1. Prológusok. Aurolia Esély a Földnek

Aurolia – Esély a Földnek

▫ ▫▫ ▫▫▫

1. Prológusok – …És mégis megmondtad neki! Te szemétláda! Most hogy fogok ezek után a szemébe nézni? Vagy téged ez nem is érdekel? – Hagyd abba a nyafogást és öltözz már! – Mindig is tudtam, hogy nem kedvelsz annyira, de ezt nem gondoltam volna. Figyelsz egyáltalán? Ha tudnád… – Megszakítjuk adásunkat! Hét óra tizenegy perc van. Nagyjából hat órával ezelőtt, helyi idő szerint tizenkét óra körül földrengés rázta meg Brazília észak-keleti részét az Amazonas és a Tocantins folyó torkolatánál. A rengés epicentrumában, Belém városától mintegy háromszáz kilométerre, két négyzetkilométer felszínű sziget emelkedett ki az óceánból, megzavarva az ár-apály jelenséget a közeli partvidéken. A tudósok tehetetlenek. Állításuk szerint semmiféle lemeztektonikai aktivitást nem tapasztaltak eddig a térségről, ami nem csoda, hiszen az atlanti hátság több mint ezerötszáz kilométerre húzódik innen. A felszínre került sziget középpontjában egy hatalmas méretű épület található. És most, a legújabb hírek: Amint a rengés leállt, kutatókat küldtek a szigetre. Forrásaink szerint az épület első vizsgálatakor még soha nem látott írásjeleket találtak a falakon. Vajon mitől emelkedett az ősi sziget a felszínre? Kik építhették az épületet? Vagy nem is épület, hanem egy idegen űrhajó? Én az utóbbira szavaznék! …Talán túl sok sci-fi-t nézek? …Mindegy. Tudósok és régészek szüntelenül keresik a választ a felmerült kérdésekre. A 8órás hírekben remélem, bővebb információkkal szolgálhatunk. Köszönöm figyelmüket! Amy Bextert hallották a Szubjektív Hírfórumon. Mrs. Johnson csak az utolsó mondatokat hallotta. A fürdőszobából kilépve felvett egy törölközőt a közeli szék támlájáról, és törölgetni kezdte őszülő haját. Közben kikapcsolta a TV-t. Arca beesett volt és fáradt, de szeméből érdekes vidámság tükröződött. Amikor éjszaka megérkezett Újzélandról, már csak 7

▫▫▫ ▫▫ ▫


annyi ereje volt, hogy letegye csomagjait és ledőljön megvetetlen ágyára. Most viszont, egy kis pihenés után kezdtek visszatérni emlékei, megpróbálta kiértékelni az előző hónap eseményeit. Felsóhajtott. Hosszú fáradalmas munkájából hazatérhetett Sydneybe, és már nem egy óceánjáró szűk kabinja volt az otthona. Ez megnyugtató gondolatnak tűnt. Messzemenően ő volt a legjobb óceánkutató és biológus Ausztráliában, és a sok nehézség ellenére semmire sem cserélte volna munkáját. Amióta férje elhunyt, ez volt az élete. Már gyermekkorában is szerette az óceánt, a benne élő állatokat, és ez a szeretet az évek során csak nőtt és a sok érdeklődéssel társulva olyan köteléket hozott létre a természet és őközte, amit senki más nem érthet. Csendben felvette ruháit. A szobája alig volt berendezve. Mintha nem is lakna benne senki. A falakon sehol egy kép, a polcok szinte mind üresek, csak a bőröndök hevertek a szőnyegen. Épp, mikor kész lett az öltözködéssel és a konyha felé indult, megcsörrent a telefon. Megállt, mintha nem tudná, mit tegyen, de aztán megfordult, és felvette a kagylót. – Halló? – Dr. Naomi Johnson? Jó reggelt kívánok! Frederick Holton vagyok, és a São Paulo-i Fortenzin Kutató Intézetből hívom. De jó, hogy elértem. – Mit tehetek önért? – Arra kérném, ha lehetséges, még ma utazzon el Brazíliába. Délután két óra harminc perckor indul egy közvetlen repülőjárat Sydneyből Recife városba. Onnan átviszik önt a szigetre. – Elnézést! Milyen szigetre? – Asszonyom, ön nem hallott a földrengésről? – Részben. De miért is kellek én oda? – Ön a legjobb óceánkutató és biológus, akivel valaha együtt dolgozott intézetünk. Az Egyesült Államok konzulátusa és a NASA felkért a kutatásirányításra, és utasított, hogy keressek fel minél több különböző szakterületen dolgozó tehetséges tudóst, hogy a sziget és az épület titkait megfejtsük. 8


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Attól tartok, ez nem olyan egyszerű. Most értem haza egy nagyobb projektből, és rengeteg elintéznivalóm van. – Kérem, gondolja meg a dolgot! Ha nem tud ma elindulni, nem probléma, de számítunk a segítségére. – Sajnálom, de nem tudok biztosat mondani. – Rendben. Mindenesetre egy kollégám várni fogja a Recifei repülőtéren. Ha átgondolta, esetleg hívja fel intézetünket. Elnézést a zavarásért. A viszont hallásra! – Visz-hall. – mondta illetődött hangon Mrs. Johnson. Letette a kagylót, és csendben bámulta a falat. Szinte még jobban összezsugorodott amúgy is alacsony termete. Százötvenegy centiméteres magassága ellenére senki sem nézte le, aki ismerte, és biztos tartása, céltudatos viselkedése kompenzálta öregedő testét. Fura gondolatok kavarogtak fejében. Szeretett volna menni, de mégsem. Néhány perccel ezelőtt még azt tervezte, hogy pihenni fog pár hetet, és elintézi a felhalmozódott ügyeit, talán meglátogatja ismerőseit, de most igazán nem tudta, mit tegyen. Fáradtnak érezte magát egy újabb kutatáshoz, de kíváncsisága és kalandvágya nem hagyta nyugodni. Lassan megindult a konyha felé. Félúton kinézett az ablakon a tengerre, majd gyorsan elfordult és folytatta útját. Készített egy teát magának, és kivett a fagyasztóból valami dobozt. Letette bögréjét az asztalra, s gondolataiba merülve bámulta egy darabig, aztán mikor már szinte kihűlt a tea, ivott és felbontotta az olvadó hóval bevont tárgyat. Csendben várt egy ideig. Megette a csokoládés süteményt, ami a dobozban volt, megitta a teát, és a nyitott konyhaajtó mögött észrevette ledobott csomagjait. Még arra sem volt ideje, hogy kipakoljon. Vagy talán pont jó, hogy még minden ott van összekészítve? Csak a ruháit kell kicserélnie. Kíváncsisága új erőt adott neki. Döntött!

₪₪₪₪₪

9

▫▫▫ ▫▫ ▫


Sandra gyors léptekkel közeledett a pilótafülke felé. Már majdnem elérte, mikor egy utaskísérő elállta útját. – Hölgyem, oda nem mehet be! – Kérem! Beszélnem kell a pilótával. – Sajnálom. Mondja el nekem az üzenetet, én majd átadom! – Legyen szíves, álljon félre! – mondta a lány, és kosztümje zsebéből előhúzta igazolványát. – A katasztrófa-elhárításnál dolgozom! Most kérem, engedjen! – Az utaskísérő fanyar mosollyal félre állt. Sandra belépett a pilótafülkébe, aztán gondosan becsukta maga mögött az ajtót. – Jó napot uraim! Elnézést a zavarásért! Sandra… – Sandra Lübeck? Szevasz San! Hogy s mint? – fordult meg az egyik pilóta. – Hello Roger! Rég láttalak. – Jeff, ez itt Sandra. Vele jártam… – A Tiszti Főiskolára! Ezt ne hagyd le a végéről! – Azért jók voltunk együtt. – Aha, amíg ki nem rúgtak! – Nem is rúgtak ki. Én mentem el. – Mert különben ők léptek volna. – Az már részletkérdés. Na de mi van veled? …Meg a sebhellyel az arcodon? – a lány egy laza mozdulattal fejbe vágta a pilótát, aki ezen csak nevetett – Azt hallottam az elnöknek dolgozol. Igaz ez? – Kacsintott a pilóta. – Részben. Tudod, miért vagyok itt, ugye? – Gondolom az UFO-k miatt! – Szó sincs semmilyen UFO-ról! Sok hülyeséget nézel! – Én is ezt hajtogatom már amióta elindultunk. – mondta az idősebbik pilóta. – De ez a bolond nem hallgat rám. – Ne törődjön vele! Soha sem fog megváltozni. De most hagyjuk ezt! Azért ugrottam be, hogy megkérdezzem, mennyi idő még, mire odaérünk.

10


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Saccra két óra! De tényleg, téged miért nem külön géppel visznek? Azt hallottam a szigeten van egy kifutó méretű placc. Akár ezzel is leszállnék rajta. – Egyrészt, mert a főnökség nem akart nagy felhajtást. Ha külön-géppel küldenek valakit a szigetre a katasztrófa-elhárítástól, azzal csak megrémítenék az ott dolgozó tudósokat és régészeket. Másrészt pedig lehet, hogy a sziget instabil. Inkább Sao-ig veletek, onnan meg helikopterrel megyek a szigetre. Leszállással együtt lesz 2 óra? – Megpróbáljuk. Csak ezt akartad megtudni? – Fontos, hogy időben odaérjek. És volt egy olyan sejtésem, hogy itt talállak. – Szép tőled, hogy beugrottál! Megtesszük, amit tudunk. – Kösz fiúk! Visszamegyek a helyemre unatkozni! – Sok sikert! Apropó, Dolph bácsikád ott van valahol a hátsó üléseknél! Jól megőszült mióta utoljára láttam. – Igen??? Köszi, megnézem! – mondta a lány már az ajtón túlról. Végigsétált az utastéren, és csakugyan ott ült az idős admirális az egyik belső ülésen. Farmernadrág volt rajta és fekete ing. Haditengerészeti sapkáját térdén pihentette. Volt is mellette egy üres hely. Sandra gyorsan leült. Az idős tiszt észre sem vette, éppen kifelé bámult az ablakon. Fél perc is eltelt, mire meglátta. - San? Hát te meg hogy kerülsz ide? Még mindig olyan halk és gyors vagy, mint kamaszkorodban. – nevetett az öreg. – Dolph bácsi! Örülök, hogy itt talállak, de őszintén nem értem. Nem a Tennessee fedélzetén kéne lenned? – Az hosszú történet… – vakarta meg őszülő fejét Invester. – Bár most van időnk bőven. – Két óra alatt csak sikerül elmesélned?! – Még két óránk van? …Gondolom a földrengés miatt vagy ezen a gépen. – a lány bólintott – Az igazság az, hogy én is oda tartok. Elnöki rendeletre. Egyébként épp tegnap adtam le a

11

▫▫▫ ▫▫ ▫


nyugdíjazásomról való kérelmet Washingtonban. Ez az utolsó hivatalos ügyem. – De hiszen azt mondtad, még sokáig bírnád. És tudom, hogy mindenki tisztel, és kedvel is! Történt valami az óta? – Nem. Ez továbbra is így van, de a látásom egyre rosszabb és az utóbbi időkben ez egyre több probléma forrása volt. Amúgy is kontaktlencsét viselek. Azért küldtek a szigetre, hogy tartsam a rendet. A legjobb katonáim már ott vannak. De most te is mondj valamit! Mi van veled? Hogy van az öreg Ralph? – Apa jól van. Otthon tölti azt a három hét szabadságot, amit kapott, így többször is meglátogathatom. Két napja voltam nála. – És Elenor? Még mindig abban a baltimore-i kórházban dolgozik? – Aha, a Johns Hopkinsban. Sok a munkája, de jól van ő is. – igazí-totta meg vállig érő fekete haját Sandra. – Olyan különbözőek vagytok, nem is gondolná az ember, hogy a nővéred. – Ha te mondod! – mosolyodott el a lány. Itt egy kicsit csend lett. Mindketten gondolataikba meredve néztek maguk elé. Egyikük sem szeretett sokat beszélni. Még az is csoda, hogy most ilyen sokáig nem fogytak ki a témából. Talán annak tudható be, hogy már évek óta nem látták egymást. Noha rokoni kapcsolat nem volt köztük, Sandra mindig Dolph bácsinak hívta az idős katonát, aki már a lány születése előtt jó barátja volt a családnak. Dolph annak idején együtt szolgált Sandra apjával, de Ralph és Rebecca válása óta igen ritkán találkoztak. Eszébe jutott néhány régi emlék, s eltűnődött rajtuk. - Ha nem haragszol, én most visszamegyek a helyemre! – szólalt meg lassan a lány. – Pihenek egyet, amíg le nem szállunk. - Menj csak! Landoláskor találkozunk! – nyújtóztatta ki lábait Invester, miközben farmernadrágjának szárát igazgatta. Sandra bólintott egyet, és visszasétált eredeti helyére. Útközben

12


▫ ▫▫ ▫▫▫

elment a stewardess mellett, aki most már szándékosan rá se nézett. Leült táskája mellé, hátradőlt és becsukta szemét.

₪₪₪₪₪

Március 2: Már a tizennegyedik nap telt el haszontalan áskálással. Hétfő óta a mindenütt megtalálható agyagedénydarabokon kívül semmit nem találtunk, és a leletek nagy részét már többször is átvizsgáltam. Ráadásul nagyon kevés az olyan tárgy, amin írott szöveg van. Valószínűleg mind használati tárgy, kivéve persze a díszfüggöny-darab, amit legelső nap ástak ki. ¡Ne felejtsem el megvizsgáltatni a korát! ¡A csomagolásáét is! (¡Lehet, hogy eltérnek!) Ha ez továbbra is így folytatódik, megírom a jelentést, és végeztem ezzel a hellyel. Mára ennyi. ¡Amennyiben nem történik valami NAGYON szokatlan! Rodrigo letette ceruzáját, és becsukta a noteszt. Aztán kinyitotta, belenézett és megint becsukta. Felkelt a fagöcsről, amit széknek használt, és kiment a sátorból. Kellemetlen meglepetésére a Nap éppen lenyugvóban volt, és belevilágított a szemébe. Kezével eltakarta szemeit, és úgy ment tovább a másik sátor irányába. Ez valamivel nagyobb volt, mint az övé, és halványabb színe volt, mint az összes többinek a tisztáson. A sátrak közti kiparcellázott területeknél régészek tevékenykedtek. Néhány helyen a madzaggal körbekerített szabályos kis árkokban emberi csontok látszottak ki a vöröses talajból, mellettük pedig cserépdarabok, vagy más régészeti leletek hevertek megcímkézve. Még félúton sem volt a régész, mikor a szemközti sátorból nagy sebességgel kirontott egy torzonborz alak, és felé rohant. – Señor Vale…! Señor Valencia! – lihegte. – Jojjon á téléfonhosz! Rápido, rápido! Ászt mondtá, nágyon fontosz… Hogy mindenképpen hívjám á señort… a téléfonhosz.

13

▫▫▫ ▫▫ ▫


– Ki mondta, Sergio? – együtt futottak a sátorhoz. – Nem tudom señor… Nem értosz még á muchacho névét. Ámericano volt. – Esta bien, Sergio. Nem kell idegeskedni! – Mondta a régész, és felvette a telefont. – Itt Rodrigo Valencia, hallo? – Jó estét uram! Soan Dekker vagyok. Emlékszik arra, amit tegnap előtt mondtam? A szigetre, meg a többire! – Persze! Az ilyesmit nehéz elfelejteni. – Szükségünk lenne a szaktudására. Tudjuk, hogy nagyon elfoglalt, és, hogy éppen egy ásatás kellős közepén van, de beszéltem a megbízójával és beleegyezett, hogy küldjünk ide egy másik régészt ön helyett, amíg ön távol van. – Értem. Hová kell mennem? – kérdezte leplezetlen örömmel Dr. Valencia, miközben szabad kezével kalapját levette. – A helikopter már úton van önökhöz. Köszönöm a megértését és a segítséget! Viszont hallásra! – Viszont…! Az archeológus visszatette a telefont a helyére és eltűnődve nézett maga elé. Testtartása kissé görnyedt volt, és magas, vékony teste ezt ki is hangsúlyozta. Kezét szürkésbarna mellénye zsebébe tette. Szemében élénk kíváncsiság tükröződött. Boldog volt, hogy végre valami izgalmasabb kutatáshoz foghat. Segédje nem sokat értett a beszélgetésből, s most azt próbálta kifürkészni a régész szakállas arcvonásaiból, hogy vajon a közölt hír jó, vagy rossz a számukra. Félve meg is kérdezte: – Válámi báj ván, señor? – No, mi amigo. Semmi baj! – nyugtatta meg Rodrigo a kis embert. – Ászt hittem, á señornak él kell ménni. – Jól hitted barátom, el kell mennem, de, ha gondolod, velem jöhetsz.

14


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Nem tudom, señor… Úgy hállottám, hélikopterrál jonnek mágáért. Én viszont, tudjá, nem széretek repulosz. Há nem bánjá, márádnék. – Persze, Sergio. Maradj csak! Biztosan hasznodat veszi majd, aki helyettesít, amíg nem vagyok itt. – a régész hangja őszinteséget sugárzott. Segédje nem is mert ellenkezni, bár ő nem így gondolta. Mindig alábecsülte saját fontosságát, pedig egy őszinte, megbízható segítőkész ember akkor is sokat ér, ha nincs magas képzettsége. – Most viszont segíthetnél nekem összecsomagolni. – Sí señor! – Mondta kissé szomorkásan, de tisztelettel az alacsony emberke.

₪₪₪₪₪

– Kérem, uram! Ha még egy kérdésem lehetne… Igaz a hír, miszerint a Holo-Research Corporation a csőd szélén áll? – Dehogy igaz! …Nem szabad hinni a pletykáknak. Semmi olyan nem történt, ami ezt a feltevést bizonyítaná. – Értem. És a kutatás során elért eredmények miért nem publikusak? – Az eredményeket zárolták három hónapra. Sajnálom asszonyom, ennyit mondhatok. – Nem tartja furcsának, hogy pont három hónap múlva szűnik meg a szerződésük több múlti-nacionális céggel? – Nem. A szerződések létrejönnek, megszűnnek, ha lejár az érvényességük, majd másik szerződések lépnek a helyükre. – Ezek szerint van újabb ajánlatuk? – Ezt nem mondtam. De kétségkívül megvannak a kapcsolataink. – Akkor ugye nem marad el a jótékonysági bál sem?

15

▫▫▫ ▫▫ ▫


– A rendezvényt későbbi időpontra halasztottuk. Ezt már közöltem önnel. Vállalatunk nem engedhet meg… – Ekkora kiadást pont a megszűnése előtt, igaz? – Nem, nem…őő…nem ezt akartam mondani, maga kiforgatja a szavaimat! – hebegett az öltönyös úriember. – Köszönöm, ennyi elég. Viszontlátásra! A kutatóközpont igazgatója bosszúsan nézte a távolodó riporternőt mielőtt bement az épületbe. Még látta, ahogy beszáll egy szürke autóba. Salma Dover, a Minnesota Times kiváló és igen tehetséges munkatársa volt. Már, ha lehet tehetségnek nevezni az efféle erőszakos törekvés képességét. Most bent ült egy ezüstszínű Mercedes anyósülésén, és iratait rendezgette. – Na? – szólalt meg a mellette ülő kopaszodó, borostás alak. – Mi na? – a nő kissé ingerült volt. – Mit mondott? És miért nem engedted, hogy lekapjam az interjúdat? – Ezek a – (ezt a részt kifütyülte a nő) – cégek mind egyformák! Addig tagadják anyagi problémáikat, míg egyszer csak észre veszed, hogy lebontották az épületet. – Salma hosszú szőke tincseit igazgatta. – Ez az öreg fószer is azt hajtogatta, hogy nincs a cégnek anyagi gondja, de azt már nem tudta megmagyarázni, hogy miért marad el a jótékonysági báljuk. Egyébként meg azért nem vittelek magammal, mert így többet megtudhattam, mintha ráijesztettem volna. – Ha-ha! …És nem vette észre, hogy nem az vagy, akinek kiadod magad? – kérdezte a pocakos ember, miután beindította az autó halk motorját. – Nem, D! Minden rendben volt. Elmondott mindent, amire szükségünk volt, és minden itt van digitálisan a zsebemben. – büszkélkedett kaján mosolyra húzva ívelt szemöldökét a nő. – Nem tudom, miért csinálod mindig ezt, Sal! Őszinte is lehetnél néha! Nem kell mindig a gyorsabb, de veszélyesebb megoldást választanod! – Az egyébként nagy humorérzékkel megáldott Dean Blake most különösen komoly volt. 16


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Hűha! Mostanában tele vagy meglepetésekkel. Mintha apucit játszanál. – mondta Salma, zöld szemeit tágra nyitva. – Te meg, ha sokáig játszod a titkos ügynököt, még megütheted azt a cuki bokádat, ugye tudod?! – Így van! – mondta a nő könnyelműen – De te csak vezess és tedd, amit mondok! – modell alakját kinyújtóztatva hátradőlt az ülésen. Már jócskán elhagyták a városközpontot, mikor Dean újra megszólalt. – Jut eszembe, keresett valami figura Belém-ből. Azt mondta, mindenképpen hívd fel! – Csak nem sztorija van az öreg Javi-nak? – csillantak fel Salma szemei. – Rég nem hallottam tőle semmit. – Ja, asszem Javier Gonzalezt mondott. – Ő az! Mikor hívott? Amikor beszéltem a Hologramos fickóval? – Aha. Még az elején. Azt mondta, valami űrhajót találtak egy új szigeten. – az operatőr hangja közönyös volt. – Micsoda??? Add ide a telómat, most rögtön felhívom! Miért nem mondtad előbb? – hadarta Miss. Dover. – Azt hittem várhat. Végül is… – Cssssst! – intett a nő. A telefon már kicsengett. – Hola Javi! Itt Sal. Hívtál, most beszélj! …Aha…Mi van?…Ez állati!…És hol?…A szigetre?…Persze, megkapod! Rászolgáltál amigo! Akkor ott találkozunk. – Salma megszakította a vonalat, és izgatottan fordult Dean felé. – São Luis-ba megyünk, D! Méghozzá most azonnal! – He? – nézett a kerekarcú fickó a nőre. – Fordulj meg, és húzzunk a helikopterhez! – Oké-zsoké! Te vagy a főnök. De meg kell kajáltatnom a kicsikét, mielőtt elindulnánk, mert teljesen kifogyott a tank az utolsó körutunk óta. De miért pont São Luis-ba? Tudok romantikusabb helyet is. – mosolyodott el Blake. – Be kell érned ennyivel! Javi ott vár ránk.

17

▫▫▫ ▫▫ ▫


– Hát, álldogálhat egy darabig, tudod mennyi az út São-ig? – Ne szórakozz már! Nem úgy értettem, hogy a reptéren szobrozik, amíg oda nem érünk. Azt mondta, hívjam fel, ha ott vagyunk! – a nő mély hangja lekezelő volt. – Jól van, na! Már poénkodni sem szabad? – játszotta Dean a sértődöttet. ₪₪₪₪₪

18


▫ ▫▫ ▫▫▫

Az asztal tele volt iratokkal és apró papírdarabokkal. Csörgött a telefon. A forgószékben üldögélő titkárnő hihetetlen ügyességgel kapta ki a papír-halom alól. – Fizika tanszék, Dr. Palffy irodája, tessék! – Jó napot! Dr. Frederick Holton vagyok. A Fortenzin Kutató Intézet munkatársa São Paulo-ból. Beszélhetnék Dr. Palffyval? – Pillanatnyilag nem elérhető. Quantum-mechanika kollokviumot tart harmadéves hallgatóknak. – Mikor ér véget az előadás? – Egy pillanat! – nézett hátra válla fölött a lány – …Összevont óra van, ami 10:30-kor kezdődött, …tehát pontosan 12 órakor fejeződik be. – Értem. Esetleg küldhetek faxot neki? – Természetesen. De, ha gondolja, átadhatom az üzenetet én is! – Attól tartok, az most lehetetlen. Túl sok információról volna szó. – Akkor van még egy lehetőség, amit ajánlhatok. Dr. Palffy általában mindenkit arra kér, hogy faxolás helyett inkább e-mail-t küldjön. Megfelel ez önnek? – Nagyon jó. Ez leegyszerűsíti az én dolgomat is. Mondaná a címet? – [email protected]. Gondolom, tudja, hogy kell leírni a nevét. – Igen, volt szerencsém vele dolgozni. – mondta a férfi, majd elköszönt és letette a telefont. A nő is ugyanezt tette, aztán visszahelyezte a lapokat a telefon fölé. Az iroda igen kicsi volt, nem csoda, hogy alig fért el benne a rengeteg irat és nyomtatvány. A hölgy egyébként szerette a rendet, és igyekezett is ezt a látszatot kelteni, ami ugye nem egy különleges elvárás egy titkárnőtől. Éppen az imént kinyomtatott tételsorokat, és segédanyagokat próbálta mappákba rendezni, mikor nagy

19

▫▫▫ ▫▫ ▫


meglepetésére Matthew Palffy lépett be az irodába két pohár kávéval a kezében, és egy dossziéval a hóna alatt. – Miért nézel így rám? – mondta a fizikus, majd keskeny száját összeszorította egy pillanatra. – Mindig siránkozol, hogy neked soha nem hozok kávét! Hát, most hoztam! – durcás képpel lerakta a poharakat az asztalra egy köteg lap tetejére, miközben a dosszié kicsúszott a hóna alól. Lehajolt, hogy felvegye, s ezzel majdnem leborította a forró kávékat. Mikor véget ért a veszély, félénk hangon megszólalt a fiatal nő: – Matt, most nem órán kéne lenned? – Dehogynem. Csakhogy a drága tanítványaimnak beszerveztek mára egy üzemlátogatást, és nekem persze senki sem szólt. – mondta a huszonhét éves férfi, miközben leült kényelmes karosszékébe. – Sajnálom, nekem sem szóltak. Ja, és köszi a kávét! – Szívesen. Mikor visszafelé jöttem, úgy hallottam, csörgött a telefon. Ki hívott? – Egy bizonyos Frederick Hogart. Azt mondta… – Hogartot mondtál? – tűnődött a fizikus magas homlokát összeráncolva. – Nem Frederick Holton? – De! De igen! Bocs, nem tudtam fejben tartani, még sohasem hallottam róla. Azt mondta, te ismered. – Igen, már amennyire. Együtt dolgoztunk az energiatakarékossági projekten. – Azt mondta, sok mindent akar közölni, ígyhát megadtam neki az e-mail címed! – a nő felhúzta szemöldökét, mint aki azt várja, hogy a másik reagáljon valamit a hallottakra. A férfi a kávét kortyolgatta. – Jól tetted, Emma! – a várt válasz érkezett. Matthew bekapcsolta laptopját, és felhörpintette az utolsó csepp kávét is. Egy ideig csend volt. Emma Wilbert, továbbra is a papírokat rakosgatta, Matt pedig rövid, szőkésbarna haját vakargatva várta, hogy a kérdéses levél megérkezzen. Hirtelen megszólalt:

20


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Te is hallottad, hogy valami sziget emelkedett ki az Atlanti-óceánból Brazília mellett? – Ha-ha-ha! Ne is próbálkozz! – a nő hangja gúnyos volt. – Nem, ez most tök-komoly! Te sose olvasol újságot? – Matthew láthatóan izgatott volt. – Azt mondják, tele van furcsa dolgokkal, van valami ősi épület is rajta. Most próbálják lebontani róla a rengeteg rárakódott algát, meg iszapot, meg mindent. Kíváncsi lennék, mi az valójában. Látod Emma, ott most jóval izgalmasabb lenne a terepgyak, mint itt üldögélni. – Azt meghiszem. Már a diploma óta nem voltam külföldön, de még csak nyaralni sem! – sóhajtott az általában vidám, élénk titkárnő. A következő pillanatban elhangzott a jellegzetes hang, amiből mindketten azonnal tudták, hogy az e-mail megérkezett. Emma felpattant helyéről, és a fizikus mögé állt, hogy ő is olvashassa a levelet. Matt nem szólt semmit. Mindketten feszülten olvasták a levelet, majd néhány perc múlva, mikor szinte egyszerre végeztek, a nő felkiáltott: – Ez nem lehet igaz! – Pedig nagyon úgy néz ki! – mondta lassan a fizikus. – Azt nem írja, hogy egyedül menj…! – Miss. Wilbert reménykedve pillantott Matthewra. – Nem, de azt sem, hogy kinek a költségén. – Ami azt jelenti, neked kell fizetned a repülőjegyeket São Luis-ig, meg mindent? – Ez várható volt. – dőlt hátra a férfi. – De valószínűleg van annyi pénzem, és ezt sohasem hagynám ki, tudod! Különben is, biztos jól fizetnek majd, ha megoldom a rejtélyt! – Azért ne légy olyan nagyra magaddal! A levél szerint már többtucat ember dolgozik rajta napok óta… De én majd szorítok neked! – rakta keresztbe ujjait a lány. – Azt hittem, irigykedni fogsz! Azt hittem te is menni akarsz.

21

▫▫▫ ▫▫ ▫


– Ez így van, de beérem azzal is, ha időnként felhívsz. Ugye felhívsz? – Hát persze! Amint kaptam annyi pénzt, hogy órákig telefonálgassak. – Jaj, ne légy ilyen gonosz! – sértődött meg a Emma. – Csak vicc volt! Ha valami fontosra rájöttem, vagy kell valami, hívlak! Holnap beszélek a Dékánnal. Te meg próbáld meg elintézni a helyettesítéseimet! – Matt kikapcsolta a laptopot, és mélyen Emma szemébe nézett, mintha valami fontosat akarna mondani, de aztán ennyit mondott: – Ma már nincs több órám, és azt írta a prof, hogy minél előbb legyek ott, szóval most hazamegyek! – fölkapta kabátját és kiment a ködös, Oxfordi utcára.

22


▫ ▫▫ ▫▫▫

2. A helyszínen – Óvatosan! Óvatosan fejtsék le a réteget, nehogy megsérüljön a kőfal felszíne! Lehet, hogy itt is találunk véseteket, vagy írásjeleket! – mondta az archeológus látható aggodalommal az arcán. – Sajnálom Dr. Valencia, de ezek az algák, meg mit tudom én, mik teljesen rákövültek már a falra. Mit gondol, milyen régóta lehetett ez az egész a víz alatt? – kérdezte Hans, az egyik helyi munkás. – Nem tudom! Talán sok-ezer éve! – Vágta rá Rodrigo szinte gondolkodás nélkül. Ezután, hamar rájött, hogy a szürke kőfalak ennyi idő alatt már jócskán megrongálódhattak volna, de eddig úgy tűnt, valami csoda folytán talán nincs rajtuk egy repedés sem. Az épület hatalmas volt, az ember szinte hangyányira törpült falai mellett. A külsőjéből ítélve 4 szintje lehetett. A legalsó szint nagyjából 46 láb magas volt, alakja pedig rendkívül hasonlított egy ötágú levélhez. Az ezt követő emeletek pedig egyenként 23 láb magasak és szabályos ötszög alakúak. Minden szint egy-egy óriási lépcsőnek tűnt, noha ezen lépcsők falai nem függőlegesek voltak, hanem kissé befelé dőltek (az épület közepe felé). Az alsó három egybefüggő alapja volt a legfelső szintnek, ami pedig öt kisebb ötszög alakú emeletből állt. Minden szinthez – még a legfelső szint síkjára is – lépcső vezetett. Ha a magasból szemlélődött az ember, mondjuk egy helikopterből, az egész kőmonstrumon és körülötte embereket, gépeket, szállítóeszközöket láthatott, melyek mozgása egy percre sem állt meg. Linda Koltov és unokaöccse Philip Levin most is együtt dolgozott. Az Uppsalai Egyetemtől érkezett fiatal geológusokból álló kutatócsoportot irányították a keleti falakon a második szinten, és már három napja egy szemhunyásnyit sem aludtak. A NASA kutatói mellett a világ minden pontjáról érkezett tudósok, és kutatók kisebb-nagyobb csoportjai dolgoztak minden 23

▫▫▫ ▫▫ ▫


szinten és azok minden emeletén. A sok, fáradtságos és összehangolt munka ellenére igen kis részét tudták megtisztítani és tanulmányozni az épületnek. Még mindig csak a 15-20 százaléka volt vizsgálható a kőfalaknak, és szinte az egész épület zöld volt a sok növénytől. Az első napokon sikeresen elvezették a környéken hatalmas tócsákban megmaradt vizet, amit a növényzet megfogott és nem engedett visszafolyni a tengerbe a kiemelkedéskor, s azóta az erős napsütés is hozzájárult a munkálatokhoz. Mindenki lázasan tevékenykedett, végezte a neki osztott munkát. Naomi Johnson a falakról leválasztott növényzetet tanulmányozta Flora Gibbs-szel és még néhány híres botanikussal, biológussal a legalsó szinten. Csendben, nagy odafigyeléssel azonosították az algákat, moszatokat, planktonokat és a tengeri állatokat, melyek közül a legtöbben nem élték túl a vízből való kiemelkedést. Nagy számban jelen voltak különféle mélytengeri halak, és rákok is. Az utóbbiak közül aránylag sokan életben maradtak, ezeket akváriumszerű tartályokba helyezték és átadták őket az óceánba visszaszállításért felelős csoportoknak. Rendkívül sok volt az eddig ismeretlen, vagy csak alig ismert állat– és növényfaj, amit most örömmel és nagy igyekezettel vizsgáltak meg, igaz mindegyikük jobban szerette volna, ha ezek az élőlények továbbra is „élő”-lények lehetnének. Különösen a fiatalabb egyedek halálát viselték nehezen. Néhány polipfajt is találtak a száradó, kusza tengeri növényzetbe tekeredve. Ezek különbözősége is lenyűgöző volt. Dr. Johnson szinte észre sem vette, hogy mekkora odafigyelést igénylő kutatásba vágott bele szinte pihenés nélkül közvetlenül egy előző nagy projekt után. Fáradtsága nem jelentkezett, annyira belemélyedt az állatok és növények tanulmányozásába. A kutatók és tudósok csapatai még mindig folyamatosan érkeztek a szigetre, és akik idejöttek, alig tudtak a feljegyzéssel és a jelentések írásával foglalkozni, annyi munka és érdekes tennivaló akadt. A távolból most is egy helikopter közelgett az 24


▫ ▫▫ ▫▫▫

épület felé. Néhányan meghallották halk zúgását a messzeségből, de nem tulajdonítottak neki jelentősséget. Mindenki végezte a dolgát, szinte be sem tartva az előírt pihenők rendjét. Ritka látvány volt, ha valaki bement a személyi sátrába, és akkor is szinte perceken belül visszajött. Talán csak ottfelejtett valamit, vagy energiapótlásnak hozott ki valami szendvicset. Az előzőleg megállapított munkarendet a hatékonyság és a valószínűleg huzamosabb ideig tartó kutatások miatt már az első néhány nap után megváltoztatták, és ingyenes ellátmánycsomagokat biztosítottak mind a kutatóközpontok finanszírozásából, mind pedig a kutatást támogató alapítványok pénzéből. Az egyetemektől és az azokat segítő nagyobb vállalatoktól is kaptak folyamatos eszközbeli segítséget és a vizsgálatokat leegyszerűsítő fejlesztések is hamar eljutottak ide. Az itt dolgozó emberek csakugyan örültek a segítségnek, és annak hogy megannyi új műszert és találmányt ők használhatnak először. Mintegy tesztelő-üzem szerepét is betöltötte a mindent átfogó kutatás. Az épület rejtélyeinek mihamarabbi megfejtése érdekében a tisztogatást a falakkal kezdték és azok környezetével, hogy minél több írás láthatóvá váljon. A felállított sátrak 90 százaléka is ott volt, hogy gyakorlatilag ne kelljen éjszakára túlságosan eltávolodni a munkakörnyezettől. Már a sátrak felállítása is igen érdekes feladatnak bizonyult, hiszen – az épületet nem megrongálandó – a cölöpöket a rárakódott iszapos növényrétegbe verték le, és amint kiderült, nem is tudták volna egyszerűen beleverni a letisztított kőbe, mert az érthetetlenül kemény volt. A falak nagyon ígéretesnek bizonyultak. Szinte nem is találtak olyan felületet, ahol ne lett volna valami ősi bevésés, viszont a jelek mérete is nagy volt, így megfelelő írásmennyiség nélkül nem lehetett hozzákezdeni az értelmük megfejtéséhez, bár már mindenki arra várt, hogy legyen valami eredménye is munkájának.

25

▫▫▫ ▫▫ ▫


Timothy Hass, a híres antropológus és kriptográfus a nyugati oldalon volt csapatával az egyik leginkább megtisztított falfelületnél és próbált rendszert találni a jelek halmazában. De amit kiderítettek, még nem volt publikus. Ahányszor kérdezte valaki, hogy rájött-e már a rejtélyre, ő mindig visszautasította a kérdést azzal a válasszal, hogy „Nincs még érdemleges közölnivalója”. Nyilvánvalóan valami szenzációt akart előkészíteni. Salma Dover és Dean Blake ott sürgölődött néhány régész körül, akik éppen egy nagyobb falfelületet tisztítottak meg a zöldes színű szerves rétegtől, miáltal láthatóvá vált a falon lévő vésett írásjelek egy töredéke. Interjút ugyan nem készíthettek, de a két napja megtartott kutatásirányító értekezleten engedélyezték, hogy felvételeket készítsenek a munkálatok eredményeiről, amennyiben először a NASA részére elérhetővé és átvizsgálhatóvá tesznek minden rögzített pillanatot. Noha még nem igazán látszottak egészben a jelek, az ottlétük már biztosra vehető volt. Az újságírónő nem bírta ki, hogy szótlanul figyelje a tevékenységeket, melyeket alig ismert, mint például a falak tisztításához kitalált eljárások mikéntjét, és a tiltás ellenére egyre sűrűbben kérdezett a dolgozóktól és régészektől a munkálatokkal kapcsolatos óvatos kérdéseket. – Nem éhes? – kérdezte most a mellette tüsténkedő „falpucolót”, ahogy ő hívta őket. – Egy kicsit. De a sátram nincs annyira a közelben, hogy elmenjek szendvicsért. – mondta válla fölött a szürkeruhás ember. – Éppen van nálam két sonkás. Az egyiket odaadom, ha szeretné! – hízelgett a szőkeség. – Köszönöm, nagyon kedves öntől! – azzal már el is vette Salma kinyújtott kezéből a gömbölyű eledelt. – Mit csinál most? – csapott le hirtelen a nő egy ártatlan kérdéssel. – Nagy nyomású levegőt fogok fújatni a falra, hogy ezzel eltávolítsam a rárakódott növényréteget. – a szendvicset majszoló 26


▫ ▫▫ ▫▫▫

amúgy igen morcos férfinak már nem esett nehezére beszélgetni. Most jött rá igazán, hogy nem csak kicsit volt éhes. – Kérem, álljon hátrébb! – mondta felelősségteljes hangon. Már majdnem elfelejtette, hogy a másik kezében étel van, de a nő mellett álló kamerás férfi fura pillantása rávilágított a tényekre. – De előbb megeszem ezt a jó kis szenyót! Még egy helikopter érkezett, és éppen leszállni készült az épület első, levél alakú szintjén kikotort síkfelületre. – Hányan fognak még jönni? – kérdezte Matthew Palffy egy idősödő professzortól. – Ahányan csak tudnak. – pillantott rá az ősz hajú tudós. – Ha engem kérdez, nem is árt a sok ember. Egy ekkora kőtömeg meghámozása nem kis dolog, és a lényeges munkát mi csak akkor kezdhetjük el, ha már a rendelkezésünkre áll a falakon lévő információknak legalább egy jelentős része, ha nem az egész. – az idős férfi leült összecsukható tábori székére és onnan kémlelte a tengert a felhőpamacsokon keresztül. A legfelső szinten voltak, az észak-nyugati ötszög tetején, így mindenütt kellemes volt a látvány, és az épület 115 láb magassága megfelelő hőmérsékletű és tisztaságú levegőt biztosított egy tekintélyes kort megélt ember számára is. Az alsóbb szintek felé már egyre fülledtebb, melegebb volt a levegő és a rothadó növények szaga is kellemetlenséget okozott. A folyamatosan felszálló pára kisebb felhők formájában távozott a szigetről, és különös módon az épület csúcsaitól minden irányban távolodva szállt fel. – Mit gondol Dr. Nolling, tényleg van jelentőssége annak, hogy a sziget pont az egyenlítőn helyezkedik el? – a fiatal asztrofizikus nem leplezte tovább, hogy feleslegesnek találja ittlétét. – Minden bizonnyal! – válaszolt lassan a félig kopasz úriember. – A fizikában minden egybeesésnek van jelentőssége! Az évek során majd megtanulja, fiatalember! – Én nem lennék benne biztos, hogy itt a helyem! – mondta ki Matt, amit már régen ki akart mondani. – Semmi érdekeset nem

27

▫▫▫ ▫▫ ▫


tettem eddig. Bevallom, azt hittem, valami fontos, vagy izgalmas dologra jövök majd rá, és legalább… – nevetett kínosan – egy apró elismerést kapok. Ehelyett napok óta csak a döglött állatokat látom mindenütt, ami egyébként elég felkavaró, és amint ideértem, megcsípett valami gonosz bogár, amit nem is ismerek! – a fizikus hangja siránkozásba ment át. – Ne nyafogjon, mint egy kislány! Én sem erre számítottam, igaz, de sok minden nem úgy történik az életben, ahogy szeretnénk. Amúgy meg csak azért nem találja a helyét, mert az állandóan felszálló köd miatt még nem látta a csillagos eget! – sóhajtott az öregember, s felnézett az égboltra. – Én itt voltam közvetlenül a sziget kiemelkedése után, amikor még nem takarták el a csillagokat a felhők, és láttam pár különleges dolgot! Megéri várni, amíg megszárad minden. Nekem elhiheti! – Remélem, én is így fogom gondolni! – Biztosra veheti! De most ne törődjön ezzel! – Edward Nolling fiatalos gyorsasággal kelt fel székéről, és állt a fiatal fizikus mellé. Kezét vállára tette, jól megszorította, majd ennyit mondott: – Jót tesz majd magának ez a kis terepmunka, még ha nem is lesz olyan kicsi, mint amilyenre Holton felkérte. – az idős férfi őszinte szavai nyugtatólag hatottak Mattre. – Szerintem Fred tudta, hogy ön nem jönne, ha elmondaná, hogy mennyi munka van még, amíg elkezdődhet a fizikusok és asztronómusok igazi nagy kihívása. Talán azt akarta, hogy legyen még valaki, aki itt van velem a kezdetek óta. – Lehetséges. Mindenesetre itt vagyok, és szeretnék valami értelmeset tenni. – a fiatal tudós kezdett beletörődni helyzetébe, és igyekezett a tényekre koncentrálni. – Meséljen nekem arról, hogy mikre jöttek rá eddig, mi történt a földrengéstől máig! – A földrengéstől? Máig? …Már az a bizonyos földrengés is igen furcsa tényező a történések hosszú egyenletében. – Dr. Nolling a szakállát vakargatta. – Nem vagyunk semmilyen törésvonal mentén, így lemeztektonikailag semmi sem indokolja, 28


▫ ▫▫ ▫▫▫

hogy ilyesmi megtörténjen. Arra is gondoltunk, hogy van valami a tenger alján, ami felemelte. Most is sok-száz búvár van a mélyben és kutatja az óceánt a sziget pereménél. Eddig semmit nem találtak a hatalmas barlangrendszeren kívül, ami a szigetet körbeveszi. – Csak a sziget szélén húzódik? Nem lehet, hogy a sziget is üreges? – Ez egy érdekes feltevés! – nézett érdeklődve az öreg tudós Matthew szemébe, leplezve, hogy ő is eljutott idáig. – Persze erre ön is gondolt. Tudom, ne tagadja! – a férfi lelkesedése alább hagyott. – Igen, gondolkodtam rajta, mint még sok máson is. De nem vetettem el az ötletet. Örülök, hogy önnek is eszébe jutott. Hiszen, ha a barlangrendszer már régen megvolt, csak egy apró rengés is elég lehetett, hogy elszakítsa az esetleg rég elöntött levegőbuborékszerű szigetet, és akkor tényleg logikus a felszínre emelkedése. De vajon lehet-e valami olyan egybefüggő, mégis üreges, hogy a megfelelő felhajtóerővel megemelje a szigetet?! – És mitől lehet itt egy akkora barlangrendszer a felszín alatt? – Matt nem is vette észre, hogy már nem a gondjaival foglalkozik. – Gondolt arra, hogy mi volna, ha azok az óriási barlangok nem is természetes barlangok lennének? – Igen, de mi értelmük lenne? És az, hogy szándékosan lettek-e belevájva a földbe egyébként sem visz előbbre minket semmivel. – Egyetértek. De a kíváncsiságom sohasem hagy nyugodni. – nevetett az ősz hajú professzor. – Menjünk, ebédeljünk valamit, úgyis háromra Timothy-nál kell lennünk az ebédlő mellett. Közben majd mesélek! A nap már jócskán elhaladt a kőmonstrum felett, s már a nyugati oldalt világította meg, mikor egy kisebb tudóscsoport a második szinti ebédlő-sátor felé igyekezett. Élénk beszélgetés és nevetgélés hallatszott a sátorból, valamint kellemes illat szállt

29

▫▫▫ ▫▫ ▫


feléjük. Mikor beléptek a sátorba, örömmel tapasztalták, hogy még maradt elég ülőhely, hogy együtt fogyasszák el ebédjüket. A csapat feje, Robert Grossman éppen leülni készült, mikor megpillantotta Rodrigo Valenciát, amint Naomi Johnson és néhány fiatal kutató társaságában ebédel. Elnézést kért társaitól, és átment az archeológushoz. – Jó étvágyat barátaim! Csatlakozhatok? – kérdezte Mrs. Johnsont. – Persze Rob, ülj csak le! – felelt az óceánkutató, miközben egy jókora fasírtot szeletelt egy nem túl éles ebédlői késsel. – Híreim vannak! Beszéltem egy fickóval Timothy csapatából. Azt mondta, rájöttek valamire, de nem mondhatja el. Ebéd után összehívnak mindenkit, akit Holton rendelt ide, és bejelentik az első megfejtett részletekből levont következtetéseket. Már nagyon várom. – Engem Soan Dekker hívott. – aggodalmaskodott a bolíviai tudós. – Ugyan, Rodrigo, mit gondolsz, Soant ki hívta meg? Terád is számítanak! – Szerintetek ott lesz az újságírónő is? – kérdezte Naomi. – Nem hiszem, hogy kihagyná! Az a nő bárhová be tud furakodni, akármilyen titkos is az ügy. – mondta rosszallóan Grossman. – Azt hallottam, egyszer CIA-snak adta ki magát, és nem tünt fel egyik ügynöknek sem. Ügyes, de akaratos egy nőszemély, főleg, ha nagy sztorit szimatol. Két asztallal arrébb Holton, Nolling és Matthew ebédeltek. Láthatóan nem diskurálással töltötték az időt. Ők voltak azok, akik beszélhettek eleget, hiszen nem volt annyi dolguk, hogy ne jusson idő elmondani egymásnak gondolataikat. Most mindhárman élvezték a sült krumpli és a fasírt ízét. A mellettük lévő két „L” alakba forgatott asztalnál egy egyetemistákból és tanáraikból álló társaság beszélgetett. Nolling időnként rájuk nézett, és elmosolyodott. Eszébe jutottak saját diákjai, és azok az idők, amikor még ő maga is diák volt. Mindig vidáman gondolt 30


▫ ▫▫ ▫▫▫

ezekre, az évekre, bár akkoriban nehéz, véget nem érő pillanatokat élt át. Legalábbis akkor olybá tűnt. Mattet láthatóan nem izgatta a társaság hangos beszéde. Megszokta már, hogy sok időt tölt egyetemistákkal, szinte otthona volt az „Oxfordi Egyetem Fizika Intézete” – tábla néhányszáz méteres körzete. Frederick Holton pedig, aki az expedíciók előkészítéséért, és összehangolt működéséért felelt, most gondolataiba meredve nézegette a villájára szúrt fasírtdarabot. Az északi oldalon valahol a második és harmadik emelet közötti lépcsőkön Salma és Dean lépkedett lefelé. – Felvettél mindent? – kérdezte fáradt mély hangján az újságírónő. – Hát… a felénél kifogyott az akku, – válaszolt félénken a pocakos pasas. – de féltem megmondani, hogy elfelejtettem felhozni a többit. – Micsodaaa? – Salma megállt. Szemeiben hirtelen düh látszott. – Hí-hehehe. Bevetted, mi? – kacagott jellegzetes hangján Blake. – Abbahagynád ezt? Állandóan szórakozol. – a nő lassan visszanyerte nyugalmát, és továbbindult lefelé a letisztított lépcsőn. – Elegem van a vicceidből! – Durcásan elfordult, de a férfi még nevetgélt egy darabig. Lassan megszűnni látszott a köd, és a tenger mindenütt csodálatosan hullámzott. Talán mégsem mindenütt. Nagyon távol, délen, a levegő sötétebbnek tűnt, mintha egy óriási felhő hullatná szomorú könnyeit az óceán felkavart felszínére. Errefelé ez nem furcsa jelenség. Főleg a történtek után. A „furcsa” szó jelentése kicsit átértékelődött. Három napja, mikor Naomi megérkezett, ugyanilyen forróság volt, mint most itt, de estére hatalmas esőt hozott a Passzát szélrendszer felszálló ága. Aznap egész éjjel esett, és mindenki már este behúzódott sátrába. A csapadék jót is tett, de gondokat is okozott, hiszen a falak enyhe tisztogatása mellett, az elfolyó koszos víz bemocskolta a már letisztított

31

▫▫▫ ▫▫ ▫


felületeket. Így a következő reggelt mindenki egy könnyed takarítással kezdhette. De hát ez benne volt a pakliban, ezt mindnyájan tudták. Most is ez volt várható, bár még csak néhányan látták a felhőt, és reménykedtek, hogy talán ma később ér ide, mint aznap. Már az is csoda, hogy most ilyen ritkán esett az eső.

₪₪₪₪₪

Már látszott a sziget és az épület a közepén, mint valami óriási homokvár. Csak éppen nem sárga, vagy szürke volt, hanem szinte egységesen zöld. Pont olyan, mint a sziget, maga. A helikopter pilótája rámutatott: – Ha a nyugati oldalon szállok le, az megfelel? – kérdezte. – Tökéletes. Ha az ebédlő melletti placcra rakna minket, az lenne a legjobb. Ott lesz az értekezlet, amire igyekszünk. – mondta Sandra. Invester bólintott. – Persze, csak, ha üres. Fél óra múlva kezdődik. Lehet, hogy már mindenki ott van. – a lányra nézett, majd a pilótára. – Rendben, azon leszek uram. Már az ebédlő-sátrat is látni lehetett. A mellette lévő kikotort felületen voltak ugyan emberek, de a közepe üres volt. Bőven elfért rajta egy helikopter. Az emberek mozgolódtak. Egyértelműen kivehető volt, hogy valamire készülnek. Mikor meglátták a fejük fölött lebegő masinát, még inkább a placc szélére húzódtak, így az idős pilóta könnyedén letette a gépet. Sandra és Dolph kiszálltak. Amint elindultak a tömeg felé, egy láthatóan dühös fickó rohant feléjük valamit ordibálva. A rotorok zajától nem lehetett hallani, mit. Az admirális fejét rosszallóan rázva nézett Sandrára, jelezve, hogy nem ért semmit.

32


▫ ▫▫ ▫▫▫

A helikopter felszállt és a zaj is csökkenni kezdett, ahogy eltávolodott. – …hogy itt leszállhatnak. tizenöt perc és kezdünk! Nem tudom kik maguk, de rossz időpontot választottak az idegelésemre! – Timothy Hass volt az. – Bemutatom Dolph Richard Invester admirálist. – mondta céltudatosan Sandra, nehogy az idős katona zokon vegye a tiszteletlen beszédet. – Én pedig Sandra Lübeck vagyok a katasztrófa-elhárítástól. – És pont most kellett ideérniük? Egyáltalán mit keresnek itt? – Nem tűröm, hogy így beszéljen velem. Különben sem késtünk el. Elnöki rendeletre jöttünk, és azzal a paranccsal, hogy három órára érjünk ide. Addig még van… – az admirális kissé ingerülten a karórájára pillantott. – …tizenkilenc percünk. – Akkor kérem, fáradjanak hátrébb! – Timothy mesterkélt mosollyal legyintett karjával a tömeg felé, majd elrohant. Sandra együttérző pillantást vetett Investerre, aztán odaálltak a félrehúzódó emberek közé. – Elnézést Dr. Timothy Hass miatt, kissé faragatlan. Főleg, ha feszült, vagy izgul valami miatt. Frederick Holton vagyok, a kutatás irányítója. – Invester. – kezet fogtak. – Szégyellem, mikor ilyen helyzetbe kerülök kollégám miatt, de szükségünk van a szaktudására. Ő a legjobb kriptográfus az államokban. Kicsit nagyra is van vele, de ön ne törődjön vele, admirális úr. – sajnálkozott a bajuszos tudós. – Hadd mutassam be egy-két tisztességes munkatársamat is! Naomi Johnson – a nőre mutatott. – Jó napot! – Üdvözlöm! – Ő a legjobb óceánkutató és biológus, akit keresve talál az ember. – Naomi elmosolyodott. – Erick Sawan és Derek Jayley, szeizmográfusok a NASA-tól; Rodrigo Carlos Valencia González,

33

▫▫▫ ▫▫ ▫


ha jól ejtettem ki a nevét, kiváló archeológusunk; balra, hátul pedig Edward Nolling és Matthew Palffy, asztro-fizikusok. Mindnyájukat én kértem meg a kutatásban való részvételre. – Köszönöm. Azt még megkérdezném, hogy a katonai védelmet, ami tegnap érkezett, hova szállásolták el? – érdeklődött az idős tiszt. – Ja, igen. Külön pontokra lettek helyezve minden emeleten. Bischop parancsnok elrendezett mindent, úgy tudom. Az ön katonáiról van szó, igaz? – Igen. Magam választottam őket erre a feladatra. Rajtuk kívül vannak még nem civil egységek? – Az FBI, az Interpool és az ENSZ is küldött embereket. Azt hiszem, vagyunk már egy páran. – mosolygott a bajuszos. – Meghiszem azt. Nem gondoltam, hogy ekkora horderejű kutatásról van szó. Egy ideig még beszélgettek. Sandra mindvégig csendben volt és figyelt. Amikor a tömeg csitulni kezdett, ők is abbahagyták a társalgást, és megfordultak a placc közepe felé. Timothy Hass már ott volt csapatával és várta, hogy csend legyen. – Hölgyeim és uraim! Azért hívtam össze önöket, mert mindenki nagy örömére sikerült megfejtenem… köhmm… megfejtenünk munkatársaimmal – Holton a fejét rázva nézte az eget – a vésetek egy részének jelentését, és következtetéseket vonhattunk le a többi szöveget illetően. Azt eddig is tudtuk, hogy valami felsorolásféle lehet, de most bejelenthetem, hogy a falakon lévő információ valószínűleg egy hatalmas adatbázis a környékről. Növények és állatok osztályai, fajai, fajtái, részletesen és pontosan elhelyezve előfordulásuk szerint. Egész Brazília, vagy talán még nagyobb terület élővilágát jegyezték fel, talán évszázadok alatt, égtájak szerint a tengertől a szárazföldig mindent átfogóan. A tenger élővilága a keleti falakon szerepel, délen és nyugaton az esőerdők növényzete és állatvilága található. Hogy ez megfelel-e a mai valóságnak, azt csak felszínesen tudtuk megvizsgálni, de azt állíthatom, hogy valaha igen fejlett nép 34


▫ ▫▫ ▫▫▫

élhetett itt. Sok állat– és növényfaj nem ismert a számunkra, talán, mert már régen kihaltak, de a biológusok által a napokban megvizsgált eddig ismeretlen fajok osztályozásában nagy segítségre lehet a falakon lévő véset. Viszont meg kell említenem, hogy semmilyen más adatot nem találtunk sem a sziget, sem az épület létezésének okát illetően és az akkor itt élő népről sincs információ a falakon. Legalábbis eddig úgy néz ki. Szeretném a kutatást úgy folytatni, hogy a vésetek elhelyezkedéséből levont következtetéseim szerint saját magam határozom meg a falak letisztításának elsődleges helyszíneit. Egyébként valószínűleg az építői egy szent helyet akartak létrehozni, ahol minden élőlény létezése helyet kap. Egyelőre ennyit tudok mondani. Kérem a kutatás koordinátorait, hogy fáradjanak ide. Kiosztok egy-egy dossziét a legfontosabb információkkal, és, ha valami kérdésük van, feltehetik. A tömeg ámultan állt. Timothy öntelt mosollyal lépett hátrébb és vette el a hatalmas stóc összefűzött iratot egyik munkatársa kinyújtott kezéből. Lassan itt-ott egy ember elindult felé.

35

▫▫▫ ▫▫ ▫


3. Korlátozás Egyre többen bátorodtak fel és kértek Timothy jegyzetéből. Holton is odament. Egy ideig beszélt valamit Hassal, majd egy mappával a kezében tért vissza. Átadta a szakállát vakargató Rodrigónak: – Timothy részletes jelentése. Olvasd át Rod és szólj, kérlek, ha valami fontosat találsz! Én addig körbevezetem az admirális urat és a hölgyet. – Rendben. A sátramban leszek. – mondta a régész, aztán feltette kalapját, és már ment is. – Indulhatunk? – kérdezte Holton az idős katonát. – Természetesen. – Invester alig várta, hogy lássa a dolgokat, amikről eddig csak hallott, bár viselkedésén ez nemigen tükröződött. Elindultak. A tudós és az admirális mentek elöl, Sandra pedig kicsit lemaradva, nézelődve sétált utánuk. – Most a második szinten vagyunk. Gondolom látta a helikopterből, hogy az épület első szintje olyan, mint egy hatalmas platánfa-levél. Ez igen meglepő, ugyanis ilyen fajta növényzet nincs a környéken… Ahol most vagyunk, az egy jóval kisebb, ötszög alakú emelet. Ezen a szinten lesz a szállásuk, a központi irányítás sátra mellett. Sajnos önöknek is sátrakban kell lakniuk, ugyanis az esetleges további rengések miatt biztonsági intézkedéseket kellett bevezetnünk a felépített lakóhelyekkel kapcsolatban. Most mindenki sátorban lakik, de önök kiemelt helyen lesznek. Én is közel leszek, bármilyen problémájuk van, szóljanak bátran, szívesen segítek. És az ebédlő is közel van, ami… – nevetett Holton -… nem egy utolsó szempont, ha az embernek kevés az ideje. – Nagyon jó. Kezdem jobban érezni magam. – mosolygott Invester és feltette napszemüvegét. Haditengerészeti sapkáját még mindig hóna alatt tartotta. Különös látvány volt így ingben és farmernadrágban. 36


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Mindkét sátrat az előző órákban állíttattam fel, így még egy kicsit üresek, de igyekszünk minél otthonosabbá tenni. – Nincs rá szükség! Bőven megfelel, ha az alapvető dolgok megvannak. Legalábbis nekem… Bár nem hinném, hogy Sandra másképp állna a helyzethez. Rendkívül erős és tehetséges lány, biztosan feltalálja magát. Így van, katona? – az admirális kicsit megemelte hangját. – Igen is, uram! – mondta a lány tisztelegve, halvány mosollyal az arcán. Az idős katona elnevette magát. Holton is mosolygott. Mire a sátrakhoz értek, már szinte mindenről tudott az admirális, ami a kutatással kapcsolatos. Frederick Holton, aki általában szűkszavú, megfontolt ember, most nagy beleéléssel magyarázott és mesélt az idős tisztnek, aki láthatóan nem bánta, hogy tisztességes módon foglalkoznak vele. – Ez lesz a hölgy sátra, ha megfelel. – mondta a bajuszos tudós, és a halványszürkére mutatott. – Szép nagy! – Sandra már ment is a bejárat felé, s közben kosztümje mellényét levetette. – A világoszöld pedig az öné. Remélem, hamar megszokják majd. Az enyém a tábor szemközti oldalán van, ott a nagy sárga mellett! – mutatott karjával Holton. – Köszönjük. – az admirális kimért és komoly volt. Lassú léptekkel odament a sátrához, félrehúzta a bejárati vásznat, bekukkantott és visszajött. – Tökéletes! – mondta. Holtonnak csörgött a mobiltelefonja. Mire kibányászta zsebéből, elhallgatott. Aztán mivel újra zenélni kezdett, elnézést kért és felvette. Néhány percig beszélt, aztán elrakta. – Nem is tudtam, hogy itt is működnek! – csodálkozott Invester. – Jah…igen! Még az első napokban telepítettünk az egyik csúcsra egy átjátszót, ami a Belém-i központon keresztül kommunikál. Ekkora területen ez már elengedhetetlen. Ha gondolja, majd megmutatom, mit kell átállítani, hogy az öné is

37

▫▫▫ ▫▫ ▫


működjön. Bár Nolling az előbb azt mondta, hogy Palffy telefonja megmakacsolta magát, úgy csinált, mintha maga utasította volna el saját hívását. Mindenképp utána nézünk. – Én nem hoztam magammal az enyémet. – közölte tárgyilagosan Invester. – De nem is hiszem, hogy szükség lenne rá. Közben Sandra kijött a sátrából, már táska nélkül. Csizma volt rajta, farmer és szabadidődzseki. A két férfi hirtelen elhallgatott. – Így kényelmesebb! – mondta a lány egy kis szünet után. – Ő… persze. – hebegte Holton. Kissé zavarba jött a lány izmos alakja láttán. Gyorsan magához tért, és megszólalt: – Most hívott Dr. Edward Nolling a negyedikről, hogy Matthew talált valamit, ami fontos lehet. Ha megbocsátanak, mennem kell. – Kifogásolja, hogy önnel tartsak? – kérdezte az admirális. – Nem, dehogy! Ha gondolja, jöjjön. Esetleg akkor a harmadik szinttel majd visszafelé foglalkozunk. – Én is megyek! – vágta rá Sandra. ₪₪₪₪₪

A következő pillanatban egy enyhe rengést érzett mindenki. Flora Gibbs éppen a sátrából jött kifelé. – Megint egy! – sóhajtott. – Pedig már két napja nem volt. Azt hittem, már nem is lesz több. – mondta Naomi-nak, aki a sátor mellett állt, és egy akváriumszerű tartályt szorongatott kezében. – Legalább történik valami izgalmas is! – kiabált oda Dean Blake csokoládét majszolva, ahogy közeledett Salma Dover-rel. – Mintha nem volna itt minden izgalmas! – nevetett Naomi. – D állandóan poénkodik. Én már kezdem unni. – Salma fanyar képpel nézett a pocakos fickóra, majd a két biológusra. – 38


▫ ▫▫ ▫▫▫

Higgyék el, egy darabig jópofának tartottam, de egy idő után már idegesíti az embert! – Ugyan, Sal! Mit csinálnál nélkülem szürke napjaidon? – Ha-ha! Ezt még megbeszéljük! – szólt hátra a nő válla fölött, majd Naomi felé fordult. – De most azért jöttünk, hogy valami mást is lássunk a falakon kívül. Persze, csak, ha nem zavarunk. – Nem zavarnak. Éppen végeztünk a vizsgálatokkal. Ezt a rákot… – felemelte az akváriumot -… pont az után találtam, hogy Nikiék elvitték az életben maradt állatokat a parthoz. Már nem tudtam elérni őket, de úgy tűnik, itt is jól érzi magát. Egy megmaradt tócsa vizében van és adtam neki egy kis iszapot, meg algát. Azt még nem tudom, hogy mit enne, de majd próbálkozok. Salma közelebb hajolt: – De aranyos! – csodálkozott. – Vedd fel, D! Itt a kamera, nem? – Kérem, ne filmezzék le! – Mrs. Johnson hátrébb lépett. – Nem biztos, hogy szabadna itt tartanom, nem akarom, hogy mindenki tudjon róla. – Megfigyelte már a viselkedését? Ez is az ön dolga! …Ilyen esetben csak szabad?! – nézett ravaszul Salma. – Maga nagyon rafinált! De miből látszik majd, hogy vizsgálódom? Csak nézegetni fogom, és tudja, interjút nem készíthet! – Azt nem, de én beszélhetek…! – Ahhoz bizony, nagyon ért! – mosolygott Blake Naomira. – Maguk aztán nem kegyelmeznek az embernek! – nevetett a biológus. – Ám de legyen, ahogy akarják! A felvétel Flora Gibbs sátrában készült és igazán aranyos volt rajta a piciny teremtés. Naomi csendben tanulmányozta az állat felépítését, Salma pedig egy előre megbeszélt szöveg szerint közvetített itt-ott beiktatva néhány „Azt hiszem”-et, és „Szerintem”-et, hogy ne tűnjön előre betanult szövegnek, hanem inkább a találgatás stílusához hasonlítson. Az idős biológus már

39

▫▫▫ ▫▫ ▫


nem is bánta, hogy beleegyezett. Mikor az újságírónő és pocakos társa elmentek, Naomi még beszélt egy kicsit munkatársával, aztán ő is elment. A rákot magával vitte, pedig Flora szerette volna, ha maradhat. Már majdnem a sátránál volt, mikor találkozott Lerry Andrewszal, aki Holtonhoz igyekezett a második szintre. Lerry elmondta, hogy a mélyvízi kutatások eredményeiről akar beszámolni a főnöknek és panaszkodott egy kicsit, hogy „iszonyú hideg van odalent”. Naomi is kíváncsi volt, ígyhát miután lerakta sátrában az akváriumot, együtt mentek fel Fred iroda-sátrához. Amint felértek Timothy jött velük szembe és messziről kiabálta: – Nem láttátok Holton-t? Nem találom sehol. – Mi is vele akartunk beszélni. Miért mi történt? – Csak a véleményét akartam kérdezni valamiről, de mindegy. Ha nincs, megoldom valahogy. – azzal már rohant is. Naomi és Lerry összenéztek. A mélyvízi kutató vállat vont: – Tudod milyen, ha titkol valamit! – Remélem, nem tesz semmi ostobaságot. – Már az is fura, – húzta fel Lerry a szemöldökét – hogy ki akarta kérni Holton véleményét bármiről is… – Na, igen. De nekünk, muszáj megtalálnunk Fred-et. – Talán fönt van a fizikusokkal a tetőn. – Szerintem, még Invester admirálist vezeti körbe, bár attól még lehetnek fönt. – találgatott Naomi. – Nézzük meg! Elindultak a negyedik szint felé. A biológuson egyre inkább látszottak a fáradtság jelei. Munkája is folyamatos odafigyelést igényelt, és az állandó lépcsőzés sem volt éppen kedvező még egy fiatal, energikus embernek sem. Útközben nem beszéltek egymással. Ugyan Mrs. Johnson nagyon kíváncsi természetű, ehhez a tulajdonságához bölcsesség is adatott, így mindig tudta, mit tegyen és mit ne. Azt is tudta, hogy Lerry is szívesen mesélne, de amíg Holton nem tud valamilyen dologról, neki nem járhat el a

40


▫ ▫▫ ▫▫▫

szája. A harmadik szinten kaptak útbaigazítást. Már tudták, melyik csúcson találják a főnököt. Felértek. Még távol voltak a kis csapattól, de Holton már messziről észre vette őket: – Naomi, Lerry! Gyertek csak! Éppen az eredményekről akartunk beszélgetni… – a tudós örömmel bemutatta munkatársait Investeréknek, és mikor már mindenki ismert mindenkit, a bolíviai tudósra mutatott: – Rodrigo átnézte Timothy jelentését, és talált néhány dolgot. Viszont vele csak útközben találkoztunk, igazság szerint Edward telefonhívására jöttünk fel. Ráadásul, van egy olyan sejtésem, hogy ti sem véletlenül gyalogoltatok ekkorát…! – Holton a biológusra és Lerry-re nézett, majd Investerre és Sandrára pillantva folytatta: – Azt sem tudom, hol kezdjük! – Kíváncsi vagyok arra a sürgős telefonra… – szólalt meg az admirális – ha a hölgy nem haragszik! – Szólítson Naominak! Itt mindnyájan ismerjük egymást. – mondta Mrs. Johnson, de az idős katona szigorú tekintete nem volt túl bizalomgerjesztő. – Matt, eljött az ön ideje! – Dr. Nolling mosolygott. – Köszönöm. Először is azzal kezdeném, hogy véletlenül észrevettem, hogy valamilyen kristályos szerkezetű szemcséket tartalmaz az emelet kőzete, ahol vagyunk. – Invester összehúzott szemöldökkel figyelt. – Majd megvizsgáltattam egy kőzetszakértővel, és meglepetésünkre azt mondta, hogy még soha életében nem látott ehhez hasonló, egyforma méretű és alakú kristályokat, nem beszélve az egyenletes elrendeződésről. Minden szemcse között egyenlő távolság van. De még az anyagát sem tudjuk. Valószínűleg keményebb annál a kristálynál is, amit néhány éve állítottak elő, és szilárdságával megelőzte a gyémántot. – És a többi szint? – kérdezte Holton.

41

▫▫▫ ▫▫ ▫


– Azok kőzeteiben nincs ilyen. De a negyedik szint, azaz minden csúcs, pont olyan, mint ez. – Van ennek valami jelentőssége? – kérdezte Invester. – Egyenlőre nem találtam magyarázatot a különbözőségre. – fejezte be kissé kevésbé lelkesen Matthew. – Az viszont biztos, hogy a kőzetben nem természetes úton keletkeztek a kristályok. – Rodrigo levette kalapját. – Egyre inkább az, az érzésem, hogy valaha nagyon fejlett nép élhetett itt. – Kockázatos játékot űzünk! – Edward Nolling botjára támaszkodva elmélkedett. – Hiszen, még mindig nem bizonyított, hogy az épületen belül ne volna valamilyen intelligens életforma! – A csapat megborzongott. – A kiemelkedés, a rengések, a különös tények, amik kiderülnek… még mindig szinte semmit sem tudunk! Három helikopter lebegett a sziget, és az épület fölött a kiemelkedés után, másfél órán keresztül, arra várva, hogy hátha történik valami. – Például felszáll a sziget, és elrepül az űrbe??? – Viccelődött a szakállas archeológus. – Most nevetünk rajta, de ki tudja… Az, hogy eddig nem történt semmi, nem jelenti azt, hogy nem is fog. – Az ősz hajú fizikus leült összecsukható tábori székére. – Képzeljék el, mekkora bátorság kellett az első kutatóknak, hogy leszálljanak akár csak a szigetre is. – A kíváncsiság olykor nagyobb úr, mint a félelem! – Mondta Mrs. Johnson. – Egyetértek. – bólintott Nolling – És biztos vagyok benne, hogy önök sem teljesen nyugodtak, annak ellenére, hogy egy ideje nem történt különös dolog. A rengéseket leszámítva. Mindenki gondolataiba mélyedve hallgatott. Egyikük sem tagadta, hogy görcsben van a gyomra. A csendet Rodrigo törte meg: – Eszébe jutott már valakinek, hogy vajon miért nincsenek ajtók, vagy valami hasonlók az épületen? – többen is csodálkozva

42


▫ ▫▫ ▫▫▫

néztek rá, ígyhát folytatta. – Még azt sem tudjuk, hogy egyáltalán üreges-e az épület belseje. – Az kell, hogy legyen! – mondta hirtelen Mat. – Bár ez még korántsem elég ahhoz, hogy megemelje a szigetet. De még csak mágneses teret, vagy akármilyen sugárzást sem mutattak a műszerek, pedig amikor úgy gondoltam, hogy talán azzal lehet kapcsolatban, mindenhol megvizsgáltattam a falakat. Sokat dolgoztam már gravitációkutatásokon, de mindezek még elméletben sem voltak tökéletesek. Nem tudom, mi tartja fenn a szigetet. – Hass, jelentésében megemlítette, hogy a falak részletes vizsgálatakor észre vették, hogy a hasonló jelek meglepő pontossággal megegyeznek. A nagyított felvételeken sincs méretbeli eltérés, nem tudták akkorára nagyítani a képet, hogy találjanak különbséget. Ráadásul, semmi sem utal arra, hogy a jelek valóban véséssel keletkeztek volna. Kis csend lett. – Ha nem probléma, elmondanám, amiért jöttem. Egy óra múlva megbeszélésem van a sziget dél-keleti partjánál. – szólalt meg Lerry első ízben. – Persze, mondd csak! Mi még ráérünk. – mondta Holton. – Szóval, a mélyvízi kutatások legfontosabb eredményeit hoztam el. A víz alatti barlangrendszerek hatalmasak. Több kilométer hosszúakat is találtunk. Az elhelyezkedésük és a méreteik miatt, már biztosak vagyunk benne, hogy mesterséges úton lettek a talajba vágva, de vagy valami általunk nem ismert módon, vagy annak idején még nem volt elöntve ez a terület. – Az sok millió év! – kiáltott fel a régész. – Lehet. De már semmiben sem vagyunk biztosak… A barlangok középpontjában egy hatalmas üreg található. Szélességre éppen beleférne a sziget, de a mélysége meglepően sokkal nagyobb. A pontos helyzete és méretei itt vannak – nyújtott át egy A4-es borítékot a kutató – a barlangok adataival együtt.

43

▫▫▫ ▫▫ ▫


Még néhányan lent vannak, de már nem sokáig. Többet már nem tudunk tenni, és a víz amúgy is irtó hideg. – Igen. A másik csoport is ezt mondta. Akik a sziget partjainál voltak a víz alatt. – Rodrigo a fejéhez kapott. – Erről jut eszembe. Wendyék egy órája kerestek, – fordult Holton-hoz – de nem találtak sehol, így nekem adták a jelentést az eredményekkel. Bent van a sátramban. Teljesen elfelejtettem! – Nem baj, lemegyünk érte. Az admirális úr biztosan velünk tart, még úgysem néztünk körül a harmadik szinten. – Holton izgatott volt. – Kezdenek felgyorsulni a dolgok! – mondta, és már indult is. Elköszöntek a két fizikustól, majd Naomi-val és Lerry-vel együtt lebaktattak a lépcsőkön a harmadik szintre, ahol Invester találkozott néhány katonájával. A csapat ketté vált. Az idős tiszt a harmadikon maradt körülnézni, Sandra és a többiek pedig az archeológus sátrához mentek a másodikra. Rodrigo átadta a mappát az iratokkal. Holton rögtön olvasni kezdte. Szemei egyre tágabbra nyíltak. Hirtelen felkiáltott: – Uram Isten! Ez csak a jéghegy csúcsa! – Jéghegy? – kérdezte Naomi és Sandra szinte egyszerre. Rodrigo furán nézett. – Menjünk az irodámba! Össze akarom hasonlítani a lenti adatokkal. Ez hihetetlen! – lapozgatott Frederick. – Nem tudom elhinni! – Mondj már valamit, Fred! – sürgette Naomi a kutatásirányítót. – Ez képtelenség. Itt azt írja, hogy egy hatalmas jéghegy tetején vagyunk. Az egyenlítőn jég a tengerben??? És hogyhogy nem tudták ezt a mélyvizesek? Látniuk kellett volna. És nem csak a víz volna hideg. – mondta Holton már menet közben. Sandra követte. Rodrigo valamivel lemaradva sétált utánuk Naomi-val. Nem akarta, hogy az idősödő biológus egyedül kullogjon mögöttük. Mindenki számára hosszú várakozással teli időnek tűnt 44


▫ ▫▫ ▫▫▫

az út Fred iroda-sátrához. Fantáziájuk megélénkült és már alig várták, hogy mindent megtudjanak a jelentésből. A sátorban Holton Elővett néhány iratot, jegyzetet, és egy térképet, amit saját maga készített a sziget és az épület elsődleges felderítése után kapott jegyzőkönyvek adatainak segítségével. Rajta volt minden, az épület mértani adataitól kezdve a kutatócsoportok elhelyezkedéséig. Még a fontosabb eredmények is rá voltak írva, annak megfelelően, hogy hol születtek. – Hát persze! Nem az egész sziget alatt van jég, hanem csak a közepe alatt. Ráadásul óriási. Nagyon mélyen lenyúlik az óceánba, de annyira mégsem, hogy Lerry-ék észre vegyék. – gondolkodott hangosan a bajuszos tudós. – Hát, ezért mondta mindenki, hogy annyira hideg van a víz alatt. – Mrs. Johnson felsóhajtott. Hangjában nem volt fellelhető a csodálkozás. Már annyi minden történt itt, hogy szinte akármit el tudott volna képzelni. – És ez megmagyarázza a hatalmas üreget is a víz alatt. – folytatta Frederick. – De a jeget mivel magyarázzák? …Erről sehol sincs még ötlet sem. – Egy pillanat! – mondta Sandra és már kint is volt a sátorból. Holton le sem vette szemét a papírokról. Egymás után nézte át a jelentéseket, hol egyikbe belelapozva, hol a másikban keresgélve valamit, míg végül leült a székébe, és az asztalra dobta a lapokat. Hátradőlt. – A rengések! – mondta, és hirtelen felugrott. – Mi van velük? – a Rodrigo kérdőn nézett rá. – Valószínűleg attól vannak, hogy a jég nem tartja az egész szigetet, hanem csak a közepét! …Ami azt jelenti, hogy lehet, hogy a sziget partjai fokozatosan le fognak szakadni és elsüllyednek! Azonnal szólnom kell az ottani kutatóknak! – és már vette is elő a telefonját. Felhívott valakit és figyelmeztette, hogy amilyen gyorsan tudnak, pakoljanak össze, és vagy hagyják el a szigetet, vagy jöjjenek fel hozzá, de az utóbbit kockázatosabbnak nevezte. Az okokról nem beszélt, csak annyit

45

▫▫▫ ▫▫ ▫


mondott, hogy veszélyben vannak, és továbbítsák az üzenetet a többi kutatásvezetőnek a sziget partjaira az óramutatóval megegyező irányban. Így ugyanis a lehető leggyorsabban tudja meg mindenki, és nem lesz kavarodás, hogy ki kinek szóljon. Letette a telefont. Közben bejött Sandra egy papírlappal a kezében. – Lemaradtam valamiről? – Csak a világvégéről! – viccelődött fanyar képpel az archeológus. – Felhívtam Gregory Warrent, a keleti part kutatásvezetőjét, hogy jöjjenek azonnal el a partról, és adják tovább ezt az üzenetet a többieknek. Ugyanis, még egy rengés, és leszakadhat a part egy része. Valami miatt úgy tűnik, csak az épület alatt van jég. – Ej-ha! – mondta halkan Sandra Lübeck, aki világéletében szűkszavú lány volt. Most is csak ennyi hozzáfűzni valója akadt. Egy darabig csendben gondolkodott, majd letette a lapot Holton asztalára, és kinyitotta. Egy A3-mas méretű szatellit-kép volt a szigetről és az épületről. – Megkérhetem, hogy jelölje meg azokat a pontokat, ahol eddig a kutatások folytak, és ahol a fontosabb dolgok vannak? – nézett a lány Holton-ra. – A katasztrófa-elhárítástól kaptam a parancsot, hogy minden információt be kell szolgáltassak a kutatásról, ami a szigettel, vagy az épülettel kapcsolatos. Úgy látom, azon a térképen megvan minden. – mutatott a tudós rajzára. – Igen, persze. – Holton szinte azt sem tudta, hol áll a feje. Kis gondolkodás után hozzátette: – Azt hiszem, ma már úgysincs más dolgom, hacsak közbe nem jön valami. Egy ideig gondolkozott, aztán leült és átrajzolgatta, átírta a kért információkat a szatellit-képre. Közben néha meg-megállt és elgondolkozott. Sandráék csendben nézték a készülő térképet. Nagyjából tizenöt perc múlva egy halk zúgásra figyeltek fel. Mindenki csendben hallgatózott. A zúgás erősödött. Rodrigo kinézett a sátorból, majd hirtelen megszólalt: – Azt hiszem, kapunk egy jókora esőt. 46


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Akkor jobb, ha indulok! – mondta Naomi, és a sátor bejárata felé igyekezett. – Én is megyek. – Sandra a térképre mutatott. – Ezt meg itt hagyom, majd holnap visszajövök érte. – Rendben. Addigra kész lesz. – Holton felkelt, elköszönt munkatársaitól, aztán visszaült székébe. A távolban sűrű fekete felhők gomolyogtak, mintha valami, vagy valaki folyamatosan meglökné őket délről, csak nem mindig ugyanott, hanem ahol éppen jólesik. A levegő északon még gyönyörűen kéklett, és a naplemente bearanyozta a nyugati égboltot. Délen viszont egyre szürkébb és sötétebb lett minden. A felhők lába elérte a szigetet és gyorsan közeledett a sátrukhoz igyekező kutatók felé. Naomi együtt futott a többiekkel, ahogy a lába bírta. Amikor Rodrigo sátrához értek, az archeológus elköszönt, és sok szerencsét, meg gyors lábakat kívánt Naominak. Az óceánkutató egy ideig Sandrával ment, majd mikor a lány sátrához értek elindult az első szinthez vezető lépcső felé, de akkorra már jócskán esett az eső. – Messze van a sátra? – kérdezte Sandra. Hosszú fekete haja már csurom vizes volt. – Egyel lejjebb van, a dél-nyugati oldalon. – mondta Mrs. Johnson. – Akkor nehogy elinduljon! Biztosan bőrig ázna. – a lány megragadta Naomi karját, és félre hajtotta a bejárati vásznat. – Elég nagy a sátram, hogy ketten is elférjünk benne. Majd hazamegy, ha eláll az eső. – Rendben van. Köszönöm. – az idős biológus haját törölgette pulóvere ujjával, de már a sátoron belül. – Addig majd elbeszélgetünk. …Tényleg nagy sátra van! – Mr. Holton igazán figyelmes. Bár lehet, hogy csak azért kaptam ezt, mert az Elnök Úrnak dolgozom. – mosolygott a lány. – Fred azt mondta, hogy a katasztrófa-elhárításnál dolgozik.

47

▫▫▫ ▫▫ ▫


– Lényegében igen, de… – Sandra fogott két törölközőt és az egyiket odaadta Naominak. – …Ez hosszú történet. Nem így kéne kezdenem. A lány körülnézett sátrában, majd az idős kutató felé fordult: – Adhatok még valamit, Mrs. Johnson? – Először is azt kérném, hogy tegeződjünk. Könnyebb lesz mindkettőnknek, és itt mindannyian szinte családtagnak számítunk. A jó csapatmunka egyik legfontosabb követelménye, hogy egyenrangúnak tekintsük egymást, kortól, és végzettségtől függetlenül. Úgyhogy Naomi vagyok, rendben? – Én meg Sandra. – nevetve kezet fogtak. Többé már nem volt számukra sem Mrs. Naomi Johnson, sem Miss. Sandra Lübeck. – Amikor a szatellit-képért jöttem vissza, észre vettem, hogy kicsit megváltozott a sátram belseje. Találtam néhány törölközőt, meg pokrócot és egy teafőzőt, néhány palack ásványvíz mellett. Vicces, de, ha lenne néhány filter is, készíthetnék teát. Így viszont… – a lány elhallgatott, mert látta, hogy Naomi a zsebében kotorászik. – Én is szeretem a teát. De sajnos nincs minden a csomagokban, amiket küldenek. Bezzeg csokoládé, az van. A múltkor is adtam hármat annak a kamerás fickónak, de még maradt is. – Naomi elővett két rúd energia-szeletet, és az ágyra rakta őket, majd tovább keresgélt. – Milyen kamerás fickónak? – csodálkozott Sandra. – Ja, igen. Te még nem találkoztál velük. Ez nagy csoda, hiszen mindenütt ott vannak. Salma Dover, és a társa, a ’kamerás’ Dean Blake. Azért jöttek, hogy sztorit csináljanak a kutatásból, de az értekezleten munkára fogták őket. Most felvesznek minden fontosat, és mielőtt adásban lehetne, a kazettákat kölcsön kapja a NASA, hogy átvizsgálja, hátha több is van rajtuk, mint amennyi elsőre látszik, és talán segítik a kutatást. Sandra bólintott. Közben Naomi megtalálta, amit keresett. – Végre megvan. Nem túl sok, de egy teához elég. – kinyújtotta kezét. Egy zacskó volt benne különféle levelekkel. – 48


▫ ▫▫ ▫▫▫

Mindig van nálam, ha tehetem. Levendula és fodormenta levél. A levendula idegnyugtató, görcsoszlató, a fodormenta pedig gyomorfájás és emésztési zavarok ellenszere. Sandra elmosolyodott. Megtöltötte a vízforralót, majd hozzátette: – És az ízük is jó? Mert cukrom sincs. – Majd kibírjuk valahogy… – már mindketten nevettek. A tea tíz perc alatt elkészült. Nagyon keserű volt, de egyikük sem bánta. Forró volt és nyugtató erejű. A keserű ízt pedig azzal ellensúlyozták, hogy megették hozzá a csokoládékat. Az eső viszont csak mindjobban esett. Naomi mesélt elhunyt férjéről, és arról, hogy milyen érdekes és csodás kutatásokon vettek részt annak idején együtt. Sandra csodálkozott is, hogy a hölgy, gyönyörű emlékei ellenére egyszer sem érzékenyült el annyira, hogy elsírta volna magát. – Azért arra a hosszú történetre kíváncsi vagyok! – jutott eszébe a biológusnak. A lány elmesélte, hogy egyszer, mikor a tiszti főiskolára járt, írattak vele egy tesztet, ami annyira jól sikerült, hogy teljesen megváltozott az élete. Sok kiegészítő kurzust kellett elvégeznie, és mikor befejezte tanulmányait, a katasztrófa-elhárítás munkát ajánlott neki. Azóta elméletileg ott dolgozik, de egy évvel ezelőtt őt választották ki egy igen kényes feladatra, és az Elnök Úr ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is neki és a vezérkarnak dolgozzon. Hát így történt, hogy ide is őt küldték, meg persze Invester admirálist. – Van valami köze a ’kényes’ feladatnak a sebhelyhez az arcodon? – kérdezte félénken Naomi. A lány felsóhajtott. – Nagyon is van. De erről nem beszélhetek, és nem is szívesen gondolok vissza rá. – Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni. Csak nagyon kíváncsi természetű vagyok. – Semmi gond. Végül is örülhetek, hogy ennyivel megúsztam. – a lány mosolya enyhített Naomi kényelmetlen helyzetén. A sebhely igen halvány volt már, de ugyanakkor

49

▫▫▫ ▫▫ ▫


feltűnő is. A nagyjából másfél inches fehér csík a bal szeme alatt húzódott, de ahelyett, hogy elcsúfította volna a lány arcát, inkább csak érdekessé tette. – Mesélj nekem a munkatársaidról! – mondta hirtelen Sandra. – Mármint Rodrigo-ról és a többiekről? – Aha. – Rodrigo nem csak munkatársam, de régi barátom is. Öt évvel ezelőtt áprilisban találtak egy óriási hajóroncsot a Bahamákon San Salvador környékén. Ott találkoztam először Rod-dal. Ő volt az a régész, aki rájött, hogy a roncs valószínűleg egy portugál rabszolgaszállító hajó volt, és az El Mina városából Santo Domingo-ba vezető kereskedelmi útvonalon közlekedhetett úgy 1580 körül. Puerto Rico környékén feltehetőleg elsüllyedt és az Északi-Egyenlítői-áramlás sodorta el oda, ahol megtalálták. Azért tudom ennyire, mert nekem mesélte el először minden gondolatát. Azt hiszem túlságosan is nagyra becsült. Pedig én akkor is csak biológusként kerültem oda, hogy segítsek megállapítani az elsüllyedés idejét a roncsra rakódott növényekből, meg a faanyag rothadásából. Azóta jó barátok vagyunk. Mesélt nekem a családjáról. Képzeld, van három kislánya… – Naomi elgondolkodott. – …Illetve most már nem is olyan kicsik. Estrella, Milagros és Teresa. A feleségét Francheskának hívják. Nagyon sokat mesél róluk. – Biztos hiányoznak neki. – Mondta Sandra. – És ő is nekik. De ha esélyt akar adni a tovább tanulásukhoz, és szeretné, hogy jól élhessen a családja, nagyon sokat kell dolgoznia. A lány bólintott. – És a két fizikus, akikkel a negyediken találkoztunk? Dr. Nolling és… hogy is hívják, Matthew? – kérdezte bizonytalanul. – Igen. Dr. Nollingról nem sokat tudok, de az biztos, hogy egy nagyon bölcs ember. Ő az, aki a legjobban átlátja itt a dolgokat. Holton is ezért hívta. Meg azért is, mert a jó logikája 50


▫ ▫▫ ▫▫▫

mellett megvan az a tulajdonsága, hogy mindig nyitott mindenre, és szerinte a legfontosabb dolog, hogy rájöjjünk az igazságra. Ő az a fajta ember, aki, ha megcáfolják az elméletét, nem bizonygat tovább, hanem egyszerűen tovább lép más megoldást keresve. Na meg fantáziája is van, ahogy hallhattad, nem is kevés. – Hát, igen. Én sem tudom elképzelni, hogy intelligens élőlények lennének az épületen belül. – mosolygott Sandra. – Főleg ennyi év után! – Aha… Matt pedig egy angol fizikus. Azaz félig angol. Csak anyai ágon. Az édesapja egy magyar fizikus Joseph Palffy. Gondolom neked is furcsa volt a neve: Matthew Palffy, magyarul Pálffy Máténak mondják. Úgy tudom nem jó a kapcsolata az apjával. Nagyon okosak, de sokszor eltérő véleményen vannak. Nagyon sokat veszekedtek. Most kerülik egymást. Matt még Magyarországra is csak akkor megy, ha az apja éppen külföldön dolgozik. Nem is tud sokat magyarul. – Naomi elgondolkozott. – De azért rendes srác, a múltkor megkérdezte, hányadika van. Mondtam is neki, hogy március 8-adika. Szegény, azt mondta, akkor már megint elkésett, mert akart küldeni egy e-mailt az egyik magyar ismerősének, aki sokat segített neki, amikor Pécsett dolgozott. Azt mondta, a magyarok névnapot is ünnepelnek. – És ő hogy került egyáltalán ide? – gondolkodott Sandra. – Azt mondják, az épület hajszálpontosan az egyenlítőn van. Lehet, hogy valami csillagászati vonatkozása is van ennek. Ő pedig nagyon jó csillagász. Kár, hogy nem voltál itt az első napokban. Minden vacsoránál Holton bemutatott valakit, így most már javarészt ismerjük egymást. Az eső még mindig esett, bár már nem olyan intenzíven, mint néhány órája. Sandra kinézett a sátorból. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a közeljövőben elállna a zivatar. Naomi tehát maradt. Még egy darabig beszélgettek, aztán eltették magukat a következő napra. ₪₪₪₪₪

51

▫▫▫ ▫▫ ▫


Az ég teljesen tiszta volt. Szinte egész éjszaka esett az eső, de már hajnalodott, és a felhőknek nyoma sem volt. A Nap még nem látszott, és a fénye is csak kicsit kékítette a keleti égbolt peremét, így igazán szép látványt nyújtottak a ragyogó csillagok, és a Tejútrendszer porszerű pontokkal teleszórt sávja. Matt csak állt és bámult a negyedik szinten, azon a csúcson, amin előző nap vizsgálódott. Az északi égbolt ismerős csillagképeit nézte, melyeket oly sokszor használt már a tájékozódáshoz. A Kisgöncöl közel a tengerhez, most még inkább leegyszerűsítette az égtájak pontos meghatározását, hiszen legszélső csillaga, a Sarkcsillag még éppen látszott az égbolt alján, jelezve Északot. Fölötte a Sárkány, és tőlük nyugatra, a Nagy-göncöl fénylett. Közel az ég tetejéhez a Herkules csillagképnek is kitűnően látszott minden főbb csillaga. Matt Észak-kelet felé fordult. Most a Hattyú és a Lant csillagkép volt előtte. A Lant legfényesebb csillaga a Vega csodálatosan fénylett. Még az is látszott, hogy a különböző színképosztályba tartozó csillagoknak bizony más-más fényük van. A Vega az „A” osztályba tartozik, azaz egy fehér csillag, vagy úgynevezett hidrogéncsillag. Erős hidrogénvonalak, és kevés fémvonal jellemzi spektrumát. A gondolataiba meredő csillagász kelet felé fordult. Most a Sas csillagkép látszott. Kiterjesztett szárnyaival úgy tűnt, mintha a Hattyút előzte volna meg a repülésben, bár az idő múlásával inkább a jobb szárnyuk irányába mozdultak el, ha figyelembe vesszük, hogy alulról látjuk őket.  A fizikus lehajolt és kotorászott valamit. Hirtelen felfénylett laptopjának képernyője. Valamit megnézett rajta, majd ismét a keleti irányba fordult. – „Akkor jól sejtettem…” – gondolta magában, és a két legfényesebb pontot figyelte. A Merkúr és a Vénusz volt az. Alig voltak néhány fokkal magasabban a tenger szintjénél. Nem úgy, 52


▫ ▫▫ ▫▫▫

mint a Jupiter, ami talán éppen félúton volt az égbolt pereme és a legmagasabb pontja közt, ahol a kígyó csillagkép látszott. – „Nem is igazán Keleten vannak. Csak innen látszanak a keleti csúcs fölött.” – gondolkozott hangosan a fiatal csillagász. – „Ráadásul annak is majdnem a közepénél. Milyen érdekes!” – aztán Dél felé fordult. Itt a Kentaur, a Skorpió és a Nyilas csillagkép volt látható, és itt volt a Tejút a legsűrűbb, ha lehet így mondani. Kisebb-nagyobb csillagai szinte összeértek az apró porszerű csillagködökben. Matt szép lassan Nyugat felé fordult. Most a legegyszerűbben felismerhető csillagkép a Szűz volt. Spica nevű csillaga egyedül a Medvehajcsár Arcturusánál volt halványabb. Lejjebb a Varjú és a Rák látszott. Tőlük északabbra az Oroszlán haladt, de fejét már a tengerbe mártotta. Az első lábánál, nagyjából a nyaka alatt egy jóval fényesebb csillag fénylett. Nem is csillag volt, hanem a Szaturnusz, a Naptól legtávolabb eső szabad szemmel is látható bolygó. Matt megint rápillantott laptopja monitorára, aztán helyeslően bólogatott. Felnézett az égre és elkezdett körbe forogni. Gyorsan összegezte a látottakat, és megpróbálta őket valamilyen irányhoz kapcsolni. Először az egymáshoz képesti helyzetüket használta fel, de aztán eszébe jutott, hogy a Merkúr és a Vénusz milyen könnyen megtalálható, ha a keleti csúcs felé néz, majd gondolatban beszámozta az épület csúcsait úgy, hogy az, ahol ő állt, volt a nullás, aztán a jobb keze felőli az első, mely egyébként pontosan a déli irányt mutatta. Így haladt tovább, míg eljutott a bal kezénél lévőhöz, a négyeshez. Ezzel a módszerrel nagyon könnyű volt a tájékozódás a csillagképek között. Az egyes csúcs jelölte a déli háromszöget, a kettes a galaxisunk közepe felé mutatott, a hármas az ekliptika felkelő ívét jelölte, a négyes pedig a delfin csillagkép irányába mutatott. Mintha így tervezték volna. – „De az nem lehet, hiszen ez csak erre a pillanatra érvényes!” – gondolta a csillagász. Aztán eszébe jutott, hogy mindezt eljátszhatná a többi csúcson is, és lehet, hogy hasonló,

53

▫▫▫ ▫▫ ▫


érdekes megállapításokra juthatna. Még az is elképzelhető, hogy a többi csúcsról nézve más időpontokban más egybeesések is vannak. Talán az egyes csúcsról nézve pont szeptemberben látszanak a felkelő bolygók, vagy a Nap a keleti csúcs fölött. Ez a gondolat nagyon is elképzelhetőnek bizonyult. – „Milyen régi ez az épület, milyen rejtélyes és pontos. És még alig tudunk róla valamit!” – sóhajtott Matt. – Ha egyáltalán épület… – borzongott meg hirtelen. A következő pillanatban történt valami. ₪₪₪₪₪

Csend volt és nyugalom. A legtöbben még a sátrukban pihentek. A nap még nem érte el a horizontot, de fénye már jókora kék sávot biztosított az apró ékkövekkel teleszórt fekete selyemlepelnek tűnő égbolt alján. Naomi és Sandra egyszerre riadtak fel az újabb rengésre. Egy különös nagy morajlással kezdődött, és az egyre elhalkuló zajjal egyidejűleg a rengés egy darabig erősödött, aztán csillapodni kezdett, majd megszűnt. Sandra hirtelen talpra ugrott, míg a biológus csak ült az ágynak leterített pokrócokon. Fáradtsága miatt beesett, csontos arca kihangsúlyozta korát. Szemét törölgette kezével, majd sóhajtott egyet. – Ez az első rengés, amivel itt találkoztál? – kérdezte. – A második. Ez előtt mindegyik ilyen erős volt? – a lány furcsán nézett maga elé. – Majdnem mind. Bár most, hogy kérded, a többi kicsit más volt. Általában nem volt ilyen hangos, és lassabban zajlott le. – gondolkodott Mrs. Johnson. – Felöltözök, és körülnézek. – mondta Sandra, és már indult is a dzsekijéért. – Ha megvársz, én is mennék. 54


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Rendben. – a lány lelassított. Felöltöztek. Hajnalban jóval hidegebb volt, mint nappal, hiszen nem érte a szigetet a Nap, és a víz is visszahűtötte valamelyest. Bár ahhoz képest, hogy egy „jéghegyen” voltak, különös módon nem volt túlzottan hideg. Kimentek a sátorból, és elindultak Holton irodája felé. A bajuszos tudós éppen kint állt a sátra mellett, és néhány másik férfival beszélgetett. Az egyik meglepően ideges volt. Valamit hadart, aztán kezével az észak-keleti irányba mutatott, a letisztított placc mögötti falak felé. A távolból Rodrigo igyekezett a sátor felé. Szinte egyszerre értek oda, s közben hallgatták a kutatók szavait. – …hogy kereste magát tegnap, de nem találta. – De hogy juthatott egyáltalán ilyesmi az eszébe? – Frederick hirtelen dühös lett. – Egy ilyen szándékról nem, hogy engem, de az egész irányítást tájékoztatnia kellett volna. Erről senki sem dönthet egymaga. – hadonászott kezével. Arca kipirult volt. – Gondolt már arra, hogy itt emberek élete is veszélybe kerülhetett volna? – Ezt ne nekem mondja, én nem egyeztem bele a robbantásba. – hadarta a másik. – Meg is mondtam Timothynak, hogy erről tájékoztatni kell magát, és, ha más nem, hát, én majd megteszem. El is indultam. Gondolom, pont azért akart minél előbb túl lenni rajta, hogy ne jussak el idáig időben. És hát…nem is értem már ide. – Jó, hogy egyáltalán ideért. És a társai? – kérdezte a kutatásirányító – Ők beleegyeztek a dologba? – Ők azt csinálnak, amit Hass mond. Félnek, hogy elvesztik állásukat, ha ellenkeznek vele. – mondta a férfi. – Hát ez óriási! Azonnal odamegyek. – Az jó lesz, mert ha jól tudom, nem egy robbantást terveztek. – Tessék??? – a bajuszos tudós már magán kívül volt. – …Mi jöhet még? – sóhajtott, majd siralmasan felnevetett. – Nézzenek a sátrak felé! – intett karjával. – Az admirális úrnak például, hogy fogom ezt elmagyarázni? – az idős tiszt csakugyan

55

▫▫▫ ▫▫ ▫


ott volt, és feléjük közeledett. Már messziről látszott szigorú tekintete. Mint aki sejti, hogy valami nincs rendben. – Hallották hölgyeim? Timothy újabban falat robbantgat engedély nélkül. – Holton Naomiék felé fordult. – Csak a végére értünk ide. – mondta az óceánkutató. – De éppen eleget hallottunk! – tette hozzá Sandra. Naomi elgondolkodott. – Talán pont erről akart beszélni veled tegnap, mikor Lerryvel felfelé tartottunk a negyedikre a víz alatti kutatások eredményével. – mondta a kutatónak. – De nem tette! És most így állunk. – ezt már menet közben mondta. Közben Invester is odaért. – Mi a probléma uraim? És, ha szabad kérdeznem, mi volt ez a robbanás? Mert, hogy nem egy egyszerű rengés volt, az biztos. Ha valaki, hát én felismerem a földrengés és a robbantás közti különbséget. – szigorú homlokán kérdőn felvont szemöldöke jelezte, hogy válaszokat akar, de most azonnal. – Sajnálom admirális úr, de én sem tudok sokat a dologról. Valószínűleg Timothy Hass robbantott annak érdekében, hogy az épület belső szerkezetét tanulmányozza, de hangsúlyozom, nem adtam rá engedélyt. Még csak nem is tudtam a szándékairól. – Azt hittem magának mindenről tudnia kell! – Invester haragosan nézett bár hangját nem emelte meg. – Én is azt hittem, uram! De ezek szerint, van, aki nem így gondolja. – Véleményem szerint az ilyen embert mielőbb el kell távolítani. Megsérült valaki a robbanásban? – kérdezte az idős tiszt. – Nem valószínű. – Holton igyekezett tárgyilagos maradni az admirális előtt, bár időnként nem tudta csillapítani dühét. – Teszek róla, hogy, ha megtaláltuk, többé ne kerüljön még a környékre se!

56


▫ ▫▫ ▫▫▫

– Nagyon helyes. – mondta a katona, miközben együtt lépkedett a többiekkel a robbantás helyszíne felé. Már messziről érződött a megégett, megperzselődött növények szaga. Közeledtek. A fal egyik része teljesen tiszta volt. Talán pont a robbantás következtében pucolódott le. Már a körülötte lévő égett növényréteg is látszott, s a fal mentén dolgozó emberek is kivehetőek voltak, mikor Timothy sétált feléjük. Aztán hirtelen megtorpant, gondolkodott egy pillanatig, majd futni kezdett, és messziről kiabálta: – Híreim vannak emberek! Frederick nem bírta türtőztetni magát. – Fogd be a szád, te őrült, és figyelj! – ordította vissza. Átlátta Hass tervét, miszerint előnyösnek akarta beállítani engedély nélküli tettét. Méginkább elöntötte a düh. – Nem érdekelnek a híreid és a kifogásaid sem. Engedély nélkül olyat tettél, amiről tudtad, hogy nem egyeznék bele. – De hát… – hebegte Timothy. – Most én beszélek! …Mit gondoltál, hogy úszod ezt meg? Azt hitted, majd elnéző leszek? Vagy, hogy ki sem derül? Egy ekkora robbanást mindenki észrevesz! – Holton még mindig kiabált, holott már odaértek a kriptográfushoz. – Félreértesz barátom! Beszélni akartam veled, de nem találtalak. Így nekem kellett döntenem. …Most meg már úgyis mindegy, nem? – Hagyd abba a hízelgést! Kezdesz nagyon idegesíteni, és ezt már nem tudod megakadályozni, amíg el nem távolítalak innen. Különben is, mi az, hogy neked kellett döntened? Erről még én sem dönthetek egyedül. De neked legalábbis addig kellett volna keresned, amíg meg nem találsz! – Az információim nélkül úgysem mész semmire! – Timothy hangnemet váltott. Már kicsit sem volt hízelgő. – Igenis volt értelme a robbantásnak! Sokmindent megtudtunk belőle, és ha téged kérdezlek, egy év múlva se lett volna belőle semmi! –

57

▫▫▫ ▫▫ ▫


most nagyon is követelőző volt. – Ha eltüntetsz innen, soha nem jöttök rá semmire! – Nagyon is tévedsz! Nem csak te vagy itt az ész! Kezdem azt hinni, hogy már meghívni is kár volt. Lehet, hogy később jöttünk volna rá néhány dologra, de legalább nem lett volna ennyi balhé! – Uraim! Csendet kérek! – mondta parancsoló hangon az admirális. Holton elhallgatott. – Maga meg ne szóljon bele! – kiáltotta Timothy. – Azt mondtam, csendet! – Invester megemelte hangját. – Ha akarom, elintézem, hogy életfogytiglant kapjon ezért a tettéért. Végre csend lett. A kriptográfus rájött, hogy az idős katona talán tényleg megteheti. – Előzetes letartóztatás alá helyezem, amiért emberéleteket kockáztatott, valamint olyat tett, amiről jól tudta, hogy felettese biztonsági okokból nem egyezne bele. Megkérem, hogy kövessen Mr. Holton irodájához! Úgy gondolom, a jogait nagyon is jól tudja. Talán, a kötelességeinek betartásával van probléma! Holton megpillantotta a közelben Salma Dovert, és felkiáltott: – Nocsak! Kit látnak szemeim! Csak nem a kedves riporternőt, akit szívességből nem dobtam ki az első pillanatban?! – Holton egyre idegesebb lett. Az admirális feléjük fordult: – Maga is tudott a robbantásról? – kérdezte. Az újságírónő nem válaszolt. Kicsit közelebb lépett, és Holtonra nézett. A következő pillanatban újabb rengés kezdődött, és egyre erősödött, miközben a mellettük lévő falra rakódott száraz iszappal teli növényréteg egy helyen levált és lezuhant. Egyedül Salma volt, aki pontosan látta, mi történik, és tudta jól, hogy ha a közelben lévő – Timothy által előkészített – második bombára esik, azonnal felrobban, így gyorsan cselekedett. Félrerántotta az admirálist, aki a legközelebb állt a falhoz, s közben felkiáltott: – Mindenki a földre! 58


▫ ▫▫ ▫▫▫

Nem volt nehéz szót fogadni. A rengés amúgy is megingatta egyensúlyérzetüket. Mindannyian a földre rogytak. A bomba csakugyan berobbant, és még eltalálta az admirális éppen a levegőben lévő jobb karját. A rengés csillapodni kezdett, aztán hirtelen felerősödött, és szinte elviselhetetlenné vált. Aztán mintha liftben lettek volna, összerándult a gyomruk, és csak feküdtek a földön. ₪₪₪₪₪

Minden homályos volt, és fura alakok látszottak a fénycsíktól jobbra és balra. Legalábbis Invester így látta. Aztán egyre világosabb lett, és az alakokból emberek kezdtek kirajzolódni. A fénycsík a sátor bejáratánál beszűrődő napfény volt. Az admirális teljesen kinyitotta szemét. Már szinte mindent pontosan látott. Jobb oldalán Naomi és Sandra állt, bal oldalt pedig Salma Dover és Dean Blake. Az idős tiszt meglepődve nézett rájuk. Sandra rámosolygott: – Több, mint 7 órán keresztül eszméletlen voltál. – mondta szelíden. Invester megpróbált felülni. Jobb karjába belenyilallt a fájdalom. Összeszorította fogait, de hang nem jött ki a száján. Majd visszadőlt az ágyra és felsóhajtott. Megint a körülötte állókat bámulta. Sorba mindenkinek a szemébe nézett, aztán, mikor az újságírónőhöz ért, összehúzta szemöldökét. Salma megfordult, és kiment a sátorból. – Mi van azzal a gazfickóval? – kérdezte az admirális a tőle szokatlan szóhasználattal. – Timothyra gondolsz? – Sandra leült az ágyra. Az őszes hajú katona bólintott. – Miután a rengés véget ért, visszakísértük a sátrához, és Nathan Bischop parancsnok három katonádat odarendelte

59

▫▫▫ ▫▫ ▫


őrségnek. Azt hiszem, miatta már nem kell aggódnunk. – mondta a lány, miközben arcába lógó fekete haját hátra tűrte. – Akkor leszek nyugodt, ha már nem lesz a szigeten! – Az még egyelőre kérdéses, hogy mi lesz vele, de egy ideig még marad. – Csakugyan? – lepődött meg az admirális. – Olyan egyességet kötött Mr. Holton-nal, ami csak a javunkra lehet. Azt mondta, hogy átadja az összes kutatási anyagot és minden kiértékelést, amit csak végzett, és beleegyezik, hogy eltiltsák a további kutatásoktól. Cserébe csak annyit kért, hogy hadd maradjon, amíg a munkálatok folynak. Így most csak akkor hagyhatja el a sátrát, ha értekezletet hívnak össze. – Meg, ha el kell mennie… – szólt közbe Blake – …hiszen tudják! Naomi elmosolyodott, de Invester arca rezzenéstelenül szigorú maradt. – Mr. Holton annyiban engedett, – folytatta Sandra – hogy a legfontosabb dolgokról őt is informálják, hátha lesz valami értelmes ötlete is, amit felhasználhatnak. Kis ideig csend lett. Aztán Invester szólalt meg hirtelen: – És az újságírónővel mi van? Ő is benne volt, vagy nem? – Mr. Hass magára vállalt mindent. Bevallotta, hogy a robbantást sokan ellenezték, ezért ő az állásukkal fenyegette meg embereit. Miss. Dovernek pedig azt hazudta, hogy a robbantást engedélyezték. Egyébként meg jó, hogy ott volt, hiszen, ha nem így lett volna, már valószínűleg halott lennél Dolph bácsi! – mondta halkan a lány – És mi is megsebesültünk volna. Az admirális átfordult a másik oldalára. – Nem kell, hogy itt őrizzenek! Biztosan sok a dolguk! – mondta. Naomi volt, aki elsőnek elindult kifelé. De megtorpant, mikor Salma Dover hirtelen berontott a sátorba. Céltudatosan

60


▫ ▫▫ ▫▫▫

odament Invester ágyához, és megköszörülte torkát. Az admirális visszafordult. – Elnézést a zavarásért uram, de úgy gondoltam, hogy beszélnem kell önnel. – mondta a szőkeség. Invester felhúzott szemöldökkel figyelte a nőt. – Először is bocsánatot kell kérnem, amiért nem tájékoztattam önöket Timothy tervéről. – Tehát tudta, hogy nem volt legális? – csodálkozott a katona. – Dr. Hass azt mondta, hogy engedélyezték a robbantást, de nem igazán hittem el neki. Ennek ellenére elfogadtam a meghívását, és mivel tudtam, hogy Dean is ellenezné a dolgot, őt nem vittem magammal. A pocakos emberke majdnem összeesett a csodálkozástól. Talán soha életében nem látta Salmát ilyen komolynak és becsületesnek. Leült az egyik pokrócra, és onnan figyelt tovább. – Becsülöm az őszinteségét. – mondta az admirális. – És úgy halottam, hogy már halott lennék, ha maga nem ránt el a bomba elől. A bocsánatkérését elfogadom. – Invester megpróbált felülni. Ismét megfájdult a karja, de erőt vett magán, és felült. – milyen a karom? – kérdezte Sandrát. – Ezt inkább Naomitól kérdezd! Ő varrta össze a sebet, és ő ápolt, amíg eszméletlen voltál. – Köszönöm. – az idős tiszt tekintete megenyhült, majd kérdőn nézett a biológusra. – A legnagyobb seb a felkarján van. Azt hét öltéssel varrtam össze. Két másik a könyökén, de azokhoz egy-egy öltés elég volt. Az alkarján pedig csak zúzódások és horzsolások vannak. A könyökében lehet, hogy eltört egy csont, ezt csak röntgennel lehetne megállapítani, de, ha nem mozgatja, hamar rendbe jön. – Értem. – Az admirális láthatóan nem csodálkozott a hallottakon, és nem is tartotta túl nagy problémának sérülését. Átélt már ennél jóval nagyobb fájdalmakat is, és sokkal rosszabb körülmények közt is hamar felépült. Furcsának mindössze azt tartotta, hogy elájult a robbanás után. – Köszönöm a törődésüket,

61

▫▫▫ ▫▫ ▫


és önnek is az orvosi ellátást, Naomi! A biológus elmosolyodott. Örült, hogy végre nem a megszokott „hölgyem” megszólítással illette a kopaszodó katona. – Nagyon szívesen uram! – mondta. – Most menjenek! Megleszek már magam is. – Invester hirtelen felállt, és bal kezével a sátor bejárata felé intett. – szeretnék átöltözni. – Ne segítsek? – kérdezte csodálkozva Sandra. – Nem kell, köszönöm! – az admirális biztos volt dolgában. – De valamit hozhatnál enni. – Rendben. 20 perc múlva itt vagyok. – azzal már ment is. Közben a többiek már a sátoron kívül voltak.

62


▫ ▫▫ ▫▫▫

4. Fénylő falak Holton és Rodrigo az észak-nyugati csúcsra vezető lépcsőn lépkedtek felfelé. – Szóval most 50 lábbal magasabban vagyunk? – kérdezte a régész. – 49 és féllel. Pontosabban 15 méterrel. Timothy második bombája miatt megrengett a sziget, és a szélei majdnem mindenütt leszakadtak. Azonban még most is megvan a kezdeti felszínének 75 százaléka. – A leszakadt rész így is elég nagy volt ahhoz, hogy a víz jégre gyakorolt felhajtóereje ennyire megemelje a szigetet? – Legalábbis Matt szerint a mérések ezt mutatják. – válaszolt a bajuszos tudós. – Kíváncsi vagyok, mit talált megint. – Rodrigo a szakállát vakargatta. – Én is. Bár megmondom őszintén, kezd egy kicsit elegem lenni abból, hogy folyamatosan történik valami. Négy napja nem aludtam semmit. Tegnap is csak pihenni tudtam az irodasátramban. Éppen lehunytam volna a szemem, mikor Timothy robbantott. – Ez csak azt bizonyítja, hogy milyen fontos ember vagy. Mindenkinek te kellesz! – nevetett a régész. – Kösz, de ez nem vígasztal. Ettől még ugyanúgy fáradok, mint bárki más. Lassan felértek a negyedikre, ahol Matt dolgozott. Amint észrevette őket, megindult feléjük. – Csak akkor mondd, ha jó hír! – nevetett Holton. A fizikus odaért hozzájuk. – Azt nehéz lenne megmondani, hogy jó-e. De talán előrébb visz minket. – mondta lassan. – A felület, ahol most állunk, még nincs megtisztítva a száraz vízinövényektől. Viszont a csúcs közepe, és a falak, amiket letisztítottak, folyamatosan melegednek. A tisztítás szünetelése óta, azaz az utóbbi egy órában 63

▫▫▫ ▫▫ ▫


átlagosan 10 fokot emelkedett a hőmérsékletük, így most közel 50 Celsius fokosak. – Szóval állíttassam le a tisztításukat? – kérdezte a kutatásirányító. – Ellenkezőleg. Azt akartam kérni, hogy még több embert és eszközt küldjenek fel, hogy minél előbb le legyen tisztítva az öt csúcs. – Holton tágra nyitotta szemeit. Matt folytatta: – Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenül melegednek. Feltehetően a kristályszemcsék segítségével a felületek eltárolják a napenergiát, és azok melegítik fel a követ. Tudjátok, a negyedik szinten mindenütt találtunk ilyen kristályokat, kivéve a lépcső kőzetében. Azt hiszem, ez sem lehet véletlen. – Ez őrültség! Ki tudja, meddig melegedne?! – kiáltott fel Rodrigo. – Nem valószínű, hogy elviselhetetlen hőség lesz, hiszen a lépcsők nem melegszenek. Mi van, ha szándékosan arra lettek tervezve, hogy fel lehessen jutni a csúcs tetejére, miközben az melegszik. A lépcsők pont a csúcsok közepéig nyúlnak be. Mélyített, és oldalról is szigetelt lépcsőkről beszélünk. – a fizikus izgatott volt. – Lehet benne valami! – gondolkodott hangosan a kutatásirányító. – Egy próbát megér. Amennyi minden történt már…! – sóhajtott – Nem hiszem, hogy sokat számítana egy kis „Lokális felmelegedés”! …De örülnék, ha azt is kiderítenéd, hogy miért melegszik, és hogy mi várható utána. Nem akarok már túl nagy meglepetéseket. – Pont ezeket akarom kideríteni, de attól félek, a legtöbb dolgot csak akkor értem majd meg, mikor már bekövetkezett. – mondta Mat. – Felküldök embereket, aztán majd meglátjuk. – kiáltotta Holton már menetközben. Rodrigo maradt. Közben a csúcsok továbbra is melegedtek. A felküldött kutatókat, és munkásokat szétosztották, így nagyjából 8 ember került mind az öt csúcshoz. Közben Salma Dover és 64


▫ ▫▫ ▫▫▫

Dean Blake is feljött a harmadikra a betekert, rögzített jobb-karú Invester admirálissal, mikor megtudták, hogy mi van készülőben. Az északnyugati csúcshoz mentek, mert első kézből akarták tudni a fejleményeket, és Matt mesélt is nekik eleget. Elmondta, hogy Timothy robbantásának köszönhetően mindössze annyi derült ki, hogy az épület falai szinte tökéletesen rugalmasak, mégis kőkemények, és a felrobbantott anyagot a fal teljesen visszaverte az óceán felé. Aztán mesélt az épületről. A csúcsoknak szabályos ötszög alakú lap volt az aljuk és egy valamivel kisebb szabályos ötszög a tetejük, melyre az alsó ötszög egyik élén kezdődő lépcső vezetett fel a felső közepére. A tisztogatás következtében kiderült, hogy a felső ötszögek minden csúcsa egy-egy kockacukor méretű egybefüggő kristályban végződik. Ezek a kristályok kivételes módon nem forrósodtak fel. Mindenki feszülten várta, hogy mi fog történni, de csak egyre nagyobb lett a forróság. Holton, Naomi és Sandra jöttek fel a harmadikra, hogy körülnézzenek, és beszámolót kérjenek Mattől. A fiatal fizikus éppen az északnyugati csúcs falainál volt, és beszélgetett a többiekkel. Egyre közelebb értek a társasághoz. – Mat! Nem azt mondtad, hogy nem fognak annyira felmelegedni? – kiáltotta Holton messziről. – Nem egészen! – mondta a tudós. – Azt mondtam, nem valószínű, hogy elviselhetetlen lesz a hőség. Bár így is nagyon meleg van. Ha így folytatjuk, egyre nehezebb lesz őket letisztítani. – Nem lehetne valahogy felgyorsítani a tisztogatást? – kérdezte Holtont az admirális, mikor már odaértek. – Gondolkodom rajta. – Azt hiszem ideje lenne beszámolnom a katasztrófaelhárításnak. – mondta Sandra. – Már így is tovább maradtam a megbeszéltnél. – De kivételes esetekben maradhatsz! – mondta Invester. – És ez most igen kivételes. Szerintem várd meg, mi történik, nehogy lemaradj valamiről!

65

▫▫▫ ▫▫ ▫


– Én is így gondoltam. – mosolygott a lány. – Megvan! – kiáltott fel Holton. – Halljuk! – mondta Naomi. – Minél több letisztított felület van a csúcsokon, annál gyorsabban melegednek, igaz? – kérdezte a fizikustól. – Tudtommal igen. – De nem tud rögtön a letisztítás pillanatában felmelegedni. Ígyhát, ha minden embert egyetlen csúcshoz állítunk, akkor az, ötször olyan gyorsan kész lesz, miközben a többi nem melegszik fel túlságosan. – Elméletileg igen. – mondta Matthew. – Aztán mindenki átmegy a következő csúcshoz? – kérdezte Rodrigo. – Pontosan. – a bajuszos tudós megindult a délnyugati csúcs felé. – Aki tud, menjen egy csúcshoz, és szóljon az ott lévőknek, hogy jöjjenek ide! – kiáltott vissza. Tíz percen belül az összes ember ott is volt, és együtt dolgozott. Láthatóan felgyorsult a munka és rövid időn belül kétszer akkora volt már a letisztított felület, mint az átcsoportosítás előtt. Viszont mire a csúcs felszínének kicsivel több, mint felét letakarították, már akkora volt a hőség, hogy nem lehetett a közelben dolgozni. Holton kénytelen volt átküldeni mindenkit a következő csúcshoz. A hatásos munka érdekében megkérte Naomiékat, hogy amíg tudnak, segítsenek. Salma Dover a melegre panaszkodott: – Nem bírom ezt a nagy hőséget, azt hiszem, inkább lemegyek. – Azt már nem! – mondta az admirális. – Ha már úgyis mindenben benne akar lenni, maradjon, és segítsen maga is! Ígyhát mindenki maradt, és segített. De a hőmérséklet csak egyre nőtt. Ezt a csúcsot már annyira sem tudták letisztítani, mint az előzőt, mert hamar felmelegedett. A következővel szerencséjük volt. Azt még alig tisztították le ezelőtt, így most lehetőség volt rá, hogy egy helyen kezdjék a takarítást, és mindig hűvösebb 66


▫ ▫▫ ▫▫▫

felületen dolgozzanak, miközben bővítik a tiszta felületet. Ezt szinte teljesen sikerült letakarítani. A negyedik és ötödik csúcs letakarítása csak felszínes volt, mert mire oda értek, már jócskán felmelegedtek. Mikor már óriási volt a forróság, Holton leküldte a munkásokat, akik igazán örültek ennek az utasításnak, és az egész szinten minimálisra korlátozta a jelenlévők számát. A hatalmas hőségtől már vibrált a levegő. Matt megkérte Rodrigoékat, hogy segítsenek az előző este felhozott eszközöket elvinni a falak közeléből. Miközben pakolásztak, Holtont felhívták telefonon. Kiderült, hogy Timothy nincs a helyén. Senki sem tudja, hogyan szökött meg. Holton elnézést kért a csapattól, de csak annyit mondott, hogy „sürgősen el kell mennie, és hamarosan visszajön”, azzal már rohant is. Alig, hogy leért a második szintre, újabb rengés következett. Ez az előzőeknél valamivel nagyobb volt, és még hosszabb volt a lecsengése. Mindenki a földre esett. Lassan feltápászkodtak. Matthew szólalt meg először: – Valahogy olyan érzésem van, mintha ezek a rengések nem véletlenszerű rengések volnának. Mindegyik olyan érzést keltett, mintha a déli irányba akarna elmozdulni a sziget. – mondta. – De mi értelme lenne annak? – és egyáltalán minek a hatására jönnek létre? – kérdezte Sandra. – Nem tudom. – válaszolt a fizikus. – Észrevettétek már, hogy a nap lassan lemegy, és még sincsenek árnyékok a csúcsok keleti oldalain? – Kiáltott fel Rodrigo. A csapat nyugat felé fordult. Csakugyan nem voltak árnyékok. Mindenki meglepetten elhallgatott egy pillanatra. – Hogy lehet ez? – kérdezte aztán Salma. – Csak úgy, ha a csúcsok legalább egy kis mértékben világítanak. – Matt maga is csodálkozott azon, amit mondott. Csendben bámulták a falakat. Pár perc múlva már tényleg látszott, ahogy az öt csúcs halványan fénylik.

67

▫▫▫ ▫▫ ▫


5. Rioné Aztán hirtelen elhalványult a fényük, és egy újabb rengés következett. Jóval erősebb, mint az eddigiek. Megint összeestek, de ez a rengés szinte robbanás-szerű volt, és hamar lezajlott. Amikor felkeltek észre vették, hogy a levegő lehűlt. Fáztak. Hűvös szellő járta át a harmadik és negyedik szint tetejét. Matt az északnyugati csúcshoz ment és félénken hozzáért falához. Jéghideg volt. – Mi ez az egész? – kérdezte Invester. – Most meg hideg van! Ennek semmi értelme! – És az árnyékok is megjelentek! – nézett Naomi Rodrigora. – Jaj, anyám! – a pocakos Blake már alig bírta az állandó rengéseket. Süvített a szél. Salma Dover és Sandra Lübeck egymás mellett álltak és várták, hogy mi fog történni. Hajuk lobogott a szélben. Naomi Rodrigoba karolva állt, és összeszorította szemeit. Dean és Invester valamivel arrébb nézte az eget. Szinte látni lehetett a levegő mozgását. Matt feléjük közeledett. Salma fal-fehérré vált. Lassan kinyújtotta kezét az épület közepe felé, de egy hang nem jött ki a torkán. Egy alacsony emberalak látszott ott, de nem lehetett látni, hogy ki az. – Ki van ott? – kérdezte Naomi. – Nem tudom. – felelt Sandra. – De szólnunk kell neki, hogy jöjjön el onnan. – azzal megindultak felé. Hosszú haja volt és nagyon fiatalnak nézett ki. – Gyere el onnan! – kiáltotta Naomi. – Nem biztonságos! Ott van a legnagyobb szél! – Egyáltalán hogy kerültél oda? – kiabálta Sandra a süvítő szélben. – Egy-egy-szerűen…csak… – dadogott az újságírónő – …én, én…láttam, hogy…csak úgy…! Az idegen megindult feléjük. Egyre közelebb került hozzájuk, s amikor már csak 18-20 láb távolságra volt tőlük, 68


▫ ▫▫ ▫▫▫

megállt. Egy 5 év körüli kislány volt. Mezítláb volt, és hosszú, fehér köntöst viselt. – Ott nem biztonságos! – kiáltotta Naomi ismét. – Le kell mennünk innen! A lány egyenesen rájuk nézett, de nem mozdult, és meg sem szólalt. – Gyere! Menjünk le! – Naomi kezdett berekedni, ahogy kiáltozott. A lány a szemükbe nézett. Egyenként mindegyikük szemébe, de még mindig nem mozdult. A biológus lépett egyet felé, de az hátrálni kezdett, ezért ő újra megállt. – Ne félj, nem akarunk bántani! – Mondta Naomi, de már nem tudott kiabálni. A hatalmas szélben alig hallatszott valami. Aztán hirtelen furcsa, de érthető hangon megszólalt a lány: – Gyere! Ott nem biztonságos. – mondta, majd sarkon fordult és elkezdett futni az épület középpontja felé, oda, ahol észrevették. Már majdnem odaért, mikor ugrott egyet, és leesve eltűnt. Rodrigo tátott szájjal bámult. Mindenkin hatalmas meglepetés látszott. – Én láttam… – mondta Salma nyöszörögve – …ugyanezt visszafelé! A hátuk mögött megjelent Timothy a harmadik szintre vezető lépcsőnél. Még látta, ahogy az álldogáló kutatók egymásra néznek, majd elkezdenek futni az épület középpontja felé. Naomi együtt futott Rodrigóval és Sandrával, Salma, Dean és Invester pedig kicsit lemaradva követte őket. Matt még mindig állt, és bámult. A többiek sorban beleugráltak a – már látható – halványkéken derengő valamibe. A fizikus is elkezdett futni. Ahogy közeledett felé, egyre inkább kirajzolódott a hely ahol a többiek eltűntek. Egy nagyjából 10 láb átmérőjű ötszög alakú világító felszínlap volt. Matt lelassított, majd megállt előtte. Lassan rálépett, de az megtartotta. Tovább lépkedett rajta a közepe felé, és ismét megállt. Megfordult. Látta, ahogy egy alak távolról

69

▫▫▫ ▫▫ ▫


figyeli, de nem tudta, hogy ki az. Aztán hirtelen felugrott a levegőbe, és őt is elnyelte a kék valami.

70


▫ ▫▫ ▫▫▫

6. Timothy naplója Március 18. Tegnap előtt tértem magamhoz, és csak most tudok naplót írni. Ülök az ágyam szélén, és visszaemlékszem, mi történt pontosan egy héttel ezelőtt. Nehéz! …Nehéz azokra a pillanatokra gondolni, mert mindig az utolsó képek jutnak az eszembe. De le akarom írni! Muszáj leírnom, mert ilyet nem sűrűn él át az ember. Ott álltam és bámultam. Hatalmas szél volt. Láttam, ahogy Rodrigoék futnak, majd elnyeli őket az épület. (Most is végigfut a hátamon a hideg.) Matthew még ott állt távolabb. Aztán ő is odafutott, de ő nem tűnt el azonnal. Csak állt és körülnézett. Azt hiszem engem is észre vett. Aztán megfordult, és őt is elnyelte az épület. Én meg csak bámultam tovább. Moccanni sem tudtam. Aztán újabb rengés következett, és én a földre estem. Hirtelen elsötétült az ég. Dörgött és villámlott. Az épület öt csúcsa fölött öt hatalmas forgószél keletkezett és olyan hideg lett, hogy majdnem megfagytam. Az öt forgószél körülvette a csúcsokat, és folyamatosan esett belőlük az eső, ami leérve javarészt ráfagyott a kőre, a többi meg csak folyt a szinten mindenfelé. Megint rengést éreztem. Minden erőm elhagyott, és a nagy viharban összerogytam, aztán legurultam a lépcsőn. Elájultam. Ennyire emlékszem. A többit csak elmesélték, mikor magamhoz tértem. Hogy majdnem belehaltam; hogy mindenki félt és minél hátrébb menekült a felső két szinttől; hogy egész éjszaka tombolt a vihar; és hogy amikor véget ért, szinte folyamatosan hagyták el a szigetet a kutatók, és munkások. Én is félek. Hogy mi jöhet még?! Nem tudom! De van egy olyan érzésem, hogy nagy veszélyben vagyunk... Mára már a fél sziget leszakadt. Alig vagyunk már az épületen, és aki itt van, szinte mind pakol, és reménykedik, hogy élve megússza ezt az életre szóló kalandot. Én meg reménykedem, hogy Rodrigoék előkerülnek. Lehet, hogy én okoztam, a 71

▫▫▫ ▫▫ ▫


robbantással az egészet? …Nem, az nem lehet. A vihar csak jóval utána volt. De miért is akartam én itt maradni? Miért nem hagytam, hogy elvigyenek? …Akár börtönbe, vagy bárhová. Elegem van ebből a helyből. De meg kell várnom a helikoptert, amivel elmegyünk. Holton is itt van, és állandóan zaklat, hogy beszéljek már, hogy mit láttam! …A legjobb lesz, ha odaadom neki a naplómat. Olvassa el és szörnyülködjön ő is! Tegnap még nem tudtam volna erről beszélni. De még csak rágondolni sem akartam… Csak jussak el innen!

72

1. Prológusok. Aurolia Esély a Földnek

Recommend Documents