. Ejsze mást szánt nekünk a sors... Egy nappal késôbb aztán tényleg nyugalmat küldött reánk az ég.

A riadók megszokottá váltak, olyan gyakran menekültünk a bombázások elôl, hogy lassan már nem is vettük észre ôket. Éjszaka is csak a zubbonyt tesszük le, s úgy aluszunk, s van, hogy az éjszaka közepén háromszor-négyszer szaladunk az árkokba. Április 25-ét írunk. Ma éjszaka az angol páncélosok Landshutot 12 kilométerre megközelítették, hogy felderítsék a vidéket. Ez a hír nem okozott semmiféle meglepetést számunkra, hiszen egy háborúban kell, hogy ellenség legyen. Minket azonnal kivezényeltek az állásokba, én a géppuskásokhoz kerültem. Ott volt velünk egy német rajparancsnok is, akit sízen kameradnak szólítottunk. Nekem az volt a feladatom, hogy távcsôvel irányítsam a géppuskást, mondani kellett neki a távolságot, hogy milyen szélességi és magassági fokon van az ellenséges harckocsi vagy repülôgép. Mikor egész közel kerültek, akkor ki kellett adni a parancsot: „Fajer!” A géppuska aztán elintézte a többit. Olyan módon volt a háború szolgálatába állítva, hogy percenként 1500 golyót tudott kilôni. Sokáig ment a huzavona. Elôször parancsot kaptunk, hogy lôjünk, aztán viszszavonták. Most se tudom elfelejteni azt a percet, amikor a puskák ropogni kezdtek. Olyan égzengés volt, mint nagy melegben a mezôn, ha vihar közeledett. Egy darab idô elteltével az amerikaiak visszavonultak, s a hirtelen támadt csend béborította a vidéket. Mint ki nehéz betegségbôl tér vissza az életbe, úgy lélegeztünk fel. Fáradtak voltunk, s mindenki vágyott a pihenésre, de a gondviselés másképp határozott. Egy fertály idô sem telt belé, visszajöttek az amerikaiak, immár vadászgépek képibe, s elkezdték

29-e van. Édesapám halálának négyéves évfordulója. Elmondtam érte egy imát, s gondolatban azt üzentem Anyámnak, hogy helyettem is tegyen virágot a sírjára. Ejsze a következô évfordulón már otthon leszek, ha addig nem ér baj. A kicsi kopott feszület örökké a zsákomba van. Délben páncélos riadó lett, s kivezényeltek az Isar partjára, amint közeledett az éjszaka. Az árokban aludtunk a két ellenséges vonal között, a folyó túlfele az amerikaiaké volt, s a hátunknál sorakoztak az ágyúk. Mi voltunk a felderítô hátvéd. Az éjszaka eltelt, hála Istennek. Mióta Németországban vagyunk, az éjszakák nehezen telnek, hiába vagyunk halálosan fáradtak mindennap. A lelkem úgy teli van fájdalommal, hogy sokáig nem jô álom a szememre, s mikor nagy nehezen elaluszom, akkor is, álmomban is menekülnöm kell az ellenség elôl. Az elôl az ellenség elôl, kit még sohase láttam. Aztán mintha valaki meghazudtolta volna elôbbi gondolataimat, reggel azt a parancsot kaptuk, hogy kezdjük meg a folyón való átkelést. Ez olyan, mintha öngyilkosok akarnánk lenni, mert az amerikai 3. hadsereg egész közel van a parthoz. Olyan gyorsan történik minden, 36

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 37


hogy még így visszaemlékezve is nehéz elmesélni. Nem kellett annyi idô, míg valaki elolvassa ezen sorokat, mi már egyenesen az amerikaiak karjaiba szaladtunk. De elôbb elmondom, hogy is volt. Délután egykor kezdtük meg az átkelést, ami életveszélyes volt, mert egy ócska ladikon terelôdünk a nagy folyó árjával szemben. Ezelôtt egy órával egy másik ladik nyolc némettel együtt elsüllyedt. A szerencsétlen katonák mind odavesztek. Nekünk szerencsénk volt, de igaz, hogy mertük is a csajkánkkal derekasan a vizet, mert a folyó közepe felé igencsak jött bé a víz. De alighogy kiszálltunk a csónakból, emberek jöttek felénk, kik idegen egyenruhát viseltek. Elhalkult bennünk a lélegzet, még egy perc, s reánk lônek. Egyetlen dologban bíztam, mivel nem tanúsítottunk nagy ellenállást, mert olyan hirtelen leptek meg, hogy idônk sem volt szuszszanni, így talán nem végzôdik a halálunkkal a dolog. Megadtuk magunkat. Megadtuk magunkat a háborúnak, mert nem akartunk több vért, s mert az Isten is velünk volt. Hogy jó katonák voltunk-e abban a percben, azon sokat gondolkoztam így az idô távlatából, de azt hiszem, ez nem a jó vagy a rossz osztályzatot kaphatja. Jó katona az, kinek megadatik a szemtôl szemben való harcolás, mert így tisztességes, ha már védeni kell valamit. De nem az öngyilkosság viszi elôbbre a nemzetet, én azt hiszem. Mindannyian szerettük hazánkat, de nem akartunk öngyilkosok lenni. Mert az nem dicsôség, hanem esztelenség lett volna. Így csak elfogadtuk a helyzetet, s inkább az élet mellett döntöttünk, hogy azalatt, ami még hátravan, igaz fiai legyünk a nemzetnek. Nem tudom, hogy ez sikerült-e. De ha mégis egy szikrányi lépést tettünk az életben az elôrehaladás felé, akkor az ott az Isar partján azzal a lépéssel kezdôdött. Akkor még nem is tudtuk, hogy milyen szerencsénk volt. Sokat közülünk, akik már nem tudtak átkelni a folyón, elfogtak

az oroszok, s keserves szibériai fogságba kerültek. Sokan meghaltak közülük, csak egypáran tértek vissza az orosz hadifoglyok közül. Mert azt mondják, a fogság egy se édes, de nekünk mégis kevesebb jutott a szenvedésbôl. De nézzük csak szép sorjában. Legelôször a puskánkat vették el, de nem is elvették, inkább megparancsolták, hogy álljunk körbe, s dobjuk le magunk elé középre. úgy hullottak a fegyverek, mint az ôszi esô, nehezet koppantak a földön, s már nem is fegyverek voltak, csak egy halom vas. Egyszeriben elvesztették méltóságukat, s olyanok lettek, mint a koronátlan fa a szélben. S ahogy ott álltam üres kézzel, a társaimmal együtt azt gondoltam, hej, ha most alája lehetne gyújtani annak a rakásnak. Mint a zsír, úgy égne el, s legalább mi is átmelegedhetnénk a lángjánál. Estefelé két kilométerre a frontvonal mögé vezényeltek, ott aludtunk egy csûrben a szintén fogoly németekkel együtt.

(A következõ számban folytatjuk.)

37

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 38

PoLíSz

Szenti Ernô

Árnyék napernyõvel

Írás Ajtóstul rontott be a vér a szívbe. Testi-lelki jó barátok a táj és a lopakodva megérkezô tél. Nevetségesen alacsony kikiáltási ár.

Láttad ôt, amikor döbbenten nézte nagybeteg apját. Minden helyet magának követelt a pillanat.

A semmittevô sem akart kimaradni a segítséget nyújtók közül. Amit az analfabéta szél írt a porba, az utolsó betûig törlendô.

Márvány sima hang, sündisznótüskés csönd. Becsületes megsértés. árnyék napernyôvel.

Ne keverd bele a felsült szüntelen esetét költôi világképedbe! A fû ideje és a tenger ereje között elhanyagolható a különbség.

Hová akarsz kilyukadni? Ahol a húsosfazék lyukas. Itt tart ma a sebeit sóval szóró édesbús magyar haza.

Lélegzethez jutás

A sohasem látott város

A sok közül egyik se, a kevésbôl mindegyik. Végre az égbolt is lélegzethez jutott.

A sohasem látott várost te hagytad el utoljára. Az itt sem volt eltávozottat, legtöbbet te emlegetted.

Idô elôtti este. Idô utáni hajnal. Felényire apadt élettöbblet.

Valóságmelegágy. Fakéreg színû visszhang. Csatából megtért harcos a hegy mögött lebukó nap.

Látni a semmit kell, a van; mutatja magát. Félig kész felhôire vevôt keres az égbolt.

Bukott diák a pillanat. Fészekbôl kizuhant mondat. Fekete hit, fehér remény, egyszer sem próbált erény.

38

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 39


Wass Albert emlékezete XXXVIII. rész

jót, a rosszat az ember találta ki, hogy ártson a másiknak. Szerintem ez rossz cselekedet. Miért kell bántani az embertársamat, aki egyenrangú velem? Isten elôtt mindenki egyenlô. Nem ítélkezhet felette, ezt csak Isten teheti meg.” Horváth Balázs „Én azt a tanulságot vontam le, hogy hinni kell, nemcsak abban, amit látunk és érzékelünk. A hit ereje hegyeket mozdíthat el. Az öregember hitt abban, hogy a hegy el fog mozdulni, és el is mozdult. A tudatnak teremtô ereje van. A táltos a tudat teremtô erejével és Istenben való hite erejével mentett meg embereket.” Berhidai Zoltán „Amikor megvettem a könyvet, láttam, hogy egy egész polcrész tele van Wass Albert különbözô mûveivel. Így még nagyobb érdeklôdéssel kezdtem olvasni a regényt.” Várda Zsolt „Engem ráébresztett a könyv arra, hogy a világon mindig is voltak és lesznek olyan emberek, akik nemcsak magukkal törôdnek, hanem embertársaikkal is.” Tamási Levente „A Hagyaték címû regény számomra nagyon érdekes volt, mert sok mindent megtudtunk a táltosokról és a tanítványokról, és arról, hogyan segítették és gyógyították az embereket. Rengeteg ember tisztelte a táltosokat és a tanítványokat, de bujdosniuk kellett azok elôl, akik üldözték ôket.” Spanberger Kata

Kozák Ágnes

Wass Albert Hagyatéka gyerekszemmel Tisztelt Szerkesztôség! 2005 ôszén 8. osztályos tanulóimmal elmentünk a Kráter Könyvesházban. Látogatásunk célja az volt, hogy megtekintsük Wass Albert emlékszobáját és a kiadott mûveit. Ebben a tanévben kötelezô olvasmány volt Wass Albert Hagyaték címû regénye. A gyerekek által írt néhány gondolattal szeretném érzékeltetni, hogy mi ragadta meg ôket a regény olvasása közben. „Szerintem a Hagyaték címû regény érdekes és furcsa könyv, mely iskolás gyerekként egyszerre hihetetlen és varázslatos. A fejezetekben leírt történetek nagyon felkeltették az érdeklôdésemet. A regény olvasása során felfigyeltem arra, hogy a régmúlt idôk emberei sokkal közelebb álltak a természethez, mint mi. Nagyon tetszett, hogy hitükkel képesek voltak megmenekülni a különféle vészhelyzetekbôl.” Pereznyák Gábor „Tanulság számomra az, hogy ha valaki árt a másiknak, tízszeresen kapja vissza, de ha jót tesz valakivel, akkor a jó is visszahat.” Tanos József „Olykor-olykor nagyon hihetetlen cselekvések vannak a regényben, amit a mai ésszel nagyon nehéz felfogni egy tizenéves gyereknek. Sokszor én is kételkedtem benne, hogy ez megvalósulhat, vagy sem. Aztán rájöttem, hogy aki hisz Istenben, az mindent meg tud valósítani. Isten nem teremtett betegséget, ezt csak az ember találta ki, hogy okot adjon a félelemre. Isten nem teremtett rosszat, csak

Wass Albert mûveit nagyon jól hasznosítottam, nemcsak az irodalom-, hanem az osztályfônöki órákon is; például A te és a világ címû mûvet. Néhány témát említek, amely feldolgozásához segített a könyv: bosszú, bûn, jóindulat, öröm, csalódás, gazdagság, szegénység, szorgalom, restség, barátság. Idôszerû és idôtálló gondolatokat közvetítek szülôi értekezleten is egy-egy idézettel. Ehhez felhasználható Az igazlátó címû válogatás. Minden évben megünnepeljük a kará39

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 40

PoLíSz

csonyt osztálykeretben. Megható üzeneteket olvasok fel a gyerekeknek a Karácsonyi üzenetek címû írásból. Sokszor találkozom kételkedô kollégákkal. Nem hiszek abban, hogy a gyerekek nem értik Wass Albert írásait. A fent írt gondolatsorral szeretnék üzenni, hogy bátran olvastassák a tanárok Wass Albert regényeit.

A Kráter Mûhely Egyesület munkatársainak sok sikert kívánva:

Kozák Ágnes Mátyás Király Általános Iskola, 1212 Budapest, Kolozsvári u. 61.

A Kráter Mûhely Egyesület

PÁLYÁZAT A Wass Albert mûveinek népszerûsítésére A pályázat célja: a Kráter Mûhely Egyesület olyan pedagógusokat (iskolai osztályokat) kíván támogatásban részesíteni, akik Wass Albert mûveit kötelezõ vagy ajánlott olvasmányként 6–18 éves diákjaikkal szeretnék megismertetni. Minden pályázó támogatásban részesül, ha legalább 15 kötetet egyszerre rendel meg. A támogatás mértéke a könyvek eladási árának 40%-a. Beküldési határidõ: folyamatos. A pályázat beküldhetõ e-mailen: [email protected] vagy postai úton, vagy faxon: Kráter Mûhely Egyesület, 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2.; fax: 06/26/328-491 A Kráter Mûhely Egyesület korosztályonként a következõ könyveket ajánlja (amelytõl el lehet térni): 1. osztály: Mese az erdõrõl; 2. osztály: Bulámbuk; Évszakok teremtése 3. osztály: Tavak és erdõk könyve; 4. osztály: Válogatott magyar mondák és népmesék; 5. osztály: Egyedül a világ ellen; Vérben és viharban; 6. osztály: Egyedül a világ ellen; Vérben és viharban; 7. osztály: Egyedül a világ ellen; Vérben és viharban; 8. osztály: Eliza, Csaba; 9. osztály: Elvész a nyom; Ember az országút szélén; 10. osztály: Tizenhárom almafa; Elvásik a veres csillag; 11. osztály: Mire a fák megnõnek; A kastély árnyékában; 12. osztály: Átoksori kísértetek; Elvész a nyom; Adjátok vissza a hegyeimet!; Hagyaték; Magukrahagyottak; Az Antikrisztus és a pásztorok; Farkasverem

40

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 41

VILÁGBESZÉD

Jean-Jacques Brochier – Roland Barthes

tem Flaubert lényege. Flaubert itt olyan „beszélô alanynak” tûnik, aki egyidejûleg roppant szabatos és bizonytalan. J.-J. B.: Flaubert nem ezt a keveréket nevezi butaságnak? R. B.: Ennek van köze a butasághoz, de vigyázzunk, ne hagyjuk, hogy a butaság szó hipnotizáljon minket. Flaubert-t tanulmányozva e butaság szó engem is hipnotizált valaha, de aztán rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Flaubert a B. és P.ben, de a Bovarynében és a Szalambóban talán a leginkább, valósággal töltekezik nyelvekkel. De e töméntelen nyelv közül jószerével egyik sem ér többet a másiknál, nincs mester-nyelv, nincs a többi fölé magasodó nyelv. Azt is kijelentem, hogy Flaubert kedvenc könyve nem a regény, hanem a szótár. A Közhelyszótárban pedig nem a közhely a lényeg, hanem a szótár. Ezért mondom, hogy a butaság témája csalóka kissé. Flaubert nagy implicit könyve a frazeológiai szótár, a frázisok szótára, Littré szócikkeinek mintájára. J.-J. B.: A szótár egyébként a másolás témájához kapcsolódik, amellyel a B. és P. kezdôdik. Mert mi egyéb is egy szótár, ha nem egyik frázis másolása a másik után? R. B.: így van. A másolás témája tényleg nagy téma. Léteztek nagyon érdekes másolt szótárak, mint például Bayle Dictionnaire critique-je a XVII. század végén. De Flaubert-nél a másolás üres aktus, tisztán reflexszerû tevékenység. Amikor Bouvard és Pécuchet a könyv végén ismét másolni kezdenek, már csak a gesztus gyakorlásáról van szó. Mindent másolnak, bármit másolnak, a lényeg, hogy a kézmozdulat megmaradjon. Az igazság válságának történelmi pillanata ez, melyet például Nietzschénél is megfigyelhetünk, de Nietzsche és Flaubert között semmiféle kapcsolat nincs. Ez az a pillanat, amikor rájönnek, hogy a nyelv nem jelent semmiféle biztosítékot: ez a modernség válságának kezdete. Lévi-Strauss kitûnô kifejezése szerint:

Az igazság válsága (Beszélgetés) Jean-Jacques Brochier: A Bouvard és Pécuchet Flaubert-tôl hasonló kísérlet, csak fordított elôjellel, mint Mallarmé Le Livre à venir-je? Flaubert azt akarja, hogy a Bouvard és Pécuchet után már senki se merjen írni, míg Mallarmé az összes többi könyvet tartalmazó könyvet igyekszik megalkotni.

Roland Barthes: A XVIII. és XIX. század, sôt a XX. század enciklopédiái a tudás, az ismeretek enciklopédiái. Márpedig ezen idôszak kellôs közepén kap helyet egy momentum, Flaubert Bouvard és Pécuchet-jének momentuma. Az enciklopédia itt valami torz tréfa képében áll elôttünk. Ám e tréfát nagyon komoly dolog kíséri: a tudás enciklopédiáit a nyelvek enciklopédiái (langages) követik. Flaubert a Bouvard és Pécuchet-ben a nyelveket jelöli meg és sorolja föl. Persze a könyv hangja, ethosza viszont nagyon is bizonytalan, amennyiben az ismeretekhez képest tréfa ez, a nyelv kérdése pedig rejtett: soha nem tudjuk, komolyan beszél-e vagy sem. J.-J. B.: Flaubert egyébként egy levelében azt írja, hogy az olvasó sohasem tudhatja, bolondot csinálnak-e belôle, vagy sem. R. B.: Egyébiránt ez az egybehangzó vélemény a B. és P.-rôl: komolyan nem vehetjük a könyvet. De ennek ellenkezôje sem megy. Egyszerûen azért nem, mert a nyelv nem áll az igazság oldalán, de a tévedés oldalán sem. Egyidejûleg áll mindkét oldalon, tehát nem tudhatjuk, komolyan beszél-e vagy sem. Ez a magyarázata annak, hogy senki sem tudta kiismerni a B. és P. Flaubert-jét, amely könyv szerin41

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 42

PoLíSz

mindaz, amit írnak „szûkölködik értelemben” (sens). Ez nem azt akarja mondani, hogy az irodalmi termelés egyszerûen jelentéktelen. Szûkölködik értelemben: értelem nincs, hanem az értelemnek mintegy álma van. A kezdôdô nyelv abszolút vesztesége ez. Már nem ezért vagy azért írnak, hanem az írás aktusában az értelemigény munkál, ezt nevezzük mostanában jelölésnek (signifiance). A nyelvnek jelentése (signification) nincs, hanem jelölô ereje van. J.-J. B.: B. Maurice a Deux Greffiers (Két írnok – a ford.) címû novellája végén, amelybôl Flaubert kiindult, a két írnok újra kezdi a másolást. De a Flaubert-szereplôkkel ellentétben ôk diktálják egymásnak a másolandó anyagot. Eszerint itt újra megjelenik a nyelv a diktálás formájában. R. B.: Ez a B. és P. második rejtélyes és sokaknak ellenszenves vonása. Ön is tudja, hogy ezt a könyvet sokan nem szeretik, többek között Sartre sem. A kellemetlen közérzetnek, amely sokakban a B. és P. olvastán elôáll, az oka, azt hiszem az, hogy nyelvészeti szakzsargonnal szólva e mûbôl hiányzik az allokúciós (megszólító – a ford.) szint: senki nem beszél senkihez, soha nem tudni, honnan jön és merre tart az üzenet. Maga a két szereplô amolyan szerelmes egységet alkot, de egymáshoz képest tükörhelyzetben vannak: egyébiránt nehezen különböztethetôk meg egymástól. És valójában, ha tüzetesebben szemügyre vesszük a könyvet, észrevesszük, hogy sohasem szólítanak meg minket. És e párba, e szerelmes egységbe nem is tudjuk belevetíteni magunkat. Távoli, jéghideg és nem fordul az olvasóhoz. A könyv nem szól hozzánk, és ez kétségkívül olyan embert is zavart, mint Sartre, akinek feljegyeztem a Közhelyszótárra vonatkozó következô idézetét: „Különös mû: ezernél is több szócikk, és kinek szól? Senkinek, ha ugyan nem magának Gustave-nak.” De én ennél többet mondok: még magának Gustave-nak

sem szól, egyszerûen nincs címzettje. Számomra ez elbûvölô – az allokációs szint hiánya miatt, hogy nincs címzett, nincs interkommunikáció, amely minden írott könyvben, még a harmadik személyben írott könyvekben is jelen van –, mert itt a pszichotikus diskurzus csírájának tanúi lehetünk. A pszichotikus magában beszél, közben nem fordul senkihez, és a Bouvard és Pécuchet teljességgel hagyományos formájában, ezért bolond könyv, a szó szoros értelmében. És ami ugyancsak meglepô, ebbôl a könyvbôl hiányzik az adományozás: Bouvard és Pécuchet soha nem ad semmit. Még az ürüléket is összegyûjtik, hogy trágyát csináljanak belôle: a könyv híres epizódja ez. Minden cserére, kölcsönösségre irányuló szándék meghiúsul, tönkremegy. Pazarlás és visszhang nélküli, tompa, üres világ. Flaubert mûvészete a Bouvard és Pécuchet-ben kihagyásos mûvészet, ennyiben tehát klasszikus, de a kihagyás nem takar soha semmit. Ez pedig a klaszszikus, humanista tudat számára, de még a mai hétköznapi tudat számára is elképzelhetetlen. Szó szerint avantgárd mû ez. J.-J. B.: Mintha a nyelv létezne, az emberek pedig már nem léteznének. R. B.: Igen. És az efféle kifejezésekkel nagyon modern mûvet határoz meg. J.-J. B.: Ha Flaubert a Bouvard és Pécuchet-vel elérkezik a pszichózishoz, szögezzük le, hogy gyötrelmes nehézséggel születô stílusa, mondatai teljesen neurotikusak. R. B.: Flaubert-nak, a klasszikus örökséget elfogadva az volt a szándéka, hogy kidolgozza a stílust, ami az írói munka megszokott területe volt Horatius és Quintilianus óta: az író kidolgozza sajátos nyelvezetét, kimunkálja formáját. Flaubert eszelôs igyekezettel végezte ezt a munkát. Száz meg száz példát idézhetnénk: amikor elmeséli, hogy nyolc óra alatt javított ki öt oldalt, hogy a Bovaryné írása so42

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 43

VILÁGBESZÉD

dot.” Flaubert-nek ez a mondata miért töltötte be a végzet szerepét az író életében, valamint irodalmunk történetében? Mert mintegy piedesztálra emeli az egész nyelv nagy ellentmondását. Mármint azt, hogy a mondat strukturálható (nyelvészetileg, amint maga Chomsky is kimutatta), és mivel struktúrával rendelkezik, fölveti az érték kérdését: létezik jó és rossz struktúra. Flaubert megszállottan kutatta a jó struktúrát. A mondat másik tulajdonsága, hogy végtelen. Semmi sem kötelez rá, hogy befejezzünk egy mondatot, mivel végtelenül „katalizálható”, mindig hozzátehetünk valamit. Akár életünk végéig. Mallarmé pontosan e tételt bizonyította a Kockavetésben. Flaubert ôrülete két ellentmondásos, de egyidejûleg érvényes jelszóban ragadható meg: „dolgozzuk ki a mondatot, egészen a befejezésig” és „a mondat nem fejezhetô be soha.” Flaubert, a stílus kidolgozásával az utolsó klasszikus író, de mivel nála e munka leírhatatlan, szédületes és neurotikus, zavarja a klasszikus elméket, Faguet-tôl Sartre-ig. Flaubert azért az elsô modern író, mert az ôrületig járja a maga útját. Ez pedig nem az ábrázolás, az utánzás, a realizmus ôrülete, hanem az írás, a nyelv megszállottsága.

rán átlag négy oldalt írt hetenként, és két teljes napot töltött két sor megírásával stb. A munka ilyetén formája már valóságos önkínzás. Az önkínzás az író föltétlen és makacs áldozata: Flaubert huszonöt éves korában bezárkózott családi birtokán, Croisset-ben. Ezt a bezárkózást pedig nagyon jól szimbolizálja dolgozószobájának nélkülözhetetlen bútora, az ágy, amelyen elhanyatlott, amikor kifogyott az ötletekbôl: ezt nevezte „marinade”-nak (kb. kényszerpihenô – a ford.). Flaubert a stílus e kidolgozásában két különösen súlyos keresztet hordott: a mániákus vadászatét a szóismétlésekre és az átkötésekre. E nagyon kemény munka alibije pedig az volt, hogy a költészet, mint érték helyére a prózát, mint értéket tegye. ô az elsô, aki azt állítja, hogy prózát legalább olyan nehéz írni, mint költészetet. Ez az egész munka egy tárgyra összpontosul, amely roppant híressé tette Flaubert-t: a mondatról van szó. A Flaubert féle mondat nagyon bonyolult tárgy: egyfelôl stílusegység, tehát nem csupán nyelvészeti, hanem retorikai is – másfelôl viszont a munka egysége, mivel a napokat mondatok számával méri, ez pedig az élet egysége: az író életét mondatok összessége fejezi ki. Elméletben és gyakorlatban megalkotott egy fogalmat, amelyet Proust nagyon jól megértett, és a mondat speciális szubsztanciájának nevezett el, megjegyezve, hogy ilyen speciális szubsztanciával Balzac mondata nem rendelkezik. Balzac mondata nem ez a semmivel össze nem téveszthetô tárgy, mint Flaubert-é. Ennek gyakorlati bizonyítéka, hogy Proust valamennyi pasztisa között, amelyek a stílus nagyon értékes elemzései, Flaubert-pasztisa a legkimagaslóbb. Azt mondhatnánk, hogy egész életét mondatok írásával töltötte. A Flaubert-féle mondat tökéletesen azonosítható tárgy. Egyszer ezt írja: „Folytatom szánalmas, lapos és nyugodt életemet, amelyben a mondatok jelentik a kalan-

Romhányi Török Gábor fordítása Forrás: Le Magazin littéraire, 1976. január

43

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 44

PoLíSz

Allen Robbe-Grillet

gallérja, mélyen a homlokába húzott kalapja és a szemüvege félig eltakarja. Olyan valószínûtlennek hat, mintha éppen most lépett volna le a filmvászonról, a harmincasas évek valamelyik detektívtörténetébôl. Ott álltam, öt vagy hat lépésre ettôl a dermedt, bronzszoborszerû alaktól. Tisztán artikulálva – amilyen halkan lehet – biztosítottam arról, hogy felismertem: – Monsieur Jean, én sok jót hallottam önrôl! A nevem Boris, hírt hoztam az ön számára. Ismét a vízcseppek szabályos koppanásait lehetett hallani a csendben. Ez a vak még süketnéma is? – gondoltam magamban. De néhány pillanat múlva megérkezett a válasz: – Ne mondja azt, hogy Jean, hívjon inkább Dzsinn-nek. Egyébként amerikai vagyok. Alig tudtam leplezni megdöbbenésemet. A hang valójában egy fiatal hölgyé: kedvesen csengô, meleg tónusa bensôségességet sugárzott a rideg falak között. Mégsem javította ki a „Monsieur” megszólítást, mintha elfogadta volna. Halvány mosoly suhant át az ajkán, majd megkérdezte: – Zavarja, ha egy hölgytôl kap utasítást a munkát illetôen? Volt valami kihívó a mondat hangsúlyozásában, de elhatároztam, hogy belemegyek a játékba. – Nem, uram, ellenkezôleg – mondtam, s arra gondoltam, hogy amúgy sincs más választásom. Szemlátomást nem sietett a válasszal. Figyelmesen nézett engem, minden önelégültség nélkül. Azonban mintha kedvezôtlennek ítélte volna a lehetôségeimet. Féltem a döntésétôl, de végül kimondta: – Ön meglehetôsen vidám fickónak látszik – mondta –, de túl magas ahhoz, hogy francia legyen. Nevethetnékem támadt. Ez a fiatal, idegen hölgy nem régóta lehet Franciaor-

(Franciaország) Az 1922-ben született szerzõ regény-, esszé- és filmíró, a francia nouveau roman, a hagyományos elbeszélõi technikákat alapjaiban megkérdõjelezõ „új regény” irányzatának egyik képviselõje. Több mûve magyarul is napvilágot látott: az Útvesztõ (1959, magyarul 1969), A radírok (1953, magyarul 1975), valamint A kukkoló (1955, magyarul 1992). Dzsinn címû regényét 1981-ben írta. Az alábbi részlet a könyv elsõ fejezete.

Dzsinn, avagy egy vörös lyuk az útburkolat kockakövei között Pontosan a megbeszélt idôben érkezem: fél hét van. Már majdnem este. A hangár nyitva, az ajtó nincs lelakatolva. Belépek. Hallgatózom. Bent minden csendes. Csupán egy apró, tiszta zajra leszek figyelmes, meglehetôsen közelrôl hallatszik: vízcseppek. Valamelyik rosszul elzárt csapból. Lassan hullnak a mosdóba vagy egyszerûen a földre, talán egy tócsába. A széles, piszkos ablaküvegen gyengén áthatoló, tört fényben nehezen tudom megkülönböztetni a körülöttem lévô tárgyakat. A falak mentén mindenféle használaton kívüli, kiszuperált gépek, fémvázak, ócskavas. Fekete rozsda és szürke por. Amikor a szemem megszokja a félhomályt, hirtelen egy alakot pillantok meg magam elôtt. Mozdulatlanul áll, két kezét esôkabátja zsebébe süllyeszti, és néz rám, anélkül hogy akár csak biccentene. Sötét szemüveget visel. Az a gondolatom támad: lehet, hogy vak. Sovány, magas fiatalember benyomását kelti. Vállával hanyagul nekitámaszkodik egy székekbôl összestószolt oszlopnak. Alig látom az arcát. Felhajtott 44

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 45

VILÁGBESZÉD

szágban, de már jön a képtelen ötleteivel. – Francia vagyok – mondtam neki nyomatékkal, majd elhallgattam. – A kérdés nem ez! – törte meg a csendet. Könnyed, lágy akcentussal beszélt franciául, hangjában sok kedvesség volt. Kissé éneklô hangja és bizonyos tekintetben kétnemû megjelenése Jane Franket, a színésznôt juttatta eszembe. Szeretem Jane Franket, megnéztem az összes filmjét. De sajnos, ahogy „Monsieur Dzsinn” mondta: a kérdés nem ez... Még néhány másodpercig így maradtunk, kölcsönösen méregettük egymást. Közben kint egyre jobban sötétedett. Hogy zavaromat palástoljam, megkérdeztem: – Mi a kérdés tehát? Dzsinn most elôször mintha megenyhült volna, majd Jane kedves mosolyával azt mondta: – Szükséges lenne, hogy ön észrevétlenül elvegyüljön a tömegben. Kedvem lett volna viszonozni a mosolyt, megtoldva egy bókkal, de nem mertem: végül is ô a fônök. Meg kellett elégednem egy mentegetôzéssel: – Nem vagyok óriás. Valójában nem vagyok magasabb száznyolcvan centinél. Szólt, hogy menjek közelebb. Öt lépést tettem feléje. Közelrôl az arca viaszsárga volt, idegen és merev. Elbátortalanodtam, tekintetem a szájára szegezôdött. – Még! – mondta határozottan. Egyszerre nyilvánvaló lett: az ajkai nem mozognak, amikor beszél. Tettem még egy lépést feléje, majd megérintettem a mellkasát. Ez se nem asszony, se nem férfi. Egy mûanyag bábu állt elôttem, kirakati próbababa. A sötétség lehet a magyarázat a tévedésemre. A kedves, Jane Franke-i mosolyt is csak az én képzeletem hitelezte neki. – Tapogasson meg, ha ez örömet

okoz önnek! – mondta csipetnyi iróniával „Monsieur Dzsinn”, és ezzel még inkább aláhúzta, hogy milyen komikus a helyzetem. Honnan jön ez a hang? A bábuból nem, talán valahonnan mellôle, egy rejtett hangszóróból. Tehát valaki láthatatlanul figyeli minden lépésemet. Ez nagyon kellemetlen. úgy éreztem magam, mint akit megfenyegettek, mint egy bûnös, akit rajtakaptak. A lány, aki beszél hozzám, ott ül, több kilométernyire innen; néz engem, mint egy csapdába esett rovart, figyel a televíziója képernyôjén. Biztos vagyok benne, hogy jól mulat rajtam. – A folyosó végén – szólalt meg ismét a hang – van egy lépcsô, menjen föl a második emeletre. Ne féljen, a lépcsôfokok nem vezetnek feljebb. Boldog megkönnyebbüléssel hajtottam végre az utasítást, végre megszabadultam az élettelen bábutól. Az elsô emeletre érve láttam, hogy a lépcsôsor nem folytatódik. Ezek szerint az amerikainak ez a második emelet! Ez még inkább meggyôzött arról, hogy Dzsinn nem Franciaországban él. Hatalmas padlás bejáratánál találtam magam, belül minden hasonlított a földszinti hangárhoz; ugyanazok a széles, nagy üvegfalak és ugyanolyan útvonalak a halomba rakott, mindenféle tárgyak között. Éppen csak egy kicsivel volt világosabb. Jobbra-balra forgatva a fejem valami nyomát kerestem az emberi jelenlétnek ebben a kartonpapír, fa és vas rengetegben. Hirtelen az volt a benyomásom, hogy megismétlôdik a kép, amelyet magam elôtt látok, mint egy tükörben: szemben velem, öt vagy hat lépésre, egy ugyanúgy öltözött mozdulatlan személy. Ugyanaz az esôkabát, posztókalap mélyen a homlokába húzva, fekete szemüveg. A második bábu pontos mása a lentinek, még a testtartásuk is azonos. 45

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 46

PoLíSz

Habozás nélkül, elôrenyújtott kézzel közelítettem feléje. Ám szerencsére még idôben visszafogtam magam. Ha nem tévedek, ez a sárga, viaszszínû, manökenforma alak: egy igazi nô! Bal kezét kihúzta a zsebébôl, majd a karját lassan felemelve eltolta az enyémet, amely a meglepetéstôl mozdulatlanná dermedt a levegôben. – Ne érints meg, ez tilos! A hang ugyanaz volt, ugyanazzal a varázslatos érzékiséggel, bostoni akcentussal; csakhogy mostantól szemtelenül tegez. – Elnézést – mondtam –, hülye vagyok. Hamarosan ô is visszatalált megszokott, szigorú stílusához: – Tartsuk be a szabályt, tegezz te is, felejtsd el az önözést. – O.K. – mondtam anélkül, hogy elhagytam volna színlelt jókedvemet. Mégis, mindaz, ami lejátszódott, bosszantani kezdett. Dzsinn tette ezt, határozottan éreztem. Majd egy pillanatnyi gondolkodás után azt mondta: – És ne mondd, hogy O.K. Ez nagyon vulgáris, különösen a francia nyelvben. Szerettem volna mielôbb lezárni ezt a nem éppen kellemes diskurzust. Nem reméltem már semmit, egy ilyen fogadtatás után meg pláne nem. Ugyanakkor mélyen megfogott ennek a szemtelen lánynak a varázsa. – Köszönöm a francialeckét! – mondtam csipetnyi sértôdöttséggel. Mintha kitalálta volna a gondolataimat, megszólalt: – Lehetetlen, hogy most elmenj. Túl késô van, a kijáratot ôrzik. Bemutatom neked Laurát, neki van fegyvere. Hátrafordultam. A lépcsôn egy másik lány állt, kicsit távolabb tôlünk, ugyanolyan ruhában: sötét szemüveg, drága posztókalap, kezét mélyen az esôkabátja zsebébe dugta. Ellentmondást nem tûrô testtartásából s még inkább abból, hogy jobb karját

elrejtette, arra a következtetésre jutottam, hogy itt bizony egy nagy kaliberû revolver csöve mered rám a ruhája alól. Vagy valami hasonló... – Helló, Laura! Hogy van? – köszöntem neki választékos stílusomban. – Hogy van? – ismételte, mint a visszhang, teljesen angolszász modorban. Rang nélküli lehetett ebben a szervezetben, ezt abból gondoltam, hogy ô vigyáz rám. Abszurd ötlet fordult meg a fejemben: Lehet, hogy Laura az az élettelen bábu a földszintrôl? Feljött utánam a lépcsôn, és most itt áll elôttem... Valóban, ezek a lányok már nem olyanok, mint régen: gengsztert játszanak, akár a fiúk. Rakétákat szerelnek, birkóznak, karatéznak. Erôszakoskodnak a védtelen fiatalokkal. Nadrágot hordanak, lehetetlen velük az élet. Dzsinn valószínûleg úgy vélte, magyarázat szükséges, mert a következô pillanatban hosszabb fejtegetésbe kezdett: – Remélem, megbocsátod nekünk a módszereinket. Kénytelenek vagyunk így dolgozni: figyelnünk kell a felbukkanó ellenségre, s ôrködni az új barátok hûségén. Röviden: mindig a legnagyobb készültségben kell lennünk, amint majd látni fogod. Majd némi szünet után folytatta: – Mûködésünk kényszerûségbôl titkos. Ennek velejárója, hogy kockázatos is. Segíteni fogsz nekünk. Megkapod a pontos utasításokat. Azonban jobban szeretnénk, ha nem fednéd fel a küldetésed, és a mi céljaink után nem kérdezôsködnél. Ez elôvigyázatosság, de hatékonysági szempontból is jobb így. Megkérdeztem, hogy mi van akkor, ha nem vállalom, ha visszautasítom az ajánlatát. De nem hagyott számomra alternatívát: – Szükséged van pénzre, és mi fizetünk neked. Tehát, szó nélkül elfogadod. Felesleges minden kérdés és kommentár. Azt teszed, amit mondunk, és kész. 46

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 47

VILÁGBESZÉD

Szeretem a szabadságot. Szeretem, ha magam vagyok felelôs a dolgaimért, és szeretem, ha értem, mit miért teszek. Mégis beleegyeztem. Nem azért, mert féltem a rám szegezett revolvertôl, vagy túlságosan csábított volna a felkínált pénz. Van sok más módja, hogy boldoguljak az életben, pláne amíg még fiatal vagyok. Akkor meg miért? Kalandvágyból? Dacból? Netán valami sötétebb oka lenne? Ha szabad vagyok, akkor azt teszem, amihez kedvem van, akár a saját érdekem ellen is. – Most olyasmire gondolsz, amit titkolni akarsz elôlünk – mondta Dzsinn. – Igen – válaszoltam. – És mi az?

– Nincs összefüggésben a munkával. Dzsinn levette a szemüvegét, hagyta megcsodálni halványkék szemét. Majd felém fordult, azzal az elbûvölô mosollyal, amelyet kezdettôl fogva reméltem. Elhagyva az elôírásszerû tegezést, meleg, kedves hangon, csendesen így szólt: – Most mondja meg, hogy mire gondolt. – A nemek harcára – mondtam –, ez a történelem mozgatórugója.

Hajóssy János fordítása Forrás: Alain Robbe-Grillet: DJINN – Un trou rouge entre les pavés disjoints (Les Editions de Minuit, Paris, 1981); 11–19. o.

47

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 48

PoLíSz

Bene Zoltán

– Fáj a seb? – érdeklôdtem Evlia Bogdanoviætól, s közben az oldalam tapogattam. – Sajog – felelte. – Rohadtul sajog! De majdcsak elmúlik, amiként elmúlik minden... Evlia Bogdanoviæ hajlamos volt a filozofálgatásra. Idôközben újabb gépek érkeztek fölénk. Zúgtak, akár egy felhergelt méhkas. – Belgrádban sokan fognak sírni – dörmögte Predrag Jovanoviæ keserûen. – Maguknak keresték! – szûrte át a fogai közt a szavakat Evlia Bogdanoviæ. – Hagyjátok! – emelte fel a kezét Sorin Balcescu. – Nem kereste ezt senki, csak ránk talált! És ebben mélységesen igaza volt. Hanyatt feküdtem a földön, fûszálat rágicsáltam, és bámultam a fák lombjait. A fákon túl a határ, a határon túl Magyarország. – Segedini vagy? – kérdezte Sorin Balcescu. – Szegedi vagyok – válaszoltam. – Hát te? – Iasiban születtem, de réges-régen eljöttem onnan. Sokfelé laktam. Cluj, Arad, Timisoara – sorolta. – Azt hittem, magyarul Segedin a neve. – Az szerbül van – mondta Predrag Jovanoviæ. – Magyarul Szeged – magyaráztam. – Timisoara. Temesvár. Szeged. Segedin. Öszsze vagyunk zárva... – ...és keveredve – fejezte be a mondatot helyettem Evlia Bogdanoviæ. – Éppen ezért elég nagy szégyen ez az állandó kakaskodás, marakodás, gyûlölködés! – Vagy éppen ezért természetes és nagyon is érthetô – ellenkezett Predrag Jovanoviæ. – Jönnek az autók! – jelentette Sorin Balcescu, elejét véve a vitának. A határ felôl négy dzsip közeledett. Elénk kanyarodtak, sorban leállították a motort. A sofôrök leugráltak, mogorván

Bojana Petriæ halála Evlia Bogdanoviæ felhúzta az ingét, hogy jól láthassuk a sebet az oldalán. Csúnya seb volt: sárga lé szöntyörgött belôle, és savanyú szagot árasztott. Szinte a magam bôrén éreztem, mennyire fájhat. – Pisztoly? – kérdezte Predrag Jovanoviæ szenvtelen arccal. A szemhéja azonban idegesen rángatózott beszéd közben. – Puska – helyesbített Evlia Bogdanoviæ. – Orvlövészek kaptak el Szarajevóban. Hat hete. A fejünk fölött ismét bombázóraj zúgott el, de mi tudtuk jól, hogy ezúttal nem dobják a fejünkre terhüket. – Belgrádra mennek – jegyezte meg Sorin Balcescu az orrát turkálva. – Voltál kórházban is? – kérdeztem Evlia Bogdanoviæot. – Voltam – bólintott. – Szabtak rajtam egyet, kivették a golyót. Orosz puskával lôttek meg. Akkor határoztam el, hogy benzin helyett fegyverrel fogok foglalkozni. Hát te, Bogáti Balázs? Téged mi vitt rá erre az útra? Evlia Bogdanoviæ a háború elôtt középiskolai tanár volt Tuzlában. Régi ismerôsök voltunk, két egymást követô nyáron együtt nyaraltunk Krk szigetén. Mindketten a családunkkal. Utána kitört a háború. – Én a pénzért csinálom – vallottam be. – Semmi másért, kizárólag a pénzért. A fegyver kevésbé veszélyes üzlet, mint a drog. A drogért keleten kinyírnak, ha elkapnak. A fegyverkereskedôvel elnézôbbek. Allah kedveli a fegyvereket, de irtózik a drogtól. – És milyen igaza van! – vetette közbe Sorin Balcescu. – Egyszer Jemenben jártam – mesélte Predrag Jovanoviæ –, és Áden fôterén ott himbálózott három akasztott bolgár. Negyven kiló heroinnal kapták el ôket. 48

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 49

MERÍTETT SZAVAK

biccentettek felénk. Közben magyarul káromkodtak. – Nyugi, fiúk, csak egy pillanat az egész! És nem harapjuk le az orrotokat! – nevettem rájuk. Ijedt arccal pislogtak felém. Rájuk legyintettem, ingattam a fejem. Sorin Balcescu rám kacsintott, összemosolyogtunk. A sofôrök csak kapálták lábukkal a talajt, nem mertek a szemünkbe nézni; ógtak-mógtak az autók körül, aztán elmentek vizelni az erdô szélére. Tartottak tôlünk, ebben biztos voltam. Élveztem ezt, s tudtam, hogy Sorin Balcescu is élvezi. Megint összemosolyogtunk. Predrag Jovanoviæ ránk mordult, jebiga, nincs idô a hülyéskedésre, gyerekeskedésre! Felhajtottuk a ponyvákat, és lepakoltuk az árut. Gépfegyverek, kézigránátok, puskák és lôszer volt a rakomány. Miközben rakodtunk, Evlia Bogdanoviæ kifizette a sofôröket: tíz köteg márka cserélt gazdát. Ezután a négy dzsip visszafordult Magyarország felé, a fákon túlra. – Fényes nappal! – méltatlankodott Predrag Jovanoviæ. – A magyar határôrök is kibélelték ma a zsebüket! Azt hittem, legalább a szürkületet megvárják, mégis... Jebiga! Sorin Balcescu leballagott a földútra, és feltolatott hozzánk a Volvóval. Felpakoltunk a platóra. – A vajda már nagyon várja ezt a szállítmányt – beszélt Predrag Jovanoviæ. – Nem járunk rosszul! Felbôgött a motor, a Volvo nekilendült. Lassan közénk ereszkedett a szürkület. Az égbolt ismét zúgni kezdett. – Megint ezek a kurva jenkik! – fakadt ki Predrag Jovanoviæ. – Kezdenek idegesíteni! Ezúttal azonban az egyik vadászgép leszakadt az alakzattól, és fölénk ereszkedett. Hallottam, ahogy kelepelni kezd a fedélzeti gépágyú. Evlia Bogdanoviæ hirtelen megragadta a karomat, lerántott a teherautóról. Sorin Balcescu és Predrag Jovanoviæ is ugrottak. A Volvo kigyulladt,

aztán felrobbant. Az amerikai vadászgép visszatért a kötelékbe. – Jebiga! – káromkodott Evlia Bogdanoviæ. – Attól tartok, eltörtem a lábam! – És oda a sok lóvé! – panaszkodtam. Sorin Balcescu sápadtan bicegett oda hozzánk. – Predragnak annyi – közölte; leült, belsô zsebébôl elôvette a pálinkás üveget. Jót húzott belôle, aztán az orrom alá nyomta. Elvettem, meghúztam. – Rohadék jenkik! – mondtam, mert szerettem Predrag Jovanoviæot. Egyszer a niöi bordélyházban egymaga kikészített öt éltes kurvát egyetlen éjszakán. Belevaló fickó volt, tudott és szeretett élni! – Valaki felnyomott bennünket – vélekedett Evlia Bogdanoviæ. Arcát eltorzította a fájdalom. Nem tudtam, a lába fáj -e jobban vagy a sebe. Esetleg a rengeteg pénz, amit elveszítettünk? – Bojana Petriæ lehetett – vetett rám egy ferde pillantást Sorin Balcescu. – Mindenki tudja, hogy régebben a jenkikkel is kurválkodott! Bojana Petriæ az én nôm volt már három hete. Éreztem, ahogy a hátamon végigcsorog a verejték. – Bojana jó lány – védekeztem. – És rosszul tudjátok azt a dolgot a jenkikkel! – Akkor meg te voltál, madzsar! – förmedt rám Sorin Balcescu, a hangjából eltûnt minden cinkosság. – Elég, Sorin! – suttogta Evlia Bogdanoviæ. – Te viszont nyírd ki a nôt, testvér. Töménytelen sok pénzt húzott ki a zsebünkbôl. Fojtsd meg. De elôbb vigyetek orvoshoz! Nem ellenkeztem. Bojana Petriæ kell legyen a bûnös, ha egyszer mindketten azt mondják. Tudtam, hogy bennük, Evlia Bogdanoviæban és Sorin Balcescuban kell megbíznom, s nem egy nôben. Mégis fájt, hogy meg kell ölnöm Bojana Petriæet. – És Predrag? – intett a fejével a teherautó roncsai felé Sorin Balcescu. 49

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 50

PoLíSz

– Majd a hollók – legyintett Evlia Bogdanoviæ. – Mostanában úgyis rákaptak az emberhúsra. Sorin Balcescuval felemeltük Evlia Bogdanoviæot a földrôl. Nehéznek éreztem, pedig vékony ember volt. Gólya viszi a fiát, gondoltam. Sorin Balcescu is ezt gondolta. Értettük egymást, tudtuk a másik gondolatát. Azt mondják, azokkal esik meg ilyesmi, akik együtt közel jártak a halálhoz, vagy akikre folyamatosan leselkedik ugyanaz a halál. Sorin Balcescu meg én csak bô hónapja ismertük egymást, és annyit, mint azon a napon, még soha nem beszélgettünk. Mégis tudtuk pontosan, mi jár a másik fejében. Ezért félve gondoltam arra, hogy Bojana Petriæ vinnyogni fog, amikor megfojtom. Mert megfojtom. Sírva és nyüszítve, de megteszem. Ha én nem, megteszi más, de akkor engem is kibeleznek. Mégsem ez bántott leginkább. Sokkal inkább az, hogy nem érzem már többet Bojana Petriæ selymes bôrét az ujjaim hegyén, és nem mártózhatom meg a szemében. Sajnáltam ôt. Bár leginkább magamat sajnáltam. És féltem, hogy Sorin Balcescu és Evlia Bogdanoviæ megérzik gondolatomban a szánalmat. Cipeltük Evlia Bogdanoviæot, és én minden erômmel azon voltam, hogy ne gondoljak Bojana Petriære. Tudtam, hogy Sorin Balcescu azonnal lefülel, ha egy pillanatra is megfeledkezem magamról. Reszketett a szám széle, de eltereltem a gondolataimat a nôrôl. A nômrôl. A városszéli orvos, akihez beállítottunk, szó nélkül begipszelte Evlia Bogdanoviæ lábát. Sorin Balcescu pénzt adott neki, én pedig közben a vadászkésemmel piszkáltam körmöm alól a koszt. Az orvos izzadt, és remegett a keze. Sorin Balcescu gúnyosan mosolygott ezen, és rám kacsintott. Örültem, hogy nem Bojana Petriære gondol. Hazafuvaroztuk Evlia Bogdanoviæot, aztán mindenki indult a dolgára. Én

Bojana Petriæhez mentem. A szívem nehéz volt, akár egy zsák cement, a nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. Bojana Petriæ sugárzóan szép volt, ahogy ajtót nyitott nekem. Átölelte a nyakamat, nyelvével felfeszítette az ajkaimat, elállt tôle a lélegzetem. – Úgy hiányoztál! – búgta, és mesélni kezdett arról, mit csinált, amióta nem látott, merre járt, mit vásárolt, kivel találkozott. Nem, villant át az agyamon, mégsem ô az áruló. Fürkésztem az arcát, a mozdulatait, a szavait, hátha elárulja magát valamivel, de semmi. Mégis! Evlia Bogdanoviæ és Sorin Balcescu bizonyos a bûnösségében. Lehet, hogy az én szememet a szerelem fátyolozza el? Szerelem, gondoltam keserûen. Ne essünk túlzásokba. Mikor voltam én szerelmes? Csak arról van szó, hogy imádom Bojana Petriæ selymes bôrét az ujjaim hegyén érezni. Semmi többrôl. És akkor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Sorin Balcescu tekintetével látok. És Sorin Balcescu tekintete elôtt Bojana Petriæ lelke mezítelen volt. Mezítelen és fekete. Magamhoz húztam Bojana Petriæet, vadul megcsókoltam, majd vetkôztetni kezdtem. Éreztem a combjai erejét, a mellei bársonyát, tüzes ölét. Aztán, amikor a gyönyörtôl hátravetette a fejét, én a nyakára kulcsoltam az ujjaimat, és szorítani kezdtem. Bojana Petriæ kéjes nyögdécselése hörgéssé fajult, teste vergôdni kezdett alattam, míg végül egy utolsót rándult, és nem mozdult többé. Lihegtem. Szemembôl peregtek a könnyek. Aztán felálltam, felöltöztem. Utoljára simítottam végig Bojana Petriæen, és mikor élettelen arcába néztem, Predrag Jovanoviæ halott arcát láttam. A testet becsavartam egy pokrócba. Tudtam, hogy Sorin Balcescu újra itt motoszkál a fejemben. Az ajtóhoz mentem, résnyire nyitottam. – Megtetted? – kérdezte Sorin Balcescu. Kitártam elôtte az ajtót, ô az ágyhoz 50

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 51

MERÍTETT SZAVAK

lépett, ujját Bojana Petriæ nyaki ütôerére tette. – Halott – mondtam, és Sorin Balcescu bólintott. – Lent áll a kocsi – közölte. – Vihetjük. Felnyaláboltuk Bojana Petriæ élettelen testét, és a sötét lépcsôházon keresztül a sötét utcára vittük, bedugtuk az Opel csomagtartójába. – A testvérem vagy – emelte rám a tekintetét Sorin Balcescu. – És Predrag is a testvéred volt. Érte is meg kellett tenned. Ez csak egy rossz kurva volt.

– A testvéred vagyok – mondtam. – És Predrag is az volt. – Csak ez a nô lehetett, senki más nem tudott róla – szólalt meg Evlia Bogdanoviæ a hátsó ülésen, amikor Sorin Balcescu beindította a motort. – ô volt az – bólogattam. Már nem bántott, amit tettem. Fáradt voltam, hátradôltem, és lehunytam a szemem. Az Opel meglódult alattam, s miközben közeledtünk egyre a városszéli erdôhöz, kilométerrôl kilométerre távolodott tôlem Bojana Petriæ emléke.

51

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 52

PoLíSz

Kürti-Kovács Sándor

Kis állattanmesék Mentség „Ostoba lény, szamarak szamara!” – korholta a gazda nagyfülûjét, mire az vérig sértve felelt: „Én vagyok ostoba, én, akik oly sok bölcs fabulának hôse lehettem, amíg éltek a klasszikusok?!”

Becsület Tágra nyitotta szemét a csodán ámulva a harkály, kéreg alól féreg bújt ki az orra elôtt! ámde maradt veszteg, nem kapta be mégsem, csak így szólt: „Fáradozás nélkül jól a falat sem esik!”

Önérzet Lomhán csüngve az ágon a lajhár nézte, figyelte Nyüzsgô szorgalmát csöpp hangyáknak alant, s hogy szégyellni ne kelljen a restségét, leugorván, épített bolyukat szertetiporta legott.

Törvény Bölcs a bagoly, de ha éhes, mégis a gyomra vezérli, zsákmányát keresôn pintyôkére csapott. „Törvény védi az életemet!” – sírt erre szegényke. „Nem tôlem, ne feledd! Embertôl, kicsikém!”

Áhítat Nézte a macska fejét az egér biztos menedékbôl, tetszett néki szeme, bajsza s orra nagyon. „Mily remeket formál ki az isteni kéz, ha akarja! – áradozott – de a száj, jaj, az a száj, de pocsék!”

Pedagógia Sárgarigó tanította a kis varjút dalolászni, több napon át gyûrte, ám nem sokra jutott. Mígnem a vége felé a rigó, ki nagyon belefáradt, megcsukló hangon elkárogta magát.

52

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 53

MERÍTETT SZAVAK

Sztanó László

tem a tizenöt év alatt! úgy csináltam, ahogy ti akartátok azokkal a hülye projektjeitekkel! Tudjátok, mit csinálhattam volna, ahelyett, hogy veletek szarakodom?! Házakat! – Hangja ellágyul, tekintete megtelik fénnyel, karjának mozdulatai olyanok, mintha hatalmas tájképet festene. – Gyönyörû házakat, mögöttük erdô, elôttük ligetes rét, mely a tóig lejt, és ilyenkor a vízen túlról odalátszanak a város fényei. A hangversenyterem, ahol ma este éppen Mozartot játszanak, a belváros, tele mozikkal, éttermekkel és éjfélig nyitva tartó könyvesboltokkal. Ma este itthon maradtál, a szoba nyugalmából szemléled a nyüzsgô életet, most csöndre van szükséged, de bármikor belevethetnéd magad. Mindent belátni innen, a nappali ablaka kissé elôugrik a falsíkból, a függönyök mellett, oldalt is üveg van, úgy, hogy száznyolcvan fokos panoráma tárul fel, oldalt az erdô szélét is látni... Karjai félúton megállnak a levegôben. – Csak két nap volt. El kellett vigyem a srácot! A rohadt életbe, ezt ti nem érthetitek! El kellett, hogy vigyem Bécsbe. Egy éve ígérgetem neki. Bécsbe nem lehet elmenni, meg vissza, egy nap alatt. Értitek, a rohadt életbe, megígértem neki! Kint már alkonyodik. Épp most gyújtják meg az utcai lámpákat. Az autók reflektorai vékony fénysávokat vetítenek a szoba falára, melyek lassan az egyik saroktól a másikig vándorolnak. A szekrények sötét óriásokként állnak a fal mellett, csak a vitrin üvegén csillog egy bevilágító lámpa. A férfinak egy félbevágott giliszta jut az eszébe. – De az legalább túléli! – mondja ki hangosan. – Mégiscsak marad egy rövid giliszta. Leül, arcát tenyerébe temeti. Így ül az egyre mélyülô sötétben, maga is sötét árnyék. Csöngetnek. A férfi felpattan a díványról, lámpát gyújt. A nappaliban fény árad szét, túlságosan határozott, harsogó fény.

Rizikó A férfi a heverôn ül, újságot olvas. Mellette az asztalon félig telt pohár. A férfi, anélkül, hogy felnézne az újságból, heves mozdulattal feléje nyúl. Elvéti a mozdulatot. A pohár nagy ívben leröpül az asztalról. Tartalma hosszú, vékony tócsaként ömlik szét a parkettán. A férfi egykedvûen felnéz az újságból. „Hm. Három null a javadra” – gondolja. „Vesztésre állok.” Ismét olvasásba merül, de kisvártatva ledobja maga mellé az újságot. – A fenébe! Ma is veszíteni fogok – mondja most már fennhangon. Egy darabig maga elé néz, hangtalanul, mint aki választ vár. Aztán tenyerét térdeire támasztva lendületet vesz. Mintha nehezére esnék felállni. – A rohadt, kurva életbe! Felveszi a poharat a földrôl. A konyhába megy. Teli pohárral a kezében jön vissza. – Minden egész eltörött – szólal meg ismét, de immár nem vár feleletet senkitôl. Régen azt hitte, ez azt jelenti, hogy minden teljesen eltörött. Nem csak úgy megrepedt, letört róla egy darab, vagy ilyesmi. Egészen eltörött. Apró darabokra. Végül ezt is jelentheti, nem? Minden totálisan elromlott. – Szarok az egész marketingotokra! Csak ezt bÍrjátok csinálni! Minden csak marketing meg pénz meg kínálat meg projekt! Fel-alá járkál a sûrûsödô homályban. Megáll, öklével a levegôbe csap. – Az egész fejetek egy kibaszott nagy projekt! – kiáltja. Leereszti a karját. Csendesebben beszél, de hangja csakhamar újra megvastagszik. – Mi az, amit nem csináltam meg? Mondjatok egyetlen dolgot, amit elcsesz53

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 54

PoLíSz

A szekrények egyszerre ismét szekrények lesznek, a függönyök függönyök, s a képbe tolakodik egy tévé és egy bántóan színes szônyeg. A férfi a fürdôszobába szalad, hideg vizet ereszt a kezébe, felfrissíti arcát. Hajába túr. Betûri ingét, mely eddig rendetlenül lebegett, de hát ki látta volna a sötétben. És ugyan ki látta volna világosban is. Ismét megszólal a csengô. A férfi még egyszer körülnéz a nappaliban, sietve végigfürkész minden sarkot, hátha valami nem helyénvaló, de hát mi lehetne itt nem helyénvaló, tekintete megállapodik a dívány fölött egy képen, fénykép Frank Lloyd Wrightnak a vízesésen épült híres házáról, Pennsylvaniában, egy erdô közepén, ôsz van, a lombok köröskörül már színesednek, a terméskô fal keretezte ablaksor melegsárgán világít. Mosolyféle fut át az arcán, majd hirtelen elkomorodva kifordul az elôszobába. Az ajtó mögött várakozó harmadszorra is csönget. Most már kissé hosszabban, nyilván kezdi türelmét veszteni. A férfi az ajtóhoz megy, kinyitja. – Szia, apa – nyomul be az ajtón egy tízéves forma fiú. Hátizsákját a legközelebbi sarokba hajítja. – Elfelejtetted, hogy ma este nálad vagyok? Tudod, anyának tárgyalásra kell mennie. Hangjában cseppnyi szemrehányás sincsen. Tárgyilagosan konstatálja, hogy kicsit túl sokat kellett várakoznia az ajtó elôtt. A férfi zavartan toporog, tényleg elfelejtette a dolgot, annyi minden történt az elmúlt napokban, annyi minden történt mostanában, nem, baromság, rohadtul semmi nem történik soha, a fontos tárgyalások közepette ugyan, mit számít az ô szarakodása az élettel, ugyan kinek számít... – Nálad mindig hideg van – borzong meg a fiú, amint leveszi a kabátját, és a hátizsák mellé hányja. – Hagyd magadon a pulóvert – mordul rá az apja, és a szobába indul. A fiú azonban a konyhába megy, hallat-

szik, ahogy kinyitja a hûtôt, majd kikiabál: – Van valami finomság? Az apa már éppen leült volna a díványra, úgy érzi, ma este nehezére esik az álldogálás is. Bosszúsan kiált vissza: – Alig érkeztél meg! Na most egy rohadt csoki kedvéért jöttél, vagy mi? Az ajtóban megjelenik a kisfiú feje. – Mondtam már, anyunak tárgyalása van. – Ja, igen, mondtad már. Persze, tárgyalása. – Szóval, van csokid vagy ilyesmi? – Nincs – zárja le a témát a férfi. A kisfiú bejön a szobába. Meglátja az asztalon a teli poharat. – Bezzeg whisky az mindig van itthon! – Igen, whisky az mindig van itthon – feleli az apa hûvös határozottsággal, és végre leül a díványra. A fiú mellételepszik, ömleni kezd belôle a szó. – Képzeld, azt meséli a Takács, hogy tegnap iskola után a játszótéren szájon csókolta az Edinát! Szerinted ez igaz? A Takács az egy hazudós, a múltkor is azt mondta, hogy van egy magánrepülôjük, és azzal járnak a marokkói házukba nyaralni. De én tudom, hogy csak egy miniszterelnöknek lehet magánrepülôje, meg ilyeneknek. És különben is, Marokkó az egy szar hely, ott arabok vannak. Nem? De az Edinát tényleg szereti, minden nap hoz neki egy Bountyt, pedig az Edina nem is szereti a Bountyt, mindig kidobja, a Takács szeme láttára. Ez azért szemétség, legalább odaadhatná nekem... Tényleg nincs itthon egy Bounty sem? Apa fáradtan mosolyog, egy pillanatra még szemeit is behunyja. – Mi van, apa? – Na, játsszunk? – Miközben feláll, akaratlan sóhaj szakad fel belôle. A fiókos szekrényhez megy. Kezdettôl fogva itt vannak a társasjátékok, már akkor itt voltak, amikor még minden este leültek játszani, négyesben. – Annus hogy van? 54

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 55

MERÍTETT SZAVAK

– Jár egy fiúval. Valamilyen Áron. Egész jó fejnek látszik. A férfinak összerándul gyomra. A kicsi lánya immár jár valakivel. – Áront mondtál? – Igen, Áron. A vezetéknevére nem emlékszem. És ezt neki így kell megtudnia. – Mit játsszunk? – Rizikót! – ugrik fel a gyerek, és már pakol is le a dohányzóasztalról. A férfi kibányássza a Rizikót az egyik fiókból. – Én a kékekkel leszek – nyitja ki a dobozt a fiú. – És te? – A feketékkel. Fekete sereg. – A Mátyás királyé? Apát átmelegíti a büszkeség. Még csak tízéves! De hát mindig is érdekelték a dolgok! Kiosztják a kártyákat, és felállítják a hadosztályokat az öt földrészt ábrázoló táblán. A kisfiú egyre fokozódó izgalommal rakja hadosztályait Afrikára. Mikor betelik, ajkát biggyeszti: – Na, ezt a néhány feketét úgy lesöpröm Afrikáról! – Még nem is tudod a feladatodat! Hátha nem is Afrikát kell meghódítanod! – Nem baj! Afrika akkor is a kedvencem! – mondja szenvedélyesen a kis tábornok. – De hát ott arabok is élnek. Meg négerek. Tudod, Marokkó... – Na és? „A nagyanyja beszéli tele a fejét hülyeségekkel” – gondolja a férfi. – Egyiptomból támadom a Közel-Keletet – jelenti be a fiú, miután minden elôkészületet megtettek. Telepakolta Afrikát kék hadosztályaival, még mielôtt megnézte volna a feladat-kártyát. Felmarkolja a piros dobókockákat, melyekkel a támadó dob. Persze túlerôben van, a kocka járása is neki kedvez, a védekezô kék kockákon sorra egyesek-kettesek jönnek ki. A KözelKelet fél perc alatt a fiú kezére kerül. – Ezzel is védem Afrikát – szemléli komoly képpel a fiú a táblát.

Most a férfin a sor. ô Észak-Amerikát támadja, nem is tudja, miért, talán azt hódíthatja meg a legnagyobb eséllyel. Csak miután nem sikerül elfoglalnia Alaszkát, nézi meg kártyáján, hogy mi is valójában a feladata. Afrika és Észak-Amerika meghódítása. A kocka járása azonban továbbra is a fiúnak kedvez. Az Észak-Afrikának nevezett terület híján övé egész Afrika, és az apának máshol sem sikerül területeket hódítania tôle. – Kérsz egy kólát? – áll fel a férfi, hogy kinyújtóztassa tagjait. – Hát persze! – elevenedik fel a fiú. Míg a férfi a konyhába megy, a fiú is feláll, és a szoba egyik sarkában lévô íróasztalhoz megy. Az íróasztalon rajzlapok hevernek szanaszét. Épp ezeket nézegeti, amikor a férfi belép a kólával. – Frank Lloyd Wright? – hunyorít apja felé. A férfi leteszi a kólát, ô is az íróasztalhoz megy, a fia válla fölött nézi a rajzokat. – Nagyon klassz! – néz a falon függô fényképre a fiú. – Olyasmi lesz, mint az ott? A férfi komoran hallgat. Mennyit nézegették gyönyörû épületek fényképeit! Mennyit beszélt fiának a házakról, melyek a fejében voltak, s melyekrôl aztán aprólékos tervrajzok születtek a nagy íróasztalon, mintha valóban csak arra várnának, hogy megépítsék ôket egyszer! – Miért nem lettél építész, apa? A férfi keserûen felnevet. – Lehet, hogy még az leszek...! – De tényleg. Mesélj nekem errôl a házról! – Nincs mit mesélni róla – mordul fel a férfi. – Na, megiszod végre azt a kólát? óriási ötletek születtek a fejében, de soha esélye sem volt, hogy valaha is házak lesznek belôlük. Ott rohadt nap, mint nap az irodában, és azon kellett törnie a fejét, milyen reklámtrükkel adhat el minél többet borzasztó kacatokból. De lehet, hogy nem is voltak olyan jók azok az ötle55

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 56

PoLíSz

tek. Talán tényleg tehetségesebbek voltak nála azok, akiknek a terveibôl végül házak, parkok, hangversenytermek, múzeumok lettek. A fiú habozva áll, kezében a kólás dobozzal. – A nagyi azt mondja, hogy árt. A férfi egyre bosszúsabb. – Na és? Mióta hallgatsz te a nagyanyádra?! A francokat árt! Ha nálam vagy, ihatsz, és kész. Itt nem árt! Nem a nagyanyád fogja megmondani, mit csinálhatsz nálam! Miközben a fiú issza a kólát, az apa felváltva a rajzokat és a fényképet nézi. Ház a vízesés fölött. Frank Lloyd Wright. Végül mégiscsak kiszalad a száján. – Tegnap kirúgtak. A kisfiú nem tud mit kezdeni a hírrel. A férfi kezébe veszi a poharát. A whisky már egészen megmelegedett benne. – Na és, most mit fogsz dolgozni? – Házakat tervezek! – kiált fel a férfi, nagyot kortyolva a pohárból. – Kurva nagy házakat! Vízesések fölött, meg szakadékok szélén, meg a franc tudja, hol... Nem! Nem tervezek semmit. Tudod, mi az, ami az íróasztalon van? Egy rakás szar. Nem tervezek én többet egy rohadt házat sem! Már nem is törôdik a fiával, úgy beszél tovább. – Különben mire volt jó a többi is?! Ez az egész baromság mire kellett? Heves mozdulattal kihúzza az íróasztal fiókját, egy halom kövér dossziét húz elô, és az asztalra dobja ôket. – Egy nyomorult narancsfacsarót nem tudok eladni! Akkor mi a francnak valók ezek?! Maga elé mered. – Ez vagyok én. A menô ügyvédaszszony volt férje. Aki egész életében reklámokkal és tervrajzokkal szarakodott. Aztán a végén ez lett belôle. Megint kortyol a whiskybôl. Észreveszi a fiát, aki már újra az íróasztal mellett toporog, szemében néma csodálkozás,

mintha életében elôször látná az apját. A férfi legszívesebben földhöz vágná a poharat, a rajzokat, mindent. – Na jó! Játsszunk tovább! – mondja csendesen. Ismét nekiülnek játszani. A játéktáblán Mátyás király fekete serege szemmel láthatóan fogyatkozóban van. – Apa, adok neked öt hadosztálynyi elônyt – szólal meg a fiú a harmadik kör után. A férfi ingerülten felhorkan: – Nem kell elôny! Szabályosan lejátszszuk, és kész. – Ahogy akarod. De mindjárt enyém egész Ázsia is, és akkor minden körben plusz hét hadosztályt kapok, ugye tudod? A férfi mintha elfeledné a tervrajzokat, a projekteket, az anyóst, a menô ügyvédasszonyt, aki éppen fontos tárgyaláson van, meg minden rohadt dolgot az életben. – Igen? Akkor nézd meg jól Európát, Brazíliát és Észak-Afrikát! És én most megtámadom Ukrajnából Afganisztánt. A fiú összehúzza a szemét, de nem szól semmit. Gurulnak a piros és a kék dobókockák, a fekete hadosztályok benyomulnak Ázsiába. A gyerek erre megkísérli visszahódítani Afganisztánt, de sehogy sem sikeredik. A fekete sereg ellentámadásba lendül. Sorra vesznek el Kína, India és Észak-Amerika területei. Afrikát azonban még diadalmas fölénnyel tartják kezükben a kékek. – Ügyelj a feladatodra – figyelmezteti a fiút az apa. – Naná, hogy ügyelek! – Afrika az? – Nem mondhatom meg! – Ja, persze. – Ne félts te engem! Már egészen nyerésre állok. – Biztos vagy benne? A fiú kihúzza magát. – Én nem hagyom magam, úgy, mint te az elôbb! – Ezt anya szokta mondani – veti oda 56

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 57

MERÍTETT SZAVAK

a férfi, kezében a piros dobókockákkal. – Nem tudom. A férfi levágja a kockákat, hogy szertegurulnak a parkettán. – De igen! Ezt anya mondogatja mindig! A kisfiú a földön bóklászik a kockák után. – Nem kellene ilyen erôseket dobnod. A férfi karon ragadja a gyereket: – Ugye, ezt anya mondja így? – Nem, nemcsak anya mondja így – feleli dacosan a fiú. – Az osztályban a fiúk is ezt mondták, amikor a Hevesi hasba vágott. És a Takácsnak is, amikor az Edina a szeme elôtt kidobja a Bountyt. Mindenki ezt mondja. A férfi elengedi a gyereket. – Szép kis barátaid vannak, mondhatom. Pont ôk beszélnek, akik egész nap a kompjúter vagy a tévé elôtt rohadnak. Ne hagyd magad, vágd hasba, robbantsd föl! Lassan már veled sem lehet másról beszélni! A fiú felpattan. – Jó, hogy szólsz! Mindjárt a Dragon Ball megy a kettesen. Bekapcsolom. A férfi is felpattan. – Mi a fenének nézed azt a szart! Hozzám jöttél, nem? – Csak a Dragon Ballt nézem meg, aztán, ígérem, tovább játszunk. – Nem nézel meg semmit! – sziszegi a férfi. A távkapcsolóért nyúl, de a fiú gyorsabb. Az apa villámló szemekkel néz rá. – Nem nézel meg semmit! Világos? Nem leszel te is olyan hülye, mint a többi. – Most már kiabál. – Érted?! Nem leszel olyan szarházi, mint ezek itt, mind! – Hát milyen leszek? Mint te? A férfi szó nélkül kitépi a kezébôl a távkapcsolót, a fiú nem is nagyon ellenkezik. – Tök mindegy. Anya és a nagyi úgyis megengedi. Ide meg csak minden második hét végén jövök, ha akarok. – Hát akkor ne is gyere többet! – üvölti a férfi.

– Különben neked milyen barátaid vannak? – kiáltja vissza a fiú elvörösödve. – A Tibor? Feléd se néz fél éve! Amióta fônök lett, vagy mi, szarik rád! Van neked egyáltalán barátod? – Mi közöd hozzá? Én is szarok a Tiborra! Érted? Szarok rá! – Na persze! De ha megjelenne, mindjárt oda lennél érte. – Nem érdekel a Tibor! Nem érdekel senki! Érted? Senki! Az anyád és a nagyanyád se! Senki!!! A férfi cigarettát vesz elô. – És cigizned sem kellene! – kiáltja a fiú, mert nem jut eszébe semmi más. A férfi összeszedi magát, gúnyosan elmosolyodik. – Na! Csak nem aggódtok értem? Na és, ha cigizek? – Rágyújt, nagyot szív a cigarettából, hagyja még parázslani egy keveset, majd elnyomja. – Titeket se érdekeljen. Percek telnek el szótlanul. A dohányfüst lassan eloszlik. A férfi a játéktábla mellé telepedik. – Nos, folytatjuk? Megtámadom, mondjuk... mondjuk... Afganisztánból Egyiptomot. – Azt nem lehet! – tiltakozik kétségbeesetten a fiú. – Miért ne lehetne? Benne van a játékszabályban? – Afrikát akkor sem hagyom – adja meg magát a gyerek. De a támadó kockák most is legyûrik a védekezôket, és a fekete sereg diadalmasan Afrika földjére teszi a lábát. A fiú izgatottan liheg. – Visszatámadom! Visszatámadom! – Honnan? Mivel? Alig van hadosztályod Egyiptom körül. – Akkor is visszatámadom! átcsoportosítok. A stratégia azonban nem válik be, a kék hadosztályok ahelyett, hogy visszahódítanák Egyiptomot, végzetesen meggyengülnek a környezô területeken is. 57

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 58

PoLíSz

– Ez nem igazság! A rohadt kockák! – dühöng a fiú, és elhajítja a dobókockákat. Az apa nem szól semmit, összeszedi ôket, és viszszaül az asztalhoz. A fiú arca vörös a felindultságtól, de újra némán ül a játéktábla mellett. – Brazíliából megtámadom Argentínát – mondja a férfi higgadtan. – Akkor tiéd lesz egész Dél-Amerika! – Várj csak, még nem foglaltam el. – Á! Úgyis elfoglalod! Úgyis te fogsz nyerni! – tör ki megint az elkeseredés a gyerekbôl. – Mindig te nyersz! Ledobja a kék védekezô kockákat, és a fal felé fordul: – Kész, megnyerted! – De hát mit akarsz? – emeli fel hangját az apa. – Direkt úgy játsszak, hogy te nyerj? A kisfiú feléje fordul, könnyes a szeme. – Ne játssz úgy! Nyerd meg, te hülye! Nyerj meg mindent a világon! Most már a férfi is kezd ingerült lenni. – Jó, akkor megtámadom Egyiptomból Észak-Afrikát és Kongót. A fiú sírva fakad. – Ne támadd meg az Afrikámat! Nem látod, hogy alig van ott hadosztályom? A férfi felcsattan. – De hát mi a fenének neked Afrika?! Nem támad, kezébe sem veszi a dobókockákat. Megvárja, amíg a gyerek az öklével megtörölgeti a szemét – Mert szeretem. Az apa most kezébe veszi a piros kockákat, hosszasan rázza ôket a markában, aztán csak ennyit mond: – Brazíliából Argentínát. És gyôz. Felülkerekedik a megtépázott kék hadosztályokon, melyekbôl minden ésszerûségnek ellentmondva a kelleténél több jutott a szeretett Afrikába – habár mindhiába – úgy, hogy közben Dél-Amerika könnyû prédájává vált az ellenfélnek. – Gyôztél? – kérdi a gyerek. Egész lénye beléfeszül ebbe a kérdésbe. Teljesen beleéli magát a játékba. Hogy a fenébe lehet ennyire gyerek még! Afrika, Dél-

Amerika, Afganisztán: színes foltok egy kartontáblán, melyeken színes mûanyag darabokat tologatnak. Nem veheti ennyire komolyan! Ugyan már! Hisz mindig, mindent megadott neki! Hát még az anyja meg a nagyanyja! Ugyan már! Ha tudná ez az elkényeztetett kölyök, hány Dél-Amerikát és Afrikát fog még elveszíteni! Hányszor fog gonosz kis dobókockákon múlni, hogy a fekete hadosztályok belegyalogolnak a birodalmába, vagy a legsilányabb országot sem lesz képes meghódítani! És hol van még akkor a butaság, a lelketlenség, a törtetés, a hazugság, a kétszínûség, a gonoszság, az aljasság! Eh, baromság az egész! – Nem. Még nem gyôztem. De ha tudni akarod, az én célom az, hogy meghódítsam Észak-Amerikát és Afrikát. A fiú elsápad. – Így aztán... – A férfi most mintha saját magához beszélne, ügyet sem vet a fiára. – Ez a szabály... Kénytelen vagyok... De a kisfiú nem várja meg a végszót. Sírástól eltorzuló arccal felborítja a játéktáblát, Ázsia, Európa, Afrika és az egész világ immár a nappali padlóján hever, a színes hadosztályok szanaszéjjel röpülnek a szobában, ô pedig zokogva borul a dívány karfájára. – Tudtam, hogy az Afrikámat akarod! – hallatszik alig kivehetôen. A férfi szótlanul nézi a feje tetejéreÁllt világot a parkettán, a szoba ûrjébe vetett, végképp szétzilált hadosztályokat, melyek pedig küzdésre és gyôzelemre voltak hivatva. Ajkai remegnek a tehetetlen dühtôl. Legszívesebben üvölteni szeretne, ahogy a torkán kifér. De csupán annyi telik tôle, hogy óvatosan közelebb húzódjék zokogó fiához, vállára tegye a kezét, és csöndesen vigasztalja: – Ne sírj! Na, ne sírj már! Csak játék. Játék az egész...

58

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:50

Page 59

MERÍTETT SZAVAK

Molnár Bernadette

Három senryú

Shiori szép haikui

Hamar elhagytam A hófödte hegyoldalt Nadrágon csúszva

Barátot keres Öregedõ pillangó Teafa tövén Barátot keres Öregedõ pillangó Teafa tövén

Hajnalban szépség Nem vigyáz, hol jár szegény, Tehenek nyomán

Csupasz a hársfa Fagyott lepke tapad rá Téli költemény Halott hideg hárs Fagyott virág öleli Egy téli regény

Egy bölcs öreg bonc Télidõn többet tanít: Mezitláb okos

Japáni történet úti tarisznyámból*

Egy pap és egy hárs Egymást nézi két barát Magukat látják A bonc és a hárs Két jóbarát ül szemben S nézi önmagát Estvéli jázmin Csészém alján a csillag Nézem a szemed Látom a vízben Két szép csillogó csillag Egy csésze tea

Minden délután teázom a tónál, lapos csészébõl, japán módra. Minden egyes csésze tea a tónál, szemed tükrözi japán módra. Minden nap, ha elbódulok a tónál, a vízben látlak japán módra. Minden csillogás hiába: a tónál vízbefulladtál japán módra. Minden szép csillogásodért a tónál, megfojtottalak japán módra. *A „tónál“ szó fonetikus átirata a hagyományos japán nõgyilkossági eljárás nevének. Az eljárás a kútbadobás általi vízbefojtás házasságtörõ asszonyok, vétkes leányok büntetésére, ami a nõ családja (vérszerinti rokonai, és azok házastársai) számára hatalmas szégyen volt. A vers eredeti szövegében a „kútnál“ helyhatározót találjuk, a fordításbeli szócserét a magyar „tónál“ (helyhatározó) és a japán „tó-nal“ (fõnév) egybecsengése indokolta.

Három haiku Egy virág este Behúnyja a szirmait Én voltam benne Szerelmes rózsa Csalogány ölel tövist Halálos tavasz Magányos mátkák A legjobb barát vagyok Egy díszcseresznye

59

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 60

PoLíSz

Necumoto Tomojama: Harekuga

Simon Edina

Ebédre hívás

(„Madár és féreg“)*

elromlott tépôzárja a csendnek bérházakban rossz rádiók recsegnek szürke habot pöfög a csont ebédhez szól a nóta a verés nem de megríkatja a nôt a hagyma a torma alumíniumkanál fodros tányér a pörkölt pecsétes terítôre korlátra támasztott csípôje srégen fejével int felhívás keringôre

126. Ma Ueszugi Kensin alkut ajánlott nekem. Amikor fölkeresett, már kiválasztottam a megfelelõ üdvözlési formákat és felkészültem a beszélgetés részleteire, ahogy minden szamurájnak tennie kell, ha látogatót fogad, vagy látogatóba megy. A beszélgetés elején azonban Ueszugi Kensin úti sátrat adott nekem, amit csatlósai állítottak a számomra. A sátorban egyetlen úti szék volt, amit azért készítettek oda, hogy leülhessek. A ponyvák között elõször a Kensinnel való találkozásomról és az egyezség lehetõségeirõl vetettem számot, majd gondolkodni kezdtem. A sátor ponyvája volt elõttem, mögöttem és kétoldalt mellettem. És akkor jöttem rá, mi vagyok: egy ember a négy fal között. De leszek holnap egy féreg a földben és egy másik holnapon egy madár az égben.

Duna-torzó hajókon veszteglô Dunája tavaszig bejégtáblázva hidak alatt hanyag fekve várja mikor szoknyásodik a végre-nôk lába leskelôdve ágaskodva szôke után fordul kagylózó parti bokrokban ha alkonyul szerelmest csap csókol visszakézbôl szájjal nem ismerkedik Holddal híddal dagállyal eget nézve csillag csak az ókori kényszer ugyanazt a nôt nem láthatja kétszer

*A Necumoto Tomojama Könyveként emlegetett gyûjtemény bölcsességeket, anekdotákat, elmélkedéseket és kisebb feljegyzéseket tartalmaz. Az egyes bejegyzéseket a kiadást végzõ Kadomacu Szakohui rendezte sorba és látta el számokkal, valamint a nagyobb témákhoz tartozó részeket címekkel látta el, melyek az eredetiben nem szerepeltek (pl.: 121–136-ig „Harekuga“, azaz „Madár és féreg“).

A hosszú házasság titkai Családfô kiabál kihûlt vacsora felett, újramelegített ételbe anyánk sója, haja száll, apánk az elsô szerelme lett.

60

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 61

MERÍTETT SZAVAK

Szabó Csilla Judit

Apró semmiségek

Végállomás felé

Õszi apró

és nincs ÜNNEP ôszi alkonyban bágyadt, szûkmarkú szavak, mik megfojtanak:

kitaposott lábbelik alatt a ragyogást a buszkerekek maguk alá gyûrték a kátyuk mint fekete lyukak nyelték el mindazt a keveset ami még volt érték

apró menetoszlopok. – Velem az élen – a Dunához tartanak.

és nincs MOSOLY

Emberi dolog

csak zötyögô nincstelen holnap szomorú zártláncú tekintet némán lapító szükség innen és túl a pattogzó körömlakk – fedésen – hiába keresem – eltûnt már a szépség

én is vethetem gyöngyszemem... disznó elé... vajon, ki visít?

Hitetlen

és nincs FÉNY sem az (égi)jelszedôk konyultak mint megannyi dodzsemek kint a pályaszélén nemvárt megállóba gurulnak – idô elôtt – kik az éden helyett a poklot itt élték

alfában kúszik felém egy képtelen semmiség szerelem majd mielôtt észrevenném visszahôköl lábujjhegyen

mit tehetnék? kérlek ó, Uram – ha még lehet: mutasd meg: hol van a vészfék?

bétában hitetlen kérdezem mi ez a kônehéz szívemen

61

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 62

PoLíSz

Mezey László Miklós

emberi és az író lét nagy kérdéseihez. Már-már kezdem úgy érezni magam, mint aki ötletet adott írótársának, aki majd a nagy mû nyilvánosságra kerülésekor a kötete bevezetôjében megköszöni nekem az átengedett témát. Amikor leteszem a telefont, és visszaballagok a fotelemhez, már nem érdekel a televízió. Nem hagy nyugodni a gondolat: csakugyan, mik is az életem nagy-nagy kérdései. Próbálom számba venni, összeírni ôket, fontossági sorrendet állítok föl, néhányat kilökök a sorból, egypárat viszszaemelek, szinte rakosgatom a gondolataimat. Így megy ez késô éjszakáig. Aztán eszembe jut, hogy másnap találkoznom kell – ezúttal fôvárosi – íróbarátommal, aki régen ideadta észak-olaszországi utazásáról szóló kéziratát, nézném meg mint Itália-rajongó, s mondanék róla véleményt. Némiképp már az álmossággal küszködve húzom elô a fiókból a dossziét, és egy ásítás után olvasni kezdem. Az útirajz arról szól, hogy szerzôje nagyon rég vágyott Olaszországba, s íme alkalma adódott egy négynapos társasutazáson részt venni, amely három várost érintett, Lido di Jesolót, Velencét és Triesztet. Kezdetben álmosan olvasgatom, de hamar rá kell jönnöm, igen érdekes szöveggel van dolgom. Nem is a tartalma, nem is megformáltsága különösen izgalmas, hanem azért figyelemre méltó, mert egy ritka érzést csihol föl bennem: – Jé, itt ketten nézünk egyvalamit, és pontosan ugyanazt gondoljuk róla! íróbarátom éppen úgy csodálkozott rá az Olasz-Alpok szürkéslilás ormaira, mint én, épp olyan rajongója lett a szelíd venetói tájnak, akárcsak én, pontosan úgy magával ragadta Lido di Jesolo éjszakai nyüzsgése, ahogyan engem, éppen úgy lenyûgözte Velence egyedülálló szépsége, ahogy engem annak idején letaglózott. Fantasztikus egymásra találás ez egy kézirat fölött! Tucatnyi gépelt oldal – és két ember azonos gondolkodása, érzelmi hullámhossza nyer

Az emlék valósággá válik – avagy egy éj Velencében Egyik este – inkább már késô este – csöng a telefon. Vidéki költôbarátom hangját hallom. Érdeklôdik, hogy s mint vagyok, és mit dolgozom mostanában. Természetesen nem vallom be, hogy semmi komolyat nem csinálok; a hivatali kötelezettségek mellett csak lustálkodom, amit én szemlélôdésnek nevezek. Kérdésére zavaromban olyasmit felelek, hogy egy nagy tanulmányon gondolkodom. – És mirôl szólna a nagy tanulmány? – kérdi. – Az élet nagy alapkérdéseirôl – válaszolom gyorsan. Elhiszi. Hosszan magyarázza, hogy az íróembernek el kell jutnia abba a pályaszakaszba, amikor komolyan elgondolkodik a létezés nagy kérdésein, olyasmiken például, hogy mi a barátság, mivé változik a házasságban a szerelem, hogyan lehet szembenézni az öregedéssel, a szellem embere vállalhat-e következmények nélkül közéleti vagy politikai szerepet, meg egyáltalán: mi végre az írás, az irodalom? Hosszasan beszélgetünk az élet nagy és alapvetô kérdéseirôl. ô – szokott módján – indulatosan, én – hazugságomat leplezendô – inkább mélázó hangon. Telnek-múlnak a percek, tíz percek, a figyelmem lankad. Csakugyan késôre jár. Idôközben a televízióban is elkezdôdhetett az a mûsor, ami érdekelne. Költôbarátom egy ideig még az élet alapkérdéseit boncolgatja, majd viszonyát az úgynevezett irodalmi élethez (amelynek eléggé a perifériájára szorult), sommásan jellemzi a kortárs költészet némely alkotóját, sommásan minôsít néhány kulturális folyóiratot, majd újra és újra visszakanyarodik az 62

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 63

MERÍTETT SZAVAK

ritka bizonyságot! Egy paksaméta papiros, amely fölött két szellem találkozik! Hihetetlen érzés más gondolataiban, érzéseiben, impresszióiban, vélekedésében a magamét fölismerni! Már rég kiment szemembôl az álom. Többször átolvasom a cikket. Aztán leveszem a polcról vaskos fotóalbumaim közül a velenceieket, és föllapozom az elsôt. Kezdetét veszi a ma éjszakai utazás Velencében...

olykor egy-egy bárka, kis hajó húzott el mellettünk fehér fodrokat kavarva. A Róma téri parkolóban ért véget a hajózásnak tetszô autóbusz-utazás. Innét a csoportunk az idegenvezetô nyomában átvágott egy kisebb parkon, majd a házak szûk közén a Canal Grande felé. És ekkor következett a csoda! Egyszer csak ott álltam a kupolás San Simeone Piccolo templom elôtt, velem szemben a pályaudvar modern, lapos tömbje, az onnét levezetô lépcsôsor, s elôttem a nyüzsgô, kavargó, színes és hangos forgatag: Velence „nagykörútja”, a Canal Grande. Vízibuszok, gondolák, vízitaxik, teherszállító bárkák, mindenféle színû, formájú és rendeltetésû hajók, vízi alkalmatosságok elképesztô forgatagának látványa nyûgözött le. És mindezt a nyüzsgést, pezsgést körbekerítette a templomok és paloták színesen pompázó vagy fehéren szikrázó homlokzata, izgalmas architektúrája. Elôttem a turisták bámészkodó tömege, a le-fölhullámzó emberáradat, és mindehhez – mármár hatásvadász módon – valahonnét zeneszót hozott a szél. A meg-megélénkülô szél tenger- és halszagot hozott, egy közeli kerthelyiség színes abrosszal terített asztalai virítottak – ez volt Velence kápráztató „elôszobája”. Mire a látvány hatása alól fölocsúdtam, idegenvezetônk megvette a csoport vízibuszjegyét, fölszálltunk az 1-es járatra. Ekkor következett a második vagy bontakozott ki a maga teljességében az egyetlen csoda! Ahogy a vaporetto hangos motorbôgéssel elindult, átsiklott a Scalzi híd elképzelhetetlenül finom ívû, mondhatni. légies teste alatt – kinyílt elôttem a Canal Grande pompás, minden képzeletet fölülmúló látképe. Elúsztunk a pazar paloták és templomok sorfala elôtt, a bizánci, a dalmáciai és a sajátosan velencei stílusú, kopottságukban is lenyûgözô, bámulatosan finom díszítésû palazzók elôtt; benéztünk a Canal Grandéba torkolló keskeny csatornák iszapszagú, félhomá-

Akkor is éjszaka volt... Több mint negyed százada, 1981 júniusának végén (emlékszem, éppen Lászlónap táján) érkeztem Velencébe. Már a városra vetett elsô pillantás, maga a találkozás rendkívüli és lenyûgözô volt. Mivel késô éjszaka repülôvel utaztam, az elsô, amit Velencébôl láttam, az a város lagúnákban, csatornákban tükrözôdô kettôs fényei voltak. Az akkor még ismeretlen Velence térképe rajzolódott ki alattam a megduplázódott fénypontok sokaságából. Minden sárgás lámpának volt egy haloványabb, derengôbb, fátyolosabb fényû mása, a csatornák vizének rezdülései szerint remegô-lebegô ikerpárja. Ezzel az irizáló, egyszerre élesen és halványabban rebbenô fényjátékkal köszöntött engem a város. Bámultam kifelé a gép ablakán, és már tudtam, hogy odalenn csoda vár rám. Néhány perc, vagy még annyi sem telt el, gépünk a Mestre Marco Polóról elnevezett repülôterén landolt. Párás hôség volt, egyszerre sós tengerszag és kábítóan fûszeres leánderillat, és végre szilárd talaj a lábam alatt. Aznap éjjel egy kis mestrei hotelben szálltunk meg, az igazi csoda tehát másnapra maradt. Reggel buszra szálltunk, és rövidesen a szárazföldi Mestrét Velencével összekötô hosszú hídon, a Ponte della Libertán robogtunk. Olyan érzésem volt, mintha nem is buszon, hanem hajón ülnék: két oldalt a lagúna csaknem sima víztükre, 63

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 64

PoLíSz

lyos rejtekébe. Fölöttünk és a tornyok fölött sirályok rikoltoztak. Ez a minden érzékszervre ható tömény szépség szinte már fájdalmas volt. Csaknem sírva fakadtam. Álltam a vízibusz oldalsó korlátjába kapaszkodva, és megigézve bámultam a várost. A várost, amilyenbôl csak egy van a világon: a legszebb, legkülönösebb, legpompásabb várost, Velencét, amely egyszerre pezsgô és dekadens, életteli és patinásan omlatag, egyszerre vidám és az elmúlásra emlékeztetô. Amely város és egyben sziget, amely kétségkívül némiképp skanzenszerû, mégis eleven és lüktetô, amely egyszerre ízlésesen ódon és tolakodón-vásárian magakelletô. De nem ezek miatt a világ legpompásabb városa. Hanem, mert itt találkozik a legközvetlenebb módon a természet, a történelem és a mûvészet. Ódon paloták között a keskeny riókban medúzák lebegnek; óarany napfényben az isztriai kôbôl emelt épületek között a tenger sós szellôje lebeg. Velence pompás templomai, gazdag múzeumai, nagyszerû épületei, a szépséget és a magas rendû mûvészetet szinte forrón sugárzó festményei, szobrai, tornyai – mind-mind a múlt emléke és a teremtô, szépet formáló emberi tudás szimbóluma, miközben e szimbólumokat körbeveszi az élô tengervíz, a hol zöldes, hol szürkés, hol bámulatosan azúrkék „biológiai nagyüzem”, a halak, rákok, tintahalak, kagylók, medúzák titokzatos, áttetszô, mégis láthatatlan birodalma. Itt minden együtt és egymást erôsítve jelen van, ami érdekes a természetbôl, szép a mûvészetbôl és megkapó a múltból. Mire a Szent Márk térre értünk, szinte magamon kívül voltam. Válltáskám szíjába kapaszkodva néztem föl a Campanile csúcsára, meredten figyeltem az óratorony kalapácsos bronz figuráit, a székesegyház kupoláit, a Dózse-palota kôcsipkézetét és magát az L alakú teret, amelyet Napóleon a világ legszebb szalonjának nevezett. Köröttem a turisták sokadalma,

a galambok föl-fölröppenô, szárnysuhogtató tömege, a szuvenírárusok hangoskodása. Megpördült velem a tér. Itt állok a világ legkülönösebb városának közepén, a Szent Márk téren! Ebben a pillanatban vált kézzelfoghatóvá számomra, mit jelent a boldogság. Húsz évnek kellett eltelnie, amíg újra láthattam Velencét. Húsz év várakozás, húsz év vágyakozás. Mint valami nagynagy szerelem regényes története, olyan volt ez. Egy fiatal, majd már kevésbé fiatal ember két évtizeden át sóvárog álmai örökifjú asszonya után. A fiatalember kétségtelenül korosodik, haja ritkul, ôszülni kezd, pocakot ereszt, családot alapít, dolgozik, néminemû egzisztenciát teremt, beletörik, olykor belefásul a hétköznapokba, de el nem feledheti álmai asszonyát. Mégis úgy érzi, sosem láthatja viszont. Az ideák asszonya persze mit sem változik az idôk folyamán. A népvándorlás korában alapított, ezerhétszáz éves városnak mi az a húsz év?! úgy tartják, minden embernek van egy optimális életkora, elôbb-utóbb mindenki belenô a neki alkatilag legmegfelelôbb életkorba. Kinek-kinek más ez az „elrendelt kor”. Egy gyermeteg lelkû embernek évtizedekre van szüksége, hogy fölnôjön, másnak éppen az ifjúság áll jól, és azt próbálja tartósítani a maga és a külvilág számára. Megint más középkorúan találja meg önmagát, a magához illô egyéniséget. Velence – gondolom – most lehet ebben az ideális, érett korban. úgy csodálatos, ahogyan én ismertem meg. Húsz év csaknem reménytelen várakozás, húsz év folytonos visszagondolás: húsz éven át egyetlen Velencében töltött nap emlékét dédelgetni. Néhány óra élményébôl táplálkozni két évtizeden át... Húsz évig gondolatban újra és újra végighajózni a Canal Grandén, sétálni a Szent Márk tértôl a Rialtóig vezetô Mercerién. Húsz éven át a szádban érezni annak a sült tengeri halnak az ízét, a venetói vö64

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 65

MERÍTETT SZAVAK

rösbor nemes zamatát. Húsz évig a mediterrán kék égre emlékezni, meg a játékos, fodros felhôkre. Húsz évig az orrodban hordozni a csatornák lebbenô tengerszagát. Húsz évig a málladozó vagy éppen újrafestett falakra gondolni. Húsz évig a vaporettók motorjának bôgését hallani, ahogy kifarolnak a kikötôponton mellôl, helyet adva a következô, a sarkában úszó másik járatnak. Két évtizedig megmaradt benned a vízibusz szakállas vezetôjének arca és a vezetôfülkében lógó rózsafüzér hullámverést követô imbolygása. Húsz évig elképzelni, hogy megint ott állsz a Rialto hídon, figyeled alant az egymást kerülgetô bárkákat, csónakokat, gondolákat és vízibuszokat, ahogyan a kiismerhetetlen vízi KRESZ szerint manôvereznek. Vaskos teherbárkák és kecses gondolák pöfögnek és siklanak alattad, messzebb templomok tornyai, a háztetôk terrakotta színû cserepei, a távoli horizonton a lagúna zöld vize, amely valahol a Lidónál vagy azon is túl összeér a kék éggel. Húsz év a férfiember életében nagy idô. A város múltjában egy pillanat. Talán tenyérnyivel több vakolat mállott le egy ház faláról, talán fakóbb lett az ablakokra hajtott spaletta zöld festése, talán békanyálasabb lett egy mellékcsatorna vize, talán más színû ágynemû szárad az utca fölött keresztben kifeszített kötélen, talán elment egy hajósnemzedék is, de a város, Velence az maradt, ami volt: a korába beleérett csodálatos asszony. Álmaid aszszonya. Húsz év telt el. Te itt, ô ott, közöttetek pedig az emlék, az álom, a vágy, a folytonos rágondolás. Húsz év alatt számos színes, mutatós Velence-albumot, útikönyvet elolvastam, végiglapoztam. Igyekeztem minél többet tudni arról a városról, ahol húsz éve egy napot tölthettem el: reggeltôl napnyugtáig. Fotók, képesla-pok, albumok állóképei keverednek a magam mozgalmas emlékeivel. Olykor csak villanásokat látsz: egy hullám part-

nak csapódó fodrát, egy háztetô fölött suhanó galambpárt, egy ristorante kirakatában, az ôrölt jéggel teli tepsiben megvonagló élô rákot, egy gondolás piros szalagos szalmakalapját, egy mohos zöld követ a rakpart lépcsôjén, a szárnyas oroszlánt a vörös-sárga Velence-zászlón, hallod egy dal foszlányát vagy egy sirály rikoltását, érzed az illatok emlékét, de mindig és folyton benned dörömböl Velence emléke. Húsz éven át. Most fogod föl igazán, milyen volt Vajda János szerelme... Húsz esztendô múltán, 2001 nyarán újra láttam Velencét. úgy éreztem, mint aki két évtized után találkozik álmai asszonyával, és ô persze mit sem változott, sôt szebb, mint valaha. A találkozás ezúttal is maga volt a csoda! Ezúttal hajón érkezem észak felôl, Lido di Jesolóból. Az „Azzura” nevû, gyönyörû vonalú, fehér-kék sávos hajó fedélzetén állok, és szívdobogva várom a viszontlátást. Balra az Adria végtelen kék tükre, jobbra föltûnik Punta Sabbioni tömzsi világítótornya. A hajó fél fordulatot vesz, beúszik a hatalmas kövekbôl rakott hullámtörôk közé, a lagúnában elhalad néhány kisebb lakatlan, bozótos-ligetes sziget mellett, majd a Lidóval párhuzamosan lassú menetben, szinte méltósággal elérkezik a Szent Márk medencébe, és kiköt a Garibaldi utca torkolatában, a Riva Sette Martiri rakodópartján. Húsz év után ismét Velence köveire léptem! Ha nem szégyellem magam a kiszálló utasok elôtt, letérdelek, és megcsókolom a rakpart évszázados kövezetét. Ott állok a part rózsaszín-szürkés kövén, szinte karnyújtásnyira a Sóhajok hídjától, a Dózse-palota masszív, ám kôcsipkével ékes tömbjétôl, a Campanile vörös téglából rakott tornyától; szemben a parányi templomsziget, a San Giorgio Maggiore, mintha egy eltúlzott színû képeslapról ugrott volna át a valóságba. Ez a partszakasz még csöndes, éppen mélázásra, emlékezésre való hely, de kicsit bel65

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 66

PoLíSz

jebb haladva, körülöttem ismét a tömeg, a turisták és az árusok sokadalma. újra hallom a motoros bárkák és a vízitaxik morgását, érzem a tengervíz sós illatát, arcomat meglegyinti a keleti szél, ez a lágy, langyos és simogató fuvallat. Arra gondolok, most itt helyben le kéne ülni a rakpart alsó kövére, behunynám a szemem, hogy a húsz év elôtti Velence képét fölidézzem. És amikor már majdnem tökéletesen újraélném az emléket, az akkori hangulatot, hirtelen kinyitnám a szemem, és itt lenne elôttem az igazi, a mostani, a valódi, a megérinthetô, a kézzelfogható, a jelenvaló város! Igen, ülnék, lehunyt pilláim mögött a húsz évig dédelgetett Velence-kép, már sírásra görbül a szám, elindul egy könnycsepp az arcomon, és akkor kinyitom a szemem, és fölujjongok: Velence! Itt van elôttem, megérinthetem a köveit, minden érzékszervemmel fölfoghatom, hallhatom, szagolhatom, ízlelhetem, tapinthatom, láthatom – érezhetem. Szívem hevesen ver. Persze nem ülök le a rakparton, csaknem sietôs léptekkel elindulok a Szent Márk tér, a belváros felé. Tekintetem csapong, issza a látványt. Elhaladok a hajózástörténeti múzeum tömbje elôtt, amelynek bejáratát két óriási – az osztrák–magyar flottától zsákmányolt – horgony vigyázza, átlépdelek az Arsenale csatornája fölötti hídon, és már benn is vagyok a velencei forgatagban, a Sóhajok hídját fényképezôk sûrûjében, a Campanilébe vagy a székesegyházba bejutni kívánók kígyózó sorában, a galambokat tenyérbôl etetô gyerekek között, az egymást kerülgetô bámészkodók sodrában, a lépcsôkön ülve uzsonnázó hátizsákos turisták csoportjai között. – Velence, újra itt vagyok! – és már kitárnám a karom, ha a mozdulat nem lenne túlzottan föltûnô, teátrális. Mint annak idején, most is válltáskám szíjába kapaszkodom, és hagyom sodortatni magam a szûk utcákban, a kicsiny, ámde annál csillogóbb boltok kirakatai

elôtt, föl és le a hidak lépcsôin, át a kapualjak, sottoporték átjáróiban, a trattoriák és ristoranték hívogató kerthelyiségei elôtt, a kô kávájú kutak körüli campók, a négyszögletes terecskék sokaságán keresztül, monumentális templomok tövében. Újraélt álom ez: húszévnyi vágy pompás, önfeledt beteljesülése. – Húsz év, húsz év – mondogatom magamban, és végképp elérzékenyülök. Gombóc van a torkomban, párás lesz a tekintetem. Nem is tudom ezt a pillanatot higgadtan és következetesen végiggondolni. Olyan ez, mintha tárgyilagosan elemzôen kellene elmagyaráznom azt a valamit, amit úgy hívnak: egy pillanat mûve volt meglátni és megszeretni. Lehetetlenség. Csak nyelek nagyokat, és a tekintetem próbál minél többet befogni az emlékekbôl ismerôs, az átéltségtôl otthonos látványból. Lelkem szivacsként issza az impressziókat, miközben újra meg újra képtöredékek merülnek föl a múltból. Már nem is tudom, mi az emlék, mi a látvány. Csak hangfoszlányok, képkockák jutnak el a tudatomba, vegyesen múlt és jelen egymásba oldott egyvelege. Hiába próbálom intenzíven és teljesen átélni az élményt, csupán töredékek jutnak el agyamig. Óráknak kell eltelnie, mire fölfogom, hogy igen, itt vagyok, itt állok egy terecskén, és amit látok, az nem a képzelet, nem is emlék, de maga a valóság. Nekidôlök a bronzlemezzel borított kút kávájának, nézem a kerthelyiség asztalait, székeit, színes napernyôit, a cserepes leandereket, a fehér inges pincért, a szûk utca torkolatát. Oldalvást egy csatorna púpos hátú hídját, a magasban egy tetôkert zöldjét, az ablakokban a virító-pirosló muskátlit, a sikátor fölött lengedezô, száradni kitett ruhák ringását nézem. – Itt vagyok hát húsz év után – tudatosítom végre magamban. Aki arra jár, csak egy saját válltáskájába kapaszkodó alakot lát a kút kávájának dôlve. És persze nem tud semmit errôl az emberrôl, a ben66

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 67

MERÍTETT SZAVAK

ne viharzó érzelmekrôl, meg az elmúlt húsz évrôl. És úgy lehet, Velencérôl sem sokat tud. Ezt a második találkozást még öt követte, összesen mintegy két hetet töltöttem a városban. Voltam itt nyáron és télen, karnevál idején és a nyári turistaszezonban. Jártam itt borongós-esôs, villámló idôben és igazi mediterrán kánikulában. Bejártam Velence minden zugát Tronchetto modern parkolóházától a milliószor fényképezett turistalátványosságokon át a legeldugottabb helyekig, a külvárosi sikátorokig, hajójavító üzemekig. Eljutottam a San Pietro szigetre, kimentem Santa Elena hatalmas parkjába, sétáltam a Canareggio partján, fölfedeztem a „csigapalotát”, vagyis a Bovolót, bámultam a Frari síremlékeit, a Szent Márk székesegyház óarany mozaikját, körbepillantottam a Campanile kilátószintjérôl, ámultam a Dózse-palota termein, fölnéztem a két gránitoszlopra, elméláztam a temetôsziget sötétzöld tujáira tekintve, láttam San Trovaso roskatag csónaképítô mûhelyét, a Darsena Grande daruit. Eljutottam a környezô szigetekre, az üvegmanufaktúráiról világhíres Muranóra, a csipkéirôl nevezetes Buranóra, amely olyan, mintha egy jókedvû óriás színes építôkockákból rakta volna össze, megcsodáltam Torcello ezeréves templomait, autóbusszal körbeutaztam a velencei lagúnát Lido di Jesolótól a déli Pomposáig. Láttam Velence arcait, az emléktárgyárusokkal és szájtáti turistákkal zsúfolt belvárosi utcákat, megfordultam a Canal Grande partján álló reneszánsz stílusban épült halpiacon és a Strada Nuova zöldségpiacán, hálagyertyákat gyújtottam a sötétre füstölôdött barokk templomok boltívei alatt, sétáltam külvárosi sikátorban, ahol idôs asszony ült az ajtó elé kirakott hokedlin és babot fejtett, miközben szólt az ablakba kitett rádió ... Talán elmondhatom, ismerem Velencét. Ami csak annyit jelent, nem esem két-

ségbe, ha eltévedek. Különben is, Velencében jó és érdemes eltévedni. Páratlan, semmihez sem fogható érzés önfeledten bolyongani a szûk utcácskákban, a sötét átjárókban, bekukkantani egy udvarba, egy sehová nem vezetô sikátorba, körbefordulni egy parányi terecskén, elmélázni a falba épített picinyke Mária-oltár csipketerítôjén. Bemenni egy zsákutcába, viszszafordulni, bámészkodni a színes, finom muranói üvegholmik és csôrös farsangi álarcok üzletei elôtt, megszemlélni a hentesüzlet kirakatában a vaskos pármai sonkákat és a kerek sajtok rusztikus tömbjeit. Aztán fölnézni egy tetôteraszra, az ablakpárkány virágcserepeire és a tintakék égre, meg a sikátorba betûzô napfény nyílegyenes sugarára. Egyszer valaki azt kérdezte tôlem: – Mikor érezted magad életedben a legjobban? Gondolkodás nélkül feleltem: – Amikor másodszor voltam Velencében, és ahogy leszálltam a hajóról a Garibaldi utca és a Riva Sette Martiri sarkán, megálltam, behunytam a szemem, fölidéztem magamban a húsz évig dédelgetett Velence-képet, és tudtam, ha kinyitom a szemem: ott lesz a valódi, az igaz Velence. Nincs annál csodálatosabb, mint amikor az ember eljátszik kedves, régóta dédelgetett gondolatával, és csak akarnia kell, és a gondolat jelenvaló lesz. Amikor emlék és valóság egy és ugyanaz. Állsz a rakparton lehunyt szemmel, hallod a lábadnál a partfalnak csapódó hullámok loccsanását, visszaképzeled magad a múltba, színezgeted az emlékeidet, azaz a múlt álmait, fantáziaképeit, és csak akarnod kell, egyetlen szemvillanás, máris elôtted áll a múlt összes álma, minden ezerszer átélt képe. Emlék és valóság tökéletes együttese! Ez a csoda, barátom! Ez volt számomra a legnagyszerûbb élmény, amit valaha átéltem. Idáig jutok gondolataimban a fotóalbumok lapozgatása közben, amikor föl67

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 68

PoLíSz

eszmélek: bizony, lassan virradni fog. Teljes és tökéletes a csend. Senki nem jár az utcán, elhallgatott az autók zúgása, a család rég alszik. Íróasztalom lámpájának fénykörében színes fotók százai vonultak el ezen az éjszakán is, a velencei napok megannyi képnél sokkal többet jelentô élménye. Hogyan is kezdôdött ez a mai este? – kérdem magamtól, miközben lefekvéshez készülôdöm. Költôbarátom érdeklôdô kérdésével, meg az én füllentésemmel az élet nagy kérdéseit boncolgató tanulmány gondolatáról. Talán nem is hazudtam olyan nagyot. Hiszen van-e az életnek nagyobb kérdése, mint a boldog pillanat újraélése?

ben szemmel tartja a belsô térképjeleket, hogy úgy van-e a valóságban minden, ahogy azt annak idején a térképkészítôk az eszünkbe vésték. Persze, egy kis csip-csup utazás kedvéért az ember nem mozgósítja agya földgömbjét, ha kiutazik Pomázra, bizony csak a hévre-buszra hagyatkozik. De ha már vonatra száll, bizony egy pillanatra eszébe jut a vonal végállomása, a fôbb városok, átszállási lehetôségek. „Itt jártam már!”, „Ott még életemben soha!” – gondolja végig az utazó, egyetlen, röpke sóhajba tömörítve a volt és lehetséges utazásokat, miközben már meg is érkezett arra a Pomázra. Ha pedig hosszú útra indul, biztosan „leporolja” térképét is, már napokkal elôbb próbát tart: járt-e már arrafelé, hogyan kanyarognak az utak, miféle városok leledznek útközben, amelyeket eddig csak névrôl ismert. Aztán egy valóságos térképrôl „átrajzolja” agya atlaszára az új építésû sztrádákat meg hasonlókat, mert „haladni kell a korral”. A határ, az valami különös! Saját magamról följegyezte emlékezetem, de mások is megvallották, hogy a határon – még ártatlan gyermekkorukban, de késôbb is, ha akkor találkoztak elôször határral – valódi bástyafalat, vizes árkot, de legalábbis pirosra (nemzetiszínûre) festett fûsávot gondoltak, amely köröskörül vonul az ország körül. S amelyet – ugyebár – egy külön e célra kiképzett csoport: a határôrök, újra és újra átfestenek, folyamatosan, hogy mindig szép piros (nemzetiszínû) maradjon. És hát bizony nagy szomorúság volt látni a valóságos határon, hogy szó sincs se bástyáról, se fûsávról (legföljebb annak idején arról a dög drótkerítésrôl, de ezt csak úgy zárójelben mondom). Hogy a határ alig több egy túlfejlett bakterháznál meg egy le-föl bólogató sorompónál, amelyik mellett valami sose látott egyenruhás figura nógatja sietésre az utast. Jó dolog ez

Lukáts János

Egy délután Velencében (Útirajz – kitérôkkel) Térkép nélkül nincs utazás! Nem arra a térképre gondolok, amelyik – ilyen-olyan értékben és léptékben – megvásárolható a világ városainak könyv- és térképüzleteiben, bazárjaiban, idegenforgalmi központjaiban. Dehogy! Arra a térképre gondolok, amelyet annak idején, úgy tízéves korunkban alakítottak ki agyunk tekervényei között földrajztanáraink, örök hála illesse ôket ezért! Nem tudom, más hogy van ezzel a dologgal, de nekem, ha útra kelek, agyamban azonnal aktivizálni kezdi magát ez a térkép. Felvillannak az útvonalakat jelzô piros lámpácskák, kék folyók indulnak, zöld erdôk bólogatnak, hegyek emelkednek, az egész életre kelt térkép pedig beáll az észak-déli irányba, ahogy az tisztességes térképtôl elvárható. Az ember meg elindul ezen a maga glóbuszán, figyelve a külsô környezetet, miköz68

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 69

MERÍTETT SZAVAK

persze, de a határ, mint olyan, mára elvesztette minden beleképzelt, romantikus vonzerejét. „A szomszéd rétje mindig zöldebb” – mondják, de ha Rábafüzesnél lépi át az utazó azt a megfakult érdekességû határt, hamarosan hüledezve tapasztalja, hogy sok igazság van ebben a mondatban, több mint a közmondások legtöbbjében. Persze: a házak formája, az építkezési hagyomány, amely már a hegyvidéki klímához alkalmazkodik. Meg az építôanyag: a nyers kô és a gyalult deszkaszál, amely más hatást kelt, mint a mi téglafalunk. De még inkább az emeletes házak hosszú balkonjai, amelyek külsô oldalán omlik le a virágok vízesése. Nem fölfelé emelkednek, hanem lefelé bukfenceznek ezek a muskátlik, amelyeket nyilván erre a „denevér-életmódra” képeztek ki és tanítottak be. A házak maguk emeletesek, de lehet, hogy csak a magas balkon kelti a képzetet, hogy a ház magasabb, tagoltabb, levegôsebb. Az esô több errefelé, hát persze, hogy több: bôvebben hullik a hegyek felhôibôl. A víz is több, bôvebben ömlenek a patakok: tartalékuk van nyáron is. A levegô hûvösebb és por sem nehezíti. A hegyek óvatosan föltünedeznek, aztán megbátorodva közelebb jönnek, ott tolakodnak körben, végül már arcátlanul fölénk tornyosulnak. Az utak – pontosabban: a nemzetközi autósztrádák – az utazás eszközét és a legszûkebb környezetét is a kaland részévé avatják. Talán a száguldó gépkocsik teszik, talán a messzeségbe kígyózó nyomvonal, de mintha maga az út is rohanna velünk együtt (mármint „a mi buszunkkal”), elôre és hátra egyszerre, ami azért ördöngös látvány és érzés. És az az elegancia, amivel fölszalad halmokra, és amellyel leereszkedik meredélyek oldalán, sehol sem erôltetve meg magát vagy a rajta ülôk derekát-tüdejét. Ha ellentétbe kerül a környezettel, biztosak lehetünk benne: mindig az út gyôz. Bele-beleharap

a hegyoldal meredekébe, vagy szédítô völgyhidat telepít maga alá, nincs akadály számára. És az alagutak, „a tunelek”, a végigvilágított hegybéli útszakaszok, amelyek bejárata inkább hívogató kapuzat, mintsem ásító torok. Ahol föltüntetik az alagút hosszát, nehogy egy-egy tartósabb szakaszról azt hidd, hogy már az alvilágba jutottál. Az Alpok lábától az ausztriai autópálya végéig kereken húsz sztrádaalagutat számoltam meg, de nem állok jót a szám pontosságáért. És a hegyek... a vad, a zord, az óriás hegyek. Amelyek között nincs két egyforma, de hasonló sem. Minden nép fia csak akkora hegyet tud elképzelni, amekkora odahaza van neki. Nagyobbat nem, másmilyent nem, neki az „a hegy”. Az osztrák hegyekhez fogható minálunk nincs. Ezért hát hasonlítani is nehéz bármihez, dadog a toll, ha érzékeltetni akarja milyenségüket. Az út fölé, a busz fölé, ami hegy odatornyosul, azt még csak látjuk – inkább, ha elôre, meg ha magunk mögé tekintünk – mintsem az ablakon át fölfelé. De a távolabbiak! A hegyeken túli hegyek, meg az azon túliak. Meg aztán, amelyek a hegyek sora mögött a láthatárt (ott fönn) mégiscsak keretezik. Nehéz elhinni (mármint síkon lakó ember elméjének), hogy azok a hegyek is „a földbôl nôttek ki”, és nem ott fönn lebegnek. Ott fönn az égen, ott fönn, a felhôk között. Ezek a hegyek „itt” általában zöldek (mivel erdô van bennük), azok a hegyek „ott” kékek – igen, tudjuk: „távolról kékek a hegyek”. De amazok meg szürkék, aztán végül fehérek. Hófehérek, és a fejük elvész a világ fölött. És már jószerével azt se tudjuk pontosan, hol van a fönn meg a lenn, vajon meddig tart a fölfelé, mert hiszen a határt (ott, azt az égi határt) a felhô burkolja be rejtélyesen. A hegy pedig vakít és szikrázik, és elhiteti veled, hogy hó honol ott fönn, mert mi más lehetne, ami ragyogó fehér és a magasban van. Aztán rájövünk: „idelenn” 32 fok a meleg, ha az „odafönn” hó, akkor baj 69

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 70

PoLíSz

van, mert hamarosan Noé bárkáján utazhatunk csak tovább. Wörthersee, vagyis a Wörthi-tó, eszünkben fölmerül a hajdan tanult, mára el is felejtett név. Tizenöt kilométer hoszszan kanyarog hegy és hegy között, a völgyek ölén, az autópálya töltésétôl távolabbra vagy egészen a közelében. Száz hegy szeme vigyázza föntrôl, a hegyek közül, ki-kiront rá az alpesi szél, ott a víz barázdás lesz, és hullám tarajazza föl, röpül rajta a vitorlás. Körös-körül nyaralóházak, apró szállók, villák. Tarka füzér a hoszszan kanyargó kék-szürke víz partján. Keskeny a part, a hegyoldal csak kevés házat tûr meg. Egy-egy ormon egy-egy kápolnát, fehér toronnyal, piros tetôvel. Más itt a ház, más a falu is, mint mifelénk. De bizonyosan azonos – ez látszik mindenbôl – az itt élôk szeretete a tó iránt. Átkelô hajó, kirándulóhajó, halászhajó. Vitorlások és hullámlovasok. Jegyezzük meg jól: ez itt a Wörthi-tó. Legközelebb, valamikor, akármikor: ide! Aztán óvatosan ismét dél felé fordulunk, és egyszerre a tábla: Tarvisio. Akik elôször utaznak erre, szinte kiáltják: Viva Italia! Forza Italia! És: Michelangelo és Savonarola, Gina Lollobrigida és Roberto Baggio! A buszban nagyrészt szépkorúak utaznak, ôk még a hajdani évtizedek szépasszonyaira és korábbi világbajnokságok világbajnokaira gondolnak – még ha nem is mondják. A hegyek ölelése mintha lazulna, kisimul a vidék. Gondozott szôlôk és telepített erdôk. A házak teteje laposabb, mint nálunk, oázisként vesz körül minden házat a kert. Örökzöldek: ciprus, cédrus meg más fenyôféle. Az ágaik, a tûlevelek fölfelé nyúlnak, a fa így lazább, szerteágazó, sok napfényt gyûjt be, és sok árnyékot ad. A türelmetlenebbek már a Pó alföldjét emlegetik, de egyelôre egy másik folyó hídján gördülünk keresztül. A Piave. Elsô világháború, hadszínterek nevei hangzanak el, ki-ki fölemlegeti, az ô családjából ki

járt itt annak idején, persze „a másik oldalon”. San Dona város hídfôjénél szuronyt szegzô szobor, a folyó partján tábla: „a haza szent folyója”. Töprengünk, mifelénk vajon melyik folyó érdemelné ki ezt az elnevezést? És melyik nem? Legördülünk az autópályáról, bájos falvakon kanyargunk keresztül. Mintha vadonatúj ország volna, de talán valóban az is: az idegenforgalom mostanában fedezte föl magának ezt a vidéket. Villa méretû házak sora, formagazdag épületek, emberi mértékû városok. Talán régi halászfalvakat gyalultak le a helyérôl, talán puszta vidékeken teremtettek vonzó utazási célpontokat? Már közel a tenger. Jesolo. Ez még csak a lagúna, benne apró szigetek, zátonyok, kôhalmok. Vitorlások árbocerdeje, böngészve néznek a napfénybe, óvatosan imbolyognak, meleg a szeptemberi délután. Utazni meleg. Lido di Jesolo – az üdülôtelep, amely „fölfalta a saját városát”. Nyolc kilométer hosszúságban húzódik végig a parton, a várostól a félsziget végéig. Egyetlen öszszefüggô szálloda- és villasor. És fenyô, virág és kert. Meg pálma, ez nekünk maga a Dél! Meg persze – vagy inkább legfôképp! – a tengerpart. Próbáljuk megfogalmazni, hogyan is kell vonzó, új, modern várost létrehozni. Az elsô pont: Végy egy tengert...! A szállodánk háromemeletes, a legtöbb nem magasabb ennél, a házak között ellátni minden irányba, kelet felé két helyen is kivillan a tenger. Ide a második utca. A szállónk Verdi nevét hordozza, de van itt Florida, Taormina, Milton és Bolivar, hogy minden világrész vendégei otthon érezzék magukat. Nem luxus, csak kényelem és praktikum. Udvariasság és segítô jó szándék. Rohanunk a tengerhez, a nap éppen lebújik a parti szállodasor mögött. A fények varázsa fogva tart: egyre kékebb a víz, a hullám háta zöld, az égalj rózsaszín. A színek egymásba játszanak, helyet adnak a hajók fehér foltjának, a pirosló bóják 70

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 71

MERÍTETT SZAVAK

bukdácsoló gömbjének. Sirályok. A tenger langyos, a part fövenyes, lassan mélyül. Most nyugodt, alig emelgeti a fürdôzôt, s ha mégis, a part felé hömpölygeti. Széles víznyelvek futnak ki a homokra. Kagylók és csigaházak, minden színben, minden méretben, felnôtt, gyerek keresgeti-találgatja, gyûjtögeti az értéktelennél is értékesebb leleteket. Soklábon álló famólók, talán csónakok kikötésére, talán a sétálók kedvéért. A falábakon fekete kagylók ezrei, fürtökben lógnak és tapadnak, a falábakhoz és egymáshoz kapaszkodnak. Legyezôforma, világos kagyló egy sincs közöttük: ôk bizonyosan nem képesek fürtben lógva élni. Egy-egy hajó – akár a Kolumbuszé is lehetett volna: fából ácsolt, nagy árbocon kicsi vitorla. Fekete fából, vörös festékkel, hitelesen középkorivá visszavarázsolva. Azért motor hajtja, idônként kifut, idônként befut. A turisták barátja. A távolban méretes utasszállítók, teherhajók, a parti ôrség rohamnaszádjai. Hajók garmadája, mit tudják a szárazföld gyermekei, miféle hajók. Nehézkesek és könynyûek, szemet gyönyörködtetôk és riasztók. Meg amelyek a vízen is dolgoznak. Követ, homokot hurcolnak, lassan vonszolódnak. Amíg mi a tengerben úszunk, ugrálunk és élvezkedünk, ôk dohognak. A dohogás a partra hallik. A tenger sós, hát persze, azért tenger, hogy sós legyen. Aki elôször éri a tengert, nem hiszi el, hogy sós. Ezért megkóstolja. Akkor elborzad tôle. Pedig a föld nagyobb részét tenger borítja, a vizek legnagyobb része tengervíz, a sós víz ezért természetesebb lételem, mint a sótlan. De ezt egy legörbedt szájú öklendezônek hiába magyarázod! Este van, sötét van – az északibb tájakon! Jesolóban este – akár azt is mondhatnánk – az utca világosabb, mint nappal. Nappal a tûlevelûek megszûrik a napfényt, este villog az utca, villog a város. A boltok estére újra kinyitnak, éjfélig

szabad a vásár. A nép hullámzik, szédeleg, andalog – ahogy vérmérséklete diktálja. És fogyaszt... Mindent meghallgat, megeszik és megiszik. Beül és kiül, belekóstol sörbe, fagylaltba, latin zenébe. A szegényebbje óvatosabban, a módosabbja bátrabban. Jesolóban éjjel senki sem idegen. Senki sem magányos. Zene és zene, még sincs zsivaj, még sincs hangzavar. Se embertôl, se hangszertôl, se zenegéptôl. A nyelv...? Hát nyelv, az van, százféle. Ahány ember, de fôleg német, francia, spanyol, horvát, magyar, angol, svéd meg a többi. Láttunk-hallottunk csehet, oroszt, nyilván amerikait. Arabot, egyéb színest. Ja, és rengeteg japánt. Azt aztán rengeteget. Az olasz meg úgy folyik, akár a vízfolyás, dallamosan, alig észrevehetôen. Akár a jó gazdák: ott vannak mindenütt, ha nem is látni ôket. útbaigazítás: minden módon, ha nem szóval, kézzellábbal. De leginkább mosollyal. A portást elneveztük Giuseppének, a boltost Giovanninak, a fagylaltost Marcellónak – hallgattak a névre, tôlünk ezekre, másoktól más névre. Hogy ôk minket hogyan hívtak, ki tudja? Éjfélkor varázsszóra (óraütésre) elhallgattak a zenekarok és a zeneszerszámok. Szóltak eleget, majd holnap szólnak újra. Hazabódorog a nép... Mi ezt már csak hallomásból tudjuk, legtöbbünk éjfélkor úgy aludt, akár egy öreg tengeri medve! Másnap a déli hajóval Velencébe. A félsziget csücskérôl, vagyis a szárazföld végpontjáról indulnak a hajók. Kicsik, nagyok, gyorsak és méltóságteljesek. Gyönyörûek. A miénket úgy hívták: Il Doge, hát hogy hívhatták volna másként! Fehéren vakított Il Doge, a hajó ívei pedig kéken fonódtak egymásba. úgy félóra a hajóút, az áhítat ideje, a beavatási szertartás ideje. Hogy elérhessél Velencébe. Hogy megtisztulj testben, és fölkészülj lélekben erre a kivételes kalandra. Mert Velence nem könynyen adja meg magát. 71

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 72

PoLíSz

Amint az elsô kupola fölbukkan a távolban, felcsattannak a fényképezôgépek: a San Marco. Dehogy az! Velence körül szigetek, elôvárosok – parkok, templomok sora benne. Mind kupolás és mindegyik mellett harangtorony. Campanile. De csak egy közülük a San Marco, az onnan nem látszik még. Pedig szépen fordul a hajó, szépen bontakozik a város. Pompás a velencei Lido is, ha nem volna Velence Velence, bizonyosan a Lido volna Velence! (Ugye, értik ezt a mondatot?) Aztán végre, amikor már kifárad kupolalesô kedvünk, ismét egy... ott... messze! Igen, ez már az! És szállunk ki. A kikötôn, a Riván... Fölséges érzés szeptemberi délben Velencében földet érni. Ég és víz közt, tenger és lagúna közt. Itt minden lagúna neve: rio. Vagyis: folyó. Pedig hát egyik sem folyik, még csak hullámozni is alig, nem is tanácsos, csak rongálja a házfalat. A szélessége, mint egy jobbacska pataké. A lagúnaparton, a folyócskák partján vaporetto, vízitaxi, motorcsónak és más vízi alkalmatosság – a gyors közlekedést szolgálják. És gondolák – azok meg a lassú nézelôdést szolgálják. A gondola luxus, a gondola csöndes, a gondola a múlt. Itt, Velencében azért egymásra torlódva élnek az évszázadok, természetes tehát a tengerjáró mellett a gondola. A Riva... A Riván szállt partra Zrínyi Miklós, évszázadokkal késôbb Babits Mihály, itt a Halál Velencében enervált-aberrált német hôse, az Utas és holdvilág vidáman frivol magyar utazója. Meg a többi ezer neves és névtelen. Meg mi is... A Riva arcát a palotasor homlokzata adja, reneszánsz, gót paloták, de inkább a sajátos, idôtlen, velencei ízlés szerint épültek. Olvasható róla könyvtárnyi könyv. A széles Riva közepén lámpasor, háromágú kandeláberek, most újítják föl egy részüket. Este biztos csodálatos fogadtatást adnak az érkezônek, és hangulatot az arra járónak. Sosem fogjuk meglátni, fél ötkor indulunk vissza.

San Marco... „Európa szalonja” – mondta róla Napóleon. A San Marcóról, Velencérôl? Illik az elnevezés mindkettôre, Bonaparte nagy ismerôje volt a városoknak, a szalonoknak. Egy idôben kétségkívül a világ leggazdagabb birodalma volt. Nem a legnagyobb, de a leghatalmasabb. Szellemi ereje, felkészültsége, összeköttetései miatt. Szabadsága miatt. Keservesen kiküzdött és nehezen megôrzött szabadság volt ez. De a szabadság mindig keservesen teremthetô meg, és megôrzése nehezebb, mint megteremtése. A San Marco csodálatos. Évszázadokon át volt akarat és volt pénz a továbbépítésére, a befejezésére. Bár talán máig sem készült el igazán, a megóvás, a felújítás folyik ma is. De hiszen majd’ ezer éves, vagy több is talán. Többet látott Velencébôl, mint mi együtt valamennyien, velenceiek és erre járók. Arany, ezüst, drágakô van benne garmadával, szent tárgyakat beöntöttek tömbaranyba, Velencébe hurcolták, ahol újra szent tárgyakká formálták. Meg a hit! Hit nélkül nincs bazilika, hit nélkül nincs évszázados építkezés. San Marco sem volna! Olyan hit persze, mint maga Velence, más hitekbôl a saját képükre faragott hittel. Vagy inkább finoman átformálttal. Amelyik úgy marad meg igaz hitnek, hogy eltûri a cselszövést, elviseli a kereskedést az ellenséggel, mely elhúzódik a segélynyújtás elôl, és amely elrejti az orgyilkosokat. De amely hitben túlélt ezer évet Velence és a San Marco. Valahol Szent Márk csontja fölött, ha igaz. A megszerzett, az elveszett és az újra föltalált csontok fölött. Legenda? Erôsebb a valóságnál! Útvesztô, labirintus, a végtelenségig egymásba zsúfolt város. A lélegzô és a fuldokló középkor – a virágzó modern kori kirakatváros. Mindenki eltévedni szeretne egy kicsit Velencében, csak egy kicsit, hogy aztán maga találja meg az utat a San Marcóhoz, a Rialtóhoz vagy a lagúnák valamelyik másik végpontjához. A ve72

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 73

MERÍTETT SZAVAK

lenceiek megnehezítik az eltévedést, megkönnyítik a tájékozódást: sárga táblára fölírták nyilakkal, merre a Rialto. Oda rohan a turista, de sokszor a tábla ellenére is eltéved. Be a sikátorok labirintusába. A csendbe, a sötétbe, a piszokba, a középkor hangulatába (ha ugyan ez hangulat!). Akkor megretten, ez a Velence a valóságban van, nem az álmok világában, ebbôl nem kér! Nincs gond, a következô lagúna partján majd talál velenceit, aki útba igazítja. Vissza a fénybe. Maszkok, karneváli álarcok. Selyembôl, bársonyból, papírból, gipszbôl. Herceg és hercegnô, bánatos bohóc, gyönyörû profil és torz pofa, tollakkal és tüllökkel, csipkével. Hosszú, kampós orral – ez a pestisdoktorok álarca, hogy elkerüljék a dögletes leheletet, mára farsangi mulatság. Maszkok fillérekért, maszkok aranyárban. Maszkok fali dísznek, maszkok báli jelmeznek, maszkok kulcskarikára, maszkok mágnessel a jégszekrényre. Maszkok emlékeztetôül Velencére, maszkok elbújásra a világ elôl. Maszkok – maszknak. A maszkgyártás fejlett és kiterjedt iparág, könyvet érdemelne. Inkább fényképet, tarkát. Csorgasd a nyálad a vágyakozástól – és vegyél egy maszkot. Van olyan nyeles maszk, szépen faragott, azt csak alkalmanként kell az arc elé tartani, amikor például... A Campanile – mondják – pompás kilátást, teljes panorámát ad Velencérôl, nekünk nem volt idônk kivárni a bejáratnál kígyózó sort. De a téren ténferegve a vállunkra szállt egy galamb. üres kézre szállt, jóllakottan – bizonyosan nem számításból tette. A két oszlop a múlt és a régmúlt: Szent Theodosziosz, aki sárkányháton áll, és Szent Márk, akit jelképe, a szárnyas oroszlán képvisel. ôk állnak a hatalmas kôszálak tetején. A kôszálakat külön bárka hozta Bizáncból. A két védôszent: a régi és az új. A védôszenteket le lehet cserélni? A védôszenteket is le lehet cserélni? A velenceiek nem szívesen mennek át a két

szent oszlopa között. Babonásak. A középkorban itt állt ugyanis a bitófa, a máglya. Valahogy máig nem szeretnek arra járni. Babonásak? Vonakodva indulunk vissza a Rivára. Visszanézünk: vajon miért ágaskodik négy ló a San Marco homlokzatán? Ló, templomon, négy! És még csak nem is igazi, az igazi a kincstárban, ezek másolatok, amelyeket azért idônként felújítanak. Egy szigetvárosban persze becse van a lónak! Il Doge újra a hátára vesz, és könyörtelenül elragad Velencébôl. Ennyi volt, több, mint illúzió, bepillantás a csodák városába, ha csak egy délutánra is. Bánkódásra nincs idô, azt végezze el ki-ki magában. A délutáni „csúcsforgalom”: az adriai óriások váltják egymást a lagúna szájánál. Kilenc emelet magas, remek építésû álomhajó. Korunk Titanicja? Ne. Vajon honnan indult és kik utaznak rajta? Ide érkezik, Velencébe. A másik innen indult. Hol laknak vajon az utasai, amikor nem a kilenc emelet valamelyikén röpülnek más Velencék felé? Más Velence nincs, Velence egy van! Ólmos fáradtság költözött belénk. A lábunk nem mozdul, az agyunk megállíthatatlan. Egyetlen lehetôség maradt: levánszorogni a tengerhez. Az majd elringat. Velencéért jöttünk, Velencében voltunk. A többi utójáték. Ma még – a hazafelé úton – ellátogatunk a Miramare kastélyba. Triesztbe nem, kár, majd legközelebb talán. Akár kicsinyelhetnénk is a dolgot: a XIX. század közepén egy félreállított, sértett fôrend alapította Miramarét, a maga örömére. Miksa fôherceg kétségtelenül a Habsburg-ház sok tragédiát látott tagjai közül is kiválik: velencei helytartó (megint Velence!), az adriai osztrák flotta fôparancsnoka. Amikor a város elvész (vagyis az új Olaszország része lesz), Miksa hatalmát, rangját veszíti. Sértettségében megálmodja és megteremti Miramarét, horribilis pénzen fölépíti és beren73

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 74

PoLíSz

dezi. Nyolcvan évvel a francia polgári forradalom után egy osztrák fôherceg és belga felesége. A világ egyik legszebb fekvésû kastélya, az Adria felsô szögletében, egy szirtfokon. Ízléssel épített és pazarul berendezett kastély. És elképesztôen idejétmúlt! Akárcsak az ôrült Bajor Lajos hattyúvára – aki Miksa unokatestvére volt. Aztán a franciák biztatására Miksa elfogadja-elfoglalja a mexikói trónt. (Miramare helyett Mexikó?! ôrült gondolat!) Két év múlva a mexikói forradalomban Miksát kivégzik. Élt harmincöt évet. A felesége hatvan évvel élte túl. Járkálunk a kastélyban, az anyag és a forma tobzódik. Márványszobrok: Dante és Goethe, Shakespeare és Homérosz – szokatlan együttes egy fôhercegi palotában. És trónterem és faragott kô fürdôkád. Ezt hagyta itt Mexikóért? A kastély környéki karsztos hegyoldalt pálmákkal és trópusi növényekkel ültették tele, emberfeletti munka lehetett. A növények máig jól érzik magukat, a kastély fehéren villog pártázatos bástyáival, a fôhercegi bárkáról az elsô lépcsôfokra szállhattak ki a vendégek. Aztán lebaktattunk a kikötôbe, a búcsúzás pillanatait valamiképpen széppé akartuk tenni. Valódi olasz kávéval, valódi olasz fagylalttal. Árnyas hársak, ezüstnyár és pálmák alatt hangulatos parti vendéglô, balra-szemben Velence, felettünk Duino, árnyékot vet ránk a Miramare. Hogy hívják a vendéglôt? Principe Metternich. Megáll kezemben a kávéskanál: vajon mit „esznek” az olaszok a XXI. század elején Metternich hercegen? Emlékbe egy flakon tengervizet, gyermeteg ötlet, gyermek csinálja, a huszonhárom éves egyetemistalány. Más is megtenné, de röstelli. Õ megteszi. Amikor a lépcsôn a vízhez lépegetünk: meghökkentô látvány. Félméteres, hengerforma lények, kalapjuk meg-meglibben, lila gallérjuk fodrozódik, hasukból tôrhegyes szigonykák merednek elô. Medúzák. A legtöbben közülünk sosem láttak medú-

zát, a rakpart szélén körbeálljuk a különös lényeket. Alig van állatformájuk, inkább szépen faragott, könnyû játékszerekre vagy elegáns ruhadarabra emlékeztetnek. Pedig élôlények ôk, akiket magával sodor a tenger. Számolgatni kezdjük, aztán kiderül, fehér és lila tôlük a kikötô, most ebbe a védett öbölbe vonultak. Érinteni senki sem meri ôket, mondják, a csípésük fájdalmas. Ha a szél partra veti valamelyiket, percek alatt kiszárad és nyoma sem marad. Itt laknak az Adrián, öbölrôl öbölre lebegnek. Egy biztos: sose mennének Mexikóba!

Bárány János

A tükörben minden óra késik Sirálysötétben fénysikoly. Szándékok hûlt helye a szemed. Az idôn egy régi ing e kor, múlt van, tavasz van, mint mikor elállva fúj a szél, de betemet. A tükörben minden óra késik. Még nincs vége semminek. Gömbtojásból a gömb, egyszavas csönd a csönd, s belül fekete lyukként nôni kezd egy ablak... Sirnak látod, ahogy a létbe befalaznak, pedig csak sirsz. Nem lehetsz vesztes. Az Élet mindig emberelônyben játszik. De mint sorsodra gyûrt szamárfület, nézed a halált, mely teleírt üres füzet az elmúlásról. 74

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 75

MERÍTETT SZAVAK

A tükörben minden óra késik a körben tizenkét semmi éjfélbe akadt mutatók a Lenni s hogy így kellett lenni.

megszökni. De hova? Megszokni is csak azt lehet, ami nem fáj elviselhetetlenül, a mindennapi terrort sohasem. Az idegek olyanok lesznek, mintha az agyat drótkefével idônként átdörgölték volna. Megôrjít, és örül az illetô, ha vége van. Az éhség és az élni akarás hajtja az embereket, hogy éberek legyenek, és csak a fontos dolgokra figyeljenek. Idegháború az ismeretlenben, ahol az ellenség láthatatlan, de mindenhol ott van. Az idevezényelt idegen katonák nem is értik, hogy bírják az itteniek, hiszen hozzájuk képest valósággal vadásszák ôket. A bunkerek kiemelkedô és jól látható mellvédeit idôrôl idôre végigszántja egyegy sorozat, és van úgy, hogy percekig tûz alatt áll az ENSZ-erôk égszínkék zászlós kötelékében szolgálatot teljesítô francia idegenlégiósok harcálláspontja. A viszszalövést szigorú parancs tiltja, pedig a legtöbb fiatal katonának nagyon is viszket a tenyere. Parancs ide vagy oda, néhány napja az egyik lengyel fiú vad káromkodások között feltámasztotta géppisztolyát a keményre fagyott homokzsákra, és lôni kezdett arra, ahol az ellenséget sejteni lehetett a sötétben. Az egyik altiszt észrevette, de már ôt sem érdekelte. Ahhoz már éppen eleget láttak a városban, hogy legalább hallgatásukkal kifejezzék egyetértésüket. A katonák egyre fáradtabbak és kimerültebbek, voltaképpen már az elsô hét után, pedig az ezred válogatott emberekbôl áll. Dél-Amerika, Afrika, Korea nedves dzsungeljeit és forró sivatagjait, Irak csataterét megjárt fiúk vannak itt. A törzsállomány több ezredbôl lett összeválogatva, de a többség a II. ezred intervenciós alakulatától és a korzikai ejtôernyôsöktôl van. Közel háromszáz ember érkezett ide augusztusban, de a létszám közelít a kétszázhoz. Sok a halott és a sebesült. Már csak alig egy hónap van hátra a küldetésbôl, de a sérültek száma nem csökken. Az elsô halottuk rögtön egy tiszt volt, egy

Ott se, itt se. Ahogy másol a nemlét a nincsre, és megérkezel, ha befejez.

Valami egészben darab egész a tó önmagában folyik haj hajszálak a hajad és minden csak alig én játszom játszol játszik te behunytad ami látszik ô meglátta magad valami konkrét hiányzott valami lélekanyag

Pap Krisztián

A szarajevói küldetés (Rövidített változat) Ágyúznak. Már megint. Mindig. Nincs olyan nap, hogy ne dördülne el egy-egy anyaszomorító ágyú vagy aknavetô. De hiába is hallgat el a tüzérség, a kézifegyverek zaja újra és újra feltöri a csendet. Szakadatlan körforgásban. Eldördül egy puska, közel vagy távol, nem számít, egyszerre süket csönd támad, mint hajtás elôtt az erdôn, fülek hegyezôdnek, majd a következô lövés már sokkal jobban hallható. Ez erôsödik, ismétlôdik óráról órára, napról napra, hétrôl hétre, immár huszonkét hónapja. Sokan azt hiszik, meg lehet szokni, pedig nem. Csak beletörôdni, idomulni az itteni körülményekhez, vagy 75

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 76

PoLíSz

köpcös, széles álkapcsú kapitány, aki kissé heves természetû volt. Elmulasztotta felvenni a kötelezôvé tett páncélmellényt, és amikor kiugrott a bunker elé egy kalasnyikov-sorozat vágta a beton keménységûvé merevedett homokzsákokhoz. Az ENSZ-erôk bázisa alatt néhány dombbal húzódik a front, az elsô vonal, a Miljackapatak bal partján emelkedô hegyek derekán. Néhány hete még a legádázabb csaták dúltak itt. A hegy hirtelen felmagasodó oldalában – és a nemzetközi erôk szomszédságában – fekszik Európa második legrégibb zsidó temetôje. A temetô túloldalán fekszik az ellenség elôretolt állása a Cribovica negyed. Ez „sznájperisztek”. Az orvlövészek fô fészke, innen tudják a várost a legjobban belôni. Egy szarajevói halott ötven márkát ér a JNHnek. A sírkert gondozójának házára épült a megerôsített katonai támaszpont. A fehér homokzsákokkal vastagon körülbástyázott bunkerek a temetô téglafalához szorultak, biztosan, akárha oda kenték volna ôket. A metszô hideg keményen tartotta magát itt, a hegyek között, tovább rontva az ostromlottak esélyeit és az idevezényelt katonák életkedvét. A hideg állandó lakótársa volt bunkerek népének, de ennél keményebb megpróbáltatások várták ôket a városban. Ott, ahol az utcákat, a házak tövét, a tereket nap mint nap hullák szegélyezték. A könyörtelenül lecsapó halál a legképtelenebb helyzetekbe merevítette az áldozatokat. Öreg vagy gyermek, férfi vagy nô nem számított, nem volt kegyelem. A legrosszabb az volt, amikor gyerekek voltak a sérültek vagy a halottak. Az átlôtt fejû, szétroncsolt testû halottakat elszállításuk elôtt mindig sorba rakták, mint valami szétszóródott tûzifarakást. Ezek a képek örökre bevésôdnek az ember agyába, kitörölhetetlenül, és akkor bukkannak fel a tudat mélyérôl, amikor az ember már nem is számít rá. Egy büszke és rendíthetetlen lelkû népet gyilkoltak halomra saját

fôvárosukban házakból s a környezô hegyekbôl. Tûrnek, és nem adják meg magukat. Összetartók, béke idején is szigorúan élnek, önfegyelemben és fegyelmezett közösségben. Aki ismeri az ittenieket, az képtelenségnek tartja, hogy egységüket valaki is meg tudja bontani, olyan túlfûtött érzelmekkel viseltetnek egymás, és ha kell, ellenségeik iránt. Nem is annyira régen, de még a török idôkben, az anyák képesek voltak inkább megcsonkítani saját gyermekeiket, csakhogy ne kelljen adó fejében megválni tôlük. A helybeliek erôs érzelmei a távoli Európában már szinte ismeretlenek. Hiába, elveszett egy ország ez, aki nem járt erre, az nem is törôdik vele. A nyugati politikusok inkább félrenéznek a vérontás láttán, és embargót hirdetnek. Nem értik az ittenieket, és nem hisznek az összetartás hihetetlen erejében. Béke helyett békefenntartókat hozatnak. Vagy, ahogyan a városi humor tartja, háborúfenntartókat. Az idegenlégió II. regimentje egyenesen a napfényes, mediterrán hangulatú Nîmes-bôl érkezett. A kijelölt egységeket heteken át készítették föl az utcai harc követelményeinek megfelelôen, de hogy mi fog itt várni rájuk, azt még talán a tisztek sem tudták elképzelni. A kinti magyarokhoz eljutott Eduardo R. Flores könyve, amely a horvátországi és baranyai harcokat ismertette a háború kezdeti idôszakából. Ebbôl tudtak valamelyest képet alkotni az itteni körülményekrôl, de érezték, ennyi kevés. Valamelyikük beleírta, mintegy ajánlva: ,,Találkoztam az ottani srácokkal. A valóság sokkal zordabb.” Hogy mennyivel, azt még a legpesszimistábbak sem tudták alábecsülni. Nem is tudtak rajta túl sokat morfondírozni, megjött a parancs, és menni kellett. Az egyik szombat késô éjjelén kiszállították a kontingenst a város fôpályaudvarára. A széles, platánfás, fehér kövekbôl épült placc megtelt a teherautókról lepakoló és hurcolkodó katonák zajával, akiket elnyelt a pályaudvar sötét fô76

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 77

MERÍTETT SZAVAK

bejárata, majd fölszálltak a különvonatra. A cél Szarajevó, a körülzárt és kiéheztetett európai fôváros. Aznapra letiltották a kimenôket, s katonai járôrök cirkáltak a város fôbb pontjain. Az egyik ilyen járôr látta azt az autót, amely fényes nappal a pályaudvar fôépülete elôtt lángolva égett, senkitôl sem zavartatva. Az arra lézengô araboknak talán a harcok dúlta Bejrút jutott eszébe, de Boszniára senki sem gondolt. A katonavonat végigrobogott a Riviérán, át Olaszországon le egészen Zágrábig. Itt átpakoltak teherautókra és egy hosszú, keserves utazás után megérkeztek Szarajevóba. A leváltandó legénység szótlanul és a megszokottnál is fegyelmezettebben, komorabban sorakozott fel a távozáshoz. Az újonnan érkezôket szétosztották a repülôtéren, a közeli ENSZ-kirendeltségen vagy a város más kritikus pontjain épített állások között. A feszültség percrôl percre nôtt a katonák fejében az ismétlôdô becsapódások és lövések hatására, amíg be nem állt egy állandó, csendes dühöngéshez hasonló, szorongásos állapot, amely idônként robbanáshoz vezetett.

Volt idô felejteni, s felkészülni az újabb bevetésre. Itt nincs, s az iszonyat végig az ember vállán tartja a kezét. Hiába a gondos, kemény kiképzés, ami itt folyik, arra nem lehet felkészülni. Vagy megtanul valaki ítélkezés nélkül, következetesen keménynek lenni, vagy elpusztul. Olyanná kellett tudni válniuk, mint a frontokon harcolóknak, de harc nélkül. Ebben az állapotban csak benne lenni lehet, érteni nem. Fôleg annak nem, akinek semmi köze nincs az egészhez, csak itt kell lennie, és néznie kell az öldöklést. Tamás már hónapok óta nem aludt rendesen, rövid órákra hunyva csak le szemét, amelyeknek gyakran az lett a vége, hogy riadtan ébredt fel. A halottak borzalmas árnyai nem hagyták nyugodni, kezeiket folyton feléje nyújtották segélykérôn, és ô mindig, kínkeservesen, de félrefordította a fejét. A katonára kényszerített vasfegyelem sokáig kitart, de ez itt a megáradt Styx, mely mindent eláraszt. Falrepedésekben, háztetôkön, betört ablakok mögött, a dombok fái között, mindenhol a halál leselkedik. – Elég volt. – Meredt maga elé a katona, és fegyverét az ölébe húzta, majd kibiztosította. Nem tudta volna megmondani, mennyi ideje ült az ágyán, hátával a homokzsákoknak dôlve a félhomályba borult bunkerben, talán tíz perce, de az is lehet, hogy már órák óta. A résnyire nyitva hagyott ajtón kevés fény szüremkedett be, idônként pedig a legkülönbözôbb zajok hallatszottak. Még egyszer végignézett fegyverén, eszébe jutott milyen büszke volt rá, majd’ egy éven keresztül, hogy méltó lehet rá. De ez már régen elmúlt, most már csak egy otromba fémdarab, amely arra sem jó, hogy biztonságérzetet adjon. Miután maga mellé dobta a nehéz, félhomályban is kéklô cevlar sisakot, már meg sem lepôdött azon, hogy a fejében feszülô nyomás nem akar enyhülni. A gôz az agyban tovább dolgozott veszettül, szûnni nem

Nem ilyennek képzelte a háborút Tamás sem otthon, Kaposvárott a ponyvaregényeket olvasva. Nem látta, mert nem láthatta elôre a naponta kiterített halottakat, nem érezhette azok bénító hatását. A lôtt sebek borította embereket, a vértócsákat. Soha nem gondolta, hogy a pusztuló épületeknek ennyire nyomasztó hatása van. A meggyötört és kisírt szemû lányok és asszonyok tekintetét már régen igyekezett elkerülni. Nem így, nem ilyennek képzelte a kalandokat az ember a kádári panelszoba melegében. Közép-Afrika már komoly iskola volt. Várva egész éjszakán át egy bennszülött támadást, amely végül mást, egy védtelen törzset ért. De ott a sivatagban legalább szabadban voltak, nem így összezárva a borzalmakkal. 77

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 78

PoLíSz

akarón heteken, hónapokon át. Egy ideig reménykedett, talán kibírja a küldetés végét, de rájött, csak áltatja magát, az erô elfogyott. Nem akart többet kilépni azon az ajtón, nem akart még egyszer lemenni a városba, s nem akart több hullát látni. A fegyver csövét az állához emelte, és nem mert az otthoniakra gondolni. A balkéz hüvelykjével elhúzta a ravaszt, hogy a lövedék a nyitott szájon át pontosan az agyat roncsolja szét... A fojtott dörrenésre a szomszédos bunkerek lakói zavarodottan kapták fel a fejüket, majd sietô lépések dobogása közeledett az elhaló hang irányába. Ahhoz elég jó kiképzést kaptak, hogy tudják, nem véletlenül sült el az a fegyver. Rövidesen majd’ az összes bunkerlakó ott tolongott döbbenten a csípôs szagú, lôportól füstös bunker bejáratánál. Caporal Pastor éppen mosdani indult a központi bázisra, ahol a mûszerek miatt jobb volt a fûtés, amikor a lövést meghallotta. Bizonytalanul elindult vissza, a fojtott csattanásszerû hang irányába, kezében törülközôvel, szappannal. Petkov, az ukrán tizedes rohant el mellette feldúlt arccal. Az itt szolgálatot teljesítôk szinte mindegyikének agyán végigfutott már az öngyilkosság gondolata, váltakozó erôvel, de ismétlôdôn, talán csak Ortegáén nem. A közmegegyezés szerint nincs az az atombomba, amely az elôkelô nevû spanyolt el tudná pusztítani. Pastor próbált nem gondolni senkire és semmire. Megkeményítette erôs húsú száját, ahogy szokta, ha valami szokatlannal kellett szembenéznie. A bunkerek elôtti folyóson végighaladva odaért a tragédia helyszínére. Nem akarta megnézni a megcsonkított testet. – Ce que c’est? – kérdezte, mire egy termetes német gyerek válaszolt: – Thomas. Nem ismerte igazán a kaposvári fiút – a légió nem vasárnapi iskola, mint tudjuk –, de kedvelte halk szavúságáért, s akivel nem volt probléma. Tétován, tanácstala-

nul álldogáltak, amikor váratlanul felhangzott Bournel hadnagy úr bakancsának csapódása. Jött szigorúan, fontoskodva, mint akinek határozott fellépésén milliók nyugodalmas jó éjszakája múlik. Bournel igazi francia volt, magas, vékony, arcán a bretonokra jellemzô bárgyú vonásokkal. Roppant kellemetlen alak, aki módszeresen tudott az agyára menni annak, akit kiszemelt magának. Egy éve sincs, hogy befejezte az akadémiát, és ehhez az ezredhez kérte beosztását, sokak ôszinte sajnálatára. Pastor tizedes nem várta meg, amíg Bournel idegesítô hangon rendelkezni kezd, és újra elindult a bázis irányába. Neki az egyik Igman-hegyen folytatott ôrjárat során gyûlt meg a baja a fiatal hadnaggyal, aki akkor már egy ideje ôt halmozta el okoskodásaival. A tizedest alapvetôen nehéz volt felidegesíteni, de itt a háborús viszonyok között az ember gyorsabban határoz. A hadnagy közel másfél órán keresztül szemétkedett Pastorral, majd elôresietett, miután úgy érezte, kifacsarta áldozatát. Ha akkor hátranéz, láthatta volna a tizedes feszült tekintetét és azt, ahogyan lassan felemeli gépfegyverét, és célba veszi. Egy hajszálon múlott. Leszek ôrvezetô csapta le a fegyver csövét, olyan riadt tekintettel, mint amilyen Petkovnak volt, ahogy a bázisra rohant. Itt már úgysem lehet mit tenni, egy magyarral megint kevesebb lett. Mire a tizedes visszatért, az is kiderült, ami várható volt, az eset kivizsgálására hivatott bizottság ma már nem jön ki, sokat már úgysem tudtak megállapítani. A tragédia helyszínét lezárták, s a többi lakónak más helyeken kellett meghúzniuk magukat. A katonák csöndben, minden zúgolódás nélkül szorítottak helyet vagy rendezkedtek, de mindenki azt gondolta – ez már igazán nem hiányzott! Pastorra néhány órás nyugtalan alvás várt, attól a visszatérô álomtól sújtva, ahogy egy megáradt folyó magával rántja, elmerül, és a lába be78

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 79

MERÍTETT SZAVAK

akad valami fába, s vergôdve igyekezett kiszabadítani magát. Az álomnak soha nem tudta meg a végét, mert elôtte mindig felébredt.

san is kicsik. Az itteni erdôk azonban hatalmas, végtelen kiterjedésûnek tetszenek, és a fák az égbe nyúlóan óriásiak. Ha nincs ez a véres ôrület, talán ide is visszakívánkozna egyszer, mint Afrikába. A városban átéltek után ez már fel sem merült benne. A mostani helyzetben azt sem tudta, hogy kikeveredik-e egyáltalán élve ebbôl az egészbôl, pedig már csak pár hetet kellene kibírnia. A másik magyar, Laci, egy hozzá hasonlóan szôkésbarna hajú, halványkék szemû sváb fiú ült a volánhoz, akinek nem elhanyagolható üzleti érzéke volt. A fiú nem volt kifejezetten áldozat típus, és mindent meg is tett, hogy ne így kerüljön ki ebbôl az egész ôrületbôl. A fehérre fújt, fedeles konténerhez hasonló jármûben hidegebb volt, mint egy hûtôszekrényben. Egy ideig a sofôr is csak üldögélt és vacogott a többiekkel. Pastor amikor csak tehette, vezetett, de a múltkori eset után határozatlan idôre eltiltást kapott. Nagy nehezen elindultak, ledöcögtek a domboldalról és a város ENSZ-központja felé vették az irányt. Az oda vezetô utat közönségesen csak ,,orvlövész sornak” nevezte mindenki. A város képe a nappali fényben, elképzelhetetlen. Tizenöt-húsz év múlva senki sem fogja elhinni, hogyan nézett ki ez a város, ahogy a háború elôtt sem hitte senki, hogy mindaz megtörténhet, ami megtörtént. A szenvedés képei az emlékezetben megmaradnak, ha el is homályosodnak, és árnyaltakká válnak az évek múltával. Az utcák néptelenek, a széles sugárutak, hidak kihaltak. A város egyes pontjairól vastag, koromfekete füstoszlop csavarodott felfelé, mintha a föld sötét erôi okádnának az égre, felborítva minden józanságot. Közben egy láthatatlan, eszelôs karmester intésére fegyverropogás remegtette meg a levegôt, váltakozó ütemben. Az utakon elterülô olajtócsák úgy fénylettek, mint egy vérengzô fenevad

Másnap az altisztek és Brounel ordibálására ébredtek, aki szükségét érezte, hogy a bizottság megérkezése elôtt alaposan felrázza a társaságot. Még öt óra sem volt. A vizsgálat és a kihallgatások eltartottak még két órát, reggelit is csak ezután kaptak. Brounel most is mindenhol ott volt fontoskodó képével, mint valami oldalbíró, idônként úgy látszott, hogy rögvest felemel egy jelzôzászlót. A kihallgatást végzô tisztek fôleg a többi magyar véleményére voltak kíváncsiak, de Pastor és a többiek nem tudtak mást mondani, csak amit gondoltak, és amit mindenki sejtett, vagyis az áldozat egyszerûen nem bírta tovább. Miután sikerült megreggelizniük, és megkapták az aznapra szóló parancsokat, Pastor három másik katonával elindult kifelé a páncélautókhoz. Nagy volt a szótlanság, látszott rajtuk, hogy a tegnap este történtek nem múltak el nyomtalanul. A parancs szerint visszafelé hozniuk kellett néhány homokzsákot is, mert az éjjel már megint szétlôtték a bunkersor bejáratánál elhelyezett mellvédet. Az emberek vastag párát lehelve ballagtak jármûveikhez, miközben valóságos légfürdôt vettek a pezsdítôen tiszta levegôn. Az erdôt és a várost borító foltos, fátyolszerû köd már nagyrészt felszakadozott, bár ez csak az orvlövészeknek kedvezett, de még csönd volt. Az erdô közelsége erôt ad, a biztonság halvány érzetet. Azt az érzetet kelti, hogy ha esetleg minden végzetesre fordul, akkor még a sûrûbe el lehet menekülni. Ostoba kis gondolat ez, amely akaratlanul is átfut a katona agyán, aki már bármibe belekapaszkodna, csak végre biztonságban tudja magát. A tizedes szerette az erdôt, azért is készült erdésznek, de aztán rá kellett jönnie, hogy az otthoni erdôk túlságo79

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 80

PoLíSz

vészjósló, hideg pillantása. A hajdani buszmegállót jelölô törmelékkeret közepén egy alak várakozott, talán ô sem tudta, mire. Egy kocsiból kirobbantott motor szokatlan mûalkotásként feküdt az út szélén, mintha mindig is ott lett volna a helye. Az ûrfilmek széles, mozdulatlan képei keverednek itt, valami furcsa helyi szürrealizmussal az éppen szétlôtt s szikrázó villanyvezetékekkel, dermesztô érzéseket keltve. Néhol az utak mentén rozsdás, méregzöld tankok kilôtt bádoghullái várakoztak félig az árokba csúszva, hogy végre valaki felfedezze ôket. Megtépett, rozsdás fémrovarok egy tetszhalott város feszült, gigászian széles arcán. Rövidesen rákanyarodtak a legsûrûbben bombázott sugárútra, de alig haladtak rajta valamennyit, amikor lecsapott az elsô akna a városra. A Tito marsall sugárúton fényes nappal végigrobogni alig ötvennel, a világ legkomolytalanabb és leghátborzongatóbb ostobasága a világon. A páncélautóból amúgy is nehézkes a tájékozódás, de így legalább a benn ülôk csak a minden irányból lecsapódó aknák robbanását hallják, miközben rácsavarodnak a fejmagasságban elhelyezett fogódzkodókra. Ortega szerint olyan ez, mint amikor valaki végigsétál egy utcán, miközben a házak ablakaiból virágcserepeket szórnak rá. Némileg valószínûtlen, hogy egy viszonylag gyorsan mozgó célpontot telibe találjanak, de biztosat nem lehet tudni. Most nyugalom van, csak kisebb lövedékek kaptak gellert a páncélzaton. Bolhacsípés. Amikor viszont rákezd a tüzérség, s egyfolytában hullanak a nehézgránátok az útszéli házakra, akkor darabokra szakad a világ.

tüzérségi lövedék zúdult a városra. Szarajevó a világ legszerencsésebb városa lett, hiszen nincs már olyan háza, amelynek ne lenne legalább hét találata. A repülôtér is folyamatosan kap belövéseket, látszólag rendszertelenül, de nem véletlenül. A páncélautóban egészen kellemes idô lett, mire begördültek Butmirre, a város nagy hírû és nagyon hírhedt repülôterére, amely állapotával is méltó volt az ostromállapothoz. A váróterem hatalmas üvegfalai helyén sok száz homokzsákot halmoztak fel több méter magasan. Még le sem állították a motort, amikor egyre sûrûbb robbanásokra lettek figyelmesek, a JNH tüzérsége rákezdett. A négyfôs legénység kikászálódott a nem éppen kényelmes szállítóeszközbôl egy szürke, sok kis ablakkal ellátott és masszívnak tûnô épület elôtt állva meg. A homokzsákokkal védett bejáraton belépve kellemes meleg fogadta az érkezôket. úgy látszik, éppen volt gáz- és villanyszolgáltatás. A kantin jellegû legénységi gyülekezôben szokatlan mód, egy francia ôrnagy tartózkodott, ennek feszesen, keményen tisztelegtek, amit az szinte barátságosan viszonzott. ô is fáradt, gyûrött volt, már-már közönyös. A tiszt egy ablaknál állt, mintha várna valakire, vagy talán a Butmir területére érkezô becsapódásokat akarta látni. Az elsô hamarosan meg is érkezett. – Nem 155-ösök – állapította meg újra, s egy hajdanvolt francia erôdre és annak vietnami támadóira gondolt – de több van belôlük, és ezeknek is kifogyhatatlan mennyiségû a lôszerük. Indokínában is mindenkinek a gyôzelem járt a fejében, de végül a kitartás és szorgalom legyôzte a technikai fölényt, és Dhien Bien Phu elesett. Az ottani bennszülöttekhez képest a legelszántabb francia is csak kiscserkésznek volt nevezhetô, aki azt hitte, a verekedés csak pofozkodásból áll. A vietek viszont elôhívták ôsi ösz-

December óta a legsúlyosabb harcok dúlnak a környezô frontokon, KözépBosznia maga a pokol. A karácsonyi ünnepekre kialkudott tûzszünet egyetlen vad bombazáport jelentett. Az ostrom huszonegy hónapja alatt közel százezer 80

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 81

MERÍTETT SZAVAK

töneiket, lankadatlanul készültek a küzdelemre; nem rettentek vissza semmilyen áldozattól, és pillanatok alatt csatasorba álltak. A bosnyákok lehetetlen helyzetben is gyôzelmeket képesek elérni, bármi is legyen az ára, és önbizalmuk érezhetôen fokozódik. Az ôrnagy a támadókkal szimpatizált, de az itt látottak a vietnamiakat juttatta eszébe, és elbizonytalanodott elôítéleteiben és a gyôzelmi esélyeket illetôen. A háború elején három bosnyákra jutott egy géppisztoly, és mégis megállították a térség fegyveres nagyhatalmát. Nônek veszteségeik, de napról napra több fegyverük lesz, miközben a túloldalon a rossz ellátás miatt fokozódik az elégedetlenség, s a fokozódó infláció miatt a számítógépek már nem tudják kiírni a felszaporodott nullákat. Az itteniek kérlelhetetlen konoksága gyémántkeménységû, kitapintható, miközben egyszerre imponáló és bosszantó. A melegedôbe újabb és újabb katonák szállingóztak csöndben, mintha valami különös istentiszteletre jöttek volna. Elhelyezkedtek a legalább harmincéves stílbútorok között. A Tito-kép helye jól kivehetô volt, talán a portré is itt bújt meg valahol a szekrényekben. Kevesen beszélgettek, azok is halkan. A megszokott kényszerû nevetéseknek nyoma sem volt. Ahogy telt az idô, az ágyúzás felerôsödött. Aznap hat repülônek kellett volna landolnia, de ez reménytelennek látszott. Az emberek unalmukban az ablakokhoz álltak, és csak figyelték a belövéseket. Néhány héttel ezelôtt az egyik ilyen nézelôdés során bajtársaik szeme elôtt tépett cafatokra két katonát egy robbanás. Csak páncélmellényükbôl maradt meg valami és a csúnyán megrepedt sisakjaik. Pastor tizedes is ott állt a többiek mellett nézve a jelenetet, és akkor mintegy gombnyomásra, fejébe szállt a vér, mint valami dühödt gólem, határozott léptekkel a páncélautóhoz ment. Beszállt, felpörgette a motort, hogy szinte visított, és

teljes gázzal körözni kezdett a repülôtéren, miközben folyamatosan záporoztak az akna- és nehéztüzérségi lövedékek. Vad keringôbe kezdett, és valamelyik távoli háztetôrôl egy nehéz géppuska is bekapcsolódott a vadászatba. Talán tíz percig sem tartott az egész örült jelenet, amikor az ágyúk és a gépfegyver elhallgatott. A vakítóan fehér jármû beállt a szürke épület elé, mely olyan volt, mint egy tûzbe jött mechanikus robot. Az összes bennlevô az ablaknál döbbenten nézte végig, mit mûvel a tizedes, aki, miután végzett a mutatvánnyal, bejött, leült és megivott egy üveg sört. Némileg megnyugodott. Senki, még az altisztek sem szóltak egy szót sem. Az ágyúk hirtelen elhallgattak, mintegy varázsütésre, a reptér pedig megadta a jelet a segélyt hozó repülôgépeknek a leszállásra. Egy óra sem telt el, és egy hatalmas, fehér IL–76-os teherszállító landolt a mindennemû kivilágítást nélkülözô kifutón. A testes gép orrának alsó részén is ablakai voltak, mintegy nevetô szájat formázva, és egyáltalán az egész egy óriási felfújható oroszlánfókára emlékeztettet. Teherszállítók és egy kis targonca rohanta meg a gépet, amelyet pillanatok alatt kipakoltak. A platós teherkocsik sietve vitték értékes rakományukat az elosztóhelyekre, az ENSZ-központba és még ahova jutott. Az Iljusin rövidesen újra a levegôbe emelte hatalmas testét, ami után fél órával újra megindult az akna- és nehéztüzérségi tûz. Két órával késôbb hallgattak csak el, ekkor leszállhatott a következô gép, majd annak távoztával újra tûzfüggöny szakadt a városra. Még volt egy-két óra sötétedésig, amikor Lacira rájött a mehetnék, ezért Pastor és a másik két fiú is felszedelôzködött, mivel úgy látszott, ma már úgysem jön több segély. Talán a szokatlanul erôs tüzérségi tûznek volt köszönhetô, hogy egészen 81

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 82

PoLíSz

tiszta idô lett, és még a nap is feltûnt a tejfehér fellegek között.

mükbôl sugárzó érdeklôdést. Képtelenségnek tûnt, de alighanem színházba mentek. A nô kölnijének illata valósággal megszédítette a tizedest. Ez az illatfelhô eszébe juttatta, hogy amióta itt vannak, nem volt nôvel, pedig lett volna rá alkalom. A városba folyamatosan érkeznek a menekültek a környezô településekrôl. Az érkezôk között sok szép, fiatal nô van, akik szinte egy szál ruhában, alig valamivel a kezükben jönnek, férfiak nélkül. Kiszolgáltatottságuk, riadtságuk bénítóan tud hatni a legtöbb fiatal katonára, de vannak, akiket semmi sem hátráltat meg, hogy élvezkedjenek. Sok lányt nem nehéz rávenni a ,,dologra”, egy kis könnyû felejtés nekik is jólesik, fôleg most, amikor alig találni épkézláb férfit, aki ráadásul nem hullafáradt. A lányok nem éppen a legtisztábbak, ezen nincs is mit csodálkozni, heteken, hónapokon át csak hányódnak a legnagyobb bizonytalanságban. És ugyan melyikük lehet ,,szagosabb” egy afrikainál, akiknél a víz a legnagyobb hiánycikk. A helyzet annyira megalázó ezekkel a menekültekkel, hogy Pastor sem tudott ebben részt venni. Miközben egyre-másra jelentek meg a rejtélyes párocskák jól öltözötten, illatosan, nem lehetett kétséges, ezek tényleg színházlátogatók. Valahol a városban elôadás készülôdött, miközben a levegôt továbbra is gépfegyverek és ágyúk zaja remegtette.

Még ôsszel történt, akkor is üzletelés miatt álltak meg egy elhagyatott, széles sugárúton, nem messze a Crbavicatól, a városközponttól. Az éjszaka már küszöbön állt, a sötét árnyékok már gyülekeztek a falak, romok takarásában. A derengô félhomályban élesen vicsorogtak a belövésektôl kicsipkézett házak becsapódás kráterei. Caporal Pastor egy óriási, falra festett Tito-kép alatt nézelôdött fáradt tüzû tekintettel. – Szerencsés fickó – jegyezte meg, mikor elôször a képre nézett. A marsall arcképével egy magasságban, attól fél méterre egy aknabecsapódás éktelenkedett. Az ENSZ-parancsnokok tudnak katonáik üzleti tevékenységérôl, azt is tudják, hogy a katonai ellátmányból történik a feketézés, de még egyetlen eljárás sem indult. Túl gyorsan cserélôdik a fôparancsnok személye ahhoz, hogy ilyen aprósággal is foglalkozzanak. Laci intézte az ügyletet, amely közte, egy öreg nénike és annak felkötött karú fia között folyt, néhány karton gusztusos ételkonzervért. Laci nem sokat engedett az árból, nem volt szokása. Össze is grundolt az ittléte alatt annyi pénzt, amelybôl egy hónapig elélt valamelyik elôkelô budapesti szállodában. Kezdetben mindenki, az egész legénység üzletelt, de aztán a legtöbben nem bírták gyomorral, és leálltak, és amit tudtak, odaadták az éhezô lakosságnak, ingyen. Pastor ahogy ott álldogált, egyszerre csak felélje tartó járókelôkre lett figyelmes, akik inkább lopakodtak, mint jártak. Egy párocska volt, a férfi hosszú szövetkabátban, s talán fekete zakóban, fehér ingje kivillant a sál és kabát közül. Az asszony is jól öltözött volt, valószínûleg estélyi volt rajta, s mintha ki lett volna sminkelve. Ahogy elhaladtak elôtte, kissé kevésbé görnyedt tartásban, Pastor jól látta a sze-

Antemurale christianitatis – a kereszténység elô fala, hirdették, s hitték néhány száz évvel ezelôtt az új Hercegségrôl, Herceg-noviról. Az elôfal ledôlt, s maga alá temette a hívôkkel együtt a hitet is, mely nem volt elég erôs, és nem tudott elég összefogást adni az új Hercegség lakóinak. Védtelenek voltak egy hatalmas erejû nagyhatalommal szemben, és nem lehetett sokáig tétovázni, kételkedni. Az élethez hit kell és akarat. Hogy miért pont a bosnyákok váltottak hitet, azt nehéz 82

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 83

MERÍTETT SZAVAK

lenne megmondani. Talán éppen azért, amit a mostani háború során kellett megélniük, hiszen hiába ,,fohászkodtak” a vallástalan Nyugathoz, az nem volt képes megoldást s teljes segítséget nyújtani. Nyugat-Európa óriási lehetôséget packázott el ezzel a kis néppel, ahelyett, hogy megnyerte volna magának, átengedte az arab világ befolyásának. Ezért bizony kár volt kimenniük a törököknek, megspóroltunk volna két világháborút és tengernyi szenvedést.

nyikorgott. Rögtön egy kéksisakos páncélmellényes hátát pillantotta meg, aki nyugodtan nézelôdött valamit a szomszéd házon. Talán éppen azt, hogy formája és színe alapján akár Pesten is lehetett volna, vagy valamelyik másik otthoni községben. Az Iljana háza elôtti utca viszonylag széles volt, emberemlékezet óta kikövezve, majd leaszfaltozva, és amely egyenesen belefutott a fôváros egyik sugárútjába. A jármûvek közlekedésének megkönnyítéséért az utca nagy része a fôút csatlakozásáig fel volt lapátolva, az aszfalt ezért fekete folyóként feküdt a havas házak között. Hadzjia becsukta a kaput, mire a katona feléje fordult. A vállára vetve, lazán tartotta a fegyverét, de a bosnyák tudta, egyetlen gyanús mozdulatra kezébe kerülne a fegyver. Franciák voltak, legalábbis a vállzászlójuk alapján. Hadzjia intett a katonának, aki erre visszahunyorgott, majd arrébb állt a kerítéshez kilapátolt hóösvény elôl. A bosnyák megkerülve a kéksisakost, igyekezett szembôl hozzá lépni. Õ sem szerette, ha hirtelen oldalról ,,lepik” meg, ha fegyver van nála, ilyenkor az ember önkéntelenül is a fegyveréhez kap. A katona markáns és ôszinte ábrázatától valamivel nagyobb bizalom ébredt a bosnyák fiúban, és igyekezett megtalálni a megfelelô nyelvet, amelyen szót tudtak érteni. Hadzjia jól beszélt angolul, a katona nem annyira, inkább franciául, de értett kicsit németül, tudott arabul, bosnyákul és szerbül káromkodni, ezenkívül ismert néhány bosnyák kifejezést. Közel egykorúak voltak, a kéksisakos talán néhány évvel volt csak idôsebb. A sisakban, páncélmellényben majd’ egy fejjel magasabbnak tûnô katona föléje tornyosulva sem volt félelmetes, inkább fáradtnak, végtelenül fáradtnak tûnt. Hamar megértették egymást a keveréknyelven, kisebb mosolygásokkal beszéd közben kiderült, sem nála, sem a többieknél nincs kéznél elem, bár walkmant a többség használt. Nehéz elképzelni, de vannak, akik ké-

Motorzajra lettek figyelmesek, és a kerítés elôtt hirtelen egy páncélautó fékezett le, a motor nagyot fújva leállt, majd nehéz fémajtók kivágódását hallották. A kertben lévôk némelyike úgy látta, mintha fehér színû ENSZ-kocsi lett volna. A motor járva maradt, melynek elég magas alaphangja volt, de hallani lehetett az ajtók nyitódását. Valahol egy kutya morogva ugatni kezdett. Megint gyerekek rohantak ki a házból egyenesen a kerítés felé, majd viszsza és lelkesen kiabálták: – A tintafejûek! A tintafejûek! – De nagyanyjuk, némileg idegesen rájuk szólt: – Jól van, na, már mindenki tudja. Eridjetek befelé! A gyerekek jókedvét nem lehetett elvenni, és vidáman rohantak a házba, tovább kiáltozva. A padon sustorgás ment végig, vitatva a kéksisakosok felbukkanásának okát, amit Iljána röviden elmagyarázott, s amely roppant egyszerû volt: a szomszéd üzletel a franciákkal. Ezen tépelôdtek egy ideig, majd megint másról kezdtek beszélni. Fia, Hadzjia megjelent az ajtóban, némileg elgondolkodva. Iljana odament hozzá: – Üzletelni akarsz velük? – Megpróbálom. – Kérdezd meg, mit tudnak szerezni és mennyiért. Hadzjia bólintott, és elindult a kapu felé, a kiskapu könnyen nyílt a hó ellenére, már annyian nyitogatták, s egy kicsit sem 83

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 84

PoLíSz

pesek egy fûtetlen, romos épület felsô emeletein kucorogni, és várni órákig, hogy találatot érjenek el, ezt nem lehet pénzzel megfizetni. Pastor megdöbbenve látta, ahogy a bosnyák fiú váratlanul, mintha erôsebb széllökés érte volna, megroggyan, és összeesik. Egy meleg vércseppet érzett az arcán. Leszek ugrott oda elôször, s a fiú nyakából ömlô vérbe szorította a kezét, és Lacira üvöltött: – A kocsihoz! Pastor csak erre a kiáltásra tért kissé magához. Nem is hallotta a lövést, gondolta, miközben a rángatódzó testet nézte. Kapkodva kötszert akart elôvenni, és nehezen tudta csak kibontani a csomagolásból. A lengyel sietve felrakta a szorítókötést, majd fejével intve jelezte, hogy felemelik a fiút, és berakják a páncélautóba. Szinte bedobták, egy pillanat alatt. A kocsi már el is indult, a hátsó ajtókat csak utólag tudták becsukni. Talán a lejtô miatt, talán mert az idegesség a vezetôt is átjárta, de a páncélos nyaktörô sebességgel ért az utca végi kanyarhoz, amelyet csak a két jobb oldali kerékre dôlve tudtak bevenni. A nehézkes bádogdoboz még soha nem vágtatott ilyen sebességgel. A legénység szinte forrt az indulattól, amelyet megmagyarázni teljes képtelenség. Száz s száz halottat láttak már, de most személyes ügyet csináltak abból, hogy ezt az egyet nem hagyják elpusztulni. A spanyol a gépágyú tornyába mászott, mire a lengyel kiadta a – Charger! Tölts! – parancsot, amire az az ôrült élesítette a gépágyút. Este a spanyol elismerte, ha akkor egy jármû kerül a célkeresztjébe, azt fegyverével lesöpörte volna az útról. Szerencsére aznap a szokottnál is kevesebb volt a forgalom. Villámgyorsan értek a kórházhoz. Meg sem várták, míg kijönnek az ápolók, lehet, hogy ki sem jöttek volna, nem voltak felesleges dolgos kezek. A lengyel és Pastor fogta át a fiú testét, a spanyol a lábát fogta, Laci meg rohant ajtót nyitni. Pastor az eszméletlen fiúra pillana-

tot, s így látta, ahogy a kötés már kezdett jócskán átvérezni. Sietni kellett, és ôk úgy siettek, ahogy még talán egyetlen gyakorlaton sem. A folyóson találtak egy kerekes ágyat, amire óvatosan rátették az alélt testet, s úgy tolva rohantak tovább, azt sem tudva, merre. Rövidesen ápolókba ütköztek, akik nem kisebb sietséggel vették át a sebesültet, a gyakorlat és megszokás dolgozott bennük. A fiú rövidesen sebész keze alá került. Átlagos nap volt, a sérültek lassan beérkeztek a város tûz alatt tartott részeirôl, megtöltve a folyósokat. A fiúk egy lépcsôfeljáróban álldogáltak, idônként cigire gyújtva, de folyton elnyomva. Feszülten várakoztak, olykor az esélyeket latolgatva. Közben az eltalált fiú hozzátartozói is megérkeztek. A kisírt szemû Iljánát két oldalról Radic és Hamid támogatta, két lerongyolódott vénség; mindketten tôlük szokatlan, részvétteljes arccal. Alig hogy Iljánát sikerült leültetni egy megüresedô székre, kijött egy ápolónô, és – úgy látszik ismerték egymást – elmondta a fejkendôjét megoldott nagymamának, hogy a fiú túl fogja élni. Közben a fiúk is közelebb jöttek, és Laci le tudta fordítani a lényeget. Egy ilyen lövést szinte lehetetlen túlélni a nagy vérveszteség miatt, de olyan gyorsan került kórházba a fiú, hogy meg tudták menteni. Iljana újra sírva fakadt, és elérzékenyülésében kezet akart csókolni a fiatal ápolónônek, aki ezt alig tudta elhárítani, és végül átölelve nyugtatgatta. A katonák közben visszamentek tárva-nyitva hagyott kocsijukhoz, amelyet közben mentôautók álltak körbe. Szótlanok voltak, de olyan könnyebbséget éreztek, mintha újjászülettek volna. Semmivel sem törôdtek, miközben áthajtottak a rommá lôtt, éjszakai városon. Már csak egy hónap van hátra a küldetésbôl.

84

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 85

TÁJOLÓ

Madarász Imre

Egy ismeretlen remekíró: Karczag György felfedezése Az írósors kegyetlen törvénye, hogy noha minden igazi író az öröklétért ír, és minden nagy írásmû az öröklétnek készül, a halhatatlanságot a halandó földi létében tudja csak megszerezni vagy legalábbis megalapozni mûveivel, amelyeknek megalkotásához szüksége van bizonyos hosszúságú életre: a fiatalon eltávozott, nagy terveket és kevés mûvet hátrahagyó íróember végzete így kétszeresen tragikus. Igaz, némely alkotók éppen korai haláluk, töredékben maradt életmûvük mítoszával váltják meg belépôjüket az örökkévalóságba, ám sokkal gyakoribb, hogy a tollforgató „kora veszte” halhatatlanságának elvesztésével jár együtt. Karczag Györgynek tragikusan rövid élet, mindössze harminchét esztendô adatott meg, s írói pályájának idô elôtti megszakadása nagyban hozzájárult elfeledettségéhez. Errôl a legkevésbé ô maga tehetett, hiszen már fiatalon mind terjedelmére, mind jelentôségére nézve nagy életmûvet alkotott; sokkal inkább az a társadalom, amely nehezen tûrte fiatalok érvényesülését s az utókor, mely „lelki restségében” elmulasztotta a korán halt tehetség kései elismerését és az emlékének való tiszteletadást. Karczag György 1941. március 14-én Budapesten született, polgári családból. Édesapját, idôsb. Karczag Györgyöt (1903–1945) – aki külföldön is elismert énekes-színmûvész volt, majd hirdetôiroda-tulajdonos lett – a második világháborúban vesztette el, négyéves korától édesanyja, Demeter Ilona (1908–1992) nevelte. Jó nevelést kapott a két világháború közti keresztény középosztály mûveltségeszménye szerint, minek következtében az ötvenes évek sztálinista állami ideológiája úgyszólván semmi nyomot sem hagyott szellemi fejlôdésén. Gyermekkorától kezdve rengeteget olvasott, kedvenc olvasmányai Jókai és Gárdonyi regényei, valamint Homérosz eposzai voltak, történelemszemléletére alapvetô hatást gyakorolt a Szilágyi Sándor szerkesztette A magyar nemzet története sorozat, azon belül is fôként, Marczali Henrik Magyarország története az árpádok korában címû, 1896-ban kiadott könyve. Írni is korán kezdett el: tizenhárom-tizenöt éves korából („1954. március 15-én” és „1956. IV. 16. [hétfô]” közti keltezéssel) fennmaradt egy, Karczag György válogatott versei címû kis füzete tizenhárom költeményzsengével, harmincnégy oldalon. Ezek a költôi szárnypróbák a „jó Hunnia”, a „jó Magyarország” iránti hazafias odaadást fejezik ki: a fájdalmat, amiért a hon „német érdekért orosztól nyert halált”, hogy „végzetül legyen Trianon”, s amiért „pusztulóban van a nemzet”, mely „nyögi, nyögi láncát”; de buzdítást is a nemzethez Petôfi hangján („Jó magyar! Jó magyar / Kardra! Kardra! / ôseinknek rab földben / Nincs nyugalma!”), fenyegetést az elnyomóknak („Hej oroszok, lesz még nemulass!”, a magyar nemzet „nem egy zsarnokának a nyakát elszegi”) és reményt a jövôben („kivirul a magyar tavasz”), amelyet a kései olvasó hajlamos 1956 ôszi tavaszának megjövendöléseként értelmezni. Az alkotói pálya jövôje szempontjából a legérdekesebb kompozíció egy verstöredék, vélhetôen egy tervezett elbeszélô költeménybôl, Elôhang az Ákos Ernyéhez címmel. Ez a dátumozás nélküli, de feltehetôen 1956-ból való „elôversengés” is tanúsítja, hogy az írójelöltet kezdettôl fogva foglalkoztatta fômûve témája és hôse. A család emlékei szerint még 1955-ben, vagyis mindössze tizennégy esztendôs korában belekezdett annak a regénynek az elsô változatába, melynek címe – a kezdeti Második honfoglalás (Tatárjárás) helyett – „anyja ötlete nyomán” lett Zúgó nyilak. Karczag Ákos életrajzi feljegyzése a regény-remeknek négy szövegvariánsáról tud, ám a fennmaradt kéziratok alapján nem zárható ki, hogy öt változat is készült: összesen tizenöt kézírásos füzet (öt különbözô és tíz azonos formátumú) minimum három (esetleg négy) verziót tartalmaz, de a hagyaték részét képezi két gépelt változat is, az egyik (sûrûbb gépeléssel) 319, a másik (szabályos nyomdai „flekkekben”) 461 lapon. A regényírás megszállott szorgalmú munkájára serkentették a fiatal írót „néhány barátjával” 1960 nyarán az Ákos nemzetség alapította „szentléleki klastromban” végzett ásatások „elag85

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 86

PoLíSz

gott erdészek” útmutatása nyomán a Bükkben – ahol a regényírás idején „minden esztendôben néhány hetet, olykor egész hónapot” töltött. Itt „kétréteges téglapadló” oromzatfaragások és csontvázak, „hajdani atyák maradványai” tárultak fel, legalábbis addig, amíg a sárospataki múzeum hivatásos régészei drasztikus betemetéssel véget nem vetettek az amatôr akciónak. (Leírása bôvebben megtalálható a Zúgó nyilak korábbi gépírásos változatában – rövidebben a Holt évek nyomában címû kötet elôszavában és a posztumusz – részben önéletrajzi – regényben, A kihívott démonban, A bevezetés, Séta a romok közt, Az erdész elbeszélése címû kötet II. tételében is). További lendületet adott az írásnak az a (második) díj, amelyet a Magyar Ifjúság hetilap szerkesztôsége által kiírt pályázaton 1964-ben nyert el Lépés az ismeretlen felé címû (elveszett) írásával. A sikertôl felbátorodott szerzô, nagynénje közvetítésével, eljuttatta a regény kéziratát a Móra Ferenc könyvkiadónak, ahol Majtényi Zoltán szerkesztôhöz került. A máig aktív irodalmár, író (egyebek között italianista, „olaszos” mûfordító) akkor ugyan kissé szigorú hangvételû levélben szólította fel mûve átigazítására, ma úgy emlékszik (szíves szóbeli közlését ezúton is köszönöm), hogy a regény jó szerkesztésû és stílusú volt, s inkább csak helyesírási-gépelési szempontból szorult korrekcióra. Karczagnak szerencséje volt, hogy a Zúgó nyilaknak (ahogyan a két következô történelmi regényének is) épp Majtényi lett a felelôs (valóban felelôs) szerkesztôje, aki felismerte értékét. Volt szerkesztôtársa, aki aligha fogadta volna ilyen pozitívan, sôt olyan is akadt (Lengyel Balázs, akkor ifjúsági regényíró, ma többszörösen kitüntetett reprezentánsa az irodalmi életnek), aki kifejezetten ellenezte a „vadromantikus” regény megjelentetését (miként a két késôbbi történelmi regényét is). Sokévi áldozatos és gyönyörûséges munka eredményeképpen a „capolavoro” – melynek végsô szövege 1966–67-ben, vagyis írója huszönöt-huszanhat éves korában készen volt – 1970 augusztusában végre megjelent. Ritka dolog volt, hogy egy huszonkilenc esztendôs, elsôkönyves szerzô vaskos kötete, egy négyszázötvenegy oldalas könyv – abban a gerontokrata rendszerben, amikor a „fiatal irodalom” képviselôin negyvenes éveikben járó alkotókat értettek – irigyelt szenzációnak számítson (fôleg persze azok szemében, akik nem tudták, hogy a „gyors siker” mögött közel másfél évtizedes alkotómunka áll). Ha a regény megjelenésének ténye magában siker volt is, fogadtatásáról ez aligha mondható el. A könyvtárak tájékoztatására szerkesztett új Könyvek obligát könyvismertetése mellett csak a Könyvbarát, az új Ember katolikus hetilap és az Ifjúsági Magazin közölt pársoros, névtelen és semmitmondó ajánló híradást róla. Igaz, az írónak egy gépiratos feljegyzése szerint „az 1970–71es [tan]évben felvették az általános iskolák felsô osztályainak ajánlott könyvek listájára”, Lengyel Dénes pedig Régi magyar mondák címû népszerû, sok kiadást megért könyvében – „IV. Béla és a tatárjárás irodalmából”, „Kodolányi János trilógiája” és Geréb László: Égi világa címû mûveinek ajánlása mellett – „hívja fel rá a figyelmet”, mindez nem változtat a tényen: hogy a Zúgó nyilakat az irodalomkritika agyonhallgatta, esztétikai értékét senki sem fedezte fel, irodalmi elemzés, méltatás sehol sem jelent meg róla. Ez azonban nem szegte az elsôkönyves titán kedvét. Ahogyan az sem, hogy az 1968-ban elkezdett s 1969-ben befejezett második regényét, A térkép szerint ismeretlen... címû kalandos utazási regényt a Móra a javasolt átdolgozás után, a mintegy negyven oldallal kibôvített változatában sem adta ki. Hogy minél több ideje maradjon az írásra, s az ahhoz szükséges olvasásra, a budapesti Berzsenyi Dániel gimnáziumban érettségizett fiatalember 1966-tól haláláig a Corvina Kiadónál dolgozott, elôször ügyintézôként, majd gondnokként, végül (Hamvas Bélára emlékeztetôen) raktárvezetôként. Alkotói képzelete a legendákból, krónikákból és ásatásokból feltáruló múlt – a magyar középkor „holt évei” és a dél-amerikai letûnt kultúrák – után a jövô rejtelmei felé fordult: a hetvenes évek elején egy (elsô) „sci-fi-korszakáról” is beszélhetünk. A TIT (Tudományos Ismeretterjesztô Társaság) tudományos-fantasztikus klubjának tájékoztatójában, a Pozitron 1971. évi 1. és 3. számaiban jelent meg két könyvbírálata C. D. Simak A Város és A nyikorgó idegen címû (Delfin Könyvek ifjúsági sorozat) kötetérôl. Könnycsepp Mónikáért címû elbeszélését az említett Klub „tudományos-fantasztikus novellapályázatán” 1972-ben elsô helyezettként Arany Meteor-díjjal jutalmazták, s a Magyar Ifjúság Baranyi Ferenc szerkesztette Forrás-rovata mellett angol és német fordításban, a trieszti Fantastic és a Hamburgban sokszorosított Alpha magazinban (az utóbbiban Eine Träne für Monika címmel) is napvilágot látott; A Glaukusz-sav címû novellája a Magyar Ifjúságban (1973/28.) és a Kuczka Péter szerkesztette Galaktika „tudományos-fantasztikus antológia” 27. számában is megjelent. A többi sci-fi novella 86

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 87

TÁJOLÓ

azonban (Kell a sikerélmény, Az olthatatlan ideál, Miért hagytál el, Éva?, Az égi vadász, A Ferierkód) kéziratban maradt. Napvilágot látott viszont a sci-fi novellákkal (alkotáslélektani szempontból érdekes módon) egy idôben írt, elsô változatában már 1971-ben kész, átdolgozott, végleges formájában 1972 ôszén befejezett történelmi regénye, A trónon harmadik címû, Aba Sámuel királyról, mely 1974 májusában a Móránál jelent meg. Ennek a Zúgó nyilak után a legjobb Karczag-regénynek még a remek elôdnél is csekélyebb sajtóvisszhangja lett: a szokásos új Könyvek mellett csak a Könyvbarát vett róla tudomást néhány érdektelen sorocska erejéig; „a többi néma csend”. A kortársi süket közöny további példája, hogy két ilyen nagyszerû regénnyel a háta mögött Karczag tagfelvételi kérelmét a Magyar írók Szövetségébe (az elismert, „igazolt” írók akkor egyedüli hivatalos „céhébe”) ismételten elutasították (fennmaradt 1976. június 7-i keltezésû levele). Hasonlóképpen elutasítás lett az osztályrésze – ezúttal a Magvetô Könyvkiadó részérôl – az 1973-ban a korabeli fiatal mûvész értelmiség sorsáról írott, részben önéletrajzi regényének, A kihívott démonnak. A viszonylagos sikert ismét egy történelmi regény, az 1975 közepén elkészült Idegen páncélban (az „árpád-triász” utolsó darabja) hozta el, 1977-es, újfent a Móránál való megjelenésével, de nem recepciójával, amely megint csak az új Könyvek, a Könyvvilág és a Pajtás úttörôújság jelentéktelen és méltatlan cikkecskéire korlátozódott. S a publikációs „hullámvasutazás” tovább folytatódott, immár a legszomorúbb értelemben vett végig. A sci-fi mûfajhoz való visszatérés jegyében, 1976–77-ben írott regény, a Mark, az „ûrhajósminôség” még átdolgozott – A csillagok szeme címû – változatában sem kellett a „Galaktikás” Kuczkától, amiképpen kétváltozatú kéziratban maradt egy korabeli, cím nélküli (ismeretlen társszerzôvel írott) tudományos-fantasztikus színdarab is. A Zászló Anjou-liliommal történelmi regénybôl, Nagy Lajos és Toldi Miklós koráról, már csak terv és egy nyolcoldalas szinopszis maradt. Egy Szilveszter Budapesten címû könyvbôl még ennyi sem, csak kétoldalas könyvjegyzék („forrásmunkák és élményanyag” címen) két példányban. újabb és újabb terveit az író már nem válthatta valóra, s 1976 ôszén az egri tanárképzô fôiskola levelezô tagozatán, történelem szakon megkezdett elsôfokú tanulmányait sem fejezhette be. Ahogy akkoriban fogalmaztak, „hosszan tartó, súlyos”, gyógyíthatatlan betegség ragadta el alkotókedve és -ereje teljében az élôk sorából – szülôvárosában, ahol egész életét leélte (felnôtt korában a XIII. kerületi Szent István körút 16. szám alatt) – 1978. június 23-án, harminchét évesen, alig túl a dantei „emberélet útjának felén” (mai értelemben pedig még innen azon). A rákoskeresztúri temetôben nyugszik. Kiadott és kiadatlan mûveinek sora mellett egy fiúgyermeket hagyott maga után: az 1965-ben Kecskeméti Klárával kötött házasságából 1966-ban született Karczag ákost, aki késôbb középkori várak és kolostorok feltárójaként részben apja nyomdokaiba lépett, s akinek legfôképpen köszönhetô, hogy a kéziratos hagyaték fennmaradt és – az életrajzi adatokkal együtt – eljutott az életmû kutatójához. Fiatalon elhalt alkotók szükségszerûen félbemaradt, töredékes, befejezetlen életmûvével szembesülve az utókor hajlamos némely – részben érthetô – túlzásokra. A tragédiától megrendülten gyakran úgy értékelik túl, illetve mitizálják az elmaradt lehetôségeket, a megvalósítatlan terheket, a meg nem alkotott mûveket, hogy azzal akaratlanul is alábecsülik az elkészült alkotásokat. De az ellenkezô végletre is bôven akad példa: amit a végzetszerûnek hitt balszerencse kettétört, azt túlontúl kerek egésszé misztifikálják. Maga Karczag György, szerény ember lévén, fia emlékei szerint élete végéig úgy gondolta, még elôtte van a Nagy Mûnek. Figyelembe véve, milyen komoly méretû és értékû „oeuvre”-t alkotott meg harmincas évei közepéig, nincs okunk kételkedni abban, hogy ha tovább élhetett volna, nagy regények sorát írta volna még meg. Ugyanakkor a filológia kemény törvényei közé tartozik, hogy értékelni csak az elkészült mûveket lehet és szabad, minden más spekuláció, vagy a legjobb esetben is merô feltételezés. Mindenesetre nagyobb optimizmusra vall az a hipotézis, hogy az író létrehozta „termése” legjavát, s hogy remekmûvét, a Zúgó nyilakat nehezen tudta – s lehetett – volna felülmúlni... Karczag György életmûvét, fennmaradása alapvetô formái szerint, két fô csoportra lehet osztani: a kiadott és a kiadatlan mûvekére. Ami írói örökségébôl az olvasóközönség számára mindmáig hozzáférhetô, az – négy apró (könyvtárak folyóirat-gyûjteményeiben sárguló-porosodó) publikációt (azt a bizonyos két novellát és két recenziót) leszámítva – három történelmi regény. Tételszámra, cím szerint ez kevés, a méreteket, a lapszámot tekintve viszont már nem éppen csekélység: mintegy másfélezer oldal. A nyomtatott s a kéziratos hagyaték kapcsolatainak tárgyila87

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 88

PoLíSz

gos értékelésekor nem szabad elfeledkeznünk az akkori és a mai könyvkiadási viszonyok közti óriási különbségekrôl. Napjainkban – amikor, ha van rá pénz, minden nyomdafestéket láthat – joggal érezzük méltánytalannak a mûvek lapszámra kevesebb, „darabszámra” több mint felének kéziratban maradását; a hetvenes években viszont, negyvenedik életévén még jócskán innen, az író nem kevésbé jogosan lehetett büszke arra, hogy három vaskos könyvét is kinyomtatták (és – ma irigykedésre késztetôen – terjesztették az ország valamennyi könyvesboltjában). Akkor, életében az sem ártott az alkotónak, hogy zsengék, „opus minor”-ok nélkül, teljes fegyverzetben, munkássága legbecsesebb darabjaival léphetett a publikum elé. Mert nem vitás, hogy Karczag legjobb mûvei a történelmi regények, melyek napvilágot láttak; ami fiókban maradt, az életmûvének inkább sokoldalúságát, mint mûvészi értékét növelhette volna. Másrészt éppen az „árpádi triász”, s legfôképpen a Zúgó nyilak esztétikai magasrendûsége kellett volna – s kellene mindegyre –, hogy a kiadók érdeklôdését felkeltse a gépiratban maradt „kisebb testvérek” iránt: aki ilyen remekmûve(ke)t tudott írni, attól semmi sem lehet jelentéktelen. Szívébôl és szorgalmából, vérébôl és verejtékébôl a legtöbbet ama „háromságnak” szentelt: abban mutatkoznak meg legnagyobb mélységei és magasságai, abban legnagyobb mûgondja, legszebb stílusa, leggazdagabb nyelvezete. Abban a „hármasban”, de legfôképpen abban az egyetlen, egyedi és megismételhetetlen csúcsteljesítményben, ami a Zúgó nyilak volt és maradt. Nem csupán életrajzi apróság, hogy Karczag pályája legelején költônek készült, verseket írt, s habár költeményei zsengék voltak csupán, s a versírással késôbb felhagyott, igazából költô maradt ô, legalábbis a legjobb prózai mûveiben. Kedvenc szépirodalmi olvasmányai, az ókori eposzok és a tizenkilencedik századi regényeposzok is hozzájárultak ahhoz, hogy „költôi anyanyelve” a dicsô múlt, a példaadó elôdök veretes-patinás, fenséges nyelvezete lett, amelybôl az Alfieri-elnevezte „természetes késztetést” vagy a Berzsenyi-emlegette „keble istenét” követve kialakította páratlan, a maga számára is utolérhetetlen költôi prózanyelvét. De más – az említettôl nem független – tényezô is közrejátszott ebben. Noha Karczag nem tartozott kimondottan, a jellegzetesen, látványosan filozofikus szépírók közé, azért megvolt a maga (történelem)filozófiája, inkább lírai-intuitív, mint tudományos-szisztematikus, és nem az államszocializmus hivatalos ideológiájához illeszkedôn kincstári-optimista, inkább a magyar nemzettudatra és hazafias költészetre oly jellemzôen heroikus-pesszimista: nagyságot, értéket, fenséget sokkal inkább látott a múltban, mint a jelenben vagy a valószínûsíthetô jövôben, az idômúlást inkább értékcsökkentônek, mintsem értékgyarapítónak találta. Alkotói képzelete sokkal otthonosabban mozgott, szabadabban szárnyalt a legendás és történelmi múltban, mint a jelen valóságának szûkös tényei között vagy a belôlük gyanítható jövô baljós kényszerpályáin. Megkockáztathatjuk, hogy minél távolabb került a múlt hôskölteményétôl, annál inkább eltávolodott magától a költészettôl, mármint a maga költészetétôl. A közvetlen közelmúltban (A térkép szerint ismeretlen...) vagy a jelenben (A kihívott démon) játszódó regényeit és hôseiket ott érinti meg leginkább a költészet, ahol a múlt emlékével, kincseivel, ihletével találkoznak. „A jövô század regénye” (A csillagok szeme) a múltat s vele a költészetet tagadó világával már mûvészet-lélektani értelemben is csak prózai mûvet eredményezhetett, amely, félreértések elkerülése végett, természetesen még lehet jó irodalom. Az elvágyódás – a sokarcú, sokszínû, sok mûfajú, soktémájú Karczag-életmû talán egyedüli összekötô szála, közös vezérmotívuma – „par excellence” a múltba való fantáziarepülést jelentette. Ha Marót Károly felállíthatta azt a tézist, hogy Homérosz, a görögség, az antikvitás, sôt az európai irodalom összes eposzai között csak egyetlenegy „érdemli meg az epopeia nevet”, az Iliász, mert az az egyedüli „heroikus költemény”, „az általában legkiválóbbnak elismert nagyeposz”, amely „a legnehezebb költôi feladatot, vagyis egy legmélyebben megélt (ez esetben a heroikus) élménynek a legmagasabb gondolati fokon való megvalósítását” adta, akkor talán nem szentségtörés, ha – „mutatis mutandis” – mi is felvetjük, hogy Karczag és kora történelmi regényei közül egyetlenegy emelkedett föl a regényformájú hôseposz rangjára: a Zúgó nyilak.

88

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 89

TÁJOLÓ

Ortutay Mária

Emelkedj, Atlantisz! Turcsány Péter ezredfordulós verseirôl Turcsány Péter, a Kráter Kiadó által 2003-ban kiadott Hármaskönyvének találó címe: Emelkedj, Atlantisz! Az „Elsô Könyv” az 1998–2003 év közötti verseit és gondolatait tartalmazza, e mai, sorsfordító idôszakunkban most ezekrôl szeretnék gondolatokat cserélni. A költôk örök óhaja, hogyan keltsék fel olvasóiban a gondolkodást, a megrendülést, a szeretetet. Turcsány Péter konok igazmondó, a szavak, természeti színek, a belsô vallomások pontos, tömör fogalmazója, képalkotója. Már az elsô, futólagos olvasás sem hagyja kíváncsiság nélkül az olvasót, mert a látszólagos könnyedség és egyszerûség mögött mélységes gondolatok rejlenek. „...nem olvadhat és nem süllyedhet el az élet, mi egyszer formákra lelt, szépséget, erôt, nemzetet, hazát csak az veszíthet, ki maga adja át.” ( Emelkedj, Atlantisz! c. versébôl) Vallomásaiból ismerhetjük meg a költôt. Ebben az ezredfordulói idôszakaszban írt versei figyelemre méltó példái annak, hogyan látta és láttatja fogalomzavaros korunkat, hogyan érezteti meg velünk az igazán lényeges dolgokat. A globalizmus kihívásairól, hazánk helyzetérôl, a hatalmasok felelôsségérôl gondolkodik aktuális verseiben. „...Csilláros teremben tart-e szünetet a mámor, ha balsors sodorta családokkal számol? Biztat-e szem, összeér váll és kéz egymásra és céljainkra nézvést? ...magyar fohászaiba vegyül-e hála? Vagy csak a fennmaradás szorongása..., Ezerkilencszázkilenvvenkilenc, a téli mélypont mínusza kileng,... de nemzet-éjünk évtizedei ismét áhítják életfényünk napkeltéjét: légy bátor, te nép, mostohák árvája: álmodott holnapunk, holnapok álma...” (Vérrózsabokrok esztendeje c. versébôl) A magyar irodalom reprezentáns költôire jellemzô a humanizmus, a hazaszeretet, a nemzet iránt érzett felelôsség és az erkölcsi tisztaság iránti vágyuk. „Taszítottál a tisztulásba hányszor és újra, szerettél és megszûrtél: lehessek ég lakója...”

89

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 90

PoLíSz

A költô metafizikai érzékenysége szembeszökô. Istenre s ugyanakkor a létre való nyitottsága verseiben fellelhetô. Válságra figyelmeztet, amennyiben az életet nem a lét törvényei szerint éljük: „Háború ez, ember nem látja, mit teszel, láthatatlan fegyverek közt fedezéket keresel, esténként asztalodnál rakod le pajzsod, fegyvered, üdvöt másnak szerez a harc, mi téged elveszejt, de nyílik még az ablak – kint s bent a táj – béke és madárhangra, hol Isten szótlan áll...” (Kertjeinket dér lepi már c. versébôl) Turcsány Péter sok szép verset írt, de szívemben a legmaradandóbbak, rám a legnagyobb hatással vannak – a csángó balladái. Keresi a lehetôségeket és kötelességnek tartja megnyitni az utat a „százszor megalázottaknak”, amelyek révén méltóbb életet élhetnének, visszanyerhetnék anyanyelvüket, identitásukat, személyiségüket: Verseiben a racionalitás határait átlépve mélyebb dimenziókba lép. A láthatatlan erôt a hit, a bizalom és a remény nyomán közelíti meg. „Románság, ki gyászban gyôzted le nemzetem, Hízelgô szavad gyilok e megszenvedett tereken. Vigyázz, a legyôzöttek igazsága bujdosik, de él: Lesz ítélet Napján fölperzselô kakastaréj...” (Moldvai magyar Passió) A természettel való összefonottsága, a „zokogva zördülô patakok” életre hívása, a természet egységes vizsgálata igazi érdeklôdésbôl és szeretetbôl fakad. A tények konkrét tapasztalatát verseiben visszakapcsolja a szeretet és a felelôsség vérkörébe. Érzékeljük, mily erôteljesen vésôdtek lelkébe Szabófalván megélt élményei, amelyek ránk is szüntelenül hatnak, s most már elpusztíthatatlanul, rámutatva a baj okaira és a lelkiismeretre. „Elûzve innen már a magyar szó, ahogy gólyafészek alá települt vérebsereg marja ki a tojást, veri ki fiókák szemét – úgy estünk áldozatul egy fajnak, mely lelkünkre éh; úgy ülök katedrálisuk bézárt kapujánál, mint kitaszított koldusok: üres tányéromra nem hullanak már odavetett szavak, magyar igék. (...) nem a vereség fáj, csak a bukás: gyilkolás volt itt – sohase harc.” (A Sabaoni bazilika udvarán) Kiáltás a csángókért, a nemzetért! Hogy ne csupán a globális világpiac és a „janicsár püspök és cselédje hány” döntsön arról, hogy legyen-e haza, család, anyanyelv, milyen legyen a zene, olvasmányuk nyelve és tárgya. Az ember nem szabadulhat meg felelôsségétôl. A hagyomány is róluk beszél. Gondolom, sokan vagyunk, akik ismét és ismét élvezettel olvasgatjuk Turcsány Péter régi és új verseit, írásait. Ma, amikor a szellemi és erkölcsi értékek „ kimentek” a divatból, a versekben, lelki 90

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 91

TÁJOLÓ

„látleletekben” több az eleven történelem és a jelen, mint egynémely szakmunkában. A versek, írások aktuálisak, szépek, megrendítôk, elgondolkoztatók. „Az ember nagyon egyszerû álmokkal születik. Szomjúság, egyensúly, melegség. S aztán – fölnövekedvén – gúzsként tekerednek életére egyre különb és különb vágyakozásai, mígnem az életkor delén tôlük már mozdulni is alig bír...” (Istennek vadlúdraja) Kívánom, hogy még sokáig érezze „az írás kegyelmi állapotának szelíd örömét!” ____ E tanulmány közlésével köszöntjük 56. éves születésnapján a lap fôszerkesztôjét. A szerk.

Major János

Kaiser László novellái 1956-ról Németh László írja: 1956-ban az, ami történt, „mint nagy szárazságban a tûz, a szenvedésben elszánttá érlelt nemzetbõl robbant ki, csak szikra volt a nemzetnyi benzintartály fölött. Nagy részük megcsömörlött az iszaptól, amelyben tíz éven át lábalniuk kellett, s becsületükrõl akarták lemosni a részvétel szennyét“. 1956 fél évszázados jubileuma alkalmából számtalan írás, versgyûjtemény, visszaemlékezés jelent meg. Volt ünneplés, volt disszonáns hang is. Egy biztos: az 1956-os ifjúság, akár az 1848as betöltötte történelmi hivatását, segítségére volt, lesz a nemzetnek a jövõ meghódításában. Tudjuk, a magyar nép öntudatának századok óta a szabadságküzdelmek és a forradalmak adják azt az erõt, ami a zsarnokság leküzdésére újra és újra képessé teszi. Ötvenhatból annyi volt s van, ahányan megélték. „Ezzel a karcsú könyvvel ünneplem a forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját. Mennybõl a fák; Tûz van, mami!; A fekete emberek: három helyzetjelentés és három följajdulás. 56-ról, rólam, rólunk“ – írja könyve borítóján az 1953-ban született Kaiser László, akit eddig költõként ismertünk elsõsorban. S most novellákkal jelentkezett, nem véletlenül. Az írások fõszereplõje egy óvodás korú kisfiú: 1956 hõse és antihõse. A hétköznapi valóság felidézése mindig kockázatos, hiszen emlékezetünk éppen azt szelektálja ki a múltból, ami a jelent már nem igazolja, szinte évtizedenként kicserélõdnek azok az elemek, amelyek az adott korhoz kötöttek. Csak egy jó író tudja pontosan megjeleníteni az ötvenes, a hatvanas és a hetvenes éveket, ábrázolni az akkori hõsöket és antihõsöket, éreztetni az akkori lakások, munkahelyek, utcák illatát, vagy éppen egy védtelen gyermeki lélek állapotát a felnõttek birodalmában, mint a Tûz van, mami! szerzõje teszi. Ezért aztán Kaiser látása, lényegérzése különbözhet a miénktõl, jobban, mélyebben, többet láttat és éreztet, hiszen teremtõ ereje ránk kényszeríti a maga látás- és érzésmódját, még akkor is, ha az objektív valóságtól netán különbözik. A Mennybõl a fák címû novellájában egy pesti, újlipótvárosi ház látszólag hétköznapi történetérõl van szó, ahol lövöldözés sem volt, ahonnan nem vittek el még senkit, a rendõr, a házfelügyelõ s a tehetetlen asszony mellett ott van az alig négyéves gyerek… „A gyerek végre megszólalt. Kristálytiszta, csengõ hangon mondta a rendõrnek, szemét annak tekintetébe fúrva: – Fogd be a pofád, te rohadt vörös csillagos! A rendõr hátralépett, döbbenet ült az arcára.“ Az írásmû tükrében igazabban hat a jelenség, mint a mi szürke valóságérzésünkben. S bármit írhat a kritikai történelem, sohasem tudja megsemmisíteni azt az irodalom alkotta képünket, amit írója teremtett. 91

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 92

PoLíSz

A gyerek rácsodálkozhat a körülötte levõ világra, egy gyerek nem érzi szavai következményét, nem úgy, mint a felnõtt, mint a kötetben szereplõ édesanya, aki arra gondol: õt vonják majd felelõsségre, tõle tanulhatta, hallhatta fia a vörös csillagosok szidását… Kaiser számára az írás, a szerkesztés: sors. Maga az élet értelme és tartalma. Õ nem beszél a szovjet-orosz tankok november 4-i bevonulásáról, a megszállásról, a forradalom vérbefojtásáról, s mégis csak errõl beszél. Lényeglátón. Tömören. Az õszi forradalom és szabadságharc szemtanúi, résztvevõi mellett ott van egy kisgyerek, aki az Újlipótváros egyik bérházában pontosan rögzíti azt a korszakot. „A kisfiú boldog volt, amikor megérkeztek a macidarabok: a szövetbõl készült mackótestek és mackófejek, s örült annak is, mikor meghozták a nagy bálában a finom illatú faháncsot.” De meghallja a lövéseket, a kiabálásokat is. Aztán ez a gyerek egy meggondolatlan pillanatában lángba borít mindent. Tûz van, igazi tûz! Megretten attól, amit tett. Persze a vékony kötet a dramaturg keze nyomát is õrzi, hiszen Kaiser végzettsége szerint dramaturg. A költõ, az író élményeinek legnagyobb része a gyermekkorban raktározódik el a lélekben, és ott mint mûvészi lehetõség, mint tartalmi és formai nyersanyagraktár készen áll, hogy a kellõ pillanatban az alkotás rendelkezésére bocsássa kincseit. Hogy mi az emberi élményanyagából, amely a lélekben mûvészileg megfogalmazódik, és mi az, ami felhasználatlanul marad, mûvészi szempontból tehát holt anyag, azt titokzatos és soha meg nem állapítható törvények szabályozzák. Az író azonosul is élménye tárgyával, fölötte is marad, éppoly tökéletesen fölötte és kívüle, mint amilyen teljesen ugyanakkor benne is van. Goethe mondja valahol egyik mûvérõl, hogy annak egy lapja sincs, amely ne az életbõl merítene; de egy lapja sincs, amely az életben ugyanígy történt volna. Teljességigényünket talán A fekete emberek címû novella elégíti ki a legjobban, mert a teljesség megköveteli, hogy ne legyen benne sem tartalmilag, sem formailag több annál, amit meg kell valósítania. Azt hiszem, Kaiser Lászlónak 1956-ról ez az egyik legjobb novellája. Engem Nagy László: Karácsony, fekete glória címû versére emlékeztet, szellemében ahhoz hasonlítanám. A „hétköznapi“ történet a szenet szállító „fekete emberek“ és a „patkánykodó“, feljelentéssel fenyegetõ házmester drámai összecsapásának mesteri rajza. 1956 emléke ma is minden másnál hitelesebben igazolhatja mai törekvéseinket. Napjainkban ezért van nagy szükség azokra az irodalmi alkotásokra, melyek 1956 eszméihez és tényeihez hûségesen kötõdnek, azokat hitelesen, esztétikailag magas szinten ábrázolják. A mai helyzetértékelésünkhöz, tisztánlátásunkhoz elkerülhetetlen az õszinte szembenézés az ország múltjával, a tovatûnt idõvel. Kaiser László novelláskötete – Kucserka Lajos témákhoz, érzésekhez, motívumokhoz igazodó szép rajzaival – 1956-tal foglalkozó szépirodalmunk igen értékes része. S ritka ez a gyermeki nézõpont, ahonnan nézi és rögzíti a szerzõ a történelmet. Történelmünket.

(Kaiser László: Tûz van, mami! Hungarovox Kiadó, Budapest, 2006)

92

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 93

TÁJOLÓ

Baranyi Ferenc

Zászlós Levente Gilgames-fordításáról Nem hiszek a versfordításban. Csak az adaptációban. Alain Bosquet írja: „Két nyelvet lehetetlen egyforma szerves részekre bontani. Az adott fogalmi szemléletet – ha szabad ezt a kifejezést használnom – egy másikkal kell helyettesíteni.” Ezt a helyettesítést a magyar költôk egy igen jeles része olyannyira komolyan vette, hogy rendszerint behelyettesítés lett a dologból. Behelyettesítették magukat a felvállalt idegen költô korába, sorsába, eszköztárába és jelképrendszerébe, s megteremtették az idegen vers egyenértékû magyar változatát. Olykor még az eredetinél is különbet produkáltak. Nem véletlenül – és nem csak tréfából – jelentette ki Babits Mihály, hogy a legszebb magyar vers Shelley Óda a nyugati szélhez címû költeménye – Tóth Árpád fordításában... Édgar Allan Poe A holló címû híres költeménye például szintén a legszebb magyar versek közé tartozik, megint csak Tóth Árpád fordításában. Formahû és – ami ennél is több – ihlethû. És zeneileg is adekvát: éppen úgy a mély magánhangzók dominálnak benne, mint az eredetiben – s ezzel valamiféle titokzatos, éjféli harangzúgáshoz válik hasonlatossá a költemény. A magyar változat is. Babits, Kosztolányi, Lévay József és Szász Károly fordítását már jobban felvizezik a magas magánhangzók, de ezek a tolmácsolások is virtuóz produkciók. Azért jó, hogy a remekmûveknek több magyar változata is van, mert olykor több magyar fordítás szükséges ahhoz, hogy az eredeti költôi mû minden szépsége – és mélysége – megmutatkozzék. Apollinaire A Mirabeau-híd címû versének számos fordítása van, Illyésében a francia szöveg eszköztelensége, Vas Istvánéban pedig a zeneiség kap hangsúlyt. Másokéban meg más. A legtöbb költô persze azért fordítja újra a világirodalom – elôtte már nem is egyszer – átmagyarított remekeit, mert nincs maradéktalanul megelégedve az addigi próbálkozásokkal. Ezért gyürkôzött neki például Babits Mihály az Isteni Színjátéknak, mert Szász Károly változata sok kívánnivalót hagyott maga után. Vagy az újabb idôkben Galgóczy Árpád – Bérczy Károly, Mészöly Gedeon és Áprily Lajos amúgy igen jó munkái után – „tökéletesítette” az Anyegint. Zászlós Levente is ezért „bírálta felül” Rákos Sándort, akinek Gilgames-fordítása már-már kanonizáltatott az elmúlt négy évtizedben. Gilgames-eposzon azon irodalmi mûvek összességét értjük, amelyek az idôszámításunk elôtti harmadik évezredben keletkeztek Elô-Ázsiában, és a központi hôsük Gilgames uruki uralkodó. Egyfajta szûkebb értelmezés szerint azt a tizenkét táblás akkád eposzt jelenti, amely már egységes szerkezetû alkotás. Gilgames élô személy volt, idôszámításunk elôtt a 28–27. században élhetett, amikor a teljhatalomért két város harcolt: Uruk és a tôle északra fekvô Kis Gilgames. Uruk uralkodója diadalt aratott Kis királya, Agga felett. A késôbbiek során mitológiai hôs lett belôle. És a mítosz – Zászlós Levente szerint – „lényegét tekintve nem történet, hanem a világ értelmezése, a társadalmi tudat megjelenítôje”. Az akkád eposz – ahogy Bakcsi György írja – „váltakozó hosszúságú, többnyire 12–14, illetve 17–18 sorokból áll; hihetetlen erejûek az ismétlések, amelyek már-már ráolvasásokra emlékeztetnek. Gyakoriak a lüktetô párbeszédek, kérdés-feleletek, a négyütemû felezô tagolások, olykor enjambement-ok is elôfordulnak (különösen a sumer kiseposzokban)”. Rákos Sándor fordítása német nyelvbôl készült 1966-ban. Nyilván a német változatban is elsikkadt már az eredeti mû sajátos ritmikája, ezért nem „érhetô tetten” Rákos munkájában sem. Zászlós Levente hívebben hozza az eredeti szövegek költôi eszközeit is, tehát a közös módszer szinte tökéletes „ráhibázásokat” eredményez. Rákos Sándor óbabiloni és hettita táblaszövegeket is beillesztett fordításába az újasszír táblákon kívül, Zászlós Levente csak az i. e. 15–14. században élt Szinlequi-unninni uruki írnok akkád összefoglalásából vette kiegészítéseit. Zászlós Levente nem csupán fordító, hanem „behelyettesítô” is. Munkájával elsôsorban a magyar lírát gazdagította – s csak másodsorban a hazai mûfordítás-irodalmat.

93

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 94

PoLíSz

Elhunyt Jánosi András képzõmûvész-író Az alábbi írás elhangzott Jánosi András temetésén február 3-án a Budakalász Szent István telepi temetõben. A mûvésznek több írását és grafikáját közölte a PoLíSz. Áldott, nagy tehetségû ember távozott közülünk. Temetünk! Emberként igaz, tehetségében jelentõs mûvészt temetünk. Képzõmûvész-írót, ahogy önmagát, vagyis a valóságot és igazságot meghatározta. Számos kiállítása volt a határon innen és túl, ugyancsak jelentõs írói munkássága is. Sok mûfajú, több mûvészeti ágban maradandót létrehozó mûvész és egy tömbbõl faragott ember volt. Egy tömbbõl, azaz élet és életmû egy irányba mutatott s mutat: a minõség és a tartás irányába. Ezek jegyében fogott vésõt, ecsetet, tollat, ezek jegyében nyújtott kezet és fogadott parolát. Szigorúbb volt önmagához, mint másokhoz: ezért is szerették nagyon sokan. S nem engedett az evidenciákból: ezért nem szerették néhányan. Mi egyébként 13-14 éve találkoztunk elõször. A beszélgetésekbõl, a pomázi, a pesti találkozásokból aztán barátság lett. Negyvenen túl, a fogyó idõ elsõ pallosvillanásai közepette egyre nehezebb új kapcsolatot kötni, az ember fia inkább a régiekhez húz, és tán tart az újaktól. Az élet ajándéka, ha van kivétel. Ilyen kivétel volt kettõnk munkába is forrt barátsága: gyönyörû rajzokat készített verseskötetemhez, én kiadtam regényét, hosszasan sorolhatnám a közös pontokat a jóízû együttlétektõl a konkrét feladatokig. Jánosi András munkássága – és élete – az emberért volt. A gyarló, az elbukó, a dicsõséges, az útkeresõ, a hívõ, a szenvedõ, az örömmel teli emberért. A hétköznapi, egyben mítoszi emberért. Akihez hozzátartozik természetes módon a mûvészet is, miként a kenyér illata vagy akár a vízcsobogás. Jánosi mûvészete odafordulás – Németh László szavaival élve – a sánta emberiséghez. Igaz mûvészként, mélyen magyar emberként. Hogy újra Némethet idézzem: A nemzethez való tartozás legfõbb ismérve a munka. A képzõmûvész-író életmûve minõségileg, mennyiségileg lenyûgözõ. Az elmúlt évtizedekben mintegy több száz festményt készített, néhány ezer grafikát rajzolt meg, kétszázötven-háromszáz szobor és kisplasztika került ki keze alól. 1988-ban jelent meg bibliai témájú regénye, a Jeriko, 2000-ben Az utolsó ticket. Publikált verseket, cikkeket, tanulmányt, írt dalszöveget, sõt még komponált is; igen sok írott mûve van kéziratban. Egy interjúban így fogalmazott: „Ez, a korunkban már különlegességnek számító sokoldalúság nem úgy alakult ki bennem, hogy egyszer kijelentettem: én a mûvészetek minden ágában alkotni fogok. Nem. Jöttek a témák – az üzenetek, ha úgy tetszik –, és hol ebben, hol abban a mûfajban éreztem meg, melyikben kell és tudom kifejezni magam.“ S ha már a teljes életmûrõl szólunk, ennek része volt Jánosi András számára családja, felesége, három gyermeke, az általa fölépített ház Pomázon, a baráti kör, melynek egy részét olyan mûvészek teszik ki, akik érdekes módon segítik egymást, nem pedig méltatlan rivalizációra, oktalan féltékenykedésre pazarolják energiájukat. S életmûvének része számomra az a férfias helytállás is, amellyel szembenézett betegségével… Aztán Isten döntött, Jánosi András hihetetlenül tevékeny életének ötvenkilencedik évében elaludt mindörökre. Nyugodjék békében! Kaiser László

Szenti Ernõ költõ, képzõmûvész (e havi számunk grafikusa) Hódmezõvásárhelyen született, 1939-ben. 1961–99 között a kisújszállási Kossuth Lajos Ált. Isk. és a Móricz Zsigmond Gimn. tanára. 1967–99-ig rajzszakfelügyelõ. Hat önálló kiállítása volt. Arany János-díjat kapott 1999-ben. Fõbb mûvei: Léghajón a mélybe (1992), Mikor szó érint szót… (prózaversek, 1997), Édes önbosszantás (1998), Emlékköltöztetés (1999), Idõmosás (2001), Kõben csöndbuborék (2003), A lemenõ nap sütnivalója (2005). 94

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 95

TÁJOLÓ

Németh László és tragikus hõsei A Kráter Mûhely Egyesület pályázatot hirdet Németh László szépirodalmi munkáinak megismertetésére. Olyan írásmûveket várunk, amelyek rávilágítanak Németh László hõseinek tragikus sorsára. Téma: Egyén és közösség (v)iszonya Németh László prózájában, különös tekintettel a Gyász, az Irgalom, az Iszony és a Kocsik szeptemberben címû regényekre, amelyet egyesületünk az utóbbi években Németh László Szépirodalmi Életmûve címû sorozatában jelentetett meg. Célunk a tanulók kreativitásának kibontakoztatása és fejlesztése, ezért a szubjektív, stílusában is kifejezõ elemzéseket elõnyben részesítjük.

Magyarországi és határon túli magyar középiskolás diákok pályamunkáit egyaránt szeretettel és érdeklõdéssel várjuk! Terjedelem: legkevesebb 10 - legtöbb 15 A/4-es oldal. Formátum: számítógéppel kinyomtatva vagy írógéppel jól olvashatóan írva. Beküldési határidõ: 2007. június 30. Eredményhirdetés: 2007. szeptember 26. Díjak: 1. díj: 20.000 Ft értékû könyvutalvány és Németh László Szépirodalmi Életmûve sorozatának a Kráter kiadásában eddig megjelent darabjai 2. díj: Németh László Szépirodalmi Életmûve sorozatának a Kráter kiadásában eddig megjelent darabjai 3. díj: 5.000 Ft értékû könyvutalvány

A beérkezett pályamunkák közül a legjobb írás(oka)t PoLíSz folyóiratunk is közli, ha a zsûri megfelelõnek tartja. Postacím: Kráter Mûhely Egyesület szerkesztõsége, 1053 Budapest, Papnövelde u. 8. II. 26. Telefon: 06/1/266-6288 www.krater.hu

Megjelent

a Magyar Napló márciusi száma! Keresse a nagyobb újságárusoknál! Kodály Zoltánra emlékezünk, halálának 40. évfordulója alkalmából: Móser Zoltán írása és fotói Kodály Zoltán adatközlõirõl, Itzés Mihály és Szokolay Sándor írásai Kodály Zolánról. Interjú: Andor Éva Liszt-díjas érdemes mûvésszel, Komlóssy Erzsébet operaénekesnõvel, valamint Melis György operaénekessel, akik Kodály Zoltánra emlékeznek. Iancu Laura, Gyõrffy Ákos, Rába György versei, Sigmond István prózája, Pécsi Györgyi Szávay Géza új regényérõl, Zsille Gábor Kalász Márton új verseskötetérõl, szovjet diplomata a magyar irodalomról – dokumentum a 60-as évekbõl

95

Polisz 102 Bel

070220 3.qxd

2/20/2007

9:51

Page 96

PoLíSz

A Wass Albert Mesesorozat rejtvényének nyertesei A Wass Albert Mesesorozatokban meghirdetett rejtvény helyes megfejtôi közül a februári sorsoláson az alábbi nyerteseket sorsoltuk ki: Faggyas Petra, Vértesszôlôs Vasadi Anna, Budapest Zelenai Eszter, Budapest A nyertesek könyvjutalmát postán küldjük el.

96

102. Mûködésben a KRÁTER

Recommend Documents