1. fejezet Menekülés a járvány elől

A PAPNŐ LEÁNYA

1. fejezet Menekülés a járvány elől VÉGTELEN VOLT A TENGER ÜRESSÉGE, kékségét sehol nem törte meg egy vitorla fehér foltja. Mollah, a kereskedő, hiába támaszkodott a hajókorlátnak már órák óta, hiába fürkészte a horizontot aggodalmasan, sehol sem látta meg két másik hajóját. S nem jelezték hírét hajóknak a matrózok sem, akik óránként váltották egymást az árbockosárban a figyelőszolgálatot ellátva. Végül nagyot sóhajtott, mélyet, kövérkés testének mellkasa úgy kitágult mint egy hordó, szinte szétrepedt rajta a ruha, le mondóan legyintett, s elfordult a látóhatártól. —Elvesztek! Szétszórta őket a vihar, s tán már a tenger mélyén nyugosznak. Sosem látom őket többé! —Talán visszatértek Trapanba! - szólt hozzá meg nyugtatóan hat matrózának egyike, Tecükimáj. És Mollah, aki ugyan nem sokat szokott barátkozni szolgáival vagy matrózaival, de közülük mégis leginkább Tecükimájt ked velte, most úgy érezte, meg kell osztania valakivel a gondjait. Életében először sajnálta hogy csak üzletfelei vannak, és se felesége, se barátai. Bár lehet hogy már üzletfelei sincsenek. Lehet hogy azokkal is végzett a pestis. Az biztos hogy nem mindegyikük fogja túlélni. —Hagyd el, Tecükimáj, ne vígasztalgass engem! legyintett újra, most már kétségbeesetten. —Nagyon jól tudom, hogy végük mindörökre! Átok alatt vagyok, de nem kell félned – mert abban is biztos vagyok, hogy annyira nem haragszanak rám az istenek, hogy meg is öljenek. Csak kissé meg akarnak gyötörni, s tudják, ezt legkönnyebben úgy érik el, ha elveszik tőlem a vagyonomat. Azt a hajót melyen vagyok, el nem süllyesztik, de a kincseimnek vége lesz! Tecükimáj figyelmesen nézett Mollahra. Ehhez fel kellett emelnie a fejét, mert Mollah ha testes, kövérkés volt is, aránylag magas ember volt, Tecü kimáj viszont éppen ellenkezőleg: kissé alacsonyabbra nőtt mint a legtöbben, és vékony volt, szinte sovány. De Mollah nem becsülte le, és egyik legjobb matrózának tartotta. Azt is tudta róla, kicsinysége ellenére is jóval erősebb mint ő maga, mert ha karja úgy is néz ki mintha csupa csontból állna, ami a bőr és a csont között mégis akad rajta, az legalább csupa izom, méghozzá olyan izom, ami nem egyhamar fárad el. Tecükimájt a többi matróz nem nagyon kedvelte. Kötekedni ugyan nem kötekedtek vele, de barátja sem akadt közöttük. Ez láthatólag nem keserítette el. Magának való fickó volt. Keletről jött, nagyon-nagyon messziről, mint afféle barbár, s kedvenc fegyvere az íj volt és a kés, nem a kard. Bár kardot is szívesen hordott az oldalán, még akkor is ha épp matrózként dolgozott a fedélzeten. De míg a kardot legalább néha letette, késeitől sosem vált meg, mindig volt legalább kettő nála, méghozzá egy nagy, el rejtve valahol a ruhájában, és egy kisebb, amit állandóan elöl hordott. Hogy miért így cselekszik, s nem

a nagy kést hordja elöl s a kicsit rejtegeti, azt senki nem tudta, s megkérdezni sem merték. Veszedelmes fickó volt, Mollah maga is tudott legalább két emberről akiket Tecükimáj megölt, mert gúnyolódtak rajta, s lehet hogy még száradt egypár hulla a lelkén. Múltjáról sem beszélt soha, csak annyit hogy a vjet népből való, s erre büszke. Erről a népről még soha senki nem hallott, de Tecükimáj nem volt éppen beszédes típus, ezért sem nagyon barátkoztak vele. Pedig már külseje is nemtetszést keltett sokakban. Olyan volt az arca mintha egy halálfej volna, amit csak úgy nagyjából próbáltak emberi arcnak kimaszkírozni. Széles, kiálló arccsontjain feszült a bőr, méghozzá sárga bőr, s ezen az arcon a szemek bár nagyok voltak, de ferdék, ráadásul legtöbbször résnyire húzta össze őket, s ettől már-már olybá tűnt, mintha a szemei nem is előre néznének, de szinte oldalra, mint a tyúkoknak. Persze, a tyúk szeme dülledt, az övé azonban korántsem, sőt szinte látni sem lehetett, mert mintha folyton hunyorogna, úgy eltűnt szempillái alatt. Ám ha valaki azt hitte hogy álmos, lagymatag, figyelmetlen, az tévedett: láthatatlan szemével Tecü kimáj szinte mindent észrevett, s már akkor is meglátta a fedélzeten állva a messzi hajók vitorláit, amikor még az árbockosárban posztoló őr sem vett észre semmit. Most azonban még ő sem látta nyomát Mollah hajóinak. —Érdekes hogy több istenről beszélsz, uram! Eddig mindig azt hajtogattad, hogy egyetlen isten van csak égen és földön, a magasztos Haddah! Még engem is megpróbáltál megtéríteni, pedig mondtam már hogy én egyetlen istenben sem hiszek! Hát igen, emiatt is gyanakodtak Tecükimájra a többi hajósok. Nem szerettek őrültekkel együtt szolgálni. Pedig nem is lehet józan, normális ember az, aki egy istenben sem hisz, amikor mindenki tudja, hogy számtalan van, de egynek mindenképpen lennie kell! S ezenkívül az sem tet szett nekik, hogy ők nem kifejezetten matrózok voltak, hanem Mollahnak, a nagy kereskedőnek a szolgái, akik kellett hogy értsenek a hajózáshoz is, de emellett mindenféle egyéb munkákat is elvégeztek ha éppen úgy adódott. Tecükimáj azonban kijelentette hogy ő szabad ember, s így csak matróz hajlandó lenni, szolga nem, azt nem bánja ha nem a végtelen síkságokon lovagol, a tengert is szereti, mert ott is szabad lehet a végtelen víztükrön, de más munkát, ami nem a hajókkal kapcsolatos, azt nem végez. És Mollah ezt eltűrte, mert az biztos hogy Tecükimáj nem volt olyan mint a többi barbár, aki csak a lo vakhoz ért. Tecükimáj is ér tett a lovakhoz, de egyben átkozottul jó hajós is volt. Hogy hol tanulta, azt Mollah nem tudta. De értett hozzá, s mert neki kellett egy ember, aki állandóan a hajón tar tózkodik, – már csak azért is hogy valaki ne lopjon a hajóról, sőt magát az egész hajót el ne lopja – ezen a hajón e célra Tecükimájt alkalmazta. S nem is járt vele rosszul. Tecükimáj ugyan gőgös, büszke barbár volt, de attól sem idegenkedett hogy akár végigsikálja a fedélzetet. Nem bánta ha a hajón dolgozni kell. De arra már nem volt hajlandó

hogy akár Mollah karavánszerájába elmenjen, s ott mondjuk csak egy zsákot is odább vigyen. Azt mondta, a hajó olyan mint egy ló, s egy szabad emberhez nem méltatlan ha a hátasát tisztán tartja, márpedig a hajó is a hátán viszi őket. Azt mondta, ő szereti a hajót. A hajót hajlandó szolgálni, mert az is szolgálja őt, de embert ő, a szabad vjet harcos nem szolgál soha. Szóval olyan magának való fura fickó volt. Mollah azonban hálás volt most neki, úgy érezte, épp a szűkszavú Te cükimáj kell neki, akinek végre elpanaszolhatja nagy-nagy bánatát. Különben is el kellett döntenie, merrefelé menjen, és Tecü kimáj olykor adott már neki hasznos tanácsokat. Így szólt most hozzá: —Tudod te is, hogy volt egy Anaé nevű rabszolga nőm. Tudod, az, aki nek az a halálfej alakú hímlőhely volt az arcán! Hát miatta történt ez az egész! Miatta vagyok most itt! —Azt hittem azért hagytuk el Trapant mert a pestis elől menekültünk! S most már talán nem rabnőd Anaé? —Nem, nem, nem! Már nem az! És az egész pestis is miatta tört ki! Ismerted te is Messzi Csillagot, a Banyát, ugye? —Igen. Nem jött velünk ő sem. Kár. Kedveltem őt. —Furcsa ízlésed van! Ő ritt sámánasszony volt. —A rittek is szabad emberek. Én is szabad ember vagyok. —Jó, jó, tudom! Messzi Csillag azt mondta, Anaét valami Vagri nevű istennő jelölte meg a halálfejjel, és a leány az istennőé. Én azonban el akartam adni Anaét Lippornak. Messzi Csillag megjósolta hogy az istennő megharagszik ezért rám, sőt megjósolta a pestist is. Ezt ugyan nem nagyon értem, mert azt mondta hogy a pestist valami Imu nevű isten okozza, pedig Anaé Vagri istennőé és Vagri haragszik rám, de mindegy volt is, mert én se Vagriban nem hittem, se Imuban, csak Haddahban. De a pestis mégis kitört. Azután még sok minden más is történt, s én megírtam Messzi Csillag és Anaé felsza badító levelét, és ott hagytam őket Trapanban, s elme nekültem a pestis elől.1 Messzi Csillag maga is elismerte hogy nem vagyok gonosz ember, s remél tem hogy kien gesztelhettem az isteneket, de úgy látszik tévedtem, s még mindig haragszik rám valamelyikük vagy mindegyik, mert nem úgy bántam Anaéval ahogyan kellett volna. Szerintem ezért támadt a vihar, alighogy elhagytuk Trapant, s ezért vesztettem el két hajómat. Bün tetnek az istenek! Átok alatt vagyok, Tecükimáj! Mit gondolsz, mit tegyek most? —Csodálom hogy tőlem kérsz tanácsot, uram! Sosem kedvelted a barbárokat! —Veled soha semmi bajom nem volt! S megvan a barbároknak is a maguk haszna! Jó ideje kereskedő vagyok, s ezalatt már jóegypár hajómat megpróbálták elkötni a kikötőből, kettőt sikerült is, igaz, az egyiket utolértük s visszafoglaltuk. Legutóbb azonban hiába próbálkoztak, mert épp a tiedre vetettek szemet szerencsétlenségükre, s te úgy viselkedtél ahogyan egy

igazi barbárhoz illik, hát tudod te is hogy majd' szörnyethaltam amikor reggel a fedélzetre léptem, s mind az haltam amikor reggel a fedélzetre léptem, s mind az ötnek ki volt szegelve a feje a főárbocra! —Mi így szoktuk. - vont vállat Tecükimáj, s nem le hetett megállapítani hogy szerényen, vagy gúnyosan vigyorog-e épp. Mindenesetre vigyorgott. —Nekem semmi bajom a barbárokkal, ha nem akarják irányítani a sorsomat! Különben is, Messzi Csillag is barbár, és Anaé is az, még ha nem is szü letett annak, de annyira összeszűrte a levet Messzi Csillaggal, akit szinte anyjának tekint, hogy nyugodtan tekinthetem őt is tiszteletbeli barbárnak! Ráadásul ott volt még Kjógen is, Messzi Csillag fia… még a hajómra is utánam jött, majdnem meggyilkolt! Kár hogy te akkor épp nem voltál itt… Bár ki tudja! Lehet, hogy akkor még jobban megharagudtak volna rám az istenek! De a lényeg az, hogy Kjógen is ritt, tehát barbár! A barbárok rontották el az életemet, illő hát hogy egy barbár is hozza rendbe! Te! Mit ajánlasz, hová menjek? Mollah nem félt barbárnak hívni Tecükimájt. Tudta hogy Tecü kimáj kifejezetten szereti ha így szólítják. A legtöbb barbár ugyan megharagudott emiatt, de Tecükimáj, valahányszor meghallotta e szót, szinte büsz kén húzta ki magát, mint akinek hájjal kenegetik a hátát. Ennek oka az, hogy valóban büszke is volt arra, hogy más mint a többi errefelé élő nép fia, lenézte őket, s ezt nem is nagyon titkolta. Lenézte még Mollahot is, de lenézésébe valami jóindulatú leereszkedés is vegyült. Bár uramnak szólította Mollahot, Mollah maga nagyon jól tudta, Tecü kimáj egy pillanatig sem gondolja úgy, hogy bárki is az ő ura lenne, szinte úgy viselkedik mint aki bárki is az ő ura lenne, szinte úgy viselkedik mint aki szivességet tesz amikor Mollah hajóját vigyázza. De Mol lah, mint minden valamire való kereskedő, ezt sem bánta ha a hasznára van valaki, s tagadhatatlan, hogy Tecü kimáj már nemegyszer a hasznára vált. S nemcsak amikor a hajón volt: egyszer meg akart venni egy mé nest, hogy hajóval elszállítsa egy másik városba s ott jó áron eladja. Nem gyakran kereskedett állatokkal, mert nagy gondot igényel a szállításuk, sokan el is hullhatnak útközben, de ezt a ménest hihetetlenül olcsón adták. Már majdnem megvette, mikor Te cükimáj figyelmeztette, hogy ki ne adja a pénzt, mert a lovak jó része beteg, valami baj van a lábukkal, s ismeri e betegséget, most még látszólag semmi bajuk, de napokon belül végük. És Mollah becsülte annyira a barbárok szakértelmét, hogy elismerje, a lovakhoz már csak ők értenek igazán. Nem is vette meg a ménest, s később hallotta, hogy valóban elhullott három állat kivételével mind a sok tucat. Egy másik alkalommal vásárban voltak, s Tecü kimáj kísérte. Úgy illett volna hogy ő vigye a Mollah által vásárolt portékát, de ő erre persze hogy nem volt hajlandó! Mollah morgolódott is emiatt, hogy akkor miért jött el vele, de Tecükimáj azt mondta, hogy csak úgy, kíváncsiságból. Hanem amikor hat suhanc ki akarta

Mollahot rabolni, Tecü kimáj mégiscsak közbelépett, s a dolognak az lett a vége, hogy Mollah még jóformán pislantani sem tudott, az egyiknek úgy átvágta a torkát, méghozzá késsel, nem is karddal, és egyetlen mozdulattal ám, hogy annak feje félrebicsaklott, szinte csak a bőr tartotta, egy másiknak, amelyik szinte kétszer akkora volt tartotta, egy másiknak, amelyik szinte kétszer akkora volt mint Tecükimáj, eltörte a karját, s így az futás ban keresett menedéket, s ezt látva a harmadik is elszaladt, de Tecükimáj utána hají totta a kését, s az húsz lépésről beleállt a tarkójába. Ekkor Tecükimáj odafutott, kirántotta a kést a fejéből, úgy kuporodott a holttest fölé mintha valami ragadozó macska lenne, maga elé emelte a kést, kidugta nyelvét, lenyalogatta a vért a veszedelmesen csillogó pengéről, s így szólt a másik három feléje közeledő rablóhoz, miközben szinte vicsorgott: —Gyerünk, hadd lám, ki próbálkozik legközelebb?! A három ifjú rabló éppen nem ijedt volna meg egy kis emberhaláltól, de most közülük esett el másik három társuk, ráadásul akkora iszonyattal töltötte el őket a holttest fölött kuporgó halálfejarcú, sárgabőrű kis barbár, aki a vért nyalogatja a késpengéről, hogy ijedtükben ők is elfutottak. Tecükimáj pedig ezt látva felállt, kését eldugta, s az izgalomtól reszkető Mollah mellé lépett, karonfogta, tovább sétált vele, s mintha mi sem történt volna, a vásáron látható fegyverek előnyeiről és hátrányairól szólt néhány közömbös szót. Igazság szerint Tecükimáj volt az egyetlen barbár akinek Mollah valaha is hasznát látta eddig, de neki aztán annál inkább. Most Tecükimáj elgondolkodott. Azután így szólt: —Nem hiszek az istenekben. Ez azonban nem számít. A pestisben hiszek. Láttam is. Sokan meghaltak. Okos döntés volt elhajózni előle. Ezen a hajón is sok pénzed van. És itt van az életed is. Azt mentsd meg! Keress egy kikötőt, ahol megvárod a pestis végét! Beletelhet egy-két évbe is. De nem halsz éhen, van pénzed. Azután visszatérhetsz Tra panba. Ez a véleményem. - és elhallgatott. S ahogy Mollah belegondolt, rájött hogy valóban nem tehet mást. Felesleges hogy itt kóricáljon a tengeren, hátha felbukkannak a hajói. S elvégre az élete még valóban megvan. S kihúzva magát, így kiáltott: —Vonjatok fel minden vitorlát! Irány Mopa! Mopa volt Troggföld legnagyobb kikötővárosa. Ott akarta Mollah kivárni a pestis végét. * Mollah igazán meg volt elégedve Tecükimájjal. Tecükimáj szorgalmas volt, igaz hogy csak a hajón, mert másutt egy szalmaszálat nem tett keresztbe, kivéve persze ha verekedni kellett, de Mollah ügyelt arra, hogy lehetőleg állandóan a hajón legyen. Emellett Tecükimáj igénytelen is volt, alig is kért mást mint hogy jóllakhasson, nem akart vagyont gyűjteni, és szabadidejében a fedélzeten ücsörgött, s a kardját vagy

késeit élezte, fényesítette, vagy íját ápolta, esetleg nyílvesszőket faragott. S mindemellett hasznos tanácsokat is szokott adni. Most azonban úgy látszott, nem is olyan hasznos az a tanács amit adott. Amint ugyanis látótávolságra közelítették meg a kikötőt, azt látták hogy itt is - ott is sűrű fekete füstoszlopok szállnak a magasba. Máglyák füstje. S bár a kikötőben sürgölődő embereket még nem pillantották meg ekkora távolságból, legfeljebb Tecükimáj látta őket a maga sólyomszemével, mégis tudták mit jelent ez, hisz láttak ők ilyet Trapanban is épp eleget: halotti máglyák égnek ott. S azt is látták, hogy egy óriási, az övékénél legalább háromszor nagyobb hajó indul meg feléjük, amit legalább ötven evezős rabszolga hajtott. S közelükbe érve így kiáltottak át a fedélzetről: —Távozzatok azonnal, vagy elsüllyesztünk benneteket! Senki nem köthet ki Mopában! Nem kellenek a koszos idegenek! Csak terjesztik a betegségeket! Mopa tiszta város, lemészároltunk már mindenkit ott aki nem trogg, s nem engedünk be oda senki idegent ezentúl! Tünjetek in nét, vigyétek magatokkal a pestist, nekünk nem kell! —Ezek megőrültek! - sápadt el Mollah. —Méghogy az idegenek terjesztik a pestist! Hiszen a pestis az istenek büntetése, mindenki tudja! Ennél az ostobaságnál már az a bolondos ötlet is értelmesebb, amit néhány habókos híresztel, hogy a betegségeket láthatatlan kis állatok okozzák, pedig hát ki az a tökkelütött aki elhiszi, hogy olyan apró állatok is élhetnek, amiket látni sem lehet! —Én is ilyen habókos vagyok, én is a pici pestisálla tokban hiszek az istenek büntetése helyett! - mosolygott Tecükimáj. —És hiába ölték meg a nem trogg lakosokat, látnivaló hogy nem szabadultak meg a pestistől! - szólalt meg egy matróz. —Mindegy. Menjünk innen! - szólt Tecükimáj. —Nem küzdhetünk meg egy ekkora hajóval, és úgysem akarunk olyan helyre menni, ahol pestis dúl! —De fogytán a vizünk! - szólt Mollah. —Itt nem kapunk, látod uram! Hajózzunk végig a part mentén, s valami patakot csak találunk ahol vizet vehetünk fel! Így is tettek, s a nagy hajó nem követte őket, csak diadalittasan kiáltoztak, látva hogy sikerült a járványt hordozó idegeneket megfutamítaniuk. Szerencsére Mollah hajóján jele sem volt annak hogy a pestis ott bújkálna bármelyikükben is. Tecü kimáj ezen különben nem is csodálkozott: ő aki a pestist terjesztő kis állatkákban hitt, mindent el is követett hogy azok ne kerülhessenek fel a hajóra, szinte mániákusan ügyelt pél dául a tisztaságra, bár azt sosem mondta meg, hogy szerinte mi köze van a tisztaságnak a kis állatokhoz. Mindenesetre Mollah hajóján minden szinte ragyogott, kosznak, patkánynak, bolhának nyoma sem volt – és pes tisnek sem. A mopai csöppet sem szívélyes fogadtatás után

napokig Troggföld partjai mellett hajóztak, kelet felé kerülve meg a trogg félszigetet. Mollah úgy vélte, fö lösleges volna elhajózniuk Agdandba, hiszen nyilván oda ment a legtöbb menekülő Trapanból, ez is, az is dzsanar város lévén, így ha már a trogg Mopába is eljutott a pestis, akkor Agdandba egészen bizonyosan. Troggföld partjainál hajóztak hát, végig látótávolságban maradva a szárazföldtől, s találtak is valóban többhelyütt is patakokat, ahonnét vizet vehettek fel. Sajnos azonban bárhová mentek is, minden nagyobb városban a pestis jeleivel találkoztak, bár nem mindenütt fogadták őket olyan harciasan mint Mopában. Ők azonban nem akartak megmaradni pestises városban akkor sem ha szívesen látják őket, elvégre akkor maradhattak volna akár Trapanban is. Így legfeljebb annyi időre kötöttek ki ilyen helyen hogy élelmet vegyenek, de Mollah még az ilyen alkalmakat is igyekezett a legszükségesebbre korlátozni, s inkább a kisebb partmenti falvakból vásárolt magának, mert néhány egészen kicsike halászfaluban mégsem tört ki a pestis. De ilyen helyeken meg éppen őket nem látták szívesen általában, féltek hogy ők viszik a falu népe közé a pestist, bár a jó üzlet miatt legtöbbször azért adtak el élelmet, csak utána ragaszkodtak a távozásukhoz. Mollah persze csak gabonát és fűszereket vett tőlük, halat nem mert azt ők is tudtak fogni, s húst nem, mert halat ettek hús helyett, az legalább friss volt. S a nem túl szíves fogadtatás miatt ki sem köthettek a falvakban hogy ott várják ki a járvány végét, meg ő sem nagyon akart ilyen helyen megmaradni, mert látta hogy az egész trogg félszigeten dühöng a járvány, a parti településeken mindenképpen, előbb-utóbb hát a most még járványmentes falvakba is eljut, ebben biztos volt. Elérkezve így a trogg félsziget legdélibb pontjához, ismét döntenie kellett, merre induljon. S úgy döntött, áthajózik a rilgent félszigetre. Így is tett. Troggföld déli csúcsától nyílegyene sen kelet felé haladva majdnem a rilgent félsziget déli csúcsánál köt ki a hajós. Mollah is erre ment, bár azt tudta hogy erre nagyobb várost nem talál. A rilgent fél sziget ugyanis alapvetően különbözött a troggtól: bár nagy hegyek akadtak Troggföldön is, a rilgent félsziget jószerivel más sem volt mint egy mélyen a tengerbe nyúló hegylánc, meredeken emelkedtek ki a tenger vizéből az óriási hegyek, nem véletlen hogy Rilgentiának a fővárosa is már nem a tengerparton épült, hanem mélyen a szárazföld belsejében, mert a félsziget szűk völgyecskéiben el sem fért volna valami nagyobb város – nem is beszélve az ahhoz tartozó szántóföldekről – csak valami aprócska falu. Néhol órák hosszat lehetett hajózni a part mellett úgy, hogy a száraz földből csak a magas, függőleges sziklafalakat láthatták, melyek nemcsak meredekek voltak de magasak is, sok tucat egymásra ra kott árboccal sem lehetett volna elérni a sziklafal csúcsáig. Persze ahol e komor sziklafalat mégis valami édesvizű patakocska völgye szakította meg, ott azért élt néhány

halász, s a kicsiny, eldugott völ gyekben termesztettek is maguknak mindenfélét. S bár szegény, s kisszámú nép élt erre, hajók mégis gyakran jártak feléjük, hogy vizet ve gyenek fel maguknak útban Zassen irányába, meg azért is, mert a félsziget vulkanikus erőknek köszönhetően jött létre, s ha termőföldje kevés volt is, azon termett a legkiválóbb szőlőfajta amit csak találhatott bárki is a Gyöngy-tenger mellékén. Mollah tudta ezt, a déli rilgent borokkal ő maga is nemegyszer kereskedett már. Pontosan tudta, hova utazik. Alig pillantotta meg a partot, máris folyóhoz érkezett. Ismerte a falut is ami felé tartott. S már az is megnyugtató érzéssel töltötte el lelkét, hogy füstnek nyomát sem látta. Remélte, e helyet elkerülte a pestis. Különben is kellemes emlékei fűződtek e faluhoz, élete legelső üzletét, amikor még csak egyetlen hajója volt mint ifjú kereskedőnek (csakúgy mint most...) e faluban kötötte, s nagyon jól járt vele. Most azonban elszörnyedten nézett szét, amint hajója beúszott a kis folyóba. A faluban az életnek jelét sem látta. Néhány kunyhó leégett, mások összedőltek, s itt-ott a homokban fehér csontvázak aszalódtak a Nap tüzében. Ki sem kellett szállniuk hogy rájöjjön, mindenkit elpusztított itt a pestis. S mert vizük még bőven volt, élelmük annál is több, parancsot adott a továbbmenetelre. Tudta hogy legényei úgysem lennének hajlandóak pestispusztította faluban éjszakázni vagy itt akárcsak átmenetileg is letelepedni, s ezt ő maga sem kívánta. Sőt, mert látta hogy a pestis úgy tűnik Rilgentiába is eljutott, feleslegesnek tartotta hogy tovább próbálkozzék rilgent kikötőkkel. Kiadta az utasítást hogy kerüljék meg a rilgent félsziget csúcsát, és menjenek to vább keletnek, Zassenbe. Ez persze megint legalább két hetes utat jelentett, de Mollah ezt sem bánta. Mindenáron maga mögött akarta tudni a pestist. Most már kezdett nagyon elegük lenni a hajósoknak az örökös tengeri életből. Azt szerették ha egy-egy hajóút után kimehetnek a kikötőbe, s legalább néhány napig szórakozhatnak ott, kocsmázhatnak, ölelgethetik a könnyűvérű leányokat, s ez általában így is volt, mert ha Mollah vagy Mollah valamelyik kapitánya egy kikötőbe kormányozta őket, s ott kirakták az árut, ritkán történt meg hogy rögvest újra rakodhattak, általában kellett néhány nap hogy tető alá hozzák az új üzletet, s addig ők, a legények nyugodtan mulatozhattak. Most már azonban csaknem három hónapja úton voltak. Ráadásul mint kiderült, Zassenbe is hiába mentek el. Bár a szél szokatlan irányból fújt, és Zassen nagy félszigetének északnyugati részére vitte őket, s ez még az útjuk idejét is meghosszabbította, itt is pestises falvakkal és városokkal találkoztak. S mert Mollah tudta hogy északnyugatra nem mehet, mert úgy Rilgentiába jutna, kénytelen volt dél felé haladni, Zassen partjait követve, de mindenütt csak ugyanezt tapasztalta: kihalt vagy betegségtől sújtott, füstfellegekkel fedett városokat, sőt sokszor már el sem égették a halottakat, hanem a

folyókba dobták őket, s azok mélyen beúsztak a ten gerbe, hajója felé, s borzadva igyekezett kijjebb ilyenkor a tengerre, hogy elkerülje őket. Mollah hajója nem volt gyorsjáratú, Zassen pedig nagy félsziget volt, így attól számítva hogy Trapan ból elindult, már fél évnél is több idő telt el, mire Zassen déli csúcsához ért, s ezt még aránylag gyors iramnak is mondhatta. De a járvány még jelét sem mutatta a csillapodásnak, és sehol sem talált nyugodalmas helyet. Mollah nem volt éppen izgága ember, tudott vár ni, de most már kezdett türelmetlen lenni. Komolyan kezdett aggódni, nem borította-e el az egész világot a pestis. S mert mást nem tehetett, elkezdett hajójával felfelé, északnak araszolni Zassen keleti oldalán, bár errefelé még sosem járt, s bár ismert számos nyelvet az anyanyelvén, a dzsanaron kívül, például a rilgent, kaul és trogg nyel veket is jól tudta hisz jó kereskedő nem lehet meg nyelvismeret nélkül, a zasseni nyelveket nem beszélte, s errefelé mind kevesebb olyan emberrel találkozott, akik legalább dzsanarul vagy rilgentül tudtak szólni hozzá. De másfelé nem mehetett. Ismét eltelt vagy egy hónap, de ahogy haladt északnak, egyre nagyobb zasseni városokhoz ért, ahol korábban még nem járt, ám úgy tűnt, minél nagyobb egy város, annál jobban megszenvedte a pestist. S amikor valahol kikötött, s érdeklődött, akkor, ha szóba állt egyáltalán vele valaki akivel meg tudta értetni magát, csak azt hallotta hogy az illető tudomása szerint a legtávolabbi zasseni helyeket sem kerülte el a járvány. Ekkor már Mollah végképp nem tudta, merre me hetne. S gondját megosztotta Tecükimájjal is. A „szabad ember” szokása szerint a kését tisztogatta és élezte a fedélzeten, mikor Mollah melléje lépett, bár az olyan tükörfényes volt hogy a víz nem mutatta meg hűebben bárki arcát mint a pengéje, és olyan éles volt, hogy Mollah szerint egy hajszálat egyetlen csapással ket tévágott volna hosszában. Végighallgatta Mollah panaszáradatát. Bár Mollahnak csak annyit kellett volna kérdeznie, hogy mit gondol Tecükimáj, merre menjenek, Mol lah ehelyett legalább fél órán át ecsetelte tanácstalanságát és aggodalmait, majd hirtelen maga is rádöbbent, hogy már ugyanazt mondja el legalább ötödször, s egy mondat közepén elhallgatott. Tecükimáj azon ban nem szakította félbe, egyre csak élezte a kését. Mikor azonban észrevette hogy Mollah befejezte és tőle várja a választ, felállt, a korláthoz lépett, s kezével délnyugat felé mutatott. Azután leült, s egy szó nélkül újra a késével kezdett el foglalkozni. Mollah csak tátogott. —Arra nem mehetünk Tecükimáj, arra Zassen van! —Azon túl. - mormogta Tecükimáj fel sem nézve. —Szóval kerüljük meg Zassent, s menjünk délnyu gatra? Ott csak a tenger van! —Azon túl. —De hát… azon túl semmi sincs! —Szárazföld.

—Ott Trapan van! —Az arra van! - mutatott nyílegyenesen nyugatra a szűkszavú barbár. —De hiszen Trapantól délre nincs is már nyoma sem a civilizációnak, csak mindenféle koszos kis néger falvak! —Azért nem ment arra senki menekülő, és nem vitték el oda a pestist! S hirtelen Mollah is megértette e gondolat zsenia litását. —Hát persze! Igazad van! - és hirtelen támadt szere tetrohamában leguggolt, és megölelgette Tecükimáj vállát. —Barátom! Hogy neked mekkora eszed van! Hát persze! Még akár kereskedhetek is velük amíg a pestis elmúlik északon! Hisz csak van valami árujuk nekik is! Ott lenn Trapan tól délre egyedül a meleggel kell megküzdenem! Persze, az megtörténhet hogy esetleg ránk támad valami harcias törzs, de e kockázat még mindig jobb, mint a dögvész! De hogy miért nem szóltál nekem erről már előbb! —Reménykedtem. Nem szeretem a nagy meleget. dünnyögte Tecükimáj. —Ejnye, na hát! Most járhatjuk végig újra ezt a fél éves utat! Pedig minél több pestises helyen állunk meg, annál nagyobb az esélye annak, hogy mi is elkapjuk! S mindezt azért, mert féltél egy kis izzadtságtól! Tecükimáj erre nem is válaszolt, csak így szólt: —Másfele is lehet. - azzal ismét felállt, s a korláthoz lépett, és késével előbb délre intett, majd délnyugatra. —Előbb arra, aztán arra! - aztán megint leült. Mollah elsápadt. —Nem tudod mit beszélsz! Még soha senki nem mert Zassenből egyenesen nyugatra hajózva átkelni Trapanba, az túl sokáig tartana! S te ráadásul nem is a legrövidebb, egyenes utat akarod járni, hanem ferdén, délnyugatra! —Nem én. Te. Te nem akarsz körbe menni a partok mellett! —Igen, igen, de hát akkor is! Elég egy szélcsend és szomjan halunk! —Nyílt tenger. Szép tenger. Jó tenger. Szabadság. Szabad élet, szabad halál! Minden tiszta! Tiszta a halál is! Körben a parton pestis, füst, bűz, nyomor, kosz, fájdalom, bánat, jajszó, és aki él, az is megbolondult! Vá lassz!— Tecükimáj, én bavallom, félek! —Nem, nem, ez rossz beszéd! Aki fél, az én vagyok, én, Tecü kimáj, a szabad ember, aki nem hisz az is tenekben! Neked nincs mitől félned! Én azt hiszem, ha meghalok, jön a nagy semmi. Sötét semmi. Semmilyen semmi! Te nem félhetsz, mert azt hiszed, ha meg halsz, a mennyekbe kerülsz, az istenekhez! Mitől félsz, ó Mollah? Ha nem tudod is milyen istenek vannak, azt hiszed, vala melyik csak van, s az is jobb mint a semmi, igaz? S te mondtad hogy az istenek haragszanak rád, s el akarják venni a pénzedet, de nem az életedet! Amíg van pénzed, van életed! A hajófenékben még van sok aranyad! Nincs mit félni! Itt csak én félhetek! Én arra mennék. De nem

muszáj. Én vagyok a barbár, te a nagyon okos, a na gyon civilizált. Te vagy a főnök. Válassz. Tiszta ten ger vagy büdös pestis. Többet nem mondok. Sok a beszéd. Én szólottam. - azzal újra a kése fölé görnyedt. És persze Mollah megint úgy döntött, ahogy Tecü kimáj javasolta. Maga is kezdett hinni benne, hogy túlélheti a hajóutat. Persze lehet hogy fél évig is úton lesz, ha nem kap jó szelet. Fel kell készülnie rá. Nem akarta megint látni a pestises városokat. Ő is elkaphatja azt, s talán igaza van ennek a barbárnak is, jobb meg halni a kéklő tengeren, mint a büdös városokban. Ezért aztán délnek fordult, ismét végigaraszolt Zassen keleti partja mellett, majd amint alkalma nyílt rá, feltöltötte élelemmel és vízzel a hajót szinte csordultig, s bízva a szelek végtelen kegyében, hajója orrát a matrózai nem csekély megdöbbenésére délnyugat felé fordíttatta, majd kiadta a parancsot: —Vitorlát bonts, húzzatok fel mindent az árbocokra, épp jó felől fúj a szél! Indulás előre! - azzal nagyot sóhajtott, s valamiképp úgy érezte mintha jókora kő gördült volna le a szívéről. Olyan úton halad, mint még előtte soha senki. Sorsa többé nem a saját kezében van. Vagy átér a túlpartra, vagy nem. Most tényleg az istenek kegyelmére bízta magát… Úgy látszott eleinte, hogy az istenek kegyesek. Egyenletes, északkeleti szél fújt, s hetekig el sem állt. Azt sem mondhatni hogy e szél gyönge lett volna, s igazán nem lehetett volna elmondani azt sem, hogy a hajó araszolt volna, s a szél el nem állt, s viharossá sem fokozódott. Ellenben négy-öt naponta kisebb záporok söpörték végig a hajó fedélzetét, s ez alkalmas volt arra, hogy vízkészletüket felfrissítsék. Időnként repülőhalak rajai közé keveredtek, amik kiugrálva a vízből gyakorta nekiütköztek a vitorláknak, s a fedélzetre pottyantak – ily módon még a halászás fáradalmaitól is megmenekedtek, mégis halpecsenyét ehettek. A hajóslegényeknek azonban nem nagyon tetszett hogy ismeretlen tengerekre merészkedtek. Igazság szerint egyikük sem volt éppen a hajósok legjobban képzettje. Ők csak Mollah szolgái voltak, akik egy kicsit értettek a hajókhoz is. Valójában még Tecüki máj volt a legjobb hajós közöttük barbár létére. Hogy mást már ne is mondjunk, ha kíváncsiságból vagy bármi más magánügye miatt ki nem ment a partra, ő állandóan a hajón tartózkodott, de a többiek olykor hetekig sem léptek a fedélzetre, ha Mollah parancsára például a siva tagba kellett elkísérniük egy karavánt, vagy egyéb szárazföldi dolguk akadt. Addig nem is volt semmi bajuk amíg a parttól látótávolságban hajóztak, de már például egy Tra panból Troggföldre történő át kelést sem nagyon szívesen tettek meg, s ha előre tudták hogy Mollah efféle útra akarja küldeni őket, bizony igyekeztek elérni hogy más feladatot kapjanak. Mikor elindultak, akkor persze nem volt kibúvókeresés mert a pestistől mégiscsak jobban féltek. S elvégre párszor már megtették ezt az utat. De Troggföldből Rilgentiába már nem mindegyikük

kelt át, Rilgentiából Zassenbe meg éppen egyikük sem, csak Mollah járt már arra, de ő is talán csak kétszer. Ezután sokáig nem történt olyasmi, a pestisen kívül persze, ami borzolta volna a hajósok idegeit. Bár Zassenben még egyikük sem járt, a hatalmas félsziget megkerülése közben végig a part mentén hajóztak, nem kellett attól félniük hogy elvesznek a végtelen tengeren. Hanem amikor visszafelé Mollah délnyugatnak fordította a hajót, hát ez már a legelején is félelemmel töltötte el szívüket. Igaz, nem voltak akkoriban különösebben pontos térképek, de annyit azért ők is tudtak, hogy nagy jából melyik részén lehetnek a világnak. Azt min denesetre tudták, hogy ha már semmiképp sem akar a part mentén hajózni gazdájuk, akkor ha biztosan haza akar jutni Trapanba, legalábbis egyenesen nyugatnak kel lene mennie, vagy ha nem oda igyekszik, hát észak nyugatnak, hogy elérjen Troggföldre vagy Rilgentiába. Az is félelmetes út lett volna, ami alatt akármi is történhet velük, de legalább abban biztosak lehettek hogy ha nem keverednek hónapokig tartó szélcsendbe, vagy nem futnak rá valami alattomos zátonyba, és nem éri őket végzetes vihar, akkor előbb-utóbb legalábbis partot érnek valahol. Na de délnyugat felé?! Ott még senki sem járt! Eleinte el sem hitték hogy gazdájuk valóban ilyen őrült utat tervez. Arra gondoltak, csak jó szelet akar kapni kijjebb, a parttól távolabb, ezért fordult arra. Hanem amikor már nemcsak hogy a szárazföld utolsó nyoma is messze elmaradt mögöttük, s a legmagasabb zasseni hegyek csúcsa is rég a láthatár alá süllyedt, de már harmadik napja ugyanebbe az irányba mentek, morgolódni kezdtek, s megkérdezték Mollahot, hogy hát ugyan mondja már meg, mi a terve! Mollah nem akart összeveszni egyikükkel sem. Valójában Mollah nemhogy gonosz nem volt, de igazság szerint meglehetősen barátságos ember, akinek egyetlen hibája talán nem is csekély kapzsisága lehetett. Kihozta hát olyan-amilyen térképét a fedélzetre, és elmagyarázta legényeinek, hogy merrefelé akar ő menni, s azt is hogy minek. Erre a hajósok csak a fejüket csóválták. —Ez aztán az őrült terv! - mondta egyikük. —Én nem tartom Tecükimáj ötletét őrültségnek! válaszolta Mollah, mire a hajós elhallgatott. Igaz, Mollah volt a gazdája, de az még hagyján ha neki mondja azt, hogy a terv őrültség. Hanem csak a jó ég tudja, hogy Tecükimáj mitől sértődik meg és mitől nem. És bár ő majdnem kétszer annyit nyomott mint a kis barbár, szívesebben küzdött volna meg egy nálánál kétszer nagyobb emberrel mint Tecükimájjal. Mert Tecükimájról mindenki tudta hogy nemcsak hogy barbár, s nemcsak hogy büszke erre, de még ráadásul őrült is. Azokkal meg jobb nem kikezdeni! Hiszen látható hogy teljesen beleszerelmesedett a késeibe, most is azt élezgeti, nem messze tőlük, oda sem jött hogy akár egy pillantást vessen a térképre! Csak azt nem tudták a legények, hány kése lehet Tecüki májnak, mert ha ugyanazt az egyet élezgeti örökké, hát annak már rég el kellett volna

kopnia. —De hát nagy jó uram, lehet hogy arra szárazföldet sem találunk! - ellenkezett egy másik legény. —Dehogynem! Hiszen tudni lehet hogy a szárazföld nagyon messze délre is elnyúlik, ott vannak például a Nyauri folyótól messze délre a Rideg-hegyek, meg rebesgetnek valami édesvizű beltengerről is, ami ugyebár afféle iszonyú nagy tó lehet, sokkal nagyobb mint a Nyamma-tó, s még azután sincs vége a szárazföldnek, mert állítólag azután laknak még, attól délre valahol a csiszík, az a néger törzs amely csupa asszonyokból áll, és csak azért keresik fel a többi törzseket hogy párosodjanak a férfiakkal, aztán ha fiúgyermeket szülnek, azt megeszik, csak a lányokat tartják meg, és félelmetes harcosok! De nyilván még azután is tart a szárazföld, mert bár a csiszíkről sokan hallottak, még azt is tudja mindenki, hogy legnagyobb falujuknak Zsixi a neve, azt senki nem mondta róluk, hogy ők lennének a legdélibb nép a szárazföldön!2 Tökéletesen valószínűtlen hát, hogy annyira délnek vennénk az irányt, hogy így elkerüljük a annyira délnek vennénk az irányt, hogy így elkerüljük a szárazföldet délről! —De hát hetekig a nyílt vizen leszünk! - kiáltottak fel ketten is. —Nem hetekig. Hónapokig! - bólogatott Mollah, aki úgy vélte most még bátrabbak legényei mint később lesznek, s ezért jobb ezt már most az elején tisztázni. Így nem mondhatják neki azt hogy becsapta őket. —És mindezt azért, hogy elkerüljük a pestist! - mor golódott egy harmadik. —Úgy van! Választod inkább a pestist?! - nézett rá haragosan Mollah. A legény elhallgatott, nyilván mert maga sem tudta mitől fél jobban, de látszott rajta hogy nagyon nem tetszik neki ez az egész. S most megszólalt egy negyedik. —De hát miért nem kelhetünk át egyenesen nyugat nak, ha már mindenáron ilyesmit tervezel, uram, és azután a part mentén haladsz délnek? S erre már mindegyikük úgy kezdett el kiabálni hogy „igen, igen!”, és hogy „ez jó ötlet, kiváló javaslat!”. Erre Mollah így szólt: —A szél is délnyugatra fúj! Látjátok hogy ez az istenek akarata! S bár délnyugati széllel is lehet éppenséggel egyenesen nyugatra haladni, nyilvánvaló hogy ilyen körülmények közepette sokkal lassabban haladunk nyugat felé, mint délnyugatnak, mert folyton kanyarognunk, oldalaznunk kellene! Tehát végülis az egyenesen nyugatra vezető kisebb távolságot ugyanannyi idő alatt tennénk meg, sőt talán még több idő alatt mint a hosszabb délnyugatit, ráadásul így azonnal a célnál leszünk, s meg spóroljuk a part mentén délnek vezető út fáradalmait! Nehogy azt higgyétek hogy a parti vizek biztonságosak! Sőt, épp ott leselkedik ránk a legtöbb zátony! S a Tra pantól délre nyúló partot legfeljebb egy-két napi hajóútra ismerjük! Szinte mást sem lehet tudni róla, mint hogy a Nyauritól délre még van egy folyó, ami egy kis

földnyelven át a tengerbe ömlik, de addig is bizonytalan az út, s hogy utána milyen a partmenti víz, nem tudni! Igazság szerint a nyílt tenger sokkal biztonságosabb. S nem kell aggódnotok, látjátok milyen jó szelünk van! Van élelmünk, van vizünk, van szelünk és nincs pestisünk! S gondoljatok arra, lehet hogy azokon az ismeretlen vidékeken még aranyat is találunk, s mindegyiktek meg gazdagszik! Na, eredjen mindenki a dolga után! Nem is szóltak a legények vagy két hétig. Azután is csak magukban morgolódtak. Hanem amikor már egy hónap is eltelt, s a második hónapnak is a közepe táján járhattak, ismét megkeresték Mollahot, hogy hát nem lesz ez így jó mégsem, és menjenek vissza mégis Zassenbe. Nem bánják ha Mollah ismeretlen földekre akar menni, még mennek is vele, de jussanak csak el Trapanba a part mentén, s aztán a part mentén menjenek délre! —Ostobák! - förmedt rájuk Mollah. —Hogyan hajóz zak vissza Zassenbe széllel szemben, mi?! Melyiktek találta ki ezt a képtelen baromságot?! Jó, én visszaviszlek benneteket oda, rendben van, csak előbb mondja meg bármelyiktek, miként oldjam meg ezt, mert olyan hajós még nem született a világon, aki széllel szemben képes hajózni! Mert lehet hajózni szélirányba, lehet hajózni oldalra, talán még szélre merőlegesen is bár én már olyat sem láttam, de hogy egyenesen szembe vele lehetetlen, az teljesen biztos! Legalábbis az én ostoba kereskedőfejem még nem jött rá ennek a módjára! De ha valamelyikőtök olyan okos, mondja meg mit tegyek, s ha beválik még gazdagon meg is jutalmazom, mert nekem is hasznos mint kereskedőnek ha rájövök erre a rend kívüli módszerre! Na halljuk, ki az a lángész aki megmondja, hogyan hajózzak szél ellen?! A hajósok lehajtották a fejüket és elkullogtak. Eltelt ismét egy hónap. Mollah naponta bejelölte a térképbe hogy merre lehetnek szerinte. S egyre sú lyosabb aggodalmak gyötörték. Most már nem merte volna megmutatni a legényeinek a térképet. Mert jelölései szerint már mélyen bent kellene járniuk a szárazföldben, Trapantól dél re, sőt, ha igaz lenne amit térképe mutat, akkor ha most valamiképpen északra hajózna, akkor hosszú út után Kaulianába érkezne. Pedig ahogy körülnézett, továbbra is csak a végtelen víztükröt látta maga körül. Tudta persze Mollah, mi a baj: a térkép pontat lan. Tudta ezt már ré gen is. De hogy ennyire, azt nem hitte volna. S ekkor egyszeriben elállt a szél. Nem ritkaság a szélcsend a hosszú tengeri utak alatt. Még a matrózokat sem idegesítette eleinte, két teljes napig. Hanem azután már mind gyakrabban lesték a kék eget, felhőfoszlányok után kutatva. De nem láttak felhőt, nem jött szél, s nem jött eső sem. Igaz, vízkészletüket a gyakori esők miatt frissen tudták tartani, s még jószerivel érintetlen volt, de mégis aggódtak. Csöppet sem voltak hozzászokva az ilyen hosszú tengeri utakhoz. S a szél nem támadt fel két teljes hétig! És már eső

sem jött. S ez annyira megviselte a matrózok idegeit, hogy már azt kezdték suttogni, hogy lám, mégsem az istenek akarata ez az út, s Mollah olyan helyre me részkedik ahol semmi keresnivalója, hiszen mindenki tudja hogy azért van délfelé haladva egyre melegebb, mert arrafelé lakik a Napisten, aminek csak a neve különbözik az egyes népeknél, de valahogyan mindegyik tiszteli, hiszen léte nem tagadható – ha nem volna, örök sötét lenne! A víz is mindinkább megposhadt. Hiába őrizték jól záródó hordókban, ezzel csak a megférgesedését tudták megakadályozni, azt nem, hogy afféle mohaszerű szöszmösz meg ne telepedjék a tetjén, ezt mindig félre kellett seperni ha meríteni akartak belőle. Hiába szedték le, újra meg újra kinőtt. S a víz íze is ocsmány volt, s hamarosan mindenkit heves hasmenés kínzott, még Tecükimájjal is megesett nemegyszer, hogy na gyon gyorsan kellett néha elpakolni hőn szeretett késeit, hogy elfusson valahová. Hamarosan azt súgdosták a hajósok, hogy ez az egész Mollah miatt van, dobják hát vízbe, ezzel kiengesztelik a haragvó isteneket. Mollah maga ugyan nem tudta meg hogy ezt tervezik, de hogy készül valami ellene, azt világosan érzékelhette a hajósok tekintetéből, s abból, ahogyan összesúgtak a háta mögött. Ezért ettől kezdve csak Tecüki májjal együtt mert mutatkozni a fedélzeten. Tecükimáj ugyanis most sem tagadta meg önmagát, nyugodt volt, flegmatikus, sőt egy alkalommal még oda is ballagott a pusmogó matrózokhoz, s rá nem jellemző módon maga kezdeményezett beszélgetést. —Nem kell félni. Közel a szárazföld. - mondta. —Miből gondolod? - kérdezték. —Fát láttam. Úszott a tengerben. Vihar kidöntötte. Folyó belesodorta. Most itt van. - mutatott a háta mögé. Mindannyian a korláthoz rohantak, s hát valóban úgy volt, egy fatörzs úszott a tengerben. Ez rövid időre visszaadta a hajósok lelkesedését, de tényleg csak rövid időre, mert már a második napon elpárolgott és nyoma sem maradt. S amikor Mollah legközelebb a fedélzetre jött, a hajósok egy csapatba verődve elébe álltak, és így kiáltottak: —Dobjuk a vízbe! —Mossuk le az ő vérével magunkról az átkot! —Engeszteljük ki az isteneket! Mollah megriadt, s hátrálni kezdett, de a kabinjába nem mehetett vissza, mert ahhoz a lépcsőn kellett volna lemennie, azt meg nem lehet hátrálva, de megfordulni sem mert, s így a hajókorlát felé hátrált. A felbőszült hajósok követték. Tecükimáj nem volt a hajósok között, ezt észre vette Mollah, s kiabálni kezdett: —Segítség! Segítség! Tecükimáj, ments meg! —Nem érek rá. - hangzott valahonnan a hajó orrából a válasz. És ez olyan meglepő volt, hogy Mollah minden rémülete ellenére is visszakérdezett. —Tessék?! Mi az hogy nem érsz rá?!

De e válasz nemcsak Mollahot lepte meg, hanem a hajóslegényeket is, akik különben számítottak is rá hogy Tecükimáj Mollah védelmére kel, de már ez sem érdekelte őket, annyira féltek az istenek haragjától. Meg torpantak, és hitetlenkedve meredtek valamerre a hajóorr felé, ahol Tecükimájt sejtették. Nem értették mi történik vele. Az biztos hogy nem gyávaságból nem segít, mert azt nem kétlették hogy őrült, de azt sem hogy ugyancsak bátor. S Tecükimáj sem azt mondta hogy nem segít vagy nem akar segíteni, hanem hogy nem ér rá. Mivel foglal kozhat ez, ami fontosabb neki mint Mollah élete?! Még meg is kérdezte egyikük: —Mit csinálsz te ott hogy nem érsz rá?! Ennyire fon tosak a késeid? Mire ezt a választ kapta: —Most jobb lenne ha odamennék, és fülig vágnám a szátokat, hülyécskék? De ha nagyon érdekel benneteket, hát hasznosan igyekszem eltölteni az időt. —Amennyiben?! - kiáltotta kétségbeesetten Mollah. —Amennyiben megpróbálom vízrebocsátani a csónakot. De nehéz egyedül. —Mi az istennek neked a csónak?! - kiáltott még kétségbeesettebben Mollah. —Föld. Szép föld. Nagy föld. De a szél nem fúj. Le kell engedni a csónakot, hozzákötni a hajót, és evezni! Erre azonnal elfeledték a legények, hogy ők tu lajdonképpen Mollahot akarták a tengerbe dobni, és szaladtak Tecükimájhoz, hogy ők is megnézzék a földet. —Hol van?! - kérdezte a legelőször odaérkező. —Ott! - mutatott a korlát mellett állva a távolba Tecükimáj. De hiába meresztették a szemüket a legények, nem láttak semmit. —Nincs is ott semmiféle föld! - kiáltotta egyikük. Ám Tecükimáj nem mozdult a korlát mellől, s így szólt: —Kicsi vakond. Nekem jó szemem van. Ott a föld. Válassz: szomjan halsz, vagy evezel? Hamar megegyeztek a legények hogy vízre bocsátják a csónakot, és vontatják a hajót. Elvégre tudták, hogy Tecükimáj szeme sokkal élesebb mint az övék. Tecükimáj természetesen még most sem volt hajlandó evezni, mert a csónak az nem hajó, de nem is bánták a legények, most hogy végre föld felé közelednek! Úgy látszik valami áramlat sodorhatta őket közelebb a partokhoz, ha eddig nem látták meg a földet, most meg itt van az orruk előtt! Nehéz munka volt az evezés! Csorgott róluk a víz, és csak csigalassan jutottak előre, időnként bizony pihenni is megálltak, ilyenkor a hajóról Mollah vagy Tecükimáj lenyújtott nekik egy kis vizet vagy élelmet. Alkonyat felé az egyik hajós dühöngeni kezdett. —Még mindig nem látom a földet! —A föld ott van. - mondta nyugodtan Tecükimáj a feje fölül, a hajókorlátról. —De én nem látom! —Nem látni kell. Csak evezni. —Evezz akkor te is!

—Én szabad ember vagyok. Evezzen az, aki nem bar bár. —Ha nem jutunk oda, te is meghalsz! —De szabadon halok meg. Nekem mindegy. Egy pillanat alatt megoldódik minden gondom! Evezz csak! És eveztek tovább. De amikor újabb órát eveztek, már teljesen kimerültek, és úgy döntöttek hogy Tecükimáj valószínűleg becsapta őket, jobb hát ha visszamennek a hajóra és a tengerbe dobják Mollahot, az isteneket kiengesztelendő. —Te rohadt mocsok állat! - kiáltott Tecükimáj felé az egyik matróz. —Nem is láttál semmiféle földet! Hazudtál! —Nem hazudtam. Nem mondtam hogy látom. Csak azt mondtam, hogy a föld ott van. —És azt hogy jó a szemed! —Tényleg jó a szemem. De nem mondtam hogy lá tom. De a föld ott van. Evezz csak! —Evezek is, de vissza és kardélre hánylak! —Az érdekes lesz. Nincs is nálad kard. De nálam van íj. - és Tecükimáj máris mutatta hogy nem tréfál és most sem hazudik. —Senki nem jön fel a hajóra! Élelmet adok a csónakba. Vizet is. Aki nem evez, nyilat kap, nem élelmet. Éjszaka is evezzetek. Éjszaka hűvös van. Én őrködöm. Szólottam. - és már ismerték Tecükimájt annyira hogy tudják, ha azt mondja hogy „szólottam”, akkor elmondott mindent amit akart, és nem lehet vele vitatkozni. Iszonyú átkokat mormogtak az átkozott, aljas, alattomos Te cükimájra aki így becsapta őket, de később annyira fáradtak lettek hogy már átkozódni sem volt erejük, és csak eveztek, mert mást valóban nem tehettek. Azzal nem is próbálkoztak hogy a hajóra feljussanak, mert tudták hogy ha Tecükimáj a földet nem is látta, őket észrevenné sötétben is, mert az biztos hogy ez az átkozott barbár le sem hunyja a szemét és nyíllal a kezében őrködik. Pedig Tecükimáj ismerte a legényeket, s ha nem ment is a kabinjába mint Mollah, a legteljesebb lelki nyugalommal lefeküdt a sötétben a korlát mellé, és aludt. Csak hajnal előtt egy órával kelt fel. Aztán ahogy kivilágosodott, fülrepesztő kiáltás törte meg a tenger csöndjét, méghozzá az egyik matróz kiáltott a csónakból, aki alig lézengett már a fáradtságtól, de most még arról is megfeledkezett: —Föld! Föld! Látom! Látom! Föld van előttünk! Szá razföld! Végre! Hála nektek istenek! —És hála neked, Tecükimáj! - szólt halkan Mollah Tecükimáj háta mögött. És a matrózok mintha el is feledkeztek volna róla hogy egy álló nap és éjszaka megállás nélkül eveztek, újult erővel ragadták meg az evezőket, s vontatták a hajót a közeledő ismeretlen földek felé.

2. fejezet A sziget SZERENCSÉJÜK VOLT A HAJÓSOKNAK, mert most már egy órát sem kellett evezniük, s feltámadt a szél. Erre Tecükimáj lekiáltott nekik: —Visszajöhettek! Húzzátok fel a csónakot, és foglal kozzatok a vitorlával! —Nem félsz tőlük? - kérdezte Mollah. —Mert ezek most olyan dühösek, hogy ha felengeded őket, puszta kézzel is szétszaggatnak, téged is, engem is! —Téged nem. Most már csak rám haragszanak. De engem sem. Nagy fáradtság. Nagyobb mint a harag. Ha a szigethez érünk, mindenki alszik. Az álom elviszi a gyilkolás dühét. S így is lett minden. Látszott a fedélzetre érő mat rózokon hogy alig állnak a lábukon, s bár mérgesen pislogtak Tecükimájra, csöppet sem látszottak harciasnak. Legszívesebben ledőltek volna a fedélzetre ott ahol épp vannak, de hát ők sem akarták a váratlan égi ajándékot, a szelet kihasználatlanul hagyni, mert lehet hogy mire felébrednek, eláll, s akkor ismét evezhetnének. Így beállították a vitorlákat a megfelelő irányba, s a szél segítségével pillanatok alatt odaröppentek a száraz földhöz. Épp előttük nyílt egy kis öböl. Behajóztak. Látták még azt is, hogy baloldalt kis patak folyik az öbölbe. Nagyszerű! Van tehát friss ivóvíz is! Miután azonban e megállapítást megejtették, valóban csak arra maradt erejük hogy horgonyt vessenek, aztán lerogytak mint egy zsák a fedélzetre, és elszunnyadtak. Nem is ébredtek fel csak másnap reggel. S akkor persze már nem lett volna sok értelme megölni Mollahot, de Tecükimájt sem, őt különben sem lett volna könnyű. Ráadásul valóban igaza lett, igazat mondott, íme valóban itt volt előttük a föld. Igaz, ezt nem tudhatta, de még a véletlen is ezt az átkozott barbárt segíti! Igaz, így ők is megmenekültek. De azért ettől még csöppet sem kedvelték meg Tecükimájt. A csónakot azért leeresztették újra, s legelsőbben is a folyóhoz eveztek. Kiöntötték minden poshadt vizüket, ki is mosták a hordókat, s megtöltötték frissel, tisztával, s pukkadásig itták magukat. Ezután körbenéztek valami friss élelmet szerzendő, de bizony szomorúan állapították meg, hogy körös-körül az egész tájék tökéletesen kietlen, csupán a patak mentén nő valami satnya mohaféle. Ameddig csak elláttak, kietlen, kékes talajra esett a pillantásuk, amit kisebb-nagyobb szikladarabok tarkí tottak, e talaj repedezett volt, száraz, s bizony egy fűszál sem nőtt rajta. A távolban óriási hegyek zárták el a kilá tást, s még e hegyek is kékes és lilás színekben pompáztak. Fenséges volt e látvány, de lehangoló is. —Víz van, de éhendöglünk! - morogták a matrózok. —Nincs baj. Van víz. Tengerben is van hal. Ahol víz van, élet van. Ne aggódj! - csitította Tecükimáj, mire el is hallgatott a hajós, csak méregette dühös szemekkel a barbárt.

—Úgy ennék már valamit ami nem hal és nem szá rított hús! - kezdte rá egy másik. —Lesz növény. —Hol? —Valahol. - intett körbe karjával Tecükimáj. —Meg kell keresni! Ezt Mollah is jó ötletnek tartotta. Neki ugyan nagyon is tetszett a kékes-lilás síkság, s a távoli hegyek, de belátta hogy jó lenne friss élelmet is szerezni. Ezért vízkészletük felfrissítése után nem is időzött itt, csak elővette írószereit, s hogy tudja merre járt, berajzolta a szárazföld partvonalába az öblöt, a folyót s a hegyeket. Elnevezte a környéket Kék Síkságnak, a hegyeket Kékhegységnek, s az öböl a Kék Öböl nevet kapta. Lehet hogy ez nem vallott túl nagy fantáziára, de legalább kifejező volt. Ezután délnek vették az irányt. Jó darabig nem változott a tájék, majd a hegyek hirtelen kikanyarodtak a tengerpartra, s óriási függőleges falként ereszkedtek a vízbe, majdnem úgy mint a rilgent félszigetnél. Itt ki sem lehetett kötni. Tovább kellett menniük, majd délke letnek fordult a part, de kiderült hogy ez csak egy fok, afféle földnyelv, mert azt megkerülve szinte nyílegyenesen nyugatnak mehettek. —Lehet hogy sziget. - szólt ezt látva Tecükimáj. Mollah nem válaszolt. A legények sem. Csöppet sem tetszett nekik ez a hely. Idáig csak azt az egyetlen folyót látták, s vagy a kietlen nem tudni milyen anyagból levő kékes sziklákkal és kékeslilás porral beszórt tengerpartot látták, vagy ha nőtt is valami a tengerparton, az csak valami haszontalan gaz, gyom, dudva volt, s másik folyóra sem akadtak. Ha sziget volt amihez értek, hát ennek a szigetnek teljes déli oldalát egy hegység foglalta el, bár nem olyan magas mint a Kékhegység. S ez nem is kék volt már hanem zöld, jelezve hogy vannak fák és egyéb növények rajta. Mollah Déli Hegységnek nevezte el, mert délfelé talált rá, bár gondolkodott a Zöldhegység néven is, végül azonban emellett döntött. Hiszen lehet hogy talál még zöldebb hegyet is. Akadtak közöttük akik úgy vélték, ki kellene kötniük és elmenni egy kis hegyi expedícióra, hátha ejthetnek valami vadat, de Mollah is és Tecükimáj is azon a véleményen voltak, hogy győződjenek meg előbb róla, szigethez értek-e vagy sem, s még a matrózok közül is úgy vélte kettő hogy jobb a bizonyosat tudni mielőbb, semmint bizonytalanságban maradni. Különben is, most már látják hogy akad itt élet ha távol is, nem olyan kietlen minden mint amilyennek az első pillanatban tűnt. S így tovább hajóztak keletnek, s hajózhattak egész estig, mert a hegység sehol véget nem ért, s patak sem törte meg a part vonalát. Este aztán horgonyt vetettek, mert nem kockáztathatták meg az éjszakai utat az ismeretlen partok mentén, habár zátonyokkal eddig nem talál koztak. Másnap aztán déltájban jókora U alakú öbölhöz érkeztek, de már messziről beláthatták az egészet, s bár

ennek partján már gazdag fűtenger nőtt, folyót itt sem láttak, ezért be sem hajóztak oda, mentek tovább. S íme, amint az öböl túlpartjáig eljutottak, azt látták hogy ott északnak fordult a part, s éppen ahol a part vonala irányt vált, egy folyó ömlik a tengerbe. S a folyómenti síkságon ezernyi hatalmas teknősbéka tanyázik! Ez már olyan szívmelengető látvány volt, hogy le hetetlen lett volna nem kikötni, s kis turkálás után számtalan kosár teknősbékatojást áshattak ki a ho mokból, két jókora teknősbékát agyon is csaptak, s hónapok óta először végre friss húst és tojást ehettek, sülve is, főzve is, mert még fa is nőtt a folyó mentén, sőt nem is akármilyen fa, de kókuszpálmák, úgyhogy gyümölcsöt is találtak, szomjukat kókusztejjel olthatták. Igaz, a távolban ismét roppant hegyeket láttak, de ez már senkit nem aggasztott. Mollah elnevezte a környéket Teknős-partnak, a he gyeket Alkonyhegységnek mert nyugaton voltak, amerre a Nap lenyugszik, s a folyót Al konyfolyónak. Nem is mentek innen tovább csak két nap múlva, úgy megtetszett a környék mindenkinek, de aztán útrakeltek, s látták hogy nyugatra és délnyugatra két kicsiny szigetecske fekszik a tengerben. Mielőtt tovább haladtak volna a már majdnem biztosan szigetnek bizonyult föld partjai mentén északnak, előbb azokat derítette fel Mollah. Ez végülis három napjába telt, mert nem kapott hozzá jó szelet. A délnyugati sziget csak egy meglehetősen kopár szikladarab volt, amit Pici Szigetnek nevezett el, a nyugati azonban jóval nagyobb, még saját patakja is volt. A sziget a Sirály-sziget, a patak a Sirálypatak nevet kapta, mert e szigeten milliónyi madár fész kelt, nemcsak sirályok de főleg azok, s amikor a magasba röppentek, percekig hallatszott a szárnysuhogásuk. Így hát most már madárpecsenyét és madártojásokat is ehettek, volt mindegyikből bőven. Hosszú ideig hajózhattak az Alkonyhegység partjai mentén északnak, s elég kietlen volt e partszakasz is, bár az Alkonyhegység maga szintén buján zöldelt. Hanem aztán végeszakadt a hegyeknek, újra síkság következett, s bár patakot itt sem találtak, e síkságon termett aztán minden ami csak szemnek-szájnak ingere lehetett! Kókuszpálmák, eukaliptuszok, ananászból valóságos ültetvények, banánligetek, sőt narancs- és citromfák valóságos hadserege. Egész csomó olyan fát és bokrot találtak, amik olyan gyümölcsöket termettek, aminek még a nevét sem tudták, nem ismerték azokat, aztán ahogy kikötöttek és kissé beljebb mentek a síkságon két-három kilométert, találtak hibiszkuszbokrokat, papaját, fahéjfát, kenyérfát, mangót, és még sok mást is. A nem fatermetű növények közül is megtermett a sziget láthatóan számos hasznosat, találtak rizst, ha nem is sokat, s volt kuszkusz, sőt valami búzafajta is, bár nem olyan amit Mollah ismert. Felfedezett egy olyan növényt is itt amit még sosem látott, de fölöttébb figyelemre méltónak tartotta: több hatalmas csövet termett, rajtuk számtalan óriási szemmel, ami a búzaszemnél ötszörte nagyobb volt, s

lisztes, jól őrölhető. Egyelőre nem kóstolta meg, de úgy vélte ha ehető, isteni adomány lenne, mert nagyon kiadós, s e növényből is sok termett errefelé. Különben e növény a Gyöngy-tenger mentén akkoriban még isme retlen kukorica volt, ám ilyet még egyikük sem látott. Számos más ismert és ismeretlen növény is termett még errefelé, és Mollah szinte elragadtatva terjesztette ki a karját, s így szólt: —Látnivaló, hogy a sziget legrosszabb pontján kö töttünk ki! Elnevezem ezt a területet Bő Síkságnak, mert van itt minden, ami csak kellhet nekünk! —Vadat még nem találtunk. - morogta rosszkedvűen egy matróz, bár épp egy nagy köteg banánt majszolt. —Nem elég neked a teknősbéka? —Nem rossz, de az is csak tengeri állat! Végre már marhapecsenyét akarok enni! —Azzal nem szolgálhatok, de úgy látom, nyulak, azok vannak! - szólt most Tecükimáj, azzal lekap ta az íját, és már lőtt is. S valóban nyulat talált el a nyila, méghozzá jókora nyulat, legalább kétszer akkora volt mint egy közönséges nyúl. S ahogy figyelmesebben körülnéztek, látták hogy a nyúl bizony nem ritkaság errefelé, itt is ott is kíváncsi tapsifülesszemek merednek ki a bokrok közül, majd bátorságuk hogy megjött, előbújtak és szinte a lábuk előtt ugrándoztak. Könnyen ejthettek el belőlük egy finom vacsorára valót. Nem is tértek vissza a hajóra, a parton éjszakáztak, bár Mollah félt a kígyóktól, de ilyennel nem találkoztak, még gyíkokkal sem, ellenben béka az volt rengeteg, legalább százfajta, kicsi, nagy, zöld, barna, sőt piros is, pettyes, foltos, csíkos, sárga, fekete, sőt teljesen fehér is, és egész éjjel be nem állt a szájuk, s ez kissé idegesítő volt. De hát meg lehet szokni ezt is. Végül mikor Mollah reggel nagyot nyújtózva felébredt, s felült, épp egy akkora békával nézhetett farkasszemet, ami nagyobb volt mint némelyik kisebb kutya. Mollah tapsolt, de a béka nem méltóztatott megijedni, erre Mollah felállt, s kissé undorodva meglökte lábával. De még akkor sem ugrott, csak odább blattyogott. —Fúj, ezen a szép síkságon ilyen undorító dögök! morogta az egyik matróz. —Már nem is tetszik nekem annyira! —Pedig finomak. - szólt Tecükimáj, aki egy for más combocskát rágcsált. —Miről beszélsz?! Te… csak nem békát eszel?! —Csak a combját. Kérsz? Van még egy! Finom! Az én földemen csemege! És ezek nagyok, kiadósak! —Pfuj! - sápadt el a matróz, s elszaladt távolabbra hogy okádjon. Hárman is követték a példáját. Bármilyen szép, gazdag és jó volt is a Bő Síkság, mégsem maradtak ott sokáig, mert patak, az sajnos nem volt ott. Tovább hajóztak északnak, s hamarosan elérkeztek egy hegyhez, egyetlenegyhez, mely egyedül állt ugyan, de nagyobb volt talán mint bármi más amit eddig a szigeten láttak. Mollah úgy nevezte el, hogy Magányos Hegy. Majd újra egy síkság hoz érkeztek,

Mollah úgy sejtette hogy a Bő Síkság folytatása lesz ez, ezért nem is adott neki más nevet. Majd a part keletnek kanyarodott, s így már egészen biztossá vált hogy szigetre bukkantak, s nem a szárazföldet érték el. Itt is nyílt egy öböl, de folyó ebbe sem folyt, ezért Mollah Száraz Öböl néven jegyezte be hevenyészett térképébe. Ez az öböl kanyargós volt, s mélyen benyúlt a szigetbe, így felderítése egy hetüknél is több idejüket igényelte. De nem volt nagy baj, mert a vizükből még bőven futotta, s nem voltak nagyon szomjasak sem, mert a Száraz Öböl partjain is a Bő Síkság növényei termettek, bőven ehettek hát gyümölcsöt. Sőt, itt fedeztek fel egy újabb növényt, amit még nem ismertek, ami hatalmas, szinte alma nagyságú bogyókat termett – bár maga csak kisebb bokor volt – sárgásakat és vérvöröseket, és sok-sok termett egy bokron. Harsány vörös színe miatt a hajósok féltek megkóstolni, de Te cükimáj nagy bátran elmajszolt egy kisebbet, és fölöttébb ízlett neki. S mikor még más nap sem lett semmi baja, megevett e bogyókból jó két kilót, de még ettől sem betegedett meg. Erre már evett mindenki belőle, s finom volt az, sőt Mollahnak annyira ízlett hogy így kiáltott fel: —Úgy érzem, e sziget a tizedik mennyország tornáca! Csodálatos vidék ez! Valóban, e sziget mögött már a Paradicsomnak kell következnie, ahol Haddah, a magasztos isten maga is lakik! S ez a pompás, lédús, íz letes, nagy gyümölcs nem is kaphat más nevet, elnevezlek paradicsomi gyümölcsnek! Aztán persze e név túl hosszúnak bizonyult, s bár a matrózok ezután is gyakran ettek paradicsomot, nem is nevezték másnak, röviden csak úgy mondták hogy paradicsom. Mollah ugyan aggódott kissé, nem isten káromlás-e ez, mert nem mindegy ám hogy valamit paradicsomi gyümölcsnek neveznek, vagy egyszerűen úgy, ahogy a magasztos Had dah lakhelyét, de a név a gyümölcsön ragadt, és semmi jele nem mutatkozott annak hogy az isten vagy annak valamelyik angyala megharagudott volna emiatt. Különben épp ezen öböl partján fedezték fel a paprikát is, méghozzá ebből is többfajtát, csak az volt a baj vele, hogy mindegyik csípős fajta volt. Az egyik matróz, látva az újfajta gyümölcsöt, arra gondolt, ő is követi Tecükimáj példáját, aki oly bátran viselkedett mikor felfedezte és megkóstolta nekik a paradicsomot, s így nagy merészen nekikezdett hogy elrágcsáljon egy jókora zöldpaprikát, de volt is azután minden baja, hörgött, köpködött, harákolt, beszélni sem tudott, itta literszám a vizet hogy a hasa már akkora lett mint egy boroshordó, és legyezte kitátott száját. A többiek már azt hitték megőrült, mert még azt is csak nagysokára tudta kinyögni, hogy csíp. Végül, mikor kissé magához tért, közölte, hogy neki tulajdonképpen egyáltalán nem tetszik ez a sziget! De ő sem halt bele a paprikával való találkozásba, s ezért Tecükimáj, aki mindig nagyon kíváncsi volt minden újra, titokban maga is megkóstolta a paprikát. Ő ugyanis nagyon szerette a fűszeres ételeket, mindig megborsozta

például a húsát ha tehette, csak általában ritkán tehette, mert a bors majdnem olyan drága volt mint az arany, s csak Jicsenből lehetett hozzájutni. Persze ez nem volt gond amikor még szülőhazájában élt, de azután hogy ide eljött, a borsról bizony le kellett mondania, s csak kivételes ünnepekkor engedhetett meg magának belőle egy-egy csipetnyit. Félrehúzódott hát jó messzire a többiektől, hogy esetleges kudarcának tanúja ne legyen, s óvatosan megnyalt egy zöldpaprikát. Semmit sem érzett. Erre kettévágta, s a belsejét nyalta meg. S íme, arca rögvest földerült! A többiek csak azt látták, hogy Tecükimáj vissza ballagott hozzájuk, s ruhájába kötve temérdek paprikát hoz.— Mit akarsz ezzel? —Finom. Csemege. Tecükimáj szereti. Megszárítom, s mindig lesz finom paprikám! - mondta. —Micsodád? —Paprika. Az én nyelvemen így hívják azt, amit te úgy ismersz, hogy bors. Ennek is kell név. Legyen paprika. Az jó. Szeretem ezt a nevet. —Mit bánom én hogy miként hívod, de csak nem azt akarod mondani, hogy te mindjárt megeszed ezt a borzalmasságot amitől tüzet okádtam?! —Nem mindjárt. Így nem jó. Előbb csinálok sült húst! Majd aztán! Húshoz hozzá. Úgy a jó. —Ne csináld már! Te tényleg bolond vagy! —Most mi a baj? Sajnálod? Irigyled? Szedj te is, van elég! A legény csak legyintett egyet mérgesen és elment, de a távolból kíváncsian nézte, valóban lesz e olyan őrült a barbár, hogy megeszi ezt az iszonyatot. Mindenki más is Tecükimájt nézte most, s ezúttal még maga Mollah sem volt kivétel ezalól. És persze Tecükimáj nem szokott ok nélkül dicse kedni, felvágni csak úgy, amit ő megmondott, az mindig úgy is volt! Megsütötte a nyúlhúst, s jóizűen belakmározott belőle, s ehhez temérdek mennyiségű paprikát falatozott, s hozzá nemcsak egy fajtából de szinte mindegyiket kipróbálva, elégedetten csámcsogott, böfögött, a hasát simogatta mintha azt sem tudná mit tegyen jódolgában, olyan szélesen mosolygott mint még sosem, s úgy nézett ki soha életében még ilyen jól nem érezte magát. S ez talán valóban így is volt. Ez a növény, a paprika, szinte pontosan olyan ízű volt, és olyan csípős mint az ő távoli hazájának borsa, de most nem kellett csipetenként adagolnia, ehetett amennyi beléfért, s hozzá többfajta is termett itt belőle. S tudta, most nyersen eszi, de lehet hogy főzve még jobb, meg aztán száríthatja is, s akkor porként használhatja mint az igazi borsot, igen, kipróbálja majd ezt is… Ó, igen, Tecü kimáj most valóban végtelenül boldog volt, és ezt nem is igyekezett eltitkolni! S ezt látva a hajósok szemébe a legmélyebb iszonyat költözött, hisz látták, hogy már néhány falás is e növényből mit tett társukkal, aki majdnem belehalt ebbe,

Tecükimáj meg szinte kosár számra falatozza ezt! Valóban őrült ez a barbár, nem is vitás! Tecükimáj példáját egyelőre Mollah sem merte utánozni. Csak napok múlva, amikor már elhajóztak onnan, s a fedélzeten szinte mindenütt darabokra vagdalt paprika hevert, amit Tecükimáj szárí tott magának, s ebben senki akadályozni nem merte, csak ekkor merte megtenni azt Mollah, titokban persze, hogy egy egészen kicsiny falatot a szájába dugjon belőle. Csípte valóban, de nem volt olyan iszonyú mint gondolta. Úgy vélte, ha egészen keveset tesz ebből valami levesfélébe, lehet hogy javítana az ízén, persze csak mértékkel, semmiképp sem kell belőle annyi mint amennyit Tecü kimáj evett. Mollah mindenesetre sokkal többre becsülte a paradicsomot. De hát, hála Haddahnak, senki nem is várja el tőle hogy úgy étkezzék, mint Tecükimáj! Sokáig haladtak a Bő Síkság északi partja mentén, míg egy hatalmas öbölhöz értek, amit keskeny csatorna kötött össze a tengerrel. A csatorna nyugati partját, és szintúgy az egész öböl nyugati partját a Bő Síkság határolta, az öböl bejáratát keletről egy furcsa alakú hegy védte, melyet Mollah Bástya-hegynek nevezett el. Az öböl közepén egy kisebb zátony is volt, amit Mollah nem túl fantáziadúsan Öböl-zátony névre keresztelt. Maga az öböl a Kikötő-öböl nevet nyerte, mert pompás, szélvédett kikötőnek bizonyult: keletről egy dombsor védte, délről pedig egy nem túl magas hegység. Valójában az egész öböl mint kiderült a sziget északkeleti sarkán feküdt, egy bonyolult alakú félsziget nyúlt ki itt a szigetből, ez kanyargott úgy hogy végül kialakult itt ez az öböl. Külön ben ebbe az öbölbe végre folyó is ömlött, méghozzá nem is akármilyen: bővizű, édesvízi halakban gazdag, ezért is nevezte el Mollah úgy hogy Gazdag-folyó. Még hajóval is járható volt, de most Mollah nem hajózott fel rajta, előbb megkerülte a félszigetet, s ismét dél felé araszolt a sziget keleti partja mentén, hogy a teljes partvonalat feltérké pezze. Talált is még két folyót a félszigeten, de csak kicsiket. Útközben nevet adott még ennek-annak, végül elért egy újabb öbölhöz, mely nagy volt ugyan, de be nem mehetett, mert teljes, igazán tekintélyes szélességében korallzátony akadályozta meg a behatolást. Ezért nevezte el Védett Öbölnek, a zátonyt pedig úgy hogy Álnok Zátony. A zátony után egy dombsághoz érkezett, majd mikor azon is túlhaladt, következtek újra a kietlen, kopár területek, a Kék Síkság. Mindez az út persze jónéhány napig tartott. Mollah parancsára ekkor visszafordultak, hogy újra a Kikötő Öbölbe hajózzanak. Nagy örömmel teljesítették e parancsot. —Micsoda barátságtalan tájék! - morogta az egyik matróz a Kék Síkságra kipillantva. —Itt se laknék szívesen! —Vannak a szigeten barátságosabb részek is. - vá laszolta Mollah. —Akkor is! Ez a része igen rút!

Mollah vállat vont, s inkább lepihent, mert ugyancsak kimelegedett az idő. Pár nap után visszatértek a Kikötő Öbölbe, és fel hajóztak a folyón. Itt már óvatosabban kellett hajózniuk mint a tengeren, ám baj nem történt, ellenben hatalmas meglepetés érte őket: kiderült hogy a Gazdag Folyó két ágra bomlik, s csak az egyik ömlik a Kikötő Öbölbe, a másik a Védett Öbölbe folyik, s az is hajózható. Így hát mégis el lehet jutni a Védett Öbölbe hajóval! El is mentek oda, s tapasztalhatták hogy a korall zátony védelmében itt valóságos halászparadicsom rejlik, hisz szívesen jöttek ívni ide a halak, ahol nem voltak kitéve a vad hullámok dühének, sőt a nagyobb ragadozók sem jöhettek ide be. Csali sem kellett a horogra, egymás után kapkodhatták ki a szebbnél szebb példányokat a fedélzetre, sőt Tecüki máj olyan gyorskezű volt, hogy ha nem is mindig, de sokszor sikerült neki puszta kézzel is halat fogni. Tovább mentek végig a folyón mégis, fel a folyás iránnyal szemben, s tapasztalták hogy abba számos kisebb-nagyobb mellékfolyó ömlik, némelyik hajózható, mások nem, a sziget közepén pedig egy magas, de megmászható hegy emelkedik, mely a Kilátó-hegy nevet kapta. Aztán a Gazdag-folyó átkacskaringózott a sziget teljes hosszán, végül követve őt egy tóhoz értek. Ez a szintén közönséges Nagy Tó nevet kapta. De ez aztán tényleg óriási volt, s közepén egy tekintélyes sziget is van még ráadásul. E szigeten felfedeztek a messzi utazók tököt, dinnyét, mákot, batátát, kivit is. Aztán a Nagy Tó túlpartján kiderült hogy a Gazdagfolyó több kis ágra bomlik, azaz inkább több kis ágból ered, részben a Déli Hegységből, részben a Kékhegységből. Mollah egyelőre nem is hajózott rajtuk tovább, különben sem mehetett már hajóval sokáig, egészen a forrásig semmiképpen. Inkább körbejárta a tavat. S nem messze ott ahol a tó vize kiömlött a Gazdagfolyóba, találtak egy romvárost. Iszonyatosan régiek lehettek az épületek, legtöbb csak egy kupac kő volt, s teteje már mindegyiknek berogyott, de az azért látszott hogy valaha hihetetlenül magas házak álltak itt. Olyan magasak voltak, hogy romjukat még most sem tudta teljesen befödni a por, s így is szép munka volt felkapaszkodni egy-egy kisebb omladékhalom tetejére is. —Akik ezeket építették, varázslók lehettek! - ez volt az általános vélemény a hajósok körében. Az mindenesetre biztos volt, hogy ha házakat akarnának építeni maguknak, el sem kellene menniük a hegyekhez, akadna itt kő bőven. S a romváros körül a Bő Síkság zöldellt, s szinte napról-napra valami kellemes meglepetéssel szolgált nekik, mintha feledtetni kívánná a Kék Síkság barátságtalanságát. Tecükimáj például há rom új paprika fajtára is lelt itt, ám amikor az egyiket megkóstolta alko nyatkor, egy tábortűz mellett, undorodva köpte ki. —Fúj! Ez nem jó! Semmi íze sincs! A hajósok kárörvendően nézték, azt hitték most ő is

elkezd hulladozni mint korábban a paprikakóstoló társuk, de semmi ilyesmi nem történt. Ezért aztán, nem tudván mire vélni Tecükimáj viselkedését, megkérdezte egyikük: —Mi a baja? —Mondtam hogy semmi íze sincs! Nem csípős! —Tessék?! - hitetlenkedtek. —Az a bajod, hogy nem csíp?! —Kóstold meg! - lökte oda neki a paprikát Tecüki máj. —Ne mondd hogy ez finom! A hajós nagyon óvatosan kóstolta meg, úgy emelte a szájához mintha egy viperát készülne megcsókolni, de a paprika tényleg nem csípett, ellenben nagyonis ízlett neki. Elkönyvelték magukban az ügyet Tecüki máj újabb ésszel felfoghatatlan őrültségének, s miután előbb egy keveset elfogyasztva kiderítették hogy ártalmatlan, ezután sokat és jóizűen fogyasztottak a paprikából. Igaz ugyan hogy néha összetévesztették egy-egy hozzá hasonló csípős fajtával, s ez lerontotta élvezetüket, de idővel meg tanulták megkülönböztetni. Idejük pedig volt bőven. Mollah ugyanis úgy döntött, hogy nem folytatja az utat délnyugat felé. Ezzel a döntésével egyetértett Tecükimáj is, a hajósok pedig nem csak hogy egyetértettek vele, de még meg is éljenezték érte, és okos, sőt bölcs embernek mondták őt. Nagyon de nagyon elegük volt egy újabb bizonytalan hosszúságú nyílt tengeri útból. Már az viszont sokkal kevésbé tetszett nekik, hogy Mollah vissza sem akart menni északra vagy északkeletre vagy akárhová, hanem itt akart maradni a szigeten, méghozzá nem is kicsiny ideig. Közölte velük, hogy ő legalább két esztendeig el nem hajózik innét, mert közismert tény, hogy a pestis nem adja meg magát könnyen, évekig szokott tombolni, s ő bizony nem azért jött el erre a hosszú útra hogy visszatérjen, aztán elvigye a szörnyű járvány! Mert hogy a kontinensnek nincs olyan zuga ahová elmehetnének a pestis elől elbújni, azt alaposan kiderítették. —De itt meg az unalomtól fogunk megdögleni! ellenkeztek legényei, Tecükimáj kivételével. Mert Tecükimáj csöppet sem ellenke zett, inkább olyan elégedett vigyorgással hallgatta Mollah szavait, hogy nemegy hajósnak megfordult a fejében a gondolat, nem ő javasolta-e gazdájuknak hogy így döntsön. No persze: őt soha nem érdekelte semmi, a késeit itt is élezheti, itt van a hajó is, sőt itt még imádott paprikáiból is belakmá rozhat úgy, hogy akár lángot is fújhat tőlük, ha akar! Na de ők, a normális emberek?! És most valóban megszólalt Tecükimáj, a maga szokásos, vérforralóan nyugodt stílusában: —Pestist nem akartok. Délre menni nem akartok. Itt maradni nem akartok. Akkor mit akartok? S erre nem tudtak semmit sem mondani a legények. Ám hirtelen az egyikük elröhögte magát. —Nőt! - s erre az egész társaságból kitört a kacaj, s hamarosan már a földön fetrengtek a röhögéstől. Tecükimáj ugyan nem röhögött, de még neki is mosolyra

húzódott a szája. De hát nőt senki nem tudott adni nekik, s végül kénytelenek voltak belátni Mollah igazságát, hogy legokosabb ha meghúzzák magukat ezen a lakatlan szigeten két esztendeig. Addig jobb híján felderítik nagyon alaposan, akkor nem unják halálra magukat, veszély meg itt úgy tűnik nem leselkedik rájuk. Eddig úgy tűnt hogy a szigetről hiányzik minden nagyobb ragadozó, az egyetlen ami talán veszélyt jelenthet rájuk, az a vadmacskák voltak, amelyek meglehetősen számosan voltak jelen a szigeten, s nem is egy fajtájuk élt itt. De szükség is volt rájuk, mert ők tartották féken a nyulak népes kolóniáját, meg élt itt még egy kistermetű antilopfajta is, mely az ember derekáig ért, és nagyon félénk volt. Ezekre vadásztak a macskák, melyek némelyike egészen tekintélyesre is megnőtt, akkorára mint egy közepes nagyságú kutya, s ha emberre támad, nyilván veszélyes sebet tud ejteni rajta a karmaival, de eszükbe sem jutott ilyesmi, még látni is aránylag ritkán lehetett őket, inkább kitértek az útjukból. Ráadásul nem is falkában vadásztak mint a kutyák és farkasok, hanem magányosan, s ez is csökkentette veszélyességüket. Még akkor sem ugrottak rájuk ha éppen a zsákmányukon lakmároztak, s valamelyik ember két lépésre haladt el mellettük: fújtak rá mérgesen, morogtak ezek a mini tigrisek, de támadni nem mertek. Látták ők is hogy az ember sokkal nagyobb náluk. Legfeljebb kisgyerekekre lehettek veszélyesek. Ezenkívül veszélyt jelenthetett talán némelyik béka: az egyik piros béka, amin sárga csíkok voltak, szembeköpte a fölébe hajló Tecüki májt, és a barbár utána hiába mosta a szemét, órákig semmit sem látott, másnap is csak homályosan. De azután rendbejött a szeme. —Kellett neked békát csemegézned! - gúnyolódott az egyik matróz. —Most már biztos nem tetszik annyira a sziget! —A béka finom. Jogom van megenni. Neki joga van védekezni. A sziget pedig nem csak tetszik. Imádom ezt a szigetet! - válaszolta Tecükimáj, azzal elballagott. —Persze, mert a te pofád is olyan mint egy békáé, s ráadásul sárga is! - morogta a matróz, de ügyelt rá hogy csak halkan, Tecükimáj meg ne hallja. Mérgeskígyó nem volt a szigeten, sőt semmilyen kígyót sem láttak. Volt viszont temérdek madár, fő leg a Nagy Tó partján és a Tavi Szi geten, gólyák, fecskék, gémek, sirályok, s még rengeteg minden egyéb fajta, ennyit még sehol sem láttak. S voltak persze emiatt ragadozómadarak is nagy mennyiségben. Tyúkot tartani nem lett volna hát célszerű a szigeten, egykettőre elvitték volna őket a ragadozómadarak, s talán a vadmacskák is, de hát ez fölösleges is lett volna, annyifajta madár élt itt hogy valamelyik biztos épp akkor költött amikor tojást akart enni az ember, csak ki kellett ballagni a fész kelőhelyre, s tucatszámra lehetett elhozni a nagy, ízletes tojá sokat. S mert a madarak nem ismerték az embert, egy lépésnyi távolságra is bevárták őket, nyugodtan végig

lehetett vonulni a fészkelőhelyek között, körös-körül fe hérlett a föld a rengeteg madártól, s elég volt gyorsan lenyúlni, lehajolni, s máris puszta kézzel meg lehetett fogni bármelyik madarat. Mollah szemében ez már nem is a mennyország kapuja volt, hanem maga a mennyország. S amikor már vagy fél éve itt éltek a szigeten, kóboroltak mindenfelé, ettek-ittak, süttették a hasukat a Nappal, ki is mondta: —Tulajdonképpen még azt sem bánnám ha vissza se térnék! Szívesen letelepednék itt mindörökre! Erre persze rögvest felpattant mindkét matróz, aki mellette heverészett a tengerparti homokban, s ennek még a gondolatára is tiltakoztak. —Még mit nem! - kiáltotta az egyik. —Te marad hatsz Mollah, de én visszatérek! Két évről volt szó, hallod, két évről és nem többről! Még ezt is túlzott óvatosságnak tartom, lehet hogy pár hónap alatt végetér a járvány! De jól van, legyen két év, de egy nappal sem több! Mert ha akkor sem jössz, maradj, a te dolgod, de akkor visszük a hajót és megyünk nélküled, tudd meg hogy ezt már régóta megbeszéltük, meg ám, mi matrózok egymás között, és még az sem érdekel hogy a te hajód, neked úgysem nagyon kell itt a szigeten! —Bizony ám! - szólt a második. —S ha azt kérdezed, mi a bajunk a szigettel, hát akkor az a válaszom hogy minden! Vedd tudomásul, hogy kezdek olyan lenni mint Tecükimáj, mert már én sem nagyon hi szek Haddahban, azaz nagyon remélem hogy nincs, mert ha van, akkor van mennyország is, de ha az olyan amilyennek a papok leírják, akkor abból nem kérek! Mert az tényleg olyan lehet mint ez, ahol minden az ember szájába repül, elég csak kinyújtanom a kezemet, máris egy galamb van benne, éppen csak nem sült galamb, na jó, hát egy kis fát kell keresnem hogy megsüssem! Hát itt meg lehet őrülni az unalomtól! Hiszen már hetek óta, sőt hónapok óta az az egyetlen szórakozásom hogy órákig töprengek, mit egyek: narancsot vagy banánt, s mert mást sem tehetek csak eszem meg iszom, legalább öt kilót híztam, hamarosan olyan kövér leszek mint a disznók! —Aha. Megáll az eszem, csak eszem, csak eszem...! gúnyolódott rajta Mollah, de a matrózról lepergett az irónia. —Igen, úgy van! Ha még tíz évet itt maradunk, már két lábra sem bírok állni, s ha akkor más utazók jönnek a szigetre, engem vadásznak majd le mert disznónak néznek a négy lábon állás miatt! Különben meg elegem van, tudd meg, a nyúlhúsból és antiloppecsenyéből, a nyúlnak túl édes a húsa, az antilopé meg túl szálkás! Igazi zsíros marhahúst akarok enni, vagy legalábbis kecske pecsenyét! —Igen, igen! - szólt a másik. —És itt még csak le sem lehet részegedni, nincs szőlő egy szál sem… —Van rengeteg más növény! - vágott közbe Mollah. —Igen, az igaz, de abból nem lehet bort készíteni, vagy ha lehet is, nem értek hozzá! Próbáltam már, kaptam is valami erjedt löttyöt, de az még sörnek is

szánalmas volt! —És ami a legszomorúbb, nincsenek nők! - szólt is mét az első. —Igen, igen! Úgy élünk itt, mint a szüzességi foga dalmat tett papok! —És kevesen vagyunk, még egy jót verekedni sem lehet! Nincs kivel! —Köpd szemen Tecükimájt, akkor biztos lesz alkal mad egy jót verekedni! - szólt nem minden gúny nélkül Mollah. —Eh, akkor rögtön kést ragad, az egy őrült! Az nem úgy megy! Ő barbár, nem lehet vele tisztességesen verekedni! —Nem ez a lényeg! - vette át a szót a társa. —Itt még annak sincs értelme hogy kockázzunk, mert hát mit ér az ha elnyerem az összes pénzét is valakinek, ha egyszer semmire sem költhetem el! —Itt nincs semmi szórakozás! Még majmok sem élnek a szigeten, hogy röhögjek rajtuk, csak valamiféle mókusok ugrálnak a fákon, de óvatosak, alig lehet látni őket!— De bezzeg kaméleonok, azok élnek, pedig borzadok tőlük! —És minden éjjel felvernek álmukból a békák a ku ruttyolásukkal, csak az a barbár Tecükimáj szokta meg őket, normális ember képtelen úgy aludni! —De ez az egyetlen ami kellemetlen a szigeten, hiszen itt még szúnyogokat sem láttam, legfeljebb legyek vannak, de az is kevés, mert a temérdek madár megeszi őket! - védte a szigetet Mollah. —Hát ez az! Itt semmi veszély nincs, még öngyilkos is csak úgy lehetek ha szándékosan elmegyek a Kék Síkságra, hogy ott azon a pokoli tájon éhenhaljak! Mert itt még a fürdéshez is egy óriási öböl vár, a Vé dett Öböl, ahová a cápák nem mehetnek be, semmi bajom nem lehet, legfeljebb az éles kavicsok vágják meg a talpamat! Hogyan érezzem itt férfinak magamat, ha nincs erőt próbáló feladat, aminek leküzdésével megmutathatom, ki vagyok én?! Mollah elgondolkodott ezen, majd így szólt: —Azt hiszem fiúk, mindegyikteknek igaza van! Egy szerűen arról van szó, hogy túl fiatalok vagytok még! A fiatal meg akarja változtatni a világot. Én viszont legalább egy jó húsz évvel idősebb vagyok nálatok, én már csak élni szeretnék, nyugodtan, békében! Ne is vitatkozzunk ezen!— Nincs itt semmi vita, csak haza akarunk menni! De szívesebben mennénk haza veled, meg azzal az átkozott Tecükimájjal, ti biztosabban hazavinnétek bennünket mint ha csak úgy elkötjük a hajót! Te tudod kezel ni azt a műszert, amivel meg lehet állapítani, hogy hol vagyunk! De megtesszük, megyünk egyedül, ha nem jössz! —Ha ti azt tudnátok, mennyire keveset ér az a mű szer, s a térkép is! - gondolta Mollah, de így szólt: —Ne féljetek. Hazaviszlek benneteket! Csak várjátok ki a még hátralevő másfél évet. Megígérem hogy nem

hagylak cserben benneteket. De akkor ígérjétek meg, hogy hazafelé semmiképp sem akartok kilökni majd a hajóból, akármi történjék is! —Ígérem! Esküszöm! - kiáltotta megkönnyebbülten az egyik. —Én is! És megígértetem mindegyik másik társunkkal is! - szólt a párja. —Akkor jó. Most menjetek! Nyugodtan akarok na pozni! - szólt Mollah, azzal a hasára fordult. Mollah nemcsak napozott, de gondolkodott is. Méghozzá először töprengett komolyan a szigetre ér kezése óta. Mert amikor az imént azt mondta hogy szívesen letelepedne itt örökre, azt csak úgy nagyzolva, elragadtatásában mondta, nem is gondolta igazán komolyan. Valósággal megdöbbent, hogy legényei ennyire komolyan vették felkiáltását. Ám ha ők ilyen alaposan tiltakoztak még a gondolat ellen is, akkor már neki el kellett morfondíroznia azon, hogy talán nem is hülyeség ez! Okos kereskedő lévén sokszor kötött ragyogó üzleteket épp ott, ahol mások azt hitték hogy semmi keresnivalója jó üzletembernek. Azt tudta hogy akadnak itt olyan termények, amiket ha elvinne a trogg, rilgent, dzsanar vagy zasseni kikötőkbe, pompás üzleteket köthetne velük. Persze, ha talál olyan gyümölcsöt, ami nem romlik meg a hosszú úton! A paradicsom sajnos nem ilyen. De már a paprika, szárítva, kibírja az utat. S a kukorica is. Mert kipróbálták azóta, hogy az is ehető. Ennek is Tecükimáj adott nevet, az ő nyelvén egyszerűen azt jelentette: nagyszemű cso dabúza. Ám Mollah okos ember volt. Nem sokáig virágzana a nagyszerű üzlet, tudta jól. Hamarosan kilesnék, merről jön. Sőt, elkezdenék termeszteni a kontinensen is a kukoricát, talán még a paprikát is. Ráadásul rengeteg gonddal, veszéllyel járna az az út. Nem mindig lenne ilyen jó tengeri útjuk! Mert a végére kissé túl sokáig kaptak szélcsendet, az igaz, de azért jó út volt ez, viharnak például még a szele sem környékezte őket. De nem mindig lesz így. És nagyon-nagyon soká tart az út, évente legfeljebb háromszor tudna oda-vissza megfordul ni! Sőt, még kevesebbszer! S végülis mire mindez? Hogy vagyont gyűjtsön? Újra? Ugyan! Ami könnyen jön, könnyen is megy! Hiszen a pestis miatt milyen pillanatok alatt semmivé foszlott a vagyona! Nem maradt más, mint ez a hajó! Mert Mollah nem áltatta magát azzal, hogy a pestis után sokat vissza tud szerezni trapani vagyonából. Addigra már minden értéket szétlopkodnak a házaiból. Mire visszatér, addigra talán már a házát, kara vánszeráját is szétlopkodták kövenként! Rabszolgái megszöktek, vagy a pestisben hulltak el, földjeit pedig biztos nem hagyták elgazosodni, túl nagy érték a jó föld ott a sivatag pere mén, nem is vitás, hogy abban reménykednek, hogy ő is a pestis áldozata lett! Évtizedes pereskedésnek nézhet elébe, s nem is biztos hogy megnyeri! De nem is ez a lényeg. Hiszen itt mindene megvan! A

pénz, az arany önmagában nem érték, Mollah már kezdte belátni. Mennyivel lenne ő boldogabb itt és most, ha lenne itt mellette a parton mondjuk egy nagy domb színaranyból, vagy akár gyémántból?! Hamar belátta hogy semmivel sem lenne boldogabb. Talán néha elmenne az arany- és gyémánthalomhoz, hogy egy-két pillanatra elgyönyörködjék a ragyogásában, ennyi lenne a haszna belőle, semmi több! A pénz csak ahhoz kell hogy ott a kontinensen megszerezhesse magának mindazt, amit itt ez a csodálatos sziget ingyen, ajándékként az orra elé lök! Itt nem kell a pénz. Azért menjen vissza hogy újra kereskednie, dolgoznia, aggódnia kelljen?! Rettegjen az életéért, amit fenyegetne a pestis, no meg a rablók, a királyok, főurak hatalmaskodásai, aztán ha esetleg sikerül megint akkora vagyont gyűjtenie mint ami volt, meghal anélkül, hogy ideje maradna élvezni azt?! Mollah maga is érezte hogy ez a gondolkodás teljesen ellentétes azzal amit nem is olyan régen követett, de ez a sziget, úgy tűnik, megváltoztatta. Heteken át csak kóborolt egyedül, gyümölcsökön élt, legföljebb egy kis tarisznyát vitt magával és egy kést, s ha megéhezett, sze dett néhány madár- vagy teknőstojást, megfőzte vagy megsütötte őket. Különben a sütéshez néha az is elég volt hogy összetörte a tojást egy laposabb szikla tetején, s a forró kövön percek alatt tökéletesen megsült az. Ha pedig valami vas- vagy bronzlemezt tett ki a Nap alá, egészen biztos volt a siker. Csak az esős napokon nem lehetett ezt tenni, de hát akkor legfeljebb mást ettek. Mollah azonban főleg gyümölcsökön élt, mert szeretett szigetét keresztül-kasul bekóborolta, méghozzá gyalog. Emiatt, meg a gyümölcskoszt miatt, le is fogyott, de ezt sem bánta, sőt kezdte magát olyan jól érezni, mint még soha. Szinte megfiatalodott! Még az íjjal is megtanult bánni, bár olyan jól nem ment neki soha a nyilazás, mint Tecükimájnak. Tecükimáj is gyakran elkísérte az utakra, bár nem mindig mentek együtt. Senkinek sem hiányzott a távollétük. Mollah biztos volt benne hogy barbár társa a maga módján ugyanúgy szereti a szigetet mint ő. Csak a többi hajóslegény unatkozott, unalmukban néha már össze is pofozkodtak, s míg Mollah lefogyott, Tecükimáj nem változott, addig ők valamennyien jócskán elhíztak. Mást sem tudtak tenni unalmukban, csak zabáltak. Egyszer Mollah elhívta őket a Kékhegységbe, aranyat keresni. Nem mintha neki hiányzott volna, igazán nem, annyira nem hiányzott hogy eszébe sem jutott aggódni hogy ha felügyelet nélkül hagyja a hajóját, valamelyik legénye elcsen néhány aranyat a hajófenékben tárolt kincsből. Mollah egyszerűen csak örömet akart szerezni a matrózainak. A matrózok valóban nagy örömmel rugaszkodtak neki az útnak, de aztán kiderült hogy ő, a valaha kövér, puhány Mollah jobban bírja az utat mint erős legényei, akik sokkal edzettebbek voltak még egy éve is mint ő. Lihegtek, csorgott róluk a víz, percenként megálltak, s nagyon bosszúsak voltak ha hegyet kellett mászni. Még

az arany után sem kutattak túl nagy lelkesedéssel, hamarosan abba is hagyták az egészet, s visszatértek a Bő Síkságra, mondván hogy itt úgysincs arany. Lehet persze hogy valóban nem volt, de biztosra venni nem lehe tett, ahhoz túl hanyagul kutakodtak. Na de hát ha őket nem érdekli, Mollah sem erőltette, s visszament velük. Aztán megpróbálta rávenni őket, hogy a szigeten itt is -ott is házakat, de legalábbis kunyhókat építsenek maguknak, hogy bármerre járnak, legyen egy hely, ahova bemenekülhetnek az eső elől. Nagy nehezen építettek is egyet a romváros mellett, annak köveiből, aztán egyet a Tavi Szigetre is felhúztak, fá ból, de azután azt mondták hogy elegük van ebből, semmi értelme, legfeljebb megáznak egy kicsit, meg legtöbbször úgyis a hajón alszanak. Pedig a hajó már hónapok óta nem mozdult a Nagy Tó vizéről, igaz, a matrózok is szinte ugyanott voltak, nem járkáltak a szigeten úgy, mint Mollah és Tecükimáj… Egyetlen dolgot vettek csak komolyan a matrózok: azt, hogy számlálták a napokat. Minden egyes nap húztak egy vonást egy fába, és naponta többször is megszámlálták az addig ejtett vonásokat, hogy lássák, mennyi van még hátra a hazatérésig. S igazán egyetlen nappal sem vártak tovább, mint ameddig szükséges volt! Azon a napon nem sajnálták a fáradságot és megkeresték Mollahot, aki pedig akkor épp a Kilátó-hegy környékén barangolt, s erőnek erejével odacipelték a fához, s követelték hogy számlálja meg a vonásokat, hogy maga is meggyőződjön róla, nem csapták be, s itt az ideje a visszaútnak! —Számláld meg, aztán dönts: jössz velünk, vagy menjünk nélküled! - kiabálták mindannyian, s jócskán meghízott, zsíros testük szinte fenyegetően fogta körbe Mollahot. Tecü kimáj is ott állt nem messze, de tudta, hogy most nem kell közbeavatkoznia. Mollah megdöbbent. Ő már régen megfeledkezett az idő múlásáról, s most váratlanul tört rá a visszatérés gondolata. De emberei nem hazudtak: napra pontosan letelt a két év. —Biztosak vagytok benne legények, hogy elmúlt már a pestis? Mert én nem! - kérdezte. —Nem érdekel! - kiáltotta a legfiatalabb. —A halál is jobb, mint ez az unalom! És ha mégsem múlt el, annyi baj legyen, csak a tengerparti városokban dühöng, úgy lehet, de nem számít, mert akkor otthagylak, maradj a hajódon, én meg beljebb megyek a szárazföldre, ott már nem lesz pestis, de lesznek emberek akikkel szót válthatok! Elmegyek akár a rittekhez is, azok ha barbárok is, de emberek, és náluk nem szokott pestis lenni, ezt mindenki tudja! —Úgy van, úgy van! - hangzott mindenfelől. —És nőt akarunk már végre, nőt! - hallatszott innen is, onnan is. —Ne vitatkozzatok vele, nincs értelme! - szólt a leg idősebb. —Ne győzködjétek, csak mondja meg, jön-e és kész! Mollah nagyot lélegzett. Várható volt, hogy egyszer

eljön ez a nap. —Jól van, gyerekek, menjünk! Ti akartátok! - majd felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a feltörő éljenzést, és így szólt: —De vannak feltételeim! Hallgassátok meg őket! —Mondd csak! - legyintettek. —Nem dobtok a vízbe semmiért, és máshogy sem öl tök meg! —Megígérjük! - kiáltották kórusban. —Nem panaszkodtok a visszaút hosszúsága és ne hézségei miatt! —Nem, nem, semmiképpen! —Akár van pestis, akár nincs, amint elérkezünk egy olyan kikötőbe ahová menni akarok, ha azt mondom, menjetek, elmentek, és soha senkinek nem beszéltek erről a szigetről! —Eszemben sincs! Rémálmaimban jöjjön csak elő! kiáltotta egyikük, mire a többiek bólogattak. —És azt akarom hogy minderre esküdjetek meg, hogy úgy üdvözüljetek hogy mindezt betartjátok! Legényei habozás nélkül megesküdtek erre. Azután Mollah szavát meg sem várva máris rohantak a hajóhoz… A sziget egyre távolodott tőlük. Tecükimáj is és Mollah is azt nézte a hajókorlátnak támaszkodva. Az alkonyi Nap a sziget mögött tért nyugovóra. —Mi a véleményed, Tecükimáj? - kérdezte Mollah, bár azt sem mondta meg, miről kéri ki a barbár véleményét. —Igazuk van a hajósoknak. Nő kellene. Akkor töké letes volna. - dörmögte a szófukar vitéz. —Akár nővel, akár anélkül, én ide visszatérek! - szólt Mollah, és a hangja furcsán elcsuklott. Tecü kimáj odanézett, és azt látta amit még sosem: a kereskedő sírt, óriási, kövér könnycseppek potyogtak a szeméből, ahogy a mindinkább láthatár alá süllyedő szigetre nézett vissza. S ekkor Tecükimáj is olyat tett mint még soha. Kezét vígasztalóan rakta rá Mollah vállára, és szokatlanul lágy, tompa hangon így szólt: —Tudom hogy visszatérsz. Mindig tudtam. Ha nem hittem volna ezt, nem jöttem volna el veled, hanem ott maradok. —De visszatérünk. - mondta Mollah, és most biza kodóan húzta ki magát. —Vissza. De nem egyedül… És azután egy szót sem szóltak, de egészen addig néztek a sziget után, míg csak azt látni lehetett, sőt még azután is, míg csak mindent be nem borított az éj fekete paplana.

3. fejezet A kerékbetört leány ÓVATOSAN KELLETT HAJTANI az ökrösszekeret. Bár a déli forróság idején az emberek általában igyekeztek elkerülni hogy az utcára menjenek, most mégis aki csak tehette, ott szorongott, és mindenfelé járókelők mozogtak, sőt

tülekedtek a nagy tömegben. Márpedig nem lett volna jó ha valamelyiket eltapossa a szekér, vagy akárcsak a lábára megy a kerék. Még szerencse hogy az ökrök, nem hazudtolva meg fajuk flegmatikus nyugalmát, most is békésen baktattak. Csöppet sem érdekelte őket a tolongó tömeg, nem siettek, és engedelmeskedtek a bakon ülő Hax irá nyításának. És bár most jobban kellett figyelnie Haxnak a hajtásra mint máskor, igazából még azt sem mondhatta hogy lassabban haladna a nagy tömegben mint ha rajta kívül senki más nem járna az utcákon. Ökrösszekérrel nem lehet gyorsan haladni amúgysem, az ökrök nyugodt állatok, nem vágtára termettek mint a lovak. Erősek, de futni aztán végképp nem szerettek. Még sietni sem. S persze a szekér is nehéz volt, majdnem tengely törésig fel volt pakolva mindenféle élelmiszerrel, mert Hax most vitte be a loráni palotába a fővároshoz közeli falujuk szokásos adóját. Sokszor kellett adózni, sajnos! Pénzt ugyan évente csak egyszer követelt tőlük a király nő, de élelmet azt havonta, mint más falvakból is, elvégre enniük még a palotabelieknek is kellett. Épp a palota konyhájába hajtotta hát a teli szekeret Hax. Ezúttal reá esett a sor hogy megtegye az utat a városba. Kora reggel indult, de már majdnem dél volt mire ideért, s ezt még igen jó iramnak is mondhatta, figyelembe véve hogy ökrök húzták a szekeret. De lovakról szó sem lehetett, ek kora súlyt talán el sem bírtak volna, vagy belerokkannak. Hax még nem volt húsz esztendős. Nem tudta hány éves. Apját nem ismerte, anyját sem nagyon. Még egészen kis kölyökként jött anyjával a faluba. Azt sem tudta, anyja miért szánta rá magát a vándorútra. Lehet hogy felperzselték szülőfaluját, s menekülnie kellett. Lehet hogy bűnöző volt, s a törvény elől menekült. Lehet hogy afféle „rossz nő” volt, s a másik falu asszonyai elüldözték, hogy ne csábítsa el férjeiket. Lehet hogy boszorkány hírébe keveredett. Hax nem tudta. Anyja nem beszélt neki erről, nem is tehette, mert akkor még ő, Hax sem tudott beszélni, nem értette volna meg. És aztán alighogy beszélni megtanult, anyja meghalt, egy ostoba balesetben: leszakadt alatta a padlás, és nyakát törte. És már senkinek sem beszélhetett arról, miért is költözött e faluba, egyáltalán, hol élt eddig, s azt sem mondhatta el, mikor született a fia. Így hát Hax nem tudta hány esztendős, csak úgy nagyjából. Mikor anyja meghalt, még nem lehetett öt éves, ez biztos, de három már elmúlhatott. Most tehát, mikor az ökröket hajtotta a főváros utcáin, nagyjából húsz esztendős lehetett. De lehet hogy huszonegy, vagy talán csak tizenkilenc. De az is biztos hogy semmikép sem fiatalabb mint tizennyolc, és nem is idősebb huszonkettőnél. Különben ez nem is nagyon érdekelte Haxot. Nem sokat törődtek az ilyesmivel a falujukban. Senkit nem nagyon érdekelt, hány éves a legény, sokkal fontosabb hogy miként néz ki. S ez a kinézet nem az a fajta szépség volt ami mondjuk egy udvarhölgyet érdekelt volna a

királyi palotában, ó nem, csöppet sem! Egyedül csak az erő, izom, kitartás számított. Persze ha szép is volt a legény, annál jobb, de lehe tett akár olyan ronda is mint a bányászlegendák Kampósorrú Réme, aki állítólag a bá nyák mélyén él és vájárokra vadászik, biztos lehetett benne, ha jól meg tudja ragadni az ásót, kapát, csákányt és lapátot, nem szédül el a munkában amikor egész nap a mezőn kell aratnia, akkor előbb-utóbb sikerül egy jókinézetű menyecskét találnia magának. És meg sem kérdezik hogy hány éves. Tizenhat évesen már sokszor házasodtak a legények, de akár tizennégy esztendősen is, ha kellően férfiasnak látszottak. De hiába töltötte be az „ifjú” akár a harmincat is, ha girnyó volt, pipogya, málészájú, vagy esetleg ütődött kissé, akkor bizony senki leány rá nem nézett. Azt persze senki nem várta el a falusi legényektől hogy olyan okosak legyenek mint a papok, nem érdekelte a leányokat ha ostobácska kissé a férfi, ha különben erős, szorgos, de hát mégiscsak van egy határ, ugye… Haxról senki nem mondhatta volna hogy ostoba. A külseje is megfelelt a falusiak mércéjének. Igaz, nem volt egy kifejezett szépség. Kissé talán mulatságosnak hatott, mert fülei feltűnően nagyok voltak, orra meg ugyanakkor rövid, s mégis széles, de ettől még kapott volna feleséget bőven. Mert lehet hogy első pillantásra ostobának nézett ki, de hamar meggyőződhetett róla bárki is, hogy csöppet sem az, s tudta ezt mindenki a faluban. Ráadásul erős volt, izmos, tenyere is kérges, fogása kifejezetten kemény, szinte csont repesztő, jelezve hogy alaposan kivette a részét mindig a kemény munkából. S ha életkorát nem tudta is, öreg nem volt, mert még bajusza sem nagyon serkent. Ő azonban egyelőre nem akart házasodni. Nem mintha nem szerette volna a nőket, alaposan megbámulta mindegyiket aki elékerült, álmodott is velük jócskán, de hát neki volt egy titkos vágya: nem akart megmaradni parasztnak, vitéz szeretett volna lenni! Pedig erre jóformán semmi esélye sem volt. Nem mintha nem lennének időnként háborúk, ahová katona kell. Csakhogy legtöbbször elvárják az újonctól, hogy maga állja fegyverei költségét, s hát bizony drága egy páncél, már egy kard is! Nem beszélve arról, hogy egy vitéz lényegesen több mint egy egyszerű baka, ahogyan a gyalogos katonákat nevezik. Egy vitéznek lova is van, egy ló ára pedig rendkívül magas! Nem véletlen hogy a faluban is annak alapján tartják számon, melyik gazda mennyire vagyonos, módos, hogy hány lovas ekével szántja a földjét! És bizony a falu lakóinak több mint a fele nem lóval, de ökörrel szánt, s olyan is nemegy akadt, aki nem is maga szánt hanem a felesége, mert a férfi ön magát kénytelen az eke elé befogni, és a felesége tartja az ekeszarvat! Nagyon jól tudta ezt Hax is, aki, korán árvaságra jutván, a falu legszegényebbjei közé tartozott, s egy másik fiúval együtt művelt közösen egy darab földet, s az idő felében ő húzta a nehéz ekét. Nem csoda hát hogy izmos volt és kitartó, majdnem olyan kitartó ő

is mint az ökrök amiket most hajtott, – ilyen munkában aztán ki lehet izmosodni, mert vagy beledöglik az ember, vagy megedződik! Ezek az ökrök egyébként nem az övéi voltak, hanem az egész falué, csak rábízták erre az útra. Drága tehát a ló, nagyon drága, de egy vitéznek ráadásul nem is csak egy széleshátú parasztlóra van szüksége, hanem valami gyors, sebes, okos, hadbavaló állatra, lehetőleg valami jóhírű ménesből, elvégre az élete múlhat lova képességein, sőt egy ló nem is elég neki, kellene egy csatamén is, amelyik nem olyan gyors talán mint a másik lova, de erős hogy elbírja a páncélos vitéz súlyát is, és ezt csak a csatákban használja, csak akkor ül rá! Márpedig egy efféle ló ára a tízszerese is lehet egy különben sem olcsó közönséges igáslónak! És a lóra is kell páncél, sőt, ne is menjünk ilyen messzire: nyereg is, pedig nyeregben Hax még soha életében nem ült, bár szőrén már nemegyszer ült meg lovat, de hát a nyereg, az valami egészen más volt, messziről látott csak olyat, és nyerges nem is élt a faluban, csak itt a fővárosban. S ott van még a sarkantyú, ami legalább ezüstből kellene legyen ha azt akarja hogy ki is nézzen valahogyan… és még az íj, nyíl… S úgy illik hogy egy nagy vitéznek legyen fegyverhordozója is… Megcsóválta a fejét. Nehéz, nagyon nehéz ez! S ez a sok minden gond még mindig csak a kisebbik része az ügynek. Mert hát az lehetetlen ugyan, hogy valaha is legyen pénze akár a páncélra is, de ha igazán akar valamit az ember, megszerzi. Ha másképp nem, kivárja míg lesz egy háború, kiszimatolja, merre lesz a következő csata, s amikor valamelyik fél menekülni kezd, elkap egy magányos vitézt, valahogy megöli, ha másképp nem megy, lenyilazza hátulról egy ócska, maga faragta íjjal, ami ugyan aljas tett de célravezető, és elszedi a fegyvereit, akár még a lovát is, ha el tudja fogni. Igaz, ezekkel a holmikkal vissza nem térhet a faluba, de vitézként úgyis elvándorolna valamerre. Mostanában ugyan béke van az országban, a jó Zorjána királynő idején, már lassan öt éve, de ki tudja? Lehet még háború! Hanem rajta az sem segítene, ha a legnagyobb csatát falujuk alatt vívnák meg. Mert a vitézséghez nem elég ám a fényes öltözék, s a jó ló! Érteni is kell hozzá! És Hax legfeljebb egy kis pofozkodásban, s birkó zásban szerzett jártasságot amikor összekülönbözött más legényekkel. Ebben ugyan alaposan kitett magáért, legtöbbször ő győzött, de azért mégsem minden alka lommal, s néhányszor bizony ugyancsak helybenhagyták. A vitézi életet, azt ám tanulni kell, a fegyverek haszná latát, mert tudománya van ám a kardnak is, nem elég azzal csak úgy csapkodni a vakvilágba! És ott van még a tőr, az íj, a dárda, a buzogány, és persze az is hogy miként kell viselkedni a nagyurak előtt! Évekig kell az effélét tanulni, hallotta ő ezt, s hát ki tanítaná őt erre?! S amíg tanul, miből keresi meg a mindennapi betevő falatra valót?! Egyszer szántás közben talált a mezőn egy rozsdás

dárdahegyet. Kifényesítette, kiélezte, faragott bele nyelet, s amikor ráért épp, kiballagott valami elhagyott helyre, s gyakorolta vele a célbadobást. Sajnos nem sok szabadideje van egy szegény parasztnak, de a végére már egészen jól ment neki. De hát a vitézi élethez ez édeskevés. Dárdája különben most is ott hevert mellette a bakon, s ha kellett, ezzel böködte meg az ökröket. S mégsem mondott le arról hogy vitéz lesz. Nem tudta hogyan, de nagyon az akart lenni! Még álmodott is erről. Az álom szép is volt, de annál szomorúbb az ébredés! Azóta is igyekezett visszaálmodni azt a gyönyörű álmot, de sajnos nem sikerült. Persze ha elmondja valakinek mi az ő nagy álma, hülyének nézik. Tudta ezt, s nem is mondta el sen kinek sem. És persze ettől még megnősülhetett volna. S nem is azért halogatta a házasságot, mintha abban reménykedett volna, hogy valamiféle hercegkisasszonyt kap feleségül ha majd (nem tudni mi módon) vitéz lesz belőle. Volt annyi esze hogy tudja, már az ő vitézzé válása is kész csda volna, s a legkiválóbb vitézek közül is kevés kap magának hercegnőt. Nem, ő beérte volna egy közön séges, szép, nevetős parasztlánnyal is. Azért nem nősült meg, mert attól tartott, ha kínálkozik erre valami alkalom, ahhoz hogy vitéz legyen, esetleg messze földre kell el mennie, s ezt nem tehetné meg, ha már nemcsak magáról, de a családjáról is gondoskodnia kellene. Azt persze nem tudta, meddig várhat. De remélte, egy darabig még kibírja asszony nélkül. Még nem vesztette el minden reményét. Harmincéves koráig még nem nagyon késő, s addig még van legalább nyolc éve, de talán tizenkettő is. Haxot különben gyakran bízták meg az adó városba vitelével. Mások nem szívesen vállalták ezt a feladatot, egyrészt mert unatkoztak a hosszú oda-vissza út alatt, méginkább azonban azért, mert a bakon ülni ugyan kényelmes volt, de azalatt nem haladtak a földjükön, s hazaérve a következő napokban annál serényebben kellett dolgozniuk, hogy behozzák a lemaradást. Hax azonban ha volt ilyen, szívesen vállalta el önként. Az elmaradás nem zavarta. Annyi pénze sosem lesz hogy abból legyen vitéz, akkor meg elég ha annyit termel hogy éhen ne haljon. Unalomról meg aztán nála végképp nem lehetett szó. Nézte sóvárgóan ha valaki vitézzel talál kozott, nézte a nyalka ruháját, pompás paripáját, a városban is sok érdekeset látott, s ha nem volt éppen bá mészkodni való, akkor arról ábrándozott hogy egyszer majd ő is vitéz lesz, s hogyan él majd, s milyen hős tetteket hajt végre. Vagy elővette a furulyáját, s csak úgy a maga szórakoztatására muzsikált egy kicsit. Nem, Hax igazán nem unatkozott. A tömérdek járókelő azonban idegesítette. Nem tudta volna, miért, mert maga is tisztában volt vele hogy gyorsabban nem haladhat, sőt azok igyekeztek is kitérni az ökrök útjából, mert azok ugyan nem haraptak, s a

szarvukkal is ritkán öklelnek, de nem nézik hogy hova lépnek, s ha egy ökör a maga tekintélyes súlyával rágyalogol valakinek a lábfejére, akkor az nem köszöni meg. Mégis, Hax nem szerette a tömeget. Lármájuk kiveri a fejéből a szép gondolatokat. Meg is kérdezte az egyik járókelőt, mire vélje ezt a hirtelen mozgolódást. —Törvénynapot tart a királynő! Most mindenki vagy oda igyekszik hogy hallja az ítéleteket, vagy ide oldalra, arra a jókora térre, mert ott dolgoznak a hóhérok, és az még sokkal érdekesebb is mint az ítéletek! Gyere te is, te fiú, amilyen fiatal vagy, még nem sok ilyet láthattál, pedig biztos lesz ott karóbahúzás, felnégyelés, akasztás, lefejezés, korbácsolás is, meg ki tudja még mi minden egyéb! Haxnak nagy kedve lett volna arra fordítani az ökröket, de tudta hogy nem teheti. Dolga van, ráadásul a nagy tolongásban, meg míg az elítélteket bámulja, valaki még megdézsmálná az élelmiszeres zsákokat, aztán neki lenne belőle baja. Megrázta a fejét. —Nem, köszönöm, nekem most a palotába kell men nem.— Hát, te tudod! De sajnálhatod ám, mert minden évben csak egyszer tart efféle törvénynapot a királynő! Hax megböködte az ökröket, hogy gyorsabban haladjanak, s azok valóban nekiveselkedtek, de ép pencsak egy kicsit. Hax mégis remélte, hogy ha leadta az élelmet, hazafelé még elcsípi az ítéletek végét, s láthat még valamit a kivégzésekből. Életében most lesz alkalma először effélét szemügyre venni. Biztos tanulságos lesz! Talán még a királynőt is meg pillanthatja messziről! Lenne ám miről mesélnie otthon! De hát az ökrök túl ostobák voltak ahhoz hogy megértsék Hax lelkesedédét, így nem sokkal baktattak sebesebben. Jócskán elmúlt már dél, mire a palotába ért. A palotaőrök már ismerték. Nem mind, de elég sokszor járt már erre ahhoz, hogy akadjon közöttük olyan, aki felismerte, s így beengedte. Még kísérőt sem adtak mellé hogy elvezesse a konyhához, tudták, ismeri már a járást. Különben is, egyetlen parasztfiú nem veszélyes. Ráadásul szemlátomást nem vinni, lopni akar, hanem hoz, élelmet. Hax szekerén jól láthatóan ott tornyosult egy jókora boroshordó is, amit sóváran néztek a katonák. Bolondok lesznek nem beengedni! No meg ők is csak a hamarosan bekövetkező őrségváltásra gondoltak, hogy maguk is leszaladhassanak kissé a nagy térre, gyönyörködni az elítéltek haláltusájában. Nem voltak gonoszak. Akkoriban ez a legtisztesebb polgárasszonynak is kedvenc időtöltései közé tartozott. Hax hamar elvégezte a konyhán, amit kellett. Segített a kuktáknak hogy a zsákokat lepakolják a szekérről. Ez tulajdonképpen nem volt kötelessége, nem is szokta máskor, de most ő is azt akarta hogy mielőbb végezzenek, mert sietni akart a vesztőhelyre, hogy bámészkodhason. A főszakács ott állt mellette, és jegyezte hogy mit küldött a falu. Mert a pénzbeli adót a kincstárnok szedte be, de az élelmiszert rögtön a konyha

bevételezte, nehogy megromoljon. Mikor aztán végeztek mindennel, Hax megfordult a szekérrel, és kifelé indult a palotából. Tudta hogy van egy másik kapu is, amin előbb ér ki a most vesztőhellyé átalakított térre, így arrafelé hajtott. Nem is nézett se jobbra, se balra, inkább az ökröket piszkálta a dárdájával hogy gyorsabban haladjanak. —Hajrá, ti lustaságok! - kiáltotta. —Majd pihentek nemsokára, amíg nézelődöm! Az ökrök ugyan nem értették, s a fülük botját sem mozdították, de mert a szekér most már teljesen üres volt, csupán néhány zsák hevert rajta, meg egy kevés szalma, amit a törékenyebb élelmiszerek, főleg a tojás alá pakoltak korábban, így most már valóban lényegesen sebesebben haladtak, de persze ez még mindig csak kényelmes baktatásnak tűnt. S amikor már Hax majdnem a kapuhoz ért, s a kaputól szinte csak egy kanyar választotta el, hirtelen elhaló hangot hallott: —Vizet! Könyörgök, adj vizet! Hax oldalra fordította a fejét, és a látványtól való sággal hátrahőkölt. Még az ökrök gyeplőjét is meg rántotta, s azok megálltak mozdulatlanul, méghozzá fölöttébb szívesen. Lusta barmok voltak. Csak azt sajnálták, hogy a kopár várudvaron egy szál fű nem terem előttük, amit lelegelhetnének. Hax tehát oldalra pillantott, s rájött hogy ha kivégzést akar látni, nem is föltétlenül kell tovább mennie. E pillanatig azt hitte, hogy ő az egyedüli ember a palota udvarán, persze az őrség kivételével, de az sem itt van, hanem a kapunál, ami csak távolabb, az útkanyar mögött nyílik, s nem is láthatóak innen. Senki más nem lézengett itt, ezen a különben forgalmas térségen, mert aki csak tehette, elment kivégzést nézni. Ám egy, egyetlenegy elítélt itt is volt, bár Hax fölöttébb furcsállotta, miért a palota udvarán van, s nem ott, ahol a többiek, kint a városban, a téren. Egy leány volt az, csinos, fiatal teremtés, teljesen mezítelenül. Kerékbe törték. Hax annyira meglepődött a váratlan látványon, hogy le is szállt a bakról, s a leányhoz lépett. Tud ta hogy az ökrök nem kószálnak el, ahhoz túl lusták. Legrosszabb esetben is csak néhány lépésre húznák el a szekeret. A leányhoz lépett, s jól megnézte. Elvégre éppen kivégzést akart nézni, hát most itt a jó alkalom. Igaz, a téren jóval nagyobb lehet a választék, de ott még tülekednie is kellene a jó helyért ahonnan kényelmesen láthat valami érdekeset, itt viszont senki nincs rajta kívül. Oda ráér később is menni. A leány tehát fiatal volt, s valaha igazán gyönyörűen nézhetett ki. Most azonban egykori szépségéből nem sok maradt. Arca pillanatonként fájdalmas görcsökbe rándult a kíntól. Érdemes egy kis időt szánnunk arra hogy leírjuk, mit is látott Hax, mert manapság már nem alkalmazzák a kerékbetörést, az emberi szellem e rendkívüli, elismerére

méltó és zseniális találmányát, melyet az emberi faj határtalan emberszeretete azért fejlesztett ki, hogy növelje vele embertársai szenvedését. A kerékbetöréshez először is kell egy óriási kerék, melynek átmérője akkora, vagy nagyobb mint egy ember magassága. Ekkora kereket persze semmi másra nem lehet használni, kifejezetten erre a nemes célra készítik. A hóhér egy óriási kalapáccsal vagy más módon eltöri az elítélt valamennyi végtagját, tehát az alsó és felső láb szárakat, valamint a két alkart és felkart, azután ráfekteti az óriási kerékre, és végtagjait áthuzigálja a kerék küllői között, mint valami cérnát, úgy, hogy az nemcsak a kö nyöknél és térdnél hajoljon, de a törések pontjainál is. Odakötözi a küllőkhöz, erősen. Mindez iszonyatos fájdalommal jár, de vérrel csak akkor, ha rossz, a szak májához nem értő hóhér műveli, mert egy képzett hóhér úgy töri el a végtagokat, hogy a csont törik ugyan, de nem szakítja át a bőrt! Ezután felállítják a nagy kereket, és kitámasztják, nehogy eldőljön, s hagyják hogy az elítélt rajta lógjon. Semmi mást nem tesznek vele, s olykor napokig is elkínlódik rajta egy-egy szívósabb áldozat. Ennek a leánynak kiváló hóhéra volt, mert legalábbis azokon a helyeken, ami Hax szeme elé került, mindenütt ép volt a bőr, nem szúrták ki a csontok. Ezt látta hát most Hax is. A leány oda volt kötözve a kerékre, és karja, lába lehetetlen szögekben nyúlt ki. Karjának izületei megnyúltak súlyától, de még jobban ott, ahol el voltak törve, és óriási, formátlan, lilásfekete duzzanat éktelenkedett ezeken a töréspontokon, ettől az jóformán egyetlen ismert testrészre sem hasonlított. A lába is hasonlóan nézett ki, de a karok voltak a legcsú nyábbak, mert azok tartották súlya nagyrészét. Felkarján a csontvégek legalább egy tenyérnyit el kellett távolodjanak egymástól, ebben Hax biztos volt, úgy megnyúlt ott a hús és a bőr, s persze ki is volt az egész csavarodva. Nem tudta, mióta lóghatott ott a leány, de bor zasztó kínjában már maga alá is ürítkezett, s most is, míg Hax elborzadva nézte, megindult a vizelet lába közéből, de már csak néhány csepp. Mert szenvedett, de úgy látszik teljesen ki is száradt időközben. Legyek döngték körül, nagy rajokban szálltak az arcára, főleg a szeme sarkára, hogy ott a könnycseppekből lakmározzanak, de volt bőven belőlük a szeméremtesténél is, vizeletet szürcsölni. A szúnyogok is jócskán meggyötörték eddigre, főleg a lilás duzzanatoknál lakmároztak hatalmas szúnyog csapatok. Hax ugyan e pillanatig sietett hogy kivégzéseket nézzen, mert olyat eddig még nem látott, de most úgy érezte, egyáltalán nem sürgős neki a dolog. Igazság szerint, hogy ne szépítsük a dolgot, a látványtól egyszerűen a hányinger kerülgette. A lányt viszont nemcsak kerülgethette a hányinger, hányt is, de nem most, már korábban tehette. Melleit, s főleg a mellek közét, vastagon borította a rászáradt okádék, jutott belőle a ha

sára és szeméremszőrzetére is. Ezen is sok légy és egyéb rovar lakmározott. Hax belegondolt hogy mit érezne ő a leány helyében, és erre végigborzongatta a testét valami hideghullám, érezte hogy mindenütt libabőrös lett. Talán még a haja is égnek állt. Egyszeriben nem is tartotta olyan jó szórakozásnak a kivégzések megnézetelét. Ugyanakkor szégyelte is magát, úgy érezte, neki, egy férfinak kemé nyebbnek kellene lennie. Főleg ha vitéz szeretne lenni. A vitéznek az a dolga hogy halált osszon. De valahogy úgy vélte, az más ha egyszerűen megölnek egy embert, mint ez, hogy napokon át, de legalábbis órák hosszat hagyják kínlódni. Talán nem gyön gült volna el ennyire a látványtól, ha egy marcona férfit lát így kikötözve, de most még csak elképzelni sem tudta, hogy mit követhe tett el ez a valaha szép leány, amiért ilyen iszonyatos mó don kell bűnhődnie. Alig tudta legyűrni rosszullétét, és lábai olyan gyöngék lettek mint a fűszál. Nem is ment hát egészen a leány mellé, amint tudatosult benne hogy mit is lát, megfordult, és visszafelé botladozott szekeréhez. Ha nem gyöngült volna el hirtelen, rohant volna. Valójában menekült. Elege volt a kivégzésekből. Megfogadta hogy messzire elkerüli a kivégzések terét. Lehet hogy ő egy nyámnyila, pipogya férfi, de az sem érdekli. Nem nézi meg. Hazamegy, amilyen gyorsan csak tud! És ekkor, amikor már vissza is ért a szekérhez, és már majdnem felugrott a bakra, mögötte velőtrázóan sikoltott fel a leány. —Kegyelmezz! Kérlek adj innom! És Hax lába megtorpant, s egyszerűen muszáj volt visszafordulnia, szinte akarata ellenére. Nem volt képes rá hogy ne teljesítse azt a kérlelést, amit valaki ilyen szívbemarkoló hangon kér tőle. Különben hallott róla ő is, hogy annak akit kerékbetörnek vagy keresztre feszítenek, nem tilos inni adni, hiszen akkor tovább bírja a szenvedést, s e halálnemeknek épp az a lényege hogy az illető tovább szenvedjen. Sőt, épp ezért általában nem is közönséges vizet szoktak nekik inni adni, hanem enyhén eceteset, mert az még jobb hatással van reájuk. S ezért minden borzongása ellenére is közelebb lépett a le ányhoz, s ezt mondta: —Jobb ha nem kérsz! Úgy tovább szenvedsz! —Adj innom! - hörögte a leány. És erre Hax, mert nem volt se vize, se ecete, elővette kulacsát, aminek aljában még lötyögött egy kis bor, s a leány szájához tartotta. A leány mohón ivott, ki is csurgott belőle egy kevés, le a mellei között, végig a hányás nyomán. És Hax még mindig el akart menni, de szinte akarata ellenére megkérdezte: —Miért akarsz tovább szenvedni, mint ameddig mu száj? Miben reménykedsz? —Csodában. Nem tudom. Talán megkegyelmez a ki rálynő. Talán leszed valaki. Nem tudom. Adj még innom! Hax adott neki. És ezt kérdezte: —Mit követtél el?

—Semmit. Udvarhölgy voltam. A királynő reggel megbotlott a lábamban. Én nem akartam. Véletlen volt. Beverte a homlokát az asztal sarkába. Most itt vagyok. Itt csüngök hajnal óta. - azzal a feje félrebillent. Hax először azt hitte, meghalt, sőt reménykedett benne hogy így tör tént, de azután észrevette hogy a leány keblei még emelkednek és süllyednek. Talán csak elájult. Visszament a szekérhez. Felugrott a bakra. És érezte hogy soha-soha többé nem akar semmit sem a palotába beszállítani. Nem akarja mégegyszer látni azt a helyet, ahol egy ártatlan leányt ilyen kegyetlenül végeztek ki. Mert hiszen nem történt semmi különös. Véletlen baleset. A királynő nem sérülhetett meg túlságosan, akkor nem tarthatná meg a Törvénynapot. De rendben van, megbünteti a leányt. Habár ő, a királynő is vigyázhatott volna! De jól van, büntesse meg! Ha nem tetszik neki, za varja el a palotából! Vagy ha mindenáron komolyabb büntetést akar, ve ressen a fenekére huszonötöt a nádpálcával. Na de kivégezni – ezért?! S főleg így?! Hax megcsóválta a fejét. Már abban sem volt biztos, hogy akarna-e ilyen királynőt szolgálni mint vitéz. De hiába, nincs választása, mert parasztként is a királynőt szolgálja. Akkor meg már jobb vitéznek. Persze belőle nem lesz vitéz sohasem. Erre épp e pillanatokban döbbent rá, a leány haláltusáját nézve. Iszonyú, ke gyetlen világban él. Gyermeteg álmodozó volt ő csak idáig. Soha nem lesz vitéz. Felemelte a dárdát hogy az ökröket megböködje, amikor ismét meghallotta a leány hangját. —Kérlek adj még innom! Legszívesebben menekült volna a borzalmas helytől, de lábai mintegy akaratlanul visszavitték a leányhoz, s adott neki inni. A leány az összes maradék borát kiitta. Jó bor volt ez, és Hax sokat fizetett érte, de most ez sem érdekelte. Sőt, önmaga lepődött meg a legjobban, mit csinál: mivel más rongy nem volt nála, kibújt az ingéből, és megtörölte vele a leány verejtékező homlokát. Közben egy nagy, zöldhasú döglégy szállt a leány összehányt szeméremszőrzetére. Elhessegette. És csak állt ott, tehetetlenül, és átkozta a pillanatot, amikor elvállalta, hogy elhozza ezt a szállítmányt. Épp elégszer tette meg, nem lett volna muszáj idejönnie. De ő akarta! Hogy láthassa a vitézeket! Vagy bármi érdekeset. Hát tessék, most látott! Lenne miről beszélnie! De nem fog. Nem szól erről. Csak kiröhögnék és pipogyának csúfolnák. Nem beszél róla. De lehet hogy lesznek rémálmai. —Milyen forgandó a szerencse! - gondolta. —Udvar hölgy volt. Milyen mérhetetlenül magasan állt a hozzám hasonló parasztfiúk felett! Szóba sem állt volna velem egyetlen nappal ezelőtt sem! Felháborodott volna ha megkínálom a kulacsomból! És most tessék, itt csüng, meztelenül, nyomorékká téve, és a csodában reménykedik. El kéne mennem. Itt nem tehetek semmit. Csak kínzom magamat a látvánnyal. Vagy észreveszi valaki, és megbüntet engem is. Igaz, semmi rosszat nem tettem, de ez nem számít. Rangom, hatalmam nincs. Bárki

nagyúr megölhet ha akarja. Lám csak, még egy udvarhölgy is így járhat, akkor mire számíthatok én, egy parasztfiú?! És ekkor a leány nyögött egyet, megvonaglott a kíntól, feje a másik oldalra billent, és vékony nyálcsepp csorgott ki ajkai közül. Észre sem vette. Hanem a fájdalomhullám elmúltával ezt kérdezte: —Hogy hívnak, te fiú? —Hax a nevem. —Én Eoé vagyok. Crüiel úrnő leánya. Ments meg, kérlek! Szedj le innen! Vigyél ki innen akárhová! Jaaaj! nyögött fel, ismét vonaglott, és most erős sugárban tört ki lábai közül a vizelet. Majdnem eltalálta Hax bokáját. És valami történhetett a leány testén belül is, mert a vizelet sem volt tiszta, fehér vagy sárgás, hanem vöröses, mint ha véres volna. És Hax egyszerűen moccanni sem tudott, helyén marasztotta az iszonyat. —Nem tehetem. - mondta végül. —Nem tudlak le szedni. Észrevennék. Vagy most, vagy a kapunál. És nem akarom hogy egy másik kereket is felállítsanak ide melléd, amin én csüngök! —Kérj bármit. Anyám szeret. Kapsz földet. Pénzt. Szolgákat. Akár engem is megkaphatsz ha meggyó gyultam. Leszek a feleséged. A szeretőd is, ha nem akarsz nejednek. Az utolsó kapcarongyod. Mindent meg teszek! Szedj le! Hax bizonytalanul rázta a fejét. —Ne kérd! Nyomorék maradsz életed végéig. —Nem. A csontok összeforrnak. Tedd meg. Nem tu dok sokat beszélni. Ne kéresd magadat. Jó fiú vagy. Innom adtál. Megtörölgettél. Nem hagyhatsz itt. Csodáért imádkoztam. Te vagy a csoda! Ezt akarják az istenek. Nézz körül! Senki nem lát. Mindenki elment a Törvénynapra. Itt a nagy lehetőség. Most úr lehetsz. Tedd meg! - zihálta. Hax még mindig a fejét csóválta, és idegesen nézett körül. Senkit nem látott. De ha elképzelte hogy ő a királynő elítéltjének a köteleit bogozza, hát rájött a félsz. Végül valami ötlet villant a fejében. —Nem merem. Túl nagy a kockázat. De egyvalamit tehetek érted. Nem bírom nézni a szenvedéseidet. Ha akarod, leszúrlak a dárdámmal! A leány feje lemondóan kókadt a mellére. —Tedd azt! - nyögte. Hax a szekérhez ugrott dárdájáért, s már hozta is. Felemelte, és beirányozta pontosan a leány szívének. És nem bírta elhajítani, s bökni sem bírt vele. A leány igazán nem volt olyan állapotban, hogy bárkiben is férfiúi gerjedelmet ébresszen, ez vele sem történt meg, de mégis, volt valami megható benne, amit iszonyú sebei sem bírtak elnyomni. Sőt, talán épp kiszolgáltatott, védtelen, szánalmas állapota gerjesztette ezt az érzést. Hax érezte, hogy nem bírja megölni ezt a szerencsétlen teremtést. —Szúrj már! - lihegte Eoé anélkül hogy felemelte volna a fejét.

—Nem bírom! - nyögte Hax, nem sokkal hangosabban és értelmesebben mint a leány. —Ne tétovázz. Jót teszel vele. Szúrj már, ha meg menteni nem akarsz! És Hax ismét felemelte a dárdát, de megint nem tudta megtenni. Mintha valami borzasztó, leküzdhetetlen erő nyomná lefelé, olyan nehéznek érezte dárdáját, végül az megreszketett a kezében, és a hegye nagyot koppant a földön. —Micsoda ostobaság! - suttogta. —Világéletemben vitéz akartam lenni, és kiderül hogy képtelen vagyok embert ölni! De mindegy is, úgysem leszek soha vitéz! —Szúrj már! —Nem tudok! - nyöszörögte. —Akkor menj el. Köszönöm a bort. Ha van túlvilág, őrangyalod leszek. Hax harmadszor is felemelte a dárdát, de megint borzasztó nehéznek érezte, s le kellett tennie újra. Ám hirtelen megrándult, mintha a leány fájdalma az ő testét kínozná. Arca neki is görcsbe rándult, de most az elszántságtól. Körülnézett. Senki nem járt itt még most sem. Vállán ott csüngött az ing, amivel az imént megtörölgette a leány homlokát. Eoéhoz lépett, és így szólt:— Aztán nekem ne nyöszörögj, hallod-e! Nyisd ki a szádat! Eoé engedelmeskedett. Hax annyit tömött bele az ingből Eoé szájába, amennyit csak bírt, majd leemelt a szekérről egy zsákot, elszakította, és körbetekerte vele Eoé fejét és a száját. Ezután felemelte a dárdát, és íme, az könnyű volt most, nagyon könnyű! Éles hegyével elvágta a leány lábát szorító köteleket, majd nekiállt hogy végtagjait kihuzigálja a küllők közül. Ezt lassan csinálta, igyekezett hogy a törött csontvégek át ne szúrják a bőrt. Mikor nekikezdett, azt hitte mindent kiokád magából amit aznap evett, de csodák csodája, semmi hasonló érzés nem fogta el, nem úgy mint amikor először csak távolabbról pillantotta meg a szörnyű duzzanatokat. Aztán amikor végzett a lábakkal, azon töprengett, hogyan szedje ki a karokat onnan. Ügyesen kéne, nehogy leessen a leány, mert az nagyon fájna neki. Ám ahogy a leány ar cába nézett, látta hogy emiatt nem kell aggódnia, mert elájult. Így hát gyorsan elvágta a kezek köteleit is, de a leány még mindig ott lógott, megtartották végtagjai. Elég nehéz volt ezért kiszednie a karokat a küllők közül, de végül sikerült. A leány teste a vállára omlott. —Elvégre a vitézek hőstetteket szoktak végrehajtani, és az igazságért harcolnak! - morogta összeszorított fogai között. —Hát te meg mit keresel itt?! - hallott hirtelen egy hangot. Riadtan fordult meg. Egy katonát látott, aki úgy látszik erre ődöngött. Talán valamelyik őrség tagja. S hirtelen úgy érezte, jó ötlete támadt. Óvatosan ráfektette a leányt a szekérre.

—Azt mondták, szedjem le a kerékről, és vigyem ki valahová, mert már meghalt! A katona közelebb jött. —Ki mondta ezt neked? Az ilyesmit a hóhér szokta végezni vagy a legényei, de te egyik se vagy! És miért kötötted be a száját egy halottnak?! És ebben a pillanatban Hax rájött, hogy most már nincs más választása. Azt nem tudta hogy lesz-e vitéz belőle, de az hogy paraszt többé nem lesz, az már eldőlt. Mert a falujába vissza nem térhet. Oda ugyanis se halott nem mehet, se gyilkos. Pedig ha a katonát hagyja tovább gyanakodni, akkor halott lesz, fogolyszöktetésért vagy valami hasonló váddal kivégzik, és nem lesz paraszt. Ha viszont megöli a katonát, akkor is menekülnie kell. De akkor legalább él. Döntött. Nagyon gyorsan ment minden. Kiderült, hogy csak a leányt nem volt képes megölni. A katonát igen. Olyan végtelenül könnyű volt gyilkolni! Jobb kezével felemelte dárdáját, s mintegy kívülről figyelte önmagát. —Csak okosan, Hax, a torkát hogy kiabálni ne tudjon! - magyarázta magának hangtalanul. Látta hogy a katona értetlenül figyeli mit csinál, szerencsétlen fickó úgy tűnik nem számított támadásra, majd hirtelen értelem költözött a tekintetébe, szája kinyílt, de hang már nem jöhetett ki rajta, mert a dárda vasa ebben a pillanatban fúrta át a torkát. S Hax már húzta is azt vissza. Nyugodtan, hidegvérrel megtörölgette az egyik zsákban, majd eligazgatta Eoé végtagjait a szekéren, s rádobott néhány zsákot, föléje pedig szalmát szórt. Ezután leoldotta a katona fegyvereit, sőt egyenesen meztelenre vetkőztette, s minden holmit berakott Eoé mellé a zsákok alá. Elvégre ha felfedezik a leányt, neki már úgyis mindegy hogy még némi lopott fegyvert is találnak! —Hihetetlen szemtelenség amit művelek! A királynő palotájából kilopni valakit! - ámult saját magán. De nem félt, még mindig olyan volt mindez, mintha álomban cselekedne. Ezután felült a bakra, majd eszébe jutott valami, leugrott, és felpakolta a szekérre a katona holttestét is, persze azt is letakarta. —Jobb mégis ha nem hagyom itt! Nem lenne jó, ha idő előtt felfedeznék, de elrejteni sajnos nem tudom! Persze ha előbb jut eszembe hogy elviszem, nem kezdem el vetkőztetni! A kifolyt vérre némi homokot rugdalt. De nem folyt ki sok vér. A halott katona nyakát viszont több zsákkal is áttekerte, nehogy a szekér nyomán vér csöpögjön az útra. Mikor mindezzel végzett, megfordította az ökröket, és mégis azon a kapun ment ki, amin bejött, mert arrafelé már ismerték őt az őrök, legalábbis ezek némelyike. —Viszontlátásra, vitézek! - köszönt nekik. —Jó mu latást! Finom ám a bor amit hoztam, igyekezzetek hogy nektek is jusson belőle! —De sokáig elmaradtál, pedig azt hittem igyekszel hogy láthasd a kivégzéseket! - szólt vissza az egyik

katona. —Azt szerettem volna én is, de a szakácsnak segí tettem, mert az egyik kukta megbetegedett. De nem bántam meg, mert megkínált egy kis borral, meg jóféle lepénnyel! De most már igyekszem is valóban, hátha látok még valamit a végéből! —Jó, menj csak! - intettek neki a katonák. A szekérbe bele se néztek.

4. fejezet A kitaszított HAX UGYAN SIETETT VOLNA, de az ökrök, ezek az ostoba barmok most sem tették meg neki ezt az örömet. Csaknem egy órába tellett, mire végre elhagyta Loránt, és kiért a város környéki mezőkre. De még innen is tovább haladt, tudta hogy merrefelé kell mennie ahhoz hogy végre a hegyek lábaihoz érjen. Ott aztán lecibálta a szekérről a katona holttestét. Baltáját mindig magával vitte az efféle utakra, elvégre akármi is történhet, például eltörik a szekérrúd, s akkor újat kell faragni helyette. De védekezésre is jó, az útonállók ellen. Most azonban másra használta azt. Mégpedig arra, hogy összezúzza vele a halott katona arcát, hogy fel ne lehessen ismerni azt. Majd miután végzett ezzel a nem túl kellemes munkával, bedobta a holttestet egy szakadékba. —Szegény fiú! - gondolta közben. —A nyavalyának kellett épp akkor arra járnod! Sajnállak, de hát nem tehettem másképp – ha kiabálni kezdesz, két élet vész el, az enyém és a leányé, így meg csak egy, a tiéd! Ám be kellett vallania, örült is kissé neki hogy így járt a katonával. Nem valószínű hogy keresni fogják a leányt, biztos azt hiszik majd hogy meghalt, s a hóhérlegények leszedték, de ha mégis keresik, akkor úgy vélik majd hogy az eltűnt katona szedhette le, menthette meg. S ez neki csak jó. Ráadásul most már van egy jó kardja, két kése, egy tőre, egy rend jó ruhája, mindaz ami a katonánál volt. A csizmát rögtön lábára is húzta, mert eddig ő bizony csak mezítláb közlekedett. Hogy a katonával végzett, kissé távolabb hajtott, majd elkaparta a leány fölül a szalmát, és kiszedte a szájából az inget. Jó volt ez, hogy ne nyöghessen a várban, de most már hadd lélegezzék szabadon. S mert látta hogy a leány még mindig ájult, felhasználta ezt arra, hogy legalább némileg kényelmes fekvőhelyet készítsen neki a zsákokból és a szalmából, ráhúzta, majd bement az erdőbe, s vágott néhány egyenes gallyat, melyekből sint készített a végtagjaihoz. Nem merte nagyon mozgatni a törött csontokat, tudta hogy nem ért az ilyesmihez, ezért csak nagyjából igazgatta össze őket, de mégis sinbe helyezte valamennyi végtagot, pusztán azért, hogy az utazás alatti zökkenők kevesebb fájdalmat okozzanak Eoénak. Majd vizet hozott, s nekiállt hogy legalább né mileg elfogadható külsejűre mossa a leányt. Az arcával nem sok baj volt, a mellével már inkább,

és Hax kissé el is pirult amikor a melleit mosta, de hát hiába, ott is le kellett tisztítani. Sőt, később még sokkal lentebb, a lába között is. Habozott, mikor erre került sor, de aztán vállat vont. Ugyan mi mást tehetne? Az út napo kon át fog tartani, ez egészen biztos, és ezalatt nyilván rájön majd a leányra többször is a szükség. S neki bizony ilyenkor tisztába kell raknia, mint egy kisgyereket. Ezt igazán tudhatta már akkor, amikor úgy döntött hogy megmenti. Igazság szerint hónapokig tartó gondot, fele lősséget, kötelességet, s talán veszélyt is vállalt magára, amikor leszedte a kerékről. Nem lesz könnyű feladat, nem szemérmeskedhet. De a leány sem. S neki talán még rosszabb is lesz ezt megszokni: felnőtt nagylány, és udvarhölgy létére egy parasztfiú rakja tisztába! Éppen végzett mindennel, mire a leány magához tért. Megint vizet kért. Hax adott neki, s fejét is kissé feltámogatta, hogy jobban ihasson, s hogy a Nap ne tűzzön annyira a szemébe miközben fekszik. Ekkor vette észre a leány azt is, hogy megmosdatta. Nem szólt semmit, de kissé elpirult. Ez különben kifejezetten hasznára vált, mert már annyira sápadt volt. —Köszönöm, hogy megmentettél! Képzeld, most alig fáj! Biztos mert már nem kell lógnom. Nagyon köszönöm! —A jó sorsodnak köszönd, hogy egy ilyen hülyét ve tett az utadba! Most aztán jól elrontottam az én sorsomat. Tolvajként keresnek majd, még ak kor is ha téged senki nem keres: mert elloptam a falu szekerét és a két ökröt! —Ne törődj ezzel. Vigyél csak el anyámhoz, Crüielhez, ő nagy-nagy úrnő, tudd meg hogy igazi hercegnő! Az urak között is az egyik legelőkelőbb! Ő gazdagon megjutalmaz! Nem lesz semmire gondod! —Sokra megyek vele, ha elkapnak útközben! Gyil kosságért legalábbis felakasztanak! —Hogyhogy? Erre Hax elmesélte neki a katonával történt talál kozását. A kardot is megmutatta neki. —Ne is beszéljünk erről többet! - mondta. —Bánt kissé hogy kénytelen voltam megölni. De valahogy őt mégsem szántam meg annyira mint téged. Sőt, most ne is beszélgessünk, más dolgunk van. Azt hiszem varrok neked valami nagyon egyszerű ruhát két zsákból. A legeslegszegényebb parasztasszonyok úgyis effélékben járnak. Ez legalább elfödi majd a sebeidet is! —Soká tart ez? —Á, dehogy! Fél órába sem telik és megleszek vele! Ezt nem kerülhetjük el, elvégre nem vihetlek keresztül téged egyetlen falun sem anyaszült meztelenül! Ráadásul, tudd meg, gondolkoztam ezen, és nem tudom ugyan hogy anyád merre lakik, de gondolom nem a közelben. Lehetetlen hogy kibírj egy hosszabb utat! Kell hogy valami gyógyítóembert találjunk egy közeli faluban neked, másképp hiába szedtelek le, meghalsz! Sőt, azt sem tudom miből éljünk meg, mert nekem ugyan teli van a tarisznyám pukkadásig, sosem indulok útnak üres kézzel, sőt neked be merem azt is vallani, mindig megdézsmálom a szállítmányt amit viszek, tehát most is

van velem jópár tábla szalonna, vagy két véka kenyér, pár szál kolbász is és miegyebek, tehát nagyjából egy hétig nem kopik fel az állunk, de mi lesz azután?! Ennél is nagyobb gond azonban, hogy akárki gyógyítóembert találunk is, az megkéri majd az árát annak hogy téged helyrehozzon, de azért is hogy befogja a száját, mert a vak is látja, hogy téged honnan mentettelek meg! És hetekig de inkább hónapokig lábadozni fogsz, azalatt szállás kell neked, és ennivaló is! Hogy rólam már ne is beszéljünk. Hogy én mibe másztam bele miattad, te leány! Amikor tulajdonképpen semmi de semmi közöm hozzád! Ha tegnap találkozunk, meg se mertelek volna szólítani, s ha akárcsak kisujjadhoz érek, pofoncsaptál volna. Most meg nemhogy az ujjadhoz érhetek, de legtitkosabb testrészeidhez is, sőt ez muszáj is, másképp hamarosan elrohadnál a piszoktól! Épp az imént mostalak le, és így igen alaposan megtapogattalak olyan helyeken, ahol bizony csak a férjednek lenne majd szabad! S ha nem kerülsz ilyen helyzetbe, soha nem ittál volna a kula csomból, és szóba sem álltál volna egy parasztfiúval! Így van, ugye? —Elismerem. Minden szavad maga az igazság! De kérlek, ne bánts, ne alázz meg! Elég nyomorult vagyok anélkül is! —Nem azért mondom! Csak nem értem, hogyan le hettem olyan őrült, hogy ezt megtettem érted. Valami lázroham vehette el az eszemet egy pillanatra, úgy történhetett! —Megbántad amit tettél? Mert akkor csak tégy le ide az útszélre, hagyj itt, és menj haza. Még nem késő. Még nem vesztettél sok időt! —Hitemre mondom, ezt kéne tenni! Hiszen ha meg gyógyulsz, újra hercegnő leszel, aztán arra érdemesítenél legfeljebb, hogy jól leköpj. Nem hiszek én a hatalmasok hálájában! —Én nem vagyok olyan. De ha nem hiszel nekem, akkor tégy le. —Erre nem vagyok képes! - rázta meg a fejét Hax. — Úgy látszik még mindig őrült vagyok. Lehet az is, hogy sosem józanodok már ki! —Ha megbántad, tégy le. De ha nem teszel le, kérlek ne bánts a szavaiddal! Van nekem ami fájjon azon kívül is épp elég! —Igazad van. Ne haragudj! Elvégre én magam döntöttem így. Csak gyáva vagyok, és most félek! —Gyáva, te?! - és a leány minden sebe ellenére is valósággal felkacagott. —Ne beszélj már ekkora hülyeséget, te fiú! Hogyan lehetnél gyáva?! Hiszen képes voltál egyszál-egymagad lopni a királyi palotából, s még egy katonát is megöltél ott! A holttestet, s engem is, kicsempésztél az őrség orra előtt! Ez pedig még csak nem is afféle apróság mint egy karkötő, amit jól el lehet rejteni! Én ugyan azt kértem hogy ments meg, de csöppet sem hittem hogy meg is teszed! Ezer emberből talán egy sem tette volna meg! Kevesen, nagyon kevesen olyan jólelkűek mint te, de ehhez nem elég a jólelkűség,

kell valami más is, merészség, bátorság, méghozzá példa nélküli, páratlan! Nem, Hax, az lehet hogy te őrült vagy, mert megmentettél engem, de gyáva, az aztán nem! Sőt, kifejezetten vakmerő! Efféle tettet még a legnagyobb vitézektől sem hallottam! E szavak megdobogtatták Hax szívét. —Mindigis vitéz szerettem volna lenni! De sosem volt pénzem felszerelésre. —Vitéz vagy, ezt én mondom neked, egy hercegnő és valahai udvarhölgy! Én jól ismerem a vitézeket! Hidd el, nem a ruha teszi a vitézt! És nem a fegyver, nem a felszerelés! Tudd meg, hogy szerintem vitéz az, aki annak tartja magát! De ne haragudj. Olyan álmos lettem! Hagyj aludni kérlek! - és a leány szeme lecsukódott. Hax pedig elgondolkodott a leány szavain. És hajlamos volt igazat adni neki. Valóban, ugyan miben is különbözik a vitéz a többi embertől? Mi teszi a vitézt vitézzé? Biztos nem a felszerelése, ez igaz! Elvégre lehet hogy azt ellopják tőle, vagy megsebesül a csatában és az ellenség hadizsákmányként veszi el tőle, a lovát lenyilazhatják, ruhája elkophat, bepiszkolódhat… Igaza van ennek a leánynak valóban! S akkor a vitézt vitézzé csak a tettei tehetik, méghozzá a jó, a nemes tettek! S ő most épp egy effélét hajtott végre, azaz hajt végre javában épp most is! Ő tehát most már joggal nevezheti vitéznek magát! S ezen még az sem változtat, hogy harci tudása enyhén szólva is hiányos. Elvégre egy vitéz meg öregedhet, megrokkanhat, megnyomorodhat, s akkor már ő sem tud harcolni. De attól még vitéz marad, nem igaz?! Feltéve persze hogy korábban tett valami vitézhez méltót! Nos, ő, Hax, tett! Harci tudás nem kellett hozzá, de tett! Ő tehát vitéz! Hax vitéz! Nagy vitéz! Egy igazi hercegnő mondta róla! És miközben efféle lelkesítő gondolatok jártak agyában, Hax, a nagy vitéz, ruhát varrt a leánynak két zsákból. Mire a leány felébredt, már másnap reggel volt. Nagyon mélyen aludhatott, vagy talán el is ájult közben, mert eddigre már testét a durva zsákokból összefércelt ruha fedte. S a szekér már haladt, ezt sajnos fájdalmasan érezte minden egyes zökkenésnél. De a kín nem volt elviselhetetlen. Sokkal jobb volt, mint a keréken lógni! És mintha a duzzanatok is kissé lelohadtak volna. Haxot nem látta, de a bakon kellett üljön, hogy az ökröket irányítsa, és Eoé víg furulyaszót hallott. —De jó kedved van! - köszöntötte jó reggelt helyett. —Már miért ne lenne jó kedvem? Hiszen rájöttem, mit fizetek a gyógyítónak! —Mit? —Ott hagyom neki az ökröket. A szekérrel együtt. Ha nincs ökör, hiába is volna szekerem. Márpedig a csontok egyszerre forrnak, hiába van hát nyolc törés is rajtad, nem gyógyulsz sokkal lassabban mint ha csak egy helyen lenne a karod eltörve! Fél év múlva már nagyjából egészséges leszel. Ott hagylak a gyógyítónál, ne csak gyógyítson, de etessen is. Fél év alatt a felét sem eszed

meg két ökör és egy szekér árának! Ezért igazán gondoz hat. —És veled mi lesz? Hax vállat vont. —Fogalmam sincs! Engem már biztos nem etetne! Én majd elmegyek valamerre. Van már kardom. Talán kell katona valahol. —Odaadnád értem az ökreidet? —Ugyan! Nem az enyimek, úgy loptam őket! —Akkor is a tieid! —Mást nem tudok kitalálni! De rajtad csak így se gíthetek. Hogy velem mi lesz, voltaképpen nem számít. Egy igazi vitéz mindig kell hogy segítsen a gyöngébbeken! —Menj el Crüielhez! Anyám majd eljön értem, ad neked is pénzt, páncélt… —Nem! Sajnos erről szó sem lehet! —Miért? —A te érdekedben, Eoé! Te most kegyvesztett lettél a királynő előtt. Ezt ugye igen alaposan értésedre adta? —Az biztos is! —Na látod! Lehet hogy anyádra is megharagudott emiatt. Hát még ha rájön hogy megszöktettek! Mit gondolsz, hol keres elsőként?! Bizony hogy a jóanyádnál! Ha nem akarsz visszakerülni a kerékre, jobb ha jócska ideig elkerülöd anyádat, de messzire ám, addig mindenképpen, amíg lábra nem tudsz állni, hogy legalább szökni tudj ha mégis felfedeznek! Eoé hallgatott. Ez a műveletlen parasztfiú, aki biztos a nevét sem tudja leírni, nem is olyan ostoba! Ő erre nem gondolt eddig, pedig milyen igazat mond! Ezután beszélgettek. Hax azt javasolta ugyanis, hogy Eoé meséljen neki minél többet a palotabeli életről, meg minden másról is ami az eszébe jut, régi legendákat, énekeket, dalokat, még akkor is ha fárasztó ez neki, mert akkor nem figyel annyira a fájdalmaira. Nehéz volt ugyan úgy beszélgetni hogy nem láthatta a leány Hax arcát, aki eközben természetesen a bakon ült és az ökröket hajtotta, de végül belelendült, és bár torka többször is kiszáradt, mégis jót tett neki, valóban kevésbé figyelt a fájdalomra. Meg kellett állapítsa, már nem először, hogy Hax valóban nem ostoba. S ez a fiúnak is hasznára vált, mert sokat megtudott az előkelőbb népek életéről, a vitézekéről is. —És neked mi volt életed legnagyobb álma? - kér dezte a leánytól Hax. —Az, hogy feleségül menjek egy nagy vitézhez! - ne vetett fel keserűen Eoé. —Lehetőleg olyanhoz, aki herceg, és nagyon gazdag is! Micsoda ostobaság, nem igaz?! Most annak is hihetetlenül örülnék, ha valaki jó tündér megnyugtatna, hogy úgy forrnak össze a csontjaim hogy nem fogok bicegni, s valaha még futhatok, sőt még az sem érdekelne ha többé más sem lehetnék csak parasztlány, de egészsége sen kapálhatnám naphosszat a mezőt! Milyen szép is egyszerűen csak élni! Eoé azt is elmondta Haxnak, hogy ő még írni-olvasni

is tud, ami pedig nem minden udvarhölgyről mondható el. Hax csak hallgatott. Lám csak, ő bizony nem ismeri e tudományt! Persze, neki ezt senki el nem magyarázta! —Majd én megtanítalak rá, ha akarod! —Soká lesz még az mire mozgathatod a karodat, s akkor én már nem leszek melletted! Te ott kell ma radj a gyógyítónál, én viszont tovább kell álljak! Eoé erre sem tudott mit válaszolni. Késő délután már nagyon kellett ürítkeznie, de min den erejével igyekezett visszatartani magát, hogy erre minél kevesebbszer kerüljön sor, mert iszonyú an szégyellte hogy Haxnak kell őt tisztába raknia. S addigaddig küzdött a rátörő ingerrel, hogy végül nem az, és nem is az ő akarata győzedelmeskedett, hanem egy egészen más: elaludt, mire leszállt az alkonyat. Eoé sokáig nem éledt föl. Az egésznapos beszélgetés nagyon kimerítette, s mindemellett azért mégiscsak meg kellett küzdenie a fájdalommal is. Rémálmok gyötörték. De lehet hogy egyszerűen csak a sebláz kínozta. Azt érezte hogy újra a keréken lóg, végtagjai borzalmasan fájnak, s ő szabadulni szeretne, küszködik, de nem sikerül. És már egész nap ott lógott, mert íme már alkonyat van, sötét, s még ez a kínzás sem elég, mert rángatják sebesült tagjait, hogy jobban fájjon. De akkor felbukkant Hax, nagy volt, hatalmas, alakja az egekig nőtt, kezében roppant dárdát markolt, s ahogy ott állt fölötte istenekhez hasonlón, elűzte a kínzóit. De ő még mindig ott lógott a keréken. Érezte hogy maga alá ürítkezik, s mert sokáig visszatartotta, sokat. S hörgött: —Vizet! És ekkor megsimogatták arcát, s valami csövet dugtak szájába, s azon át furcsa ízű, enyhén kesernyés, de ugyanakkor édes lé ömlött le torkába, sűrű, szinte szirupos, s ő mohón szürcsölte azt. Egyszer félrenyelt, köhögni kezdett, s teste rándulásaitól újra szaggatni kezdte a végtagjait a fájdalom. Erre kissé magához tért, s azt látta hogy nem a szekéren van már, hanem valami kunyhóban, amit csak egyetlen mécses világít meg, – odakint még valószínűleg éjszaka van. Egy nő hajolt föléje. —Igyál csak, igyál! - mondta neki. És Eoé nem akart ellenkezni, meg gyönge is volt ehhez, s ivott abból a különös, fűszeres léből. S amikor már nem volt szomjas, akkor is itatott még vele a nő, biztatta: —Még! Igyál csak még! Minél többet iszol, annál ke vésbé fog fájni! Eoé legalább egy liternyit megivott a sűrű léből, de csak lassan tudta inni azt, s ez majdnem fél órájába tellett. A vége felé érezte hogy testét hihetetlen melegség önti el, ami viszont jó is volt, mert különösen keze-lába végét nagyon hidegnek érezte korábban. Most azonban dőlni kezdett róla a veríték, izzadt mindenütt, érezte hogy még feje búbjáról is csorog a víz, s ugyanakkor annyira álmos lett, hogy úgy még eddig soha nem érezte magát. Nem is bírta szemét sem nyitva tartani, de miközben visszasüllyedt az álomtündér jótékony kezei közé, valami

csodálatos megnyugvást is érzett, szinte mennyei békét, harmóniát, érezte hogy minden jóra fordult, nem fenyegeti már többé semmi veszély, s termé szetesen fájdalmai is elmúltak. Végtagjai mintha nem is lennének, de nem is hiányolta őket, hiszen most csak az a lényeg hogy aludhasson végre. És a nő meg is simogatta szemhéjait. —Aludj csak, szegénykém! És Eoé aludt. És később csak arra emlékezett ebből az éjszakából, hogy nagyon sok zűrzavaros dolgot álmodott, de valahogy mindnek jó lett a vége, szépek voltak ezek az álmok, bár visszaemlékezni csak a legutolsóra bírt. Ebben az álomban ismét a keréken volt, újra érezte a kibír hatatlan fájdalmat, méghozzá előbb bal lábán, aztán a jobb lábán, majd a kezei jöttek sorra, de hirtelen menny dörgés támadt, kitört a vihar, hűvös eső zuhogott rá, s enyhítette a fájdalmakat. S ekkor Hax, a nagy vitéz, hirtelen leszállt a felhők közül, alakja körül villámok cikáztak, csillogó páncél födte minden tagját, dárda helyett egy villámot ragadott a kezébe, megölt vele mindenkit aki kínozta őt, majd ránézett, szeméből vakító fénysugár lövellt ki, lángralobbantotta a borzasztó kereket, de őt e fény nem bántotta, karjaiba emelte, s íme, most az érin tésétől minden fájdalom megszűnt, csodálkozva látta hogy minden tagja újra ép, s ekkor Hax fölrepült vele az égbe, s ott már ő is mezítelen volt, bár Eoé nem látta hogy levetkőzött volna, s ott elkezdtek szeretkezni. És Eoé boldogan adta magát oda a hősnek, a vitézek vité zének, habár még szűz volt, de most többször is elborí totta agyát a kéj hulláma, soha ilyen jól még nem érezte magát, nyögött, nyöszörgött, de már nem a fájdalomtól hanem a boldogságtól, s végül felébredt. Ez volt a legutolsó álma, s világosan emlékezett minden mozzanatára. Annyira élénk álom volt, hogy jó ideig azon csodálkozott hogy nem a felhők között van, mert a kunyhó belsejét amiben feküdt, sokkal kevésbé találta valóságosnak, mint az álom felhővilágát. Ráadásul kábának érezte magát, de ez nem volt rossz kábaság, mert nyugalmat és békét sugárzott. E kábaság mintha védőrétegként vonta volna be testét és érzékszerveit, segítve tőlük távoltartani minden, a világból érkező rosszat és kínt. Különben sebei még sosem fájtak ilyen kevéssé, sőt szinte nem is fájtak, csak egészen enyhén bizseregtek, s amikor odafordította fejét - de olyan kába volt, hogy ez nagy erőfeszítésébe tellett - látta hogy karjai és lábai is egészen szabályos helyzetben vannak, s jóval alaposabban vannak összeillesztve és sínberakva, mint azt korábban Hax tette volt. S Eoé megértette, hogy íme elérkezett egy gyógyítóhoz, aki úgy látszik érti is a szakmáját. Nyilván valami bódító főzettel itatta meg. És már a duzzanatok is alaposan lelohadtak – karjai már nem voltak olyan vastagok azon a helyen mint egy felnőtt férfi combja, mindössze annyira dagadtak meg a törés helyén, mint egy nagyobbacska alma. Mindenképpen jó jel ez! Elgondolkozott azon, jelezze-e hogy feléledt. Agyában

még mindig lassan jártak a gondolatok. Csaknem egy órán át töprengett ezen, nem tartotta sürgősnek hogy döntsön, olyan jó volt még ez a kis kábulat. S volt is min gondolkoznia. Megpróbált elaludni, hátha visszaálmodja csodaszép álmát Haxszal, de ez azért mégsem sikerült, hiába hunyta le a szemét. De még mindig úgy érezte kissé, mintha a felhők között lebegne, a nyugalom és béke hatalmas óceánjában. Végül lépéseket hallott, s annyira azért mégis magához tért már hogy kíváncsi legyen, ki a látogatója. Kinyitotta a szemét, ez most már könnyen ment, s felnézett. Karcsú, magas, széparcú fiatal leány volt a látogatója, akinek tulajdonképpen csak egyetlen hibája volt: vállig érő csodálatos göndör hajzuhataga égővörös volt. Márpedig hiába volt ezért talán még szebb is mint lett volna egyébként, Eoé nagyon jól tudta, hogy Rilgentiában a legtöbb ember különböző babonák miatt nem túlságosan kedveli a vöröshajúakat. Bármilyen szép is ez a leány, Eoé még ilyen kábultan is tudta, nagyon nehéz lesz férjet találnia, nem nagyon válogathat a kérők között, sőt jó esélye van rá hogy vénlányként hal meg. A leány látta hogy Eoé magához tért, így leült mellé, csak úgy, egyszerűen, a földre, és bemutatkozott. —Zamira vagyok. —Az én nevem Eoé. - válaszolta ápoltja. —Tudom. Hax már elmondott rólad mindent amit tudott. S most szeretném ha megértenéd, hogy tovább nem altathatlak! Négy napja alszol egyfolytában, mert mindig amikor nyöszörögtél, megitattalak egy olyan itallal, amitől álomba szenderedtél vissza. Talán érezted is, hogy olyan furcsa íze van! Ez a zöld mákgubó főzetétől volt, de raktam bele sok másféle anyagot is. Muszáj volt, mert talán ki sem bírtad volna amíg helyrerakom a vég tagjaidat. Amilyen nyomorúságos állapotban voltál, kénytelen voltam annyira erős főzetet készíteni, mint még sosem. Lesznek még fájdalmaid, de meg kell értened hogy nem adhatok többet a főzetből, de nem azért mert drága volna, hanem mert veszélyes anyag, és nem megölni akarlak, hanem segíteni rajtad! —Nem hiszem, hogy ezután nagyobb fájdalmaim lennének, mint amit már átéltem. - mondta tompán Eoé. —De hát hogyan aludhattam négy napig? Zamira elmosolyodott. —Mondtam hogy nagyon erős szer! De nemcsak veszélyes is, szép álmokat is ad, nyugalmat, békét, s úgy véltem, igazán megérdemled azután amiken átmentél. Miért ne érezd jól magadat, főleg gyógyulásod első nap jaiban, amelyek különben a legfájdalmasabbak lennének? —Biztos többször is magam alá csináltam! Annyira szégyellem magamat! —Hát igen, ilyesmi természetesen előfordult, de ez sem volt olyan vészes! Tudd meg, hogy nem akár min fekszel ám! Ez a Hax barátod nagyon ügyes fickó! Barkácsolt egy különleges ágyat neked, négy keréken gurul, azon fekszel most is, s lehet hogy nem érzed, de

ott a két lábad között van egy kis lyuk, azon át most már jó helyre folyik minden, nem szennyezed össze a fekhelyedet! S így legalább ki is lehet gurítani téged a szabadba, ha napfényre vágysz, anélkül hogy meg kellene mozdítani a karjaidat. —Ennek örülök… - és Eoénak eszébe jutott, mit álmodott Haxról. Elpirult. —De én azt hittem, már elment! —Igen, el akar menni, csak meg akarta várni míg magadhoz térsz. Feltétlenül el akart köszönni tőled előbb. —Én sem szerettem volna ha búcsú nélkül megy el. Hol van most? —A faluba ment, vízért. Sajnos elég messze lakunk onnét, mert… hát, szóval, láthatod hogy vörös a hajam! Ráadásul gyógyítással is foglalkozunk, ez is gyanús sokaknak a szemében. Tudod hogy ez mit jelent! Sőt, talán magad is úgy gondolkozol mint azok. Nem szívesen megyünk a faluba, pedig ott találunk a legközelebb jó vizet. Sajnos volt már olyan is nemegyszer, hogy kővel meghajigáltak. Hax volt olyan kedves és bement a szekérrel a faluba vízért. —Miért beszélsz többesszámban? —Mert anyám, Nimala is itt él ebben a házban. Habár neki barna a haja, nem vörös mint nekem. Ő most gyógyfüveket gyűjt, azért nincs itt. Hax különben ebben is segített már sokat, mert anyám ugyan nem öreg még, de nemrég megrándította a lábát, és ezért nem szívesen mászik fel a meredekebb hegyoldalakra, márpedig akad olyan gyógyfű, ami csak arrafelé terem. Mégtöbbet segí tett azonban például favágásban. Azt mindketten nehezen bírjuk, pedig akadnak hidegebb telek, meg hát főzni is kell valamivel. Eoé csodálkozva és szégyenkezve tapasztalta, hogy amikor Zamira jókat mond Haxról, mindig fellobban benne a féltékenység. S ezt nem is igyekezett titkolni maga előtt. Az álma is világosan leleplezte az érzéseit. Akármit mond is majd anyja, Crüiel, Eoé elhatározta hogy kiharcolja, Hax lehessen a férje és senki más. Ha viszont ezt akarja, nem hagyhatja hogy egyik napról a másikra csak úgy itthagyja. —Nagy segítségetekre van ezek szerint Hax, ugye? Jó hogy itt van, igaz? —Igen. De az ökreinek nem vehetjük hasznát, hiába is ajánlotta fel! Sem én, sem anyám nem tudunk szántani. Magjaink sincsenek amit elvessünk, csak a gyógyításhoz értünk. És el sem adhatjuk, tőlünk senki nem venne sem ökröt, sem szekeret, azt hinnék hogy meg vannak babonázva s kárukra lesznek! Kitaszítottak vagyunk, kin csem! Akkor bezzeg jók vagyunk ha valakit megmar a kígyó, de azután igyekszik a legsürgősebben elfeledni bennünket! Te is így gondolkozol majd ha meggyógyulsz, figyeld csak meg! Azzal felállt hogy elmenjen. Már meg is fordult, amikor visszanézett, s így szólt: —Elég hangosan nyöszörögtél álmodban, szegény kém! Tudok az érzé seidről! S figyeltelek most is, hogyan

reszkettél bele, amikor róla beszéltem. Megnyugodhatsz, nem kell aggódnod! Eszemben sincs elszeretnem előled Haxot! Én már beletörődtem hogy egyedül élek, s úgy is halok majd meg. S az ökrök miatt se aggódj. Én még senkit nem löktem ki innen csak azért, mert nem volt képes fizetni valamit! Persze kénytelen leszel azt enni amit mi. Nem lesz királyi lakoma. Ha inni kérsz vagy enni, csak szólj! Habár éhes legföljebb néhány óra múlva le szel, ez is az ital hatása! - azzal kilépett a kunyhóból. Eoé valóban sokáig nem volt éhes, sőt jó darabig még szomjas sem. Ezért nem is szólt, nem akart Zamira terhére lenni. Különben is szégyelte magát, hogy így kitalálta legtitkosabb gondolatait ez a fiatal leány. Bár sokkal nem lehetett fiatalabb nála, sőt még az sem biztos, nem ő, Eoé a fiatalabb vajon, nehéz volt megbecsülni Za mira életkorát valóban, mert arca ugyan nagyon üde, hamvas, sőt kislányos volt, de vörös hajkoronája kifejezetten idősebbnek mutatta, ráadásul fölöttébb éretten beszélt. Eoé mindenesetre szégyelte magát. Hanem aztán mégis kénytelen volt szólni, úgy három óra múltán. Addigra már kábulata is elmúlt, és igencsak gyöngének érezte magát. No persze: négy napja nem evett, s az édes gyógyító-bódító italok nem sok erőt adhattak. Valójában olyan erős éhség tört rá hirtelen, amit már igen régen nem érzett. Hívására egy ismeretlen, középkorú nő lépett be a kunyhóba. Eoé úgy sejtette, ő lehet Zamira anyja. S a nő valóban így mutatkozott be. —Nimala vagyok, Zamira anyja! Vele már találkoztál. aztán minden további fölösleges szó nélkül nekiállt megetetni Eoét. Valóban nem volt királyi az étek, csak valami sűrű, többféle anyagból kevert kása. De Eoénak most ez is nagyon ízlett. A kásával végezvén Nimala ragaszkodott ahhoz is, hogy elrágcsáljon néhány répát s egyéb más gyökeret. Elmagyarázta, hogy ez most javára válik. —De nem csak a bennük levő anyagokra van szük séged! Ha csak kását eszel, könnyen székrekedést kapsz, s most nem szabad erőlködnöd. A gyökerek segítenek abban is, hogy ezt elkerüld! —Köszönöm a gondoskodásotokat! Olyan jók vagytok hozzám! —Ez a dolgunk! - vont vállat Nimala. —Inkább a jó szerencsédnek köszönd, hogy küldött valakit aki leszedett a kerékről! Nem sokan tették volna meg! Jó csillagzat alatt születhettél! - aztán kiment. Ismét eseménytelenül telt el vagy egy óra. Végül odakintről zörgés hallatszott, majd beszédfoszlányok ütötték meg Eoé fülét, de csak tompán, nem értett belőle semmit. Hax lépett be aztán a szobába. És Eoé nem értette mi történik vele, de már a fiú puszta látványára is hevesebben kezdett el dobogni a szíve, érezte hogy gyorsabban áramlik ereiben a vér, tudta hogy az arca is kipirosodott, és legszívesebben felpattant volna hogy hozzáfusson és a karjaiba vesse magát, de ezt persze nem tehette. E pillanatban, Hax megjelenésétől múlt el a

nyugtatószer hatásának utolsó foszlánya, most tért tökéletesen magához, s ezzel együtt a fájdalom is éleseb ben mart végtagjaiba, de most még ezt sem bánta. Sehol sem volt ez ahhoz képest amit a keréken érzett, ő pedig most már minden rosszat ahhoz viszonyított. —Hax! Drága jó Hax! Csakhogy végre látlak! - kiáltotta örömtől repesőn, elsőként, nem is hagyva hogy a fiú üdvözölje őt. —Ha tudnád, mennyire de mennyire vártalak már! Eoé csöppet sem szégyenkezett amiért így kinyil vánította érzelmeit. Valahogy úgy érezte, most már minden rosszon túl van, s most már csak jó történhet vele.— Én is örülök hogy látlak! Most már sokkal jobban nézel ki! - válaszolta a fiú. —Hallottam hogy még guruló ágyat is csináltál ne kem! Mennyire törődsz velem! Kigurítanál az udvarra, hogy ott is körülnézzek? —Most nem szívesen. Dél körül jár már az idő, és nem hiszem hogy a forróság jót tenne neked! Később persze megteszem ha kívánod. Bár tulajdonképpen búcsúzni jöttem: nemsokára elmegyek innen, legkésőbb holnap reggel. De jobb ha most köszönünk el egymástól, mert lehet hogy akkor aludni fogsz, s nem akarlak majd felébreszteni! —Nem! Nem! Ne menj el! Nem teheted! Nem enge dem! Velem kell maradnod! Ezt akarom! Ez kötelességed! Nem hagyhatsz csak úgy itt engem! Felelősséggel tartozol irántam! —Hogyhogy? Nem tettem már így is épp eleget?! —Nem, nem, nem, egyáltalán nem! Értsd meg: ha felemelsz egy fészekből kihullott madárfiókát, nem elég csak egyszer megetetned! Attól még meghal, csak a szenvedését hosszabbítod meg! Akkor már felelősséggel tartozol iránta! —Te nem halsz meg! Sőt, Zamira épp az imént mondta, hogy nagyon félt ugyan mert ilyen nehéz esete még nem volt, de szépen lohadnak a duzzanataid, és szerinte nyomtalanul múlik el minden törésed! Arra per sze jó lesz ha vigyázol hogy el ne ess, de szerinte tökéletesen rendbejössz. Akár még lovagolhatsz, sőt futhatsz is. —De… de értsd meg, én nem akarom hogy elmenj! Én félek nélküled! —Zamira jó, és jó Nimala is. —Ők csak nők! Én már soha-soha nem érzem ma gamat biztonságban, csak ha te is velem vagy! Már az sem esett jól, hogy amikor felébredtem, nem voltál mellettem, mert vízért mentél! Azt akarom hogy ezentúl mindig velem légy, mindig, mindig, mindörökké! —Hagyd ezt, Eoé! Sokat gondolkodtam én az elmúlt napokban! Lehet hogy nem is olyan jó ám vitéznek lenni! Az biztos hogy nem értek hozzá, még akkor sem ha esetleg tényleg bátor vagyok, amit különben nem is nagyon hiszek! Én parasztfiú vagyok, műveletlen, közönséges, s máshoz sem értek csak a kapához, földhöz

és a barmokhoz – nem is becsülnek az urak bennünket parasztokat sem sokkal többre mint a barmokat, sőt kevesebbre inkább, mert a barmokat mégiscsak megehetik, minket azonban nem, hisz az emberevés szokása a mi országunkban azért mégsem nagyon illik! Te meg hercegnő vagy. Nem va gyunk mi egymáshoz valók! Még ha meg is gyógyulsz, akkor is összeesnél ha csak egy óra hosszat kéne mondjuk afféle könnyű munkát végezned is mint a szőlőszüretelés, s akkor még nem beszéltem a ka pálásról, ami igazán nehéz, s hol van még a szántás! Tudd meg hogy megnéztem a talpa dat is, látszik hogy még életedben soha nem jártál mezítláb! Én viszont a betűket sem ismerem, sőt kard sem volt a kezemben bizony, lehet hogy nő létedre talán még a kardforgatásban is legyőznél engem, mert te legalább láttad hogy azt hogyan kell, én meg még csak nem is láttam! —De hát miről beszélsz te, Hax kedves?! Hiszen én Crüiel leánya vagyok! Talán nem tetszem?! Én ko molyan beszélek! Az életemet köszönhetem neked, ez nem is vitás, és mert te mentetted meg ezt az életet, ez az élet a tied! Megmondtam neked a keréken is, hogy ha akarod leszek a feleséged, vagy akár csak úgy egyszerűen a szeretőd is, ha az kell neked, csak ments meg, és szavamat most is tartom, de most még többet mondok: most már vagyok annyira jól hogy legyen nekem is akaratom, s tudd meg hogy most már kifejezetten azt akarom, hogy férjem légy! Szavamat nem szegem, ha nem akarod magadat mellettem elkötelezni, és nem ve szel feleségül csak némi gyönyörre vágysz, amint meggyógyultam, tied leszek, de nagyon örülnék, ha meggondolnád hogy talán mégis jó feleséged lennék, s még csak nem is amiatt az ostoba hercegnői cím miatt, amivel rendelkezem ugyan, de most már nem sokra becsülöm azt. Hanem azért, mert szeretlek, látod, ki me rem mondani! De ki se kell mondanom, Zamira enélkül is észrevette rajtam, anélkül hogy egy szót szóltam is volna! Tudom, nem szokás hogy egy nő kérje meg egy férfi kezét, de nem várhattam, mert te el akarsz menni, én meg ezt nem hagyhatom! És ne beszélj arról, hogy nem bírom a munkát, mert érted igenis bírnám, de erre semmi szükség nincs is, mert csak gyógyuljak meg, s akkor majd élhetünk nyugodtan anyám birtokán! Hax a fejét rázta. —Nem lennék olyan biztos a helyedben, hogy anyád nak egyáltalán vannak még birtokai! Ha úgy meg haragudott rád a királynő hogy ezt tette veled, lehet hogy anyád is kegyvesztett lett nála, miattad, s hogy ez mivel járhat, azt nálam sokkal jobban kellene tudnod! Sőt, lehet hogy csak azért kobozza el anyád birtokait, mert tart tőle hogy az esetleg árulóvá, merénylővé válna amiatt amit ő, a királynő a leányával tett, s ezt meg akarja előzni! Eoé elsápadt. Mindez nagyonis hihetően hangzott. Azután ami vele történt, már mindent hihetőnek tartott. Hax azonban folytatta. —De tegyük fel hogy semmi ilyesmi nem történik. Ne

feledd, hogy anyád nem élte át mindazt amit te, ő akkor is csak úgy tekint rám mint egy parasztra, s még igaza is lesz, mert az vagyok, nem több. Ő legföljebb úgy gondolkodik majd, hogy hálát ad valamelyik istennek, mert engem utadba vezérelt, - az istennek hálás lesz, nekem már sokkal kevésbé! Hiszen mennyivel könnyebb egy istennek, egy végtelenül fölöttünk álló lénynek há lálkodni, mint egy parasztnak, egy alacsonyrendű lénynek, aki alig is ember! Az olyan megalázó lenne, nem úgy mint imádkozni! Lehet hogy gazdagabb ajándékokat visz majd a templomba, mint amit nekem ad! Paraszt vagyok, Eoé, de azért nem teljesen ostoba, s kezd már fölnyílni a szemem! Te is sokat meséltél nekem az urak életéről míg a szekéren vittelek, s alaposan gondol kodtam is az utóbbi napokban, mondtam! Kezdem már látni, hogyan mennek ezek a dolgok az uraknál! Anyád hálás lesz, de annyira egészen biztosan nem lesz hálás, hogy eltűrje hogy feleségül vegyelek! S ne is mondj olyasmit hogy te majd meglágyítod a szívét! Nem vagyok önmagam ellensége, semmiképp sem utasítom vissza ha futja hálátokból egy jókora földre, szépszámú lóra, ökörre, takaros házra, pajtára, talán egy saját malomra is, bár a molnármesterséghez nem értek, de azt hiszem hamar beletanulnék, s igazság szerint mindigis tetszett, irigyeltem a molnárokat, majdnem annyira mint a vitézeket! De teljesen reménytelen lenne hogy feleségül vegyelek, az lenne a vége hogy anyád elkergetne anélkül hogy egy kaszára valót is adna, felháborodna a szem telenségemen, s ha jól belegondolok, talán még igaza is volna! Nem való, hogy a pondró túl soká bámulja a Napot, csak azt éri el vele, hogy annak sugara kiégeti a szemét! Igaza lenne anyádnak! —Nem volna igaza! Kellesz nekem! —Most, e pillanatban igen. Később nem. És elhiszem hogy becsületes vagy, s betartanád az ígére tedet! De tudod, én nem akarok visszaélni azzal a néhány szóval, amit akkor ott a keréken borzalmas fájdalmak közepette kinyögtél! Akkor olyan helyzetben voltál, hogy nemcsak te, de bárki más is képes lett volna bármit megígérni! Akármilyen elképesztő ígéretet kicsikarhattam volna belő led, akár még azt is, hogy ezentúl csakis ürüléken fogsz élni! Tudod te is, hogy megígértél volna bármit. Nem lenne méltó hozzám, ha most visszaélnék ezzel! —De én magamtól ígértem! —Az nem számít. —Most is ezt mondom, azt amit akkor, pedig most már fájdalmaim is alig vannak! —Nem kötnek a régi ígéretek, Eoé! Ha ez esetleg megnyugtat, hát ezennel ünnepélyesen kijelentem, hogy feloldalak ígéreteid alól! —Pokolba az ígéretekkel! Te hülye, ne légy már olyan ostoba, mint az ökreid! Szerelmes vagyok beléd! Hát még akkor sem veszed észre ha már kimondtam?! Tudd meg, hogy veled álmodtam, a tied lettem, és soha életemben ilyen jól még nem éreztem magamat! —Az Zamira nyugtató itala miatt volt! - legyintett

Hax. —Nem jelent semmit. Sokat beszélgettem ezzel a két nővel. Az ital összetételét persze nem árulták el, de azt igen, hogy ez az egyik legveszélyesebb méreg, mert gyönyörbe csomagolja a halált, csudálatos képeket mutogat az embernek, aki úgy érzi mintha a mennyor szágban volna, rászokik az italra, pedig ez nagy baj, mert minden utazás amit az ital csöppjein tesz a mennyekbe, gyöngíti életerejét! Te pedig igazán sokat kaptál belőle, Eoé, és hosszú ideig! Talán nem érzed ma gad is Eoé, mennyire hihetetlenül legyöngültél? Ez nemcsak a kínok miatt van, sokkal inkább emiatt az alattomos ital miatt! Nem, Eoé, nem számít hogy az ital mit hazudott neked. Felejts el! Nem vagyunk mi egymáshoz valók! Legyek szép emlék neked, azt megtiszteltetésnek érzem, de nem több! Helyesebb ha ezentúl hozzád sem érek ha nem muszáj, inkább Zamirára és Nimalára bízom az ilyesmit, elvégre van itt két nő is, szerencsére! Te más felesége leszel, nem az enyém, és sok boldogságot kívánok neked majdani házasságodhoz. Nem élhetek vissza a helyzeteddel, érted? Ahogy jobban belegondolok, az sem illendő hogy most bejöttem hozzád, mert a gyógyítók el mentek valahová, és hogyan is néz az ki hogy én most egyedül itt vagyok veled, amikor csak egy vékonyka lepel födi mezítelenségedet! Nem, nem, Eoé, ezt verd ki a fejedből! Megtiszteltetésnek érzem hogy erre gondoltál, de ez lehetetlen! Megyek máris ki! —Értem. Egy malom, az kellene neked, lovak is, ök rök is, csak én nem! - és Eoé szeméből eleredtek a könnyek. Erre már nem tudta Hax hogy mit mondjon. Csak állt ott a kunyhó közepén, egyik lábáról a másikra lépett, és nagyon szerencsétlenül érezte magát. Kifejezetten ostoba képet vágott, s maga is tudta milyen idétlenül festhet. Eoé meg csak zokogott, majd kissé alábbhagyott pityergése, sőt mintha valami gúnyoros ránc jelent volna meg szája szögletében, bár könnyei még szivárogtak. Így szólt:— Töröld le a könnyeimet, kérlek! Hax nem tehetett mást, odalépett Eoéhoz, és ru haujjával letörölgette a leány könnyeit. De Eoé most ismét jobban kezdett sírni, és Hax ruhaujja egyhamar teljesen átázott. Erre kénytelen volt ingét is igénybe venni a művelethez, sőt le is ült Eoé ágya mellé, mert kényelmetlen volt annyit hajolgatni. És Eoé könnyei lassanként mégiscsak elcsendesedtek, ám így szólt hirtelen: —Nagyon viszket a két mellem között! Vakard meg kérlek! Hax most sem mondhatott nemet, elvégre borzasztó rossz érzés lehet ha valaki viszket valahol, s nem vakarhatja meg. Kénytelen volt felemelni a leányt borító vásznat, de nagyon habozott, s ez az arcán is látszott. —Ne habozz már te mamlasz! Láttál már engem meztelenül éppen eleget! Hax végülis megtette amit a leány kért tőle. Közben nem vehette le a tekintetét a formás, s most már teljesen

tiszta mellekről, melyek igazán gyönyörűek, hibátlanok voltak. Zavarban volt, de a látvány jól is esett neki. S most így vezényelt Eoé: —A melleimet is! De ne vakard, azokkal finoman kell bánni – csak simogasd őket! —Nem lehet! Most nem vagy életveszélyben, és épp hogy csak másodszor látsz! —Harmadszor is! Először amikor a keréken voltam, aztán útközben, és most! —Mégis! —Bízd ezt rám, jó? Az én jó híremről van szó, arra meg köpök! Ott ért véget a régi életem amikor véget akartak vetni neki – amikor a kerékre raktak! Te új életet adtál nekem, és úgy döntöttem hogy az más lesz mint a régi! Simogasd csak meg a melleimet! Hax rendkívül óvatosan nyúlt hozzájuk. Eoé el is kacagta magát. —Mit félsz?! Nem mérgeskígyók! És Hax elkezdte Eoé melleit simogatni. Arca tűzvörös volt, és kénytelen volt gyakrabban és mélyebben lélegezni. Mindez persze nem kerülte el Eoé figyelmét sem. Különben a leány nagyon élvezte a simogatást, s ezt le sem tagadhatta volna, mert mellbimbói kivörösödtek, feszessé és keménnyé váltak. S Eoé mellkasa is gyak rabban emelkedett, s magasabbra is mint korábban. —Igen, igen, most jó! De jól csinálod, drágám! Végre valami örömben is van már részem! —Talán most már abba kéne hagynom! —Hogy képzeled azt! Egy vitéz legfontosabb köteles sége, hogy segítsen a bajbajutott hölgyeken! —De én már nem is akarok vitéz lenni, hanem molnár inkább! —Itt és most vitéznek kell lenned! Különben abba hagyhatod, de csak azért, hogy lejjebb folytasd! Ott a hasamon! Meg kell tenned, mert én nem mozdíthatom a kezemet! Tudod milyen kényelmetlen ez?! Ennek igazságát Hax is be kellett lássa. Nekiállt Eoé hasát simogatni. S kezdeti zavara hamarosan már múlóban volt, s le sem tagadhatta volna hogy élvezi vitézi kötelességét. Kicsiny idő múlva már nem is kellett a leánynak irányítani őt, maga figyelte miként rezdül Eoé teste ujjai érintésére, igyekezett a legnagyobb örömben részesíteni szegény, moz dulatlanságra kárhoztatott leányt, s úgy játszott a leány testén ujjaival, mint furulyáján. Eoé pedig mind hevesebben nyögdécselt, de ezek már csöppet sem a fájdalom nyögései voltak. S hirtelen így szólt: —Lejjebb! Még lejjebb! Sokkal lejjebb! —Hogyan?! Mit beszélsz! —Egy vitéz jó vadász is kell legyen, nem igaz? —Igen, de hogy jön ez ide? —Egy szegény picurka kislány elveszett az én sűrű erdőcskémben! Ott lent, abban a bozótban! És egy hős vitézre, egy igazi vadászra vár az a nemes feladat hogy megtalálja, megmentse őt! Szegény kislány arra vár, hogy a vadász meglelje és megsimogassa fejecskéjét!

Keresd meg, Hax, nagy vitéz! Én nem kereshetem meg, hiszen tudod! Hax nagyot nyelt. Úgy érezte, kiszáradt a torka. Mert hát volt már olyan hogy megtörölgette arrafelé Eoét, mert muszáj volt, de hát ez az egész most valahogy mégiscsak más! Habozva helyezte tenyerét Eoé göndör, buja sze méremszőrzetére. —Beljebb, sokkal beljebb! Szegény picuri kislány nagyon elkóborolt! Keresd meg és simogasd meg az én kicsinyke picurimat! Hax habozva mélyesztette bele a buja rengeteg mélyébe ujjait, s amikor valami simát, bőrt tapintott, óvatosan megmozgatta rajta ujjperceit. Eoé torkából elfojtott nyögés tört elő, de ez sem a fájdalomtól lehetett, mert így szólt: —Még, még! Abba ne hagyd! Folytasd! És Hax egyre alaposabban teljesítette vitézi köte lességeit, s Eoé mind hangosabban nyöszörgött, sőt felkarja és combja is meg-megrándult néha, de a fájdalmat ami ilyenkor belésajdult, mindig legyőzte a mind erősebb kéj. Életében először érzett ő is effélét. Hax pedig mind jobban belejött a „vadászatba”. Ujjai felderítették a leány vadonjának legtitkosabb rejtekeit is, s mind hevesebb nyögéseket, sőt sikkantásokat csaltak ki mozdulatai Eoé torkából. S eközben ő maga is olyat érzett mint még soha. És nem azért, mert érezte miként reagál férfiúi szerve erre az alkalomra, egy nő oly mérvű közelségére amilyenben még soha nem részesedhetett nem, nem ezért, hanem mert életében először végre igazi férfinak érezhette magát, férfinak, aki örömöt képes okozni egy nőnek, élvezte hogy Eoé ennyire élvezi amit csinál vele. Soha-soha ilyen jól Hax még nem érezte magát! És Eoé nem akarta hogy abbahagyja, bár eleinte bátortalanul még megpróbálkozott néha ezzel. —Nem, Hax, abba ne hagyd! Csináld! Megérdemlem! Hisz olyan sokat szenvedtem! Pokolba az illemmel! Nekem erre naponta szükségem van! Nem mehetsz el! Nem engedem! —Nem maradhatok itt Zamira és Nimala nyakán koloncnak! —Az ökrök nem kellenek nekik, akkor hát fizess nekik munkával! Hé, abba ne hagyd! Ne beszélj, ne vitatkozz inkább, úgy látszik csak egy dologra tudsz egyszerre figyelni! Járjanak az ujjaid! Ó én drága édes Haxom! És Hax mit tehetett volna mást, ilyen kedves kö nyörgésnek nem bírt ellenállni. Már legalább két órája teljesítette férfiúi kötelességeit, amit Eoé sehogyan sem unt meg, amikor végeszakadt ennek is, de rajtuk kívül álló okokból: odakintről lépések hangzottak fel, erre Hax gyorsan betakarta Eoét, s kissé zavartan állt fel hogy távolabbra lépjen. Most Zamira az anyjával együtt lépett be a kunyhóba. S meg sem várva hogy megszólaljanak, Eoé, olyan frissen mintha nem is lett volna épp most része egy

meglehetősen kimerítő vadászatban, megszólalt: —Kedves gyógyítóim, volna kifogásotok ellene, ha Hax nem menne el, hanem itt lakna veletek, amíg én lábadozom, és munkájával segítene benneteket? Tudom, persze, talán nem illendő ez hisz Zamira még hajadon leány, de nem hiszem hogy túlzottan rontana híreteken, ellenben megvédhetne benneteket sokféle veszedelemtől, ő járna vízért, sőt az ökrökkel még szánthatna is! —Ha nem is túl jó a hírünk, nem kell tovább rontani! válaszolta Nimala. —Erre valóban semmi szükség! - szólt gyorsan Eoé. —Mondjátok azt, hogy Hax az én férjem! Egészen természetes hogy velem akar maradni míg gyógyulgatok, és az is hogy munkával törleszt a gyógyításért, ha olyan szegény hogy fizetni nem tud! Gondoljatok arra, hogy akár termeszthetnétek is gyógynövényt, például mákot! —Nagyobb szükségünk lenne hagymára, fokhagymára és babra! - szólalt meg Zamira. —Na látjátok! De akár búzát is, vagy árpát! —Az lehetetlen. Ahhoz nagy föld kellene, s földünk nincs is, csak egy kicsike, itt a kunyhó körül! —Akkor kiirt egy darab erdőt, fa úgyis kellene nektek, igaz? Higgyétek el, jó egy férfi a háznál! Őszintén bevallom, nem akarom hogy elmenjen és elhagyjon! Félek nélküle! Te olyan okos vagy Zamira, megértheted, nem akarom elveszíteni azt aki megmentett! Könyörgök nektek, hadd maradhasson! Megtermeli ő azt bőven amit megeszik! —Hogyne, biztos még többet is amilyen izmos! - szólt Zamira. —Én támogatom a javaslatot! - és várakozóan nézett anyjára. —De ő vajon akar-e együtt élni a kitaszítottakkal? kérdezte Nimala. —Hiszen akkor őtőle is elfordulnak majd az emberek, ha végigmegy a falu utcáján! —Nekem már mindegy, hiszen oda vissza nem térhetek ahonnét jöttem. —Nem tudod mit beszélsz. Be se térhetsz majd az ivóba, mert azonnal nekedesik mindenki, megvernek és kipenderítenek az utcára! —Ez nem számít! - kiáltott most gyorsan Eoé. — Hiszen nem azért marad itt hogy leigya magát a sárga földig! Be sem engedem a faluba, csak vízért, hiszen az a dolga hogy velem legyen, itt, énmellettem és nem az ivóban! —Hadd döntsön ő! - szólt Nimala. —Nem vagyunk egymáshoz valók! - mondta ismét Hax. —Én paraszt vagyok, te hercegnő! —Egy igazi hercegnő?! - nézett nagyot Zamira, és úgy pillantott Eoéra, mintha ellenőrizni akarná, a hercegnők is úgy festenek-e mint a magafajta közönséges leányok. De Eoén nem volt semmi különös: hiába volt hercegnő, neki is csak egy orra és két füle nőtt! —Ha valóban ennyire fontosnak tekinted ezt, akkor vedd tudomásul hogy én, egy hercegnő megparancsolom annak a te rusnya parasztpofádnak, hogy maradj velem és védelmezz! Egy igazi vitéz nem hagyna cserben!

Különben pedig itt ez a két kedves nő is, akik gondoznak engem, s ők is védelemre szorulnak a falusiak ostoba babonái miatt! Ne futamodj meg a gondok, a felelősség elől! Az nem méltó hozzád! Egy igazi vitéz mindig a szegények, elnyomottak, kisemmizettek és védelemre szorulók mellett áll! —Ebben már nem hiszek. - rázta meg a fejét Hax. — Valaha, igaz, így gondoltam, de illúzióim immár szertefoszlottak, Eoé! Méghozzá azt is megmondhatom neked, mikor: abban a pillanatban, amikor megtudtam hogy miért kötöztek fel a kerékre. Gondolom, akik eltörték kezedet-lábadat, azok is derék vitézek lehettek! —Azok nem vitézek voltak, hanem hóhérlegények! —De a királynő parancsolt nekik, s ha a királynő aki a vitézek ura is, ilyen, milyenek lehetnek szolgái, a vitézek?! —Neked nem muszáj olyannak lenni, mint ők! Ne vitéz akarj lenni, Hax, hanem önmagad, és te jó vagy, nem hagyhatsz itt! Nem mehetsz el! És nincs is hová menned! Még ha lenne valami célod, megérteném, de a semmibe akarsz elfutni! Miért futnál te bolond, s hová, mondd?! —Nem tudom hogy miért futok, azt sem hogy hova, de azt tudom hogy mi elöl. Ha sokáig veled maradok, úgy belédszerelmesedek ahogy azt nem akarom, mert e szerelemnek jövője nem lehet! —Ezt bízd rám, Hax! Te csak azzal törődj hogy megmentsd az életemet – a szerelmünket megmentem én, ehhez én értek, a nő! Érted mindent vállalok! Hax nagyon kényelmetlenül érezte magát hogy mindezt Zamira és Nimala előtt beszéli ki Eoé, akit viszont úgy látszott csöppet sem feszélyez ez. Hogy végetvessen ennek, megrázta a fejét, és így szólt: —Nem. Ne haragudj. Neked is jobb lesz így. - az zal megfordult és az ajtó felé lépett. E pillanatban Eoé felsikoltott: —Ne siess! Ha te elmégy, megyek veled! Olyan hangosan sikoltott a lány, hogy Hax ijed tében megfordult, s erre azt látta, hogy a leány arcát a fájdalom borzasztó görcsei torzítják kínba, mert erőnek erejével megmozdította törött tagjait, jobb lábát már le is rakta az ágyról, s most hogy legalább felüljön, sinberakott jobb kezére próbál támaszkodni, de ez még alig-alig sem sikerült neki, ám újra meg újra nekiveselkedett. Zamira és Nimala is melléje ugrott hogy lefogják, de hánykolódni kezdett, és így sikoltozott: —Ne menjen el! Nem akarom! Öljetek inkább meg! Úgysem hagyom hogy meggyógyítsatok! Nem akarok élni nélküle! —Gyorsan hozz az altató italból! - kiáltott Nimala leányának. Zamira bólintott, s már épp a szerért iramodott volna, amikor megszólalt Hax. —Nem kell! Hagyd. Maradok! És e kijelentése egyetlen pillanat alatt lecsillapította Eoé őrjöngését. —Gyere ide! - szólt. Hax melléje lépett.

—Mit csináltál te ostoba liba! —Megmentettem szerelmünket! —Most kötözhetnek újra Zamiráék! —És ez így is lesz mindig, valahányszor el akarsz hagyni! Esküdj meg, hogy soha el nem hagysz! Még akkor sem ha valamennyi istene ennek a világnak de akár más világoknak is, ezt követelnék! Esküdj meg vitézi becsületedre! Sőt, esküdj meg a te saját becsületedre is! —Esküszöm! - szólt Hax. Hisz mi mást tehetett volna? —Ez így nem jó! Csókolj meg! Hax habozott, de ekkor oldalba bökte a mellette álló Zamira. —Csókold már meg te bolond! Vagy azt akarod hogy mással nyugtassam őt, mérgezzem az italommal, amikor ilyen egyszerűen is célt érhetünk?! Értsd meg, hogy most te vagy az ő gyógyszere! És Hax engedelmeskedett.

5. fejezet Az idegen MEGLEHETŐSEN EGYHANGÚAN TELTEK az ezt követő napok. Hax felszántott egy jókora darab földet, amit Nimala és Zamira mindenfélével bevetett. Még ekéje sem volt a leányoknak, azt is úgy kellett faragnia Haxnak. De azért meglátszott így is hogy végre férfi került a házhoz: sorra el lett végezve minden nehezebb, erőt igényló munka. Volt már aki fát vágjon, Hax a tetőt is kijavította mert nem is egy helyen beázott már, sőt Hax íjat is faragott, s ezzel kétszer is sikerült vadpecsenyét ejtenie: egyszer egy őzet lőtt le amely túl közel merészkedett a frissen sarjadt vetéshez, másik alkalommal pedig egy fiatal vaddisznót, amely valahogy elcsavaroghatott a kondától. Valóságos ünnepi lakomák voltak ezek! Volt a kunyhó mellett egy régi, beomlott kút, Hax még ezt is kitisztította, s adott is vizet bőven, de valahogy furcsa íze volt, habár tisztának tűnt, ezért ennek vizét inkább csak mosáshoz s locsoláshoz használták a nők, ivóvízért továbbra is bejártak a faluba. Habár most hogy ökrösszekerük is volt, ami kétségkívül bizonyos jólétet eredményezett, ha nem is nagyon magas szintűt, néha nem is a faluba mentek vízért, hanem a messzebb levő folyóhoz, s hoztak egyszerre egy hordóval. Ezt sokszor Zamira vagy Nimala végezte, szekérrel nem volt ez már olyan nehéz, s ezalatt Hax maradt Eoéval, meg dolgozott mindenféle egyéb munkákat. Ha egyedül maradt Eoéval, mert mindkét nő távol volt, sokszor vadásztak is együtt, Eoé vadonjában, mindkőttejük legteljesebb megelégedésére… Hax úgy érezte, igazán nem lehet oka panaszra. Igaz, keményen kellett dolgoznia, de mégis könnyebb élete volt mint korábban. Most már nem ő húzta az ekét, hanem az ökrök. Ráadásul mindent amihez nem kellett különösebb erő, elintézett helyette Zamira és Nimala, főztek rá, kitakarították a kunyhót, tüzet raktak ha hűvös

volt, s esténként még olykor dalra is fakadtak a kunyhó előtt üldögélve, vagy akár odabent is. Hax lassan kezdte úgy érezni mintha családja volna, kezdte Nimalát anyja ként tisztelni, néha már úgy is szólította, Zamira meg majdnem olyan volt neki mint kedves, szerető nővére. Mindenki meg volt elégedve ezzel a helyzettel. Zamira és Nimala nemegyszer ki is jelentették Hax füle hallatára, örülnek neki hogy itt maradt velük. Haxnak nagyon jólesett az elismerés. S hát valóban sokat dolgozott, mert bőven volt itt munka több férfinak való is. Látszott hogy amióta itt él Zamira és Nimala, ilyesmivel nem foglal koztak, nem értenek hozzá. Persze a gyógyításhoz annál inkább. Érdekelte volna Haxot, honnan jöttek, s egyáltalán, mióta élnek itt, de ennyire még nem nyíltak meg előtte a nők. Hax ettől még tette a dolgát. Igazából még nem is tartotta nehéznek, mert nehezebben élt korábban a falujában, s itt a nők sokféle módon tették kellemessé életét. Hax pedig, aki ahhoz szokott hogy maga húzza az ekét, s így maga is csaknem olyan erős és kitartó volt mint egy bivaly, fel se vette ha például helyére kellett rakni egy gerendát. Aztán egy nap Zamira azzal a hírrel fogadta, hogy beszélgetett Eoéval, s a leánynak fontos volna hogy tornáztassa ujjait, nehogy a hosszú fekvéstől elhaljanak izmai. —Így is le fog gyöngülni - magyarázta Zamira - de fontos volna hogy ez csak az elkerülhetetlen mértékben történjen meg! —Mit javasolsz hát? —Készíts egy lapos fakeretet, amibe tiszta homokot szórsz, s akkor egy pálcával írhat a homokba Eoé, hiszen akkor csak az ujjait kell mozgatnia, a csuklója sem törött, s így megtaníthat téged olvasni, sőt írni is! Hax gyanakodva pillantott a leányra, aki nem is titkolódzott, sőt ragyogott az arca a büszkeségtől. —Igen, én meséltem Zamirának arról, hogy meg akarod tanulni a betűvetést! S az is az én ötletem volt, hogy így tornáztatom az ujjaimat is, és még hasznodra is leszek! —Sosem mondtam hogy meg akarom tanulni! —Igaz, én mondtam hogy megtanítalak rá! —Na látod, az nem ugyanaz! —Hogyhogy?! Férjnek és feleségnek csak egy akarata lehet! —Nem vagyok a férjed! —De nem is leszel ha tudatlan tahó maradsz! Kü lönben se vitatkozz! Ez vitézi kötelesség! —Ugyan miért?! —Mert meghalok az unalomtól, s míg tanítalak, szó rakozom egy jót! —Kezd elegem lenni a vitézi életből! Arról nem volt szó, hogy a karom-lábam után esténként pihenés helyett még a fejemet is elfárasztom! —Persze, embert ölni könnyebb, mi! Na ülj csak le ide és ne vitatkozz!

Hax még morgolódott ugyan egy darabig, de ekkor így szólt hozzá Nimala: —Tedd amit Eoé mondott! Ebben a házban te vagy az egyetlen, fiam, aki még a nevét sem tudja leírni! Erre aztán megszeppent Hax! Mert azt tudta hogy Eoé tud írni, de fel sem tételezte volna Zamiráról és Nimaláról hogy ők is a betűvetés mesterségének ismerői. S erre persze már nem mondhatott mást, csak ezt: —Úgy lesz, anyám! - és esténként ezentúl olvasni tanult. S mindeközben egyre-másra jöttek hozzájuk leg különbözőbb betegségeikkel az emberek, nemcsak a faluból, de más közeli településekből is. Akadtak akiken nem bírt segíteni a két nő; – legtöbbjüknek azonban tudtak adni hasznos tanácsokat, olykor gyógyszereket is. Volt akinek üszkösödni kezdett valami sebe, ez elég gyakori baj volt, ha időben jött el, ki tudta kezelni a bajt Zamira, mert általában ő foglalkozott a betegekkel, anyja inkább gyógyfüveket gyűjtött, s gyógyító porokat, italokat készített. Akadt olyan beteg is, akinek le kellett hogy vágják a lábát, s aztán a rokonai szállították haza. Volt aki csak azért jött hogy kihúzzák a fájós fogát, s aztán volt olyan is igen sok, hogy valami köhögés kínozta vagy lázas volt. De jöttek olyanok is akiket székrekedés vagy ellenkezőleg: hasmenés kínzott, egyszer meg egy fiatal fiú egyenesen szerelmi bájitalt kért - őt elküldte Zamira, azt mondta hogy ilyesmiről sokat hallani, de ő egyetlen hatékony szerről sem tud, szerinte minden efféle csak csalás. De a fiú nem hitt neki, s megharagudott amiért nem akart segíteni. Annyira dühös lett hogy Zamira nem segíti őt hozzá a kiszemelt leány szívének elnyeréséhez, hogy mindenféle csúfságokat kezdett el üvöltözni, sőt még neki is rohant volna Zamirának, ha Hax épp nincs ott. De ott volt, s mert a legény csak Zamirához képest volt erős, de Haxnak a közelébe sem ért, hát Hax derékon ragadta, s már repült is kifelé az ajtón. De még ez sem hűtötte le a forró fejét, olyasmiket üvöltött, hogy majd visszajön ő, és rájuk gyújtja a házat! Na, erre már Haxot is elkapta a méreg! Kiszaladt, s bár jöttét látva a fickó is igyekezett feltápászkodni hogy egérutat nyerjen, elkésett, s másodszor is érezhette a derekán Hax kemény öklét. De Hax most nem dobta el. Felemelte, odavitte a nemrég kitisztított kúthoz, fél kezé vel megragadta a fickó bokáját, s mintha csak egy csirke volna, fejjel lefelé belelógatta a kútba. S hirtelen nem is tudta a legény hogy mit akar jobban: elengedje-e Hax vagy ne, mert mélyen maga alatt látta a kút víztükrét, s tudta ha ebbe fejjel lefelé beleesik, soha ki nem mászik, sőt belefullad, de az is iszonyú érzés ahogy szorítja a bokáját Hax, mert hát erősen kellett fogni hogy ki ne csússzon a markából, s ettől a csontrepesztő szorítástól úgy fájt a lába hogy szinte elájult. —Hé, hé, bocsáss meg! Ne dobj bele! Segítség! Ne őrülj meg! Nem gondoltam komolyan! Húzz ki, hallod-e! üvöltözte rémülten. —Hallom hát, barátom! - hallotta a feje fölött Hax

hangját, ami különben nem is volt dühös. —Nem haragszom rád. Csak láttam hogy nagyon agyadra ment a déli forróság! Gondoltam, itt a kútban jó hűvös van, beledoblak hát, itt majd csak lehülsz! —Nem, nem, ne dobj bele, máris lehültem! - hangzott a mélyből kissé visszhangosan. —Ezt örömmel hallom! Beszélgessünk akkor! - szólt Hax, de még mindig a kezében lógott a legény. —Az én nevem Hax. Benned mondd, kit tisztelhetek? —Cserjen vagyok! Cserjen a nevem! Húzz ki, be szélgethetünk ám odakint is! —Nem, nem, akkor megint rádjönne a roham! Tudod, én is nagy orvos vagyok ám, értek az ilyesmihez, higgy nekem! Neked most erre van szükséged, hogy egy kis kútlevegőt szívj! Csodát művel az emberrel, elhiheted! —Elhiszem! Velem máris csodát tett! Szedj ki, fejembe megy a vér! —Nem baj, legalább okosabb leszöl! Nahát, Cserjen fiam, ez a szegény Zamira nem akart becsapni téged, értesz már? Jobb lett volna ha olyasmiket hazudozik hogy van egy szere kígyóepéből, békanyálból, kutyaganéból meg ilyesmiből, aztán ezt az undokságot eteti veled, méghozzá drága pénzért?! Hálás lehetnél neki inkább! —Igen, igen, belátom már, csak szedj ki innen! —Nem úgy van az édes öcsém! Most már kíváncsi vagyok, mi vette el ennyire az eszedet! Halljuk, ki után sóvárogsz! —Az nem rád tartozik! —Jól van, akkor meséld a békáknak odalent! - és Hax hirtelen vagy két tenyérnyivel lejjebb engedte Cserjent. —Várj, várj, elmondom! Mirza tetszik nekem, Üllür kovács felesége, de el ne áruld neki az ég szerelmére kérlek, mert majdnem olyan erős mint te, és agyonverne engem! —Na, ez szép! Mondhatom, nagy vitézre vall az ilyesmi! —Miért ne, a nő azé, aki után megyen! —Tetszik hogy még a kút mélyével társalogva is tartod a meggyőződésedet, barátom, de legközelebb Üllür háza előtt ágálj ilyen veszettül, ne egy gyönge nő, Zamira otthonában, jó?! Különben igazad van, s a nő azé, aki után megyen! De hát milyen férfi vagy te aki holmi varázsszerekhez folyamodol hogy kövessen a nő, mi?! Azért nem ítéllek el, mert férjes asszony tetszik neked, de azért már igen, hogy nem a saját képességedben és férfiúi erényeidben bízol! Pfuj, milyen hitvány vagy te, bűzlesz szinte olyan semmitérő vagy, mindjárt el is gyöngülök a szagodtól, elájulok… —Hé, hé, húzz ki előbb! —Tudod mit, meg is teszem talán, nehogy a mi kutunkat rondítsam össze azzal a ganéhalommal ami te vagy! De még előbb adok neked egy jótanácsot! Ha tetszik neked egy nő, legegyszerűbb úgy meghódítanod, hogy mindenki mást elmarsz mellőle! Még akár a férjét is! —De én nem vagyok olyan erős mint te! —Tudod, hogyan lettem ilyen erős? Úgy, hogy sze

gény vagyok, s az is voltam barátocskám, én húztam az ekét az ökrök helyett! Neked hány ökröd van? —Az nincs egy sem, de van lovam pontosan hat, meg két fiatal csikó is! —Hát látod, erről beszélek! Gazdag paraszt vagy, mi! Húzd az ekét csak két éven át a lovak helyett, s aztán nem kell már félned a kovácstól sem, ha rajtakap a feleségével! —Még nem is voltam vele úgy! —Hát így nem is leszöl! Na gyere te girnyó, kien gedlek! Remélem lehültél már! De ide ne told többé a rusnya pofádat, mert komolyabb kezelést kapsz! Hozzád én kellek orvosnak, látom, nem Zamira! - azzal Hax ki húzta Cserjent a kútból, s ledobta a földre. Az pedig rémülten tápászkodott fel, s egy szó nélkül elrohant. Három nappal azután, hogy Cserjent kikezelte forrófejűségéből, Hax ismét a faluba ment az ökrösszekérrel, hogy két hordóval vizet hozzon a kútról. Már meg is töltötte a hordókat, s épp felült a bakra hogy hazahajtson, amikor azt vette észre hogy több falusi legény közeledik feléje, s kezükben bizony husángokat tartanak, s némelyik még kést is. Elállták előle az utat, előlépett egyikük, erős, fiatal fickó, és így szólt: —Takarodj a falvunkból, idegen! Ide többet ne gye re vízért! Hax alaposan szemügyre vette őket. Lehettek vagy tízen. Nem sok kedve volt egy verekedéshez, s arra gondolt, ha messzebb van is a folyó, talán valóban jobb volna ezentúl odamenni vízért. Az ökröknek mindegy. —Jól van! - mondta békülékenyen. —Engedjetek! —De nem csak erről van szó! - kiáltotta a falusi. — Nem ám hogy csak ide ne gyere, de takarodj Zamiráéktól is! Tulajdonképpen az ő házuk is a falu része, s nem tűrünk meg ott! —Úgy van, úgy van! - kiáltották a férfiak, s néhány nő is, aki kíváncsian figyelte a jelenetet. —Zamira és az anyja dolga, hogy megtűrnek-e a há zukban! - válaszolta határozottan Hax, mert elhatározta, hogy ebből nem enged. Amíg csak arról van szó hogy honnan hordja a vizet, még hagyján, de ennyire gyáva nem lehet. Ha ő el akar menni, rendben van, de más meg ne szabja neki! —A mi dolgunk is! - üvöltötte a férfi. —Ugyan ki szabhatja meg nekem, a ház asszonyán kívül hogy hol lakhatom?! —Én, én, Dzsobor! - kiáltotta a férfi. —És mi falusiak valamennyien! Tűnj el az életükből ha jót akarsz magadnak! —De hát mi bajotok van azzal, hogy ott lakom? kérdezte Hax inkább kíváncsian mint ijedten. —Csak az hogy amióta ott paráználkodsz velük, azóta túlságosan fenn hordják az orrukat azok az átkozott vöröshajúak! —Csak Zamira a vörös, az anyja nem! —Nem számít! Azóta nem lehet bírni velük! —Úgy van! - kiáltotta egy nő. —Korábban szerények

voltak, alázatosak, most meg tegnap is azt merte mondani Nimala, hogy nem kell neki árpalepény, ha azt akarom hogy kihúzza a fogamat, hozzak neki húsz tojást! —Igen, tőlem meg nem fogadta el a babot, hanem egy egész kacsát követelt, csak azért, hogy hashajtót adjon! Azt mondta, bab nem kell, mert te már ter mesztettél neki! Te, te szentségtelen, aki képes vol tál összeszűrni a levet a kitaszítottakkal! - üvöltötte egy másik nő. S erre elszabadult a pokol, s az asszonyok és férfiak egyszerre kezdtek el ordibálni, s a hangzavarból Hax csak néhány mondatot volt képes megérteni: —Nem kellett neki a korpás búza, csak a tiszta! —Ők merészelik megszabni, hogy mit kérnek a gyó gyításért! —Azt mondta csak akkor gyógyítja meg a juhaimat, ha a kilencből az egyiket nekiadom! —És egyáltalán, Zamira most már nem hajtja le a fejét ha a faluba jön, a szemünkbe mer nézni! —Igen, pedig korábban felajánlottam hogy megcsi nálom a tetőt nekik, ha Zamira velem tölt egy éjszakát, és biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb beleegyezett volna, de te rohadék előbb csináltad meg a tetőjüket! Mondd, jólesett vele?! —És most hogy te hordod a vizet, ritkábban jönnek be a faluba, és ha azt akarjuk hogy kijöjjenek egy beteghez, nekünk kell elmenni hozzájuk, és nem lehet megmondani nekik, amikor itt járnak! —És nem kellett nekik a szék a foghúzásért, hanem mázas köcsögöt akart, hát honnan vegyek én azt, amikor asztalos vagyok! Biztos mert széket is csináltál nekik! Hax elképedve hallgatta a panaszt, majd hirtelen úgy érezte, ért már mindent. Úgy felháborodott, mint még soha. És elkapta megint a bátorságnak, a vakmerőségnek az a szele, ami arra késztette hetekkel ezelőtt, hogy leszedje Eoét a kerékről. Felállt, ki egyenesedett a szekéren, jobbjával dárdájára tá maszkodott, baljával pedig széleset intett, s metsző han gon kiáltotta el magát. —Elég! Elég ebből! - mire mindenki elcsöndesedett. —Ne panaszkodjatok. Értek mindent. Világos minden. Azt akarjátok, hogy elmenjek. De nem azért mert engem nem kedveltek, ó dehogy! Mert ha így lenne, még talán el is mennék! De ti azért óhajtjátok távozásomat, mert szerencsétlen nőknek most már kissé jobban megy, van segítségük, nem olyan elnyomottak mint korábban, most már nem lehet őket akárhogyan megalázni, kezdenek emberibb módon élni! No nem sokkal jobban, éppencsak egy kicsit, de ti ezt is irigylitek tőlük! Azért marnátok el engem mellőlük, egyetlen támaszukat! Fúj de mocskos ganészagú állatok vagytok! De ebből nem esztek! Akkor bezzeg jók, ha bajban van valamelyiktek, ostoba húgyagyú népség, elég ha az ujjatokat vágjátok el, rohantok hozzájuk, de különben nemcsak hogy nem segítitek őket, hanem még kárukra is lennétek?! Undorodom tőletek, aljas, hitvány patkányok! —Nem, nem, én nem rohanok hozzájuk, de nem ám!

- kiáltott fel a legények szószólója, Dzsobor. —Ide nézz! mutatta hirtelen feléje balját, amin csak négy ujj volt, mert középső ujja hiányzott. —Látod ezt?! Megvágtam, elmérgesedett, de inkább lemetszettem az egészet, de én nem megyek hozzájuk hogy gyógyítgassanak, tudom, el is kárhoznék, ha egy vöröshajú hozzámérne! —Te bolond, most jobb neked?! —Igen! Bebizonyítottam, hogy bátor vagyok! —Bebizonyítottad, hogy sült bolond vagy! —Elveszett az ujjam, de megmaradt a lelkem üdvös sége!— És megmaradt a mérhetetlen hülyeséged is! Elegem van ebből! Vegyétek tudomásul, hogy igenis megmaradok a házukban mindaddig míg csak akarják, sőt fenntartom magamnak a jogot arra is, hogy ha aka rok, innen hozzak vizet, mert a kút mindenkié! Enged jetek utamra! —De már az nem úgy van! Verjük meg! - kiáltotta Dzsobor. —Igen, igen! Tanítsuk tisztességre! —Adjunk neki! —Rántsátok le a szekérről! - hangzott mindenfelől, és a tömeg szorosabbra zárult a szekér körül. Hax erre felemelte a dárdát, s élesre köszörült pengéjén megcsillant a Nap. —Jöjjetek csak! Sokan vagytok, legyőzhettek, de tu dom az összes istenekre, hogy nem egyedül sétálok ma át a túlvilágra, lesz kísérőm számos! - azzal hogy a dárda fenyegetését megtoldja, azt áttette a bal kezébe, majd hirtelen lehajolt, s felemelte a lábai előtt heverő kardot, majd jobbjával suta mozdulatokkal meglóbálta azt. De bár ő a kardforgatáshoz nem értett, így is roppantul meglepte a falusiakat hogy kardja van, akik különben maguk sem értettek jobban a kardhoz mint Hax. Az biztos hogy a két fegyver, a dárda és a kard, nagyon fenyegetően nézett ki. Nekik csak husángjuk és késük volt. Megtorpanásukat látva Hax így szólt: —Jól van, azt hiszem értjük egymást, patkánynépség! Akkor most táguljatok az ökreim mellől, de jó messzire ám, mert türelmetlen ember vagyok, s mindjárt keresztülfúrom valakinek a torkát, ha még soká ott leb zseltek! Veled kezdem, Dzsobor, ha jól emlékszem a nevedre! —Ez nem tisztességes! Nincs dárdánk! Fogalmad sincs a tisztességes harcról! —Az lehet. De nektek fogalmatok sincs a tisztességes életről, mert az sem tisztességes amit Zamiráékkal műveltek, hogy arról már ne is beszéljek hogy egyszerre sokan támadtok ellenem! Vagy meg akarsz küzdeni velem egyedül? Mert én benne vagyok! Vagy mégsem? Nem akarsz? Na akkor lódulj innét, mert dárdanyélre tűzlek! Dzsobor nem tehetett mást, odábblépett, s példáját a többiek is követték. Hax figyelt mindenfele, de nem támadtak rá, s így épségben kikeveredett a tömegből, hazahajthatott. Otthon aztán - mert Zamiráék kunyhóját már kezdte

otthonának tartani - otthon tehát elmondta kalandját, s így kérte meg a két gyógyítónőt: —Jó volna ha többé nem mennétek a faluba! —Vízért nem megyek. - bólintott Zamira. —Azt úgyis te hozod. De ha beteghez hívnak, el kell mennem. Nem lesz semmi baj! Pedig majdnem lett. Bár Zamira azt állította, nem lesz semmi baj ha bemegy a faluba, azért csöppet sem volt olyan nyugodt mint amilyennek mutatni próbálta magát. Egy alkalommal, mikor Hax ismét vízért ment, beszélgettek is erről a kunyhóban, ők, a nők, tehát Nimala, Zamira, sőt Eoé is, aki persze nem mozdulhatott a helyéről, de gyógyítói nem is bánták hogy beleszól a témába, mert meglehetősen összebarátkoztak már addigra. —Félek bemenni a faluba. - kezdte Zamira. —Eddig csak a hajam színét nem kedvelték, de most már irigykednek is ránk! —Pedig nem is élünk jól, tulajdonképpen mindegyik falusi gazdagabb nálunk! - mondta anyja. —Jól látja az én okos Haxom, az csak a céljuk, hogy visszahúzzanak titeket a mocsokba, a sárba! De ugye hogy milyen bátor volt! Kiállt mellettetek! Most már biztos nem hagy itt bennünket! - és Eoé, amennyire állapotától tellett, büszkén húzta ki magát fektében. —Csak nehogy túl sokba kerüljön neki bátor kiállása! aggódott Nimala. —Ne menj be a faluba! - tanácsolta Eoé. —Nem te szorulsz rá a betegekre, hanem azok rád! Ha a messzi falvakból el tudnak jönni hozzátok az emberek, megtehetik ezt innét a szomszédból is! Igaz? —Nem mindenki! —De a legtöbben. Gyógyítsd itt őket, neked is ké nyelmesebb! Az ő érdekük elsősorban, hogy velük foglalkozz! S mert saját vágya is erre ösztökélte, Zamira így is tett ezentúl, s már nem is járt be a faluba. Legalábbis nem gyakran. Mert azért akadt néha egy-egy beteg, aki nem bírt lábraállni, és Zamira nem tudott nem hallgatni jószíve parancsára, hogy ezeken is segítsen. Olyankor bizony bement. Két hét telt el. S ezalatt a két hét alatt pontosan kétszer kellett a faluba mennie, s meg is járta az utat, minden baj nélkül. Ekkor aztán látogatójuk érkezett, méghozzá Dzsobor személyében. A bal kezével volt baj, azzal azonban nem is kevés. Mert hiába vágta le a középső, üszkösödni kezdő ujját, az üszkösödés mégis átterjedt a csuklójára, vagy lehet hogy egyszerűen a vágás nyoma fertőződött el, elvégre Dzsobor igazán semmit nem hallott a sterilizálásról. Kézfeje, sőt már csuklója is, barna, fekete és lila színekben „pompázott”, püffedt volt, sőt már bűzlött is. Ezt azonban nem lehetett azonnal megállapítani róla, mert vastag rongyokba burkolta, úgy jött el hozzájuk, s lépett a kunyhóba, ahol véletlenül nemcsak Zamira és Eoé tartózkodott, de Hax is.

—Nocsak, Dzsobor! - fogadta őt Hax amint meg pillantotta. —Minek köszönhetem megtisztelő lá togatásodat? —Ennek a’! - lökte előre a kezét Dzsobor, azzal le tekerte róla a rongyokat. Zamira egészen megdöbbent a kéz láttán. Ennyire elhanyagolt sebbel nem gyakran jöttek hozzá. Eoé duzzanatai hasonlítottak talán leginkább rá, de azok legalább nem fertőzött sebek voltak, s nem bűzölögtek ilyen ocsmányul. —Szentséges istenek! - fohászkodott. —Miért nem jöttél korábban?! —Csak. - morogta Dzsobor. —Azért nem jött, mert ő volt az a barom, aki inkább az ujját vágta le, de nem akarta, hogy megérintse egy vöröshajú! Hát sokra ment vele a hülyéje, hahaha! röhögött Hax, aki nem igazán rokonszenvezett Dzsoborral. —Ne gúnyolódj! A betegek sajnálatot érdemelnek csak, nem gúnyt! - intette le Zamira, és Hax elhallgatott. Nem szólt Eoé sem, bár ahogy Hax a leányra nézett, látta, hogy önjelölt felesége nem Zamirával ért egyet, hanem ővele. —Segítesz vagy nem? - kérdezte Dzsobor. —Persze! —Mibe kerül? —Majd megbeszéljük a műtét után! Azonnal le kell vágni, mert ebbe belehalhatsz ha följebb terjed! Még így sem biztos a siker, vagyis az életed! —Még mit nem, te rohadt boszorkány! Levágnád a kezemet, mi?! Bosszúból, igaz?! De ezt az örömöt nem szerzem meg neked! - kiáltotta Dzsobor. —De hát értsd meg, ez nem bosszú, ez az igazság! Te is tudod hogy akinek ilyen a keze, azt le szokták vágni! —De te megmenthetnéd a kezemet, csak nem akarod! Hát jól van! Ide se kellett volna jönnöm, látom! Ha már le kell vágni, akkor… —Tudom, tudom! - vágott közbe Hax, aki valóság gal mulatott Dzsobor ostobaságán, bár kissé szégyenkezett is emiatt, de nem bírta megállni hogy közbe ne szóljon. — Levágod akkor magad, igaz? —Nem én, de majd levágja a borbély, az legalább nem egy rohadt vöröshajú! - azzal kirohant az ajtón. És erre megszólalt Eoé, udvarhölgyhöz illő választékossággal fejezve ki gondolatait: —Akit valamely isten tönkre akar tenni, annak először az eszét veszi el! Jódarabig nem is látták eztán Dzsobort. Ám midőn harmadszor is a faluban járt Zamira, s már éppen hazafelé indult miután ellátta a favágót kinek mindkét lába eltört, ki sem jutott a faluból, csak a kút teréig, máris számosan vették körül a falu lakóiból, férfiak is, nők is, sőt még gyerek is akadt közöttük, és Zamira látta, hogy többségük Dzsobor rokona és cimborái, még ha nem is mind, s efféléket kiabáltak rá: —Halál a boszorkányra! —Bosszúálló kis ringyó!

—Pedig nem is őt akartuk kiüldözni a faluból, csak a szeretőjét! —De hát nem is a szeretőm! - kiabálta kétségbe esetten Zamira, és a menekülés útját kereste, de szorosan közrefogták. —Hé, emberek, én szívesen megvizsgálom hogy szűze, hadd lám, igazat mond-e! - kiáltotta egy borízű férfihang a tömegből, de alig lehetett hallani, mert mindenki kiáltozott. —Meddig tűrjük, hogy fertőzze a falvat erkölcste lenségével?! —Miatta kellett levágni Dzsobor karját, mert nem volt hajlandó meggyógyítani! —Szegény uram még most is lázasan hánykolódik! —Biztos ő meg az a boszorkány anyja csinálják a járványokat, hogy aztán drága pénzért gyógyíthassanak! —A pestis is az ő művük lehet, ami fél éve sem múlt el! —Vissza is térhet, ha életben hagyjuk! —Nem lehet véletlen, hogy az istenek ilyen feltűnő hajszínnel verték meg, ez is azt jelzi hogy vigyáznunk kell vele!— Kövezzük agyon! —Fojtsuk meg! —Égessük meg elevenen! —Dobjuk a kútba! —Utána meg gyújtsuk rá a házat az anyjára! —Úgy van, úgy van! És hirtelen egy kő érte Zamira ajkait, s bár gyerek dobhatta, s nem volt túl erős, ki is serkent a vére tőle. S aztán még több más kő is repült rá, mire megfordult és szeretett volna elfutni, de ekkor megragadták, s a kút felé kezdték hurcolni. És Zamira látta hogy ezek bizony nem tréfálnak, most aztán valóban kútba akarják fojtani. Sikoltozott ahogyan csak a torkán kifért, és arra gondolt, meg kellett volna fogadnia Hax tanácsát, és soha többé be nem jönni a faluba, hiszen miért törődjön ő jobban ezeknek a sorsával, mint ők az övével?! De most már késő, bedobják a kútba, s még jó ha agyonzúzza magát, mert másképp megfullad! Így hát sikoltozott, rúgdalódzott mert mást nem tehetett, de hát sokan voltak a falusiak, többségük erős férfi, és csak vitték, vitték, a kút mind közelebb került, és Zamira már leszámolt az életével. Aztán már ott is voltak a kútnál. Zamira ahogy csak bírta, szétvetette terpeszbe a lábát, hogy be ne tudják dobni, de erős karok emelték, hiába ellenkezett. Ám minden erejével rúgdalódzott, karjaival is csapkodott, sehogyan sem bírták bedobni hát lábbal előre mégsem, s ekkor valaki azt kiáltotta, dobják bele fejjel lefelé. Meg fordították, s a kút fölé emelték, feje már a mélység fölé hajolt. Sötét volt odalent, nagyon sötét, és Zamira úgy érezte, mintha alulról a halál hideg szele fújna felé. Ebben a pillanatban azonban valami furcsa történt: kezét-lábát elengedték, valaki nagyot kiáltott, aztán többen is kiáltoztak, s ez nagyon különös volt, mert a

tömeg ugyan eddig is kiabált, csakhogy nem így, ezek a rémület kiáltásai voltak. Minthogy most már senki nem tartotta a levegőben, le is esett a kút mellé, a kövekre, de mert feje a kúton belül volt, alaposan megütötte és lehorzsolta a nyakát. Sietve igyekezett feltápászkodni hogy minél távolabb kerüljön a kúttól, ám még meg sem fordulhatott, máris kötélerős karok ragadták meg a derekát, levegőbe emelték, de nem ám azért hogy a kútba hajítsák, hanem hogy feltegyék egy ló hátára. S aki a lóra emelte, meg is szólalt, de arcát Zamira még nem láthatta, mert megmentője mögötte ült, s baljával még mindig az ő derekát tartotta szorosan, míg a jobb kéz egy kardot lóbált. A kard nem volt éppen vékonynak mondható, mégis furcsán kicsinek hatott abban az irdatlan marokban ami fogta. Zamira hirtelen bele se mert gondolni, mekkora lehet az az emberszörnyeteg aki lovára ragadta és mögötte ül, s akiből most csak a markát látja, de ha többi testmérete is a marokhoz illő nagyságú, akkor legalább három fejjel magasabb lehet még Haxnál is, pedig Hax sem épp egy gyönge legény! Az a borzasztó kéz Zamira szerint képes lett volna bárkinek a csontját szétroppantani, s a leány még most is érezte a derekán az idegen mind a tíz ujjának a nyomát, bár feltételezte, hogy igyekezett vele kíméletesen bánni. És most megszólalt az ismeretlen. Hangja mély volt, dörmögő, de hangos, igazán óriáshoz illő. Ám nem beszélt sokat. —Úgy látom hogy nincs kedvetekre ez a leány. Ha azonban nektek nem kell is, kell nekem! Ne féljetek, nem fog többé ártalmatokra lenni. Nekem tetszik. Elviszem magammal. Többet ide nem jön, ezt én ígérem meg nektek, én, Madachamír fia Dacír, a Mara chaman nemzetségből! - azzal megsarkantyúzta hátasát, s már vágtatott is ki a faluból, s hamarosan a távolba vesztek a falusiak csalódott, mérges vagy éppen ijedt kiáltásai. Nem mentek azonban messzire, alig maradtak el mögöttük a falu legszélső házai, megszólalt az idegen, akit ezekszerint Dacírnak hívtak: —Ne ijedj meg te leány! Úgy remegsz mint egy ázott veréb! Nem kell félned, nem eszlek meg, sőt el se ra boltalak! Habár még az is jobb lenne mint belévettetni a kútba, nem igaz? De mindegy is, mondd meg inkább, hová vigyelek? —Ha tényleg nem vagyok a foglyod, rakj le kérlek a földre! - rebegte Zamira. Abban a pillanatban felemelte a két roppant kar, s máris a földet érték lábai. De úgy remegett a térde az átélt izgalmaktól, hogy muszáj volt leülnie, s így amikor felnézett hogy láthassa legjobbkor jött megmentőjének arcát, az még sokkal óriásibbnak tűnt mint volt, habár amúgy is éppen eléggé nagy volt. Zamira azt várta hogy valami komor, szakállas arcot fog megpillantani, ehelyett fiatal, szakálltalan-bajusztalan arcot látott, vidám, nevetős képpel, az illető talán harminc esztendős sem lehetett. Mégegy különlegessége volt: haja szőke volt, egészen úgy nézett ki, mint a

napégette száraz fű! Márpedig szőkével Zamira még soha nem találkozott. Ezen, meg a vitéz fiatal arcán aztán annyira elcsodálkozott, hogy csak bámulta, bámulta a hatalmas vitézt, míg Dacír elunta a dolgot, s így szólt: —Az én nevemet már hallottad, de ha elfelejtetted volna, bemutatkozom mégegyszer: Madachamír fia Dacír vagyok, a Marachaman nemzetségből! Hívhatsz egyszerűen Dacírnak. S téged, te pompás, gyönyörűséges leányzó, ki olyan szép vagy hogy bármely isten teremtett is, méltán lehet büszke rád, mondd, miként szólítsalak? —Zamira a nevem. - válaszolta zavartan a leány, aki igazán nem szokta meg, hogy szépnek nevezzék, s udvariasan szóljanak hozzá. —Megtudhatom esetleg, mivel idegesítetted fel annyira őket? —Semmivel! Csak vörös a hajam, meg gyógyítással foglalkozom, s ezt nehezen viselik. —Hát ne gyógyítsd őket! Igazán nem értem, miért erőszakolod rá az egészséget olyanokra, akiknek az nem kell! —Ha ez ilyen egyszerű lenne! - sóhajtott fel Zamira, és szeméből eleredtek a könnyek. Igazán nagyon megrémült az előbb. —Máshoz nem értek, s a hajam különben is vörös maradna! —Hát, ide a faluba vissza ne gyere! Gondolom van annyi eszed hogy betartsd azt az ígéretet, amit a ne vedben tettem! Aztán mondd, hol laksz? Gyere, pattanj fel ide elém, hazaviszlek! Biztonságosabb az úgy, hidd el! És Zamira, mérhetetlenül megkönnyebbülve hogy bár nem fogoly, még sem kell egyedül hazamennie a hosszú úton, ahol bárkivel találkozhat, a karját nyújtotta Dacír felé. Dacír megragadta csuklóit, minden látható erőfeszítés nélkül, egyetlen rántással a magasba emelte, lerakta maga elé a nyeregbe, és Zamira, aki most különösen gyönge volt az átélt rémület miatt, mintha csak fészekben lenne, úgy érezte magát Dacír erős karjai között, és hálásan támaszkodott a napsugaraktól átmelegedett bőrpáncélnak. —Arra menjünk! - mutatta karjával az utat, s aztán nem is szólt többet míg haza nem ért, csak élvezte a nyugalmat és biztonságot. Amint befordultak a kis tisztásra ahol Zamiráék kunyhója állt, azonnal észrevette őt édesanyja, mert épp kint volt az udvaron mindenki: ő maga, Nimala, aki valami magvakat tört éppen porrá a rézmozsárban, mely büszkeségük volt, szinte mint egyetlen értéktárgya a háznak, Hax is ott szorgoskodott hogy felaprítsa a tüzelőt az aznap esti vacsorafőzéshez, sőt még Eoé is itt volt, Hax kitolta betegágyát egy jókora barackfa árnyékába. —Mi történt veled, leányom?! - szaladt azonnal Zamirához Nimala, meglátva leánya arcán, karján s méginkább nyakán a horzsolásokat, s ajkait is, melyek jócskán feldagadtak a kőtől. —Csak a szokásos. - morogta rosszkedvűen Zamira, majd hozzátette: —Bár most kissé eldurvultak a dolgok. Ha ő, Dacír meg nem ment, beledobtak volna a kútba,

hogy ott pusztuljak! Félig már benne is voltam. Nem is kérdéses, hogy az életemet köszönhetem neki! —Tehát nem is kissé durvultak el a dolgok! - sápadt el Nimala. —Gyere be a kunyhóba, bekötözlek! És jöjjön be megmentőd is, akárki légyen is, kész csoda hogy épp arra vetette az útja, s hálás is vagyok neki, bár nem tudom hogy hálámat mivel fejezhetném ki illően! De térjen be hozzánk, legalább annyira még futja hogy tisztességesen megvendégeljük egy jó vacsorával, igaz ugyan hogy borral nem szolgálhatunk, mert azt egyikünk sem iszik! Dacír ugyan még mindig nem szólt egy szót sem, úgy látszik nem volt éppen bőbeszédű, de leugrott a lóról, ki sem kötötte, talán mert jólnevelt hátas volt aki tudja hogy nem szabad elcsatangolnia, azzal a kunyhó bejáratához lépett. Le kellett hajolnia, méghozzá alaposan, hogy be tudjon menni. Mikor beljebb került, s megállt az ajtó előtt, teste szinte teljesen eltakarta a bejáratot, minden fényt kioltott, odabent jószerivel vaksötét lett. Ő azonban úgy tűnik mégis mindent jól szemügyre vett, mert néhányszor ide-oda fordította a fejét, mindent jól megnézett, bár túl sok látnivaló igazán nem volt idebent, azzal így szólt: —Hangulatos kis kuckó. Szóval itt fogok élni egy darabig! Hm! Nem is rossz hely! - azzal anélkül hogy leült volna, újra kilépett, s így szólt a szavai hallatán odakint döbbenten várakozó Nimalához és Zamirához: —A meghívást köszönettel elfogadom. —De hát… hogy érted azt, hogy itt fogsz élni egy darabig? - tudakozódott óvatosan Nimala. —Nem vagytok biztonságban. Láttam. S hallottam is hogy azt mondták, miután Zamirát kútba fojtották, a fejedre gyújtják a házat. Hogy ezt nem teszik meg, azt meg nem ígérhetem, de azt annál inkább, hogy miután felgyújtották, jóval kevesebben térnek közülük haza, mint ahányan idejöttek! —Meg akarsz védeni bennünket? - kérdezte Zamira. —Mindenesetre megpróbálom. Védelemre van szükségetek, nem? Én erős vagyok. De miről is beszéltünk? Ó igen! Tehát, hol is van az a va csora, amit ígértél? - nézett Nimalára, aki ettől az egészséges udvariatlanságtól elnevette magát. —Mindjárt adom! De miért akarsz segíteni nekünk? —Egyszer megmentették az életemet. Aki meg mentette, egy nő volt. Te hát én a nőknek tartozom egy életmentéssel. —Azt már megtetted! - szólt közbe Zamira. —Nem. A veszély még fennáll. Vagy talán el akarsz küldeni? —Én nem, de hogy maradhatsz-e, az anyámtól függ! Erre Dacír Nimalára nézett, Nimala viszont Zamirára. És látta hogy Zamira csöppet sem nézett úgy ki, mint aki rosszallaná az idegen maradási szándékát. Épp ellenkezőleg: a legőszintébb megkönnyebbülés látszik rajta. S erre Nimala így szólt: —Az én házam mától a te házad is!

� Vacsora közben azért megérdeklődték az idegentől, kicsoda-micsoda is ő. Főleg Hax kérdezősködött sokat, s az idegen nem titkolódzott, bár a fiú alaposan kifaggatta. S ez érthető is, hisz szinte nyelni sem tudott paraszt barátunk, amikor egyszercsak azt látja hogy egy gaz dagon felszerszámozott ébenfekete csődör baktat be kertjükbe, melynek hátán egy vitéz ül kinek feje szinte a felhőket verdesi, előtte ül Zamira, és ez a vitéz bi zonytalan, de mindenesetre jókora hosszúságú ideig náluk szándékozik lakni! Egy vitéz, egy igazi vitéz! Hisz ki más is lehetne vitézebb vitéz mint ez az óriás?! —Az én hazám messze északon van, Lulmannol a neve. - kezdte az idegen. —Ez az ország a dafnarok földje, vagyis népemet úgy hívják, hogy dafnar. Sokat háborúzunk. De még ha nincs is háború, akkor sincs feltétlenül béke, mert nagy az egyes törzsek, nemzet ségek hatalma, s ezek gyakorta rajtaütnek szomszédaikon, zsákmányt ejteni, s dicsőséget szerezni. Nálunk nemhogy férfinak, de jószerivel még embernek sem tartják azt a fiút aki vitézségét be nem bizonyította legalább egyvalakinek a megölésével, aki az ellenséges nemzetséghez tartozik. Mert nálunk annyira szoros a nemzetségek összetartása, hogy helyesebb is lesz ha ezentúl azt a szót mondom a nemzetség helyett hogy klán, mi ezzel a szóval nevezzük ezt, mert nálatok is van olyan hogy nemzetség, de nincs akkora jelentősége mint nálunk! Tehát, ná lunk ha egy ifjú már kellően kitanulta a harc fortélyait, fejvadászatra megy az ellenséges klán földjére, megöli annak egy tagját, s bizonyítékként hazahozza a fejét. Aztán ha ezt megtette, férfinak tekintik azontúl. De nincs külön férfivá avatás, mert a fej elhozása maga a próbatétel. A fejet különben nem dobják el, hanem kupát készítenek belőle, abból issza meg az ifjú élete első korty borát is, mert addig tilos bort innia, csak tejet ihat mint a gyerekek, vagy vizet mint az asszonyok! —Micsoda borzalmas hely! - sápadt el Zamira, de még Eoé is. Dacír vállat vont. —Ne higgyétek hogy nincs összefogás! Ha ellenség támad az országra, minden klán összefog! És nem úgy van ez hogy minden parasztifjú elmegy fejet vadászni! Az ilyesmi csak az urak, nemesek kiváltsága, és persze az nem is dicsőség, ha valaki egy szegény földműves fejét hozza haza, csakis nagyúrét szabad! És csak férfiét, s hozzá felnőtt férfiét! Te hát én is így tettem, s aztán hogy méltónak találtattam arra hogy harcos legyek, beálltam egy fiatalokból álló csapatba, akik elhatározták hogy por tyáznak egyet. Feldúltuk a szomszédos klán földjét, és rengeteg zsákmánnyal tértünk haza! —Tehát rablók lettetek. - összegezte Nimala. —Nem, nem, hogy is mondhatsz ilyet! Mondom hogy az a szomszédos klán földje volt, tehát ellenséges terület! Az nem rablás! És ők is gyakran dúlták a mi földünket! De nem is erről akartam beszélni. Hanem amikor már jónéhányszor jártunk arra, s bár néha vereséget szenved tünk, legtöbbször győztünk, tehát legutóbb a hajónk

viharba került, és… —Hajóval mentetek hát? - kérdezte Eoé. —Igen, természetesen! Szinte minden klán földje ha táros a tengerrel, tengerparti országban lakunk! Te hát viharba kerültünk, s mert nem voltam teljesen józan, bevallom ugyanis hogy temérdek bort ittam nem sokkal a vihar előtt, amikor felmentem a fedélzetre, akkor egy hullám lesodort a hajóról, bele a tengerbe. És ez még nem is volt elég, de alig értem a vízbe, egy másik hullám úgy nekivágott a hajó oldalának, hogy bevertem a fejemet és elájultam, sőt az egyik bokám kificamodott, s még két lábujjam el is tört. Máig sem értem egészen, hogyan sérülhetett meg a lábam, ha fejjel előre vágódtam a hajónak, nagyon szerencsétlen baleset volt ez. Na mindegy. Szó val, úgy látszott hogy belefulladok a tengerbe, hiszen a viharban még a társaim sem vették észre az eltűnésemet, de nem így esett, mert amikor magamhoz tértem, azt láttam hogy ágyban fekszem, egy kunyhóban, vagyis valahogy partra keveredtem. És egy szép leány ápolt. Méghozzá olyan, akin első pillantásra láttam, hogy a szomszédos, ellenséges klán tagja, tudjátok, ezt nálunk könnyű észrevenni, mert minden klánnál más a férfiak és nők ruhájának szövése, a díszek, csatok, hajviselet, meg még sok más egyéb. Ez a leány ugyan nem volt előkelő, nemes, de a klánok földjén a köznép is másként öltözködik. És a leány elmondta, hogy a víz kivetett a partra, és ő megtalált reggel amikor elment hogy a vihar által a partra kivetett halakból össze szedjen egy jó csomót vacsorára, és sikerült életet lehelnie belém, bár már majdnem itthagytam ezt a világot. Helyrerakta a bokámat is, s amennyire tudta, megigazgatta a lábujjaimat is, bár a bal lábamon az egyik ujjam azóta is görbe. Na de hát ez nem az ő hibája! sóhajtott Dacír. —És azután? - kérdezte kíváncsian Zamira, bár ma gában megállapította, hogy a leány nem lehetett képzett gyógyító, ha hagyta, hogy görbén forrjanak össze a csontok! —Mi sem természetesebb, megkérdeztem miért nem vert agyon, hisz láthatta, hogy a másik klánhoz tartozom! Ő azt mondta, nem akarta. Akkor azt kérdeztem, miért nem vertek agyon a szülei vagy a férje. Azt válaszolta, a szülei nem élnek, férje pedig még nincs. Akkor már tud tam, hogy biztonságban vagyok, mert ha ez így igaz, akkor senki nem avatkozhat közbe, hogy kit fogad be a házába, még ha az ellenséget is, mert nálunk a legszentebb törvény a vendégbarátság törvénye, és a legutolsó paraszt is befogadhatja a házába a legnagyobb úr által elítélt bűnözőt is, és ezellen senki nem szólhat, maga az úr sem hozhatja azt onnan ki, csak megvárhatja míg az elhagyja a falu területét, és ott foghatja el, mert ha valaki házába fogadott valakit, akkor az a falu területén is szabadon járkálhat! Azt tehát tudtam hogy biztonságban vagyok, csak azt nem értettem, miért nem akart megölni a leány. És akkor ő azt mondta, hogy ő azért nem ment még férjhez, mert nem kellett senkinek

sem, s azért nem kellett senkinek sem, mert más vallást követ mint mi mindnyájan. Mert mi sokféle istenben hiszünk, ezeket tisztelik Günül-földön is, tőlünk délre, de a leány azt mondta, hogy még nagyon régen az ő anyja találkozott egy hihetetlenül messziről jött vándorral, aki megtérítette az anyját az ő vallására, s ő, a leány is eszerint lett nevelve. És ez a vallás azt tanítja, hogy nem szabad elvenni senkinek az életét sem, még annak is meg kell bocsátanunk aki nekünk vétkezett, de különösen nem szabad azt az embert megölnünk aki nekünk semmit sem vétett. Még az állatokat sem helyes megölni, de ha mégis megtesszük, a legkevesebb fájdalommal kell megtennünk ezt, és semmiképpen sem ölhetjük meg a fiatal állatokat, csak az öregeket, vagy legalábbis azokat, amelyek már kellően sokáig élvezhették az életet! De ha lehet még azokat sem. S akkor én már értettem miért nem kellett a leány feleségnek. Mi dafnar harcosok nagyon szeretjük a húst, csaták előtt sokszor friss állatvért is iszunk, s hát nálunk a harcon kívül szinte minden más munka a nőké. Hogy is tűrhette volna el egy igazi férfi, hogy ezentúl a felesége csak kivénhedt, öreg állatok rágós húsával kínálja, s még ezt is csak hosszas viták, veszekedések után, mert amíg nagyon rá nem pirongat a férje, vagy pofon nem üti, még az öreg állatot sem vágja le?! De még ez is semmi, mert a leány elmondta, hogy még a növényeket is tisztelni kell, és nem szabad egy fát fölöslegesen kivágni, vagy csak úgy szórakozásból levag dalni az ágait hogy lássuk, milyen éles a kardunk, és hogy ő különösen helytelennek tartja a háborúkat, s hogy egyszer mégis akadt aki megkérte a kezét, de ő őszintén megvallotta neki hogy hozzámenne szívesen, de előbb figyelmezteti rá, hogy nem tűri majd el, hogy a fia valaha is háborúba menjen, vagy ha sikerülne nemességet szereznie, akkor fejvadászatra. S ekkor a fiú inkább otthagyta. Mondhatom, nagy szerencsém volt, igazán, hogy ehhez a békés leányhoz kerültem! Ápolt, enni-inni is adott, de persze csak magvakat, lepényeket, se húst, se zsírt nem kaptam nála, de panaszkodni igazán nem akartam. Ez még mindig jobb, mint az agyonverés. Három napig is eltartott míg teljesen rendbejöttem, nem is a bokám miatt, az hamarosan egészséges lett, de annyira fejbevágott a hajó palánkja. S ezalatt ő egyre csak arról beszélt, hogy a világon mindennek van oka is és következménye is, istenek nincsenek, csak ez a világ törvény, ha elvetünk egy magot, abból növény kel ki, de a mag is egy másik növényből lett, s így minden cselekedetünknek is gyermekei születnek: újabb cselekedetek, következmények, a jókból jók, a rosszakból rosszak, életből élet, és halálból halál. Aztán megkérdezte, szerintem melyik jobb: az élet vagy a halál. S erre persze nem mondhattam mást csak azt, hogy az élet, hát az persze jobb. Persze - nézett rá Dacír a hallgatóságára - én nem tudom nektek elmondani olyan szép szavakkal mint ő, és hát nem is emlékezem minden mondatára, és nem is ilyen rövid ideig beszélt, hanem

három napon át majdnem mindig amíg velem volt. Lehet tehát hogy zagyvaságnak tűnik amit mondok és nem értitek. Bár ő mindig azt mondta, hogy ez az egész olyan végtelenül egyszerű. De lehet hogy érthetetlennek tűnik. —De igen, én értem! - kiáltotta Zamira, és arca szinte sápadt volt az izgalomtól vagy valami mástól. —Én igenis értem! Szerintem minden lényegeset elmondtál nekünk, Dacír, mindent ami fontos! Sze rencsétlen leány! Mert ugye valami szomorú történt vele?! —Sajnos igen. - hajtotta le a fejét Dacír. —Bár azt nem állítom hogy minden szavát megértettem, de úgy hittem a lényegét felfogtam, s ő is bebizonyította hogy komolyan gondolja. Hiszen megmentett! És akkor én megkértem a kezét. Ő viszont csak nevetett, s azt mondta, hogy jól van, feleségem lesz, de tudom-e, hogy akkor örökre le kell tennem a kardot a kezemből? Én pedig azt válaszoltam, hogy sebaj, elvégre ha nem ment meg, akkor sem hadakozhatnék tovább, kardomat valaki gyerek találta volna meg a tengerparton, csontjaimmal pedig a kis rákok játszadoznának! De ő még mindig nevetett, s azt mondta, jó, akkor most menjek haza, s jöjjek vissza egy év múlva, s ha akkor még mindig komolyan gondolom hogy ő kell nekem feleségnek, s megesküszöm hogy azalatt az egy év alatt egyetlen egyszer sem mentem el rablóportyára, sőt nem is vadásztam szórakozásból, akkor feleségem lesz, dolgos, hűséges és szerető, s mindenben engedelmeskedik is ne kem, feltéve persze hogy a vallása nem tiltja meg azt. De - mondta - azt hiszi meggondolom majd magamat úgyis. Megkérdeztem, hogyan lehet hogy ennyire vidám és boldog amikor senki felesége nem lehet, vagy legalábbis azt hiszi hogy nem lesz, s ő azt mondta, miért is lenne boldogtalan, amikor minden élő a testvére? És én, aki akkor már egészséges voltam, csak a lábujjam fájt néha, összeszedtem a cókmókomat, s elhagytam a falut, és mert hajóm az már nem volt, gyalog keltem útra hazafelé, bár ez veszélyes volt az ellenséges klán földjén, de jó harcos vagyok, s így reméltem hogy hazaérek. S mert gyalog mentem, természetesen nem a tengerpart felé mentem ki a faluból, hanem a szárazföld felé. S egy domb tetejéről visszanéztem a falura, mert most hogy egyedül voltam, már magam sem tudtam mit gondoljak a leányról, s akarom-e őt feleségül, bár azt tudtam hogy mindenképpen visszajövök ide egy év után hogy lássam, s majd akkor döntök, s illik is hogy ha feleségül nem veszem is, megköszönjem újra amit tett, s meg is jutalmazzam, mert sokkal gazdagabb vagyok mint ő, bár akkor ott pénz nem volt nálam semmi sem. S hát ahogy visszanézek a falura, látom ám hogy épp egy hajó úszik be az öbölbe, méghozzá pontosan az a hajó amiről lees tem: visszatértek a cimboráim, s biztos úgy gondolták, hogy hazafelé még ezt a kis falut is kirabolják! Úgy rohantam vissza a falu felé ahogyan csak bírtam, de messze voltam, s nem is futhattam nagyon gyorsan, mert a lábujjam mégiscsak fájt. Mire odaértem, már lángokban állt minden. Rohantam a leány házához.

Útközben találkoztam néhány társammal, akik nagyon megörvendeztek hogy mégis élek, én meg elkezdtem magyarázni nekik, hogy hagyják ezt abba, ez nem helyes, ezt a falut ne bántsák mert itt jót tettek velem, de kine vettek, hülyének neveztek, s azt mondták hogy biztos elvette valamelyik isten a falusiak eszét, adjak hálát az isteneknek, és törődjek a magam dolgával. Mikor láttam hogy nem tudom őket jobb belátásra téríteni, rohantam a leány házához, s ott azt láttam hogy a ház ég, a leány pedig haldoklik, mert belelőttek négy nyílvesszőt is, de ezt már csak úgy szórakozásból, mert látszott rajta, hogy megerőszakolták, talán többen is, és nyilván csak utána nyilazták le, pedig ez fölösleges volt, hiszen ha megerőszakolhatták, akkor gyöngébb volt ná luk, erre semmi szükség nem volt, nem lett volna képes ártani senkinek! S körülötte ott röhécseltek azok, akiket valaha barátaimnak tartottam, és osztozkodtak a zsákmányon, némelyek pedig a gatyájukat igazgatták, nyilván nemrég végeztek a leánnyal vagy valamely más nővel. És akkor az én agyamat elborította a düh vörös köde, kirántottam a kardomat, rájuk törtem, négyet lenyakaztam vagy leszúrtam, az ötödik ugyan kiverte a kardot a kezemből, de derékon ragadtam és úgy belevágtam a házba, hogy egy égő gerenda hegyes vége nyomban a melle közepén jött ki, és még ezenkívül is sokakkal végeztem, mert olyan erős egy sem volt közöttük mint én. Aztán a többiek elfutottak, én meg leguggoltam a leány mellé. Ő pedig kinyitotta a szemét, és esküszöm nektek, itt dögöljek meg ha hazudok, hogy a leány mosolygott, pedig négy nyílvessző is ott volt benne, és tudta hogy mindjárt meghal! De ő mosolygott, és ezt mondta: —Bolond! Szerencsétlen bolond! Nem értettél meg semmit! - azzal lehunyta a szemét. Én meg csak ültem ott, azt hittem meghalt, és nem tudtam hogy mi az, amit nem értettem meg, de aztán megint kinyitotta a szemét, és így szólt: —Nem kellett volna megölnöd őket! Hiszen látod, hogy azzal nem menthetsz meg engem. Kár volt életet pusztítanod! —De én szeretlek! - kiáltottam. Mert ekkor már tudtam, hogy valóban szeretem őt, és mindennél drágább nekem. —Én meg szeretem az életet. Még akkor is, ha most meghalok. - válaszolta. —Ha szeretsz, akkor szeresd ezentúl azt, amit én szeretek. Megölted a barátaidat. Haza úgysem mehetsz. Járd a világot, és szolgáld az életet! Mindig, mindig csak az életet! És mondd el mindenkinek, amire tanítottalak, azzal őrizheted meg legjobban az emlékemet! - mondta, és én megesküdtem neki, hogy így teszek. És egyszerűen hihetetlen, de annyi vére kifolyt hogy már nem is lett volna szabad élnie szinte amikor lehajoltam hozzá, de maradt ereje hogy ezt elmondja nekem, még azt is megvárta amíg megesküdtem neki, majd még szélesebben, még vidámabban mosolygott, és

azt mondta, hogy most már lesz aki továbbviszi a tanítását, és boldogan hal meg. S nősüljek meg ha találok egy nőt aki rá hasonlít, de nem testileg hanem úgy, hogy el fogadja ezeket a tanításokat, és a gyere keimnek is adjam át e tanokat. Búcsúzóul azt kérte, hogy csókoljam meg. És ezután valóban meg is halt. - és az emlék hatására az óriási dafnar vitéz szeméből eleredtek a könnyek, de nemcsak ő sírt, hanem Nimala és Zamira is, és Eoé is, és Hax ugyan nem sírt, de nehezen tudta visszatartani a könnyeit. Aztán Dacír így folytatta: —Valóban nem térhettem vissza hazámba, hiszen a menekülő társaim biztos mindenfelé elhíresztelték, hogy rájuk támadtam, s abban is biztos voltam, hogy tökéletesen félreértették a helyzetet, s azt hitték hogy áruló lettem. Ezért, meg esküm miatt is, elvándoroltam, jártam a világot, s mindenütt igyekeztem a bajbajutottakon segíteni. Igyekeztem az életet szolgálni. Rilgentiában is sokat vándoroltam, így tanultam meg a nyelvet is. De hát én harcos vagyok, nem is nagyon értek máshoz, s ezért bizony azt hiszem rosszul szolgáltam annak a drága leánynak a tanításait, a vallását, mert bizony vándorlásaim alatt is előfordult hogy öltem nemcsak állatot, élelemül, de embert is, ha rám támadtak, vagy ha valakit ki kellett szabadítanom akit ártatlannak tartottam. De ha lehetett, igyekeztem kímélni az embereket. Úgy véltem azonban, még mindig jobb ha megmentek valakit aki ártatlan, s úgy ölök embert, mintha hagyom elpusztulni tétlenségemmel, elvégre ha választani kell két élet között, nem tehetem meg hogy ne válasszak, s talán az életek sem egyformán értékesek. Most már értitek, hogy amikor megláttam hogy Zamirát kútba akarják fojtani, muszáj volt közbelépnem. De még ott sem öltem embert, csak közéjük ugrattam a lovammal, erre dőltek azok jobbra-balra, aztán gyorsan kihoztalak onnét, mielőtt verekedni kellett volna! - nézett a leányra. Zamira még mindig zokogott. —Szegény leány! Pedig mennyire igaza volt! —Akarod, hogy bosszút álljak a téged ért sérelem miatt a falusiakon? - kérdezte Dacír. —Hogy képzeled! Meg ne próbáld! Ezek a szeren csétlenek egyszerűen túl primitívek hogy megértsék, mit cselekednek! Semmit nem értettél meg a tanításból, hiába mondtad el, ha ilyesmi jár a fejedben! Sőt, inkább engem is meg kellene értened, hogy muszáj segíteni rajtuk, ha kérik! Ha meg lehetne tenni, szívesen megállítanám a világot hogy kiszálljak belőle, mert nyomorúságos egy hely ez, de amíg itt vagyok, csak a jót cselekedhetem, és az a leány is ezt mondta neked! Erre Dacír elmosolyodott, s így szólt: —Csak kíváncsi voltam, hogy te megértetted-e! —Hát próbára akarsz tenni?! —Már meg is tettem! De most arról beszéljünk in kább, hogy miként kerültetek ilyen helyzetbe! —Nincs ebben semmi különös! - vont vállat Nima

la. —Én papnő voltam egy Tlatlán nevű városban. Arrafelé a papnőket a legszigorúbb szűzességi foga dalom köti. Csakhogy - mosolyodott el kesernyésen elég értelmes voltam már akkoriban is ahhoz hogy tudjam, a szűzességi fogadalom nem örökletes, én pedig utódot akartam, gyermeket! És nem éreztem úgy, hogy esküszegő lennék, mert a szüleim adtak be a templomba még kisgyermekkoromban! Persze féltem is, mi történne ha megszegem a fo gadalmat, de aztán szerelmes lettem, s nem bírtam ellenállni a csábításnak, és egyszercsak azt vettem észre, hogy a hasam növekedni kezd. Márpedig ezt egy idő után nem lehet eltitkolni. Folyamodhattam volna mindenféle mérgekhez hogy elvetéljek, de hát én gyereket is sze rettem volna. Egy magasrangú főpap, kit úgy hívtak hogy Xa, s kinek nevét örökre megőrzöm a szívemben, segített megszökni. Első utam természetesen rögtön a gyerek apjához vezetett. Ő azonban csöppet sem fogadott örömmel, inkább megrémült, mert nem csak a teherbe esett papnőre várt halál a törvények szerint, de a papnők elcsábítójára is. Mikor láttam gyáva viselkedését, a szerel mem rögtön elmúlt, ám terhességem természetesen nem. Mindenesetre Tlatlánban nem maradhattam, s neki kellett vágnom a világnak. Sorsom nem volt könnyű, s azután hogy Zamira megszületett, csak nehezedett. Mint papnő, semmi hasznosat nem tanultam csak a gyógyító mesterséget, így ebből próbálok megélni. - és elhallgatott. —Megtiszteltetésnek érzem hogy nem titkolództok előttem - szólt udvariasan Dacír - de ha már bizal matokba fogadtatok, hadd érdeklődjem felőlük is mutatott Eoéra és Haxra, - mert úgy veszem észre, ők is hozzátok tartoznak! Erre Eoé szólalt meg, és gyorsan elmondta történetét. Eközben minden elképzelhető módon dicsérte Hax bátorságát, eszét, merészségét, okosságát és jó szívűségét, s amikor befejezte, így szólt Dacírhoz: —Minden vágya az, hogy igazi vitéz lehessen! Te ké pes lennél rá, hogy megtanítsd őt a fegyverforgatásra! E szavak hallatán Hax szíve is megdobbant. Igen, ha valakitől megtanulhatja a küzdelem minden csínyjátbínyját, akkor az éppen Dacír! Ám Dacír nem válaszolhatott azonnal, mert most felcsattant Zamira. Olyan mérgesen fordult Eoéhoz, hogy ilyen dühösnek még soha nem látták. —Mit képzelsz, Eoé?! Hogy mondhatsz ilyesmit?! Hát nem volt még elég a harcból, szenvedésből, öldöklésből?! Nem szenvedtél magad is éppen eleget?! Én utálom a fegyvereket, s csodálom hogy azt akarod hogy az akit férjednek tekintesz, fegyverekkel játszadozzék inkább mintsem teveled, és ellenségei véres halmában gyönyörködjön a te kebled fehér halma helyett! —Szépséges hölgyeim, bocsássatok meg egy pillanatra! - emelte fel kezét Dacír, és erre mindketten elhallgattak, méghozzá hirtelen, egyszerre. Mikor az óriás látta hogy reá figyelnek, így szólt:

—Kérdezzük meg először is Hax barátunkat, hogy ő akar-e egyáltalán harcos lenni, mert lehet hogy nem is akar, s akkor ez az egész vita hiábavaló! Hax mélységesen zavarba jött, mert minden figyelem reá irányult. Igyekezett összeszedni gondolatait. —Én tulajdonképpen leginkább talán molnár sze retnék lenni… De azért szeretném, ha tudnám mindazt amit te… —Tehát harcos is akarsz lenni. —Nem, nem, harcos az nem! Csak vitéz. Mert a har cos az csak öl, és mindegy neki hogy kit. De ha valaki nemcsak nevében vitéz, de cselekedeteiben is, akkor az csak jó ügyért küzd… Lehet hogy néha téved, de talán több jót tesz mint rosszat… - aztán váratlanul erélyesen nézett Zamirára, és Eoé mellé lépett. —Nincs igazad, Zamira! - szólt. —Mert amikor én megmentettem Eoét, megöltem egy katonát. Méghozzá olyant, aki talán nem is volt gonosz ember. Mégsem bánom hogy így cselekedtem, pedig ha a keréken ha gyom Eoét, nem kellett volna a katonát megölnöm! Én azon a napon elpusztítottam egy életet, de meg is mentettem egyet, tehát legalábbis kiegyenlítették egymást jó és rossz cselekedeteim! És igenis Dacírnak van igaza, s nem minden élet értékes egyformán! —Így igaz! - bólintott most Zamira anyja, Nimala is. —Hiszen még az a leány, mi is volt a neve? —Íchia. - sóhajtott Dacír. —Tehát ő, Íchia is megengedhetőnek tartotta, hogy a tengerpartra menjen, s összeszedjen a partra vetett halakból párat és megegyen, pedig közülük néhány talán még feléledt volna, ha a tengerbe dobja vissza őket! Nem minden élet értékes egyformán! Minden élet értékes, de nem egyforma mértékben! Gondolom, talán még a szelíd Íchia is agyoncsapott néha egy-egy szúnyogot magán! —De most emberekről van szó! - kiáltott Zamira. — Úgy látszik, egyedül én értettem meg a tanításait! —Nem, nem! - rázta meg a fejét Dacír. —Én erősen hiszem hogy hosszú vándorlásaim alatt rengeteget gondolkodván megértettem mit akart ő mondani. Ám úgy vélem, – bár mélyen gyászolom őt, – nem érthetek egyet mindenben vele! Igaz, a világ jobb lenne ha min denki úgy gondolkodna mint ő. Ez igaz. Ezt belátom. De akkor sem lenne több vér, nyo mor, erőszak és szenvedés, ha ennél jóval kevesebbet követelünk ember társainktól: mindössze azt, hogy senki ne ragadjon fegyvert elsőként! Senki ne támadjon elsőnek. Ennyit én, aki valaha harcos voltam, el tudok fogadni Íchia nézeteiből. Abban talán nem volt igazam, hogy Íchia gyilkosait megöltem, bár megvallom, mikor erre gondolok, ellentmondásos érzések kínoznak még most is: egyrészt szégyelem magamat, hiszen Íchia maga szídott le érte, másrészt viszont nagyon is örülök mert bosszút álltam rajtuk! Hanem azt már sehogysem tudom elfo gadni, miért ne legyen jogom az önvédelemre? Itt biztosan igazam van, mert ha a magam életét védem, azzal is az életet szolgálom! Miért kellene épp a magam

életét kevésbé értékesnek tartani mindig, mint másokét?! S ha ártatlanokat védek, azzal is az életet szolgálom! És szerintem az aki ártatlant, védtelent akar elpusztítani, annak az élete nyilvánvalóan kevesebbet ér mint az ártatlan, szelíd ember élete! Gondolj csak bele, Zamira, ha időben ott vagyok Íchia mellett, megmenthettem volna az életét, bár nyilván akkor is ölnöm kellett volna, de nem lenne-e jobb a világ mégis, ha most Íchia élne, s még sokakat meggyőzhetne tanításairól, vagy legalább azok egy részéről? —De, bizonyára! —Na látod! S ugye hogy te is örültél hogy megmen tettelek! Nézz a szemembe! Ugye hogy örültél volna akkor is megmentésednek, ha két vagy három falusit megölni vagyok kénytelen a te megmentésedért?! —Igen, örültem volna, de ez az öröm rossz, gonosz öröm lett volna, bűn, vétek! —Nem! Mindenkinek joga van az életéhez, de neked is a tiedhez, jogod és kötelességed azt megvédeni! Én tehát nagyon örülök annak amit Hax mondott, és igenis megtanítom őt mindenre amit tudok, sőt van egy pompás tartalék kardom, olyan amilyen nem sok lehet errefelé, még azt is nekiadom! Mert tudjátok meg, rengeteget gondolkoztam én azon, hogyan szolgálhatnám a leghűbben Íchia emlékét, s arra a következtetésre jutottam, hogy nem kell senkitől sem lehetetlent követelni, mert akkor csak elfordulnak ettől az alapjaiban helyes tanítástól. Elég ha azt kérjük, hogy mint mondtam, elsőként ne üssön senki! Akkor nem lesz verekedés. És magunkat, szeretteinket s az ártatlanokat megvédeni nemcsak jogunk, de kötelességünk is! Remélem, szavaimat hallva Íchia nem forog a sírjában, de valaha harcos voltam, nem gondolkodhatok másként, s azt még biztos ő is elismeri, hogy ez még mindig jobb, mintha úgy gondolkodnék, ahogyan a vele való találkozás előtt tettem! —Ebben én is biztos vagyok! - mondta Zamira. —De én mégis úgy vélem, neki, Íchiának van igaza, az ő tanítása a teljes, a tökéletes, az igaz, s ha valakivel találkozom, én azt mondom el neki! Te, Dacír, tény leg csak egy részét vállaltad fel az ő nemes eszméinek! —Igen, de eleget tettem mégis eskümnek, mert nektek az ő eredeti szavait tolmácsoltam, amennyire erőmtől tellett! S lám, máris lett egy igaz követője! mosolygott Zamirára. —Igenis az vagyok! Eddig nem is gondoltam rá, képes lennék-e bárkit is megölni önvédelemből, de most már egészen biztos vagyok benne, hogy nem! —Ez nem is szükséges. Itt vagyok én, hogy megvé delmezzelek. - aztán Haxhoz fordult: —A legjobb helyre vetett a sors. Itt valóban szükség van egy férfi sőt vitéz minden segítségére! Mutassátok meg, hol alhatom, aztán holnap ha akarod, kezdhetjük is a tanítást! Nimala pedig odalépett leányához, és így szólt: —Csillapodj, kérlek! Itt egyszerűen arról van szó, az a

kérdés, hogy akkor vagyunk-e nemesebbek ha szótlanul tűrjük mindazt a kínt és keservet amit a sors ró ránk vezeklésül a magunk vagy akár atyáink vétkéért, sőt talán minden ok nélkül is, vagy akkor ha tenni akarunk ellene, fellázadunk és irányítani akarjuk életünket, elleneszegülve nemcsak a sorsnak, de a sors eszközeinek: a többi embernek is! És ezt, leányom, hogy hogyan válaszol e kérdésre, azt mindenkinek magának kell eldöntenie! És úgy is lett, Hax a maga eszére hallgatott, annak ellenére hogy Zamira rosszallotta ezt az egészet. Nem nagyon tetszett neki, hogy Hax olyan szorgalmasan gyakorol Dacír igazán lelkiismeretes oktatása, tanítói sőt szinte atyai felügyelete mellett. Pedig Dacír számtalanszor beszélt vele, még figyelmeztette is, hogy egészen nyil vánvalóan nyugodtnak, megkönnyebbültnek tűnt Zamira, amikor a lován hazahozta, s karjai védelmébe, a biztonságba bújhatott, jó tehát ha van valaki aki megvédelmezheti a rászorulókat. Zamira elpirult. —Igen, jó volt ott a karjaid között, bevallom, de ha valamit elhatározunk, komolyan kell csinálni! Ha úgy döntünk hogy felhagyunk az erőszakkal, akkor helytelen, ha közben gyilkolni tanulunk! —Hax nem arra készül hogy másokat megtámadjon, csak hogy megvédhesse magát és szeretteit! Téged, Zamira, senki nem kényszerít rá hogy megtanuld mondjuk a kardforgatást, – habár helyesnek tartanám! Nálunk Lulmannolban a legtöbb nemeskisasszony maga is ért a fegyverforgatáshoz! —A nők dolga az hogy életet adjanak, és nem az, hogy elpusztítsák az életet! Különben Hax gyorsan haladt a vitézi tudnivalók elsajátításában. Már egy héttel azután hogy tanulni kezdett, lényegesen veszedelmesebbnek volt mondható kezébe kardot ragadva, mint korábban. Persze Dacír tökéleteségét, aki szinte olyan pontossággal kezelte a kardot mint egy ügyes sebész a kést, még korántsem érte el. Volt azonban amiben messze Hax bizonyult jobbnak: ide tartozott csaknem valamennyi munka. Nemcsak arról van szó, hogy ő értett ezekhez, Dacír pedig nem. Hanem, bár Dacír nagy becsületesen megpróbált segíteni nekik, az is kiderült, hogy bár Hax minden ereje ellenére is szin te kölyöknek tűnik Dacír mellett, sokkal tovább bírja a munkát, szívósabb és kitartóbb. Dacír képes volt például arra, hogy fél kezével belekapaszkodva a szekér hátuljába, visszatartsa, mikor Hax a két ökörrel el akarta azt húzni. Ezt csak úgy tréfaságból mutatta be, szórakozásból. Ereje tehát egye nesen elképesztő volt. És akár reggeltől-estig képes volt rá, hogy a legkülönbözőbb fegyverekkel hadakozzék, okítsa Haxot, keze nem lanyhult a kardforgatásban. De amikor hajnalban nekikezdett a szántásnak, már kilenc óra felé abba kellett hagynia, dőlt róla a veríték, lihegett, szinte tántorgott az eke után, s bár végül kitartott az eke mellett estig, számtalanszor pihenőt kellett tartania közben, s végül e szavakkal esett be az ajtón:

—Életemben így még ki nem fáradtam! Nálunk Lulmannolban a legnagyobb sértések egyike ha valakit parasztnak neveznek, de esküszöm, hogy ezentúl csakis tisztelni fogom őket! —Ez semmi! - somolygott Hax. —Hiszen most csak az eke szarvát fogtad! Húztad volna az ekét az ökrök helyett, mint én tettem gyerekkoromtól! Dacír nem szólt semmit, de ezentúl lényegesen tiszteletteljesebben beszélt Haxszal, mint eddig tette volt. Különben Dacír tenyere is feltört az ekeszarvtól, pedig a kard soha nem tette ezt. Ezután néhány napig inkább nyilazni tanította Haxot, aki pedig átvette tőle a szántás feladatát, és Dacír más, kevésbé szokatlan munkákat végzett. Mert a favágás például jól ment neki. Azzal nem volt semmi gond. Igaz, ötször is eltört a fejszenyél roppant markaiban, míg sikerült egy erejéhez méltó nyelet a vasba faragnia! Hanem amikor egyszer gyomlálni próbált, annak is teljes kudarc lett a vége: összekeverte a gazt a ha szonnövényekkel, s le is taposott egy csomót, mert el sem fért a zöldségeskert ágyásai között, több kárt okozott mint hasznot. De Zamira és Nimala nem haragudott meg jószándékú ámde hiábavaló próbálkozása miatt, csak kedélyesen hátbaveregették, odábbtuszkolták, sőt Zamira játékosan még rá is paskolt a fenekére csak úgy járás közben, és a két nő egyszer s mindenkorra kitiltotta onnan. Az is biztos azonban, hogy a vízhozás feladata alól most már Hax is fel lett mentve, mert ő inkább a paraszti dolgokkal foglalkozott ami neki jobban ment, mert még az ásástól is megfájult Dacír dereka. Ám az ökröket ő is el tudta hajtani, s ő hozta a vizet, méghozzá a faluból, mert azt mondta hogy esze ágában sincs a messzibb folyóhoz menni, merje csak valaki megtiltani neki hogy bemenjen a faluba, szeretné látni hogy ki olyan bátor! Ilyen ember természetesen nem akadt. Egy alkalommal azonban mikor a vizet merte a hor dóba, mellésomfordált egy aggódó ábrázatú, kissé már idősecskének tűnő asszony, ami szo katlan volt, mert addigra már az egész falu tudta, hogy Dacír is azokhoz az átkozott vöröshajúakhoz tartozik, s így inkább kerülték őt – ami különben ajánlatos is volt roppant méretei miatt. Az asszony így szólt: —Dacír… ugye ez a neved? —Igen. - felelte Dacír, de semmi többet, és merte to vább a vizet. —Szeretnélek megkérni valamire, uram… nem is tudom hol kezdjem… —Talán az elején. —Eh, az elejét ismeritek! Dzsoborról van szó, az én szerencsétlen uramról! Addigra már Dacír, aki szinte már udvarolt Zam irának, nagyon jól ismerte ezt az esetet, ezért így szólt: —Dzsobor, az nem szerencsétlen, hanem bolond, vagy ha szerencsétlen is, hát szerencsétlen hülye! —Igen, igen, igazad van! De segítségre van szüksége!

Hiába vágta le a borbély a karját a könyöke alatt, azóta is lázas, és egyre terjed a rontás a karján fölfelé! Nagyon aggódom miatta! —Meg is van rá minden okod! Bele fog halni! - bó lintott Dacír. —De én ezt nem akarom! Kérlek szólj Zamirának, hogy jöjjön el hozzánk, és segítsen a férjemen! Muszáj volt neked szóljak, mert az a lány nem jön mostanában már a faluba! —Nem tűröm, hogy úgy beszélj a menyasszonyomról, hogy „az a lány”! - fordult felé Dacír, de olyan arccal, hogy az asszony ijedten hátrált vagy két lépést. —Ó, ó, hát igen, persze! Elnézést! —És tudd meg, hogy miattatok nem jön a faluba! Zamira egy csupa jószív teremtés, aranyat ér minden szava és mozdulata, de ti elüldöztétek őt! És nagyon jól tudom hogy te is ott voltál ám akkor, amikor kútba akartátok fojtani! Megígértem hogy nem jön a faluba, és ez így is lesz! Természetesen hajlandó segíteni a férjeden, amennyiben tud. De akkor hozzátok Dzsobort ki Zamirához, nem érdekel hogyan! Nem adok át neki semmiféle üzenetet, mert amilyen jólelkű, még képes lenne kirohanni ide, aztán hogy végzett Dzsoborral, ti is végeznétek vele! S akkor én következnék, kénytelen lennék kiirtani a falut, és mindez nem lenne jó senkinek, se Zamirának, se nektek, se nekem! Ha Dzsobort kihozzátok, megnézi. Ennyit ígérhetek. Többet nem. Na, áldjanak az istenek! - és Dacír elhajtott a szekérrel. Még aznap este kicipelte egy rögtönzött hordágyon Dzsobort Zamirához a férfi néhány rokona. Igazán nagyon zavartan álldogáltak Zamira kunyhója előtt, s a leány, aki közülük jópárban felismer te az őt kútba fojtani akarókat, nem is szólt hozzájuk, be sem hívta őket, csak Dzsoborral foglalkozott. A férfi nem volt magánál, lázasan hánykolódott az ágyon, és Zamira megállapította, hogy bizony újra vágni kell, most már a vállánál. Megmondta ezt az aggódó feleségnek is. —Kár volt a borbélyhoz fordulnia! Mert a borbély ugyan jól vágott, a vágás szépre sikerült, de koszos, piszkos késsel, vagy talán koszos rongyokkal kötözte be a sebet! Azért van most ez a baj! Vághatom, vagy tovább ragaszkodsz a babonaságaidhoz, hogy vöröshajú ne kezelje az uradat? —Vágd csak, vágd! - sírta el magát az asszony. —Most már olyan mindegy, hogy honnan hiányzik a karja! Csak megmaradjon az élete! Nézz rám, idősebb vagyok mint ő, s nem is túl szép arcú, ki venne feleségül ha ő meghal?! —Kit sajnálsz hát, magadat vagy a férjedet? —Magamat is és őt is! —És most ki mentené meg a férjedet, ha engem a kútba öltök?! —Igaz, igaz! - morogta zavartan az asszony, bár Za mira jobban szerette volna hallani legalább azt, hogy elnézést, vagy ne haragudj, de hiába állt az ajtóban legalább két percig, szigorúan nézve a nőre, az e szavakat ki nem mondta, csak azt ismételgette hogy „igaz, igaz”.

Így hát Dzsobor karját vállban amputálta Zamira, s bár aggódott hogy későn hozták, Dzsobor végül mégiscsak túlélte a műtétet, megmaradt, bár arról nem tud a történelem, hogy valaha is eljött volna Zamirához megköszönni a segítséget. Különben Dzsobor felesége sem hálálkodott, de legalább küldött egy egész disznót, amiből ünnepi lakomát csaphattak. A disznóvágás maga egyszerű volt: Dacír fejbecsapta az állatot roppant öklével, s ettől az egyetlen ütéstől az azonnal kimúlt. És Dacír elégedetten gondolt rá, hogy ezt még Íchia sem rosszallhatta volna nagyon: elvégre az állat igazán nem szenvedett, észre sem vette mi történik vele, s már vége is volt.

6. fejezet A kovács felesége KÉT HÓNAPNÁL IS TÖBB IDŐ TELT EL ezután, és amennyire akkoriban lehetett, elmondható volt hogy boldogan éltek barátaink. A faluban persze suttogtak mindenféle csúnyát és gonoszat róluk, de ez őket nem nagyon érdekelte. Még Zamirát sem, akit pedig talán bántott volna máskülönben az efféle beszéd, érzékeny lelkű teremtés lévén, de hát most nem „máskülönben” volt. Zamira ugyanis teljesen mással volt elfoglalva, nem volt ideje hogy a falusiak kicsinyes rosszindulatával törődjön, mert szabadidejének minden percét kitöltötte a szerelem. Életében először volt szerelmes, méghozzá Dacírba, és szerelme legalább akkora volt, mint amekkora Dacír maga. Dacír is nagyon szerette eddigre már Zamirát, és nyíltan menyasszonyának nevezte mindenki előtt, már jóval korábban is, a faluban, először épp akkor amikor Dzsobor felesége szólt hozzá. S ez nem is maradt titokban, s alaposan felborzolta a falusiak idegeit. —Egy szőke és egy vöröshajú… ebből a házasságból csak szörnyszülöttek jöhetnek a világra! - ilyesmiket mondogattak, de csak egymásnak, mert Zamira nem jött be a faluba azóta sem, Dacír meg ugyan bejött, de neki persze senki nem mert szólni. Eoé sorsa is jól alakult. Szépen gyógyultak sebei, már arra is képes volt, hogy nagyon óvatosan pár lépést bicegjen, s a karjait is megmozgathatta, de azokat csak még sokkal óvatosabban, és semmit nem volt szabad emelnie velük, mert a karjai sokkal csúnyábban lettek meggyötörve mint a lábai, hisz azok tartották a teste súlyát a keréken. Várható volt Zamira szerint, hogy Eoé jóval előbb fog futni tudni, mint hogy szabad legyen neki akár egy kisebb követ is felemelnie. De most már legalább annyira rendbejöttek karjai, hogy vakaródzhatott ha akart, s az ételt a szájához emelhette, persze csak lassan, de ez is mérhetetlen örömmel töltötte el mindegyikőjüket. Igaz ugyan, hogy még az evés is kifárasztotta Eoé karjait, mert izmai a sok nem használattól nagyon legyöngültek, így általában Hax etette őt, különben a leány legnagyobb örömére és élve

zetére, és láthatóan Hax is boldogan szolgálta ki őt. Már régen nem mondogatott olyasmiket hogy nem lesz Eoé férje, igaz ugyan az is, hogy Eoé maga is kijelentette nemegyszer, hogy ha anyja túlzottan megmakacsolná magát, inkább örökre itt marad Zamira és Hax mellett, majd csak hasznossá tudja tenni magát gyógyulása után. Ekkor történt, hogy Dacír lovának lábáról leesett a patkó. Újra kellett patkoltatni, persze akkor már nemcsak azt az egy lábat, de mind a négyet, hogy egyforma vastag legyen mindegyiken a patkó. S mert a faluban volt kovácsmester, Dacír oda vitte be a lovat. Tudta, ha Zamirához fűződő kapcsolata miatt nem kedvelik is túlságosan, azért a lovát meg fogják patkolni, elvégre megfizeti. Üllür kovács nem is ellenkezett, megmondta az árat, Dacír ki is fizette, s fel is került mind a négy patkó rendben a ló lábaira. Aztán Dacír felpattant a lovára, hogy hazainduljon. Már majdnem elhagyta a falut, amikor annak túlsó vége felől kiabálás, fegyvercsörgés, s egyéb lárma hallatszott, majd égő nádtető ropogása is, sűrű füstfelleg borította be az eget, és mintegy tizenöt lovas rontott be a faluba, vágtájuk közben lekaszabolva néhány falusit, válogatás nélkül, mindegy volt nekik hogy férfi, nő vagy gyerek kerül elébük. Közben így kiáltoztak: —Kifelé! Gyerünk, gyerünk, ki a házakból! Indulás! Aki nem engedelmeskedik, meghal! Elhajtjuk a falut! Gyerünk már!D acír tudta mi történik, ilyesmi időnként Lul mannolban is megesett. Valamelyik birtokos rácsap a szomszéd földjére, de nem azért hogy zsákmányt ejtsen csak úgy, egyszerűen, hanem hogy egy egész falut (vagy többet is) elhajtson. Néhány lakót megölnek, a félelem felkeltése miatt, hogy ne ellenkezzék senki, de a többit nem bántják legfeljebb megverik, mert ennek épp az a célja, hogy a szomszédos nagyúr valahol letelepítse az embereket a földjén, akik ezentúl neki dolgoznak, neki fi zetnek adót, tehát az ő faluinak száma növekedik így meg. Dacírnak igazán semmi oka nem volt rá hogy szeresse a falusiakat, vagy hogy jelenlegi uruk érdekeit nézze, azt sem tudta ki a földesuruk. Hanem fogadalmához hű kellett maradjon, így nem nézhette tétlenül a gyilkolászást. Előreugratott, és beleavatkozott a harcba, természetesen a falusiak oldalán, azaz, mert a falusiak igazán nem harcoltak, tulajdonképpen egymaga vette fel a küzdelmet a támadókkal. A támadók még csak fel sem ocsúdhattak meg lepetésükben, hárman közülük máris halottak voltak, mert Dacír mint egy fergeteg, úgy tört rájuk. Ők pedig nem számítottak nagy ellenállásra, főleg nem arra, hogy egy igazi vitézzel találkoznak, méghozzá ekkorával. Hullottak Dacír csapásaitól mint a legyek. Végül megfor dultak, és akik még éltek, menekültek észtvesztve. De hát ez csak az egyik csapatuk volt, más támadók még maradtak élve a falu többi részén, amint arról Dacír hamarosan meg is győződhetett, mert hirtelen éles

asszonyi sikoly szelte át a levegőt, mely éppen a kovács házából hangzott. —Ne! Ne! Ne öljétek meg! Dacír már vágtatott is arrafelé. Ott azt látta, hogy Mirza, Üllür kovács felesége a földön vergődik, két jókora fickó szorításában, egy harmadik épp nekikészült hogy a kedvét töltse vele, hárman pedig egy fiatal, jóképű fiút tartanak fogva, míg ezeknek egy negyedik társa késsel a kezében hadonászik előtte. —Azt hiszem a pöcsét vágom le elsőnek, és csak aztán a füleit! - röhögte. Hogy miért haragszanak annyira a fiúra, az Dacír számára világossá vált azonnal, amint szétnézett a kovács háza előtti udvaron. Két támadó ugyanis holtan hevert a kövezeten, nyilván a fiatal legény végzett velük, amikor meg akarta akadályozni, hogy Mirzát megerőszakolják. Na de szerencsére még időben érkezett! Máris előhúzta kését, és az megállt a vagdosni vágyó martalóc hátában. Majd kirántotta a kardját, a másik kettő mellé ugratott, egyiküknek egyetlen csapással levágta a fejét, a másik elmenekült. Azok hárman, akik Mirza körül szorgoskodtak, látták hogy sürgetősebb dolguk támadt, mint hogy az asszony bájaival megismerkedjenek, s mert ekkora vitézt még nem láttak, a közelébe se mertek menni, ehelyett íjat-nyilat kaptak elő, hogy így végezzenek Dacírral. Ezt azonban Dacír is látta, s mert jobbat hirtelen nem talált ki, leugrott a lováról, s berohant a kovács házába. A megmentett fiú, minthogy fegyvertelen volt, követte példáját. Mirza elszaladt. De nem messzire, csak a kút mögé, ott leguggolt, és figyelte hogy mi történik. —Oda jó helyre ment! Mindjárt vége! - nevette el magát az egyik katona, Dacírra gondolva, azzal felkapott egy égő fáklyát, és a tetőre hajította. A nádtető lángrakapott. Ezután nyíllal a kezükben figyelték mikor lép ki az ajtón, hogy végezzenek vele. Ilyen közelről akkor is végez a nyíl az emberrel, ha páncélt visel, és Dacíron nem is volt fémpáncél, csak vékony bőrvért, ezt látták ők is. No hát, hamarosan ki is jött onnan Dacír, de nem úgy, ahogyan ők kép zelték! Bentről valami mozgolódás hallatszott, hangos szusszanás, majd a feszülten figyelő Mirza hirtelen csak azt látta, hogy valami roppant erő hatására szilánkokra hasad az ajtófélfa, röpülnek kifelé a darabjai, és azon át kiront az udvarra a katonák irányába – nem más mint a férje hatalmas kovácsüllője, az, amin a vasat szokta verni, s ami legalább két mázsát nyomhatott, ha ugyan nem többet! Dacír csak úgy felkapta, igaz, ezt már két kézzel kellett fognia, maga elé tartotta lapjával hogy védje a nyilak ellen, és így rohamozta meg a katonákat. Azok persze hiába is lőtték reá nyilaikat, semmit nem ért az, így menekülésre fogták a dolgot, de Dacír még az üllővel a kezében is gyorsabb volt, utolérte őket, az egyikre egyszerűen rádobta az üllőt hogy az fel sem kelt többé a földről, a másikat meg puszta kézzel fejbevágta

mint a disznót amit Zamira kapott Dzsobor megoperálásáért, s pontosan úgy járt ez a katona is mint a disznó: azt sem tudta honnan éri a vég, már meg is halt. Egyedül a harmadiknak sikerült elmenekülnie a csapatból. Eddigre már a bátor ifjú is kilépett az égő házból, sőt a lángok az eddig benne bújkáló kovácsot is kikergették. —Hogy hívnak te fiú? - kérdezte tőle Dacír. —Cserjen a nevem, uram! Köszönöm hogy megmen tettél! —Ne köszöngess most te ostoba, nincs erre idő, ha nem fogd meg valamelyiknek a kardját, aztán gyerünk, segíts nekem! Akad még néhány ellenség a faluban! Cserjen meg is ragadott egy kardot, de néhány lépést sem kellett tenniük, láthatták hogy fölösleges bármi egyebet is tenniük, mert hogy Dacír a támadók többségét megölte egymaga, ez a bátor fellépés a falusiakra is kellő hatást gyakorolt, nekiestek a többieknek, azok úgysem voltak már sokan, s majdnem valamennyit lekaszabolták csak úgy, kard he lyett kaszával, sarlóval, vagy akár kapá val, bottal, szóval ami éppen a kezükbe akadt, azzal. Alig néhányan menekültek meg a támadók közül, igaz, a fa lusiaknak is voltak veszteségeik. Ahogy Dacír meggyőződhetett róla hogy minden rendben van, úgy vélte, nincs is itt több dolga, felpattant a lovára hogy hazavágtasson, ám ekkor Mirza hálálkodni kezdett neki. Sőt Cserjen is megköszönte az életmentést ismét. Dacír elunta a dolgot, s azt mondta, nem számít, felejtsék el, igazán nem volt olyan nagy dolog az egész. Ekkor azonban előlépett Üllür kovács, és így szólt: —Valóban, igazán nem volt olyan nagy dolog az egész! Még beleavatkozni is teljesen fölösleges, sőt kár volt! Előbb ez az ostoba kölyök - bökött Cserjen felé aztán meg te! Igazán úgy viselkedtél mint egy barbár, persze egy szőkétől nem is vártam mást! —Miről beszélsz?! - képedt el Dacír, aki azon nem lepődött volna meg ha nem kap hálát, de hogy még le is szídják, az igazán elképesztette. —Minek kellett idejönnöd?! Maradtál volna a vörös hajú szeretőd mellett! Mindent elrontottál! —Nem értelek! - csóválta a fejét Dacír, és dühös sem volt, egyszerűen csak döbbent. Valóban nem értette, miért haragszik a kovács. —Ezek nem akartak semmi rosszat, csak elhajtani a falut! Na és?! Hát nem mindegy az, hogy hol élünk?! Még csak bántani sem akartak, azt mondták hogy menjek a házba, és szedjem össze a szerszámaimat, pakoljak fel szekérre mindent, visszük azokat is! Legfeljebb az üllő maradt volna itt, mert az túl nagy ahhoz hogy normális ember egyedül megemelhesse! De ekkor jött ez az őrült fiú, ez a bolond Cserjen, és viaskodni kezdett! Na hát, meg is érdemelte volna, hogy felaprítsák! Minek avatkozik bele olyasmibe, amihez semmi köze! Üllür szavait a felesége, Mirza is elképedve hallgatta. Olyanná vált az arca, mint aki maga sem hiszi amit hall. —De hát nem vetted észre talán hogy épp mire ké

szültek?! Édes uram, hiszen Cserjen csak meg akart védeni engem! —Ugyan mitől?! Hiszen nem megölni akartak! Semmi bajod nem lett volna attól! De így a ház leégett, benne maradt valamennyi szerszámom, minden vagyonom az állatok kivételével, sőt most már dühösek is a támadók, visszajöhetnek nagyobb erőkkel, és akkor már nem elhajtani akarják a falut, hanem legyilkolni! Dacír nem szólt, csak ült ott a lován az elképedéstől leesett állal, de megszólalt helyette bezzeg Mirza. —Nem hiszek a fülemnek! Te valóban képes vagy le szídni ezt a két derék férfit, amiért megmentettek engem a gyalázattól?! Köszönnéd inkább meg nekik! —Hogy Dacír miért avatkozott közbe, nem tudom, talán mert bolond, s egy bolondnak nem tartozom köszönettel! Azt meg már régóta tudom hogy Cserjen reád meresztgeti a szemét, el is akartam már beszélgetni nemegyszer a fejével, s meg is tettem volna ha engedsz a csábításának, mézesmázos beszédének! Ő tehát csöppet sem önzetlenül cselekedett, de nem ám, hanem mert azt féltette a katonáktól, amit magának akart megszerezni, bár azt nem tudom hogy mit eszik rajtad, asszony, mert se fiatal nem vagy már, se üde, bájos, ellenben tele van szeplővel az arcod, és még tiszteletlen, kotnyeles, házsártos is vagy! De mindegy is, nem kellett volna beleavatkozni egyikőjüknek sem! Tűnjetek is el az udvaromból! - azzal így szólt Dacírhoz: —Ha tudom hogy mire ragadtatod magadat, még a lovadat sem patkolom meg, akármennyit fizess is! Most retteghetek hogy visszajönnek és végeznek velem, mert az én udvaromon halt meg sok társuk! Takarodj innét! Dacír csak nézte a kovácsot, szánakozó tekintettel, és így szólt: —Egy mozdulatommal megölhetnélek, te nyomorult, de nem teszem, mert magad sem tudod, micsoda utolsó egy szánalmas alak vagy! Jól van, elmegyek! De nehogy azt hidd, megszabhatod nekem, hogy kit mentsek meg és kit ne! Ám hirtelen megszólalt ismét Mirza. —Dacír! Várj még egy csöppet! Csak egy kicsit, hogy felnyergeljek egy lovat! Veled megyek Zamirához, re mélem befogad! De ha nem, itt akkor sem maradok tovább! —Mit beszélsz? - ámult el Dacír, még jobban mint a kovács szavain. —Hát csak nem képzeled hogy egyetlen pillanatig is itt maradok, most már, hogy tudom milyen hitvány ember a férjem?! - bökött hátra hüvelykujjával Üllür kovács felé. —Annyit szídta szinte naponta Zamirát éveken át, hogy már a fülem is ketté állt tőle, magam is elhittem minden szavát, de most hirtelen felnyílt ám a szemem, rájöttem hogy amit mondott mind hazugság kell legyen, mert a hitvány ember csak úgy tarthatja magát jónak, ha a nemeseket és erényeseket pocskondiázza, és azokat nevezi szennyeseknek, tisztességteleneknek! Remélem megbocsátja Zamira és az anyja, hogy eddig minden

rosszat elhittem róluk, hisz legalább nagyon nagyot nem vétkeztem, például meg nem köveztem őket soha, nem úgy, mint sokan mások! Nem tehetek semmiről sem, ez a mocsok vezetett félre - mutatott Üllürre - de most felnyílt a szemem, mondom! Mert lehet hogy bolond vagyok, de azért nem teljesen! —Kuss, asszony! - kiáltotta Üllür, és közelebb lé pett. —Azonnal gyere ide mellém, vagy megkeserülöd! Mit képzelsz, szégyent akarsz hozni a fejemre, hogy te is a vöröshajúakkal cimborálsz?! —Márpedig amit mondtam, azt megmondtam! - ki áltotta Mirza. —És nem is hozok szégyent a fejedre, mert ami szégyen csak létezik, azt már te rég a nyakadba vetted, édes férjecském, azzal, amiket mondtál, másod szor pedig azért sem hozhatok szégyent a férjem fejére, mert ezennel megtagadlak, s nem tekintelek többé a férjemnek! —Fogd be a szádat agyalágy fehérnép, ne üvöltözz ilyesmiket, nem látod hogy sokan figyelnek minket?! —Ezt köszönd magadnak! —Azonnal idejössz! - lépett még közelebb a kovács. Ám ekkor Dacír kivonta a kardját, és a mellének szegezte. —Ugye nem akarsz úgy kinézni, mint egy nyársra húzott pecsenye?! Mert nemcsak ráhúzlak erre a vasra, de még meg is pirítalak a saját házad tüzénél, ha bántani merészeled! —Ez közönséges rablás! —Nem az. Nekem Mirza nem kell, nem háltam vele, nem is fogok vele hálni, sőt egyelőre még Zamirával sem háltam, bár tudom hogy nem hiszed, és nincs is hozzá közöd! De a nő nem a férje tulajdona, oda megy, ahová akar! Az hogy elhagy-e téged, egyedül rá tartozik, az hogy hova megy, szintén, az pedig hogy Zamira befogadja-e, az Zamira és Nimala dolga, s neked ahhoz sincs közöd! Úgyhogy elhallgass, mert ocsmány beszéded már nagyon sérti a fülemet, s ha megdühödöm annak nem lesz jó vége! - azzal megkérdezte Mirzát: —Jól meggondoltad a dolgot? Valóban a kitaszítot tak között akarsz élni? —Hogy ott akarok-e élni, azt nem tudom, de itt biztos nem! Ezentúl nincs férjem, mert ilyen férj nem kell nekem! Mert azt hogy nem jött segítségemre és gyáva, még talán megbocsátottam volna neki, de ezt hogy utána ilyen aljasul viselkedjék, már nem bírom szótlanul lenyelni! Köszönöm hogy megvédelmeztél, s külön köszönöm, hogy megvédtél a saját férjemtől is uram! —Ne mondd hogy uram! Én sem vagyok az urad! Dacír vagyok! —Akkor hát köszönöm, Dacír! Várj meg kérlek, mindjárt hozok egy lovat, ennyi jár nekem, de ne félj fordult hirtelen a tehetetlenül álló Üllürhöz - mást nem viszek el innen! Azaz, csak egyvalamit: a fiamat, Tum ladent! A támadáskor épp a szomszédban időzött, talán nem esett baja! De nem esett, mert épp ekkor rontott be a kapun egy ijedt, könnyesarcú, nyolc év körüli kisfiú, és anyjához

szaladt. —Mama! Úgy megijedtem! —Nem baj, kicsim! Gyere, elmegyünk innen! —És a papa? —Őt itt hagyjuk! Ő nem szeret engem. De sebaj fordult hirtelen Üllürhöz - ha te tudtál arról hogy tetszem Cserjennek, hát én is tudtam arról, hogy te meg a szomszéd özvegyasszony után koslattál, sőt velem ellen tétben, aki hűséges maradtam, mást is tettél ott, nemcsak jártál utána! Na hát, biztosan szívesen lesz a feleséged! Megengedem! Élvezd csak a bájait, ha engem már nem becsültél semmire! Pedig lehet hogy visszasírod még az én szeplős arcomat! Épp ekkor ballagott végig az udvaron a támadók egy gazdátlan lova. Mirza elkapta a kantárját, felült a nyergébe, s így szólt: —Látod milyen szerencséd van? Még lovat sem a tieid közül viszek el! Gyere kicsim! - nyúlt le a nyeregből a fiáért hogy maga mellé felhúzza. —De már a fiamat nem engedem hogy elvidd és erkölcstelenségre neveld, te ringyó! - bődült el Üllür, és megfeledkezve Dacírról is, Mirza felé lódult. Ám a következő pillanatban elterült a földön mint egy béka. Cserjen ugyanis a háta mögé somfordált, s amikor megmozdult, elgáncsolta, összeakasztva a két lábát. —Az asszony azé, aki után megy! A gyerek pedig azé a szülőé, aki után megy! —Na megállj, te… - kezdett el feltápászkodni a ko vács, ám hirtelen valami hideget érzett a nyakánál. Ahogy felpillantott, azt látta hogy Cserjen bökdösi a nyakát egy kard hegyével. —Nyugi, nyugi! Nagyon felforrósodott az agyad ettől a tűztől! - intett Cserjen a ház felé. —Nem lesz ez így jó, barátocskám! Ugye nem vagy te olyan rossz ember, Üllür bácsi, hogy elszakítsd a gyereket az édesanyjától, igaz?! Na, remélem értjük egymást! Tedd azt amit Mirza mon dott, okos asszony ám a volt feleséged, eredj a szomszédasszonyhoz, s ha gyerek kell, csinálj neki! Talán képes vagy még rá te fatökű! - azzal elvette a kardot a kovács nyakától, és elballagott, de a kovács sem tűnt már harciasnak. Igazság szerint alaposan beijedt. Nem volt kellemes érzés a kard a nyakán. S így aztán Dacír, Mirza és a kis Tumladen bé késen ellovagoltak. A falusiak döbbenten néztek utánuk. Még egymás közt is csak jóval később kezdték el tárgyalni az eseményeket. Mirza és a kis Tumladen megjelenése hatalmas meglepetést keltett a kicsiny, de úgy látszik mind inkább gyarapodó közösségben, gondolhatjuk! Lassan kezdett szűk lenni a kunyhó, hiszen az eredetileg csupán két személynek készült, a két nőnek, anyának és leányának, de most már jóval többen laktak benne: Zamira, Nimala, Hax, Eoé, Dacír, Mirza és a kis Tumladen. Alaposan meg szaporodtak az utóbbi nem egészen fél év alatt! Pedig még ezzel sem volt vége a meglepetéseknek. Mert három nap sem telt el, és Hax, aki megint épp az

udvaron szorgoskodott, tulajdonképpen épp a váratlan szaporulattal összefüggésben, merthogy bővíteni akarta a kunyhót, és ezért éppen gerendát faragott, a legnagyobb munka kellős közepén, nem sokkal dél előtt, azt vette észre, hogy ott áll valaki a tisztás szélén, és habozva, bátortalanul méregeti őt. Még meg is ismerte: Cserjen volt az, a gazdag ifjú paraszt, akit a kútba lógatott, hogy lehűtse a forró fejét. —Na gyere ide te hülye, nem bántalak! - intett felé. — Mi kellene, mondd! Valami kórság kínoz? Mert itt csak arra van szer, olyasmit hogy szerel mi bájital, azt nem tartunk, jól tudod! —Nem, nem, nem emiatt jöttem! - somfordált kö zelebb Cserjen. —Hanem tudod, elfogtam a támadók gazdátlanná vált lovait, vagy legalábbis majdnem mindet, s gondoltam, elhozom őket nektek, itt vannak a tisztás széli fák között! Ezek végülis Dacírt illetik meg, úgy gondoltam! S nekem amúgyis van lovam számos! De nektek jól jöhet! Igaz ugyan hogy nem igáslovak, de majd csak megszokják az ekét és szekeret! —Hijnye a teremburáját! - ámult el Hax, amint belé pett a fák közé, s ott megpillantott kilenc pompás lovat, amiken még a nyereg s egyéb lószerszám is rajta volt, mert Cserjen azokat sem szedte le. —Ez valóban nagy szerű ajándék! Bár úgy van ahogyan mondod, ezek jogszerűen is Dacír tulajdonai, de azért becsülöm benned pajtás, hogy nem magadnak tartottad meg őket! Na gyere te átokfajzat, bevezetlek Zamirához, békülj ki vele, ne félj, ha megtudja mit hoztál biztos nem pirongat meg nagyon, és elfogadja bocsánatkérésnek! Úgy is lett. Zamira szeme csillogott az örömtől, ahogy elnézte ő is a lovakat. Most már ha gazdagok nem is voltak, szegénynek sem lehetett mondani őket. Ráadásul azt is megállapította, hogy a kilenc lóból kettő vemhes kanca, tehát még szaporodni is fog a lóállományuk egy idő után. Nem volt ez megvetendő ajándék, csöppet sem volt az! Most már lovon mehet bárhová, nem kell gyalogolnia! Igaz, lovagolni nem tud, de nem kétlette hogy Dacír segítségével hamarosan megtanul. És Hax is nagyon örült, mert most neki is lehet saját lova mint Dacírnak, hiszen eddig csak két lovuk volt: Dacír lova, meg az, amin a minap Mirza belovagolt. Mindenki otthon volt, csak Dacír járt távol aki vízért ment, ezúttal kivételesen a folyóhoz, mert halat is akart fogni. S most Cserjent bevezették a kunyhóba, s illően megvendégelték. Ő pedig nagyon jól érezte magát, igazság szerint soha ilyen jól még nem érezte magát, hiszen mindenki az ő nagylelkűségét, becsületességét dicsérte. Efféle élményben eddig még nem volt része. S meg kellett állapítsa, hogy Zamira igazán nagyon csinos leány, hiába hogy vö rös a haja, és egyáltalán, nem is rossz emberek ezek itt, nagyon kedvesek, nem is készülnek semmi gonoszra, nem kevergetnek kígyókat és békákat a kondérokban, hogy megmérgezzenek vele valakit, s még az a borzasztó Hax, akivel többször is álmodott, s hozzá nem túl kellemeseket, szóval még Hax

is egészen rendes fickó. Elvégre nem lehet rossz néven venni tőle, ha meg akarta védeni Zamirát, bár Cserjen még most is úgy gondolta, elég lett volna ha kissé felképeli, a kútba lógatás nagyon durva módszer volt. De íme, most még Hax is milyen barátságos vele! Sorra végignézett mindegyikükön, de legtovább Mirzán időzött a tekintete, s így szólt: —Tulajdonképpen nem csak a lovakat akarom nek tek adni.— Hogyhogy? - kérdezte Eoé, és Cserjen most őt néz te meg. Igen, ő az a titokzatos lány, akit nem na gyon lehet látni, s azt rebesgetik róla, hogy kerékbe törték. Ha ez igaz, akkor most már nagyon jó állapotban van, hiszen ülni is tud. És Zamira igazán nem akármilyen gyógyító lehet, ha egy kerékbe törtet is képes ennyire helyrehozni! —Szeretném még felajánlani nektek a saját lovaimat is! —Nem értem! - képedt el Nimala. —Meg úgy mellesleg mindent amim van. És ráadás ként saját magamat is! —Még mindig nem értem egészen! - mondta Zamira, mikor az ámulat kiáltásai kissé lecsöndesedtek. —Hogy érted ezt? —Furcsa lesz, de megpróbálom elmagyarázni. —Ha megkérhetlek! - intett neki fölöttébb előkelően Eoé. Most már ilyesmit is megtehetett a kezével. De csak nagyon óvatosan. És kezei még mindig sinben voltak. —Mirza most már hozzátok tartozik. Ezennel tehát megkérem a kezét tőletek! Na, erre lett csak nagy ámulat! Hosszú percekig nem csillapodott a hangzavar, és egyedül Mirza volt az aki egy szót sem szólt, de csak hangokkal nem szólt, elmondott azonban mindent szavak nélkül is az arca, amely piros volt, s e piros arcon még sokkal pirosabban, vérvörösen fénylett minden egyes szeplő külön-külön! Pedig nem volt már leánykorú, igazán nem, Tumladen, a fia nyolc esz tendős volt, de egy hamvasarcú szűz nem pirulhatott volna jobban, mint most ő. Aztán hogy lecsendesedtek, megint Cserjen szólalt meg.— Dacír bár nincs itt, de ő a tanúm rá, mennyire le hordta szegény Mirzát a férje, Üllür kovács, amikor Mirza elhagyta őt. Elmondta hogy nem fiatal már, meg házsártos, és szeplős az arca is. És hát Üllür nem éppen jellemes ember, de mindebben igaza van. Számos nő él csak a mi falvunkban is, akik sokkal szebbek mint Mirza, és te is szebb vagy nála, Zamira. Üllür azt mondta, nem érti mi tetszik nekem Mirzában. Bevallom, én sem értem. Sőt, az az igazság, hogy nagyon sok nő sokkal jobban tetszik mint Mirza, de nem az a lényeg, hanem hogy valamiért mégis ő kell nekem, őt akarom magamnak, azt akarom hogy a feleségem legyen! Erre persze nem volt semmi esélyem amíg Üllür felesége volt. De még akkor is legalább ágyba akartam bújni vele, bevallom nektek, látjátok… Most már azonban nemcsak azt akarom, hanem hogy a feleségem legyen. Sőt, most még inkább, mert

csodálom amiért olyan bátran ellent mert mondani annak a barom Üllürnek! Csak, tudjátok, van ám itt egy kis gond! Én ugyan gazdag parasztnak számítok, de az egész faluval még én sem szállhatok szembe. Üllür még él, és Mirza elköltözhet ugyan tőle, de mindenkinek a szemében, és a papok szertartásai révén vallásunk sze rint, hivatalosan is ő még most is Üllür felesége. Nem tehetem meg, hogy csak úgy magam mellé veszem őt a házamba mint feleséget, ezt úgy nevezik hogy vad házasság, tudjátok ti is ezt jól, s ezt már akkor is nehezen tűrik a faluban ha ilyenkor se a férfinak, se a nőnek nincs felesége illetve férje, csak egyszerűen a pap nem áldotta meg a házasságukat! Hát még így mit szólnának, hogy Mirza férje, Üllür még él! Kiutálnának a faluból, sőt talán agyon is vernének, Üllürrel az élen, s ezt tennék Mirzával is! Én tehát csak akkor lehetek Mirza férje, ha ideköltözöm hozzátok mindenemmel, persze a földet és a házat nem vihetem magammal, itt élek a ti közösségetek védelmében, s bár a papok és a falu szerint nem lesz törvényes a házasságom, ez engem nem érdekel ha Mirza annak tartja, s valóban úgy gondolja, hogy ő már nem Üllür felesége! És mielőtt Mirza válaszolna, gondoljon arra, bármit mondott is Üllür, ő még nem öreg, és kínos, nehéz sors ám férj nélkül megöregedni, márpedig nem hiszem hogy sokan lennének rajtam kívül, akik merészelnék megkérni a kezét, így, hogy a férje még él! Őt most, elhihetitek nekem mert hallottam, erkölcstelen nőnek tartja mindenki, mert elhagyta a férjét, s ráadásul hozzátok költözött! Engem is erkölcstelennek fognak tar tani. Én tudom ezt, vállalom, de más nem hiszem hogy megtenné! S ráadásul nem is jövök üres kézzel, van több lovam, disznóm, birkám, tehenem, sok zsák gabonám, tyúkok, kacsák, libák, nyulaim is, és mindezt nem akarom megtartani a magam és Mirza számára, mert feltételezem hogy itt nem úgy megy ez nálatok hogy enyém meg tied, hanem hogy a mienk, ez tehát mind a tietek lesz, azaz a mienk, mert azért az enyém is marad egy kicsit! Cserjen azért egy kissé tévedett. A tulajdonviszonyok bonyolultabbak voltak e kis közösségben. Dacír például soha nem mondta, hogy a lova vagy a fegyverei közösek lennének. És Zamira vagy Nimala sem biztatott senkit arra, hogy mondjuk a gyógyszereit valaki is közösnek tartsa. De a lényeget illetően persze igaza volt Cserjennek. —Vállalod a megvetést? A kiközösítést? Ennyire szeretsz? - kérdezte meghatódva Mirza. És mert még soha életében senki igazán nem udvarolt neki, még Üllür sem a kapcsolatuk kezdetén, csak a szülei hozták össze a házasságot, most tehát olyan furcsa érzelmek hullámoztak benne amiket még soha nem érzett, sőt egészen elképedt teste váratlan és heves reagálásán, mert ahogy Cserjen szemébe nézett, hát egyszercsak illetlen bizsergést érzett lába között. —Igen. - válaszolta Mirza kérdéseire egyszerűen a fiú. —Vállalod a gyermekemet, Tumladent is? —Ugyan kérlek, azt nem nekem kell vállalni! Hiszen a

gyerek is közös! E szavakra kitört az egekig hallatszó nevetés. Régen volt utoljára ilyen jókedvük. —Tényleg ennyire szeretsz? Gondold meg jól! Erre megszólalt Zamira. —Fogalmad sincs, mennyire beléd bolondult! Szerelmi bájitalt akart kérni tőlem, de hát nekem nincs olyan, de nem hitte el, és csalódottságában majdnem megvert! Cserjen elpirult, s nagyon remélte hogy Hax nem szólal meg, nem akarta hogy kitudódjék miként lógott a kútban, mert szégyelte azt. És Haxra nézett, és Hax megértette őt, csöndben maradt, csak kacsintott egyet huncutul. Cserjen most nagyon hálás volt ezért Haxnak. És ekkor Mirza, nyíltan, minden szégyenérzet nélkül így szólt: —Én valóban nem tartom magamat többé Üllür fe leségének. Nem becsült semmire, nem bánta volna ha az idegen katonák megaláznak, megerőszakolnak, kedvüket töltik velem. Nem tartozom tehát hűséggel neki. Szabad nő vagyok. - azzal Cserjenhez lépett és így szólt: —Mindig nagyon tetszettél. Ha Zamira és többi barátom vállalja hogy rendez egy hangulatos lakomát, afféle kis lakodalmat, akkor azon a napon hogy ideköltöztél, feleséged leszek, és az éjszaka a nászéjszakánk lehet! Elvégre ha Üllür nem bánta volna hogy a katonáké leszek, ne bánja azt sem, ha a tied leszek! És erre Eoé elkiáltotta magát: —Éljen az ifjú pár! Mire mindenki más is éljenezni kezdett. Majd ahogy a hangzavar ismét lecsillapult, Cserjen szólalt meg újra: —Remélem nemsokára megérkezik Dacír. Mert már ma szeretnék elköltözni, de Hax és Dacír segítségére szükségem volna az átköltözéshez. És nemcsak azért mert sok holmim van. Hanem mert ha megtudják a falusiak hogy mire készülök, talán nem hagynának békességben eljönnöm ide… Ám nem történt semmi ellenségeskedés, Cserjen akadálytalanul átköltözhetett, csak a gúnyolódó kiabálásokat kellett elviselnie. És mindössze azzal vezették le dühüket a falusi legények, hogy még alig gördült ki az utolsó szekér holmival a faluból, máris felgyújtották mögötte a kiürült házat. —Ostoba barmok! - morogta Hax, aki ennél az utolsó fuvarnál a bakon ült Cserjen mellett. —Valaki beköltözhetett volna abba a házba, de hát így bizonyítják ezek a tuskók, hogy milyen bátor legények is ők… De Cserjent ez nem érdekelte. Ő már csak az esküvőjére, és Mirza közeli ölelésére bírt gondolni. És aznap már nem tarthatták meg az ünnepséget, mert már semmiféle készülődésre nem maradt idő, így a készülődés a következő napra maradt, s azt követően tartották csak meg a lakodalmat, de Cserjen ennek is nagyon örült. És aznap éjszaka csak Mirza és Cserjen aludt a kunyhóban, mindenki más a szabad ég alatt, még Eoé is…

Ám nem csak ez a házasság történt akkor: mert Eoé kijelentette, hogy márpedig tartsanak esküvőt neki is, ha valóban a barátai, mert ő is Hax feleségének akar számítani hivatalosan is, és őneki hiába nincs még férje, hiába hívhatna papot, ez sem érdekli, mert semmivel sem tartja magát különbnek mint Mirza vagy bármelyik barátja. Legyen lakodalma neki is! Hax pedig ellenkezett, még olyasmit is mondott amiben ő sem hitt, hogy ha végre felkeresik Crüielt, Eoé anyját és Eoé megpuhítja a kedves mama szívét akkor sokkal fényesebb esküvője lehet, de Eoé nem hallgatott a jó szóra, azt mondta hogy annak talán örülne ha anyja résztvenne az esküvőjén, de még ez sem biztos, mert lehet hogy fanyalogna, és ezzel elrontaná az örömét. És ő mindenképpen a barátai között akarja az esküvőt lebonyolítani. Őt nem érdeklik a főúri vendégek, köp az összesre, köp a hercegnői rangra, őt csak a barátai érdeklik. Hax még mindig ellenkezett, bár egyre kevésbé, hivatkozott arra is hogy Eoé még nem tel jesen egészséges, de erre Eoé közölte vele hogy ülni már igenis tud, már enni is tud, járni is, tulajdonképpen mindent tud már csak óvatosan, és erőlködnie nem szabad. —Biztos vagyok benne, hogy még a nászéjszakánkra sem lesz panaszod! - közölte a fiúval, huncutul kacsintott, és csak egészen kicsikét pirult bele. Hax ellenben annál jobban, nemcsak az arca, de még a kézfeje is vörös lett. —Igen, de hát… - kezdte, de erre Zamira is és Nimala is nekiesett, hogy mit képzel, micsoda ilyen meg olyan válogatott bunkó ő, hogy el akarja rontani szegény beteg leány örömét?! Így végül eldőlt hogy esküvő lesz újra, mert a három nő lehengerlő erejének még Hax sem bírt ellenállni, hiába volt nyakas, és olyan szívós, mint egy bivaly. Sőt, ek kor jött be a szobába Mirza, s amikor megtudta hogy miről van szó, azonnal Eoé pártjára állt. —Tessék azonnal feleségül venni! Nem hagyhatod hogy a lelke szenvedjen, ha a testi szenvedésektől megmentetted! Tényleg csak egy műveletlen tuskó vagy, tudd meg, én is parasztasszony vagyok, de annyit még én is tudok, hogy a szív sebei sokkal jobban fájnak bármi más kínnál! Hagytad volna a keréken lógni, ha neked sem kell! —Jól van, na! Nem mondtam hogy nem kell, csak meg akartam várni az anyja hozzájárulását is! - morogta, de igazság szerint nem tűnt rosszkedvűnek, sőt ellenkezőleg. De még más is történt ugyanakkor. Mert most megjöttek a férfiak is, s amikor a nők nevetve közölték velük hogy újabb esküvő lesz, és Dacír megtudta hogy Zamira mekkora hévvel pártolta Eoé esküvőjét, ellent mondást nem tűrően így szólt: —Márpedig akkor kettős esküvő lesz, leányok, aka rommondani többé nem is lesz itt leány, mert azon a napon én is feleségül veszem Zamirát! - azzal melléje lépett, karjaiba emelte, és Zamira akárhogy rugdalódzott, nem bírt kiszabadulni. Sőt, még azt sem tudta megakadályozni, hogy Dacír alaposan, hosszan szájon ne

csókolja. —Kell valaki melléd, babám, hogy megvédjen, hiszen te nem akarod védeni magadat! És ne is ellenkezz! —De ne ám! Ha én nősülök, te férjhez mész! - kiáltott Hax.— Úgy van, úgy van! - kiáltotta Eoé, és majdnem tapsolt örömében, de azután arra gondolt hogy gyönge a keze még, és mégsem tette. —Te hálátlan! - pirított rá Zamira, még mindig Da cír karjaiból. —Én-e?! Hiszen csak segítek a házasságod létrejöt tében, cserébe azért, hogy te is segítettél nekem! Most ismét Dacír szólalt meg. —Most mit rúgdalódzol, kis rosszcsontom? Hiába minden, tudhatnád! Akit én megfogok, az jól meg van fogva! Sosem bocsátom meg magamnak, hogy épp akkor mentem el Íchia mellől, de ha már egyszer elkövettem azt a hibát, hogy elszalasztottam egy tüneményes leányt, másodszor már meg nem teszem, az biztos! Mert, tudod, okos ember más kárából tanul, a hülye a magáéból sem – nos, én legalább közönséges ember vagyok, s a magam kárából képes vagyok tanulni! - azzal ismét jó alaposan megcsókolta Zamirát, és bár most már mindenki ott állt a kunyhóban, eszébe sem jutott senkinek sem a vergődő leány segítségére sietni, csak kacagtak, éljeneztek. S ekkor így szólt Eoé: —Hagyd már abba, Zamira! Hát nem látod, hogy még édesanyád is mosolyog, és örül a leánykérésnek? És ekkor Zamira ezt mondta: —Tégy le a földre kérlek! —Nem én! —Pedig erőszaknak úgysem engedek! Erre Dacír lerakta. S ekkor Zamira így szólt: —Meghajtom a fejemet a közkívánat és saját vágyaim előtt! Feleséged leszek! - azzal most ő csókolta meg Dacírt. Így hát a második esküvő a kis kunyhóban kettős esküvő lett.

7. fejezet A visszatérés MIRZA PÉLDÁTLAN TETTE akkora botrányt kavart a kis faluban, ami hetekig nem csillapodott. Példátlan volt, hogy valaki a kitaszítottak közé megy önszántából, s hozzá egy férjes asszony, ott hagyja urát, aki ráadásul a kovács, márpedig a kovács nagy úr, nagy ember, a falu leggazdagabbjainak egyike! S ha mindez még nem lenne elég, Cserjen is hozzájuk költözött, azt is tudta mindenki, hogy természetesen nem a vöröshajú Zamira miatt hanem Mirza kedvéért, hogy ott, a falusiak szavaival élve, „bűnben éljen” vele. És mindezt nem Üllür szégyenének tartották, hanem Cserjen, s még inkább Mirza szégyené nek, csak azt sajnálták, hogy nem járnak a faluba hogy jól megmondják nekik a magukét. Egyszer majdnem el is

ment egy jókora csapat férfi és nő, hogy „megmondják nekik a magukét”, de aztán le tettek róla: most már túl sokan laknak ott Zamiráéknál, nem lehet olyan büntetlenül kötekedni velük mint korábban, most már elegen vannak ahhoz, hogy védekezhessenek. De még emiatt is haragudtak rájuk. Mirzának már nem élt az anyja, de apja még igen, sőt még különösebben öreg sem volt. Eleinte el sem hitte amit leányáról mondtak, aztán hogy kénytelen volt tudomásul venni a tényeket, nem röstellette hogy elbaktasson Zamiráékhoz, s ott aztán azt követelte az ajtót kinyitó Nimalától, hogy küldje ki a leányát, mert beszélni akar a fejével. —Senki nem tiltja meg neki, hogy azzal beszéljen akivel akar, de azt hiszem jobb lesz ha kint mara dok, mert azt nem engedhetem, hogy durvaságra kerüljön sor! - válaszolta Zamira, aki ekkor szintén ott volt. —Majd adok én neked te szemérmetlen, te céda, ha bele mersz avatkozni a dolgomba! Apja vagyok, az én dolgom hogy megneveljem, s kapsz egy nagyot te is, csak merészelj közénk állni! —Nem úgy van az! - hallatszott most a kunyhó mé lyéről, s előlépett Cserjen, és a felbőszült apa elé állt. Mögötte pedig Mirza állt, szélesen mosolyogva. —Az lehet hogy Zamirának semmi köze az egészhez, ezért én is azt javaslom hogy menjen el, így legalább megszabadul egy csomó viszolyogtató ocsmányság végighallgatásától! De én már igenis itt maradok, nekem jogom és kötelességem hogy megvédjem őt, ki a feleségem!— Neked semmi ilyen jogod nincs, semmilyen jogod sincs, mert nem vagytok törvényesen összeesketve, nem is lehettek, Mirza férje Üllür kovács! —Mirzának Üllür volt a férje, de ő eljátszotta férji jogait akkor, amikor nem teljesítette férji kötelessé geit, s itt nem az ágybeliekre gondolok, hanem arra, hogy megvédelmezze asszonyát, ezt én próbáltam meg amennyire erőmtől tellett, s később mikor mások mentették meg Mirzát, én és főleg Dacír, akkor Üllür még nekünk tett szemrehányást! Üllürnek többé semmilyen joga sincs! —Fogd be a pofád, ostoba kölyök, nem is értelem jön a szádból, csak szar és húgy! Azt se tudod mit mondasz! A házasság, az szentség, azt nem lehet eljátszani ahogy te mondtad, és nem lehet úgy cserélgetni férjünket, mint ingünket-gatyánkat! Különben sem hozzád jöttem, ne te beszélj, hanem a leányom! —Jó, helyes! Akkor én most befogom a számat aho gyan kérted, és ígérem hogy egy szót sem szólok, de itt maradok, és ha megütni merészeled vagy más módon erőszakoskodsz, akkor nagyon rosszul jársz, erre figyel meztetlek! - és Cserjen félreállt. —Ha te szégyentelen vagy, ahhoz semmi közöm, de a leányomhoz igen! - mordult fel a sértett apa, és Mirzához szólt. —Gyere haza, leányom! Ez tarthatatlan állapot, lásd be, ez így nem mehet tovább! —Mit értesz azalatt, hogy haza? A te házadat, vagy

Üllürét? —Természetesen Üllürét! Ott a helyed! —Nekem a férjem mellett a helyem, és az nem Üllür, hanem Cserjen! Ahova ő megy, oda megyek én is! Az a szó hogy „haza”, nekem már ezt a helyet jelenti! —Nem, a te otthonod Üllürnél van! Már újjá is építette a házát! De ha nem akarsz odamenni, inkább gyere énhozzám, még az is jobb mint bűnben élni, a szennyben, posványban fetrengeni! Remélem még nem lettél ezé a himpelléré, de ha igen, biztos azt is megbocsátja férjed, a törvényes urad, gyermeked apja! És igen, épp a gyereked érdekében sem szabad rossz példát mutatnod neki! Jóságos istenek, gondolj csak bele, mire neveled őt az efféle romlott élettel! —Hadd válaszoljak sorrendben vádjaidra, apám! Először is kezdem azzal, amit úgy látom a legfonto sabbnak tartasz! Tudd meg, hogy igenis az övé let tem, méghozzá nem is egyszer, de már számtalan szor, hiába hogy csak néhány napja a férjem, én ugyanis annak tekintem őt! Messze jobb férfi az ágyban, mint ami Üllür valaha volt vagy lehet, bár sietve hozzáteszem, nem ezért hagytam ott Üllürt, s nem ezért mentem hozzá Cserjenhez! Ezt csak úgy mellékesen mondtam, mert látom annyira érdekel, hogy ki mit csinál a lábam közével, hát legyen meg az örömöd, csámcsogj csak el ezen a gondolaton! Másodszor, én itt nem bűnben élek, hanem boldogságban, még ha nehéz is elhinned, olyan boldog vagyok mint még soha életemben nem voltam, és ha bánok valamit, az csak az az egyetlenegy, hogy már sokkal előbb ott nem hagytam Üllürt! Mennyi sok szép évről mondtam le miatta! És ez a te hibád is, mert én már hozzámenni se nagyon akartam, és csak hosszas unszolásra egyeztem bele a házasságba, tudod jól! S kár is hogy akkor nem hallgattam a megérzéseimre, hogy Üllür nem lesz jó férjem nekem, mert íme, beigazolódtak sejtéseim! A házasságban, tudd meg, szerintem nem az a lényeg hogy holmi papok megszentelték-e, nem az ő kézmozdulataik és értelmetlen karattyolásuk teszi szentté a házasságot, hanem az ifjú pár közös, őszinte döntése, hogy egymásnak támaszai lesznek egy életen át, hű társuk minden bajban és rosszban! Üllür nem lett támaszom, társam, cserbenhagyott, s ezzel szegte meg ő a házasság szentségét, ezért nem férjem többé! Harmadszor, nem érdekel, megbocsátaná-e a férjem azt, amit te félrelépésnek tartasz, mert semmi joga elítélni, sokszor volt már korábban is a szomszédasszonnyal, tudok ám róla,… —Értsd meg, egy férfinak vágyai vannak, nem tehet róla! - vágott közbe az apja. —A férfiaknál nem úgy megy ez, mint a nőknél! —Ó igen, megértem én, hogyne, de akkor ő is értsen meg engem! Bár tulajdonképpen mindegy is hogy megért-e, mert oda vissza többé nem megyek, mert nekem is vannak vágyaim, vágyam a boldog élethez! S azt itt találtam meg! Negyedszer, nem véletlen ám, hogy nem hozzád költöztem vissza, hanem Zamiráékhoz, ide,

bár akkor még nem tudtam, hogy Cserjen vállal minden megvetést értem, s ő is ideköltözik! Mert Üllürnél egy percig sem akartam maradni, és tudtam hogy te nem értenél meg, jól megvernél és visszacipelnél hozzá, valószínűleg a hajamnál fogva! És hadd térjek vissza arra, hogy nem kell ám Üllür kegyes megbocsátása, bár nem kétlem hogy megbocsátana! Neki az is mindegy lett volna ha a katonáké leszek! Ami pedig a gyereknek mutatott példát illeti, remélem is hogy csupa fül és figyel minden szóra, s példát mutatok neki, mert nem akarom, hogy olyan legyen, mint az apja! Felesleges hát nagy szavakkal dobálódznod apám, hogy így meg úgy, én bűnben élek, meg hogy a házasság az egy szentség, meg hogy törvé nyes uram, mert már nem dőlök be ezeknek a hangzatos frázisoknak! Meséld ezt a szomszédasszonynak, az talán elhiszi, boruljon össze vele Üllür, sok boldogságot kí vánok nekik! S most hogy mindezt elmondtam, azt hiszem mindent meg is beszéltünk amit kellett, tudod a véleményemet, látod hogy nem erővel tartanak itt, megnyugodhatsz hát, vagyis járj békével, távozz innét, kivéve ha te is hozzánk akarsz költözni, mert akkor nagyon szívesen látlak, s nem hiszem hogy bármelyikünknek is kifogása volna apám ellen! Gyere ha akarsz, szeretettel várlak! —Méghogy én lealacsonyodjak – ezekhez?! Nem, nem, arról szó sem lehet! Gyere hát haza énhozzám, az én házamba, mondtam hogy az is jobb mint ez a fertő, megígérem, hogy nem küldelek vissza erővel Üllürhöz! —Ó persze, csak minden áldott nap reggeltől-estig hallgathatom majd léleknemesítő jótanácsaidat, igyekszel majd rábeszélni a visszatérésre, vissza akarsz majd terelni az erény ösvényére, hogy én is ilyen magasztosan fejezzem ki magamat! S odajön majd Üllür is, hogy szemrehányást tegyen nekem, meg hallgathatok a falubeli vénasszonyoktól is éppen eleget! De még nem is ez a legnagyobb akadály, hanem az, hogy eszemben sincs elhagynom Cserjent! Sőt, nagyon remélem, hogy nemsokára gyermeket szülök neki! - és két kezét hasa oldalára tette, s büszkén feszítette előre azt. —Szégyentelen! Olyasmivel kérkedsz, ami nemcsak erkölcstelenség, de még nem is tudhatod ilyen röviddel a házasságtörés után! —Hát persze, de nem is azt mondtam hogy biztosan fogok szülni neki, csak azt, hogy reménykedem benne, hamarosan jelet küld a testem arról, hogy áldott állapotban vagyok! —Az a gyermek ha megszületik, a szenny fia lesz, mert bűnben fogant, nem is csodálnám ha vörös hajjal vernék meg az istenek, jelezve hitvány származását! —Ha vörös lesz a haja, remélem olyan jólelkű lesz mint Zamira! Úgy látom apám, nem vagy képes megérteni engem, távozz tehát! Ha meggondolod magadat, annak örülnék, szerintem mindegyikőnk szívesen látna téged, hiszen úgy mesélte nekem Nimala, hogy mindig mikor valaki e közösséghez csatlakozott, az egész csoport gazdagodott, s nem is elsősorban

vagyonában, mert vagyont számottevőt csak Cserjen hozott ide, ám gazdagabb lett vidámságban, szeretetben! Jöhetsz hát, de amíg így gondolkozol, addig nincs számunkra közös hely a Nap alatt! —Nem fogok magam is megmártózni a koszban azért, mert neked elment az eszed, leányom! Ha te bűnt követsz el, én nem követem el azt magam is! Ezennel kitagadlak, többé nem tekintelek a leányomnak! Járd magad az utat amit választottál, de én többet nem ismerlek! - azzal na gyot köpött a földre Mirza lába elé, megfordult, és eltávozott. Mirza soha többé nem látta az apját. Múlt az idő. Ismét eltelt vagy két hónap. Eoé már minden segítség nélkül tudott járni, enni, sőt már dolgozgatott is egy keveset, gyomlálta a zöldségeskertet, persze csak az egészen kicsinyke gyomokat, amiknek kihúzása nem erőltette meg karját. S némi segítséget az ételkészítésben is tudott már nyújtani. Nem is azért vé gezte e munkákat, mintha más nem csinálhatta volna meg helyette, csak hogy erősödjék karja, mely egészen csontsovánnyá olvadt a hosszas tétlenségben, mozdulatlanságban. Hax is sokat fejlődött ez idő alatt: már tudott olvasni, ha az írásban még bizonytalan is volt, s egészen jól ment neki a kardforgatás és az íjászat is, igazság szerint jobban, mint az olvasás. Eoé persze még nagyon gyönge volt, szegény. Kar jalába mint a fogpiszkáló, mert az izmok a hosszú fekvéstől jószerivel semmivé olvadtak. De most már tényleg napról-napra látszott rajta a javulás. Hogy ujjait tornáztassa, gyakran elkérte Hax furulyáját hogy zenélgessen egy kicsit, de a furulyát Hax is szerette, végül azonban Eoé kereken kijelentette, hogy márpedig a furulyára neki van szüksége, az az övé, Hax tehát ha furulyázni akar, faragjon egyet magának. S persze ez így is lett, hisz mi mást is tehetett volna szegény Hax? Sőt, ezentúl a kuny hóban már szinte nem is furulyázhatott, mert két furulyás egy házban nem fér meg, ott pedig Eoé furulyázgatott rendszeresen. Különben egykettőre megtanulta e zeneszerszám kezelését, mindenki egybehangzó véleménye szerint szebben furulyázott mint Hax, így inkább akarta őt hallgatni Zamira, Nimala, Dacír és Cserjen meg Mirza is mint Haxot, szegény Hax tehát ezentúl már inkább csak magának furulyázgatott. De örült Eoé sikerének, nem irigykedett, s azt is látta, hogy a furulya nagyon jót tett a leány - azaz már inkább felesége - ujjainak. Kiderült eddigre az is, hogy Mirza vágya teljesül: úgy tűnt, minden reménye megvan rá, hogy idővel gyermeket szüljön Cserjennek. S e hírre Nimala és Zamira nekiállt gyerekruhákat varrni, persze Mirza sem maradt tétlen. És mert e tevékenységet sokan látták akik betegségük miatt keresték fel a nőket, elterjedt e hír a faluban is, és Üllür nagyon csúnyákat mondott Mirzáról, végül aztán gondolt egyet, azt mondta ha Mirzának szabad, akkor szabad neki is, és áthívta a szomszéd özvegyasszonyt hogy költözzön hozzá, amit az meg is tett. És érdekes, ezen bezzeg nem háborodott fel a falu! De hát ez nem érdekelte Mirzát, sőt

majdnem egy hónapba is beletellett míg megtudta, de akkor csak annyit mondott, reméli boldogok lesznek. Aztán egy nap Eoé így szólt Haxhoz: —Ideje hogy felkeressük anyámat, Crüiel úrnőt, én édes uram! Crüiel, ki valaha Rilgentia egyik legszebb várának volt a birtokosa, bizony csöppet sem érezte jól magát az utóbbi napokban. Sőt, még csak nem is túlzunk ha úgy fogalmazunk, hogy kifejezetten nyomorúságosan érezte magát. Nyomorúságos közérzetének okozója pedig sem mi más nem volt, mint egészen egyszerűen a nyomor. Nem sokkal azután ugyanis, hogy leányát, Eoét felkötözték a kerékre, - és ez az „azután” alig pár napot jelentett - egyszerűen eltűnt a királynő Rilgentiából. Zorjána királynő eltűnt, állítólag egy varázsló, aki pedig korábban barátja sőt sokak szerint szeretője volt, elrabolta őt. Hogy mi volt ezen elrablásnak az oka, a megveszekedett szerelem vagy az hogy a varázsló csak tettette a szerelmet s igazából már kezdettől fogva a királynő életére tört, ezt nem lehetett tudni, ki ezt hitte, ki azt, az igazat senki nem tudta.3 De a királynő eltűnt, s most új uralkodó kellett Rilgentia trónjára. S az új uralkodó magasztos címére bizony többen is pályáztak, közöttük is elsőként kell említeni Tangurt, aki a királynő legbizalmasabb barátja volt, aztán Trax herceget, s vé gül Gerész nomarkot. Nyilvánvaló volt hogy e három főnemes közül valamelyik lesz a király. Crüiel ugyan nem bánta volna ha királynőként tisztelik, de nem ringatta magát olyan illúziókban hogy volna akár szemernyi esélye is a trón megszerzésére. Tudta hogy ehhez túl kevés a hatalma. Pusz tán azt sze rette volna ha nem kell egyik nomarkhoz sem csatlakoznia, ha semleges maradhat, s így átmentheti vagyonát az új uralkodó idejére is, mert ha rossz oldalra áll, annak rossz vége is lesz! Ám sajnos nem lehetett semleges maradni ebben a küzdelemben, ezt szomorúan tapasztalta. Trax herceg nem tisztelte semlegességét, s mert nem esküdött hűséget neki, elfoglalta várát, őt magát elfogta, és sokáig kellett börtönben raboskodnia, vagy pedig ide-oda cipelte őt fogolyként a herceg, hadakozásai közben. Végül valahogyan, valamiért kibékült Tan gurral, elismerte hogy Tangur a király, Tangur legyőzte Gerészt is, s most már Tangur a király, Tangur legyőzte Gerészt is, s most már minden rendben volt az országban, csak éppen nem Zorjána volt többé a királynő, hanem Tangur a király, és ez a változás persze keserves volt Crüielre nézve, s mindazon urakra és úrnőkre, akik nem álltak időben a jó oldalra!4 Egy nap aztán Tangur király arra is sort kerített, hogy az elfogott nemesek fölött ítélkezzék. Volt akit halálra ítélt, volt akit nem, de a vagyonát mindenkinek elkobozta aki nem őt támogatta a harcokban, s így járt ezzel Crüiel is. A király parancsára ajándékoztak neki egy rend jó ruhát, a nyakába akasztottak egy teli elemózsiás tarisznyát, kezébe nyomtak egy vándorbotot, azzal meg

nyíltak előtte a várkapuk, s így szóltak hozzá: —Eredj! - és kilökték őt az útra, s többé senki nem is törődött vele senki már. Hazátlan csavargó lett belőle, Crüielből, s főhetett a feje a gondtól, mit eszik néhány nap múlva, ha elfogy tarisznyája tartalma! Minthogy jobbat nem tudott kitalálni, elhatározta hogy elbandukol Loránba, Rilgentia fővárosába, ahol leánya, Eoé, udvarhölgy volt amikor még Zorjána királynő uralkodott. Remélte, most is tűrhető körülmények között él leánya, azt nem tartotta valószínűnek hogy a trónért folyó csatározásokban az udvarhölgyeket különösebb veszélyek fenyegették volna. Azt persze nem tudta hogy a királynő kerékbe törette leányát, e hír még nem jutott el hozzá. Na de megtudta hamarosan! Két hétbe is beletelt míg végre rogyadozó lábakkal bevánszorgott Lorán kapuin a városba. Nem szokott hozzá a hosszú gyalogláshoz. Úrnő volt, s így ha épp nem gyaloghintón vitték, akkor lovagolt. De most nemhogy gyaloghintója, még lova sem volt! És bizony a gondokból még ez sem volt elég, mert már két nappal a városfalak megpillantása előtt elfogyott az utolsó szem élelme is, így az éhség kínozta, de annyira, hogy ilyet még soha életében nem érzett. Ráadásul ebben az évszakban még ehető bogyó is csak nagyon ritkán nyílott a mezőkön. Életében így még soha nem várta Crüiel hogy találkozhasson leányával, habár őszintén szerette gyermekét, de most nem is az arcát akarta elsősorban látni, hanem azt akarta hogy adjon végre neki egy falás kenyeret. Igazán majdnem tántorgott mire beért a palota kapuihoz. Persze, ekkora út után nem nézett ki éppen bizalomgerjesztően, ruhája ugyan nem volt olyan rongyos mint a legtöbb koldusé, de koszos, piszkos volt, hiszen a szabad ég alatt az árokparton aludt éjjelente, s így az őrség el akarta kergetni. Végül azonban egy katona felismerte, és mert szánakozott a szerencsétlen nőn, még egy darab lepényt is adott neki, amit Crüiel azonmód befalt. Hanem a leányáról rossz híreket mondott a katona. Crüiel először el sem hitte, úgy vélte otromba tréfát űznek vele. —Mit beszélsz?! Hogyhogy kerékbe törték?! Ez nem lehet! Miért tette volna ezt a királynő?! —Azt bizony senki nem tudja, s már tőle sem kér dezheted meg, mert a királynő eltűnt! De tudom hogy már hajnalban, a Törvénynap hajnalán kerékbe törte a hóhér a királynő parancsára, én aztán csak tudom, mert négy másik társammal együtt éppen én cipeltem el a hóhérhoz szegénykét! Valami olyasmi lehetett a vétke ha jól emlékszem hogy megbotlott a lábában a királynő, és beleütötte a fejét az asztalba. A hóhér persze kerékbe is törte, aztán ott függött rajta sokáig, én magam is láttam, még jól meg is nézegettem hogy lássam, milyen munkát végzett a hóhér, és én mon dom neked, Crüiel, kiválóan dolgozott, mert csak a csontok törtek, de bőr nem szakadt! Aztán nem nézegettem tovább, mert mentem

inkább a Törvénynapra, ott sokkal több a látnivaló. S amikor visszatértem délután, már nem volt a keréken, tehát meghalt, de sajnos nem tudom megmutatni neked hogy hol kaparták el, pedig hidd el, megtenném, meg mutatnám ha tudnám! Pedig eleinte jól tartotta magát, azt hittem kibírja estig! Sajnálom, mert szép leány volt, nem is értem miért kellett kivégeztetni, adta volna el inkább rabszolgának a királynő, ha már megharagudott rá, én magam is megvettem volna ha nem adja drágán, mert épp volt is egy kis spórolt pénzem, amiből rabszolgát akartam venni! Sőt, még ma vagy holnap veszek is, mert drága ám a rabszolga, de úgy öröm az élet ha van aki dolgozzon az ember helyett! Igazán sajnálom hogy ilyen hírt kellett közölnöm veled! De a palotába sajnos nem engedhetlek be, s most már innen is menj, mert itt sem tűrik a koldusokat! Nesze, itt van még egy darab lepény, de most már eredj és vigyázzanak rád az iste nek! Na, menj már, mire vársz, ne akard hogy a társaim a dárdájukkal noszogassanak! És Crüiel ment, mert mást nem tehetett, ment, kábultan, hitetlenkedve, és most már nem csak gyomrát facsarta az éhség, de szívét is szorította valami: az anyai fájdalom. Leült egy utcasarokra, és megpróbálta feldolgozni magában a gyászhírt. Úgy érezte, élnie sem érdemes. Milyen mélyre zuhant a fényességes nagyúri létből! És most már leánya sincs! Férje régen meghalt, különösebben azt nem is bánta mert a szülei házasították meg vele a vagyon kedvéért, de leányát igazán szerette, s most vége! S hozzá ilyen iszonyú halállal! S most kolduljon, ő, Crüiel?! De hát a gyomra ismét nagyot kordult, mert a két kis lepény amit a katonától kapott, bizony édeskevés volt, s így arra gondolt, ha már éppen ül, hát ücsöröghet egy templom előtt is, arrafelé jobban megy a koldusoknak, ezt tudta, amikor még úrnő volt, – hercegnő! – ő maga is nemegyszer dobott alamizsnát a templomok lépcsőin ku corgó koldusoknak. Elballagott tehát a legközelebbi templomhoz, és szerényen leült a kolduscsapat mellé, a lépcsők legaljára, legszélére, lehetőleg távolabb is némileg tömegüktől, mert el kell ismerni, orrfacsaróan bűzölögtek, és Crüiel ugyan a vándorlása alatt alaposan lejjebb adta úrnői igényeit, de orra bizony még most is érzékenyen reagált ezen illatoknak igazán nem nevezhető fuvallatokra. Már éppen vissza akart süllyedni mélységes szomorúságába, amikor hirtelen egy durva kezet érzett a vállán. —Hát te meg ki vagy?! - hallott egy hangot, mely csöppet sem volt finomabb mint a vállára nehezedő kéz. —Crüiel a nevem! - válaszolta riadtan, azzal meg fordult és felnézett. Óriási férfit látott fölébe hajolni, aki tetőtől-talpig rongyokba „öltözködött”, szájában minden fog odvas és fekete volt, s ettől lehellete annyira bűzlött, hogy Crüiel még abból az igazán jókora távolságból is megérezte ami

orrát a férfi ajkaitól elválasztotta, gyomra felfordult tőle, és a hányingert kínozta. De a férfi ruhája is büdös volt, keze is régen láthatott utoljára vizet, szinte fekete volt, arcát pedig torzonborz szakáll és bajusz lengte körül. —Crüiel. Helyes. Nekem mindegy. - válaszolta a férfi. —Az én nevem Ödzsön, és ennek a kolduscsapatnak a vezére vagyok! Itt, ennél a templomnál csak az koldulhat akinek megengedem! Ne ijedj meg, megengedem neked is, de amit kapsz, annak a felét nekem kell adnod! Megértettél?! —Meg… azt hiszem… - rebegte riadtan Crüiel, mert Ödzsön egy kést varázsolt elő rongyai mélyéből, s megvillantotta egy pillanatra. S bár a férfi ruhája csupa kosz volt, a kés fényes és élesre köszörült. —Helyes. Akkor most vedd fel ezeket! - lökött a nő elé néhány koszlott zsákfoszlányt Ödzsön. —Minek? - kérdezte Crüiel, minden félelme ellenére is kíváncsian. —Mert azok a ruhák amik rajtad vannak, túl jók a kolduláshoz! Azokat eladom, pénz lesz belőle, neked jók ezek is, több alamizsnát kaphatsz, sőt így a bájaidból is többet látnak, s lehet hogy megtetszel valakinek! De aztán amit a férfiaktól kapsz, abból is nekem adod a felét, hallod-e! Megjárod ha nem így teszel! Akkor levágom a füledet és lilára verem a pofádat, legalább még jobban megesik rajtad a nagyurak szíve! Különben úgy látom te is jobb napokat láthattál valamikor! Na mi lesz, mozdulj már te ribanc, nem érek rá veled órákig vitatkozni, megyek én is koldulni! —De én csak koldulni akarok, nem akarok ringyó lenni! - tiltakozott ijedten Crüiel. —Itt mindenki azt teszi amit mondok! - csattant fel Ödzsön. —Jó, jó, értem, bocsáss meg, ne is haragudj, azonnal elmegyek! - tápászkodott fel Crüiel. Ám ebben a pillanatban Ödzsön teljes erejéből Crüiel lába közé rúgott, és az asszony az iszonyú fájdalomtól hanyatt vá gódott a kövezeten. —Majd akkor mész el ha megengedem, szépségem! Túl szép vagy ahhoz hogy csak úgy elszalasszalak! - azzal lerángatta róla valamennyi ruháját, hogy Crüiel anyaszült meztelenül hevert a templom kőlépcsőjén fényes nappal, mindenki szeme láttára, de senki nem sietett a segítségére. Odalökte neki a rongyokat. —Vedd fel, vagy maradj pucér, nem érdekel! De ezentúl nekem koldulsz és nekem árulod a testedet, és ha el akarsz szökni, megöllek! S meg ne tudjam hogy visszautasítasz bárki férfit is, mert akkor a késemet dugom fel oda ahová a férfi farka való! Vigyázz, mert figyellek! - azzal tovább lépett. Crüiel szeméből ömlöttek a könnyek, a fájdalomtól is és a megalázottságtól is. Kézbevette a rongyokat. Azonnal el is engedte őket sikoltva, mert mindegyik hemzsegett a tetvektől. De nem akart meztelenül ott kucorogni, így igyekezett, hányingerét visszafojtva, egyenként agyonnyomogatni rajtuk a tetveket, hogy

majd aztán vegye föl. Ám alig kezdett bele, máris mellette állt az az iszonyú Ödzsön. —Mit csinálsz te bolond?! —Megölöm a tetveket! Betegségeket terjesztenek! rebegte Crüiel. —Ostoba! Vedd csak föl így, tetvesen! Te átkozott hülye picsa! Tudod te, micsoda érték egy-két ma roknyi jókora tetű?! Az a jó, minél tetvesebb vagy, akkor több alamizsnát adnak! Vedd csak föl most azonnal, vagy szétszabdalom a valagadat! - és máris villant a kés, és véres csíkot metszett Crüiel tarkójába. Crüiel nagyot sikoltott, de megint nem jött senki a segítségére. Ezért aztán kénytelen-kelletlen magára öltötte a tetvektől hemzsegő rongyokat. S ennek meg is lett az eredménye: pillanatokon belül heves vakaródzásba kellett kezdenie. —Ez az, így már jó! Most már valóban úgy nézel ki mint aki közénk tartozik! - röhögte Ödzsön. —Na akkor jó koldulást és kurválkodást! Vigyázz, mert figyellek! Te már hozzám tartozol! - azzal odébb ballagott. És Crüiel ott ült a templom lépcsőjén, és rettegett hogy mikor akarja valaki magáévá tenni, de ilyen egyelőre nem történt. Nagy ritkán kapott egy-egy garast vagy egy falat kenyeret, s bár Ödzsön azt mondta hogy mindennek a felét kéri, a pénzt mindet elvette, s a kenyérnek is jóval több mint a felét, sőt néha, ha valami finomabb falatot kapott, az egészet. De Crüiel nem mert szólni. Így ment ez majdnem estig. Akkor aztán valami barbár vitéz ballagott el a templom mellett az utcán, egy jókora darab kenyeret majszolva. És bár Crüiel e pillanatig csöndben ült, nem kiáltozott zajosan mint a többi koldus, mostanára már annyira éhes volt, hogy bár szólni most sem szólt, de könyörögve nyújtotta mindkét karját a barbár felé, hiszen azok a kicsinyke falatok, amiket eddigi szerzeményeiből Ödzsön meghagyott neki, legfeljebb étvágygerjesztőnek voltak jók. S íme, megtörtént az a csoda, ami igazán ritka a koldusok életében: a vitéz, a csontosarcú, sárgabőrű kis ember, akinek majdnem nagyobb volt a kard ja mint ő maga, Crüielre nézett, ferde szemében sajnálat villant, s odadobta ölébe a teljes, alig megkezdett kenyeret! Crüiel maga is úgy megdöbbent hogy még egy kö szönömöt is elfelejtett rebegni, csak felkapta a kenyeret, és falta, tömte magába, hogy majd’ megfulladt tőle, meg sem rágta, csak nyelte a falatokat. S ekkor valaki durván megragadta a haját, és a földre rántotta, majd két hatalmas pofont kapott. —Megmondtam hogy amit kapsz, annak a fele az enyém! - hallotta maga fölött Ödzsön hangját. —Na de majd én tisztességre tanítalak! - azzal ökle megint lecsapott, ezúttal Crüiel bordáit találva telibe, majd Crüiel érezte hogy kiragadja kezéből a kenyeret. S erre már felkiáltott, mert úgy érezte, ezt nem hagyhatja, az a kenyér az élete, éhenhal ha elveszik tőle. —Nem, nem, nem adom! Segítség! Az a kenyér az

enyém! Én kaptam! Már így is sokat vettél el tőlem! Hallod, add vissza, az enyém! —Majd mindjárt adok neked valamit, de az nem ke nyér lesz! - üvöltötte Ödzsön. —De az sem kenyér lesz amit én adok neked! hangzott jóval halkabban, de azért mégis elég hangosan a háta mögül. Erre már megfordult, mert amit hallott, az férfihang volt. S azt látta hogy ott áll a kicsi, sárgaarcú barbár, aki a kenyeret Crüielnek adta, és kezében egy kicsike kést tart. —Hát te meg mit akarsz?! - förmedt rá meglepődve. —Én semmit, de a nő a kenyeret amit neki adtam és nem neked. Add vissza neki! —Ha a kenyeret leteszem a kezemből, kést fogok a kezembe és kibelezlek, te sárga rohadék! Hogy me részelsz közbepofázni a dolgaimba! —Azt nem úgy mondják, hanem hogy „belepofázni a dolgaimba”! Ejnye, ejnye, nemcsak jómodorod nincs, de még az anyanyelvedet is én tudom jobban barbár létemre! Na, rakd csak le a kenyeret vagy kiheréllek, és utoljára szóltam, márpedig ezt én mondtam, én, a szabad vjet harcos, Te Cü Ki Máj Zsang Lar Dang Zsong Zsen Dong! —Hogy micsoda?! - röhögött Ödzsön. —Hallottátok, emberek, milyen hülye és hosszú neve van ennek a barbárnak?! Meg sem lehet jegyezni! —Azért hosszú hogy szép legyen! - mosolygott szeré nyen, szinte jámboran a kis barbár. —A legtöbben valóban csak röviden Tecükimáj nak neveznek, pedig sajnálom, mert a nevem vége a legszebb! Elmondjam mégegyszer? —Nem, nem kell, bohóckám! Szarok rá hogy hogyan hívnak! —Pedig szerettem volna ha megjegyzed a halálod előtt! Leteszed hát a kenyeret vagy kiheréljelek? —Jól van! - kiáltotta dühödten Ödzsön. —Leteszem, de én heréllek ki téged te pondró! - azzal a kenyeret ledobta a földre, és máris kést halászott elő ruhájából. — Látod te girnyó, te köpetnyi csipszar?! Én kétszer akkora vagyok mint te, és a késem is kétszer akkora mint a tied! Ez az igazi kés! Tecükimáj élénk szakmai érdeklődéssel pillantott Ödzsön késére. —Nem jó! Nagy, de nem élezted ki tisztességesen. Sőt, még csak nem is eléggé nagy! - azzal a következő pillanatban bal kezében is kés villant, méghozzá egy valóban nagy kés, ami kisebb kardnak is beillett. Crüiel még az éhségéről is megfeledkezett, úgy figyelte a különös párbajt, még az sem jutott eszébe hogy felemelje a földrehullott kenyeret, s mégsem volt képes megállapítani, honnan varázsolta elő a kis barbár a roppant böllérkést! Az egyik pillanatban még semmi nem volt a baljában, aztán már ott szorongatta a kést a markában! Crüiel azt sem értette, mi a csudának lóg ott a kard az oldalán ha ki sem húzza, de hát úgy látszik a

hosszú nevű kis sárga ember jobban kedvelte a késeket. —Hiába van két késed, akkor is véged! - kiáltotta Ödzsön. —Igazad van! - bólintott Tecükimáj. —Minek is ko szoljam a drága késeim mindegyikét, ha úgyis csak egyszer ölhetlek meg! - azzal Crüiel megint csak annyit látott, hogy hirtelen eltűnt a barbár egyik kése. Méghozzá a kis kés, amit eddig a jobbjában fogott, az tűnt el, ám ehelyett a nagy kés, amit eddig a baljában markolt, ott villogott a jobbjában. Ezután így szólt: —Sok a beszéd! Büdös van a közeledben, s azt Te cükimáj nem szereti! Ha nem támadsz elsőnek, majd támadok én! - azzal máris előrelendült, s bár Ödzsön a maga lomha medvemódján meglódult hogy védekezzék, Tecükimáj kése beleszaladt a hónaljába, méghozzá sebészi pontossággal úgy, hogy valami fontos ínt vágott el, s ettől Ödzsön kést markoló karja használhatatlanul hullott le, nem bírta mozgatni, bár valójában alig folyt ki pár csepp vére Tecü kimáj szúrásától. Ám fájni fájt, mert üvöltött ahogy csak a torkán kifért. De a karját nem bírta mozgatni. Ekkor Tecükimáj kése másodszor is villant, s megállt Ödzsön bal vállában, s megint alig lettek véresek a rongyok, de a bal kéz is használhatatlanul csüngött a helyén. —A jobb kezednek örökre vége, de a balt néhány óra múlva már képes leszel mozgatni! - mosolygott ba rátságosan Tecükimáj Ödzsön döb bent, szakállas arcába, azzal kése még néhányszor villant, de ezúttal csak azért, hogy annak rongyait szaggassa szét a lába között. Majd lehajolt, megragadott valamit, megcsavart valamit, kése ismét villant, és íme, Ödzsön most még sokkal jobban üvöltött mint előbb, mert Tecü kimáj kezében ott lógott a férfiassága. —Azt mondtam hogy kiheréllek, de bocsáss meg, nem akartam olyan sokáig veszkődni veled, mert tetves vagy! Ez azonban a tied, visszaadom! - azzal a levágott szervet beletömte Ödzsön üvöltéstől tágranyílt szájába, majd megtörölgette a kést áldozata ruhájába, aztán egy pillanat alatt el is tüntette azt valahová ruhája belsejébe. —Elnézést kérek a nagy lármáért! - fordult a kövé vált nézősereghez. —De hát megsértett egy szabad vjet harcost, s igaz barbár ezt nem tűrheti! - azzal megfordult hogy továbbmenjen, de két lépést sem tett meg, megállt mint akinek hirtelen eszébe jut valami, s intett Crüielnek. —Velem jöhetsz, ha akarsz! Itt nem jó neked! - majd tovább ment, nem is törődve azzal hogy Crüiel követi-e. De Crüiel örömtől repesve ugrott fel, és a kis sárga barbár sarkába szegődött, s még azzal sem törődött, hogy vajon csak egy éjszakát akar-e vele tölteni. Úgy vélte, s talán nem is minden alap nélkül, hogy annál amin keresztülment eddig, bármi jobb. Nem érdektelen talán ehelyütt kitérni arra, hogyan is került Tecükimáj Loránba. Figyelemre méltó kis barátunkat ott hagytuk el utoljára, hogy Mollahhal és a matrózokkal elvitorláztak a

szigetről. Minthogy éppen észak-északkelet felé fúvó szél borzolta a tenger hullámait ott és akkor, Mollah rábízta magát, – úgysem tudta volna megszabni hogy pontosan hová érkezzenek a kontinens északi partjára, nem lévén még akkoriban pontos navigációs felszerelés – s így több hét alatt, mely idő közben csak egyszer kerültek kisebb viharba, meg is érkeztek Rilgentiába. Megállapították, hogy a pestis vagy fél esztendeje elmúlt, s ennek nagyon örültek. Itt aztán Mollah úgy döntött hogy Rilgentia éppoly jó neki mint bármi más hely ahhoz, hogy szerezzen magának egy csinos nőt s talán egy-két társat is, akikkel letelepedhet imádott szigetén, így felhajózott a Naíz folyón Loránba, Rilgentia fővárosába, legényeit bőségesen kifizette, s útjukra bocsátotta, majd, mert már késő délután volt, aznap nem is csinált semmit, csak nyugovóra tért. Tecükimáj ellenben régen járt utoljára Loránban, így elindult hogy körbenézelődjék egy kicsit. Így vetődött el ahhoz a templomhoz, amelynél Crüiellel találkozott. Most aztán, anélkül hogy megfordult volna, így szólt hátra: —Dobd le azokat a tetves ocsmányságokat! —Honnan tudja vajon hogy itt járok mögötte, ha meg sem fordult?! - csodálkozott Crüiel, ám így szólt: —Nincs másik ruhám, akkor meztelen leszek! —Meztelen leszel, de egészséges maradsz. És ne aggódj, járnak azért meztelenül errefelé, ha nem is sokan! —Rabszolgák! —Igen. De nem leszel sokáig meztelen. Veszek neked valami tiszta ruhát. De tetveket nem cipelek magammal egy percig sem tovább. Leveszed azonnal vagy itthagylak. Szólottam. S erre Crüiel, bár még mindig nem tudta mi Te cükimáj szándéka vele, csak úgy menet közben ledobálta magáról a tetves rongyokat, annál is nagyobb megkönnyebbüléssel, mert ő maga is mérhetetlenül un dorodott sőt iszonyodott tőlük. Igaz viszont hogy pirult is alaposan hogy most már teljesen mezítelenül jár fényes nappal a nyílt utcán, de valóban nem sokan fordultak meg utána. Ellenben földrevetett rongyaiért rögtön lehajolt valaki, sőt több valaki, még össze is verekedtek érte. Ő nem bánta. Nagyobb baj volt, hogy mezítláb kellett járnia, ehhez igazán nem szokott hozzá, de Ödzsön a szandálját is elvette, s most nem volt semmi a lábán. S most megint megszólalt Tecükimáj. —Te csak alig pár napja lehetsz koldus, igaz? —Igen, de honnan tudod? —Mert olyan kényeskedve, finoman emelgeted a lábadat, mint aki nem szokott hozzá a mezítláb járáshoz. —Hát ennek az embernek hátul is van szeme?! csodálkozott Crüiel, tekintetével Tecükimáj tarkó ját lesve, mert a férfi azóta hogy Ödzsönt legyőzte, bizony egy pillanatra sem fordult meg. —Ne csodálkozz, nincs hátul szemem, egyszerűen

hallom a lépteidet! - válaszolta Tecükimáj Crüiel ki nem mondott kérdésére. —Jóságos istenek, ez még a gondolataimban is olvas! - sápadt el Crüiel. —Én nem olvasok a gondolataidban. Csak azért mondtam, mert mindenki nagyon csodálkozik a hallásom élességén. - válaszolta erre is Tecüki máj. —Különben nemcsak a járásod árult el. Túl tiszta a bőröd, sőt, még maradt benned szemérem is, nem akartál meztelen lenni. —Igen, igazad van! - tört ki most Crüielből a maradék büszkesége. —Az én nevem Crüiel, és valaha jókora birtok úrnője voltam, még váram is volt, csak legyőztek, vagyonomat elkobozták, így jutottam koldusbotra én, aki korábban pedig hercegnő voltam! —Ó, szóval hercegnő vagy? Egy igazi hercegnő? Hm! Na mindegy, nem számít. Mostanra már va lószínűleg kigyógyultál ebből a betegségből. - hangzott a válasz elölről, és Crüiel ismét elpirult. Lehajtotta a fejét. De még mennyire hogy kigyógyult! Nem is érti, miért mondta el egyáltalán. Most már jól tudja hogy mi a nyomor, amikor egyetlen darab kenyér jelenti az életet, méghozzá olyan fekete, égett, hitvány kenyér, amit úrnő ko rában a kutyáinak vetett volna oda, de sokszor még azok is jobbat kaptak! Hiszen ő, a hercegnő most mezítláb és anyaszült meztelenül, egyetlen árva bugyi nélkül baktat a főváros utcáin fényes nappal, tömérdek ember szeme láttára, és tulajdonképpen örül, hogy ezt egyáltalán meg teheti! Ám ez a szégyenteljes állapot szerencsére nem tartott sokáig. Te cükimáj útja a piacra vezetett, ahol, mert közeledett már az alkony, kevés árus volt csupán, s azok is szedelődzködtek, de azért Tecüki máj még tudott venni valami tűrhető ruhafélét Crüielnek, ami ugyan durva vá szonból volt, sértette is kissé az úrnő érzékeny bőrét, nagy is volt, lötyögött rajta, a szépségéről meg már ne is beszéljünk, de most boldogan kapkodta magára mégis mindet, mert nem volt már mezítelen, s e ruhák tetvesek sem voltak. Igaz, a hajából még időnként kihalászott egyegy tetvet, de nagyon remélte hogy amint vízhez jut, megmosakszik, s akkor végleg megszabadul tőlük. Sőt, még azt is elhatározta, ha olyan hallatlanul szerencsésen alakulna a sorsa hogy ecethez is jut, tiszta ecetben mos hajat, az nyilván még biztosabban megszabadítja a tetvektől. De ha másképp nem megy, akár kopaszra borotválja a fejét. Az biztos hogy tetveket nem akar! Különben Crüiel egyre biztosabb volt abban, hogy a hosszú nevű kis sárga barbár le akar feküdni vele, méghozzá talán nem is egy alkalommal. Mert Tecükimáj szandált is vett neki, s ennyi ajándékot, ruhát meg szan dált, még a leggazdagabbak sem adnak csak úgy a koldusoknak. S amikor erre gondolt, Crüiel csak kesernyésen elmosolyodott. Ugyan mit tehetne? Tecükimáj megmondta hogy ha nem akar, nem kell vele tar tania. Talán akkor sem szaladna utána, ha most, új ruhá jában és szandáljában elfutna mellőle. De nem teheti, és nem Tecükimáj miatt nem teheti, hanem mert akkor nagyon

hamar újra a legutolsó koldussá züllene, sőt hamarosan akadna egy újabb szörnyű Ödzsön, aki mellett valósággal rabszolgaként élne. Mert azt már sejtette Crüiel, hogy minden koldulásra jobbnak látszó helyen akad a koldusok között egy vezér, s az sem le het jobb mint Ödzsön volt. Akkor meg már ha a ringyók módszereivel kell megkeresnie a mindennapi betevő falatot, legalább csak egy férfival kelljen! Ráadásul ez a Tecükimáj elég rendes fickónak látszik, barbár létére. Előbb megvédte, s csak utána jutott eszébe, hogy magával hívja egy kis játszadozásra, sőt még ruhát is vett neki! És azért sem mehet el, mert élelmet remélt Tecü kimájtól… Gyomra még most is hangosan korgott, s már majdnem megszólalt hogy ne csak ruhát vegyen Tecükimáj, amikor a férfi így szólt: —Ne aggódj! Nemsokára elérünk a hajómhoz, ott az tán pukkadásig jóllakhatsz, méghozzá finom falatokkal! Crüiel mélyen elpirult, most már sokadszor. —Ez még a gyomrom korgását is meghallotta! Aztán Tecükimáj megfordult, alaposan megnézte Crüielt, s ezt mondta: —Lám csak, most már egészen csinosan nézel ki! Igen, igen, egészen helyre kis teremtés vagy! Persze egy alapos mosakodás még rádfér. S erre ezt válaszolta Crüiel: —Minden isten összes szent nevére kérlek jó uram, bármi is a szándékod velem, mielőtt bármit is teszel velem, hadd ehessek előbb! Mindjárt éhenhalok, olyan éhes vagyok hogy úgy érzem mintha éles késsel vagdosnák belülről a gyomromat, és olyan gyönge vagyok hogy lépni is alig bírok! —De még mennyire hogy enni fogsz, hiszen meg ígértem! Sőt utána meg is mosakszol, mert én Tecü kimáj vagyok, a szabad vjet harcos, és mi vjetek tiszta nép vagyunk! Szó sem lehet arról, hogy bárkit is megöleljek, ha úgy néz ki, mint egy koszfészek! Hanem még a mosakodás után sem foglak rögtön ágyba dugni, hanem előbb beszélgetünk egy jót, s hogy utána mi történik, az attól függ, hogy mit válaszolsz egy kérdésemre. —Milyen kérdésedre uram? —Azt majd akkor meghallod. Te csak annyit vála szolsz, hogy igen vagy nem. Szabadon, kényszer nélkül. Na de látod, itt is vagyunk már! - bökött a folyó felé, ahol ott ringatózott a habokon Mollah hajója. —Itt most csak én lakok és Mollah, aki tulajdonkép pen a gazdám, de ez már nem jelent semmit. Közös célunk van, s közösen munkálkodunk az eléréséért. Még azt is mondta, hogy használjam nyugodtan az aranyait, ha akarok magamnak valamit, ami pedig nagy szó, mert bár én korábban is kedveltem, de egy fukar, zsugori ke reskedő volt valaha. Na hát, amint ezt meghallottam, vettem is azonnal húsz gyönyörű szép kést, öröm rájuk nézni, meg hetven fenőkövet is! De már megint sokat beszélek. Gyere, bemutatlak neki! —Hát nem magadnak hívtál el?! —Attól még megismerhet, nem? Na, lépj fel a fedél

zetre, aztán bemutatlak neki! De mégsem így esett, mert Mollah addigra már mélyen aludt, s Tecükimáj nem akarta felkelteni. Ezért aztán megmutatta Crüielnek, hol vannak az élelmiszerek, s rábízta, egyen azt amit akar, és Crüi el mohón neki is esett a készleteknek, befalatozott mindenből ahogy csak bírt, s bár szégyenkezett önmaga előtt, de időnként félve pislogott hátra Tecü kimájra, nem szól-e közbe a férfi hogy most már elég, vagy hogy ne ebből vagy abból egyék, mert az túl finom és nem való egy koldusasszony, egy majdnem-ringyó szájába. És gyorsan evett, hab zsolva, szinte meg sem rágva a falatokat, és nagyonnagyon szégyellette magát ezért, de félt, rettegett hogy meddig tarthat ez az örömteli állapot, és ezért nem bírt parancsolni vágyainak, ösztöneinek. S ahogy ott állt, mert még csak le sem ült, és tömte magába az ételt, egyszercsak valóban hozzálépett Tecükimáj, s rá is tette kezét a fejére, és Crüi el úgy megriadt hogy egy pillanatra még a falat is megállt a szá jában, nyelni is elfelejtett, de azután nyelt is, még gyorsabban, és egy jókora darab kenyér felé nyúlt, megragadta és a melléhez szorította, óvóan, védekezőn, bár tudta hogy ha Tecü kimáj el akarja azt venni tőle, semmi esélye nem volna a megvédelmezésére. Ám Tecükimáj csak azért lépett hozzá hogy meg simogassa a fejét, aztán így szólt: —Szegény kis nőcske. Nem kell félni, addig ehetsz amíg csak fér beléd, nem kell sietned sem! Nem sür getlek. Tőlem hajnalig lakmározhatsz itt. De jól rágd meg a falatokat, másképp hascsikarást kapsz! És ha zavar hogy nézlek, ki is mehetek. És erre Crüiel szinte elgyöngült, kezéből kiesett a kenyér, sírni kezdett, és lerogyott Tecükimáj lába elé. —Ó uram, te mindent tudsz, látom! Én olyan nyo morultul érzem magamat! S erre persze nem is kaphatott más választ Tecü kimájtól, mint ezt: —Sok a beszéd! Egyél! Ezen a hajón semmi veszély nem fenyeget. Ez a béke hajója! Kimegyek a fedélzetre. Ha jóllaktál, ott a folyó, mosakodj meg, de alaposan ám, mindenütt, még a hajadat is! Aztán feküdj le valahová ahol tetszik, és aludj. Majd holnap beszélgetünk, ha Mollah is ébren lesz. —Aludjak, uram? És… és te? - kérdezte Crüiel, és maga sem tudta hogy most csak egyszerűen kíváncsi, vagy aggódik. Tecükimáj persze pontosan tudta mire vonatko zik Crüiel kérdése, s így szólt: —Én ráérek. Most túlságosan zaklatott vagy. Egyél, fürödj, érezd jól magadat. És aludj. Nagyon álmos vagy, látom. És szabad nő vagy, nem rab szolga. Ha akarod, el is mehetsz. Még azt sem bánom ha viszel egy kis élelmet is magaddal. Minden jót, kicsi lány! - simogatta meg újra Crüiel fejét, bár Crüiel már jócskán elmúlt harminc esztendős, sőt igazság szerint közelebb járt a negyvenhez mint a harminchoz, így minden volt csak leány nem, sőt

kicsi lány sem. Ráadásul, ha mindez nem volna elég, szemlátomást magasabb is volt mint Tecükimáj. De Tecükimáj ezt mondta, azzal megfordult és kiment. És Crüiel abban a pillanatban elfeledkezett Tecü kimájról hogy annak léptei elhaltak, és újra csak az ennivalón járt minden gondolata, még falatozása sőt zabálása se bessége is alig-alig csökkent, és pukkadásig lakta magát valóban, úgy feszült a hasa hogy szinte hozzányúlni is félt, mert hátha megkarcolja és már attól kipukkad. Pedig mégis hozzá kellett nyúlnia, mert nem teheti meg hogy nem mosakszik, ha Tecükimáj ezt mondta, s persze ő is szeretett tisztának látszani. Sóváran nézte végig a maradék ennivalót, de most már valóban nem ment le a torkán egyetlen kis falat sem, ezért felment a fedélzetre, ahol már sötét volt eddigre, levetkőzött, fejest ugrott a folyóba, sokáig úszkált a hajó körül, megmosakodott, homokkal is lesikálta a testét, újra megmosakodott, testének egyetlen pontját sem hagyta ki, igen nagy gondot fordított a szeméremszőrzetére és a hajára, mert nagyon félt hogy e két helyre tetvek ragadtak be, aztán egy kötélhágcsón visszament a hajóra, bement a kajütbe ahol evett, és igazából csak most nézett ott alaposabban körül. S azt látta hogy eléggé furcsán van berendezve, mert sok teli zsákot látott a legkü lönbözőbb holmikkal. Az egyikbe alaposan bele is turkált, s hát talált benne egy fésűt és egy tükröt. Ennek meg örült, s ide-oda tekergett előtte hogy minél jobban megvizsgálhassa a haját, a tetvek miatt, s íme, valóban talált is egyet benne. Erre megijedt, vizet forralt, és a majdnem tűzforró vízbe többször is belemártogatta a haját hogy ha volna benne tetű, elpusztuljon, még a fejbőrét is meglocsolta vele, bár fájt, égetett, aztán talált ecetet is, azzal is hajat mosott, majd megint forró vízzel, és órák hosszat fésülködött, de több tetűt nem lelt. Végre megnyugodott, hátha nem is volt több, elvégre rövid ideig viselte a tetves ruhákat. Aztán nagyon elfáradt, ezért evett még pár falatot, és csak úgy ott a konyhában ledőlt a deszkapadlóra aludni. Midőn másnap felébredt, Mollah és Tecükimáj már javában falatoztak a konyhában, méghozzá a feje fölött, mert úgy forgolódhatott az éjjel a padlón, hogy a feje és a válla az asztal alá került, s az alól csak a többi része nyúlt ki. Mélységesen elszégyelte magát. —Miért nem keltettetek fel?! - kérdezte jó reggelt helyett. —Nagyon álmos voltál. S ráérünk, nem? - válaszolta Tecükimáj. —De hát reggel azért illik felkelni! —Már dél van. - vont vállat Tecükimáj, azzal Moll ahhoz fordult. —Elmondod neki? —Igen. Minél előbb, annál jobb. S azt hiszem, rövid leszek. Ebben ugyan kételkedett Tecükimáj, de most Mollah valóban betartotta a szavát. Ezt mondta Crüielnek:

—Tudok róla, hogyan kerültél a fedélzetre. Még a nevedet is tudom. Te hát, Crüiel, tudd meg, hogy felfedeztem egy lakatlan szigetet a tengeren. De nagyonnagyon mesze van, két sőt három hónapig is kell hajózni a nyílt tengeren, hogy odaérjünk. Le akarok ott telepedni, és Tecü kimáj is le akar ott telepedni, de nem egyedül, hanem úgy hogy nőt, vagyis feleséget is viszünk oda magunkkal. Persze kellenek hajóslegények is az útra, de csakis olyanokat fogadunk fel, akik maguk is le akarnak ott telepedni, s persze nekik is kell feleség, nehogy később egymást öljék a nők miatt. A sziget csodálatos, szinte minden megterem rajta csak úgy magától, szinte mennyország, és én nagyon jól éreztem ott magamat. Azért is akarok oda visszamenni. Feleséget ugyan még nem találtam, de csak a minap érkeztem, s mindössze arra volt idő, hogy útközben vásároljak egy-két zsák holmit, ami talán jól jönne a szigeten, bár anélkül is tökéletesen boldogan élhet ott bárki is. Tecüki máj azt mondta, elfogadna téged feleségéül. Természete sen nem szólhatok bele, hogy ki lesz a felesége, ez az ő dolga, részünkről tehát nincs akadálya, hogy velünk tarts. Ott nem lennél rabszolga vagy koldus, hanem szabad nő, feleség. De neked kell eldöntened, hogy jössz-e. Előre figyelmeztetlek, semmi biztosíték nincs rá, hogy másod szor is odatalálunk a szigetre, hogy útközben nem csap le ránk egy vihar ami a hajót a tenger fenekére süllyeszti, hogy nem találkozunk kalózokkal, s hogy nem halunk szomjan odafelé, ez utóbbi különben előző utunkon is majdnem megtörtént velünk! Crüiel elgondolkozott, aztán feltette a kézenfekvő kérdést. —És meddig akartok ott élni? —Örökké. - válaszolta csöndesen Tecükimáj. És erre Crüiel visszagondolt az elmúlt hetek eseményeire, különösen a tegnapi napra. És úgy érezte, annyira megundorodott az egész világtól, hogy valóban a legokosabb amit tehet, ha kilép belőle annyira, amennyire lehet, és sült bolond lenne, ha nem tartana velük arra a lakatlan szigetre. Ezért aztán ő, az egykori hercegnő, felállt, Tecükimáj mellé lépett, térdre borult előtte, fejét Tecükimáj ölébe hajtotta, és így szólt csendesen: —Akkor én örökre a te hű feleséged leszek. —Hát a hűséget nem lesz nehéz betartani, mert a sziget lakatlan! - jegyezte meg Mollah. Ám Tecüki máj kissé összeráncolta a homlokát, s úgy vélte, ez a pillanat olyan szép sőt megható, hogy most az egyszer kivételesen csöndben maradhatott volna a valamikori kereskedő. Ezért aztán hogy négyszemközt lehessen Crüiellel, felállt, kézenfogta őt, elvezette ahhoz a kabinhoz, amiben különben Mollah szokott lakni, és az ajtó külső oldalába beleszúrt egy kést, majd kinyitotta és belépett. —Én így szoktam jelezni, hogy jobb ha senki sem zavar! - magyarázta meg Crüielnek, látva a nő csodálkozó pillantását. Aztán leült az ágyra, Crüielt is maga mellé húzta, s ezt

mondta: —Tudom hogy nem vagyok éppen egy széparcú, s nem is vagy szerelmes belém. De nem kell szerelmesnek lenni. Csak az kell, hogy kedves légy. És erre Crüiel ismét elsírta magát, és így válaszolt: —Ó Tecükimáj, én még soha életemben nem voltam szerelmes, azt sem tudom hát hogy mi az, de meg mentettél, te is kedves voltál hozzám, s most olyasmit érzek mint még eddig sosem éreztem, egészen felkavar a jelenléted is lelkem legmélyéig, és bár valóban nem látlak szépnek, mégis lehet hogy ez amit érzek, ez a szerelem, csak nem tudom biztosan, mert olyat én még nem éreztem! És légy egészen biztos benne hogy akár szerelmes vagyok, akár nem, olyan kedvesnek tartalak mint még soha senkit, és egyáltalán nem bánom ha a tied kell legyek, és nagyon jó feleséged leszek! - azzal megcsókolta a férfit. És Te cükimáj visszacsókolta őt, és simogatni kezdte, és Crüiel úgy érezte hogy Tecükimáj ujjai érintésétől szinte libabőrös lesz, de ez csöppet sem volt rossz érzés hanem épp ellenkezőleg, jó, rendkívül jó, és hálásan bújt a férfihoz, mert emésztő vágy kerítette a hatalmába hogy minél szorosabban hozzásimulhasson, karjainak óvó, védő biztonságába, és Tecükimáj egyál talán nem igyekezett őt azonnal, mohón, vadul a ma gáévá tenni, csak simogatta, sőt becézgette, és Crüiel kénytelen volt arra gondolni, hogy még előző férje sem volt soha annyira kedves vele, mint ez a barbár. S úgy érezte magát mint egy vándor aki végre hosszú út után hazatér, s mert nem is tudta hogy miként fejezhetné ki mindazt a sok jót, kéjt és örömet amit érez, végül csak ennyit nyögött ki: —Ó, Tecükimáj! Ó, Tecükimáj! - és Tecükimáj csak mosolygott a maga fanyar módján, tovább simogatta, és Crüiel tényleg olyan boldognak érezte magát mint eddig még soha. Ami a hajóslegényeket illeti, már másnap történt ez ügyben némi előrelépés. Tecükimáj épp a fedélze tet súrolta – ezt nem tartotta méltóságán alulinak, elvégre a szabad ember a lovát is megcsutakolja – amikor egy fiatal suhanc, aki a parton ácsorgott, egyszercsak átkiáltott neki a hajóra. —Ne haragudj hogy megszólítalak, de beszélhetnék a kapitánnyal? Tecükimáj felnézett, hogy egyáltalán hozzá szól tak-e, s amikor látta hogy igen, megkérdezte: —Miért akarsz a kapitánnyal beszélni, te kölyök? —Szeretnék beállni a hajóra matróznak! Tecükimáj csak megcsóválta a fejét, s így szólt: —Túl fiatal vagy. S látszik hogy még soha nem vol tál hajón, folyón sem, nemhogy tengeren! Ez a hajó pedig tengeri útra készül, s hozzá nagyon hosszú útra! Ezt hallva a legény arca kipirosodott a lelkesedéstől. —Igen, igen! Ez az! Tengeri útra szeretnék menni! És mindent meg tudok tanulni! Nem ijedek meg a munkától! Tecükimáj vállat vont. —Én nem bánom öcskös, beszélj a kapitánnyal ha

akarsz! De nem sok sikert jósolok! - és elvezette a fiút Mollahhoz. Mollah nyugodtan végighallgatta a suhancot. —Tehát azt mondod, hogy matróz szeretnél lenni? —Gondolom hogy ott muszáj kezdenem, mert nem tesznek meg rögvest kapitánynak! - vágott vissza hetykén a fiatalember. Erre Mollah elnevette magát. —Ezen a hajón kapitány soha nem lehetsz, ezen ugyanis azért vagyok én a kapitány, mert én vagyok a tulajdonos is! Aztán mondd, hogy hívnak? —Csordong a nevem, uram! —Ha alkalmazok valakit, szeretem jól ismerni is. Úgyhogy halljuk, miért akarsz matróz lenni, miért épp énhozzán akarsz beállni, mi voltál ezelőtt, tehát mindent tudni akarok rólad! S előre megmondom, ha mindent elmondasz is, még úgysem biztos hogy felfogadlak! De ha nem felelsz, biztos hogy nem fogadlak fel! S ne hidd hogy untatsz! Temérdek időm van, el se tudod hinni, mennyi sok időm van! Mesélj csak nyugodtan, hallgatlak! - azzal Mollah kényelmesen hátradőlt. Csordong termé szetesen nem ült le, állt előtte, és kissé zavarban volt. Nem szokta meg, hogy magáról kell beszélnie. —Hát, nagy jó uram… - kezdte, de Mollah közbevá gott.— Máris rosszul beszélsz. Nem vagyok nagy, mert magasabb vagy nálam, nagyúr sem vagyok, sőt a te urad sem vagyok, mert még nem egyeztünk meg, nem fogadtalak fel! Arról meg fogalmam sincs, miből gondolod, hogy jó vagyok?! Tehát nem vagyok a te nagy jó urad! Ha már urazni akarsz mindenáron, legyek inkább kapitány úr, de tőlem azt is mond hatod hogy Mollah, ez ugyanis a nevem, úgyis tudod hogy mindent meg kell tenned, amit mondok! Na, folytasd! - intett kegyesen a zavarban levő ifjú felé. —Csak arról van szó, hogy szerencsét szeretnék pró bálni! - pirult Csordong, mintha egy szűz leány lenne, akinek valami disznóságot suttogtak a fülébe. —Értem. És miért nem katonának igyekszel beállni, ha már elszöktél otthonról? Mert elszöktél, ugye? —Honnan tudod, uram?! - sápadt el Csordong. —Ostoba fajankó! Nem uram, hanem kapitány úr vagy Mollah, mondtam már! Minek alkalmazzalak, ha annyi ész sincs a fejedben hogy ezt megjegyezd?! Különben pedig nem tudtam, csak sejtettem. S ha na gyon érdekel, bár igazán nem tartozik rád, én is így kezdtem valamikor. Meg szöktem, és sikerült is valaki lennem, még sokkal több is mint amennyinek most kinézek, csak aztán kissé rosszra fordult az üzletmenet. Na de hát ez tényleg nem tartozik rád. Tehát, miért nem katona akarsz lenni? —Bevallom, először az akartam lenni! Tudod uram, azaz kapitány úr,… —Na nem bánom, mondd hogy uram! Látom már csak arra áll rá a szád! Paraszt vagy, öcsém, ugye? —Igen, igen, uram! Köszönöm uram! Tehát jött a fa

lunkba egy hatalmas vitéz, Dacír a neve, messze földről jött, és olyan erős hogy egymaga elbánt tíznél is több ellenséges katonával akik el akarták hajtani a falut! És senki nem is mer kötekedni vele, pedig sokaknak nem tetszik hogy kikkel barátkozik, meg sok minden nem tetszik a falusiaknak benne, például egy nő elhagyta az urát, s összeköltözött egy másik férfival, és Dacír őt is védelmébe vette, de mégsem mert senki ellene szólni, és én arra gondoltam hogy magam is szerencsét próbálok, és addig nem nyugszom míg olyan tekintélyes nem leszek, mint az a Dacír! És élnek a szüleim, sőt két bátyám is, de otthon én vagyok a legkisebb fiú, és a szü leim nem bántak soha jól velem, mert nem vagyok na gyon erős, pedig ha erős nem vagyok is, de szívós vagyok, és bírom ám a munkát is, csak nem tudok segítség nélkül például egy teli zsák búzát a nyakamba venni! De ha már ott van, azért elviszem én ám azt! És ha a szüleim meghalnak, akkor a földet is a legidősebb bátyám örökli, de rajtam az sem segítene ha ő meghalna, mert akkor is ott van még a középső bátyám, ezért aztán megszöktem, és idejöttem a fővárosba. Aztán még a palotához is elmentem, s mondtam hogy katona akarok lenni, de az őrök csak kiröhögtek, s azt mondták hogy kotródjak onnét mert elfenekelnek, és hogy hát csak még kardom sincs, mit akarok én?! Azt mondták hogy aki parasztnak született, az úgy is döglik meg, takarodjak vissza a földre. De én ezt nem akarom, és kóboroltam mindenfelé, mert a tarisznyámban még volt élelem, mert a falvunk nincs messze ide, és aztán megláttam a hajódat uram, s arra gondoltam hogy hiszen matróznak sem rossz, világot látnék, felfedezéseket tehetnék, talán még meg is gazdagodnék valamelyik út alatt, sőt később ha jól végzem a dolgomat, lehetek talán kapitány is, s most itt vagyok! - fejezte be Csordong, és aggódó, kíváncsi arccal fürkészte Mollah arcát. —Hm, hm! Ráismerek magamra! Én is ilyen voltam fiatal koromban! - morogta Mollah. —Na figyelj csak ide! Akkor se lennél szívesen paraszt, ha volna saját birtokod? —Mekkora? —Amekkorát csak meg bírsz művelni! —Én egymagam? —Bizony, te magad, szolgák nélkül! —Hát, nem igazán! Jobb matróznak lenni! —Hát nézd édes öcsém, énnekem tulajdonképpen nincs semmi kifogásom ellened, de tartok tőle hogy ha elmondom hogy milyen útra megyünk, nem akarsz majd velünk tartani! —Dehogynem! Bármilyen útra elmegyek én boldogan! —Erre nem. Ez a hajó ugyanis nagyon-nagyon messzire megy! —Az a jó! Az a szép! Annál jobb! Messzi tájakat látni! —De ez a hajó olyan messzire megy, hogy két hóna pig is, de lehet hogy tovább, csak a nyílt tengeren hajózunk majd, és mást se látsz majd, csak vizet és vizet! Erre már elsápadt kissé Csordong. —Két hónapig?!

—Igen! Ajaj! Talán három hónapig is, sőt lesz abból négy is ha rossz szelet kapunk vagy semmilyen szelet! A víz poshadt lesz, kevés lesz, meleg lesz, unalom lesz, és lehet hogy oda sem érünk ha ránk reccsen egy jókora vihar, vagy ha nagyon sokáig szélcsendet kapunk, szomjanhalunk! —Vállalom! - húzta ki magát Csordong, és szürke szemében elszántság villant. —Akkor is vállalod, ha a hajó nem tér vissza? —Mindig van kockázat. - vont vállat Csordong. —Nem értesz, fiacskám! Ez a hajó egészen bizonyosan nem tér vissza! Eleve az a tervünk, hogy csak odamegyünk, és soha-soha többé vissza nem térünk! aztán legyintett egyet, és így szólt a figyelő Tecüki májhoz. —Mondd el neki te! Csak tömören, a lényeget, kár a szót szaporítani, úgysem fogja megérteni! Tecükimájt nem kellett tömörségre biztatni. Nem volt szokása a sok beszéd. —Szép sziget. Nagy sziget. Lakatlan sziget. Minden terem rajta. Csak össze kell szedni. Nincs veszélyes ragadozó. Sok madár, hal, nyúl, és va lami őzszerű állat. Ott akarunk élni. Örökké. Örökké. Nem jövünk vissza soha. Szólottam. - azzal elhallgatott. És bármilyen tömör volt is Tecükimáj, Csor dong most mégis megértett mindent. —Ez nem az, amire gondoltam! - mondta elképedve. —Magam is így vélem. - bólintott Mollah. —Látod, ezért mondtam, hogy nem akarsz majd velünk tartani! Ott nincs vitézi élet, nincs kaland, nincs hatalom, még pénz sincs, ott semmi más nincs csak nyugalom, béke, és élet! Én sem mentem volna el egy ilyen helyre fiatal koromban. Jóegypár évet el kell tölteni a világban küszködve, nyomorultul, a sors ellen lázadozva, vereségeket szenvedve, hogy valaki értékelni tudja annak a csodálatos szigetnek az ajándékait! Nem vagy te rossz gyerek, de még túl fiatal ehhez! —És mikor indultok uram? —Amint meglesz a legénység, haladéktalanul! Lehet hogy egy hét múlva, lehet hogy pár hónapba is beletelik. —Addig legalább nem maradhatnék a hajón? Hasznossá teszem magamat, ígérem! Hadd ne kelljen azonnal viszatérnem a faluba, szégyenszemre! S lehet hogy közben találok valami nekem való szolgálatot is! —Nem bánom! Még valami csekély fizetséget is adhatok neked erre az időre. De aztán ha azt mondom hogy indulunk, döntened kell, velünk tartasz-e, vagy távozol a hajóról! Tecükimájnak - muta tott a hajósra mindenben engedelmeskedned kell, amit ő mond az olyan mintha én mondanám! - azzal felállt, és így szólt Tecükimájhoz: —Mutass meg neki mindent, s hogy mit kell tennie. Tecükimáj pedig karonfogta Csordongot, s így szólt hozzá: —Legfontosabb az, hogy tisztaság legyen egy hajón. Mert a hajó olyan, mint egy ló! Ha tiszta, jól érzi magát és jól szolgál minket, s mi is jól érezzük magunkat rajta!

Időnként meg kell csutakolni mint egy lovat! Meg mutatom neked, hogyan kell felsúrolni a fedélzetet! Ha emiatt nem megy el a kedved a hajósélettől, akkor már csak az a fontos hogy ne szédülj az árbocon amikor a vitorlát kell kiengedned vagy becsavarnod, s idővel jó hajós lesz belőled! És igen, még egy fontos dolgot kell megtanulnod! Az a legeslegfontosabb! Arra aztán nagyon kell vigyáznod! —Mire, uram? - kérdezte Csordong, és csupa fül volt. —Ha mászkálsz a hajón, és egy olyan ajtóhoz érsz, amibe kívülről egy kés van beleszúrva, akkor az azt jelenti, hogy oda tilos bemenned, mert amögött én vagyok, én, Te Cü Ki Máj Zsang Lar Dang Zsong Zsen Dong, a szabad vjet harcos, és éppen nem akarom, hogy bárki zavarjon! Gondolj ilyenkor arra, hogy nem az a kés volt az egyetlen késem, mert mindig van nálam késből legalább kettő! Ezen a hajón, fiacskám, ez a legfontosabb amit tudnod kell! Szólottam! - azzal felvezette Csordongot a fedélzetre, hogy megmutassa, hogyan kell azt végigsikálni. És Tecükimáj iménti szavait végighallgatva, meg az előtte álló fedélzetsikálásra gondolva Csordong komolyan eltöprengett azon, valóban olyan jó-e a matrózélet, ahogyan azt korábban hitte… Hanem a fedélzetet, azt azért felsúrolta, mert nagyon nem akart visszatérni a faluba, s ezen kívül is elvégzett mindent amit kellett. Napokon át élt ott, afféle mindenes lett a hajón, mert bár ott élt a hajón Crüiel is, Tecükimáj kijelentette, hogy egy szabad vjet harcos felesége termé szetesen egyáltalán semmit sem dolgozhat azon kívül ami a férjével kapcsolatos, így minden egyéb Csordongra maradt. Később azonban Tecüki máj enyhített szigorú felfogásán, egészen pontosan abban a pillanatban, amikor megkóstolta az első tál ételt, amit Csordong főzött. Nem szólt egy szót sem, sőt meg is ette, de ettől kezdve megengedte hogy felesége, Crüiel készítse mindenkinek az ételét, ő főzzön, egyáltalán, a konyha és az élelmiszerek Crüiel feladatköre legyen. Elvégre ha mindenkinek főz, akkor a férjének is főz, ugyebár… s e döntést nem is bánták meg, mert Crüiel ugyan úrnő volt valaha, nem szakácsnő, de gyakran megfordult a konyhán is, ellenőrizni az ételeket, s így Csordongnál jobban értett az ételekhez. S bár néha kikerült egy-egy tál gyanús ízű étel a keze alól, még mindig jobban főzött mint Csordong, s egyre jobban beletanult a munkába. Különben még élvezte is, hogy ételekkel foglalkozhat, mert sosem feledte azt a többnapos iszonyú éhezést, amit átélt. A többi munkákat azonban Csordong végezte, de emellett szabadideje is akadt, s ekkor a várost járta hogy találjon magának valami alkalmatos feladatot. De vagy nem vették fel inasnak azok a mesterek akikhez elszegődött volna, vagy neki nem tetszett az a hely ahová felvették volna. Eközben Crüiellel is beszélgetett, aki nem is titkolta hogy ki volt valaha, s egyre csak azt magyarázgatta a parasztfiúnak, hogy nagyon ostobán

dönt ha nem tart velük, mert Mollah megmutatta neki a szigetről rajzolt térképet, s azon a szigeten minden van, de méginkább azért, mert errefelé a világ kegyetlen, rosszindulatú, lám, vele is, egy igazi hercegnővel mi lett, pedig saját vára is volt, akkor mire számíthat ő, a pa rasztfiú! És Csordong gondolkodott-gondolkodott, s ahogy napok múlva sem talált semmi igazán megfelelőnek tűnő szolgálatot, s ahogy Tecükimáj és Mollah be szélt neki a szigetről, bár nem azért hogy rábeszéljék, csak ahogy néha lelkendeztek, elhatározása hogy nem tart velük, lassanként megingott. Míg Csordong szolgálatot keresett, Mollah és Te cükimáj hajóslegényeket igyekezet szerezni a nagy útra. De próbálkozásuk nekik sem sikerült, mert vagy nem akartak elmenni egy olyan szigetre ahol még ivó sincs, mert féltek az unalomtól, ezek voltak többen, vagy, ha néhányan, kevesen közülük mégis elmentek volna Mol lahhal oda hogy ott letelepedjenek, azonnal rémülten utasították vissza az ajánlatot amikor megtudták, hogy az a sziget olyan rendkívül messze van, hogy legalább két hónapon át egyfolytában a nyílt tengeren kell hajózni ahhoz hogy odaérkezzenek, ennél csak tovább tarthat az út. Aztán egy nap Mollah a piactérre akart menni, hogy vegyen néhány apróságot, s Tecükimáj a hajón maradt hogy vigyázzon rá. Mollah Csordongot vitte magával, hogy majd az cipelje a vásárolt holmikat – erre Te cükimáj különben sem lett volna hajlandó, tudjuk. Csordong persze szó nélkül követte Mollahot. Még nem vettek semmit, amikor a piactérre érve a rabszolgakereskedők előtt haladtak el, ahol, az egész Gyöngy-tenger mentén elterjedt szokás szerint, a rabszolgakereskedő az eladásra kínált rabszolgákat kisebb emelvényre vezette fel hogy mindenki jól láthassa azokat. Természetesen minden egyes rabszolga, akár nő, akár férfi volt is, anyaszült meztelenül került az emelvényre, hogy mindenki jól láthassa, nincs az illetőnek semmiféle betegsége vagy rejtett hibája, például nem nyomorék. S ekkor így szólt Csordong: —Miért nem veszel rabszolgákat, uram, hogy azok kísérjenek el téged a tengeri útra? Elég gazdag vagy hozzá, gondolom, s ami pénzedet itt nem költöd el, annak a szigeten úgysem veszed már hasznát! S a rab szolgák biztos boldogan kísérnek el téged, hiszen még egy unalmas, lakatlan szigeten is jobb szabadon élni, mint itt rabszolgaként! —Igen, gondoltam már erre én is, de hát nem értenek a hajókhoz! —Na és? Én sem értek, mégis vinnél! És Tecükimáj jól ért hozzá, megtanítaná őket! Legfeljebb indulás előtt egy vagy két hónapig gyakorolnátok a tengeren! S ha férfiakat nem veszel is, néhány nőt talán jó volna, például magadnak is! - azzal arra a leányra mutatott, akit most vezettek fel az emelvényre. Gyönyörű, tizennégy év körüli fiatal teremtés volt, igazi festeni való szépség, bár

csöppet sem viselkedett nyugodtan, mert sírt, karját a húga felé nyújtogatta, és könyörgött a rabszolgakereskedőnek hogy legalább együtt adja el őket, mert nem akar elszakadni egyetlen rokonától. Nyolcéves húga is zoko gott, de hát az efféle jelenetek szinte mindennaposak voltak a rabszolgapiacokon, s a kereskedőt sem tudta meghatni a könyörgés. —Látod uram? - mutatott a leányra Csordong. —Ha megvennéd őket, biztos hogy örömmel elkísérnének! És milyen bájos, milyen szép! Ilyen gyönyörűt még soha nem láttam! Hej, csak volna a feleségem, esküszöm az összes istenekre, még én is elmennék vele és érte a világ végére is, akár a te szigetedre is! Egy ilyen nő mindent megér! Erre Mollah megfordult, és élesen a szemébe nézett. —Nem vagy túl szemtelen, barátocskám?! Zsarolsz hogy csak akkor jössz velem, ha veszek neked egy rabszolgát is?! Mondd, van fogalmad neked egyáltalán arról, mibe kerül egyetlen rabszolga, akár egy gyönge, csúnya, hitvány is errefelé, ezen a vidéken, neked meg mindjárt a legcsinosabb kell?! Hiszen ha olcsón kapom is meg, akkor is többet fizethetek ezért a szép bestiáért, mint amibe egy nagyon jó matróz egész éves szolgálata kerül! —Dehogyis, uram! Eszembe nem volt zsarolni! Én csak azt mondtam hogy nagyon tetszik az a nő, s el mennék bárhova érte, olyan szép, de hogy most mondtad, hát ha megveszed nekem, komolyan mondom, érte valóban elmegyek arra a szigetre! Elvégre ott nekem is kellene egy nő, s végtére is azt a szigetet csak te láttad eddig, én nem, nem tudom milyen szép, de azt látom hogy ez a nő, ez bizony olyan sudár, pom pás, gyönyörű, hogy olyat még nem láttam! —Na figyelj ide, fiacskám! Lehet velem beszélni, jó lelkű ember vagyok, és valóban nincs sok értelme annak, hogy aranyat vigyek a szigetre, akár el is költhetem! Tehát egyezzünk meg! Azt mondom ne ked, hogy az én szigetemen nem lesznek rabszolgák, mert nem akarok ott veszekedést, szenvedést, csak örömet és boldogságot! Tehát én megveszem azt a leányt, még a húgát is hogy a leány is örüljön, de nem ám neked, hogy a rabszolgád legyen! Hanem eljön a hajómra, felszabadítom, aztán szabad emberként eldöntheti, hogy velünk jön-e a szigetre! És te, ha elég báj és kellem van benned, elcsábíthatod őt, udvarolhatsz neki, s ha enged kitartó kérlelésednek és a feleséged lesz, annak csak örülni fogok! De nem kényszerítem hozzád, arról szó sem lehet! Ha viszont olyan hitvány férfi vagy hogy nem tudod meg nyerni a tetszését, akkor magadra vess! Akkor sem parancsolom meg hogy a feleséged legyen, ha emiatt nem tartasz velünk! Rendben van? —Rendben uram, én csak azt az egyet kérem tőled emellé, hogy el ne feledd megmondani neki, hogy nem neked hanem nekem tetszett meg, és én választottam ki éppen őt a sok más rabnő közül! —Ej de ravasz vagy! - nevetett fel Mollah. —Na nem

bánom, legyen, elvégre ez az igazság! Gyerünk! - azzal Mollah az emelvény mellé lépett. A leányra eddig nem akadt jelentkező, hiába volt csinos, egyszerűen mert csúnyán viselkedett, kiabált, jajgatott, és senki nem akart ilyen rabnővel foglalkozni, mert a bánatos rabszolga rossz üzlet, néha még meg is öli magát, akkor meg oda a gazdája pénze. A húgát viszont senki nem akarta megvásárolni, mert az még csak amolyan nyolcévesforma volt, azt még nem lehet ágyba vinni, s munkára is alig alkalmas. Persze nem volt kétséges hogy előbb-utóbb el fog kelni a leány, túl szép volt ahhoz, hogy a kereskedő nyakán maradjon. —Mennyiért adod ezt a nőt, a húgával együtt? - kér dezte Mollah. A kereskedő megmondta az árat. És azt hallva Csordong egészen elszörnyedt. Mollah valóban nem hazudott neki, mert annyi pénzről ő még csak nem is hallott idáig! Persze, a falujában nem voltak rabszolgák, túl szegény volt ehhez leggazdagabbjuk is. És most Mollah alkudni kezdett. Valaha ő is vett és adott el rabszolgákat, errefelé, Rilgentiában is, igazán szakember volt hát az ügyet illetően. S bár a szigeten a pénznek nem vehette hasznát, nem látta be miért adna ki több pénzt, mint amennyit feltétlenül szükséges. Külön ben is sejtette hogy életében most alkudhat egy jót utoljára, s ezért minden leleményét és furfangját latbavetette, pusztán a saját élvezetére, szórakozására, mondhatjuk úgy is, hogy utoljára még egyszer jól kijátszotta magát. És hogy jól érzi magát, az látszott az arcán is, szélesen mosolygott, s bár a szigeten lefogyott, s most szinte izmosnak hatott külseje, arca ezúttal még széle sebb volt mint legkövérebb korszaka idején, annyira mo solygott, annyira élvezte ezt az utolsó alkut, sokkal jobban mint bármi más alkut korábban, méghozzá épp azért mert ez volt az utolsó, és tudta hogy csak szórakozásból alkudozik, nem függ semmi sem attól, hogy az üzlet jól sikerül-e vagy rosszul, s hogy pár arannyal többet ad-e ki esetleg mint szabadna. Ez az alku most mentes volt minden aggodalomtól, pusztán a legtisztább élvezetet látta benne, tudta hogy kár nem érheti, nem érné még akkor sem ha a kereskedő által eredetileg kért ár kétszeresét fizetné, hiszen neki a pénz igazán nem kell. Így aztán szabadon alkudhatott, élvezte, s még jobban élvezte amikor látta hogy a leány és a húga, aki felmászott nővéréhez az emelvényre, tehát ez a két szerencsétlen teremtés, egymáshoz bújik, ölelik egymást, s bár aggódnak a jövő miatt, legalább attól nem félnek már hogy elszakadnak egymástól, és örülnek neki hogy még egy darabig szerethetik egymást. Most már tehát Mollah nemcsak az alkut élvezte, de a jótett örömét is. Végül persze megvette őket, jóval kevesebb mint felét fizetve a kért árnak, s maga sem tudva miért, de ennek is örült, utoljára még kiélvezve a kapzsiság örömét is, tudta ő maga is hogy a kapzsiság örömét élvezi, s még ebben is élvezte azt hogy utoljára érez ilyesmit. Aztán odalépett

a két nőhöz, megmondta hogy Mollah a neve, s a hajó jára kell követniük őt és Csordongot, s azt is elmondta a leányoknak, hogy nem kell félniük, mert hamarosan szabadok lesznek. De azok ezt persze el sem hitték. A hajóra azért vele mentek, mást úgysem tehettek. Ott azután leszedték lábukról a láncokat, Mollah parancsára megfürödtek a folyóban, kaptak tiszta ruhákat is, s megtörtént a bemutatkozás is: az idősebbik, tizen négy esztendős leányt Liarának hívták, a húgát Stíának. Liara és Stía egy Siddan nevű férfi leányai voltak, aki egy Trapan városához közeli oázisban élt valaha, de azután egy rablóbanda megölte Siddant, s a leányok egyedül maradtak özvegy édesanyjukkal.5 Aztán jött a pestis, anyjuk bele is halt, s a túlélők elmenekültek az oázisból, Liara és Stía is, de kár volt, mert a pestis elmúltával nagyon nagy keletje lett a rabszolgáknak, hiszen sok rabszolga hullott el a betegségben, s a kóborló leányokat elfogták, majd egy rabszolgakaravánnal ide kerültek Rilgentiába. Pedig még rilgent nyelven sem tudtak, Mollahhal is dzsanarul beszéltek, ami különben nem esett Mollahnak nehezére, maga is dzsanar anyanyelvű lévén. Az persze hogy a két leány csak dzsanarul tudott, Az persze hogy a két leány csak dzsanarul tudott, Csordong dolgát nehezítette meg, mert ő viszont egy árva kukkot nem értett semmilyen idegen nyelven, egyedül csak a rilgentet beszélte. De Mollah betartotta a szavát, és olyan ékesen ahogyan csak egy vén, tapasztalt kereskedő beszélni tud, – márpedig az nem keveset jelentett! – úgy magyarázta Liarának, hogy szabadságát senki másnak nem köszönheti, csakis és egyedül Csor dongnak, mert a fiú vette észre, neki tetszett, ő beszélte rá Mollahot is a vásárlásra, s ezt hallva még a kis Stía is hálásan pillantott Csordongra, Liara szeméből pedig az ifjú valósággal titkos ígéreteket olvasott ki, s nagyon remélte hogy nem csak a vágyai csapják be. S hirtelen elhatározással, mert úgy gondolta hogy jobb ha előbb tudja a rosszat, de az is jó ha a jót tudja előbb mert a bi zonytalanság kínzó gyötrelem, bátran kinyújtotta a kezét, és megragadta vele Liara csuklóját és simogatni kezdte. És bár a leány összerezzent a meglepődéstől, nem tiltakozott, sőt mosolygott, és a kezét sem húzta el. —Velünk jönnek a szigetre? - kérdezte Csordong Mollahot. —Mi az hogy velünk? - kérdezett vissza Mollah. — Talán inkább velem , barátocskám! Hiszen te, úgy tudom, még nem döntöttél! Különben, még meg sem kérdeztem őket. De ma nem is fogom. Fáradt vagyok. Ráadásul úgy vélem, egy nő a nőnek sokkal jobban el tudja ezt ma gyarázni. Úgyhogy megkérem erre Crüielt, ő művelt nő, nagyon szépen beszél dzsanarul is. Aztán majd reggel megadják a választ. Így is történt, a két leánynak Crüiel magyarázta el, hogy hová készülnek, megmutatta a sziget térképét is, s emlékeztette őket arra is, hogy sorsuk errefelé csöppet sincs biztonságban. S mert mindkettejüknek épp elég szenvedésben volt már része, természetesen habozás

nélkül beleegyeztek a nagy útba. —Megyek veletek én is! - mondta Csordong Mollahnak már másnap kora reggel, amint a leányok válaszát megtudta. —Pedig Liara még nem mondta, hogy a feleséged lesz!— Ott a szigeten nem nagyon válogathat! Különben is kedvel, látni rajta! Nem lesz itt semmi hiba! —Akkor üdvözöllek a csapatban, fiam! - válaszolta Mollah, azzal barátságosan megveregette Csordong vállát. Azonban már három nap múlva baj történt, mely lerontotta a csapat növekedése fölött érzett örömüket. Reggel ugyanis, hogy Mollah fölébredt, azt vette észre, hogy bal keze, mely már régen fájt a hüvelykujj és a mutatóujj között, most még sokkal jobban fáj, sőt dagadt is ott a hús, és barnás-kékes színű, sőt jókora gennyhólyag is keletkezett rajta. Ezt persze gyorsan felszúrta, kinyomta belőle a gennyet, sőt tisztára is mosta kezét, mert nagyon megijedt a betegségtől. Úgy sejtette, hogy valahol megszúrhatta a kezét, s elmérgesedett a seb, de hogy hol és mikor, arra még csak nem is emlékezett. Nagyon félt, mert tudta hogy ha tovább terjed a fertőzés, akkor végül le kell vágni a csuklóját, hiszen a seb olyan helyen van, hogy egy vagy két ujj eltávolítása nem hozná meg a sikert. S mert a kiszúrt gennyhólyag újra meg újra megtelt gennyel, s úgy vette észre hogy a gyulladt terület a kezén egyre terjed, felkereste Lorán leghíresebb gyógyítóemberét, s elmondta neki hogy nem sajnál semmi pénzt, de mentse meg a kezét. A férfi azonban azt válaszolta, hogy ezzel tehetetlen, semmi más nem használ csak ha levágja Mollah kezét, méghozzá haladéktalanul, hogy minél alacsonyabban kelljen levágni azt, ebben az esetben azonban esküszik rá, hogy Mollah életben marad. Azonnal neki is akart kezdeni a műtétnek, de Mollah inkább elment, hogy keressen magának egy másik gyógyítót. Úgy vélte, ha már vágni kell, akkor nem annyira sürgetős, neki mindegy hogy csuklóban vágnak vagy könyékben, ha már a kezét elveszíti! De e gondolatot csöppet sem tartotta humorosnak, igazság szerint borzasztóan meg volt rémülve. Felkeresett még három másik gyógyítót is Loránban, de azok is csak az amputálásra vállalkoztak, arra azonban a legnagyobb örömmel, mert Mollahban jól fizető pácienst gyanítottak. Mollah azonban egyáltalán nem osztozott örömükben. Elment inkább ezektől is. Végül a következő gyógyító azt mondta, hogy bár ő is legszívesebben levágná ezt, talán megmenthető Mollah keze, ha felvágja a sebet, s a nyers húst bekeni egy csodaszerrel, amely olykor, az eseteknek talán a felé ben, gyógyulást szokott eredményezni. De drága a szer, mert sokféle anyag keverékéből áll, ezek között szerepel az aranypor, ezüstpor, emberi ürülék, kutya gané, süketek

fülzsírja, elvetélt magzatok vére, szárított és porrá őrölt bélféreg, valamint nők menstruációs váladéka is, meg kígyó agyveleje, békaepe, akasztott ember mája, és még néhány más szer, amit azonban nem árulhat el Mollahnak. Mindezt Mollah saját vizeletében kell feloldani, és egy meghatározott imádság mondogatása közben a felét a sebre ecsetelni, a másik felét pedig lassan elkortyolgatni. Ha ezt egy hétig folytatja, akkor talán meggyógyul! A recept hallgatása közben Mollahot többször is a hányinger kerülgette. Hogy ő ezt az ocsmányságot a húsára kenje?! És megigya?! De még ez is hagyján volna, ha legalább biztosan megmaradna a keze, de a doktor szerint sem biztos a siker, viszont nagyon jól tudta hogy ha egy hetet ennek próbálgatásával tölt el, akkor olyan mértékben előrehalad a fertőzés, hogy már teljesen biztos hogy le kell vágni a karját! Ráadásul volt neki valaha egy Messzi Csillag nevű rabszolgája, aki valaha ritt sámánasszony volt, e nő többször is bebizonyította neki, hogy kiválóan ért a gyógyításhoz, s e nő nem is egy alkalommal lesújtóan vélekedett a „ganajpatika” módszereiről. Mollah tehát elment ettől a doktortól is, nem kért a drága pénzen árult ocsmányságokból, és inkább visszatért a hajóra hogy gondolkozzék, mitévő is legyen, úgy vélte még egy vagy két napig igyekezhet elkerülni a vágást. Mikor a hajón maradottak megtudták hogy nem járt sikerrel, nagyon elszomorodott mindenki. Sajnálták Mollahot, hogy el fogja veszteni a kezét, sőt azt is tudták, hogy az amputáció sebe is elmérgesedhet, tehát még az sem biztos hogy Mollah nem fog belehalni ebbe a kis alattomos szúrt sebbe. S ezt persze maga Mollah is tudta. S végül így szólt hozzá Csordong: —Én még tudok egy gyógyítóról, azaz nem is egyről de kettőről, és nem is gyógyítóról hanem gyógyítónőkről, anyáról és leányáról van szó, akik ott élnek a falvunkban! —Ugyan már, mit tudhatnak azok a falusi kuruzs lók, javasasszonyok, amit a nagy műveltségű loráni orvosok nem tudnak! - legyintett kétségbeesetten Mollah. —Márpedig ezek értik a dolgukat, sok távoli faluból is hozzájuk járnak! Különben messze földről jöttek el ide hogy megtelepedjenek. Nem nagyon szeretik őket, mert a fiatalabbik, a leány, Zamira a neve, vö röshajú, s azt nem kedvelik nálunk, de talán érdemes megpróbálkozni vele! Ha nem tud mást tenni, arra biztos képes ő is, hogy levágja a kezedet, ilyesmit már nemegyszer tett! Legalább annyi biztos, hogy a kézlevágásba nem fogsz belehalni ha ő csinálja, nála ilyenbe még soha senki bele nem halt, s ez sem jelent keveset! S még az is lehet hogy sikerül meggyógyítania a kezedet! Csak hát vöröshajú! —Bánom is én ha akár zöld, lila vagy aranyszínű a haja, sőt tőlem lehet akár csíkos, pettyegetett vagy kockás is, ha meggyógyítja a kezemet! Messze van az a falu?— Nem, igazán nem, sőt hajón mehetsz majdnem

odáig, aztán ha kikötsz a hajóval, alig egy óra gyalogútra van!S így aztán Mollah felhúzatta a horgonyt, s bár hajóslegénye csak kettő volt, Csordong és Tecüki máj, lassan és óvatosan, kevés vitorlával megindultak mégis Csordong faluja felé… Egészen véletlenül alakult úgy az ügy, hogy ép pen akkor kötöttek ki a folyó partjánál, amikor Dacír ott járt a szekérrel, hogy vizet hozzon. Ismét ide jött vízért, mert egyúttal horgászni is akart. Ő nagyon szerette a friss halat, sőt a sült halat egyenesen csemegének tartotta, de a többiek is örültek az effélének. Nem ökröket fogott most a szekér elé, hanem a támadóktól zsákmányolt lovak közül kettőt, hogy szokják az efféle munkát. Nem nagyon örültek ennek a lovak, s néha bizony makrancoskodtak, meg-megálltak, s ki akartak törni a hámból, de Dacírt sem kellett félteni, értett ő az állatokhoz. S azt is tudta, hogy egyetlen hordó víz messze nem haladja meg két ló erejét, nem kellenek ahhoz ökrök hogy elhúzzák az egyetlen hordóval megrakott szekeret. Amint aztán ott halászgatott békésen a folyóparton, egyszercsak látja ám, hogy egy igazi hajó jön a sodrással szemben, kibontott vitorlákkal, nem csónak tehát, hanem igazi hajó, és hogy a dögvész vinné el, épp ott akar kikötni, ahol ő horgászik, s már a közeledésével is elriaszt minden halat! A hajó korlátjánál három nő állt, azaz inkább egy nő és egy fiatalabb meg egy jóval kisebb lány, s lát hatóan élvezték az utazást, lehet hogy ilyenben még nem volt részük. Dacír, aki valaha sokat hajókázott a messzi északon, bár bosszús volt hogy megzavarták horgászatát, mégis érdeklődéssel nézte, miként ügyeskednek a hajó matrózai, s egyáltalán, miféle hajó is ez. Nos, a hajó nem mert egészen a parthoz állni, mert nem ismerték hogy itt milyen gyorsan mélyül a folyó, csak úgy horgonyt vetettek a part közelében, majd Dacír azt vette észre hogy hirtelen a nevét kiáltja valaki a fedélzetről. —Dacír, hejhó! Dacír! Csordong vagyok a faluból! Milyen jó hogy itt találkoztunk! Van itt a hajón egy beteg, elmérgesedett a keze! Látom szekérrel vagy! Elviszed őt, ugye, Zamirához? —Elvihetem - üvöltött vissza Dacír, hogy csak úgy zengett tőle a part - de nem szívesen, mert horgászni jöttem, és ti elzavartátok a halakat! Különben is, nem tud odamenni a saját lábán?! —Addig úgysem mehetünk innen amíg el nem látják a sebét, horgászni tehát nem tudsz, legalábbis itt nem, és akkor előbb érne hozzátok, márpedig nagyon aggódik, hogy le ne kelljen vágni a kezét! De ne félj, mert Mollah, akiről szó van, gazdag, jól megfizeti a feleséged fárado zását! Dacír bólintott. Az már más. Az üzlet az üzlet. Ő is örül neki, ha jobban élhetnek. —Jöjjön hát! - kiáltott vissza. Erre Mollah meg sem várta hogy csónakot bo csássanak a vízre, csak beleugrott a folyóba, s máris

úszott majd gázolt kifele Dacír irányába. Ahogy Dacír odapillantott, látta, hogy valóban meglehetősen csúnyán néz ki a keze. Minthogy Csordong szavaiból mostanra már Mollah is megtudta hogy Zamira Dacír felesége, a valamikori kereskedő így szólt az óriáshoz, a kezét előrenyújtva: —Ugye tud segíteni ezen a feleséged? Ugye nem kell levágni?! —Nem én vagyok a gyógyító, hanem ő! De amennyire meg tudom ítélni, ennél csúnyábbakat is rendbehozott már. Ígérni hát nem ígérek sem mit, de szerintem nem kell nagyon aggódnod! Viszont látszik rajtad hogy gazdag vagy, s ezért sokat is kér majd! Na, pattanj fel a szekérre, aztán már mehetünk is! Erre Mollah így kiáltott a hajón maradottakhoz: —Hallottátok ezt?! Remélem így is lesz minden! Crüiel, készíts el mindent egy ünnepi lakomához, mert ha jó hírekkel térek vissza, nagy mulatságot csapunk, s erre még ezt a Zamirát is meghívom, mert ha rendbehozza a kezemet, hitemre mondom, megérdemli! S erre Dacír felkapta a fejét. —Milyen nevet említettél? —Zamirát! Hát nem így hívják a feleségedet? Mert azt hittem ez a neve, még azt is tudom róla, hogy vöröshajú! —Nem, nem, hanem azt hogyan hívják, akinek a hajón szóltál! Mintha azt mondtad volna, hogy Crüiel! —Igen, Crüiel a neve! Erre most Dacír állt fel a bakra, felegyenesedett teljes toronymagas terjedelmében, és így bődült el, jó hangosan, nehogy félre lehessen érteni a szavait. —Crüiel! Hé! Véletlenül nem valami úrnőféle voltál valaha? Nincs neked egy Eoé nevű leányod?! Erre bezzeg megdöbbent Crüiel! Hogyhogy ezen az eldugott helyen mindent tudnak róla! —De igen, úrnő voltam, és volt leányom is, Eoé nevű, de már sajnos nem él, mert kerékbe törték szegényt! - és elsírta magát. —De hát te honnan tudsz minderről?! —Van egy jó hírem a számodra! Leányod él! Sőt, már férjhez is ment azóta! - azzal Dacír leugrott a bakról, kirántotta kardját amitől sosem vált meg, s csak úgy elvágta az egyik ló istrángját, azzal felpattant rá, s mert a lovon most nem volt nyereg, hiszen igába fogták, így szőrén ülte meg azt. S így szólt Mollahhoz: —Az a fickó a hajón aki idevezetett téged, ismeri az utat, jöjjön ki, s hajtson el hozzánk a szekérrel! Menjen oda hozzánk ez a Crüiel nevű nő is! Nekem sürgősebb dolgom van! Szólnom kell Eoénak, mert ő épp most ment el a férjével, hogy megkeresse az anyját, de talán még utolérem őket! - azzal ráborult a ló nyakára, s bár nem volt sarkantyúja, úgy megszorította a ló oldalát izmos combjával, hogy annak a lélegzete is elállt egy pillanatra, majd amikor szusszanni tudott, tudta, itt most nincs ideje a makrancoskodásnak, engedelmeskednie kell lovasának, és teljes vágtába csapott, hogy Dacír egy pillanat alatt eltűnt az ámuló Mollah és a hajón maradt többiek szeme elől.

Hogy mennyire felkavarta ez a hír mindegyikük lelkét, gondolhatjuk! Leginkább természetesen Crüiel izgult, reménykedett is, de aggodalmaskodott is hogy hátha nem is bizonyul igaznak a hír, és leánya mégsem él. Nem tudta mire vélni a dolgot, elvégre nehezen kételkedhet abban, hogy leányát kerékbe törték, hiszen épp egy olyan katona közölte vele ezt a szomorú hírt, aki saját maga ci pelte a hóhérhoz szeretett gyermekét! Kinek higgyen most: a katonának, vagy ennek az óriásnak?! Természetesen semmi emberi erő nem lett vol na képes visszatartani attól, hogy el menjen arra a helyre, ahol ugyan még sosem járt, de ahol állítólag ott van a leánya, vagy hamarosan odaérkezik. Ő sem várta meg a csónak lebocsátását, beleugrott a folyóba ruhástól, s má ris a szekérre kapaszkodott. S erre már menni akart Liara és Stía is, mert eddigre már ők is tudomást szereztek Crüiel szomorú történetéről. És bár Te cükimáj nem hagyta el szívesen a hajót, esze ágában sem volt hagyni hogy Crüiel egyedül, azaz inkább hogy nélküle menjen bárhová is, mert önmaga előtt sem titkolhatta, alig néhány napos ismeretségük alatt a nő elérte, hogy ő, Te Cü Ki Máj Zsang Lar Dang Zsong Zsen Dong, a szabad vjet harcos jobban ragaszkodjék a nőhöz, kit feleségének tartott, mint a hajóhoz, ezért ő is követte a nőt a sze kérre. S persze jött Csordong is, neki aztán tényleg mu száj volt jönnie, mert hisz egyedül ő ismerte az utat. —Na de hát a hajón senki nem marad?! - kiáltotta kétségbeesetten Mollah. De hát nem volt semmi megoldás, mert Csordong muszáj volt hogy menjen, Mollah is a keze miatt, Crüiel azért, mert az ő leányáról volt szó, Tecükimáj hallani sem akart róla, hogy el ne kísérje a feleségét, Liara és Stía pedig hiába is maradt volna a hajón, semmi komolyabb védelmet nem jelentettek volna. De Csordong megnyugtatta őket, hogy a folyónak ez a szakasza elhagyatott, valószínűtlen, hogy bárki idejöjjön, sőt még elég bátor is legyen felkapaszkodni a hajóra. Így hát együtt mentek. Nagyon meglepődtek Zamiráéknál amikor a szekerükkel egy csapat vadidegen férfi és nő hajtott a házuk elé! Azt is messziről észrevették, hogy az egyik ló hiányzik. Természetesen rögtön a leg rosszabbra gondoltak, arra, hogy Dacírral valami végzetes történt. Ám amikor erről kérdezték őket, Mollah csak csodálkozva kérdezett vissza: —Hát Dacír, az az óriás nem mondta? Nem járt itt? —Hát él?! - kiáltott fel megkönnyebbülten Zamira. —Persze, persze! Csak ellovagolt gyorsan, mert állí tólag nálatok lakik valami Eoé, aki Crüiel leánya, és Crüiel itt van velünk, ő az! - mutatott a nőre. —Hol van a leányom? Még nem jött vissza?! - fura kodott előre Crüiel. —Te vagy Eoé anyja?! - ámult el Zamira. —Te vagy a hercegnő? —Az már régen volt, kérlek ne nevezz így! Hát él?! Biztos ez?! Nem törték kerékbe?! —De, de, nagyon is alaposan kerékbe törték, de volt

valaki, egy bátor Hax nevű ifjú, aki hihetetlen, példátlan, sőt nyugodtan mondhatom hogy pofátlan merészséggel és szemtelenséggel arra vetemedett, hogy a királynő palotájában leszedje leányodat a kerékről, és kilopja onnét! A többi meg már csak türelem és némi hozzáértés kérdése volt, és meggyógyítottam! —Hála érte az összes isteneknek! - kiáltott fel Crüiel, és ha ezt látta volna Hax, bizonyára megjegyzi: — Mondtam ugye, hogy az isteneknek fog hálálkodni, és nem nekem! De Crüiel nagyon szépen megköszönte Zamirának is a gyógyítást, most már azonban Mollah furakodott előre, és így szólt: —Ha már a gyógyításról van szó, megnézhetnéd a kezemet is! - dugta Zamira elé balját. —Persze, persze, megnézem! - szólt Zamira, de nem bírt elszakadni Crüieltől, aki egyre csak faggatta őt, hogy mennyit szenvedett a leánya, hogyan gyógyította, milyen a férje, Hax, s még rengeteg minden egyébről. Mollah meg csak ott toporgott, morgolódott hogy már azért igazán ővele is foglalkozhatnának, neki sürgetősebb lenne talán az ügye, mint a pletykálkodás! Ó, ezek a nők! Ám ekkor éppen egy nő lépett mellé, középkorú, barna hajú, csinos, elegáns asszonyka, s rosszallóan pillantva Zamirára, így szólt Mollahhoz: —Bocsáss meg neki uram ha nem tudja mi az illem, de nagy nap ez neki is! Ritkán jönnek vendégek hozzánk, ráadásul egészen eddig a pillanatig attól féltünk, mit szól majd Eoé anyja a házassághoz, mert hát ez a Hax, bármilyen rendes is, mégiscsak parasztfiú, igen távol áll tehát a hercegi címtől! De gyere, én vagyok Zamira anyja, Nimala a nevem, magam is képzett gyógyító vagyok, sőt Zamira mindent tőlem tanult, majd én ellátom a sebedet, ha már Zamira nem tanulta meg, hogy az első mindig a beteg! De hát fiatal még, ne neheztelj reá! —Megbocsátok én mindent, igazán, csak le ne kelljen vágni a kezemet! - kiáltotta kétségbeesetten Mollah. — Nem kell, ugye?! Nimala megvizsgálta Mollah kezét alaposan. —Ezt előre sosem lehet megmondani teljes bizo nyossággal, mert attól is függ, hogy milyen a fertőzés, de több mint valószínúnek tartom, hogy nem kell! Talán nem illene magamat dicsérnem, de én vagyok a környék legjobb gyógyítója, azaz nem csak én de leányom is! Na gyere! Fájni fog egy kissé, de hadd nézzem meg közelebbről! - azzal felmetszette a bőrt az elmérgesedett részen, és egy tűzben kiégetett bronztűvel kitisztította azt. Ezután így szólt Mollahhoz: —Be kell kennem egy kenőccsel. Csípni fog. Kibírod, vagy adjak neked altató italt? —Nagyon fog fájni? —Nem elviselhetetlenül. Úgy, mint egy darázscsípés. —Nem szeretem a fájdalmat, de akkor inkább még sem aludnék, mert akkor nem látom, hogy miként találkozik Crüiel a leányával! Nimala elmosolyodott.

—Megértelek! Akkor szorítsd össze a szádat, hogy ne kiálts! Mollah teste azonban riadtan rándult meg. —De ugye ez a kenőcs nem szarból, vizeletből, meg egyéb undokságokból van?! —Nem, nem, megnyugodhatsz! - nevetett Nimala. — Én nem errefelé tanultam a gyógyítótudományt, hanem Tlatlánban, s ott más, sokkal értelmesebb módszerek dívnak! Látom már megismerkedtél ezeknek a sar latánoknak, kuruzslóknak a módszereivel! Az én kenőcsöm kizárólag növényekből és bizonyos gombákból készült! —Akkor jó! - szólt Mollah megkönnyebbülten, azzal Nimala elé tartotta csuklóját, és keményen összeszorítva ajkait, egy jajszót sem ejtett míg Nimala bekente azt. —Mikor lehet megtudni, hogy le kell-e vágni? - aggo dalmaskodott. —Már másnap hogy kötést cserélek, látni lehet, hogy visszahúzódik-e a gyulladás! De nem aggódnék a helyedben, mert ennél rosszabbal is megbirkóztam már! —Mit kérsz fizetségül? —Egyelőre semmit, mert látom hogy valamiképpen Crüiel, Eoé anyja is hozzátok tartozik, Eoé pedig hozzánk, tehát majdnem rokonok vagyunk! Tudod mit? A jó szívedre bízom! —Ha nem kell levágni a kezemet, ígérem, nem leszek hálátlan! Aztán alig telt el pár perc attól számítva, hogy Nimala ellátta Mollah kezét, két pompás lovon bevágtatott Hax és Eoé, Dacír némileg távolabbról követte őket. És kétség sem férhetett hozzá hogy Crüiel valóban Eoé anyja, mert amint meglátta őt a leány, le szállt a lóról (leugrani még nem mert a lábai miatt), és hozzászaladt. —Anyám! Drága édesanyám! - azzal a karjaiba vetette magát, és ölelték-csókolták egymást ahol érték. S bár nem szívesen szakította félbe az örvendezést, Zamira nem bírta megtagadni gyógyító önmagát, hozzájuk lépett, s így figyelmeztette Crüielt: —Nagyon kérlek csak óvatosan ölelgesd, mert csontjai még nem nagyon erősen forrtak csak össze! Aztán hogy Crüiel és Eoé kellően kiörvendezték magukat, Dacír szólalt meg: —Ha valaha volt okunk ünnepelni, akkor azt hiszem, ez a nap igazán olyan! Ezzel kapcsolatban tökéletes volt az egyetértés, és mindenki sietett is helyeselni. Erre tábortüzet gyújtottak, és serénykedni kezdtek a jó lakoma kedvéért. S az újonnan jöttek nagyon kellemesen érezték magukat, még Csordong is, bár ő eleinte feszélyezve érezte magát kicsit, elvégre most volt életében először Zamira házánál, eddig nem járt itt, csak azt tudta, merre kell lefordulnia egy kis mellékútra, hogy ide jusson. És íme most itt van, azon a helyen, amit a falusiak, az ő apja is és bátyjai is csak úgy emlegetnek, hogy a bűn tanyája, a posvány, a fertő, az erkölcstelenség és paráznaság fészke! S azt látta hogy ím, itt tökéletesen normális sőt rendes emberek élnek,

vidámak, szorgosak, jólelkűek, segítőkészek, még őrá is rámosolyognak, s Mirza, akit a faluban csak úgy neveztek, hogy „az a büdös kis kurva”, Mirza tehát na gyon boldog Cserjennel, mosolyog, nem úgy mint Üllür mellett, Zamira is repes a boldogságtól ha Dacír csak szól is hozzá, s lehetetlen hogy az ahol ennyi öröm buzog, az rossz legyen! S elszégyelte magát hogy valaha elhitte mindazt amit Zamiráról és Nimaláról mondtak, sőt nem egyszer amikor Zamira vízért ment, többekkel együtt ő is gúnyolódott a leányon. Hiszen ezek semmi mást nem akarnak, egyszerűen csak élni, más vágyuk sincs, csak hogy végre békén hagyják őket! Most értette csak meg, mennyire helytelen a falu álláspontja, hogy meg akarják szabni, hogyan éljenek Zamiráék, sőt még azt is, amiben Zamira nem is engedelmeskedhet, hogy milyen színű legyen a haja. Ezek itt bezzeg senkinek nem akarnak parancsolni. Csak élnek. Élni és élni hagyni – ez az ő elvük, amit mindenkinek követni kellene, úgy sokkal szebb lenne a világ! S most odalépett Zamirához és így szólt:— Bocsáss meg, kérlek, amiért valaha rosszat gon doltam felőletek! És erre Zamira csak megveregette Csordong vállát, és ezt mondta: —Nincs semmi baj! Mindenki tévedhet. Igaz férfi azonban csak az, aki belátja a tévedését! Nem haragszom rád. - és Csordongra mosolygott. Ekkor azonban valahonnét Liara pattant elő, egy erőszakos mozdulattal leseperte Csordong válláról Zamira kezét, Csordong és Zamira közé állt, és vörösre vált arccal Zamirára ripakodott, de persze dzsanar nyelven, amiből Csordong egy kukkot sem értett. Erre Zamira még szélesebben mosolygott, válaszolt is neki, szintén dzsanar nyelven, mert Zamira bezzeg értett és beszélt is dzsanarul, azzal megfordult és odébb ment. És akik hallották Zamirát, most Csordongot és Liarát nézték, és nevettek, sőt kacagtak. —Hé, hé, hát ez meg mi! Mit mondtál neki és ő mit mondott?! - kiáltott Zamira után Csordong. —Hogy én mit mondtam az rám tartozik, de hogy ő mit mondott, azt sem fogom részletezni! Elégedj meg azzal, hogy féltékenységi jelenetet rendezett, mert hogy te szerinte az övé vagy! - azzal még jobban nevetett és elment. És most aztán Csordong még sokkal jobban érezte magát mint bármikor is életében, de olyan jól, hogy már uralkodni sem bírt magán, derékon ragadta Liarát, és hevesen, szinte remegve a vágytól, megcsókolta ajkait. És a leány viszonozta a csókjait! S ezt látva Mirza így kiáltott fel: —Íme mégegy ifjú pár! Aztán a nők nekiálltak finom ételeket készíteni, persze Crüiel és Eoé kivételével, ők hadd élvezhessék csak egymás társaságát. Elvégre sok megbeszélni valójuk volt, igazán sok, különösen Eoé mesélt anyjának rengeteget Hax bátorságáról, sőt még eszéről is, külön kihangsúlyozta,

hogy a fiú már olvasni is megtanult. S némileg aggódva fürkészte arcát, mit válaszol arra a kérdésére, hogy mit szól házasságához. —Mert igaz hogy papot nem hívtunk, de én ezt igazi házasságnak tartom, sőt tudd meg, hogy már háltam is vele! - vetette fel dacosan a fejét, és elszántan nézett, kissé talán támadóan is. El volt szánva rá, hogy kiáll szerelméért. Erre azonban Crüiel kesernyésen elmosolyodott, s így válaszolt: —Látom aggódsz, megkapod-e anyai áldásomat! És bevallom, jogos is volna aggodalmad, ha én a régi Crüiel volnék, a hercegnő! De hol van már az! Tudd meg, hogy engem már csak az érdekel hogy boldog légy, s nem tagadhatom le, hogy boldog vagy, sőt bár kinek légy is felesége, mindenképpen jobb mint a halál, s hozzá az a szörnyű halál! És én sem vagyok már hercegnő, hanem tudd meg lányom hogy feleség vagyok, ha úgy vesszük mostohaapád van Te cükimáj személyében! Ő az! mutatta meg lányának. —És ha megnézed, láthatod hogy ő sem előkelő ember, sőt még csak nem is rilgent mint a te Hax férjed, hanem barbár harcos, a vjet népből származik, csak azt ne kérdezd hogy az hol él, mert arról aztán halovány fogalmam sincs, csak azt tudom hogy valahol borzasztó messzi. És nagyon boldog vagyok vele! - azzal elmesélte hogy mi történt ővele. Eoé résztvevő arccal hallgatta. —Ó te szegény! - ölelte át. —Semmi ez, leányom! Te többet szenvedtél! De ugye te is és Hax is, velünk jöttök a szigetre? —Milyen szigetre? —Hát még nem meséltem volna róla?! Na figyelj csak, ez biztos érdekelni fog… - és elmondott Eoénak mindent, amit csak tudott róla. —De hát én nem akarom elhagyni a barátaimat! döbbent most meg a leány. —Itt, az ő körükben sokkal boldogabb vagyok mint bármikor is voltam a te váradban vagy akár a királyi palotában! Ne menjetek el arra a szigetre, maradjatok itt ti is! —Lehetetlen. Mollah és Tecükimáj egészen bele szerelmesedett abba a szigetbe, és magam is kezdem elhinni, hogy az valóban olyan szép és jó, amilyennek mondják! És én nem hagyhatom el Tecü kimájt, az én helyem mellette van legalább annyira, mint a tied Hax mellett, sőt azt hiszem szép lassan kezdek is belészerelmesedni! —Pedig nem éppen egy szépség! - tűnődött el Eoé. —Tudd meg, hogy a te Haxod sem állhatna mo dellt egy festőnek! - csattant fel anyja. —Tecüki máj arca ha nem is szép de legalább érdekes, Hax még ezt sem mondhatja el magáról! —Jó, jó, hát persze hogy nem a szépség számít! csitította Eoé. —Nem akartalak megbántani! Úgy látszik valóban kissé belészerelmesedtél, ha ennyire véded! —Talán nem is kicsit! - somolygott Crüiel. —De most ne ezzel törődj! Gyertek velünk, mert nem akarom hogy

alig találtalak meg, újra elszakadjunk egymástól! —De hát a barátaim…! —Jöjjenek velünk ők is! Nem hiszem hogy nehéz lenne rávennem erre Mollahot! —Menjenek el innen? - csodálkozott Eoé. —Miért ne? Hiszen alig lenne veszteségük, legfeljebb az, hogy itt hagyják a már megművelt földet és a termést, de a szigeten is van föld bőven elég, és Mollah épp elég gazdag ahhoz, hogy kárpótolja őket a veszteségért, sőt a szigeten a pénznek nem is lesz értelme! És ha jól értettelek, errefelé nem is nagyon kedvelnek benneteket! Aztán meg azt se feledd el, nemsokára itt az aratás ideje! Jönnek a földesúr adószedői! Annak amitek van, nagyrészét elszedik adóba! Még a lovakból is visznek majd el! Leányom, éltél mellettem, úrnő voltam magam is, szedettem adót magam is, tudod jól, hogy hogyan megy az ilyesmi! Még az életetek sincs biztonságban! És ha Dacír, Hax vagy bárki ellenkezni meré szelne az régen rossz, mert az lehet hogy az adószedőket elkergetné, de hamarosan seregestől térnének vissza mert a lázadást, adómegtagadást senki uraság nem tűrheti el büntetlenül, mert az efféle példa ragadós lenne! Ha nagy közöttetek az összetartás, akkor emiatt meg a falu utálata miatt előbbutóbb az lenne a vége hogy úgyis felkerekednétek valami olyan hely után nézni ahol a magatok urai lesztek, akkor meg már miért ne jönnétek most, velünk, arra a szigetre? —Én megyek boldogan, ha Hax és a barátaim jönnek! —Lehet hogy most nem sokkal vagyok különb mint egy koldusasszony - mosolygott szomorúan Crüiel - de valaha valóban hercegnő voltam, és még némi műveltség is csöpögött a fejembe, úgyhogy elhiheted nekem, minden amit elmondtam, igaz! A nagyon összetartó közösségeket sehol sem kedvelik, mert nehéz uralkodni rajtuk! Javaslom tehát, beszélj a barátaiddal, méghozzá mielőbb! Különben nem hiszem hogy nehéz lesz rávenned őket! —Igen, de Mollah… —Mollahot rám bízhatod! Sőt… azt hiszem van egy pompás ötletem! - mosolyodott el titokzatosan. —Zamira anyjának, hogy is hívják? —Nimala. —Aha, tehát Nimalának nincs férje, ugye? —Nem, nincs, valóban. —Haha! Látod, éppen ott beszélget Mollahhal! Re mekül megértik egymást! Na, figyelj csak ide, leányom! azzal közelebb hajolt, és súgdosni kezdett Eoé fülébe. S Eoé kuncogni kezdett, és alig bírta visszatartani a kacagását. Mikor a finom ételek elkészültek, s már jól be is lakmároztak a tűz mellett, Crüiel emelkedett szólásra. —Kis figyelmet kérek mindenkitől! Ugye nem tévedek ha arra gondolok, hogy vendégeink valamelyikétől mindenki hallott már Mollah szigetéről? Bólogatás volt e szavakra a válasz, s néhány igen is. Valóban, ezt csodálni sem lehetett, hiszen a hajóval érkezettek mindegyikének elsősorban a sziget kötötte le a

gondolatait, kinek azért mert viszontlátni szerette volna már, kinek meg azért, mert még nem is járt ott, és kíváncsi volt rá. —Na hát, úgy illik hogy ha nem is lesznek azon a szigeten urak, mégis legyen egy tiszteletbeli királyunk, akit ezennel meg is koronázok! Úgy vélem e célra senki más nem lehet alkalmasabb, mint maga Mollah! - azzal a kezében levő virágkoszorút, amit maga kötött az elmúlt percekben, Mollah fejére helyezte, majd a legtökéletesebb udvarhölgyi illem szerint mélyet bókolt is előtte, ahogyan az a királyoknak dukál. S ezt látva mindenkiből kitört az éljenzés. Mollah csak szerényen mosolygott, tudta hogy ez az egész csak játék, de azért jólesett neki. Elvégre valóban a sajátjának tartotta a szigetet. S erre felpattant Eoé. —Király mellé királynő is kell! S királynő nem lehet más, csak a nagyon szeretett, mélyen tisztelt Nimalánk, akinek ráadásul sokat is köszönhetünk, magát Zamirát is, hiszen Zamira az ő leánya! Válasszuk meg királynőnek Nimalát! - azzal a saját virágkoszorúját Nimala fejére rakta, meg sem várva a többiek helyeslését. Nimala már sokkal meglepettebb arcot vágott mint Mollah, de ideje sem maradt tiltakozni, máris felkiáltott Crüiel: —Éljen, éljen! S erre mindenfelöl éljenezni kezdtek, s erre már Nimalának is mosolyognia kellett, bár neki aztán igazán semmi köze nem volt a szigethez, nem is értette, hogyan jutott ilyesmi Eoé eszébe. Hogy a lelkesedés lecsillapodott, Eoé azt követelte hogy a két megkoszorúzott üljön egymás mellé, s persze ebbe is beleegyeztek, hiszen miért is rontanák el a többiek örömét! —Éljen a királyi pár! - kiáltotta Crüiel is és Eoé is. S erre most már együttesen éljenezték meg őket. —Milyen szépek így együtt! Igaz, Zamira? - kérdezte Eoé, de jó hangosan hogy mindenki hallja. —Igen, valóban szépek! - értett egyet vele a leány, majd halkan Eoé fülébe súgta. —Te szégyentelen! Te örökké csak házasságokat szervezel! Te kerítőnő! Előbb a magadét és Haxét, aztán az enyémét és Dacírét, most meg ezt… mert nehogy azt hidd ám, hogy nem látom, mire megy ki a játék! Előbb én, aztán meg anyám… Te céda! De mosolygott, s ebből Eoé megértette hogy szö vetségesre lelt. S nem is akármilyenre, mert Zamira hirtelen felkiáltott: —Csókoljátok meg egymást! —Mit képzelsz! - hökkent meg az anyja. —De igen, de igen! - rázta a kezét izgatottan és örömtelin Eoé, mert tapsikolni még nem mert. —A királyi pár szereti egymást! —Úgy van, úgy van! - kiabálta Crüiel is. —Tessék azonnal csókot váltani! —Igen, igen! - hangzott mindenfelől, mert mindenki nek megtetszett a játék. S erre már nem tehettek mást, Mollah és Nimala váltott egymással egy félénk kis puszit.

S erre Crüiel így kiáltott: —Férfiak és nők, mindenki akik itt vagytok, figyel mezzetek a szavaimra! Olyan szépek így ők ketten! Miért ne házasodhatnának össze igaziból? Akkor mindenkinek meglenne a párja, Nimalának is és Mollahnak is, és elmehetnénk mindnyájan, így együtt ahogyan most vagyunk, együtt a szigetre! És ott boldogan élhetnénk! A falu közelében lakók tulajdonképpen mindegyikének megfordult már időközben a gondolat a fejében, amikor a szigetről hallottak, hogy talán nem volna ostobaság elköltözni oda, így most Crüiel szavait egetverő helyeslés fogadta, csak Mollah és Nimala nézett egymásra döbben ten, csodálkozva, s ugyanakkor irultak-pirultak is. És erre Eoé, ahogyan azt anyjával korábban megbeszélte, egyszercsak elkezdte kántálni: —Házasság, házasság! Házasság, házasság! És anyja is bekapcsolódott a kántálásba: —Házasság, házasság! Házasság, házasság! S erre Zamira is ugyanezt kezdte skandálni, majd hamarosan mindenki aki csak ott volt az udvaron, tehát Zamira, Dacír, Eoé, Hax, Mir za, Cserjen, Crüiel, Csordong, Liara is ezt kántálta, sőt még maga a komor Tecükimáj is, de nem maradt ki belőle a kis Stía sem, bár ő nem értette a rilgent beszédet, de megtetszett neki, és Tumladennel, Mirza fiá val együtt vékony kis hangján ezt csipogta, de jó hangosan ám: —Ászasszák, ászasszák! A közvélemény ekkora nyomásának roppant nehezen lehet ellenállni, és Mollah csöppet sem volt biztos benne, van-e kedve egyáltalán az ellenálláshoz. Elvégre feleségért jött el a szigetről. És Nimala, akit az imént csókolt meg, korban éppen hozzá illik, s igazán csinos, széparcú, karcsú, sőt a gyógyításhoz is ért, ezt épp az ő kezén bizonyította be az előbb, talán pár órája sincs neki. És a szigeten is jól jön egy gyógyító… S ha Nimala jön, jön innen mindenki, s ennyi ember sem sok még a szi getre, s ha többen vannak, vidámabb lesz ott az élet, kevésbé unalmas, szóval mindenki jól jár! S hogy hajlandóságát bizonyítsa, hirtelen derékon ragadta Nimalát, és most már nem félénk puszit lehelt az ajkára, hanem igazi, heves csókkal tapadt rá. Nimala teste először megrándult, keményen ellenállt, szinte viaskodott vele, hanem pár másodperc után hirtelen elernyedt, talán mert az asszonynak is az jutott az eszébe mint Zamirának, hogy mennyivel nagyobb békében élhetnének a szigeten. S hát amit eddig hallott Mollahról, az nem vall rossz emberre… Különben is lenne aki megvédelmezze, hiszen jönnek a barátai is, és többen vannak mint a Mollah hajóján érkezettek… s így végül viszonozta a csókjait. S mert mindenki őket figyelte, s mindenki látta hogy behódolt Mollah erejének és a többiek akaratának, s már nem igyekszik szabadulni az ölelésből, Eoé így kiáltott fel: —Javaslom hogy a mai estét tekintsük egyben lako dalomnak is! S javaslatát egetverő, minden eddiginél nagyobb

éljenzéssel, helyesléssel egyöntetűen, ellenszavazat nélkül jóváhagyták. Nemcsak az éjszaka nem aludtak a lakodalom miatt, hanem még másnap sem. Mert azért fölmerült egypár probléma azzal, hogy hirtelen ennyire megszaporodott a szigetre menni akarók száma. Ennyien elfértek ugyan Mollah hajóján, de ahhoz már túl kicsi volt a hajó, hogy megfelelő mennyiségű vizet és élelmet is magával vigyen, nem beszélve más holmikról. S így aztán némi tanakodás után Mollah a következő tervet terjesztette elő barátai megnövekedett csapatának: —A lovakat el kell adni. Ekkora utat nem bírnának ki még lószállító hajón sem! Az ökröket is el kell adni. Egyáltalán, állatot nem vihetünk, legföljebb pár tyúkot. Az én hajómmal csak Zassen déli csúcsáig megyünk, ott eladom a hajót, s veszek helyette egy lószállításra alkal masat, nem azért hogy lovakat vigyek, mert még azon a hajón sem bírnának ki a lovak egy ekkora utat, vizet sem vihetnénk nekik elegendőt, hanem mert vinni akarok néhány tehenet, nem sokat, talán csak négyet, aztán majd szaporodnak, hogy legyen a szigeten is friss tejünk! Mert tejadó állat, az nem él ott! A tehenek nem igényelnek annyi mozgást mint a lovak, azok talán kibírják az utat addig. És egy akkora hajó már nekünk is megfelelő. Igaz, a folyókba a szigeten nem tud majd be hajózni, de ez már nem baj. Majd megyünk csónakkal. S bár a hajó nagyobb lesz, leszünk elegendően az irányításához, hiszen van elég férfi velünk, Tecüki máj, Hax, Cserjen, Csordong, Dacír, sőt Dacír rá adásul a hajókhoz is ért, amint hallottam! És a nők is segíthetnek. Míg a kis hajómmal Zassenbe érünk, megtanulják amit kell. Az év pontosan azon napján indulunk útnak Zassenből, amelyik napon első utamon indultam, hogy lehetőleg ugyanazt a szelet kapjuk. Aranyat nem viszünk magunkkal. Minden pénzünkből ruhát, edényeket, fejszét, s egyéb olyasmiket veszünk, amiknek a szigeten hasznát vehetjük, például lábosokat, fazekakat, kapát, sarlót, kaszát, szövőszéket, rokkát, késeket és egyéb ilyesmiket. Az én pénzemből is, mert már az is a mi pénzünk, mostantól ugyanis minden közös – talán Tecü kimáj késeit kivéve! - nézett a szabad vjet harcosra, s ezt hallva mindenki nevetni kezdett. De Tecükimáj nem sértődött meg, csak ezt válaszolta: —Azért azt hogy minden közös, helyesebb úgy érteni, hogy mindenki az összes többi szigetlakóért dolgozik, nem csupán önmaga kedvéért! Ami pedig a tárgyakat illeti, mindenki azzal dolgozik amihez a legjobban ért, az tehát, ha úgy vesszük, az övé! És én készséggel átengedem bárkinek valamennyi késemet, ha bebizo nyítja, hogy jobban ért hozzájuk mint én! Szólottam. azzal meghajolt, és leült. S ekkor Crüiel melléje bújt, enyelegve, mórikálva hajtotta arca mellé az arcát, s így szólt látszólag hozzá ugyan, de jó hangosan hogy min denki hallja: —Azért engem ugye akkor sem engednél át másnak, ha más jobban tudna bánni velem? S erre megint kitört a kacagás, s percekig nem

csillapodott, s emiatt soha senki nem tudta meg, hogy mit válaszolt Tecükimáj Crüielnek, pe dig válaszolt neki, s nem haragosan, hanem mosolyogva. De azt se Tecü kimáj, se Crüiel nem volt hajlandó később elismételni… S így aztán megint Mollah kezdett beszélni. —Például magokat is kell vennünk, hogy ha valami növény nem terem a szigeten, elterjeszthessük ott, ha ugyan megfogan, ami persze nem biztos. De ha minden tehenünk meghalna is az úton, és semmi innen vitt növény nem foganna meg, az sem lenne tragédia, mert azon a szigeten minden efféle nélkül is töltöttem két évet, Tecükimáj a meg mondhatója aki velem volt, és tökéletesen jól éreztem magamat, eljönni se igen akar tam onnan, boldog voltam hogy ott lehetek és nem itt a kontinensen, ahol feltétlenül és mindig meg akar ölni valaki valaki mást. Nekem magamnak is voltak sajnos efféle élményeim… - és megborzongott. —Jobb, sokkal jobb azon a szigeten! Van kérdés? - nézett végig rajtuk. De nem volt kérdés. S így aztán két nap sem telt el e beszélgetéstől számítva, s Mollah hajója, fedélzetén egy csomó boldog, jobb életre vágyó emberrel, elszakadt a folyóparttól, s a Naíz folyó sodrását követve a tenger felé úszott. Igazán mindenki jól érezte magát a fedélzetén, még Mollah is, mert a keze ugyan még nem volt egészséges, de gyógyulásnak indult, biztos lett már hogy nem kell levágni. És senki nem volt tanúja a falusiak közül az indulásnak, csak a folyóparti fák bólogattak lombjukkal a víztükör felett, mintha szomorkodnának, pedig nekik igazán mindegy volt hogy soha nem látják viszont ezeket az embereket, aki vidámak voltak, nevettek, tréfálkoztak, kacarásztak, mert most indultak el egy új, szabad élet, a boldogság felé. S így aztán a kelő Nappal együtt kelt útra a telepesek csapata, aztán este lett, s ők lehorgonyoztak, majd reggel ismét útra keltek, mert sötétben nem hajózhattak a kanyargó folyón, majd megint egy nap következett és megint egy újabb, végül aztán meglátták maguk előtt a tenger végtelen víztükrét, éppen alkonyatkor, de nem álltak most már meg, mert a tengeren nyugodtan hajózhattak sötétben is. S a hajó elszakadt a parttól, kifutott a tengerre, egyenesen a lenyugvó Nap rőtvörös tányérja felé, egyre kisebb lett, mind kisebb, már csak a vitorlái látszottak, végül már az sem, mintha csak a Nap nyelte volna el, mintha csak oda igyekezne a hajó boldog, nemes és bátor utasaival: a boldogságba, az életadó Napba, a Világosságba, a Fénybe. És a hajó eltűnt mindenki szeme elől.

Vége