BALOGH PÉTER Jegyzet az Ember és Tisza c. tárgyhoz / ELTE TTK/ kézirat 1998-2003 (Ártéri gazdálkodás múltja, jelene és jövője a Tisza vidéken, Nagykörű példáján)
TARTALOM 1. Bevezetés 2. A természeti viszonyok 3. A társadalmi tényezők 4. A modern folyószabályozás és vízrendezés 5. Természet és társadalom a vízrendezés után 6. Tanulságok FORRÁSOK ÉS IRODALOM
1. Bevezetés A téma elvi jelentősége A XX. század végére az ember tájátalakító tevékenysége során katasztrófahelyzetbe hozta lakóhelyét a Föld bolygót. Ennél nagyobb baj, hogy az emberek többsége ezt nem látja, mert a világ jelenlegi gazdálkodási (közgazdasági) logikája - ami ehhez a katasztrófa helyzethez vezetett - per definitionem ellenérdekelt a helyzet valódi felismerésében és felismertetésében. A globális környezetvédelmi konferenciák (pl. Rio de Janeiro 1992, Kyoto 1996, stb.) csak a probléma súlyosságára hívták és hívják fel a figyelmet, és nyilvánvalóvá teszik ezt az ellenérdekeltséget, hiszen ebből fakad gyakorlati sikertelenségük. Ezért elvi jelentőségű minden olyan kutatás vagy hozzászólás, ami a probléma feltárásához és így a megoldáskereséshez hozzájárul. Be kell látnunk az iparszerű tájhasználat tarthatatlanságát, be kell látnunk és be kell láttatnunk, hogy új korszakot kell nyitnunk a tájhasználati elveinket illetően. Ehhez járul hozzá az eddigi tájhasználati korszakok elkülönítése és jellemzése, amihez a Közép-Tiszavidéki vízrendezés tanulságos példát biztosít. A Tisza szabályozás számtalan eddigi feldolgozásából ugyan kiderül, hogy rengeteg tévedés, hiba tarkította a Tisza szabályozás folyamatát, de szerintük az elvi alapjaitól kezdve a kivitelezésig helyes és eredményes volt. Például Iványi Bertalan tanulmányában (1948) hosszabb értékelését így összegzi: "Kimondhatjuk: nincs miért kételkednünk a Tisza-szabályozás helyes voltában, még nekünk, késői utódoknak sem. Az Alföld ármentesítése, a Tisza szabályozása helyes alapon indult el, és az egyedül járható úton ért célhoz. Eredményei kétségbevonhatatlanok, hibái pedig, ha ki nem is küszöbölhetők, feltétlenül ellensúlyozhatók." stb. A közvéleményben mindenesetre egy meglehetősen sematikus és teljes egészében pozitív kép él a vízrendezésről. És nem csak a nagyközönség részéről,
1
hanem a tágabb szakmai köztudatban is, ráadásul súlyos tárgyi tévedésekkel tarkítva (pl. a szegedi nagy árvízi katasztrófa (1879) valódi okait nem ismervén, azt nem az addigi szabályozás során elkövetett hibák egyenes következményének tudták be, hanem éppen fordítva, a szabályozás szükségességének igazolására hozták példaként). A szűkebb szakmai közvélemény már szakmája szerint oszlik meg mérnöki, —és azt kell mondanom— vagy ökológiai világnézete szerint. Ideje lenne tehát minél szélesebb körű felvilágosítást végezni a témával kapcsolatban. Ehhez a mostanában egyre erősebben —a minisztériumi igazgatásban is— megjelenő szándékhoz csatlakozik dolgozatom is, felhívva a figyelmet egyúttal az oktatás jelentőségére, hiszen ezek a kérdések még a felsőoktatásban is igen hiányosan jelennek csak meg. A téma gyakorlati időszerűsége Az alapvető elvi jelentőségén túl a téma gyakorlati időszerűségét emeli ki a legutóbbi idők számos eseménye, folyamata. A természeti jelenségek közül legegyértelműbb, hogy a '90-es évek végére egy hosszabb száraz időszak után újra csapadékosabb évek következnek. Ez a folyamat a 1998/99-es téli félévben igazán látványosan jelentkezett a két hatalmas árvízzel ('99 márciusi új LNV), illetve a szintén legkiterjedtebb belvíz elöntéssel (~300 ezer ha /Alföld). Árvízi veszélyeztetettségünket fontos bizonytalansági tényezőkként terhelik a Tisza érzékeny felső szakaszának vízgyűjtő területén uralkodó politikai- és tulajdonviszonyok; egyrészt a rövid távú gazdasági "érdekek" előtérbe kerülése miatt (rablógazdálkodás – erdőirtásveszély), másrészt a nehezebb kiszámíthatóság miatt. A legfontosabb probléma mégis a megbízhatatlanná váló időjárás, ami az iparszerű tájhasználat eredményeként fellépő klímaváltozás közvetlen jellemzője. A hosszabb távú modellek viszont egyértelműen a melegedés és a szárazodás felé mutatnak térségünkben, ami a vízrendezéssel terhelt Alföldünk elsivatagosodásának felerősödését jelenti. A téma aktualitását látványosan emelte ki a dolgozatom elkészültének utolsó fázisában felszínre került látszólag akut, valójában krónikus probléma súlyos megnyilvánulása: a Romániából érkező óriási szennyezés, amely a közérdeklődés középpontjába emelte a Tiszát illetve a Tisza menti településeket. Jó lenne, ha ez e lökés legalább segítene a problémák valódi gyökereinek a feltárásában, amihez hitem szerint ez a dolgozat is hozzájárul. Az eddigi vízgazdálkodási koncepciónk felülvizsgálatára egyéb, már jó ideje felszínen lévő társadalmi-politikai változások is sarkallnak: •mezőgazdaságunk rendszerváltozás utáni/közbeni helyzete, •a központi irányítás és finanszírozás megváltozása, •a különböző kultúrák jövedelmezőségi mutatóinak bizonytalansága, •Európai Unió-s csatlakozásunk miatt előírt termőterület csökkentés. •Mezőgazdaságunk EU csatlakozás utáni szerkezet átalakulása, •jövedelmezőségének és eltartóképességének változásai, •és ennek hatásai a foglalkoztatottságra stb. •A Természet értékének a felismerése (lásd EU), •a jóléti funkció előtérbe kerülése és az ebből fakadó lehetőségek. A fentiekből kitűnik tehát, hogy nem megijednünk kell, nem fel- vagy eladni magunkat, hanem kihasználni a kínálkozó pozitív lehetőségeket. Máris
2
megfigyelhető, hogy a természet(eseb)be vágyó nyugati turisták szívesen jönnek a már elhagyatott, "eredeti", de még civilizált, kiszámítható vidékünkre, például a Közép-Tiszavidékre. Hiszen Magyarország természeti-ökológiai állapota, már csak népsűrűsége miatt is, számos lehetőséget tekintve jobb állapotban van, mint a "fejlettebb" európai területek. Tehát a XXI. század kitörési lehetőségének a természeti értékeink felkarolása kínálkozik, ahogyan ezt a vízrendezést sürgető XIX. századi kollégáink a búzatermesztésben és -kivitelben vélték felismerni.
3
A történelem ökológiai korszakai A tudományos szemlélet rendszerező, tanulságkereső igénye különböző korszakokat illetve töréspontokat vél felfedezni az ember és a Természet kapcsolatának történetében. E szerint az a kétségkívül hosszú út, amin az ember a mai fogyasztói társadalomig eljutott nem egyívű fejlődési pálya, hanem jól meghatározható töréspontok tagolják jellemző korszakokra, amik közelebbről nézve tovább pontosíthatók. Az antropocentrikus szemlélet és kritikája Az ember fennmaradását is biztosító önzéséből kifolyólag (korlátainál fogva természetesen) mindvégig saját fajának közvetlen érdekei szerint tekintett múltjára illetve e korszakokra. Kiszakadásunkat az állatvilágból szűklátókörű antropocentrikus értékorientációval az ember diadalútjaként ("fejlődés") tekinti. A kiemelkedő ember útját a természet erőivel szembeni állandó, magasztos harcként mutatja be. A Természetet mint legyőzendőt, az ember ősi ellenségét tekinti, mintha a Természetnek nem is lenne más hivatása, minthogy az okos ember jobbnál jobb ötleteivel szembeforduljon. A rendszerteremtés igényével fellépő modern iskolák korán rámutattak arra a pontra amikor az ember megkezdi diadalútját: (ismerős kifejezéssel) a zsákmányolásból a termelés korszakába lép be. Innentől beszélnek magaskultúrákról, modern értelemben vett emberi civilizációról, innentől a "fejlődés" egyenesen mutat mai szép új világunk minden kényelmet biztosító gazdagsága felé. Kérdés, hogy lehet-e valójában fejlődésnek nevezni azt a pályát, ami önnön létének kereteit, alapfeltételeit emészti fel, semmibe véve a magasabb rendű ökológiai, pszichológiai stb. törvényszerűségeket. Napjaink tájtörténeti, tájhasznosítási kutatásai rámutatnak az ember hatalmas jelentőségű tájátalakító tevékenységére, és így ugyanolyan hatalmas felelősségére is. Bár kevésbé lényeges, de a magam részéről így inkább a tájhasználat kifejezést használom, a felelősséget elkenő, eufemisztikusabb tájhasznosítással szemben. A tájhasznosítás kifejezés az antropocentrikus szemléletnek megfelelően azt sugalja, mintha az ember nélkül meddő táj (Természet) végig arra várakozott volna eddigi évmilliói során, hogy az ember hasznosíthassa. A tájhasználat kutatása tehát, nemcsak a természetes felszínborítottság antropogén átalakítását vizsgálja, hanem igyekszik feltárni a beavatkozások hátterét, okait is, az emberi gondolkodásmód, természetszemlélet változásait és ennek hatásait, a Természet és az ember viszonyának mélyebb összefüggéseit is. A történelem folyamatának ökológiai korszakolása Az elhatárolt korszakok és az elhatároló töréspontok a következők a tájhasználat történetének folyamatában: A természetes együttélés korszakában az ember a Természetben a többi alárendelt faj-társával egyenrangúan együttműködve élt évmilliókon keresztül — még, ha ebbe az együttműködésbe a táplálkozási lánc kapcsolatai is beletartoztak — valóban fenntartható fejlődésben, amit ma stagnálásnak hívnának. Az ember szükségleteinek kielégítésére —a többiekkel egyetemben— a Természetben található javakat beavatkozás nélkül összegyűjtögette, amit a modern kor tudósai a rosszabb hangzású zsákmányolta kifejezéssel is illetnek.
4
A neolit forradalom - az élelemtermelés forradalma során az ember megkezdi tájátalakító tevékenységét, a zsákmányolásról a kizsákmányolásra tér át, a Természet kizsákmányolására. Mostmár a szükségleteinek kielégítéséhez nem elegendő az egyszerű jelenléte, az élelem termelés megindulásával az ember aktív cselekvővé vált a Természet rendszerében. És a beavatkozások újabb beavatkozásokat szülnek (azóta is), ez jelenti a Természet kizsákmányolását. Eleinte azonban a hagyományos gazdálkodás, tájhasználat és természetszemlélet korszakában az ember még nem elég erős (racionális) drasztikus beavatkozásokat végrehajtani, bár már eredeti bölcsességét elvesztette. Az ember már nem tudja, de még érzi a Természet fensőbb hatalmát, elfogadja a megkérdőjelezhetetlen, szakrális hatalmat, törvényeket önmaga felett. (Ezzel együtt ekkor is találhatóak környezetüket túlhasználó, így önmaguk hanyatlását előidéző "fejlett" civilizációk - pl. Sumér). Tehát a hagyományos gazdálkodás korában az ember nem bölcsebb volt, hanem gyengébb és alázatosabb a modern kor emberénél. Ez a megkülönböztető jegy a tájhasználat gyakorlatában általában olyan —ma okszerűnek és fenntarthatónak nevezett, a Természet adott és büntetlenül megváltoztathatatlan kereteihez jobban igazodó— rendszereket működtetett, mint az ártéri fokgazdálkodás. Ennek a még fenntartható fejlődésnek az ökonómiai alapja a mezőgazdasági jellege, és az önellátásra, azaz a szükségletek helyi forrásból származó kielégítésére való törekvése, ami nem tagadja az árutermelést és a kereskedelmet, de nem attól függve tartja fenn magát. Az önellátás a szabadságon túl a tájhasználat sokrétű voltát, a táj mozaikosságát is hozza. Az egyén (individum) létrejöttével, a közösségről való leválásával azonban egy új fejlődés indult el Európában, aminek egyenes következménye az egyén kiteljesedése: a ráció és az ipar forradalma a XVII. -XVIII. -XIX. században. A descartes-i gondolat felszabadította az embert a szakrális szféra hatalma alól (vö.: felvilágosodás). A racionalitás látszólag kreatív teremtővé tette az embert, így isteni hatalmat tulajdoníthatott magának. Ezt fejezi ki Nietzsche híres mondása "Isten meghalt." A modern vagy iparszerű gazdálkodás, tájhasználat és természetszemlélet korszakában az ember tehát önállóvá, nagykorúvá válik. A világ kiszámítható, de legalábbis biztosítható lett. Ha elvileg nem is, gyakorlatilag megismerhető, azaz szétszedhető és összerakható (lásd géntechnológia). A fizika vezette természettudományok legalábbis melldöngetve vetik papírra a világ titkait, "a természet törvényeit". A műszaki tudományok gyakorlati ismereteket nyújtanak a Természet leigázásához. Az ismétlődő paradigmaváltások ennek az igazán szilárdnak hitt (hiszen megindokolható) világképnek a viszonylagosságára hívnák fel ugyan a figyelmet, de ettől eltekintünk. Általánossá válik a mérnöki "majd azt én tudom" szemlélet, ennek esnek áldozatul az Alföldön értelmetlenül kanyargó folyók például. Találó a gazdaság kor kifejezés is, ami a burjánzó végtelen gazdasági növekedés bűvkörében a materiális gazdagodás mindenhatóságába vetett hitre, mint a kor jellemző hitvallására utal. A pénz nemcsak hogy az értékek egyedüli kifejező- és mérőeszközévé válik, hanem a problémák egyetlen igazi megoldási lehetőségévé is. Ennek a tételnek a hamisságát bizonyítja korunk egyre inkább tapintható értékválsága. Bebizonyosodik, hogy nem a jog és a törvények tartják össze a társadalmat, hanem a közmegegyezés, a hasonló irányú értékválasztás. (A
5
teljesség kedvéért kénytelen vagyok utalni még néhány egyéb, immár végképp nem ebben a dolgozatban megtárgyalandó problémára: Kiderül, hogy az önállóságára és szabadságára büszke egyén nem boldogul és deviánssá válik, ha a közösségben nem találja a helyét. Kiderül, hogy a büszke egyén szívesen elcseréli szuverenitását a hétköznapok biztonságára: korszakunk vívmánya a demokrácia gyakorlatilag megbukik, amikor tömeges manipulációs rendszerré degradálódik az információ mindenhatóságának korában.) A természetszemlélet teljes átalakulását az iparszerű és mérnöki kifejezéseken túl talán az elfogyasztói társadalom formula fejezi ki legjobban. A két fő korszak (hagyományos tájhasználat - modern vagy iparszerű tájhasználat) a konkrét kutatásokat tekintve alkorszakokra osztható. Itt már nem a természetszemléletek elvi különbözőségéről, csak kisebb, de jellemző eltérésekről, a tájhasználati rendszerek elvi alapokat nem érintő változásairól van szó. Furcsa ellentmondásnak tűnik például, hogy az ártéri gazdálkodásról szóló képünk építgetésében (sőt: dokumentálásában) leginkább csak XVIII. századi adatokat használhatunk fel, holott ez a század - ahogy számos vizsgált területen megmutatkozik - már átmenetet képez a modern korszak felé. Azért ekkor Magyarországon egyelőre még csak a szele érződik a nyugati ipari - és egyéb forradalmaknak. A modern korszak kettősségét (kapitalista - szocialista tájhasználat, l. még: V/3.) egyrészt a hagyományos gyakorlat továbbélése okozza, minthogy a gyakorlat általában megkésve, átmenettel követi a nagyobb léptékű elvi körülmények (a korszellem) megváltozását, másrészt a történelem tévedése: az eddigi fejlődéstől idegen szocialista viszonyok erőltetése. De, hogy ez a ketősség mennyire nem érinti a lényeget (az iparszerű természetszemlélet uralmát) azt a legutóbbi rendszerváltozás (elmaradása) bizonyítja. (L. még: V/3.) Igazi változást a szemléletmód gyökeres megváltoztatása hozhat, amire elvileg most megvan az esély, az eddigi tájhasználati korszakok "eredményei" legalábbis felvetették a változás szükségességét.
6
2. A természeti viszonyok A táj rekonstrukciója elengedhetetlenül fontos, ha az ember és Természet viszonyáról igyekszünk képet alkotni. A vízrendezés előtti tájról és felszínborításról közvetve a tájhasználatra vonatkozó iratok, közvetlenül az alföldi útleírásokon és országismertetéseken túl a korabeli térképek beszélnek a leghívebben, melyek vonatkozó részeit mellékelem. De a hagyományos történetírás módszertanában sajnálatosan kevéssé alkalmazott természettudományos ismeretek, terepi bejárás és a visszakövetkeztetés (rekonstrukció), valamint a környezeti régészet eredményei is sokat mondanak tárgyunkban. A táj bemutatása A Nagykörű környéki táj kicsiben mutatja és mutatta a Közép – Tiszavidék mindenkori tájképi jegyeit, szépségeit és “problémáit”. A Közép – Tiszavidék területét a szabályozások előtt ezen a tájon egységes és uralkodó közép-tiszai vízrendszer jelölte ki és kapcsolta szoros egységbe. A szabályozás előtti vízviszonyokat a kis esés - lassú lefolyás határozta meg. A kevéssé bevágódott Tisza árvizei átfolytak a Körösök vízrendszerébe. Ez a többszörös bifurkáció alakította ki aztán a Közép-Tiszavidéken a víz uralmát ( ábra) amiről már a régi leírások és térképek is tanúskodnak. (Területünkön a Nagy – fok helyi jelentőségű /később részletezve/, a Fegyvernek alatt kiszakadó Büdös – fok viszont a hasonló nevű éren keresztül a Körösökig vezette a vizet.) A vízrendezés előtti viszonyokat bemutató egységes térképek azonban általában túlzóak és félrevezetőek1. Túlzóak, amennyiben a kis léptékük miatt az ártéri szigetek egy részét nem is jelölik. (Például a nagykörűi szigetet.) És félrevezetőek, mivel a mai olvasó úgy érti, hogy csak az ármentes szint volt alkalmas a megélhetésre és lám abból milyen kevés volt. Mert lakni ugyan tényleg csak az ármentes részeken érdemes, de élni (megélni), sőt közlekedni az időszakosan, tehát nem mindig vízzel borított területeken is lehetett. A vízrendezés előtti táj és a kapcsolódó tájhasználat (valamint a változás) pontosabb megértését szolgáló fontosabb hidrológiai és hidrometriai jellemzőket a mellékletben foglaltam össze. Az általában szinte elhanyagolható esés közelebbről szemlélve a szintek és a formák olyan változatosságát hozta létre, amely a víz által a táj sajátos mozaikosságát is éltette. Az elkülönülő szinteket, az eredeti Alföld morfológiai jellegzetességét, a vízborításhoz való viszonyuk határozta meg (l. még: 1. ábra). Ármentes szintnek nevezzük azokat a területeket, amelyeket már nem öntött el a legnagyobb vízállás esetén sem a folyó. (A töltések közé szorított árvizek azóta gyakran meghaladják ezt a magasságot is /l.: VI. fejezet/, de a nagykörűi “sziget” jelentős része még így is szárazon maradna.) A különböző árvízi magasságoknak megfelelően elkülönítünk magas- és alacsony ártéri szinteket. A magas árteret a folyó ritkábban vagy rövidebb ideig öntötte csak el, a vegetációs időszak nagyobb részében szárazon volt. Az alacsony ártér általában minden évben hosszabban víz alá 1
P l .: B ot á r- Kár o lyi (1 971 ) p.1 1., Somogyi S . (1 9 69) p. 111. , vagy Lás zl óffy W ol demá r hír es " kék" té rképe.
7
került. (Ez a három szint mára a gátak felépítésével gyakorlatilag egybeolvadt, és "mentett"-nek nevezik.) Az állandó vízborítású területek régen nagyobb arányt képviseltek a laposokban megülő mocsarak illetve állandó tavak miatt (pl. a fegyverneki Büdös-tó). A szintek közötti átmenet a lapos partokon szélesebb zónát alkotott, de gyakoriak a meredek partok is, amelyek éles, stabil határt biztosítottak (pl. a Forráspart a nagykörűi sziget nyugati szélén, lásd még: települések). A formák gazdagsága miatt felsorolásuk, rendszerezésük bonyolultabb, de általában elmondható, hogy túlnyomórészt folyóvízi eredetűek. A táj képét a következő fontosabb formák határozzák meg. A fent említett szinteket a folyóvizi elegyengetés útján létrejött táblák simasága emeli ki. Ezeken a szél a folyóvízi homokból néhol parti dűnéket, buckákat, szélbarázdákat hoz létre. (A nagykörűi ártéri sziget jó része is homokkal fedett, innen az elnevezése: Homok) A néhány dm-es jellegzetes alakú bemélyülés gyakran régebben elhagyott, már feltöltődött medreket jelez (pl.: Harcsás). Néhány cm-es szikpadkák formájában terjedt el a kiszárítás óta az erózió az arra hajlamos mélyben sós, magas vízállású talajokon. A vidék meghatározó antropogén formái a bizonytalan eredetű kunhalmok, (és ma az újabb keletű, ismert funkciójú egyenes gátak és csatornák). A mederből kilépő folyó, ahogy szétterül meglassulva a parti növényzet között lerakja hordalékát, így alakulnak ki a folyót hosszan kisérő folyóhátak. Az érkező mellékvizek ilyenkor gyakran kénytelenek a befogadó folyóval párhuzamosan folytatni útjukat, amíg alacsonyabb partszakaszon egyesülni tudnak vele, torkolatuk elvonszolódik. Ahol a —ki- vagy visszaömlő— víz megszakítja a folyóhátakat, fokok keletkeztek. Ezeket a természetes eredetű árkokat használta fel az ember a víz visszatartására, az ártéri gazdálkodás szabályozására. Apadáskor a kanyarok domború oldalán lerakott hordalékokból sávosan épülnek az övzátonyok. A lefűződött (mostanra: levágott) kanyarok morotva-tavak formájában szegélyezik a Tiszát. A természetes növényzet megjelenése a klimatikus tényezőkön kívül szintén a szintekhez igazodva alakult ki A Közép - Tiszavidéken potenciális ligeterdő ("erdős mezőség") keményfa - puhafa állománya a talajviszonyoknak és a talajvíz szintjének és mozgásának megfelelően helyezkedett el. Az értékesebb tölgy - kőris - szil keményfa erdőket ritkította meg legelőször —legkésőbb a népvándorlás korában jelentősebben— az ember. A 18. századi térképek alig-alig jelölnek erdőket. A fűz - nyár - éger puhafa ligeterdők mint folyó menti galériaerdők maradtak meg a mentetlen ártereken. (A Tisza mentén meghagyott néhány száz méteres sávban ma is valóságos őserdő díszlik.) Az ármentes szintek fátlan részeit löszpuszta gyepek borították amíg fel nem törték őket. A vízborította területeket a mocsári és tavi növénytársulások lakhatták, számos hasznosítható növény- és állatfajnak otthont biztosítva. A Közép-Tiszavidék éghajlatában nedves kontinentális és száraz kontinentális hatások is érvényesülnek. Jellemző, hogy beszélhetünk néhány éves (általában 68-10 éves) nedves illetve szárazabb periódusokról.
8
A hőmérséklet megfelel az országos átlagnak, bár átlagos évi ingása itt a legnagyobb (24°C). A felhőfedettség alacsony (50-55%) a napsütéses órák száma 2000-2100 óra. A hideg tél és a medence jelleg miatt viszonylag gyakori a téli köd. Nagy a fagyveszély különösen, ha a nappali melegek hatására a növényzet megindul. A Közép-Tiszavidék az ország legszárazabb tája. Éppen a vízháztartás a terület legkritikusabb ökológiai tényezője, ezért ez bővebb tárgyalást igényel. A csapadék évi mennyisége (500 mm körül) viszonylag nagy szórást mutat (350 - 700 mm), és ez nem lehetett lényegileg másként a preindusztriális korszakban sem. Az évi ingás is nagy: a június 2,5-szer csapadékosabb, mint a január. Az éves vízhiány 150 mm felett van, eléri a 30 %-ot (!). A Nagykörűben mért adatok szerint az 1990-97-ig eltelt nyolc év a következőképpen alakult: évi átlag 408,4 mm, a tenyészidőjé (áprilistól szeptemberig) 238,9 mm. A legszárazabb év 1992 volt, amikor itt mindössze 263 mm csapadék esett, ebből az öntözési félévre alig a fele jutott (130,9 mm). A legnedvesebb évben, 1991-ben az évi 557,8 mm-ből az öntözési félévre 330,1 mm esett, ebből júliusban 165,5 mm. A tenyészidőszakban a legtöbb eső 1996-ban hullott: 372,9 mm, de ebből 100,1 mm szeptemberben. Hasonló volt a helyzet az előző évben, amikor is az öntözési félév 302,8 mm-nyi csapadékából 103,5 mm esett szeptemberben. A tenyészidő csapadékhiánya Nagykörűben tehát átlag 200-220 mm , s még a legkedvezőbb évben is megközelítette a 100 mm-t. (1998 és 1999 is azonban 700 mm körüli csapadékot hozott, míg 2000 ápr 6. és jún 16. között összesen 5,1 mm (!) csapadék hullott.) Az átlagos szélsebesség viszonylag alacsony, de minden évben előfordul egy-két nyári szélvihar. A leggyakoribb nyugatias irány a nyugatias szelek európai uralmának köszönhető. A Tisza vízjárása A szabályozás előtti vízjárás tudományos igényű bemutatásához nem áll rendelkezésre megfelelő hosszú adatsor, de az 1830-as - a szabályozás tervezésekor mértékadónak tekintett - árvíz adatai megvannak. A szabályozás megkezdése óta nyilvánvalóvá váltak az alapvető folyamatok a Tisza vízjárásának alakulásában: • az LNV folyamatosan emelkedik (Szolnokon 223 cm-t), • az LKV folyamatosan egyre alacsonyabb (211 cm-rel), tehát a vízjáték 433 cm-rel - másfél-kétszeresére (!)- nőtt. A vízhozamok tekintetében biztos, hogy a szabályozás előtti csúcsértékek lényegesen a maiak alatt maradtak. A szabályozás előtt ugyanis az árvizek szélesen szétterültek, míg most töltések közé szorítva vonulnak le. A lassabb visszahúzódás természetesen kihatott a kis vizekre is, későbbi jelentkezésük (rövidebb időtartamuk) és hozamuk tekintetében egyaránt. Valószínű, hogy a Tisza vízhozama ritkán csökkent le a jelenlegi kisvízhozam mértékéig, és ha egyáltalán lecsökkent, rövidebb ideig tartott. A tetőzések átlagos időpontja is — a mintegy kétszer hosszabb pálya és az ártéri tárolódás miatt — feltétlenül egy-két héttel későbbre esett a mainál, és a kiöntés időtartama (lásd még köv. oldali ábra) a szétterült vizek lassú visszahózódása miatt legalább két-háromszorosa volt a mostaninak (BOTÁR - KÁROLYI :1971. p.15.) A vízjárás évi menetének jellemzésére a vízállások tartóssági vizsgálata ad szemléltető eredményt. (A hóolvadás ideje és az esőzés évi járása aligha változott
9
a szabályozás óta.) A középső szakaszra jellemző, hogy a maximumok április közepére esnek (lásd még: LNV adatok), a minimum szeptember végén, október elején van. A napi vízállások szórása (CSIKÁSZ S. 1981 5. ábra) jelzi egyrészt a tavaszi maximális vízállások lehetséges szélsőséges értékeit, másrészt azt, hogy az őszi hónapok kisvízállásai igen kiegyenlítettek. Ha Vágás István negyedévekre számított adatait (VÁGÁS I. 1982 pp.31-35.) értékeljük, kiderül, hogy • 33 %-ban nem lépett ki a folyó a medréből (száraz periódusok - az ártéri szántóföldi termelés lehetősége), • 25 %-ban csak a tavaszi áradás jellemző, • 24 %-ban a tavaszi és a nyári áradás is jellemző, • 18 %-ban a vizsgált szempontból különleges évnek minősül (pl. csak nyáron vagy csak ősszel volt árvíz: 4-4 %). Ha az elöntések térbeli kiterjedését is vizsgáljuk a vízállás adatokat is "szintenként" kell csoportosítani: jan.-ápr. máj.-aug. szept.-dec. 80112 4 2 701- 800 17 7 601- 700 28 25 12 elöntés összesen: 57 36 14 - 600 43 64 86 A táblázat megmutatja, hogy Szolnokon az 1876 - 1975 közötti száz év évenkénti vízállásai hogyan oszlottak meg a szintek és az évharmadok szerint.
10
A Tisza Szolnoknál mért fontosabb hidrológiai és hidrometrai paraméterei2: Torkolattól való távolság (fkm) Vízgyüjtőterület nagysága (km2)
334,4 73113
vízhozamok (m3/s): KQ KÖQ NQ NQ/KQ
112 564 3820 34,1
vízállások (cm): "0" tszfm. (m) átlagos partmagasság
79,45 600 LKV -61 -262 -272 KÖV 138 LNV 686 818 827 884 894 909 974 1041 (nap)
KKV-nél kisebb előfordulása KNV-nél nagyobb előfordulása átlagos partmag-nál nagyobb vízjáték kisvíz telt meder árvíz
1858.11.03. 1961.10.18. 1968 1931-60 1830 1888.04.06. 1895.04.16. 1919.05.13. 1932.04.17. 1970.05.30. 1999.03.21. 2000.04.21. átlag
26,6 12,5 23,3 (cm)
víztükör köz. szélessége (m) 122
max. 103 106 139
812
1236
mélysége sodorvonalban (m) 3,1
2o8 2144
11,1 13,3
jégviszonyok (1931-60) zajlás beállt
átlagos időtartam (nap) 58 52
jég elmaradása
az évek %-ában 0
2
for rás ok: Lás zl óffy W . a dat a i. in: P ÉCSI M .: 19 6 9. p p.1 3-20 ., BO TÁ R - KÁR OLY I : 1 971 , CS IKÁSZ S.: 19 81 és Magyaro rs zág kistá j ai nak katas zt er e I . ( Bp .,1 990 )
11
a jég beállása
78
12
A Nagy – fok egykori vízrendszere A vízrendezés előtti tájhasználat alapja a víz uralkodó, de szabályozott jelenléte, amelyre a nagykörüi Nagy - fok és vízrendszere ragyogó példát biztosít. A Tisza folyó a Monostor dombtól a dobai kanyarig félkörben, mintegy 30 km hosszan kanyarogta körül Nagykörüt. A szabályozatlan folyó megemelkedő vize áradás esetén azonban nem egyszerre zúdult a határra az egész nagykörüi szakaszon, hanem megnyitva a Nagy-fok addig elzárt gátját mintegy megcsapolták az áradás által felgyorsult folyó vizét. A nagy tömegű, gyors folyású víz szétterülve lelassult, és érezhetően apadt a folyó szintje. Az áradó víz először a fok mögött lévő Nagyfok laposra, onnan a Nagyfok - tóba jutott, feltöltve a természetes tározó vizét. A Nagyfok - tó túlfolyó vize megtöltötte a Kis Seletka, és a Nagy Seletka időszakos tározókat, másrészt túlfolyhatott a Csataéren keresztül a Lápos-tóba. A mai Lapostó kiterjedt vízfelület volt árvíz idején, az ár visszavonulása után pedig lápok, ingoványok - s közöttük - gázlók emelkedtek az állandó víztükör fölé. A Lapos – tóba avagy Lápos-tóba jutott víz már több kilométerre eljutva nagy területű rétet, erdőt, mocsarat, szántót is elöntött, tovább csökkentve a levonuló árvíz tömegét és a kiáramló víz sebességét. Az ár azonban a Lápos tavon is túljuthatott egy kiszélesedő vízfolyáson, a Harcsáson keresztül a Sulymos - tóba. (A Harcsást ma már nem ismerik a lakosok. Az állandó vízfelületek közötti átfolyókat a folyamszabályozás után a mélyebben fekvő területek belvizeinek elvezetése céljából megtartották, illetve kiépítették, de ma már csak számozott csatorna néven ismerik.) A Sulymos - tó - a harmadik kiterjedt állandó vízfelület - jelentős halászó víz volt (l.: II/2). A Sulymos - tó vize is túlfolyhatott még nagyobb áradás esetén. A Köszvér vitte vizét laposokon át az Erecseibe, amely szinte a település ÉK-i határáig felnyúlt, s árvíz idején nyílt vízfelület volt. A Köszvér elágazott, s a Keresztes-éren át kapcsolata volt a Tiszával, ez azonban nem jelentette a terület lefolyását. Az így szétterített tiszai ár már nem tudott károsítani: bár a legmagasabb vízállás, és így az elöntés végleges nagysága közvetlenül nem volt befolyásolható, az ár nem hirtelen, egyébként védendő területen "vágtatott át", hanem a folyásirányt tekintve alulról, fokozatosan, mintegy szabályozva töltötte fel az egyébként is neki "szánt" területet, mindig szabadon hagyva kisebb vagy nagyobb részt —a mindenkori ármentes szintet— a falu körül. Az árvíznek ilyen hosszú úton való felvezetése, biztonságos kezelése közös munka eredménye lehetett csak. A folyószabályozás után kialakított belvízelvezetési rendszerben az eddig felsorolt területekről a belvizet a Tiszába levezető gerinccsatorna hossza:11.450 méter. A gazdák által kialakított egységes vízrendszer állandó vizeinek, vízfolyásainak fenmaradt, illetve gyújtők által összegyújtött nevei utalnak valamikori helyükre, esetleg hasznosításukra. A fentieken túl ilyenek pl. a Serház-ér, Nagy-ér, Csecsér, Bátor-ér, stb3. A kiáradt Tisza vizének visszavezetése —a folyó higgadásakor— ugyanezen a vízrendszeren át történt. A nem nagy szintkülönbségű medencéből a víz folyamatos visszavezetése még a folyó vízjárását is egyenletesebbé tette.
3
Bős éges a datokkal J u h ás z D e zs ő ( 1 9 7 6 ) t a n u l m án ya s zo l g á l .
13
A Nagy-fok mellett más partmenti átvágások is voltak (hiszen a "nagy" előnév is megkülönböztető jelző), amely fokok kisebb területek vízháztartását szabályozták; illetve a fentebb bemutatott rendszer egyes tómedencéinek összeköttetéseit is fokoknak hívták, azaz fokokként használták. Ilyenek voltak pl. az Anyita-fok, a Sárszög-foka, a Rezes-fok, vagy a Simon Pál-foka. Az Anyita - fok egy kis terület - a Tópart - vízellátását biztosította. Ez azonban csak kevés víztömeget "mozgatott", de a víz mozgása ugyanolyan természetű volt, mint a Nagy fok esetében: alulról felfelé töltődött a terület. Az Anyita - fok az Anyita - tó vizét duzzasztotta, amely a Békás - éren át túlfolyhatott a Semlyékoldal felé, de már további rendszerbe nem volt bekapcsolva. A többiek jelentősége (amelyek a tavak fokjai is lehettek) eltörpül - a szinte az egész medencét behálózó vízrendszer foka - a Nagy fok mellett. (L. még: 2. ábra.)
14
3. A társadalmi tényezők (Ártéri gazdálkodás Nagykörűben a vízrendezés előtt) Az emberi tevékenység és hozzáállás tanulmányozásához az alábbi források állnak rendelkezésünkre: a megyei levéltárakban (Szolnokon és Egerben) fennmaradt gazdasági iratokon (főleg öröklési és konvenciós szerződések) kívül gazdag és jól használható források a nagykörűi plébánián található községi iratok jegyzőkönyvei (Protokollum Nagy - Kürü) és a különböző járandóságokról szóló Deputátum könyv. (Ez utóbbiak Sziráki Sándor helybéli tanár által részben feldolgozva.) A hagyományos tájhasználatról, az ártéri gazdálkodásról számos, a szűkebb vidékünkre is vonatkoztatható néprajzi, gazdaság- és társadalomtörténeti feldolgozás született az elmúlt 100 évben Györffy Istvántól Andrásfalvy Bertalanon át Bellon Tiborig (l. még: irodalomjegyzék) . A tájhasználat mozaikossága
A vízrendezés előtt a tájhasználatot a természethez, azaz a Tiszához, a Tisza vízjárásához kellett igazítani. A 2. fejezetben leírt szintek természetesen mintaterületünkön is jellemzőek, azonban a tájhasználat pontos képének megrajzolásakor nem használhatóak egyértelműen. Ezen természetföldrajzi szintek ugyanis nem feleltethetők meg fenntartás nélkül tájhasználati kategóriáknak, ugyanis egy-egy térszín tájhasználati szerepét a gyakorlatban a vízborítás konkrét ideje határozza meg. Így amennyiben a Tisza vízjárásának megfelelően a vízborítás mértéke évről-évre változik, úgy változik a konkrét tájhasznosítás is. A legfejlettebb fokgazdálkodásban sem tudnak magasabb vízszintet biztosítani - és nagyobb vízmennyiséget visszatartani a bejövő maximális vízállásnál, illetve víztömegnél. (Mivel alulról töltődik fel a medence, duzzasztásról nem lehet szó.) Nem mindegy tehát, hogy az alacsony ártéri szintet térben éppen csak elöntő, rövid ideig tartó árhullám vonul le, vagy nagy területet elborító, sokáig tartó magas vízállás jelentkezik. A négy alaphelyzet tehát a következő (mivel nem volt gátak közé szorítva az árhullám, a vízállás növekedésével egyértelműen nő a vízborítás nagysága): alacsonyabb vízállás - magasabb vízállás kisebb területű vízborítás nagyobb területű vízborítás rövid ideig tartó vízborítás hosszan elhúzódó vízborítás
1.
2.
3.
4.
(3. ábra) Kézenfekvő, de sematikus tehát a természetföldrajzi és tájhasználati szintek egyértelmű megfeleltetése, ugyanis a haszonvétel rendje a vízjárásnak megfelelően változott - és még nem is feltétlenül rendszerszerűen. Egyrészt még azt sem mondhatjuk, hogy éves rendszerben mindig pontosan változott volna (ami a vízjárás törvényszerűségeinek megfelelően általában egyébként jellemző), hiszen lehet, hogy ami az egyik évben ármentes szántóföld volt, a másikban tapogatóval halászható vizesrét4. Másrészt a haszonvételek nem kötődtek 4
lás d : 22-es j egyzet (I I I/ 3 .)
15
feltétlenül egyértelműen a szintekhez. Mert ugyan halászni csak vízborította helyen lehetett, de például az ármentes szint akár a "terméketlen" kategóriát is megkaphatta (a Homok esetében), vagy szántóföldi művelést folytathattak alacsony ártéri szinteken is (lásd később). A fentiekből következik, hogy nem tudunk egyszerű, pontos térképet szerkeszteni a hagyományos tájhasználatról, mert semmilyen tekintetben nem statikus rendszerről van szó. Vannak azért sarokpontok, amit nemcsak, hogy be lehet, hanem be is kell mutatnunk, mert a hagyományos gazdálkodás lényege azért megfogható általuk. Ennek megfelelően az ábrázolás modellszerű lesz, annak minden hátrányával és előnyével: 4. és 5. ábra. (A részletes és pontos ábrázolás a források elégtelensége is lehetetlenné teszi.)
16
Szintek és haszonvételek a vízrendezés előtt
település
szántó
legelő
rét
o x o
o x
gyümölcs
szőlő
kertgazd.
erdő
halászat
helyi elnevezések
ármentes térszín magas ártér alacsony ártér állandóan vízjárta terület
"homok" "száraz rét" "nedves rét" "sár" -mocsár "lapos" -tó folyóvizek
x
x őszi tavaszi
x x x
o "keményfa" "puhafa"
o x
x o
jellemző esetleges
17
egyéb haszon vételek
fűz nád madá egyé
A tájhasználati rendszerek változásai
A megtelepedő magyarság gazdálkodásának alapja a szilaj állattartás és a halászat volt. A letelepedés együtt járt a népesség növekedésével és a szántóföldi termelés térhódításával. Eleinte mindenki annyi földet vállalt, amennyit meg tudott művelni, s amennyiért adót tudott fizetni (szabad földfoglalás). A földet néhány évig gabonával vetették be, majd legelőnek használták, a végső kimerülés után pedig gyepesedni hagyták. Újabb gabona vetésre a gyepesedés után évekkel került sor (legelőváltó gazdálkodás). Az ilyen határ igen változatos arcot mutathatott, hiszen az eltérő hasznosítások: vetés, legelő és gyep, természetes "rendetlenségben" követték egymást. Nem tudni biztosat arról, hogy a halászat mint a magyarság egyik ősfoglalkozása hogyan is fejlődött a komplex fok-gazdálkodás ismert magas fokára. Ez utóbbi mindenesetre már letelepedett - illetve egyazon környéken lakó életmódot feltételez. A fokgazdálkodás egyszerűbb formája, a rekesztő halászat a természetesen létrejött fokokat csupán felhasználta, azok karbantartásával nem sokat foglalkozott. A fokokon kilépő vizek közül némelyek széles vízfolyásokká alakulhattak, mások vízinövények közt elveszve lassan feliszapolódva mocsárrá, időszakos vízfolyásokká zsugorodtak. A rekesztő halászat az éppen megfelelő állapotú fokot használta halászásra. Természetesen ismerték az egyéb ősi ártéri haszonvételeket is (pl. rákászat, madarászat stb). A középkorban a lakosság gyarapodásával az ártéri sziget egyre kisebbnek bizonyult. A közös földből már nem művelhetett minden háztartás annyit amennyit bírt, hanem áttértek a művelhető dűlők egyenlő részre osztására, s a parcellák kisorsolására. A földeket osztályozták, s ez alapján a dűlőket is minősítették. A jobbágy különböző dűlőkben kapott több tagban a többiekével azonos mennyiségű és minőségű földet, ideiglenes használatra, amit rendszerint évenként újraosztottak (földközösség). Egy-egy dűlőben a közösség megegyezett, hogy az adott évben mit vetnek (nyomáskényszer). A parasztok egymásra voltak utalva, ugyanis olyan földet művel az egyik jobbágy idén, amit egy falutársa tett termővé tavaly. Kialakult a kétnyomásos gazdálkodás, a táj veszített változatosságából. A fokok karbantartásával párhuzamosan kialakult, majd virágzott a magasabb szintű komplex ártéri fokgazdálkodás, amelybe beletartozott a halászat, állattenyésztés, földművelés, kertészkedés, tó- és erdőgazdálkodás, gyümölcstermesztés (l. később). A fokok, laposok, tavak tisztítása azok hálóval történő lehalászását is lehetővé tette. A tisztítás mellett mesterséges csatornákat és árkokat is építettek a megfelelő vízellátás érdekében. Ebben a korszakban (14.-16. sz.) közmondásos volt Magyarország gazdagsága, élelembősége (különösen a Nyugat - Európai viszonyokhoz képest), ami az okszerű, fenntartható gazdálkodásnak is köszönhető volt. A török korban a zavaros körülmények között a gazdálkodás színvonala csökkent, a fokok, tavak feliszapolódtak, a szántóföldek művelésével felhagytak. Éppen ezért a halászat relatív jelentősége az élelem megtermelésében növekedett. Ugyanakkor nőtt a víz, a mocsarak védelmi szerepe5, sok kutató ehhez kapcsolja az Alföld széleskörű elmocsarasodását. 5
Nagykörünek s a já t l egendáj a is van e zz el kap cs ol at b an, misz er int 153 0-ban egy po r tyázó tö r ök cs ap at e l i s ves ze tt a s zi getet védő ingoványban. Er re a z ese tr e eml éke zik a falu hatá rá ban az I ll és -kő.
17
Nagykörű 1683-87 közöt lakatlan, de 1691-ig visszaköltöznek régi lakosai. Az 1720-as országos összeírás még a hagyományos tájhasználatról ad képet. E szerint Nagykörűben 599 köblös szántófödet és 246 köblös rétet használnak a lakosok. A határ két nyomásra osztott, a földeket évente újraosztják. Talajuk nehezen művelhető, főleg őszibúzát termelnek benne. Legelőik dúsak, téli és nyári legelőket különítenek el. 1737-ben a szomszédos falvak marhacsordáit is elvállalják legeltetésre. Bőségesen volt nádasuk, és a földesúrtól bérelt halászati lehetőségük. A XVIII. században azonban jelentős változás —modernizálódás— is elkezdődött. A hagyományos szántóföldi kultúrák mellett új növények jelentek meg: meghonosodott a köles, a kukorica, nedvesebb helyeken a dohány. Ekkor indult meg a nagyarányú krumplitermesztés is. Szőlőskertekről először 1751-ben olvashatunk, amelyek a falutól ÉNY-ra az Öregszőlőben alakultak. 1710-ben került be hozzánk az akác, amely néhány évtized alatt elterjedt és meghonosodott az Alföldön. Mária Terézia selyemhernyó termesztéssel kapcsolatos elképzelései szorgalmazták az eperfák ültetését is, ami a falvak mellett epreskertek ültetéséhez vezetett. Mindezek az új növények karakterében teljesen megváltoztatták azt a tájat, ami eddig jórészt a hazai flórából építkezett. A változást csak erősítette az a tendencia, hogy a népesség és a gabona iránti kereslet növekedése (a napóleoni háboruk konjunktúrája), a szántóföldi termelés fontosságát támasztotta alá. A századfordulóra már áttértek a háromnyomásos tájhasználati rendre. Megkezdődött a legelők és az ártéri területek termesztésbe vonása. A kieső legelőterületeket tiszántúli legelőbérlettel pótolták (l. fentebb). A háromnyomásos gazdasági rendben az időjárás szeszélyessége - pl. egy kemény tél - nem veszélyeztette a közösség kenyerét. Az esetleg kifagyott őszi gabona helyett a tavaszi búza még megteremhette a szükséges mennyiséget. Egy-egy fagyveszélyes tél után figyelemfelhívó körirat és takarékosságra figyelmeztető parancsolat érkezett a községekbe, amely a főbírót tette felelőssé mind a tavaszi vetőmag beszerzéséért és elvetéséért, mind az "élettel" való takarékosságért. (Pl. keményen büntették azon helységek bíráit, ahol ilyen időben gabonából szeszt "égetnek".) A XVIII. század, a modern kor közeledte jellemző változásokat hozott az ember földhöz való viszonyában is. Mária Terézia 1771-es úrbérrendezésse ugyanis megszüntette az évenkénti újraosztásos földközösséget. A földesúr költségén minden egész jobbágytelkes kapott 28 kishold6 szántót és 12 hold kaszás rétet, rendszerint 4-5 darabban, állandó használatra. A halászati, vadászati, madarászati jogaikat a földesurak fenntartották, illetve bérbe adták a gazdáknak. Annak ellenére, hogy a nyomáskényszer megmaradt, ezek után az egyes gazdákon múlt, hogy földjük mennyit terem. Az újraosztásos földközösségekben ugyanis az egyén boldogulása nem különült el a közösségétől. Ez valódi szociális biztonságot jelentett az elesetteknek. Az úrbérrendezés családokra szabta szét a gazdálkodást, aminek nemcsak az az eredménye, hogy a jobbágyot a nyomáskényszeren túl nem érdekli, hogy a szomszéd mennyit takarít be a parcellájából, hanem az is, hogy az "én" kerül előtérbe a közösség helyett.
6
1 kishold = 1 20 0
öl
18
Nagykörű népességére vonatkozóan a XVI. sz. közepétől vannak adataink (BOTKA J.: 1989). A század második felében tízegynéhány porta tartozott a faluhoz pár tucat tizedfizető jobbággyal (1576-ban: 57 fő). A XVII. században 1— 2-re csökken a porták száma, és tudjuk, hogy a felszabadító háborúk idején egy időre el is néptelenedett a falu (1683—87). Ugyanakkor Nagykörű egyike a török kiűzése után megmaradt és lakott nyolc Tisza menti községnek (a mai megye területén). A régiek mellé új lakók is érkeztek főleg palóc és szlovák vidékekről. Továbbiakban a vízrendezésig eltelt másfél száz évről a következő adataink vannak: év 1697 1720 1746 1786 1805 1828 nép. 118 ffi 29 jobbágy 316 felnőtt 941 fő 1183 fő 1361 fő (6/a ábra) Az alábbi táblázat a szántóterület és a gazdák számának úrbérrendezés utáni növekedéséről tájékoztat:7 szántóterület parasztok száma év
jobbágytelkek száma
hold
hektár
1771 1784-87 1808-09
30 5/8
842
364
1814 1848
34 2/4 43 3/4
1225
530
32
gazdák zsellérek (telkes jobbágy ) 57 17 80 107 62 61 94 ebből 3 egész 8 3/4 52 1/2 31 1/4 telkes
150
megjegyzés
úrbérrend. népszáml. adóbev.(∑113 adózó) jobbágy felszab.
(6/b ábra) A településszerkezet változásai
A megtelepedő magyarok eredetileg két szállással rendelkeztek: nyári szállásuk követte az állatok vándorlásának útját, téli szállásuk a folyópartokon volt. Ezekből a téli szállásokból alakultak ki a falvak, ahol csak az emberek laktak. Az állatokat a falut körülölelő térségben, kerített portákon tartották (kertesség). Ezt a szerkezetet kétbeltelkes településtípusnak nevezzük. Az egyik rész, ahol a jobbágyok lakóháza állt, ezek képezték a falu magját. A lakótelkek itt kerítetlenek, utca és udvar nélküliek, rendszertelen elhelyezkedésűek. Itt éltek az asszonyok a gyermekekkel és esetleg a baromfival. A másik részen volt a gazdasági udvara, állatokkal, később istállóval. Az istálló nemcsak az állatok számára jelentett téli, később egész évi szállást, hanem gyakran ott aludt a férfiember is. Mivel az istállóban tüzeltek is a földön, tüzelősólnak is hívták. A XVIII. században a tájhasználat változásával a településszerkezetben is változások tapasztalhatók. Először a külső beltelkek között vágtak utcás rendet: 7
S zi r áki S. pp .11-2 0 . ad at ai al ap j án
19
A behozott telkesgazdákat már így (fésűsen) telepítették le. Ezek a porták, és a falu természetes növekedéséből adódó kertességbe épülő lakóházai már kerítettek. A belső beltelek a XIX. század közepéig kerítés és utca nélküli maradt. Ahogy az az első katonai felmérésen is látszik Nagykörünek ekkor két része van: a Tisza sor, a folyóra néző házak, és a Tó sor, az Anyita laposra (ma Tóalja) néző házak. Ebben az időben költöztetik ki a templom mellől a temetőt. A kertekben helyet kapnak kapás növények is, és a tüzelősól mellé lakóház is került. Ezen a téren is megmutatkozik tehát a modernizálódás. Haszonvételek A nagykörűi gazdálkodók a vízrendezés előtt hagyományos ártéri gazdálkodást folytattak. Az ártéren minden vízjárta terület gazdaságilag hasznos terület volt. Még egy telekkel nem rendelkező házhelyes gazda is megtalálta saját és családja megélhetését, ha engedéllyel halászhatott, felnevelhetett néhány jószágot a közös legelőkön, a községi erdőből fát termelhetett ki, nádat, gyékényt, fűzfát, gyümölcsöt gyűjthetett. Az ártéri gazdálkodás legjelentősebb haszonvétele a halászat volt. Amikor a Tisza megáradt vizét a Nagy fokon bevezették, az megtöltötte a laposokat, mélyedéseket, a már említett állandó és időszakos vízfolyásokat, és felfrissítette a nagy tavak vizét is. Ezzel a beáramló vízzel együtt bekerültek a halak is. Sőt, a tavaszi - nyári áradások idejére esett a halak ívási ideje is, így a halak "szívesen" is jöttek, és órási mennyiségű ikrát raktak le a jól felmelegedő sekély ártéri vizekben. Ez a szaporulat felnevelkedésének szempontjából kedvező körülmény az egyik magyarázata az akkori legendás halbőségnek. Ilyenkor a Körüi-öblözet vízzel borított hányada egy nagy halastónak volt tehinthető. Apadáskor a víz visszahúzódott a mederbe. Mihelyst a folyó meghiggadt, munkához láttak a gazdák. Először is a Fokot rekeszelték el hatalmas ráccsal, a cégével. Ez azt biztosította, hogy a lehalászásra alkalmas halak ne jussanak vissza a folyóba. Azután a nagy tavak fokjait zárták le hasonló rekesszel. Nagykörű három nagy tava közül a Sulymosról biztosan tudjuk, hogy ilyen fokkal rendelkezett, hiszen korabeli halászati bérleti szerződések említik. (De a többiről is joggal feltételezhető, hogy elzárható volt.) A gazdák (jobbágyok) 1774-ben báró Haller Sámuel földesúrtól igényelték "...a határukban lévő Sulymos too nevezetű halászó víznek jövendőbeli halászattyát", amelyet júniusban meg is kaptak: "...oda engedem az bent nevezett Tó halászattyát felibe oly conditioval hogy abban lévő Halnak fele számunkra, vagy ára kezünkre maradjon s jöjjön és hogy fokját annak rendje szerént Conserválják" (SZIRÁKI S. 1996 p.29.). A halászati, vadászati, madarászati jogot tehát itt is fenntartották a földesurak, és árendába adták a gazdáknak különböző feltételekkel. A fokok elzárása után kövezkezhetett az ártéren rekedt halak kifogása. A lehalászás a halászható vizek elapadási sorrendjében történt. A sekély vizek halászati formája a tapogatás, és a varsával való halfogás volt. Még ma is alkalmazzák az áradás után a kubikokban rekedt halak kifogására8. Ez után következtek a vízfolyások, majd tavak. A levonuló ár után nem volt "sürgős" a 8
1 9 9 8 nya rá n s z e mt a n ú j a vo l t a m a n a gykö r ü i r é v fe gyve r n e k i f e l h a j t ó j a m el l e t t a z á rt é r en egy i l ye n c s o p o r t mu nk á j á n a k . M iv el e z man a p s á g t i l t o t t h as z on v é t e l i f or r á s n e m e n g e d t e k f el vé t e l t k é s zí t en e m.
20
tavak halállományának lehalászása. Ez a közös, nagy munka nagy kerítőhálókkal történt. Az iratok szerint a nagykörüi gazdák — a község— ehhez már konvenciós halászmestert fogadtak. A halak őrzését addig is, szintén szerződéses, halőrre bízták. A halászat általános felügyelője a halászati jogot vásárolt közösségben a választott halászbíró volt. Feladatkörébe tartozott a folyamatos és az időszakos karbantartási munkák felmérése, a közösség tagjainak munkára való kijelölése, és a munka elvégzésének ellenőrzése; valamint a zsákmány igazságos elosztásáról is ő gondoskodott. Területünk potenciális természetes vegetációja szerint (ligeterdők, lásd: II/1.) eredetileg nagyobbrészt erdővel volt borítva. A koraújkori leírások és a 18. századi első térképi ábrázolások viszont alig utalnak erdőre vagy legalábbis kiterjedt erdőségekre. Az általános felfogás szerint a 18. századra az ember jórészt elhasználta az erdőket. A koraújkorból már országszerte ismertek az erdő pusztulására vonatkozó leírások, illetve erdővédelmi törvények. Arra következtethetünk, hogy az erdők a halászható vizek mellett a legfontosabb, legalapvetőbb haszonvételi forrást jelentették a hagyományos gazdálkodás idején, itt a Tisza mentén (is). A keményfa erdőkben termett meg az épületek és malmok, kerítések és halfogó rekeszek tölgyfája, a bútorok, koporsók készítéséhez szükséges szilfa, az erdők értékes gyümölcse, a disznók hízlalására való makk. Tüzelésre a lakosok csak kiszáradt keményfát vághattak ki. A puhafa erdőkben a sövényfonásokhoz szükséges vesszők, a csónakok vájására alkalmas fák és a tüzelő nagyobb része termett. Mindkét erdőben bizonyos időben legeltették a lábasjószágot és a lovakat is. Az erdő értéke azonban nem egyenlő a belőle kitermelhető fa, gyümölcs, makk, széna stb. - pénzben kifejezhető - értékével. Az erdő elsődleges értéke puszta léte: szerepe az ökoszisztémák egyensúlyának fenntartásában (pl. vízvisszatartás). Az erdők használatának jogát és módját az urbáriumok és a szokásjog szigorúan szabályozta. Mint ahogyan a halászó vizeket, az erdőket is megtartották a földesurak a maguk kezén. Az erdők birtoklásának és értékének egyik érdekes dokumentuma annak a pereskedésnek az anyaga, amely a Kürüi Serház működtetése körül zajlott 1727-ben. Fürössy Mihály, aki a "Serháznál sellérkedett", vallott a serház üzemeltetésére vonatkozó meghallgatáskor: "Orczy Uram nevével tiltotta a serfőzőt, hogy ne merészellyen se a Kürüi, se a Fegyverneki erdőre küldeni egy darab fácskáért is, úgy nádért is".9 Az urasági erdők kiterjedtek voltak, jobbágyföldeket ilyen helyeken nemigen mértek. Bár a körüi gazdák rendelkeztek saját erdővel, ezek eredete bizonytalan. Azt tudjuk, hogy sokáig "divat" volt Nagykörüben, hogy a gazdák területeik egy részén erdei fás növényi kultúrát telepítettek, vagy hagytak felnövekedni. Így tulajdonképpen fából is önellátóak voltak, illetve például a papnak járó fát is a gazdáknak területeik arányában kellett biztosítaniuk. A községnek is voltak erdői, amelyek hasznosítása a községi előljáróság elhatározásán múlott. A községi erdők nagyságáról, helyéről nem maradtak fenn adatok. A sokrétű állattartás legjelentősebbje a rideg marhatartás volt. A jószág az ártér egy természetes terepalakulatokkal körülhatárolt területén legelt, ahol legelő és ivóvíz bőségesen állt rendelkezésre, hiszen a Tisza évenként akár 9
S zi r áki S ándo r helytör ténés z gyüjt és e
21
többször is öntözhette a réteket. Később télre jószágaikat a Tisza soron lévő kertjeikben épített istállóikban kötötték. A marhák ellensége a réti farkas és a tolvajló ember lehetett. Ezért is, de talán jószágaik némely kártétele miatt is később a gazdák állataik őrzésére konvenciós pásztorokat fogadtak, ahogy erről a községi iratok tanúskodnak. (1795-ben például nyolc pásztorembert alkalmaztak: csikós, ökörcsordás, tehéncsordás, borjú pásztor, két kondás, gulyás, csűrhés.) (SZIRÁKI S. 1996 p.24.) A 18. sz. végére a szaporodó állatállomány eltartását már nem tudták biztosítani a környékbeli rétek, ezért fegyverneki birtokosoktól —a Tisza másik oldalán elterülő— réteket béreltek a nagykörüi gazdák. A pusztabért nemcsak a saját állataik legeltetéséért fizetett legelőbérből fedezték, hanem kunsági falvakból, városokból is felvállaltak jószágok legeltetését. A felelős községi pusztagazda évenkénti elszámolással tartozott a község előljáróságának. A szántóföldi művelés leginkább az ármentes szinteken (a valamikori írtásföldeken) volt jellemző, ahogy ezt az I. katonai felmérés is pontosan mutatja (l. melléklet). A határpásztori konvenciós szerződésekből azonban kiderül, hogy az ártereken is termeltek szántóföldi növényeket, például az alacsony ártérnek ismert Sárszögben is búzát és kukoricát őriztettek a gazdák 1803-ban10. Ennek oka egyrészt, hogy a hagyományos kor gazdája vállalta a kockázatot (lásd még: 1.) a folyó által rendszeresen trágyázott földeken termő jobb minőségű terményért (ma is mondják, hogy az ártéren termelt krumplinál nincs jobb), másrészt pedig, hogy nem is vállalt akkora kockázatot, hiszen a Tisza átlagosan minden harmadik évben ki sem öntött a medréből, ami azt jelenti, hogy a szárazabb periódusokban túlnyomórészt szárazon maradtak vagy hamar szárazra kerültek a fokgazdálkodásba közvetlenül be nem vont ártéri területek. És a gyakorlatban a száraz illetve a nedves periódusoknak megfelelően kiszámíthatóbban oszlottak el az évek. Sok ártéri településről úgy tudjuk, hogy nem voltak önellátóak gabonából. Nagykörű esetében az ármentes sziget kiterjedése elegendő területet biztosított a gabona megtermeléséhez, bár a magasabb fekvésű területek - néhol sívó homok alacsonyabb termőértékűek voltak. Ezek haszonvételét később a szőlő, majd gyümölcs termelésben találták meg (l. később). A határhasználati rendről az előbbiekben emlékeztünk meg pontosabban, itt csak a fontosabb termesztett növényeket sorolom fel. A fő termény természetesen a kenyérnek való gabona volt. Pontosabb adataink szintén a 18. századtól vannak. A szántóföldön termesztett növények az őszi nyomásban a búza, rozs illetve a kétszeres, a tavasziban búza, árpa, kukorica, zab voltak. A legelőterületek csökkenésével és a lóállomány növekedésével párhuzamosan megnövekedett a tavaszi takarmányfélék vetésterülete. A régi századfordulón a
10
P rot okoll um N agy-Kürü - a közs égi ir atok j egyzőkönyvei (N agykörűi p léb áni a ) Szir áki Sándo r gyűj tés e .
22
Napóleoni háborúk miatt a hadsereg is megkívánta az abrak nagyobb mennyiségben való előállítását. Meg kell még emlékeznünk a hagyományos gazdálkodásban oly fontos növényeinkről, tájhasználati rendszerváltás nagy veszteseiről: a kölesről és a kenderről. A köles a népi élelmezés egyik alapját adta, a kendert a háziipar dolgozta fel a szükséges használati cikkekké. Elterjedtségét jelzi, hogy a fegyverneki Büdös-tó a benne áztatott kenderről kapta a nevét. Nem lehet eléggé hangsúlyozni a mára talán leginkább elfeledett ártéri gyümölcstermesztés jelentőségét. Az árterületek természetes öntözésének és páradús klímájának hatására a folyókat kísérő galériaerdőkben megtelepedtek a magastörzsű, keményfájú gyümölcsösök is. A hagyományos ártéri gazdálkodás gyümölcstermelése tehát a természet adta erdőkhöz kötődik, de nem teljesen zsákmányoló jellegű. A vadon "talált" fákat gondozták, oltották is a parasztok, így országos hírű fajtákat is neveltek11. Nagykörű környékén —ahogy általában— a különböző alma és különösen a körte faják voltak elterjedve, ahogy erről a régi helynevek is tájékoztatnak (JUHÁSZ DEZSŐ 1976). Vadalmás vagy Vadalma völgye van a Sulymosszeg környékén illetve a Körtvélyes és Körtés ér a mai Tóalján. A gyümölcs fontos táplálék és kereskedelmi cikk volt nyersen, aszalva és főzve egyaránt. A szőlőművelést először (dokumentálva) 1751-ben, a Mirhó-gát építésében is nagy szerepet vállaló Orczy Lőrinc földbirtokos honosította meg, valószínűleg Gyöngyös környéki ismeretek (és vesszők ?) alapján. Az addig csak csikólegelőnek használt (használható) Homokon igen kedvező feltételek mellett osztottak földeket. Újabb szőlőföldek adományozása 1795-ben történt ugyanezen a területen, összesen 29 gazdának12. Az akkoriban kiosztott területeken ma is szőlő- és gyümölcstermesztés folyik. A szőlők felügyelője, a rend őre a "Hegy Bíró" volt. Feladatait, rangját még az Orczy-féle rendelet tartalmazta, így: "...ezen szőllők el kezdésivel azonnal egy becsületes ember közülük Hegy Birónak tétetik, kinek (...) kötelessége lesz minden kártételek iránt, úgy szomszédok közt támadható kérdések eránt igaz itiletet tenni. Tolvajokat büntetni Pásztort állitani. Keritéseket vizsgálni, azokat csináltatni s egy szóval jó rendet tartani."13 A magas fokú magyarországi kertgazdálkodás érdekes illusztrációja, amikor a 15 éves háború Ny-Európai zsoldosai panaszkodnak, hogy elrontották a gyomrukat a sok dinnyével. Nem voltak hozzászokva... A Nagykörű környéki kertgazdálkodásról pontosabb adataink szintén a 18. századból származnak. Ekkorra —ahogy az egész Közép-Tiszavidéken— híres lett a dinnye és a dohány termesztése. 1803-ban pl. az Eretseri (Erecséri) dinnyéshez fogadtak csőszt, kinek szerződésében benne van, hogy "csupán dinye fizet magátul. Minden hétre szombaton minden földtül egy pár Dinyét szakaszthat Helység embereinek jelen léttiben."14 Az árutermelés növekedésével a jól jövedelmező dohány gyakran kiszorította a régebbi differenciáltabb zöldségtermesztést a nedves talajú ártéri kertekben. 11
KÁROLYI-N EM ES : 1 9 75 hivatkoz ik a " F al us i ker tés z " c. kézikönyvre, ahol hivatkoznak i lyen fa jt ákra. M egj elent Kass án 180 5-ben. 12 Szi ráki S.( 1 996) p p .1 6 - 17. 13 id éz i uö. p. 18. 14 Id éz i uö. p. 20.
23
Utoljára, de nem utolsó sorban meg kell említeni az ártéri gazdálkodás egyéb haszonvételeit is, amelyek nem jelentőségükben térnek el a fentiektől, csak a haszonvétel módjában. Olyan kiegészítő haszonvételekhez ugyanis mint a rákászat, pákászat, madarászat stb. gyakorlatilag gyűjtögetés útján jutottak. Ez nem az ilyen haszonvételek jelentéktelenségét mutatja, hanem a megélhetés szabadságát. A szolnoki piacon még ebben a században is kapható volt a sulyom, és komoly távolabbi kereslete volt a békának, teknősbékának stb. is. A gyűjtött madártojás és a víziszárnyasok, a folyami rák stb. a nép élelmezésben fontos szerepet játszottak. A gyékényből is számos használati cikk készült. A régi országleírások mindegyike megemlíti a kiterjedt nádasokat. Sajátos, igen jelentős nádgazdálkodás (betakarítás, feldolgozás, kereskedelem) alakult ki a környék falvaiban. Ahogy az egyéb megtermelt javakból, úgy a nádból is adózni kellett. Mintegy összegzésül is, álljon itt végezetül a nagykörűi "Tisztelendő Plébános Uram Conventioja Pro Anno 1775 1.-o Négy köböl őszi vetés, Négy köböl Tavasz annak fel takarítása, bé hordása 2.-o 8 szekér széna 3.-o 8 szekér fa 4.-o Bor három akó 5.-o Só Egy Mázsa 6.-o Nád Kíve Kettő száz 7.-o Vay itze 16 8.-o S.V. Sertés egy, avagy annak helyiben kész pénzül frt 8".15
15
Deputa tum könyv - Nagykörüi p l ébánia (S zi ráki S. gyüj tés e)
24
4. A modern folyószabályozás és vízrendezés Előzmények Mielőtt ismertetném a mintaterületen végzett tájátalakító beavatkozásokat, a pontosabb kép érdekében át kell tekintenünk a rendszeres szabályozás előzményeit. Korai vízi munkálatok A Közép-Tiszavidéken uralkodó víz felhasználásáért az ember már az ipari korszak előtt is beavatkozásokkal élt, de mivel nem volt meg a műszaki, gazdasági és intézményi háttere a Természet legyőzéséhez, így kénytelen volt alkalmazkodni hozzá. (Ezt az alkalmazkodást mutatta be az előző fejezet.) A 18. században az árutermelés növekedésével (l. még: I/2.) megerősödött az igény a táj "racionalizálására"16. Ebben a tekintetben vidékünkön egy érdekes kettősséget figyelhetünk meg: TERMÉSZET-
POLITIKAI
GAZDASÁG-
VÍZGAZD-I
FÖLDR-I JELL.
FÖLDR-I JELL.
FÖLDR-I JELL.
IGÉNYEK
Jász - Kun szabad kerületek királyi vármegye (Heves, K-Szolnok)
nagyállattartó rétgazd. és távolsági ker. önellátó (regionális piac) fokgazd.
ármentesítés (pl. Mirhó-gát) aktív vízhaszn. fokok, malomgátak
távolabb fekvő, sekélyebb vízborítású területek Tisza menti ártéri szintek
(7. ábra) Az általában községi összefogást igénylő korai vízépítési munkálatok után a XVIII. században már jelen vannak a nagyobb összefogást igénylő későbbi módszerek is: az átvágások és a töltésezés. Az átvágások a hajózáshoz, a hajózó út rövidítéséhez kapcsolódnak, amikor a nagyobb, túlfejlett kanyarok nyakát átmetszették, hogy a nagyvizek idején "általjáró"-t vagy "általvonyó"-t biztosítsanak a hajóknak. (Ez a század — 1750-1850— a tiszai hajózás fénykora, fa- és sószállítás fentről, az esetleges hegymenetben vontatás - vö. általvonyó.) A gátak építését —éppen a nagyobb fokok elzárására— a megerősödött17 nagyálattartó mezővárosok (Nagykunság) kezdeményezték. Ők már a vízborítás hátrányos voltát érezték, amikor a víz az árutermelésbe bevont határaik túl nagy részét elborította, azzal még, hogy az elöntés a legelők megújulásának forrása is, kevésbé számoltak. Az ökonómia előbb megszületett, mint az ökológia. Az egyes városok először az árvízmentes területeken kívül feltört szántóik, szőlőskertjeik védelmében építettek helyi gátakat, lehetőleg a település közigazgatási határait követve. Az első közös nagy hatású ármentesítési munka a Nagykunságot elárasztó Mirhó-fok elgátolása volt 1754-ben. Ebben az is szerepet játszott, hogy a városok határának vízellátását a Nagy-Sárrét felől alulról is lehetett biztosítani18. 16
Ehhez kapcso l ódik a hír es Ba l aton - l ecsa po lás i t er v is . J ás z - Kun re demp ci ó 1745 . 18 A t öbbs zo r meger ősí tet t Mi rhó-gáta t az emelk ed ő ár viz ek miat t végül i s 1 776-ban e lb onto tt ák. K és ő bb a gát új j á épí té s ének fel sőbb engedé lyezés ét kérvényező küldöt tség éppen a vízivi lág aj ándékaival : t eknős békák, víz imadar ak t ömegével a dott nyomatékot kér ésének. 17
25
De a gátépítésben érdekelt kunság véleménye is megoszlott. A kevi (Túrkeve) tanács pl. 1780-ban testületileg foglalt állást a korábbi ártéri gazdálkodás mellett: "A víznek megtartásáért instálni kell, mivel a víz mingyárt elmégyen, sok helyen alig vagyon térdig való a víz és ha ez a kevés árvíz nem lett volna, a militia számára szénát sem lehetett volna kaszálni, és barmaink most is egyedül ott élhetnek, ahol a víz a földeket megfutotta..." (KÁROLYI -NEMES: 1975, I. p.84.) A központi vízügyi igazgatás kialakulása A vízügyi igazgatásra a hajózás és sószállítás mint központi haszonvételek kapcsán volt szükség, a felmerülő költségeket is a sókamara fizette a só felemelt árából. A vízügyi igazgatás a térképi ábrázolások elkészítésére felállított csoportból fejlődött ki — a Közép-Tiszavidéken elsőként. A Hajózási Igazgatóság (1773-tól), majd a Vízügyi és Építési Főigazgatóság (1788-tól) keretében királyi biztosok (a Közép-Tiszavidéken a már emlegetett br. Orczy Lőrinc) fogták össze a megyei mérnökök munkáját. Ekkor készültek az első fellelhető térképek: Litzner János és Sándor József 1790-es térképei (l.: VI.), amelyek több vízügyi információt tartalmaznak, mint a sokat emlegetett I. katonai felmérés. Ez a központi szándék —mint annyi más a korban— a megyei köznemesség ellenállásán akkor még megfeneklett, hiszen a vízi út fenntartása a part menti vontatóút biztosítása miatt a malomgátak és a fokok felszámolásával járt, amiben a földesurak ellenérdekeltek voltak. A fordulat A rendszeres szabályozás közvetlen előkészítésének megindulása az új korszak térhódításához kötődik a reformkorban. Az új korszak hírnöke ebben is gr. Széchenyi István mint az új Közlekedési Bizottmány elnöke, vízügyi királyi biztos volt. Széchenyi felismerte, hogy egy központosított, hierarchikus szervezetet kell létrehozni a Tisza szabályozás "modern" végrehajtásához, amely egységes szabályozási terv keretében a tervszerű végrehajtást irányítaná és ellenőrizné. Az 1831-es rendkívüli árvíz miatt felgyorsították az előkészületeket, és 1833-46 között a Tisza Térképészeti Intézet Lányi Sámuel vezetésével, a rendszeres szabályozás érdekében felmérte az egész Tisza-völgyet. Széchenyi 1845 szeptember 27. és október 16.-a közötti első tiszai körútján szervezett szolnoki agitáló gyűlésen a Heves megyei Tisza-szabályozási Egylet már létező egyesületként vett részt.19 Már akkor felismerték, hogy ha fentebb szabályoznak, akkor itt is kell. (A legmarkánsabb igényekkel, sőt konkrét tervekkel —pl. a Tiszát az Érmelléken vezessék rögtön a Kőrösökhöz— ugyanis a Felső-Tiszavidéki területek léptek fel.) Széchenyi őszi útja után az egységes társulat megalakítására 1846 január 19-ére Pestre hívta össze az érdekelteket. 19
A s záj hagyomány s ze ri nt egy r eggel ér t N agykörűhöz Szé chenyi, ahol vendégül lát ták. A búcsúz ás kor est el i viszont lát áss a l kös zönt a házi gazda , ami n S zé chenyiék nevet tek, mondván hol les znek ők már akkor. A Tis za ál ta l a kanyargós úton veze tve azonban, az est i ki kötö t és után, val óban r eggeli i smerős ük várt a őket meleg vacs o ráva l . Ő ugyani s néhány ór ás gyalogláss a l e lérke ze tt a vacs or a helyére .
26
Ekkorra jelentette meg programját20, melynek megfelelően meg is alakult a Tiszavölgyi Társulat. Ez a program használja először a vízrendezés fogalmat, megfogalmazott sarokpontjai a következők: • a vizek kártételei ellen védekezni kell (ármentesítés, lecsapolások), • a vizek "mindennemű" hasznosítását elő kell mozdítani (vízi utak, kereskedelem, öntözés, ipartelepítés stb.), • és ahogy ma fogalmaznánk: környezetvédelmi elgondolások (a vízgyűjtő terület fásítása, erdővédelem). 1846 március 25-re készült el Vásárhelyi Pál "általános szabályozási terve", a 1845 júniusi "Előleges javaslat" továbbfejlesztéseként. Vásárhelyi, mint a Tisza térképezés résztvevője gazdag tapasztalatokra, bőséges adatokra támaszkodhatott, szabályozási elveit és javaslatait máig nem vitatja a szakmai közvélemény. Felhasználja az átvágások évszázados és a Természetben is előforduló gyakorlatát, a tervszerű párhuzamos töltésezés ötlete azonban újszerű. Ez utóbbival az árvizek szétterülésének megakadályozása mellett egy szabályos árvízi meder kialakítása is célja. Más mérnökök (pl. Vedres István) a folyamatos töltésezés ellen voltak és azon véleményüknek adtak hangot, hogy az árvizek kiöntéseit csak korlátozni szabad és nem megszüntetni. A már akkor is jellemző "az idegen szép" elvnek megfelelően Vásárhelyi (a vita hevében bekövetkezett) hirtelen halála után Pietro Paleocapa olasz mérnököt kérték meg a tervek véleményezésére. Az ő itteni tapasztalatai Széchenyi második ('46 nyári) útjához kapcsolódtak. "Véleményében" igyekezett megfelelni megbízójának. Vásárhelyi komplexebb elképzeléseivel szemben, kevesebb átmetszést javasolva, elsősorban a töltésekkel kívánt szabályozni. Ez a megoldás a kevesebb földmunka miatt olcsóbbnak is ígérkezett. Az olasz mérnök végül is szűkebbre véve a töltésközöket, a meglévő terv keretein belül kijelölte az átvágások elvégzésének sorrendjét. Így született meg az első kapavágás 1846 augusztus 27-én délelőtt Tiszadob határában, de a kettős eredetű tervezés aztán felemás eredményeket hozott.
20
Es zm e tör e dék kül ö nös en a T isz avölg y r endez és é t il le tő l eg. Pe s t
27
A szabályozások Ennek a dolgozatnak nem a szabályozások munkálatainak a bemutatása a 21 célja, a szabályozásokat mint tájátalakító beavatkozásokat szemléljük, amelyek okaira, törvényszerűségeire és következményeire koncentrálunk. Választott mintaterületünk szabályozása a következő lépésekben történt (l. még a mellékelt térképen): 1. 1847-48 - a nagykörűi felső (73 sz.) átvágás 2. 1847-49 - a Gyenda-Tiszabői töltés 3. 1851 - a Büdös-tó gátja (Szakállas - Fegyvernek) 4. 1856 - a nagykörűi alsó (74 sz.) átvágás 5. 1855-57 - a Ballai sziget (Szőr-hát) töltése 6. 1857-58 - a jobbparti ármentes szintek összekötése 7. 1863-64 - a Büdös-fok gátja (a tótól mostmár északra) 8. 1879 - a pityókai töltésbeszögellés kiegyenesítése 9. 1883 - a nagykörűi ártéri sziget védtöltése 10. 1889 - a fegyverneki magaspart töltésezése 11. 1925 - Tiszabő - Szőr-hát töltés a hullámtér szabályosabbá tételére 12. 1934 - pityókai (74/II) átvágás A Társulat (l. III/1) első munkái közé tartozott a 73-as számú átvágás - az egykori Monostor domb által eltérített folyó kanyarját vágja át. Már Vásárhelyi munkatervében az első évben szerepelt, és Paleocapa is a harmadik helyre tette. A Szabadságharc kényszerű szünete után még 1851-ben is végeztek kiegészítő munkálatokat, de ez így is a gyorsan fejlődő átvágások közé tartozott. Megkezdték egyidejűleg a töltésezést is: a balparton kétharmad részben központi forrásból (l. sóalap) három magaspart összekötésével Szalóktól Tiszabőig 17,5 km töltés épült ki. A Büdös-tó korai déli elgátolása a szakállasi és a fegyverneki magaspart összekötésével tulajdonképpen a Fok elzárását célozta. Ez feltétele volt a Szolnok - Debreceni vasútvonal építésének is. Az alsó átvágást (74) a mérnökök is problémásabbnak találták, mert a nagykörűi sziget magaslatát is át kellett vágni. A település útban levő részének kitelepítése akkor sem lehetett akadály. A nagyarányú rövidítési lehetőség miatt, ugyanakkor teljes egyetértésben ezt is az elsők közé vették. Mégis csak később, az előző évi árvíz hatására 1856-ban hatodikként kezdték kiásni. A nehézségek miatt valóban sokáig mintapéldája maradt a nehezen fejlődő átvágásoknak. Az újabb és újabb munkálatokról az átvágás hosszmetszete tájékoztat (l. .o.). Ezzel egyidőben húztak töltést a nagykörűi sziget északi illetve déli folytatásaként a sokat emlegetett Nagy-fok elzárása végett is. A ballai sziget töltését (az egész Szakállas - Tiszapüspöki szakasszal egyetemben) a Törökszentmiklósi Külön Egylet a többihez képest példamutató gondossággal építette ki. Ezzel kiiktatódott a Fejér-tó és környékének hatalmas vízborítása, amit a hajózható Tinóka-ér (medre ma is jól látható) vezetett a Tiszához - Szajolnál.
21
Er rő l rés z let esen bes zámoln ak a különböző monográfiák ( l. VI I. )
28
Ehhez csatlakozott hat évvel későbbb a Büdös-fokot immár közvetlenül kiiktatandó töltés, ami akkor még a pityókai "kastély" kikerülésével épült. A beszögellés miatt kritikus pityókai szakaszt az 1879-es árvíz után egyenesítették ki. (Akkor a 3800 fm hosszú gátszakaszt 2000 fm hosszúval váltották ki, ami 77 704 forintba került.) Ugyancsak az emelkedő árvizek hatására (l. később) vált szükségessé a nagykörűi —mostmár nem elég magas— magaspart töltésezése is; bár itt az alacsonyabb töltésmagasság miatt kevesebb munkával és költséggel lehetett számolni. A fegyverneki magasparton is így épült ki a töltés - miután a nyúlgátat 2 km hosszan látványosan elmosta az 1888-as árvíz, és ismételten a gátakat megkerülve töltötte fel a víz a mentesítettnek hitt mélyebb részeket, ezáltal igazán nagy károkat okozva. Így a nagyvizi szabályozás elvileg befejeződött, a folyó jelentősen megrövidítve, megszakítatlan gátakkal övezve racionalizálva lett. Gyakorlatilag viszont sor került újabb beavatkozásra: az árvizek szabályos lefolyását megzavaró ártéri öblözetek kiiktatása során. A nagy kanyar miatt "szabálytalanul" futó töltést kicsit később, az új medrek kialakulása után egyenesítették ki. Az egész Tisza szabályozás folyamatában az egyik utolsó átmetszést is területünkön hajtották végre: az egykori pityókai révnél egy 1000 méteres szakaszt sikerült kiiktatni 700 m kiásásával. Az átvágások adatait az alábbiakban foglalom össze: száma helye hossza a levágott a rövidülés (fkm) (m) kanyar (m) (m) (%) 73 365-366,1 1085 5893 4808 82 74 362-364 1860 16551 14691 89 74/II 359,5-360,2 700 1000 300 43 (10. ábra) A nagyvízi szabályozás értékelése A szabályozást és a munkálatok előrehaladását eleinte a szokásos kincstári optimizmussal értékelték, Herrich Károly a Tiszaszabályozási Központi Bizottság fiatal műszaki vezetője 1865-ben a következőképpen nyilatkozott: "Ma tehát ott állunk, hogy a szabályozási vállalat befejezése felett nyilatkozhatunk, mivel az átvágásokat illetőleg, azoknak tökéletes bevégzése egynéhány százalékát kívánja annak a tőkének, amely szükséges volt a befektetéshez..." (KÁROLYI-NEMES: 1975: II. p.30) Ezután következett az 1876-88-as csapadékos, árvizes periódus. Az árvizek —kompetenciájukhoz nem fér kétség— más véleménnyel voltak a szabályozást illetően: élesen megmutatkoztak az addig elkövetett hibák. • A Felső-Tiszán jól működő vezérárkos koncepció kötöttebb talajú vidékünkön nem mindig vált be, a folyó nehezen akarta elfogadni az új medreket. • Ugyanakkor a meder megosztása miatt az anyameder is feliszapolódott, még intenzívebb oldalazó mederalakulást okozva. (l. még: középvízi szabályozás) • Bekövetkezett az árvízszintek rohamos és folytonos emelkedése, idővel a legnagyobb károkat éppen az eddigi magaspartokon átcsapó víz okozta.
29
• A nem megfelelő töltésvonalazás, a gondatlan kivitelezés (vállalkozói extraprofit, központi "költségkímélés"), és az összehangolatlanul folyó munkálatok hullámtéri szűkületeket, az árvizek megszorulását, és így súlyos következményekkel járó gátszakadásokat okoztak. (Az átvágások központi a töltésezés helyi tervek és kivitelezés szerint folyt.) • A mentesítéssel az elöntés csökkent, de a veszély és a fenyegetettség nem, sőt! Amíg a szabályozások előtt az ember alkalmazkodva a vízszint természetes emelkedéséhez nem telepítette védendő értékeit a vízjárta helyekre, addig most ember alkotta művek "biztonságára" vagyunk utalva. • A nagyvízi szabályozás - és a szükségszerűen tökéletlenül végrehajtott nagyvízi szabályozás - előre nem látható újabb beavatkozások sorát indította el. (Erről, a vízrendezés összegző értékelésével, lásd a V/1. fejezetet.) Középvízi szabályozás A nagyvízi szabályozás befejező szakaszában egyre inkább előtérbe került a középvízi szabályozás kérdése is, a természetes medervándorlás illetve a beavatkozások nyomán felgyorsult és új elnevezést kapott "mederelfajulások", partszaggatások megakadályozása érdekében. A szakadó partok szükséges biztosítása céljából Tiszabő mellett 1900-tól 1903-ig építettek iszapoltató és mederbiztosító műveket. Nagykörűben az 1970-es években a partbiztosítás minden lehetséges formáját kipróbálták: kő, beton, gumiabroncs (egészben és szeletelve), stb., amely tájképi szempontból sem lebecsülendő változás, ráadásul megváltoztatta a Tisza egyik legszebb homokos strandját, amit már a ’30-as években Budapestről is nagyon sokan látogattak (már akkor igazi falusi turizmus volt). Kisvízi szabályozás A megnövekedett eséssel a víz energiája is megnőtt és az oldalazó mozgási hajlandóság erősödésén túl a meder intenzív mélyülése, bevágódása is bekövetkezett. Ezt bőven ellensúlyozta ugyan a szűk hullámtér miatt a nagyvizek szintjének megemelkedése, de erősen lecsökkent a kisvizek szintje. Az ívek megszüntetésével eltűnt a határozott sodorvonal és felerősödött a gázlósodás folyamata, ami lehetetlenné tette a régebben oly fontos, és az eredeti szándékok szerint fejlesztendő hajózást. A víziúthálózat fejlesztése, a hajózáshoz szükséges mederviszonyok, vagyis a kellő vízmélység és mederszélesség biztosítása további munkát kíván. Ennek érdekében került sor az 1900-as évek elejétől, az ún. kisvízi szabályozás megkezdésére. A megfelelő meder kialakítása érdekében a folyó vizét sarkantyúkkal terelték egy kívánatos sodorvonal irányába, a meder nem tervezett szélességét pedig iszapoltató művekkel csökkentették. Kotrást csak ritkán, a különösen ellenálló talajok esetében kellett alkalmazni. A belvízrendezés A rendszeres elöntés megakadályozása természetesen nem volt elég az eddigi árterek víztelenítéséhez, a táj "kezelhetővé" tételéhez. Az iparszerű nagyüzemi mezőgazdaságnak ugyanis természetesen egyveretű, tervezhető "szolga"-tájra van szüksége. A laposokat, tehát a természettől fogva vizes területeket, elnevezték belvizes (értsd ellenséges) területeknek, mintha az nem oda való volna. És megkezdődött a harc a Természet újabb csapása ellen. Már az 1880-as években hozzáláttak a belvízrendszer kiépítéséhez. A belvízrendezés alapelve az volt, hogy a belvízártér vízgyűjtőterületén minden öblözetben megépült a főcsatorna és annak mellékcsatornái, amelyek 30
közvetítésével az öblözet vize közvetlenül a főbefogadóba, a Tiszába jut. Első lépésben a főcsatorna vize az árvédelmi töltésen keresztül jutott a Tiszába és csak gravitációs levezetésről lehetett szó. Magas tiszai vízálláskor a zsilipet lezárták és várni kellett, amíg a folyó apadása a zsilip kinyitását, illetve a további vízlebocsájtást lehetővé tette. Ez azt jelentette, hogy a belvíztől gyakran hosszú heteken át szenvedett a mezőgazdasági művelés alá fogott és drága árvédelmi töltésekkel mentesített terület. A vízrendezés logikája szerint újabb drága beavatkozás vált tehát szükségessé: gondoskodni kellett a belvizek mielőbbi levezetéséről abban az esetben is, amikor a torkolati zsilipet be kell zárni. E célból épültek a torkolat közelében, közvetlenül a töltés mögött a belvízi szivattyútelepek, amelyek a főcsatorna vizét a töltésbe beépített nyomócsöveken át emelik a Tiszába. Ezután következett a szivattyútelepek kapacitásának növelése újabb és újabb szivattyúk beállításával és ennek megfelelően a belvízhálózat vízszállító képességének potenciális emelése. Az utóbbi évtizedekben a probléma úgy jelentkezett újra, hogy a táblákon álló vizek összegyülekezése "túl lassú". Azaz még belvíz borítja a földeket, de a szivattyútelepek üzemeltetése kellő hozzáfolyás híján mégis csak szakaszos (PETRASOVICS: 1982. pp. 106-108). Ha pedig nagy nehezen sikerül levezetni a vizet, pár hét múlva a gazdák a felső talajréteg porló szárazságára panaszkodnak (pl. tavaly tavasszal). A jobb parton az egykori nagykörűi Nagy Foki vízrendszer, a Dobai belvízöblözet vizeit a Dobai Főcsatorna gyűjti össze. A 18 km hosszú csatorna Tiszasűly alól indulva, a magasvezetésű Jászsági Főcsatorna szivárgó vizeit is összegyűjtve 140 km2-es területet fed le. Halastó és rizsföld is csatlakozott hozzá, valamint Hunyadfalva szennyvize. A legszárazabb időkben is van benne víz, átlagosan 3-400 l/sec, de a gátak miatt 130-140 cm-rel magasabb vizet is elbír, mint a 19-es csatorna22. A 19-es csatorna szivattyú telepe a jelenleg üzemelő három közül a legidősebb, a falán található emléktábla szerint 1892-ből való. Jelenlegi kapacitása 1,5 m3/s, a két másik szivattyúval együtt a Dobai telep kapacitása 6,4 m3/s. A 19-es csatorna a belecsatlakozó 68-assal a szűken vett Foklapos vizeit vezeti le, illetve szárazabb években általában üresen marad. A gyenda-tiszabői öblözet főcsatornája Tiszabőnél torkollik a Tiszába. A torkolatnál 1880-ban épített 0,5 m átmérőjű zsilip, a csatornahálózat ismételt bővítésének megfelelően 1905-ben 1,0 m-re bővült, majd 1949-ben egy további 2,0 m átmérőjű zsilippel egészült ki. A csatornahálózat jelenlegi hossza 53 km. Az öblözet jellegzetessége, hogy a Tiszabői-főcsatorna össze van kötve a Kakatfőcsatornával és ennek közvetítésével a Körösök vízrendszerével. A Fegyvernek melletti Alsóréti-Holt-Tiszába két csatorna torkollik. A Fegyvernek feletti kocsordosi és a község alatti Büdöséri-csatorna. A két kis csatornarendszer alkotja az Alsóréti-Holt-Tisza öblözetet. Mindkét csatorna kisebb csőzsilipen át önti vizét a Holt-Tiszába, ahonnan a hasonló elnevezésű 1,0 m átmérőjű és a századunk elején épült csőzsilipen át jut be az élő Tiszába. A Szőr-hát és a Törökszentmiklósi magaspart közti egykori tavak vizeinek levezetését szolgálja a ballai csatornarendszer. A főcsatorna tiszai torkolatánál 1886-ban 1,0 m átmérőjű zsilip és ugyanott 1905-ben 0,23 m/s kapacitású szivattyútelep épült, majd 1934-ben a zsilipet átépítették. Nem tartozik ugyan szorosan a vizsgált területhez, de a rendkivül szépen megmaradt medre miatt meg kell említeni a Tinóka-eret, amely innen, a Fejér-tóból vezette vissza a Tisza vizét a főmederbe. Ma Törökszentmiklós szenyvízét vezeti a Szajoli-Holt-Tiszába. Öntözés 22
A s zi vatt yút elep gépész ének s zób e li köz lés e al ap j án.
31
A Közép-Tiszavidék klimatikus vízhiányát a kívülről érkező vizek tárolásával egyenlítette ki a Természet. Miután az okos ember ettől megszabadította a tájat, hamar kiderült, hogy nemcsak átok, de áldás is a víz: a szántóföldi termelés nem hatékony öntözés nélkül. Elkezdődött az átállás a szárazgazdálkodásról az öntözéses gazdálkodásra. Eleinte a belvízelvezető csatornákat használták öntözés céljára is. Az állandó víztartás miatt azonban azok feliszapolódtak és benövényesültek. (Beavatkozás beavatkozást szül: a csatornákat kotorni kellett volna - újabb plussz költség.) A belvízcsatornákból való öntözés másik következménye volt az ún. "másodlagos szikesedés" problémájának felmerülése is az 1950-es évek folyamán. Amikor ugyanis a szikeseken berendezett rizstelepek csurgalékvizeit a belvízcsatornákból kiemelve újra felhasználták öntözésre, 600-900 mg/l sótartalmukban a Na esetenként 45 %, a Mg 35 % fölé emelkedett (KÁROLYI NEMES: 1976, III. p. 62.). Így a vizek nemcsak öntözésre váltak alkalmatlanná, hanem a talaj minőségét is rontották. Hasonló jelenség lép fel akkor is, ha a talajvíz az öntözés miatt megemelkedik és a termőrétegbe káros sókat hoz fel. A kettős hasznosítás elképzelése a rizstermelés 47 utáni felfuttatásával fulladt látványosan kudarcba (pl. az 1952/53-as belvízelöntéssel)23 A probléma megoldásaként újabb csatornák, a gravitációs öntözőcsatornák kiépítését kezdték meg (1955-től). Ehhez kapcsolódott a síkvidéki tározók koncepciójának megerősödése is. Ezeket egyrészt a belvízrendszerek elégtelen levezető kapacitását pótló kiegyenlítő belvíztározókként, másrészt az időszakosan fellépő öntözővízhiány pótlását biztosító öntözővíz-tározókként készítették - a holt-medrek, laposok, tavak belvíztározókként való régi hasznosításának gyakorlatát követve. Szűkebb területünket az addigi úszós vízkivétel (Kőtelek) helyett, a kiskörei duzzasztáshoz24 (elsők között) kapcsolódva 1975-től érinti a Jászsági Öntöző-Főcsatorna és a hozzá tartozó J-III. öntözőfürt. A bal parti részek pedig a Nagykunsági-Főcsatorna első megépült szakaszához "kapcsolt" Tiszabői Öntözőrendszerhez (KÁROLYI - NEMES: 1976, III. p.81.) tartoznak.
23 24
M egj egyzem a '40-es évek ele j ét ől cs apad ékos i dősz ak következe t t. Helyét a l egnagyobb hul lámtér i öb lö zet hasznosít ás aként j el ö lt ék ki .
32
5. Természet és társadalom a vízrendezés után A természeti viszonyok változásai A vízrendezés következtében a tájhasználat és a táj gyökeresen átalakult. Először az utóbbi átalakulását mutatom be részletesebben. A Tiszát megrövidítették és gátak közé szorították. A természetes alakú és működésű vízfolyásokat csatornák váltották fel, a belvizes területek a szántóföldeken szégyenkeznek, vagy ha tetszik, a szántóföldek szégyenkeznek a belvizes területek alatt. Az egykor vízben gazdag vidék mára erősen vízhiányos lett. A néhány véletlenül megmaradt vizes élőhelyet (pl. Kunkápolnási mocsár) a Hortobágyi Nemzeti Park igyekszik megóvni illetve kiterjeszteni. Furcsa mód a Kiskörei vízlépcső okán jelenthet üde színfoltot a felette egy kicsit jobban szétterülő folyó. A Közép-Tisza kis esésű, széles, lapos, szétágazó, hajtűkanyarokban kígyózó, gyorsan vándorló medrét a szabályozás szűkebbé, egyenesebbé25 és mélyen beágyazottá tette. Az általános bevágódás miatt a Közép-Tisza mentén sok az alámosott, ún. szakadópart. A vízjárás hirtelen fellépő megváltozása Nagykörűben a Kiskörei Vízlépcső üzembe helyezéséhez (1973. V. 16.) kötődik: a tudatos emberi beavatkozás szeszélyesebbé, kiszámíthatatlanabbá tette a folyót. Az árhullámok érkezése előtt gyakran túl gyorsan ürítik le a tározót, ennek hatására a vízszint gyorsan emelkedik és a víz hirtelen önti el a hullámtereket. Az áradás így felkészületlenebbül éri az embereket, jelentősebb károkat okozva. Nagy vízhozamkor (>1100 m3/s) a duzzasztást megszüntetik, majd az árhullám apadásakor újrakezdik, így a kisvizek vízszintsüllyedése jóval gyorsabb, mint a természetes vízjárásnál volt. Ez gyors mederváltozást ("elfajulás") okozva a szükségesnél nagyobb károkat okoz a drága partbiztosító művekben. Kisvízkor még érzékenyebb a folyó a racionális gazdálkodásra, amely következtében a hajózás vált bizonytalanná. Ugyanakkor a tározó kiegyenlítő hatása is tapasztalható: 1973-óta emelkedett a 90 %-os tartósságú jégmentes vízállás. De a vízlépcső legfontosabb tanulsága, hogy lefelé haladva végig újabb és újabb duzzasztást indukál. A Csongrádi Vízlépcső építésétől a pénzhiány mentette meg a Tiszát. (A Dunánál jelenleg a Nagymarosi Gát szükségességének bizonygatásánál tartanak, de nem az lesz az utolsó...) A vidék talajféleségeinek kialakulása szintén a vízhez kapcsolódik. A csernozjom típusú talajok a magasan fekvő löszös táblákon alakultak ki, ahol a talajvíz olyan mélyen van, hogy már nem gyakorolhatott talajképző hatást. Mivel ilyen kevés van, a réti csernozjomok a jellemzőbbek, amik nagyobb a humusztartalmuk, és jobb a vízgazdálkodásuk miatt kedvezőbbek a mezőgazdasági kultúráknak. A Közép-Tiszavidék talán legjellemzőbb talajai a szikesek, hiszen ideálisak az ilyen talajok kialakulásához a körülmények (pl. a felszínközeli nagy sótartalmú talajvíz, és az erős párolgás a vízemelés elősegítésére, ami a vízborítás megszüntetése után akadálytalanul érvényesülhetett). A szolonyec szikesek porló "A" szintjének helyenkénti lepusztulása a jellegzetes patkásodás. Ahol a talajvízszint a felszíntől számítva 1,5-5 m között van, ott réti talajok alakultak ki. Jelentős agyagtartalmuk ellenére magas humusztartalmuk miatt megfelelő művelés mellett igen termékenyek. Mélyben sósabb talajok
25
A kb. 3 00 km-es fol yós zakas zt öss zesen (mindkét ol dal ró l ) valamivel töb b , mint 40 0 km t öl tés kís éri . R övidülés : 42 %, l .még: V/1 .
33
esetében a szikesedés is szerepet játszik, ilyenkor a szolonyeces réti talaj jön létre — a Közép-Tiszavidéken igen gyakran. Az ártereken az öntéstalajok terjedtek el. A vízelvezetés után a mezőgazdásági művelés számára kedvezően változtak meg. Homok talajok csak kis foltokban vannak jelen a Tisza menti parti dűnékben és az északi peremterületeken. A talajképződési folyamatok a korábbi állapotnál szárazabb viszonyok között alakultak, az öntéstalaj→réti talaj→réti csernozjom→csernozjom sorozat irányába tolódtak el (sztyeppesedés). Ez kedvezett a mezőgazdasági termelés számára. Helyenként azonban a helytelen művelés és hasznosítás miatt megfigyelhető a talajok termékenységének csökkenése is, amit újabb szükséges (és szükségszerű) beavatkozásokkal próbáltak egyensúlyozni: műtrágyázással és öntözéssel, amiket szintén nehéz ökológikusan csinálni. A sztyeppesedés folyamata mellett és az esetek többségében azzal szorosan összefonódva fontos szerepe volt és van a szikesedési folyamatoknak is. A vízborítás megszűnése miatt, a megnövekedett párolgást figyelembe véve a hajdani lápok közepén alakultak ki a legszikesebb talajok. (Ha talajvízszint süllyedése csekélyebb volt, és a kedvezőtlen lefolyási viszonyok, valamint a rossz vízáteresztő képességű rétegek a sók kilúgzását megnehezítették.) Az éghajlat esetében "csak" mezo- és mikroklimatikus változásokat lehet említeni (pl. páratartalom, hőérzet). Tehát az Alföld szárazodása nem éghajlati okokra vezethető vissza: az éghajlat nem, illetve nem az éghajlat (ahogy az például az 1863-as óriási aszály kapcsán is felmerült már), hanem a terület vízháztartása, lefolyási viszonyai változtak meg a vízrendezés miatt. A morfológia sem változott meg látszólag olyan jelentős mértékben — nem hordták el a szinteket és a formákat, ha született is néhány jellemző alkotás— valójában azonban nagyon is. A terület egészét tekintve nem a szabályozás közvetlen mederalakító (lásd bőven: KÁROLYI Z.: 1960) hatása a fontosabb, hanem a formák és főleg a szintek funkciójának megváltozása, illetve a különbségek elmosódása. És ez már újra a tájhasználathoz kapcsolódik. A tájhasználat "mozaikosságát" az alábbi táblázat mutatja be (v.ö.: 4. és 12. ábra) hasznosítások település szántó rét, legelő szőlő, gyümölcs, kert erdő hal (vízfelszín) idegenforgalom
„szintek” "mentett" % (96%) 5 x 80 x 7 x 1 x 5 2
ártér (a gátak köze)
A Tisza folyó (és holt ágai)
o o o x o x
(11. ábra) A felszínborítás megváltozásának oka, tehát a tájhasználat megváltozása, azaz a szántóföldi gazdálkodás egyeduralkodóvá válása - különösen a rétek és a legelőterületek rovására. A Heves- Szolnok- és Jászvidéki Tiszaszabályozó Társulat 169 700 kh érdekeltségi területéből munkálataik megkezdése előtt mindössze 35 000 kh (21 %) volt a szántó, a fennmaradó 79 % zöme rét, legelő, vízjárta terület. Századunk elejére a szántók kiterjedése csaknem fordított arányokkal 80 % fölé (140 000 kh) nőtt vagyis a korábbinak kereken a négyszeresére (KÁROLYI - NEMES: 1975 P. 106.). A tájmozaikosság ilyen csökkenése mellett a termesztett növények "nemesítés" hatására bekövetkező
34
fajtajelleg módosulása volt még hatással a biodiverzitás jelentős csökkenésére, az alföldi kultúrsivatag kialakulására. A hatalmas, madár- és halgazdagságukról messze földön híres mocsarak kiszárításával a hajdani mesés élővilág egyszerre eltűnt. A vízborította területek csökkenésével a mocsári és tavi növénytársulások a különböző állapotú holtágakba szorultak vissza. A mesterségesen létrehozott holtágak mellett természetes úton lefűződött folyószakaszok is előfordulnak (pl. a pélyi madárrezevervátumbeli Patkós, ami 1780 - 1840 között szakadt le a túlfejlett sajfoki kanyarról). Ezekben az állóvizekben maradtak fenn a szabályozás előtti hatalmas mocsárvilág életközösségeinek utolsó maradványai. Itt az eutrofizáció felgyorsulásával a meginduló szukcesszió során a hínár - nád - magassásos mocsárréti társulások adják egymásnak át a helyet. A szabályozás következtében megváltozott vízjárási viszonyok a tölgyszil-kőris ligeterdők természetes felújulásának sem kedveztek. A megmaradt erdőket lassan felhasználták. Helyüket fokozatosan a gyorsabban növő nyár-fűz ligeterdők foglalták el, ha nem váltak mezőgazdasági kultúrterületekké, homogén nagyüzemi táblákkal. Helyenként telepített tölgyeseket is találunk, de sajnos sokkal gyakoribb a tájidegen kanadai nyár "termesztése". Ezek sem ökológiai sem tájértéküket tekintve nem tekinthetők erdőknek, hanem csak egy évelő szántóföldi kultúrának. Mára a közép-tiszavidéki tájak másik legelterjedtebb fája az akác lett. A szántóföldek közötti fasorokban a településeken és a tölgyesekben is gyakori. A gátoldalakon, útszéleken a rendkívül erőszakos gyalogakác terjed. Mára csak foltokban maradtak meg az egykor bizonyára oly jellemző, mára a szántóföldi művelés miatt csaknem teljes átalakulást szenvedett löszpuszta gyepek is. Ezek menedékei a még feltöretlen, védett kunhalmok. A természetvédelem intézményesüléséig ezek az élőhelyek is beszűkültek. A gátak közötti hullámtér is a gazdálkodás színterévé vált. A hullámtéri rétek jelentős részét szántóföldi művelésbe fogták, a gátakon kívül rekedt holtágakban megmaradt növény és állatvilág a jövedelmező gazdálkodás akadályává vált. Az őshonos puhafás ligeterdőket pedig egyre jobban visszaszorították az ipari célokat jobban szolgáló nemesnyárak. Ezek a kultúrák az eredeti faunának sem élelmet, sem búvóhelyet nem tudtak nyújtani. Az értékes növény- és állatvilág az egyre fogyó őshonos erdőkbe szorult vissza, helyüket kozmopolita fajok —köztük számos gyomnövény, illetve kártevő— foglalta el. A gazdag ragadozómadárállományt a civilizációs ártalmak, a vegyszerek és a vadászok gyérítették. A gazdálkodás egyre intenzívebbé válása az élővilágot tovább szegényítette. A fent említett folyamatok ellensúlyozására és gyakorlatilag csak a gátak között megmaradt természetközeli élőhelyek megmentése végett 1978-ban kialakították a Közép-Tiszai Tájvédelmi Körzetet, amely azóta is őrzi a vízrendezés előtti élőhelyek maradványait. Az ártéri (értsd most már: a gátak között megmaradt) erdőkben a hajdani élővilág számtalan képviselője még mindig megtalálta életfeltételeit. Ezek az erdők váltakozó szélességben szegélyezik a folyó mindkét partját, körülölelik a hullámtéri réteket és holtágakat. Az őshonos fűz-nyár ligeterdők folytonosságát helyenként nemesnyár ültetvények szakítják meg. Az erdőkben helyenként a fákra, bokrokra felkapaszkodó növények fátyoltársulást alkotnak. A ligeterdőkhöz igen hasonló, de keletkezését tekintve egészen más erdőtípusnak foghatók fel a gátak víz felőli oldalán húzódó úgynevezett kubikerdők. Ezeket a folyószabályozás után a gátak építéséhez kialakított anyagnyerő (kubik-) gödrök helyére szél- és hullámtörőnek telepítették. Fajtaösszetételük lényegében a puhafás ligeterdőkével egyezik meg azzal az eltéréssel, hogy a nyárakkal szemben itt inkább a műszakirőzse-termelésre 35
legalkalmasabb fehér füzek kerültek túlsúlyba. A hajdani kubikgödrök —ha erősen feliszapolódva is— még mindig fellelhetők, és az áradások után a bennük hosszabb-rövidebb ideig visszamaradó víz az erdőnek sajátos mikroklímát kölcsönöz, amely az élővilág összetételére is kihat. Ez az erdőtípus —mesterséges eredete ellenére— hatalmas koronájú öreg fáival harmonikusan simul a tiszai tájba. A tájvédelmi körzet területén a ligeterdők mellett viszonylag jelentős területűek a hullámtéri nedves rétek. Növényzetük összetételét már néhány centiméteres térszintkülönbségek is befolyásolják. Egyes helyeken mocsárréteket is találhatunk. Ezek valószínűleg a folyó hajdani ősmedreiben, feltöltődött fattyúágaiban, vagy a szabályozás előtti meder maradványaiban alakultak ki. Területüket az év jelentős részében —főleg az árvizekből visszamaradó— sekély víz borította, melyek elvezetését mindenütt megkísérelték, de jól hasznosítható területeket a lecsapolások sem eredményeztek, csupán az élővilág zsugorodott összébb.
36
A társadalmi viszonyok alakulása Amíg a hagyományos világszemléletű kor ártéri meghatározottságú tájhasználatát nem osztottuk látványosan alkorszakokra (talán csak mert túl régen volt), addig a modern kor szántóföldi alapú tájhasználatának kettős felosztása nyilvánvaló: elkülönül a szárazgazdálkodás és az öntözéses gazdálkodás alkorszaka. Az, hogy az előbbi a kapitalizmus, az utóbbi a szocializmus időszakával esik nagyjából egybe vizsgálatunk szempontjából véletlen. Az évszázados kapitalizmus majd a félévszázados szocializmus egyéb területeken élesen elkülönülő korszakai jelen esetben békésebben következnek egymásra (lásd pl: tábl.), ahogy most a legutóbbi váltás sem hozott változást. A Természettől és az önellátástól (és a szabadságától) elszakadt ember hozzáállása a tájhoz alapvetően nem változott. A Természet értéke most már pénzben fejeződik ki. A Tisza szabályozással a nagykörűi gazdálkodás és tájhasználat néhány évtized alatt állt át a hagyományos ártéri gazdálkodásról a modern szántóföldi gazdálkodásra (vö: tábl.). A kanyarok levágásával és az ármentesítéssel a határ térszerkezete is jelentősen megváltozott: egy része például a Tisza túlpartjára került (!). A határ művelési ágak szerinti megoszlása a következőképpen alakult (BOTKA J.: 1989 alapján): ÉV 1852 1879 1935 1962 kh szántó 1382 5212 7488 6939 rét, kert 790 1402 158 413 szőlő 80 72 133 132 legelő 5601 1608 417 461 nádas 43 12 1 erdő 61 173 terméketlen 617 1242 864 1273 összesen 8513 9548 9122 9394 (13. ábra) 27 év alatt nőtt háromszorosára a szántók területe a legelők ugyanilyen arányú csökkenése mellett, majd ehhez a folyamathoz a rétterületek csökkenése is csatlakozott. Így alakult ki az 1930-as évekre a szántóföldek nyomasztó túlsúlya (82%). A terület hasznosítás a továbbiakban, (a szocializmus idején sem) változott meg lényegesen, bár a kertek és az erdők területe örvendetesen növekedett. Nagykörüben az 1863-as tagosítás idején a szántóföldi művelés háromnyomásos volt, vetésforgó csak a századfordulóra alakul ki. A búzának jó piaca volt, a gabonatermesztés nőtt. Az állattenyésztés az egyre szűkülő legelők miatt az istállózó állattartás felé tartott. A szaporításra szánt bikákat azonban még az I. világháború előtt is csak télen tartották istállóban. A halászat szerepét szabályzókkal is csökkentette az iparszerű hajózás beindításának szándéka, ami a víziutak karbantartását, a fokok használatának letiltását vonta maga után. Az 1848-tól tartó egy évszázad - a kapitalizmus évszázada - Nagykörűben a nagyobb szakértelmet kívánó kertészeti kultúra elterjedésének és virágkorának korszakaként tekinthető. Ennek apostola az 1845-ben itt született Petrovay György földbirtokos volt. Általa terjedt el a cseresznye, Nagykörű legjellemzőbb terméke. A Homokon a szőlőt így egyre inkább kiszorította a külföldre termelt cseresznye. (Ennek köszönhetően vészelte át a falu nagyobb nehézségek nélkül a nagy
37
gazdasági válság éveit.) A 20. század elejére a krumpli termelés is megerősödött. A Tóalján termelt krumplit a pityókai réven át vitték Törökszentmiklósra. Ezen kívül szilva, zöldség, szőlő termesztése folyt ott. A Mélysárban megteremtették az öntözéses gazdálkodást és a kövér talajon magas szintű zöldség (elsősorban paprika) termesztést folytattak. A Homokon a cseresznye és a szőlő köztese a bab volt. A mezőgazdasági tájhasznosítás a II. világháború után nemsokára a Termelőszövetkezet keretein belül folyt. A parasztoktól elvették a földet és a jószágot, hosszútávon agrármunkásokká változtatták a szabad, termelő parasztokat. Már 1949-ben megszünt a Petrovay György által létrehozott gazdasági iskola. A Tsz eleinte jól működött, amit az is mutat, hogy 1965-től 50 hektáron nagyüzemi cseresznye és meggytelepítést kezdtek el, amely nemsokára bőven termett (Sulymosszeg). 1975-ben központi rendelkezésre és minden tiltakozás ellenére egyesítették a kőtelki és nagykörűi Tsz-t. A nagykörűi rendezetten gazdálkodó Tsz akkor 16 millió forint tiszta nyereséget mondhatott magáénak, a kőtelki csőd előtt állt. Egyesítéskor mégis a kőtelki Tsz. olvasztotta magába a nagykörűit, s hordta el annak takarmányát, almáját saját jószágainak. A cseresznyét kőtelki cseresznye néven kezdték árusítani, amit a külföldi vásárlók nem fogadtak el, mert ragaszkodtak a régi márkanévhez. A parasztok felváltva dolgoztak nagykörűi, kőtelki és csataszögi földeken, azaz saját, megszokott földjüktől teljesen elszakadtak. A 8531 hektáron dolgozó Tsz nem tudta megművelni azokat a földeket, amiket a kisközösségek még jól tudtak hasznosítani, így tönkrement például a Mélysárban kiépített öntözőhálózat is. A nagyüzemi gazdálkodás a külterület táblásítását vonta maga után. A táj ökológiai kiegyenlítő felületét jelentő erdőfoltok, vizes területek csökkentek, mára csupán a Sulymos vizes területe maradt meg. A belvizek levezetésére mértani rendszerű belvízlevezető csatornák épültek(l: III/3.), fásítás nélkül. Az utak fásítása esetleges. Tájesztétikai, ökológiai és gazdasági szempontból is fontos a Homokon és a Tóalján lévő zártkert. Mindkét zártkert vegyes hasznosítású, a Homokon azonban elsősorban cseresznye termesztés folyik (Germersdorfi óriás). Az ártéren folytatott erdőgazdálkodás gyakorlatilag erdők helyetti homogén nyárfa ültetvények telepítését jelenti — 30 éves vetésforgóval (l. még: II/2). Ilyen nyáras található Csataszögnél az egykori mederben, a Tóalján, és a Fegyvernekhez vezető rév túloldali árterén, valamint az egykori Monostordomb környékén. A falut a Tóaljától elválasztó gát mellett üde színfoltként húzódik egy hullámtörés céljából telepített tölgyerdősáv. A vízrendezés előttihez képest gyakorlatilag megszűnt a halászat jelentősége és jelenléte. A laposokban, vagy a holtágakból kialakított tározókban a halászati—tógazdálkodási hasznosítás csak a vízcsere lehetősége esetén volt biztosítható, és így ez csak harmadlagos szempontként (lásd még: III/3) érvényesült. A fegyverneki holtágon kívül a szajoliban próbálkoztak intenzív halgazdálkodással. Általánosan elmondható, hogy a halászat haszonvétele ugyanúgy hiányzik a terület tájhasználatából, mint a hal a magyar ember asztaláról. Vadgazdálkodás az ártéren élő állatokra támaszkodik. Vadetetők és lesek kihelyezéséről gondoskodtak. A vadászati központ a Lapostóval szemben a szolnoki út mellett található.
38
Ipari hasznosítás a területen nincs, három géptelep (1 benzinkút) van csupán. Egyre fontosabb viszont a falu életében az üdülési célú területhasznosítás, ami a zártkerteken kívül a belterületeken is megjelent. A Tisza partján lévő természetes strand növekvő forgalma (kajak túrások is gyakran sátort vernek), a környezet megfelelő védelmének biztosítását is szükségessé teszi. Ennek az Önkormányzat igyekszik eleget tenni: vízcsap, WC és a mozgó büfé mellett szemétgyüjtő is van. A közlekedési viszonyok átalakulására talán legjellemzőbb, hogy mindegyik vízrendezés előtti eszköz és módszer eltűnt, és a modern kor tényleges behatolásának leggyakorlatibb feltételeként és jellemzőjeként újak jöttek létre. A hajózásnak a szállításban betöltött jelentősége gyökeresen megváltozott, a reménytelen szekerezések, és az alternatív eszközök (a sárhajók például) eltűntek, megváltozott a közlekedés társadalmi funkciója, gazdasági súlya és az úthálózat sűrűsége és vonalazása. Már nem a leginkább száraz részeket követik az utak. Feltűnő, hogy Nagykörűbe a Tisza mellett, valószínüleg a magasabb folyóhátakon, vezetett az út, most pedig a laposokat is érintve Csataszögön keresztül juthatunk a zsák- vagy átkelőtelepülésre. Végül a Tisza mint útvonal is megszűnt létezni, amikor a rendszeres hajójáratot a 60-as években (!) kiszorította az autóbusz. A Tisza szabályozással a község topográfiai helye is megváltozott: a házak zöme korábban az új meder helyén állott (vö. Tósor, Tisza sor), a község mostani helyén gazdasági épületek voltak. A modernizálást a település szerkezete sem kerülhette el. A beltelkek elkerítésére a Bach korszakban hoztak rendeletet, majd 1892-ben lépett életbe az a belterület-rendezés, amely a faluban utcák nyitását, épületek lebontását irányozta elő. A falu szerkezetét ez a rendezés alapvetően nem változtatta meg, mert a vert falú, alap nélküli házakat nem lehetett helyükről áthúzni az esetleges új kiosztású telek helyére. Megmaradtak tehát a sűrűn beépített belső beltelkek, amelyekhez azonban már utcák vezettek. A II. világháború után beépült területeket (Petrovay majorság, Petőfi telep) már szabályos utcahálózattal, többnyire előkertes házakkal alakították ki. A falu belterületének növekedése két központot hozott létre: az egyik a régi Kossuth tér buszfordulóval, postával, bolttal, piaccal, étteremmel, sportpályával, a másik a Május 1. utcai orvosi rendelővel, Önkormányzattal, Művelődési házzal, ABC-vel, gyógyszertárral. A vízrendezés megindulásától (v.ö: 6/a,b ábra) az 1930-as évekig dinamikus népességnövekedés volt jellemző, majd felgyorsult az elvándorlás és a születések számának csökkenése:
39
Nagykörű népességének alakulása (1850 - 1990)
3654 3380
3220
1970
1960
1950
1940
1930
1920
1910
1900
1890
1882
1870
1990
2549
2238
1980
2787
1860
1850
5000 4500 4000 3500 3000 2500 2000 1422 1500 1000 500 0
(14. ábra)
40
6. Tanulságok (A korszerűsített ártéri gazdálkodás szükségessége) A vízrendezés értékelése A tájátalakítás adatait a különböző szakkönyvek némi meg. Somogyi Sándor szerint (PÉCSI M.: 1969): régi mai átv. rövihossz hossz holtág hossza dülés (km) (km) (km) (km) (%) Tokaj 205 117 113 25 43 Tiszafüred Tiszafüred Csongrád 326 191 160 25 41,4 Tisza össz. 1419 966 589 136 32
eltéréssel adják esés előtte utána (cm/km) 3
5,2
2,1 3,7
3,7 6 (15. ábra) Az idézett adatok jól mutatják a vízrendezés óriási tájátalakító jelentőségét a középső szakaszon, melyen a Tisza egészéhez képest is a legnagyobb átalakítások történtek. A vízrendezés konkrét hatásairól, a táj és a tájhasználat átalakulásáról részletesebben a IV. fejezetben szóltam, most a vízrendezést mint történelmi és technikai folyamatot, eseménysort szeretném bemutatni, elhelyezni a történelmi időben. Majd rávilágítok a vízrendezés megvalósulásának mechanizmusára, a beavatkozások sorozatának logikájára. A vízrendezés oka és megvalósulása A racionalitás forradalmával kezdődő, és az iparszerű gazdálkodás elterjedésével kiteljesedő új kor, a modern kor megérkezése tette szükségessé a magyarországi folyók szabályozását, és különösen az Alföld "civilizálását", modernizálását. Az Alföldet is meg (illetve fel) kellett törni, bevonni, "globalizálni" az új rendbe. Emiatt a "történelmi szükségszerűség" miatt kellett felszámolni a hagyományos ártéri gazdálkodást, ami a modern szemlélettel gyökeresen szemben állt, korszerűtlenné és a fejlődés kerékkötőjévé vált, hiszen regionális és független, nem ellenőrizhető, monopolizálható és automatizálható. (v.ö.: I/2.) Az Alföld átalakítása végül is tökéletesen sikerült, de nem tökéletesre. A Közép-Tiszavidéket bevonták az árutermelésbe (a magyar gabona hamarosan világhírű lett), ügyes emberek óriási munkával (és ne feledjük, minden munka, még ha felesleges is, növeli a modern idők mutatóit) hatalmas területeket hódítottak el (!) a Természettől a társadalom számára (vö. "második honfoglalás"). Azóta lehet gyorsan és kényelmesen utazni, felszámolták a malária veszélyt, stb. Ugyanakkor a vízrendezés megvalósulásának gyakorlata végül is szembefordult tervezőinek szándékával. A vízrendezés nemcsak, hogy korlátozta az eredetileg fejleszteni kívánt vízhasznosításokat (halászat—tógazdálkodás, öntözés, (gőz) hajózás), hanem még a lehetőségüket is jórészt megsemmisítette. A valódi problémák fel nem ismerése, illetve megoldásának elodázása miatt pedig a hasznosítható gyakorlati tapasztalatok, hagyományok is elhomályosultak, levéltárakba temetődtek. A vízrendezés történelmi helyének, gazdasági okainak feltárásán túl, a beavatkozások gyakorlatának vizsgálata, a megvalósulás mechanizmusának
41
felderítése is fontos tanulságokkal szolgál a vízrendezés történeti ökológiai jelentőségének, hatásainak értékeléséhez. A vizsgálat során feltárul a vízrendezés belső logikája: az első túl nagy beavatkozásból szükségszerűen következő újabb és újabb beavatkozások sora. Ez pedig nem egyeztethető össze a Természet működésével, ami perdöntő kell legyen a vízrendezés értékelésénél. A vízrendezés megvalósulásának mechanizmusát a következő oldalon ábrázolom. (A vázlatban néhány fontos következmény nem jelenik meg (pl. az árvízszint /LNV/ folyamatos emelkedése, ami a töltések folyamatos magasítását igényli a jelenlegi árvízvédelmi szemlélet szerint), de az egyes részfolyamatokat a megfelelő helyeken tárgyaltam.
42
a modern kor forradalma (gazd ∼nép) ⇓ gabonakonjunktúra ⇓ szántóter. (+a táj civilizálása) ⇓ vizek elvezetése
mélyebb ok közvetlen ok cél
(lefolyás ) a koncepció NV szab.
a szabályozás következményei
mederhossz
víz szétter.∅
pangó vizek
átvágások
töltésezés
belvízelvezetés
ártér
vízhiány
esés
kiegyenesedés
energia
gázlósodás
lefolyás
tározás
öntözés
hozam
szikesedés (2.)
kisvízi meder↔
meder↓
időszak
KÖV szab. KV (kisvízi) szabályozás
43
talajjavítás
Általános tanulságok "Csakhogy, athéni férfiak, úgy találtam, hogy ugyanaz a hibájuk a jó kézmíveseknek is, mint a költőknek: mindegyik, aki a maga mesterségét jól végezte, azt képzelte, hogy minden más dologban is ő a legbölcsebb, és bizony ez a hibájuk eltakarta azt a bölcsességet is;..."26 Ez a dolgozat messze nem nyújtotta a vízrendezés teljes képét, de a vizsgálat alapján kijelenthetjük: a megvalósult vízrendezés így nem volt helyes. Jövőbe mutató általános tanulságokat is levonhatunk, amelyeket meg kell szívlelnünk, ha el akarjuk kerülni a környezeti katasztrófát. Az ember nem tudja maradéktalanul kiszámítani, átlátni a Természet folyamatait, és így beavatkozásának következményeit. A Természet törvényei ugyan felismerhetőek (amennyiben követhetőek), de a világ (a mai tökéleteségre törekvő szemlélet szerint) nem megismerhető, azaz szétszedhető és összerakható. (A Természet ember általi megismerhetetlenségének rendszerelméleti oka az, hogy az ember csak alrendszer a Természet egészében.) Ha mégis a modern hozzáállással cselekszünk előbb-utóbb beavatkozásaink egyre súlyosabb következményeivel is szembe kell néznünk. Mert a beavatkozás beavatkozást szül. Azaz nem szabad túl nagy beavatkozásokat tenni a Természet eredeti rendszerébe, mert az szükségszerűen kiszámíthatatlan (valamint káros és költséges) folyamatokat indít el. Ez a "túl nagy beavatkozás hibája", amit az ember modernkori története folyamán annyiszor elkövetett. Ehhez kapcsolódik a "dupla költség (fele haszon) hiba", amikor az egyik beavatkozás hatásának kivédésére az eredeti —már visszaállíthatatlan— állapot eléréséért kell beavatkozni. (Például az egykori Mirhó- és Büdös-éri vízrendszerek helyén épült ki a Nagykunsági Öntöző Főcsatorna.) Megoldási javaslat "Nem az ősöket kell követnünk, hanem amit az ősök követtek." A történelmi kutatás az elmúlt idő jelenségeinek feltárásával a jelen problémáinak megoldási javaslataival is kell szolgáljon a meghatározott jövőkép érdekében. Olyan beavatkozásokat kell tehát tennünk, amelyek "visszaalakítások", azaz a lehető leginkább megfelelnek a Természet törvényszerűségeinek. Az ökológiai elveknek kell alárendelnünk tudományos módszereinket, és így kutatnunk, hogy milyen új lehetőségei vannak az eredeti útnak. Ne az ember elvárásait fogalmazzuk meg a Természettel szemben, hanem a Természetét az emberrel szemben. A jelenlegi szemlélettel szemben a szükséges ökológiai paradigmaváltás követendő alapelvei a következők: • Ami a Természetnek jó, az jó az embernek is, vagyis ami nem jó a Természetnek, az nem lehet jó az embernek sem. • A természetvédelem közvetlen gazdasági érdek. • Rövidtávú hasznosítás, gazdasági érdek nincs. 26
P la t ón: Szókr a tés z védőb es zéd e (VI II . -r ész l et) ford .: Devecse r i Gá b or
44
• A csak tudományos/ műszaki/ gazdaságelvű hozzáállás nem alkalmas a problémák megoldására, csak fokozásukra. • A pénz nem alkalmas az értékek mérésére (legfeljebb az árak mutatására) A XIX. századi vízrendezés és tájátalakítás, tehát a történelem logikája szerinti szükségszerűség volt (lásd V/1.), de most új korszaknak kell következnie; új vízgazdálkodási, tájhasználati koncepciót kell bevezetni. Ennek a koncepciónak tartalmaznia kell a Közép-Tiszavidék tájrehabilitációs elveit általában is, és az egyes résztájakra a gyakorlati teendőket is. Ezzel kapcsolatban mindig felvetődik a kérdés, hogy meddig lehet elmenni (illetve visszamenni). A tájrehabilitáció kapcsán sohasem a régi mocsárvilág visszaállításáról van szó, márcsak az időközbeni természetföldrajzi változások miatt sem (nem beszélve a társadalmi változásokról). A tájrehabilitáció legelőször is azt jelenti, hogy a hozzáálláson kell változtatni a fent megjelölt elvek szerint. A megváltozott körülményeket figyelembe véve a Természet "kedvére" kell beavatkozni a tájba és ellenőrzötten visszaadni a Természetnek azokat a területeket, amiket úgysem tudtunk igazán birtokolni. A meglévő csatornákat és zsilipeket kellene felhasználni a "visszavizesítés" során. És a meglévő szinteket, azaz a meanderöv természetes magaspartokkal határolt ártéri öblözeteit, a meglévő fokrendszereket, és a beljebb lévő laposokat kellene visszaadni a víznek. Ezek közül is azokat, amelyeknek nincs nagy társadalmi állóeszkösz állománya, vagy olcsóbban eltelepíthető (esetleg leírható). Az olcsóság azt jelenti, hogy olcsóbban, mint amennyiben a régi (mostani) koncepció szerinti folytonos (úgy térben mint időben) gátmagasítás kerülne. Ugyanis természetesen ez új árvízvédelmi koncepció elfogadását tenné szükségessé, a problémát maga előtt görgető régi helyett. A nagyvizeket ez után ugyanis nem gátak közé fogva, minél előbb szándékoznánk levezetni, hanem az egyébként is szárazodó Alföldön ellenőrizhetően szétteríteni, visszatartani. Árvízkor feltöltődnének a kijelölt laposok (előre elhatározva, alulról, fokozatosan - tehát nem pusztítva), amikből aztán az erősen bevágódott mederbe fokozatosan visszavezetve a vizet a leszállt kisvizeket is emelhetnénk. A laposok "álló" vize az újabb árvízkor frissülne fel. Ez tulajdonképpen csak a szükségtározók hamarabbi, rendszeres, előre számított (tehát nem "szükség") igénybevételét jelentené, újabb tározóterületek kijelölésével. A tározókat hangsúlyozottan (lehetőség szerint) nem töltésekkel kell elhatárolni a "mentett" területektől, hanem a természetes határokat, tereplépcsőket felhasználva. Ez a rendszer a főcsatornák - öntözőfürtök rendszer mellett az öntözésben is "újat" hozna. A megnövelt elöntendő területek megfelelő részein okszerű mezőgazdaságot, akár szántóföldi növénytermesztést lehetne folytatni miután a víz a felhalmozódott sókat (szikesedő talajok esetén) lemosta és a tápanyag utánpótlást biztosító iszapját elterítette. (Persze így elsősorban a rétek, legelők területe (és főleg részesedése) növekedne, amit a túlfejlett állattenyésztésétől szenvedő EU-nak legfeljebb természetvédelem címszó alatt lehetne, illetve kell eladni. Még szerencse, hogy az így természetes úton megnövekedő halállományt nem szükséges kifogni...)
45
A benövényesülés folytán újra teret nyernének az eltűnő társulások, és az idevaló, az Alfödhöz még nem hűtlen állatfajok (a madaraktól a vidráig). A biológiai sokféleség megfelelőbb arányait erdő telepítésekkel is kellene elősegíteni. Mindenképpen kívánatos az őshonos keményfa ligeterdők állományának nagyarányú növelése, és a megfelelőbb fajösszetételű puhafa ártéri erdők kialakulásának segítése. A szélsőségesen tájidegen és erősen génmanipulált fajokat a mezőgazdasági kultúrákból is száműzni kell, a hazai kultúrnövényeket (pl. gyümölcsfajtákat) fel kell karolni. Ezek a területek azonban nemcsak rekreációs, jóléti funkciót töltenének be (a Természetnek és az embernek egyaránt), hanem be lehetne /kell/ indítani egy új, fenntartható tájhasznosítási rendszert, ami természetesen a hagyományos ártéri gazdálkodáson nyugodna. A fenti koncepció megvalósítására Nagykörű környéke igen alkalmasnak látszik: az utólag elgátolt fegyverneki öblözet "visszavizesítése" is legalább részben megoldható lenne, de a Nagy Fok egykori vízrendszere szinte kínálkozik a rehabilitációra. A foknál ma a Dobai zsilip üzemel, melyhez a Dobai Főcsatornától függetlenül csatlakozik a 19-es, ami a vízrendszer vizeit lecsapolja. Ezen a csatornán lehetne feltölteni a beljebb lévő laposokat. Ezek általában egyértelműen látszanak markáns magaspartokkal határolva. Az eredeti vízborítást, nagyobb mélységeket valószínűleg a "belakottság" (pl. úthálózat) miatt nem lehetne elérni, de az átlagosan néhány deciméteres és helyenként pár méteres vízborítás is jelentősen emelné a táj mozaikosságát, értékét. A rehabilitáció végrehajtásához persze a tulajdonviszonyokat is rendezni kell, jelentősebb társadalmi, gazdasági érték (pl. lakott rész, értékes szántó) nincs a szóbajöhető területen. A pontos körülményeket, terveket egy további komplex (természet- és társadalomtudományos) kutatásnak kell felvázolnia. Örvendetes, hogy a Nagykörűi Önkormányzat nyitott erre a megoldásra és szomorú, hogy a megvalósításhoz szükséges pénz megítélését az egyre súlyosabb árvíznek és a 2000 februári ökológiai katasztrófának kell megindokolnia.
46
FORRÁSOK ÉS IRODALOM I. - II. - III. katonai felmérés vonatkozó térképlapjai ALBERT Ferenc (szerk.) 1868: Heves és Külső Szolnok törvényesen egyesült vármegyéknek leírása. Eger ANDRÁSFALVY Bertalan 1973: A Sárköz és a környező Duna menti települések ősi ártéri gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozás előtt. (Vízügyi Történeti Füzetek 6.) Budapest BELLON Tibor 1991: Ártéri gazdálkodás a Tisza mentén a 18-20. században. (in: Alföldi társadalom II. Békéscsaba pp.109-124.) BENDEFY László 1976: Mikovinyi Sámuel megyei térképei I-II. MTA Könyvtár, Bp. BÉL Mátyás 1968: Heves megye ismertetése 1730-35. Eger BOTÁR Imre - KÁROLYI Zsigmond 1971: A Tisza szabályozása I.- II. (Vízügyi Történeti Füzetek 3. - 4.) Budapest BOTKA János (főszerk.) 1989: Adatok Szolnok megye történetéből II.. Szolnok CSATÁRI Bálint (szerk) 1995: "Ezer írás az Alföldről" válogatott bibliográfia. Nagyalföld Alapítvány, Békéscsaba. CSIKÁSZ Sándor 1981: A Tisza Tiszafüred—Csongrád közötti csatornázott szakaszának folyószabályozási kérdései. BME dokt., Bp. /kézirat/ DEÁK Antal András 1996: A háromszögeléstől a Tisza szabályozásig (Források a vízügy múltjából 10.) Vízügyi Múzeum, Levéltár és Könyvgyüjtemény, Bp. DÓKA Klára 1987: A vízimunkálatok jelentősége a gazdasági életben (1772 1918). Bp. DÓKA Klára 1997: Vizeink szabályozásának hatása az ember és természet kapcsolatára. in: Honismeret '97/3 FEJÉR László 1997: Vita és egyetértés a Tisza szabályozás kérdésében 1845 - 47. in: Honismeret '97/3. FÉNYES Elek 1839: Magyar Országnak, 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. Pest GYÖRFFY István 1984: Nagykunsági krónika. Karcag HERMAN Ottó 1889: A magyar halászat könyve I-II. Bp. IHRIG Dénes (szerk.) 1973: A magyar vízszabályozás története. Országos Vízügyi Hivatal, Bp. IVÁNYI Bertalan 1948: A Tisza kisvízi szabályozása. in: Vízügyi Közlemények. 1948. 2-4. JUHÁSZ Dezső 1976 : Nagykörü helynevei (Magyar Névtani Dolgozatok I.) ELTE Nyelvészeti Tszcsop., Bp. KÁROLYI Zsigmond - NEMES Gerzson 1975: A Közép-Tiszavidék vízügyi múltja I. II. - III. (Vízügyi Történeti Füzetek 8. - 9. - 10.) Budapest KORBÉLY József 1937: A Tisza szabályozása. Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadó Vállalat, Debrecen LÁSZLÓFFY Woldemár 1982: A Tisza (Vízi munkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben). Bp., MAKSAY Ferenc 1971: A magyar falu középkori településrendje. Bp. MOLNÁR Géza 1991-1994: Az ártéri gazdálkodás. I-IX. in: Országépítő 1991/12 – 1994/1.
47
PÁLDY Eszter 1990: Nagykörű kertjei. Szakdolgozat, KÉE, Bp. Közép - Tisza vidéki Igazgatóság környezetállapot felmérés. Szolnok, 1990 PALUGYAI Imre 1854: Jász - kun kerületek s Külső-Szolnok vármegye leírása. Pest PETRASOVITS Imre (szerk.) 1982: Síkvidéki vízrendezés és gazdálkodás. Mg.K., Bp. PÉCSI Márton (főszerk.) 1969: A tiszai Alföld. Akadémiai Kiadó,Bp. REUTER Camillo 1970: A fok vízrajzi köznév és a Fokoru földrajzi név. in: Névtani Előadások (II. Névtani Konferencia Bp., 1969) SUGÁR István 1989: A Közép – Tiszavidék két kéziratos térképe (1790, 1845). Eger SZABOLCS István 1961: A vízrendezések és öntözések hatása a Tiszántúli talajképződési folyamatokra. Akadémiai Kiadó, Bp. SZIRÁKI Sándor 1996: Nagykörű a XVIII - XIX. század fordulóján. Nagykörű TÓTH Albert (szerk.) 1987: "Áldás és átok a víz" Kisújszállás URBANCSEK János 1961: Szolnok megye vízföldtana és vízellátása. Szolnok Megyei Tanács V. B. VÁGÁS István 1982: A Tisza árvizei. Vízdok, Bp. VÁLYI András 1799: Magyar Országnak leírása. III. Buda Vízrajzi Atlasz 7. VITUKI, Bp., 1970
48
