1. Klasszikus elképzelések az orvostörténet kutatásáról és oktatásáról Orvostörténelmi iskolák Az orvostörténelem iránti érdeklődés szinte az ókortól nyomon követhető és jellemezte a középkori orvosszerzőket is, bár ez a diszciplína csak a 17. század közepén alakult át szaktudománnyá. A természettudományos gondolkodás meghonosodása a hagyományos, tapasztalati alapokon nyugvó medicinát fokozatosan a mai értelemben vett orvostudománnyá formálta át. Az új szemléletű orvostudomány egyben szakítást is jelentett a múlttal, és elindítójává vált az orvostörténeti kutatásoknak Célja a régi orvosi ismeretekből a maradandó kiemelése, a múlt orvosi gyakorlatának a feltárása és elemzése, valamint az összefüggések megállapítása volt. Ilyen jellegű orvostörténeti kutatásokról viszont csak a 18. századtól kezdve beszélhetünk, amelynek eredményeként sorra megjelentek az első forráskiadványok, kézikönyvek és kritikai kiadások. A korai orvostörténelmi kutatások még nem sokrétűek, azok elsősorban még a híres orvosok életére és munkásságára irányultak. Ilyen például a 13. századból Ibn Abu Oszeibia kódexe, amelyben az ó- és középkori görög-római, indiai, mohamedán és keresztény orvosok életútját és kéziratait közölte. Hasonló jellegű Giovanni Tortelli genovai orvos munkája a 15. század közepéről. Az első nyomtatásban megjelent orvoséletrajzi „lexikon” Symphorien Champier (1472–1538) "Liber de medicinae claris scriptoribus" címet viselő könyve, amelyben a francia szerző nemzetenként csoportosította a neves orvosokat. Az előbbieknél lényegesen bővebb – és az orvosi gondolkodás fejlődését is nyomon követő – munka Johannes Antonides van der Linden (1609–1664) "De scriptis medicis libri duo" (1637) és "Manuductio ad medicinam" (1639) című könyve.
17–18. század Az orvostörténeti szakirodalom az orvostörténeti kutatások elindítását – és ezzel együtt az új szaktudomány megalapozását – a Genfben élt Daniel Leclerc (1652–1728) nevéhez fűzi. Leclerc 1696-ban Genfben adta ki a "Histoire de la Médecine" című kézikönyvét, amelyben az orvostudomány fejlődését koronként és vallásonként tárgyalta, felhívta a figyelmet az orvostörténelem és a politikai történelem kapcsolatára, viszont említés nélkül hagyta a távoli népek és földrészek orvosi kultúráját. Leclerc nyomán sorra születtek az anatómia és a sebészet történetével foglalkozó munkák, s
megindult az egyetemi orvosképzés múltjának feltárása is, de az egyes szerzők izoláltan végezték kutatásaikat. A 18. század végére már körvonalazódtak az orvostörténelem kutatásának „központjai”: így elsősorban a francia és a német egyetemi városok jöttek számításba. Az orvostörténelem megerősödését jelentette, hogy 1795-ben a párizsi egyetem orvosi karán bevezették az orvostörténelmet a kötelező tárgyak sorába. Igaz, ennek tanszékét csak 1819-ben szervezték meg, addigra viszont Európa számos egyetemén már siker koronázta az orvostörténelem oktatásáért indított mozgalmat.
19. század A 19. században a legjelentősebb a francia, az olasz és a német orvostörténelmi iskola volt. A francia és az olasz kutatás elsősorban az ókori görög-római és a keresztény gyógyító kultúra ismeretanyagát tárta fel, s sorozatban jelentette meg Hippokrates, Galenos, Plinius stb. műveinek kritikai kiadását, megszervezte a középkori kódexek orvostörténelmi adatainak feltárását, s összefoglaló munkákat jelentettek meg az ókori orvostudomány egészéről és saját szakáguk történetéről. A francia orvostörténet-írás kiemelkedő egyénisége Émile Littré (1801–1881) volt, a kitűnő Hippokrates-kutató. Nyomdokain haladt Charles Victor Daremberg (1816–1872), aki a dijoni, később a párizsi egyetem tanára volt, s az orvostudomány történetéről írt nagy monográfiájában az addig feltárt ismereteket a hindu orvosi anyagokkal bővítette ki. Hasonló irányzatot képviselt az olasz orvostörténet-írás is: Salvatore de Renzi (1800–1872), Francesco Puccinotti (1794–1872) és Alfonso Corradi (1833–1892) az ókori és az itáliai orvosi eredmények feltárásán túlmenően főleg a keresztény gyógyító kultúrát vizsgálta. A francia és az olasz orvostörténet-írás inkább az előbbi területen éreztette hatását. Kelet-Európa orvostörténeti kutatásaira leginkább a német orvostörténeti iskola gyakorolt jelentős hatást. A módszeres kutatás először a göttingeni egyetemen honosodott meg, főleg Ernst Gottfried Baldinger (1738–1804) és Friedrich Benjamin Osiander (1759–1822) jóvoltából, de a 18–19. század fordulóján majdnem minden német egyetemen foglalkoztak orvostörténelemmel. A német iskolára a pragmatikus feldolgozási mód – a történeti, didaktikai és pedagógiai elvek együttes érvényesülése – a jellemző, amely a leghatásosabbnak az oktatásban bizonyult. Ennek nyomán születtek meg a kor legkiválóbb összefoglaló munkái az 1820-as évektől kezdődően. A hallei Kurt Sprengel (1766–1833) öt kötetben ("Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde") kísérte végig az orvostudomány fejlődését,
amelynek értékét nem csökkentette a szerzőnek a vitalizmussal kapcsolatos elfogultsága sem. Az orvostörténeti kutatás valóságos fellegvárai alakultak ki Halléban, Berlinben, Jénában és Lipcsében: Justus Friedrich Karl Hecker (1795–1850), August Hirsch (1817–1894), Johann Ludwig Choulant (1791–1861), Carl Reinhold August Wunderlich (1815–1877) és Heinrich Haeser (1811–1884) munkássága nyomán. Ők részben összefoglaló munkák megírásával, részben forráskiadásokkal és az oktatás megszervezésével alapozták meg az orvostörténelem kutatását a német területen, valamint irányt mutattak a további kutatásokhoz. A német iskola hatására kezdődött el a bécsi egyetemen is az orvostörténelem kutatása, később az oktatása, amelynek nagy egyéniségei Theodor Puschman (1844–1899) és Robert (Töply) Toeply (1856–1947) voltak.1
Orvostörténeti társaságok A német orvostörténeti iskola – s ebből a szempontból ide sorolható a bécsi is – teremtette meg az orvostörténet-írás első folyóiratát: 1790-ben Nürnbergben elindították az "Archiv für die Geschichte der Arzneykunde" c. lapot, majd Kurt Sprengel szerkesztésében indult a "Beiträge zur Geschichte der Arzneywissenschaft" c. szaklap, s ezek megszűnése után indult meg Breslauban a "Janus" szerkesztése és kiadása. A német területhez fűződik az első orvostörténeti társaság megalakulása (1901) is, amit követett a francia (1907), majd az olasz (1907), azután az észak-amerikai (Charak Club, 1908) nemzeti társaságok létrejötte. Az I. világháború után Párizsban megalakult a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság (1919), amelynek ösztönző hatása lett számos országban az orvostörténeti társaságok létrejöttére.2 Annak ellenére, hogy az orvostörténelmi tárgyú összefoglaló munkák a 18. századtól kezdve jelentek meg rendszeresen nyomtatásban, és kialakultak az orvostörténeti kutatások központjai – valamint tényleges orvostörténelmi érdeklődéssel rendelkezett az európai orvostársadalom –, e szakma egyetemi oktatásának elindításért még komoly küzdelmet kellett vívni. E szakterület művelésének megindulása, egyben önálló szaktudománnyá válása, még nem jelentette az orvostörténelem egyetemi oktatásának megindulását is.
1
2
Arina Völker: Medizinhistorischer Unterricht in der Gründungsepoche der Universität Halle. In: Die Entwicklung des medizinhistorisches Unterricht. Halle (Saale), 1982. Martin-Luther-Universitat HalleWittenberg. pp. 65–73.; Erna Lesky: Geschichte der Medizin. In: Erna Lesky: Die wiener medizinische Schule im 19 Jahrhundert. (The Vienna Medical School in the 19th Century.) Graz–Köln, 1965. Hermann Böhlaus Nachfolger. pp. 617–631.; Erna Lesky: Das Institute für Geschichte der Medizin der Universität Wien. = Wiener Medizinische Wochenschrift 126 (1976) No. 23. pp. 335–337. Bronislaw Seyda: Dzieje medycyny w zarysie. Warszawa, 1973. PZWL. pp. 3–10.
Az orvostörténelem mint önálló tantárgy és a korai orvostörténeti tanszékek Az egyetemi orvosképzésbe az orvostörténetet – nem kötelező tárgyként – elsőként a párizsi egyetemen vezették be (1795), míg erre az itáliai és a német területeken csak a 19. század első felében került sor (Firenze 1806, Nápoly 1814, Padova 1815, Pisa 1841 stb.). Az egyetemi előadási jog viszont itt sem jelentette még magának az orvostörténeti tanszéknek a megszervezését. Az előbb említett területeken kívül Moszkvában 1826-ban, Pesten 1836-ban, Bécsben 1850-ben iktatták be az orvostörténelmet rendkívüli tárgyként az egyetemi tanrendbe. A krakkói egyetemen viszont már 1809-ben megszervezték az orvostörténeti tanszéket, kötelező tették e tárgy oktatását, bár ennek léte mindig függött az ottani lengyel politikai helyzettől. A nemzeti függetlenség elvesztése után Krakkóba összpontosult a függetlenségi mozgalom, amelynek szellemi központja az egyetem lett. Rendkívüli módon felfokozódott a nemzeti múlt iránti érdeklődés és ez vonatkozott a szaktudományokra is. E sajátos helyzet ösztönzőleg hatott az orvostörténelem művelésére, így önálló lengyel orvostörténeti iskola alakult ki, amely később vezető szerepet játszott az európai szakkutatás területén is. 3 A 19. század orvostörténeti kutatásaira már a nemzeti vonatkozások feltárása a jellemző. Sorra születtek – főleg a század utolsó harmadában – azok a szintézisre törekvő feldolgozások (pl. a lengyel Józef Oettinger, a magyar Fekete Lajos, Demkó Kálmán, 4 a német Wunderlich stb. jóvoltából), amelyek az általános vonatkozások feldolgozása mellett jelentős helyet biztosítottak saját nemzetük orvostörténeti múltjának is. 5 Az viszont lényegesnek mondható, hogy az orvostörténeti kutatás még nem feltétlenül kapcsolódott az egyetemhez, ahol az esetek többségében az orvostörténelem oktatása erősen személyi jellegű volt – például Breslauban Haeserhez, Berlinben Hirschhez kapcsolódott –, de haláluk után vagy megszűnt az orvostörténelem előadása, vagy pedig más formában folytatódott: kötelezőből rendkívüli tantárggyá vált. Az orvostörténelem sok esetben az egyetemi reformok során kimaradt a 3
4
5
Győry Tibor: Az orvostörténelem tanítása külföldön és hazánkban. = Orvosképzés 25 (1935) pp. 348–355.; A múlt magyar orvostörténészei. Bev.: Schultheisz Emil. Összeáll.: Szállási Árpád, Kapronczay Károly. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba–Bp., 2002. MATI–SOMKL. 387 p. (Magyar Tudománytörténeti Szemle Könyvtára 19.) Kapronczay Károly: Die Anfange einer medizinischen Historiographie in Ungarn. In: Die Entwicklung des medizinhistorischen Unterrichts. Halle (Saalwe), 1982. Maritn-Luther-Universitat Halle-Wittenberg. pp. 218– 224.; Kapronczay Károly: Orvostörténelem Magyarországon. In: A múlt magyar orvostörténészei. Bev.: Schultheisz Emil. Összeáll.: Szállási Árpád, Kapronczay Károly. Sajtó alá rend.: Gazda István. Piliscsaba– Bp., 2002. MATI–SOMKL. pp. 15–30.; Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon. Egy szaktudomány hőskora. = Orvostörténeti Közlemények. Vol. 113–114. (1986) pp. 47–60. Kapronczay Károly: Az orvostörténelem Magyarországon. = Orvosi Hetilap 118 (1977) No. 22. pp. 1293– 1296.; Szállási Árpád: Linzbauer Xavér Ferenc. = Orvosi Hetilap 118 (1977) No. 10. pp. 579–581.; Szállási Árpád: Egy vidéki orvostörténész a múlt században. = Orvosi Hetilap 117 (1976) No. 50. pp. 3061–3062.
tanrendből, de a magántanári rendszer kialakulásával Európa legtöbb egyetemén (így a pesti egyetemen is) valamilyen formában mégis előadásra került.6
A könyvtár- és múzeumügy Az orvostörténelem művelésének – az egyetemi oktatás és társasági élet formái mellett – harmadik területe a könyvtár- és múzeumügy lett, amely hamarosan a kutatás fontos színterévé vált. Ez a forma két úton haladt. Az egyik út: amikor az oktatás szolgálatában álló adminisztrációs tárgyakat az egyetem múzeumában gyűjtötték össze és szak szerint csoportosították. Hazánkban ennek már a 18. században a budai, később a pesti egyetemen – sőt részben már a nagyszombatin is – nyomára bukkanunk. Az idők folyamán mind több hagyaték – tárgy, emlékanyag, kézirat, oklevél stb. – került ezekbe a „házi múzeumokba” és belőlük, az egyetem működésének melléktermékeként, lassan megszülettek az „egyetemi orvos- és gyógyszerészettörténeti gyűjtemények”, amelyek a tudománytörténettel foglalkozó tanszékek bázisává váltak, vagy azokat pótolták. Sok helyen (például Bécsben, Koppenhágában, Krakkóban stb.) az egyetemi gyűjteményekből fejlődtek ki az orvostörténeti múzeumok, amelyeket szakkönyvtárral egészítettek ki. Az orvostörténelmi múzeumok keletkezésének másik útja: amikor múzeumi szándékkal és jelleggel hoznak létre ilyen intézményt, mint például Londonban a Wellcome Intézetet (1905), vagy nálunk a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumot (1964). Itt kell megjegyeznünk, hogy hazánkban az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumalapítási törekvések – egymástól függetlenül – majdnem egyidőben indultak meg (a Gyógyszerészettudományi Társaságon, illetve az Orvosegyesületen belül), de ez jellemezte a hasonló európai intézmények létrehozásának körülményeit is. Ma már igen jelentős gyűjtemények vannak az Egyesült Államokban,
azután
a
volt
Szovjetunió
területén,
valamint
Franciaországban,
Lengyelországban, Olaszországban, Svájcban, Dániában, Hollandiában, Csehországban, Szlovákiában, Ausztriában és Romániában, amelyek többsége független az egyetemektől, s bázisintézményként szolgálják az orvostörténelmi kutatást.7
6 7
Bronislaw Seyda id. mű Antall József: Az orvos- és gyógyszerészettörténeti múzeumügy Magyarországon. = Múzeumi Közlemények, 1972. No. 2. pp. 28–42.
