1. Bankok speciális szerepe 1.1. Transzformációs szerepkör A bankok a gazdaság különleges szereplıi. E különleges jelleg a monetáris/pénzügyi közvetítı szerepbıl fakad, melynek keretében „…a bankok összehangolják a megtakarítók és a hitelfelvevık igényeit: összegyőjtik a kisösszegő megtakarításokat, transzformálják a lejáratokat, megosztják a kockázatot és mindkét fél számára kielégítı módon mérséklik a kamatszintet, valamint csökkenti a tranzakciós költségeket.”1 Nézzük meg részletesebben a fenti meghatározást! A gazdasági szereplık egy csoportja a pénzügyi piacokon forrást keres tervei – például egy beruházás – megvalósításához, míg bizonyos szereplık megtakarításaikkal jelennek meg a piacokon, felkínálva azokat – hozam reményében – vagy közvetlenül, vagy közvetve egy-egy vállalkozás finanszírozásához. A pénzügyi megtakarítások hitelfelvevık közti elosztását tıkeallokációnak nevezzük, amelynek két alapvetı formája ismert:
a közvetlen és
a közvetett tıkeallokáció.
A közvetlen tıkeallokáció során a megtakarító és a beruházó közvetlenül találkoznak. A közvetlen finanszírozás tipikus csatornái az értékpapírpiacok és a pénzügyi eszközök kibocsátásának megszervezésében aktív szerepet játszó befektetési bankok. A közvetett finanszírozás során a két szereplı egy közvetítın keresztül találkozik. Ilyen közvetítık a kereskedelmi bankok és a biztosító társaságok. A közvetítı intézmények összegyőjtik a jellemzıen kis összegő megtakarításokat és azokat rendszerint nagyobb összegő kihelyezésekké konvertálják, ezáltal ún. összeg-transzformációt hajtanak végre. A megtakarítók és a forrást keresık igényei között lényeges eltérés van a lejáratok tekintetében is, melyet a közvetítık képesek kezelni (lejárati transzformáció). A megtakarításokat tulajdonosaik – biztonsági szempontokat elıtérbe helyezve2 – rendszerint rövidebb idıszakokra kötik le; ezzel szemben a beruházók – mivel a legtöbb beruházás megvalósítása és megtérülése hosszabb idıt vesz igénybe – a hosszabb törlesztési idejő (futamidejő) forrásokat preferálják. A közvetlen tıkeallokáció esetében a megtakarító közvetlenül bocsátja pénzét valamely vállalkozás rendelkezésére, felvállalva ezzel – a rendelkezésre bocsátott tıke erejéig – a vállalkozás, a beruházás kockázatát; azaz annak veszélyét, hogy a kölcsönadott megtakarítást elveszíti. Ezzel szemben a közvetett finanszírozás keretében a piaci szereplı megtakarítását a közvetítı intézménynél – például bankbetétként – helyezi el, és a megtakarítás további sorsáról a közvetítı dönt, ezáltal a megtakarító a közvetítı kockázatát vállalja fel, amely kisebb, mint a közvetlen finanszírozás kockázata. A bankok a náluk elhelyezett betéteket különbözı kihelyezésekké, hitelekké alakítják át. A kihelyezéseket megelızıen az intézmények alaposan felmérik az egyes ügyfelek és ügyletek kockázatát és jövıbeni kilátásait, azaz – az egyes betétesekhez képest – információs többletre tesznek szert. A közvetítı intézmények nagy mennyiségő pénz kezelésével foglalkoznak, ügyfélkörük – így portfoliójuk – megfelelı mértékben diverzifikált. A közvetett finanszírozás kockázata tehát 1
Forrás: (NBK Rt. 1998.) Például váratlan események miatt a lejárat elıtt szükség lehet a megtakarításra és a futamidı megszakítása esetén a kamatbevétel elveszik.
2
méretgazdaságossági szempontok miatt is kisebb. Ezen kívül a megtakarítók pénzének védelmét több intézmény – bankok esetében például az Országos Betétbiztosítási Alap (OBA) – garantálja. A banki szolgáltatások igénybevétele mind a betétesek, mind a hitelfelvevık számára – figyelembe véve a várható hozam és a kockázat közötti összefüggéseket – kielégítı kamatszint mellett lehetséges. A megtakarítók pénzük betétként történı elhelyezésével hozamra tesznek szert és elkerülik a közvetlen finanszírozáskor nélkülözhetetlen információ szerzés magas költségeit. A hiteligénylık pedig eltekinthetnek a közvetlen forrásszerzés megszervezésének költségeitıl. Az alábbi diagramok a bankok lejárati transzformációs szerepét tükrözik. Látható, hogy a betétek között a látra szóló és a rövid lejáratú megtakarítások emelkednek ki, míg a hitelek esetében a helyzet pont fordított: a hosszú táv dominanciája figyelhetı meg. Mindkét ábra a háztartások (beleértve az egyéni vállalkozásokat is) és a nem pénzügyi vállalatok (beleértve a non profit szervezeteket is) hitel- és betét állományának lejárati bontását tartalmazza 2008. III. negyedévi adatok alapján. 1.2.a. ábra: Lejárati transzformáció – hitelállomány lejárati megoszlása
Éven belüli
1-5 év közötti
5 éven túli
1.2.b. ábra: Lejárati transzformáció – betétállomány lejárati megoszlása
látraszóló
rövid táv
1-2 év közötti
2 éven túli
Forrás: www.pszaf.hu A közvetett és a közvetlen finanszírozási mód dominanciája alapján a pénzügyi rendszerek két alapvetı típusa különböztethetı meg egymástól: az angolszász (Kanada, Ausztrália, NagyBritannia, USA) ún. tıkepiaci és a kontinentális (Ausztria, Magyarország, Németország, Svájc stb.) ún. bankorientált pénzügyi rendszerek. Az elıbbi csoportba tartozó országokban a vállalatok külsı forrásai között és a háztartások befektetései között nagy aránnyal szerepelnek a különbözı tıkepiaci eszközök. Dominálnak a kötvény- és részvénykibocsátás, mint forrásszerzési lehetıségek; és kiemelkedik a lakosság közvetlen tıkepiaci jelenléte, valamint az intézményi befektetık (befektetési alapok, biztosítók) szerepe. A bankorientált országokban a banki alapú közvetítés a fajsúlyos, tehát a külsı forrásbevonás során a hitel, a megtakarítások elhelyezése tekintetében pedig a bankbetét a domináns. Magyarország ez utóbbi csoportba tartozik, azonban az MNB felmérései azt mutatják, hogy hazánkban is megfigyelhetı egy minimális elmozdulás a piaci alapú közvetítés irányába. Mindez azt jelenti, hogy a banki szolgáltatások aránya a legnagyobb, ugyanakkor a gazdaság és a társadalom kevésbé idegenkedik a tıkepiaci eszközök tartásától, kockázatvállalási hajlandóságuk emelkedett az elmúlt években.
1.2. Bankári alapelvek A bankok a betétesek pénzét konvertálják át különbözı kihelyezésekké, azaz idegen forrásból gazdálkodnak. Az idegen tıke aránya bankok esetében lényegesen nagyobb, mint az iparvállalatoknál. Mindez pedig – eltekintve néhány különlegesen kockázatos tevékenységő nem pénzügyi vállalkozástól – jóval nagyobb kockázat vállalását jelenti, tehát úgy is fogalmazhatunk, hogy a „bank kockázattal kereskedı vállalkozás”. A kockázatvállaláshoz és a vállalt kockázat kezelhetı keretek között tartásához biztosítani kell a hatékony kockázatkezelést, melynek alapkövetelménye a tudatos bankári tevékenység. A banki tevékenység alapelvei a következık:
jövedelmezıség
fizetıképesség
likviditás
A jövedelmezıség (rentabilitás) elve azt fejezi ki, hogy a bankok úgy alakítják tevékenységüket, hogy az hosszú távon a lehetı legnagyobb nyereséget biztosítsa számukra (nyereséges mőködés elve). A fizetıképesség (szolvencia) azt jelenti, hogy a bank eszközeinek piaci értéke meghaladja kötelezettségeinek értékét, illetve, hogy tágan értelmezett tıkéjének piaci értéke pozitív; vagy másként fogalmazva: a bank azon képessége, hogy kötelezettségeinek hosszú távon maradéktalanul eleget tud tenni. A likviditás3 – ellentétben a fizetıképességgel – nem képességre, hanem egy pillanatnyi állapotra utal; rövidtávra vonatkozik. Egy bank likvid, ha a vele szemben aktuálisan felmerülı jogos követeléseknek képes eleget tenni; azaz ha elegendı likvid eszközzel (készpénz, mobilizálható értékpapír, jegybanki betét, más hitelintézetnél elhelyezett betét stb.) rendelkezik mindenkori kötelezettségeinek kielégítésére. A bankmenedzsment – hasonlóan bármely más vállalkozáshoz – a profit, ezen keresztül a részvényesi, tulajdonosi érték növelésére törekszik. A bankok különleges, transzformációs szerepébıl fakadóan azonban a jövedelmezıségi célok mellett figyelembe kell venni a – jogszabályokban is rögzített – bankári alapelveknek és egyéb elıírásoknak való megfelelést. A bankári alapelveknek azonban egyidejőleg soha nem lehet maximálisan eleget tenni; hogy egy bank mely alapelvre fekteti a nagyobb hangsúlyt, az a bank stratégiájának és üzletpolitikájának függvénye. A bankári alapelvek banki tevékenység során történı érvényesítése teremti meg a bank alapvetı konfliktusát: 1.3. ábra: A bank alapvetı konfliktusa Jövedelmezıség
Kockázat Likviditás
Fizetıképesség
Forrás: NBK Rt. 1998. Ha a bank túl sok likvid eszközt tart, akkor csökken a jövıben várható nyeresége, mérséklıdik a jövedelmezısége, hiszen a hitel-kihelyezési és befektetési aktivitása lanyhul, míg a likviditás biztosításának költségei emelkednek. A túlzott likviditás alternatíva költség formájában is lecsapódik az intézményekben, mivel az elszalasztott hozamokra (lehetıségekre), mint a bank kiesı bevételeire tekinthetünk. A felesleges likviditás jövedelmezı lekötésérıl minden banknak érdeke gondoskodni. Ha a banknak nincs elég 3
A likviditás biztosítása a bank alapvetı feladatai közé tartozik. A (közel)jövıben aktuális és várható követeléseket, kötelezettségeket folyamatosan nyomon kell követni, és gondoskodni kell a hiányok kiküszöbölésérıl, illetve a pótlólagos források bevonásának lehetıségeirıl. A hiány kialakulásának lehetısége kockázatot jelent a bank számára, amelyet kezelni kell. Az említett feladatok – melyek részletesebben a 4. fejezetben kerülnek kifejtésre – a likviditásmenedzsment tevékenységi körébe tartoznak.
pénze – nem képes kielégíteni sem a betétesek jogos követeléseit, sem a forrást keresık hiteligényét – akkor mőködése kerülhet veszélybe, tehát a banknak „éppen elegendı pénzének” kell lennie. A túlzott biztonság, a kockázatok túlzott kerülése kisebb hozamot eredményez, a hitelkihelyezések mérséklıdése következtében kiesı kamatbevételekbıl és a növekvı likviditási költségekbıl fakadóan. Egy bank, banki funkcióinak betöltésekor kockázatot vállal, már a legelemibb bankári tevékenység is kockázat vállalással; a tıke, a fizetıképesség veszélyeztetésével jár, ha ez nem így lenne, tulajdonképpen nem is nevezhetnénk banknak az intézményt. Ugyanúgy fordítva is igaz a túlzott jövedelmezıségre való törekvés, egyre nagyobb rizikó vállalásával jár, amely veszélybe sodorhatja a bank biztonságát és fizetıképességét. „Maximális hozam, minimális kockázat” – mindez csupán illúzió, hiszen a kockázat minimalizálása a magasabb várható hozamokról való lemondással, míg a jövedelmezıség maximalizálása egyre magasabb kockázati szint vállalásával jár együtt. Ez a bankmőködés „nincsen rózsa tövis nélkül” elve. Azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a bankok jövedelmezısége alacsony kockázati szint – így alacsony várható hozamok – mellett is növelhetı. A tulajdonosi értékteremtésnek nem feltételei a túlzott kockázatviselési hajlam és az ehhez kapcsolódó magas várható hozamok. Az alábbi táblázat a likviditás és a fizetıképesség összefüggéseit mutatja be. 1.1.
táblázat: Likviditás és szolvencia összefüggései
Inszolvens Szolvens
Likvid
Illikvid
"Egészséges", tıkeerıs intézmény; kihelyezései megfelelı minıségőek, a likviditás ingadozásait megfelelıen menedzselik.
Tıkeerıs bank, azonban a likviditás menedzsment nem megfelelısége, illetve átmeneti likviditáshiány következtében a bank pótlólagos források bevonására kényszerül. A bank kihelyezései rossz minıségőek, A bank veszteséges, tıkéjét felemésztették saját tıke állománya alacsony szintő vagy rossz minıségő kihelyezései. A pénzhiányt átmenetileg sem képes kiküszöbölni, már negatív; azonban a pénzpiaci források még fedezik az intézmény rövid távon pótlólagos forrásokhoz nem jut. jelentkezı kötelezettségeit.
Forrás: NBK Rt. 1998.
1.3. Bankok bankja Hazánkban a Magyar Nemzeti Bank tölti be a jegybanki funkciókat. Rendelkezik a bankjegy- és érme kibocsátás monopóliumával (emisszió), a bankok bankjaként és az állam bankjaként4 funkcionál, jogalkotási és ellenırzési jogköre van, valamint komoly és felelıs kutatási, elemzési tevékenységet végez. E tárgy célkitőzése alapján a bankok bankja
4
E funkció keretében a központi bank számlát vezet bizonyos költségvetési szervek (Magyar Államkincstár, Államadósság Kezelı Központ Zrt.) számára. Korábban bevett gyakorlat volt, hogy az államháztartás hiányát jegybanki hitelbıl finanszírozták, ma erre hazánkban jogi értelemben sincs lehetıség; a hiány kizárólag állampapírok kibocsátásával finanszírozható. Fontos még e szerepkör kapcsán megemlíteni, hogy a monetáris hatóság elsıdleges célja az árstabilitás megvalósítása (az infláció tartósan alacsony [2 % körül] szinten tartása), emellett – elsıdleges célja veszélyeztetése nélkül – a rendelkezésre álló monetáris politikai eszközökkel támogatja a kormány gazdaságpolitikáját.
szerepkört és a pénzügyi intézményekkel kapcsolatos ellenırzési funkciót vesszük górcsı alá a következıkben. A jegybank olyan szolgáltatásokat nyújt a kereskedelmi bankok számára, amilyen szolgáltatásokat a bankok is nyújtanak ügyfeleik számára: számlavezetés, betétbefogadás és hitelnyújtás. E szolgáltatásoknak nagy szerepe van a bankrendszer – ezen keresztül az egész pénzügyi rendszer és a gazdaság – biztonságos és stabil mőködése szempontjából. Például ahhoz, hogy egy vállalat rendezni tudja szállítói kötelezettségeit szükség van az MNB által mőködtetett és „felügyelt” fizetési rendszerre: a számlavezetı bankok jegybanknál vezetett számláira, az azok közötti pénzforgalmat lebonyolító elszámolási rendszerre, valamint a biztonságos és gördülékeny mőködést lehetıvé tevı technikai feltételekre és szabályokra. A bankok likviditásuk megırzése érdekében bizonyos mennyiségő pénzeszközt tartanak. Önmagában a pénzeszköz tartása nem jövedelmezı, így preferálnak olyan „befektetési” lehetıségeket, amelyek biztosítják számukra a likviditást, ugyanakkor hozamot is realizálhatnak ezen eszközök tartásán keresztül. Ilyen ún. likvid eszköz (könnyen hozzáférhetı, felszabadítható) a jegybanknál – esetleg más banknál – lekötött betét és a likvid másodlagos piaccal rendelkezı állampapírok. Nem csak a likvid eszközállomány optimalizálása, hanem a likviditási problémák kezelése is fontos része a bankok bankja szerepkörnek; ugyanis likviditási hiány esetén – amennyiben az érintett bank a bankközi piacon nem jut hitelhez – a monetáris hatóság hitelt nyújt a „végsı mentsvár” (lender of last resort) funkciónak megfelelıen.5 E jegybanki funkciót azért tartják fontosnak, mert a likviditás alapvetı követelmény a bankrendszer szereplıivel szemben. A megtakarítók bizonyossága, hogy az elhelyezett betéteikhez bármikor hozzáférhetnek, – tehát a bankrendszerbe vetett bizalom megırzése – teszi mőködıképessé a bankokon keresztül megvalósuló pénzügyi közvetítést. Ha a likviditás sérül, annak tovagyőrőzı hatásai lehetnek: a bank megrohanása, fizetésképtelenség. Ha a betétesek tömegesen egyszerre akarják kivenni pénzüket a bankból, a bank – ha a bankközi piacról és a jegybanktól nem jut forráshoz – nem lesz képes eleget tenni aktuális kötelezettségeinek. Ekkor az összes forráshoz képest csekély mértékő saját tıke miatt a bank hamar fizetésképtelenné, inszolvenssé válik, csıdbe megy. Mindez könnyen eredményezheti más bankokba, a bankrendszer egészébe vetett bizalom megrendülését, a megtakarítók – átmeneti – elfordulását a közvetett finanszírozás e formájától. Ennek a gazdaság mőködése szempontjából is káros következményei lehetnek, hiszen szőkülnének a külsı forrásbevonás csatornái és szigorodnának hitelnyújtás feltételei. Tehát egyetlen intézmény likviditási problémái olyan szintő kockázatokat és veszélyeket hordoznak, amelyek nem kívánatosak a bankrendszer és a gazdaság számára. Vannak olyan országok és esetek, amikor a jegybanki segítség csak a bankrendszer kiemelt (széles ügyfélkörrel, kimagasló piaci részesedéssel rendelkezı) szereplıire vonatkozik, tehát vannak olyan bankok, amelyek túl nagyok ahhoz, hogy hagyják azokat csıdbe menni (too big to fail). Mindez ún. morális kockázati problémát jelent, hiszen egy bank menedzsmentje gondolkodhat úgy, hogy a magasabb hozam reményében nagyobb kockázatot vállal, és ha a kihelyezés, befektetés mégis rossznak bizonyul, akkor az állam, a jegybank majd megsegíti. A „banktörténelem” során volt már rá példa, hogy az állam nem élt a végsı mentsvár funkciójával. Ilyen volt például 1995-ben az angliai Barings bank csıdje és tulajdonképpen a Lehmann Brothers is ide sorolható. Az MNB jogszabályokon (rendeleteken) keresztül is befolyásolja a bankok mőködését, tevékenységük megbízható ellátása érdekében bizonyos szabályokat alkot és tartat be. Ilyen például a kötelezı tartalékráta, amely a gazdaságba áramló pénz mennyiségét közvetlenül 5
1997. február – a Postabank megrohanása.
befolyásoló ún. direkt monetáris politikai eszköz. A bankoknak az összegyőjtött forrásaik után, azok arányában tartalékot kell képezniük. E tartalékra nem mindig fizettek és nem mindenhol fizetnek kamatot. Hazánkban jelenleg a jegybanki alapkamatnak megfelelı összeget fizetnek az elhelyezett tartalék után (ugyanekkora alultartalékolás esetén az intézmények által fizetendı büntetıkamat mértéke). A kötelezı tartalékráta emelése csökkenti a gazdaságba kihelyezhetı pénz mennyiségét, tehát restriktív monetáris politikai intézkedésnek tekinthetı, amikor a túlfőtött gazdaság, a fogyasztás növekedésének visszafogása a cél. Ha a jegybank a ráta csökkentése mellett dönt, akkor nı a bankokban rendelkezésre álló, kihelyezhetı pénzmennyiség, azaz az intézkedés expanzív monetáris politikát takar. Hazánkban a kötelezı tartalékráta 1995-ben – az akkor meghirdetett stabilizációs program, közismertebb nevén Bokros csomag céljaival összhangban – volt a legmagasabb (17 %). A mostani pénzügyi válság kapcsán a bankok óvatosabb hitelezési politikát folytatnak, a bankközi piacokon egymással szemben is bizalmatlanabbak, tehát nehezebb likviditáshoz jutni. Ezen problémák miatt a Monetáris Tanács (MT) a 2008. november 24-i ülésén döntött a kötelezı tartalékráta csökkentésérıl: 5 százalékról az Európai Unióban is érvényes 2 százalékra mérsékelte a ráta mértékét. Manapság a kötelezı tartalékráta szerepe csekélynek mondható, hiszen – eltekintve a jelenlegi bizalmi válságtól – a bankok, ha pénzre van szükségük, akkor kiterjedt nemzetközi kapcsolataik révén azt a világ pénzpiacairól megszerzik. A piacok likviditása biztosításának és a gazdaságba kihelyezhetı pénzállomány növelésének, illetve csökkentésének elterjedt eszköze, amikor a jegybank – ún. nyílt piaci mőveletek keretében – állampapírokat vásárol a bankoktól, illetve ad el a bankszektor szereplıinek. Gyakran hallhatunk a hírekben a jegybanki alapkamat mértékérıl, változásáról, azonban azt kevesen tudják, hogy mi is az valójában. A jegybanki alapkamat egy olyan jelzésértékő eszköz, amely a monetáris hatóság irányultságát fejezi ki (optimálisnak ítélt pénzpiaci kamatlábak), és amely ennél fogva – beépülve a piaci szereplık várakozásaiba – közvetlenül képes hatni a rövid lejáratú kamatlábakra. Egészen 2007 januárjáig a jegybank ezen a kamatlábon fogadott be a bankoktól kéthetes futamidıre lekötött betéteket; ezt követıen pedig a bankok a jegybanki alapkamattal megegyezı kamatozású kéthetes futamidejő MNB kötvényeket vásárolhatnak. Korábban a betétek lekötésére, napjainkban pedig a kötvények megvásárlására heti rendszerességgel nyílik lehetıség. Az alábbi táblázat a jegybanki alapkamathoz viszonyítva mutatja a budapesti bankközi piacon érvényes egynapos (overnight, O/N) forint hitelek kamatlábának alakulását. 1.2.
táblázat: Az egynapos (O/N) lejáratú bankközi forinthitelek kamatlába
14,00 12,00
százalék
10,00 8,00 6,00 4,00 2,00
O/N bankközi
jegybanki alapkamat
O/N fedezett hitel kamatlába
O/N jegybanki betét kamatlába
2009.01.03
2008.10.03
2008.07.03
2008.04.03
2008.01.03
2007.10.03
2007.07.03
2007.04.03
2007.01.03
2006.10.03
2006.07.03
2006.04.03
2006.01.03
2005.10.03
2005.07.03
2005.04.03
2005.01.03
0,00
Forrás: www.mnb.hu A grafikonon látható az ún. kamatfolyosó, melyet a jegybank által az egynapos hitelek után felszámított és az egynapos betétek után fizetett kamatlábak határoznak meg. Lényegében az alapkamat körüli +/– 1 százalékos ingadozási sáv a kamatfolyosó, mely szintén a pénzpiaci kamatok ingadozását hivatott mérsékelni.6
6
Az alapkamat, ezen keresztül a bankközi kamatlábak alakulásának azért jelentıs a szerepe, mert a bankok az általuk nyújtott hitelek kamatlábait nagyon gyakran ezek alapján határozzák meg.
