1. Tandem-túra két nap, két megye, két ország Hosszas készülődés és tervezgetés után úgy döntöttünk pünkösd hétvégéjén túlesünk az első csomagos túránkon a tandemünkkel. A célunkon sokáig filozofáltunk, aztán a befutónak tűnő Zemplént elmosta az ár, így egy gyors fejfordítással nyugat felé néztünk, és Zala megye mellett döntöttünk. Két napos túrát terveztünk hétfői hazautazással, és viszonylag konkrét útvonaltervvel vágtunk végül neki az útnak, de erről később :)
1. szakasz: Utunk Letenyéig (25 km) Szombaton fél hatkor keltünk hogy elérjük a hetes vonatot Nagykanizsára. Az előző este megpakolt és átnézett 35 kilót nyomó (18 bicaj+17 csomag) túragépezetet leszenvedtük a nyolcadikról, majd elindultunk. Túratáska hiányában gumipókkal felrögzített hátizsakokba pakoltunk, sokat segített a kis helyet foglaló még felavatásra váró kétszemélyes sátor és az egyenként 650g-ot nyomó hálózsákok. Az elején volt aggódás hogy lepotyognak a csomagok, de végül a Déli pu.-ig kiérve csak egy küllőmágnessel lettünk szegényebbek. Így távolságadatokat csak a térkép alapján tudok majd mondani :)
Alkonyfény megpakolva a lépcsőházunkban
Fél hétkor értünk a délihez, és felviharzottunk a vonatra, mivel úgy tűnt a hétvégén mindenki a Balatont választotta. A vonaton ismerősbe is botlottunk a Városmajor utcai bicajboltot vezető Lajos személyében, aki Zágrábig akart eltekerni még aznap Nagykanizsától. Kellemes földön ülős utunk volt, de hát a többi kocsiban se lehetett kellemesebb. Éljen a MÁV.
Az összezsúfolt bicajosok sorsukba beletörődve várják a jövőt. Nagykanizsára érve fél tizenegykor egy reménytelen kísérletet tettünk bicajbolt keresésére, hogy pótoljuk a mágnest, aztán belenyugodva, hogy erről a túráról nem lesznek aranyos kis számaink nekivágtunk a túra legunalmasabb részének, a Letenyéig vezető útnak a hetes úton. Szerencsére annyira nagy forgalom nem volt, szembe szél se, így 45 perc alatt letudtuk ezt a kis dombokkal tűzdelt 20 kilométert. Kellemesen far nehéz volt a tandem, minden kormánymozdulatra fél perces késéssel reagált, de hozzá lehetett szokni :) Letenyén rövid pihenőt tartottunk egy fagyival egybekötve, közben egy hihetetlenül udvarias helyi kissrác kérdezgetett minket bicajunkról meg útvonalunkról. A fagyi után továbbindultunk utunk második szakaszának.
2. szakasz: Zala megye (55 km) Szombatra kitűzött célunk A Letenyéig tekerés után Dél-Zala kiépített bicajútjának bejárása volt. Nem kis meglepetésre a bicajút tényleg nagyon kellemesen, jól ki volt táblázva, és bár végig országúton haladt, a forgalom olyan kicsi volt, hogy egész nap jó ha 15-20 autót láttunk. Az első falu melyen áthaladtunk Kistolmács volt. Tipikus Zala-megyei falucska, pici, egy utca, kevés ház, békés nyugodt hangulat. A nap közben gyönyörűen sütött, melegünk nem volt, enyhe szél fújta arcunkat ahogy a dombok között föl-le tekeregtünk. Kistolmácson nagyon szép volt a tó, különösen tetszett ahogy az országút mellett volt egy kis épület, ráírva: zuhanyzó.
A kistolmácsi tónál Kistolmács után a dombok kezdtek egyre nagyobbá válni, akármerre néztünk erdőt láttunk, és repkedő madárkákat. 5-6 kilométer után beértünk Bázakerettyére, ami bicajos szempontból kedvezőtlen fekvésű falu, mivel egy nagy lejtő a főutca, így nem is álltunk meg nagyon nézelődni, átszáguldottunk a falun hogy megmászhassuk a következő dombot. A domb tetején találtunk egy működő olajkutat, és egy emléktáblát, miszerint Magyarországon először itt találtak olajat.
A tábla szerint két lehetőségünk is volt: Lispaszentadorján vagy a budafapusztai arborétum közül választhattunk. Az utóbbi mellett döntöttünk, mert a nap már kezdett nagyon erősen sütni, és amúgy se szerettük volna kihagyni. A belépő fejenként 200 forint volt, ami bőven megérte. Csendes kis tavak, hatalmas fák és gyönyörű virágok voltak bent az arborétumban. A bicajt pedig simán ott lehetett hagyni a bejáratnál, a jegyárus néni vigyázott rá. Sajnos a kajánkat elfelejtettük bevinni, de egy órát így is elmászkáltunk a természetben.
Millió színes virág az arborétumban Miután kijöttünk az arborétumból bepótoltuk a hiányzó ebédet egy fa árnyékában, ezzel is könnyítve a kilenc kilós kajás táskán. Kettőkor indultunk tovább, mikor a nap már nem sütött annyira. Persze estére sikerült vörösre égetni a kezemet így is.
Rövid tekerés után elmentünk Kiscsehi mellett, és rátértünk az autók elől sorompóval elzárt tizenkét kilométer hosszú erdészeti útra. Ez az út nagyon hasonlított a Pap-réti aszfaltra, csak kevésbé volt meredek, és nagyobbak voltak a fák. Ugyanis azért tilos ide autóknak bejönni, mert egy ősbükkösön vezet keresztül. Szóval nem volt hiány árnyékban, amit a hatalmas fák adtak nekünk, és láttunk egy kis görényt is amint velünk párhuzamosan szalad a fák között. Amúgy is rengeteg állatot láttunk, főleg felettünk köröző nagy madarakat, őzeket, de görényből speciel csak ez az egy volt. Tormafölde után Szécsisziget következett, az útvonalleírás szerint a helyi nevezetességek közé tartozik a bivalycsorda, és tényleg, a falu határában valóban ott legeltek.
A kerítés mögül nagyon békésnek tűnő bivaly Szécsisziget után jött az útvonal első és egyetlen nem aszfaltozott része egy szántóföldön keresztül vezető földút személyében, aminek a slickgumikkal felszerelt és csomagokkal leterhelt tandemen főleg Szabinka nem örült annyira hátul a zötykölődés miatt, de hamar túlestünk rajta.
Kerkateskándon hamar áttekertünk, és siettünk tovább Lentibe, ahova délután négy körül érkeztünk meg, öt és fél óra alatt letudva 80 kilométert, aznapi kitűzött célunkat. Egy templom parkjában kipihentettük fáradt lábainkat, és mivel még rengeteg időnk volt aznap, úgy döntöttünk elmegyünk éttermet keresni, aztán pedig továbbmegyünk, és még 12 kilométert letudunk Cseztregig legalább, mert tudtuk a következő nap sokkal nehezebb lesz. A Texas étteremben meg is találtuk a nekünk való ételeket, ketten 1600 Forintból degeszre ettük magunkat a végtelenül kedves pincérnő által felszolgálva. Tovább is indultunk Csesztreg felé. Jól tettük hogy továbbmentünk, mert Cseztregig az út mellett csak szántóföldek voltak, ami köztudottan sátorozásra nem nagyon alkalmas. Ha sátorhely nem is, hátszél az volt, utunk talán leggyorsabb 10 kilométere volt ez alig több mint negyed óra alatt. Cseztregen az éjszakára gondolva megtöltöttük az összes kulacsunkat, és jobbra fordulva elindultunk az erdős vidékek felé Nemesnép és Márokföld irányába. A 82 lakosú Márokföld végül nagyon szimpatikusnak tűnt, egy néni segítségével találtunk a faluban nekünk való sátorhelyet, a harangláb tövében. 95 kilométer után nem kellett sokáig szenvedni az elalvással, még ha kemény is volt a föld.
Táborhelyünk a márokföldi harangláb árnyékában
3. szakasz: Az Őrség (40 km) Sikerült picit tovább aludnunk mint kéne, fél kilenckor keltünk, és így fél tízkor tudtunk csak nekiindulni az előttünk álló aznapi 105 kilométernek. Bár több időnk volt rá így is, a fáradtság is hátráltatott minket, és tudtuk hogy aznap nagyobb hegyek is várnak ránk, és semmiképpen sem szerettük volna Ausztriában tölteni az éjszakát, ezért arra sem volt lehetőség hogy korábban megálljunk táborozni. De nem rémültünk meg. Zala megye utolsó 5 kilométerét Szentgyörgyvölgyig, és a szlovén határig gyorsan letudtuk, kicsit csodálkoztunk hogyhogy vizes az aszfalt, ha a sátor nem lett az, majd pedig átértünk Vas megyébe, és Szentgyörgyvölgyi tájvédelmi körzetbe.
Vas megye köszönt minket Az Őrségig még átkerekeztünk Veleméren, Magyarszombatfán, mindkettő nagyon szép, rendezett kis határ menti falu. Bajánsenye előtt elkapott minket egy kis csöpögő eső, de amilyen gyorsan jött úgy el is ment. Bajánsenyén viszont nem találtunk helyet Szabinka reggeli kávéjához, így kis késéssel végül már az Őrségben, Őriszentpéteren tudtuk beszerezni azt.
Őriszentpétert nem is olyan egyszerű elhagyni, mert miután vége van egyik részének még mindig jön egy másik. De azért egyszer végül csak kiértünk, és folytattuk utunkat tovább Szalafő és Farkasfa felé. Itt már nagyobbak voltak a dombocskák mint Zalában, és az idő se volt olyan kellemes, kicsit borongós és hűvösebb, de a táj kárpótolt minket szépségével. Rengeteg bicajos és gyalogos turistát láttunk mindenfelé tekerni, gyerekkel, csomaggal, vagy csak úgy magában. Szalafőnél kicsit elbizonytalanodtunk merre kéne mennünk, a Pityerszerre feltekerés után az eltűnő aszfaltútból konstatáltuk hogy a másik utat kellett volna választani. Azt is konstatáltam hogy én már jártam itt, csak nem tudom mikor.
Pityerszer egy háza Viszont a kis eltévedésért cserébe kisütött a nap, és miután leszáguldottunk az előzőleg felszenvedett dombon, végre elindultunk a jó irányba, Farkasfa felé. Az Őrségben tényleg minden település a völgyben van, Farkasfa meg különösen. A dombtetőn levő erdő áttekerése után szinte izzó féktárcsákkal jó hatvanas tempóval viharzottunk be a faluba, még köszönni is alig tudtunk a falu közepén padokon ülő bicajos csapatnak. Után viszont a faluból kifele első ízben kellett használnunk a tandem kisebb tányérját elöl, egy Kiscelli utca meredekségű, csak annál jóval hosszabb mászáson. De azért felértünk, ha nehezen is.
Egyre inkább fájó fenékkel, érezve a tegnapi út hatását haladtunk tovább Máriaújfalun át Szentgotthárdra. Itt megint egy jó kis ebédet terveztünk, bár elsőre az éttermi árakon elborzadtunk, végül találtunk egy kis panziót a város központjában és kerthelységgel, ahol már egy kb. 10 fős osztrák bicajos csapat sörözgetett nagy vidáman.
Szentgotthárd főtere Bár nem volt olyan olcsó a hely mint a tegnapi, szinte pont a dupláját fizettük ketten az ebédért, de talán életem legjobb cigánypecsenyéjét ettem ott. Szabinka gesztenyével töltött pulykája se volt kispályás. :) Megtöltöttük magunkat, igyekeztünk pihenni, majd indultunk tovább, hiszen kettőig szerettünk volna átlépni a Rábafüzesi határon. Ez végül sikerült is, háromnegyed kettőkor értünk oda, kielőztük a kocsisort, a határőr közölte hogy „Nehogy megálljatok már!”, szóval elég gyorsa határátlépésnek ígérkezett, de azért még az osztrák oldalon megnézték a személyinket, mennyire nem hasonlítunk magunkra. Nekivágtunk utunk osztrák részének.
4. szakasz: Burgenland (60 km) Heiligenbrunn-ba hamar beértünk, majd pedig rátértünk a tökéletesen kitáblázott bicajútra. Stremig az R1-en, onnan pedig az R57-en kívántunk haladni. Aztán rögtön az első falu után észleltük hogy itt bizony nem olyan kicsik a dombok sem mint nálunk. Elég hosszú és kemény mászás várt ránk a határral párhuzamosan észak felé, oldalt régi határőrbódékkal és figyelmeztető táblákkal szegélyezve. Kisebb technikai malőrünk is volt, mikor én pont akkor kívántam váltani, mikor Szabinka kiállt a hátsó nyeregben, de azért sikerült kipiszkálni a nyomatéktól a két fogaskerék közé beszorult láncot. Fekete kézzel dombtetőre épült falucskák és érdekes állatok között folytattuk utunkat. Ahogy az Őrségben minden falu a legmélyebb ponton volt, itt mind a legmagasabbon. A legmagasabbak közül a legeslegmagasabb pedig a Güssing-i vár volt.
A vár, hova nem tekertünk föl.
Güssingtől Stremiig végre kicsit síkságon haladtunk, ami jólesett mert már kezdtünk nagyon elfáradni. Stremben egy kis zápor elől (amúgy nagyon kellemes idő volt egész nap) egy fa alá bemenekülve kis uzsonnával ünnepeltük meg hogy aznap már hatvanöt kilométert megtettünk (és főleg hogy már csak negyven van hátra :))
pihenő Stremben Ugyancsak Stremben térünk át az R57-es túraútvonalra, melynek fele Ausztriában, fele Magyarországon halad. Rechnitz-ig akartunk ezen menni, hogy ott átkelve a határon letáborozzunk valahol. Deutsch-Ehrensdorfig még viszonylag síkon haladtunk megint a szikrázó napfényben, majd a falu közepén jött egy megint csak kis tányéros emelkedő. Kicsit Pilisszentkeresztre emlékeztetett a dolog. Útközben kezdtek elszaporodni a szőlőföldek és a borkereskedések. A falu után persze amit megmásztunk megint lefele is megettük, de csak hogy megint fölfele tekerhessünk egy elég nagy dombra. A domb tetején tanyák voltak, és egy bal kanyar DeutschSchützen felé. Érdekes nevű egy falu, mert németül ugye németvédőt jelent, a falu magyar neve pedig Németlövő. Ha már érdekes nevű falvak, a pár száz méterre fekvő határ másik oldalán Pornóapáti található. :)
Egy szántóföldön átsuhanás után szembetaláltuk magunkat a túra legnagyobb kihívásával, amit úgy hívnak, Eisenberg, avagy Vas-hegy. Ez egy majdnem HHH méretű hegy, tele szőlőültetvényekkel, és egy borfaluval -na hol- a tetején. A térkép szerint úgy tűnt az R1 útvonal, amely itt megint becsatlakozott kis időre az R57-re kikerüli a hegyet, és mivel nagyon fáradtak voltunk, azon indultunk el, aztán nem kis csalódásunkra kiderült hogy nem is kerüli meg, csak a hegy tetején tesz egy kb. 1 kilométeres kört mielőtt a másik oldalon leszáguld. Ez egy elég alattomos húzás volt, mivel így nem számítottunk arra hogy meg kell másznunk az egész hegyet, de végül azért megtettük. Fent jutalomként gyönyörű kilátás tárult elénk az egy pontba összefutó szőlőültetvényekre (és a gyilkos emelkedőre :)), de ezt a képek nem adják jól vissza.
Az Eisenberg tetején Lefele nagyon kellemes volt a száguldás, megint tojást lehetett volna sütni a féktárcsákon, viszont már kezdtünk nagyon elfáradni. Schachendorf-ban lett volna egy menekülőútvonalunk egy határátkelő személyében, amivel megspórolhattunk volna egy tízest, de a térkép alapján úgy látszott a másik oldalon, Bucsunál csak szántóföldek vannak és így nehéz lenne táborozni, így az eredeti, Rechnitz-i átkelés mellett döntöttünk, hiába hosszabb. További reményt adott hogy Bozsokon a térkép szerint van egy kemping, ami megfontolandó volt, 2 napos izzadtság és fáradtság után. Schachendorf után a folyamatos hasogató fenékfájást és a megkövülő vádlikat egy struccfarm próbálta elfeledtetni. Nagyon szórakoztatóak voltak az értetlen fejjel lépegető madárkák.
Valahogy csak kihúztuk Rechnitz-ig a maradék 10 kilométert. Rechnitz ugyan kellemesnek tűnő kisváros volt, csak a sok száguldozós, BMW-vel farolgatós, tuningautós fiatal nem hiányzott. De hát mit érdekel ez minket, mikor 5km és itt a határ, Bozsok és a pihenő. Fél hétkor értünk vissza Magyarországra, tehát az aznapi 105 km-t és a kb. 1500m szintemelkedést végül letudtuk kilenc óra alatt a pihenőkkel és az ebéddel együtt. Persze akkor nem ezt számolgattuk, hanem a lehetséges táborhelyeket kerestük. Egy focipálya sarka elég bíztatónak tűnt, de azért megkérdeztük az étteremben van-e kemping a faluban (egy 10 éves térképben sose lehet bízni). A pincér úgy tudta már csődbe mentek, de azért elmondta hol van, hátha mégsem. Úgy döntöttünk megnézzük, és nem tettük rosszul. A kempinget két hete vette át az új, és nagyon kedves tulajdonos, még felújítás alatt volt, de beengedett minket, ráadásul féláron, 800 Ft-ot kért el a sátorhelyért és kettőnk szállásdíjáért. A forró zuhany este pedig hihetetlenül jólesett.
A bozsoki kemping a leselejtezett lakókocsikkal Az éjszaka megtudtuk azt is milyen az igazi Vas megyei eső, de szerencsére a sátor nagyon jól bírta, még ha az esőkopogástól néha már a saját hangunkat sem hallottuk. Reggel fél nyolckor keltünk, a pakolás után nekivágtunk a maradék 20 kilóméternek Szombathelyig, meg is tettük háromnegyed óra alatt, megvettük a jegyünket, és négy óra alatt bedöcögtünk Budapestre, szerencsére most már egy szinte üres vonaton. 220 km lett a túra vége a térkép szerint, és persze sok szép emlék maradt. Szabinka, Zaki, Alkonyfény 2005 május 14-16
