Bevezetés Az ember közösségi lény. Mindenfajta közösség egyik alapfeltétele, hogy tagjai állandóan kapcsolatban legyenek egymással. Ez biztosítja a fennmaradásukat, a boldogulásukat, hiszen az egyén léte a közösségből kiszakítva szinte lehetetlen. A társakkal való kapcsolattartás az egyénnek létszükséglete, ugyanakkor a közösség is csak a kapcsolatain keresztül szervezheti a saját életét, működését. Az emberi közösségben a kapcsolattartás legfontosabb eszköze az emberi nyelv. Érthető hát, hogy a beszéd az ember életében igen korán, legalább fél millió évvel ezelőtt kialakult. Ez akkor még természetesen igen primitív eszköz lehetett a maihoz képest, ám az évezredek folyamán állandóan formálódott, gazdagodott, finomodott, s mára rendkívül differenciált és árnyalt kommunikációs eszközzé vált. Egy ilyen nagy múltú, szövevényes kommunikációs rendszerrel semmilyen más jelrendszer nem képes versenyezni. Mai tudásunk szerint a beszéd az ember sajátja. Persze más élőlények is közösségben élnek, és kommunikálnak egymással, ám jelrendszerük az emberéhez képest rendkívül fejletlen. Sokan ezért azt mondják, hogy az ember génjeiben kódolva van a beszéd képessége, hisz minden gyermek könnyedén megtanul beszélni, de – minden emberi igyekezet ellenére – ez egyetlen más élőlénynek sem sikerült eddig. Ha kommunikáción mindenfajta közlést értünk, nagy igazság van abban a megállapításban, hogy nem lehet nem kommunikálni. Ahogy megyünk az utcán, állunk és nézelődünk egy kirakat előtt, hallgatjuk valakinek a panaszait, nemcsak mi szerzünk információt más(ok)ról, mi magunk is informálunk. Öltözetünkkel, testtartásunkkal, arckifejezésünkkel tájékoztatjuk környezetünket saját egyéniségünkről, hangulatunkról, szándékunkról stb. A legtöbb információt természetesen megszólalásunkkal, szavainkkal fejezzük ki. Az emberi nyelv a közösségben élő ember létezésének, a társadalom, a munkavégzés megszervezésének, a felhalmozott ismeretek tárolásának, rendszerezésének és továbbításának alapvető eszköze. A gondolatok közlésének nemcsak eszköze, hanem bizonyos mértékig alakítója is. A kommunikáció megnevezés manapság divatszóvá vált, s a gyakori használatban a szó jelentése is kitágult. Az, hogy valaki valakivel nem tud kommunikálni, értelmezhető úgy, hogy nem tud vele kapcsolatba kerülni, vagy nem képes vele szót érteni, esetleg – nyelvi különbségek miatt – nem érti meg, sőt az is elképzelhető, hogy az illető súlyos beteg, s így nem ért, nem beszél. Mást jelent az ember, mást az állat, megint mást a gépek vagy az intézmények, vállalatok kommunikációja. Mindezekről és még sok más, a kommunikáció elméletét és gyakorlatát érintő kérdésről esik szó ebben a könyvben. Az első fejezet a kommunikáció értelmezését, főbb területeit és az emberi kommunikáció fontosabb helyzettípusait részletezi. A második fejezet teljes egészében az élőszóbeli kommunikációval foglalkozik. Az ember megnyilvánulásainak általános jellemzőinek, a szituációhoz kötődő szerepmegvalósítások bemutatása a különféle helyzettípusok gyakoribb beszédfajtáit taglalja. Ezt egészíti ki a beszéd gyakorlati, technikai megvalósításához s a vele együttjáró nem verbális eszközöknek az áttekintése. Bár a harmadik fejezet az írásos kommunikációt helyezi középpontba, az első résznek a közlemény megalkotására vonatkozó megállapításai többnyire az élőszavas előadás előkészítésében is fölhasználhatók. Ez az alfejezet lényegében az élőszavas kommunikáció írásos változatait taglalja, a második rész pedig a kommunikáció intézményesült fajtáinak írásos műfajaival, a közéleti írásokkal, levelekkel foglalkozik. Itt nemcsak gyakorlati eligazítást, hanem mintákat is talál az olvasó. Végül a kötetet záró fejezet a beszéd és írás nyelvi megformálásához nyújt tanácsot.
7
1. A KOMMUNIKÁCIÓ ÁLTALÁNOS KÉRDÉSEI
1.1. A kommunikáció értelmezése, alapfogalmai Életünk minden órájában, percében számtalan inger ér bennünket a külvilág részéről. Ezeket az ingereket érzékszerveink felfogják, és továbbítják az agyunkba. Tudatunk szelektálja, értelmezi, feldolgozza őket, és válaszol rájuk. Ez az alapja és oka az emberi kommunikációnak, ezért mondhatjuk, hogy szüntelenül kommunikálunk, hogy a kommunikáció szükségszerű. A kommunikáció az érzékelésen alapszik. Az érzékszervek tulajdonsága, állapota és működése lényegesen befolyásolja a kommunikáció működését. Vannak olyan szerveink, amelyek a közvetlen közeli jelenségeket, tárgyakat érzékelik (a tapintás, a szaglás, az ízlelés szervei), mások a távoliakat is (fül, szem). Az élőlények érzékszervei eltérő tulajdonságúak és fejlettségűek. Az ember életében a látás és a hallás szervei játszanak kiemelkedő szerepet, nem véletlen, hogy számára a vizuális és az akusztikus jelek a legfontosabbak, ezek leadására és felfogására a legalkalmasabb. Az akusztikus jelek felfogásának és közlésének a lehetőségei térben jóval korlátozottabbak, mint a vizuálisaké, az ember mégis a hangzó beszéd kifejlesztésével távolodott el annyira más élőlények kommunikációjától. Szemünk sokkal bonyolultabb, jóval sokrétűbb információgyűjtésre alkalmas, mint a fülünk. Nem véletlen, hogy közelről, legföljebb néhány méteres távolságból szoktunk egymással beszélgetni. Igaz, fülünk még 6-7 méteres távolságból is képes észlelni a hangokat, sőt a kommunikáció határa akár 30-35 méter is lehet. (Ennél messzebbről már csak kevés akusztikumot tudunk felfogni, például a harangszót, az égzengést.) Szemünkkel viszont 100 méterig jól kivesszük a tárgyakat, sőt nyílt terepen akár 11,5 km-es távolságból is fenntartható emberi kapcsolat. Mindehhez hozzájárul még az is, hogy a látóideg kb. 18-szor több idegsejtből áll, mint a hallóideg, így valószínű, hogy ennyiszer több információt is továbbít. Emellett a szem – a füllel ellentétben – nemcsak az információ szerzésére, hanem a közlésére is alkalmas. A kommunikáció latin eredetű szó, jelentése: tájékoztatás, (hír)közlés; információk közlése, cseréje valamilyen erre szolgáló eszköz, ill. jelrendszer (nyelv, gesztusok stb.) segítségével. Ma tágabb értelemben mindenféle információátadást a kommunikáció körébe számítanak, szűkebb értelemben csak az emberek közöttit. Sajátosságaiból (szemléletükből, vizsgálati objektumaikból és módszereikből) fakadóan kisebbnagyobb eltérés figyelhető meg az egyes tudományágak kommunikációértelmezésében is. Az információelmélet szerint egy információforrás váltakozó jelek kibocsátásával információt ad egy másik rendszernek. A szociológiát az érdekeli, hogyan történik az információátadás az emberek között a társadalmi szféra különféle rendszereiben. A pszichológia a lényeget abban látja, hogy egy forrás egy másik rendszert váltakozó jelzések manipulációjával befolyásol. A nyelvtudomány szerint a kommunikáció lényegében az emberek közötti gondolatcsere egy jelrendszer (többnyire a nyelv) segítségével. Biológiai értelemben pedig a kommunikáció az élő szervezetek (rész)rendszereiben folyó információátadás. És még hozhatnánk más területről is példákat. A kommunikációt szokás szállításhoz is hasonlítani, csak benne nem tárgyakat, árukat visznek, hanem információkat. Ahogyan pl. a lisztet vagy az üdítőitalt valamilyen csomagolásban, edényben szállítják, ugyanúgy az információnak is van „csomagolása”, valamilyen fizikai természetű hordozója ahhoz, hogy célba érjen. Ha pl. valakivel telefonon közölni akarunk egy hírt, ahhoz „csomagolás”, információhordozó kell. Itt ez kétszeres kódoláson megy át: először nyelvi jelekké alakítjuk az információt a beszélőszervek segítségével, majd ezeket elektromos jelekké. A csatorna szerepét ez alkalommal a telefonzsinór tölti be. A túlsó oldalon a berendezés az elektromos jeleket ismét akusztikummá alakítja, s ez az akusztikai csomag jut el a vevő érzékszervéhez (receptorához), s alakul vissza a nyelvi jel információvá, s jut a címzett tudatába. 8
A kommunikációnak többféle felfogása, modellje ismeretes. Tágabb, információelméleti keretben a kommunikáció úgy képzelhető el, hogy egy információforrásból származó ismereteket az adó jelekké alakítja (kódolja), és továbbítja. A jelek egy bizonyos közegen (csatorna) át eljutnak a vevőhöz, ez pedig a felvett jeleket visszaalakítja információkká (dekódolja). Az így kapott üzenet a címzett birtokába jut. Ezt a folyamat –– a következő ábrával szemléltethető: A másik felfogás szerint a kommunikáció cselekvés: az egyik ember közleményt küld egy másiknak, az pedig fogadja azt. Az i n t e r a k c i ó s modell úgy értelmezi a kommunikációt, hogy az egyik fél közleményt küld a másiknak, az fogadja, és válaszol: saját közleményt küld az előzőnek. Eszerint a kommunikáció során nem egyszerűen információátadás történik, a lényeg az interakció, két ágens közös, együttes cselekvésének – valamilyen információban kifejeződő – eredménye, egy közös cél elérése. A t r a n z a k c i ó s elmélet az átvitelre, az információ „szállítására” helyezi a hangsúlyt, úgy fogja föl a kommunikációt, hogy benne a felek egyszerre küldenek és kapnak üzeneteket, vagyis egyidejűleg küldők és fogadók is. E nézet szerint folyamatosan küldünk és kapunk üzeneteket. Ilyen értelemben a kommunikáció permanens folyamat, benne mindig és mindenki kommunikál. Vagyis egyszerűen képtelenség nem kommunikálni. A k u l t i v á c i ó s felfogás a tömegkommunikáció jelenségeinek értelmezése felől közelít. Nem elégszik meg a kommunikatív jelenségek felszíni esetlegességeinek vizsgálatával, szerinte a kommunikációban nyilvánul meg, hogy mi tekinthető létezőnek, fontosnak, helyesnek vagy helytelennek, és hogy mit mivel tekintsünk összefüggésben lévőnek. A kommunikációt állapotnak tekinti az ún. p a r t i c i p á c i ó s felfogás. E szerint „a kommunikáció voltaképpen a probléma felismeréséhez és a probléma megoldásához szükséges releváns felkészültség elérhetőségét jelenti egy (problémamegoldó) ágens számára. Ez egy állapot: az ágens világának egy lehetséges állapota” (Horányi 1999: 22). A kommunikáció dinamikus jelenség, amelynek szerveződése és lefolyása különböző tényezők összhatásában érvényesül. A közlés keretéül mindig a valóság egy konkrét szelete, részlete szolgál. Ezt hívják b e s z é d h e l y z e t n e k vagy szituációnak. Rendkívül sokfélék, hisz az őket alkotó elemeknek is gazdag tárházat biztosít a természet és a társadalom. A szituációt azok az elemek alkotják, amelyek hatással vannak (vagy lehetnek) a kommunikáció folyamatára vagy kimenetelére. Ha ezek a tényezők ismétlődnek, tipikusnak érezzük a beszédhelyzetet. Ilyen lehet például egy társalgás, egy iskolai felelet, bíróságon tett vallomás, katonai eligazítás, templomi prédikáció stb. Minden közlés szituációfüggő, pl. egy római kirándulásról – vagy a házinyúl táplálkozásáról, a várnai csatáról, a kénsavgyártásról stb. – másképp nyilatkozunk egy utcai beszélgetésben, mint egy ismeretterjesztő előadásban vagy egy iskolai dolgozatban. A beszédhelyzet főszereplői – a közlésfolyamat legdinamikusabb tényezői – a k ö z l ő és a c í m z e t t. Közöttük társadalmi helyzetük és ismeretanyaguk, fölkészültségük alapján kétféle viszony lehetséges. Mindkét fél – a különféle interakciók során, társadalmilag kialakult, személyiségének egy részét vagy egészét igénylő – szerepeken keresztül vesz részt a kommunikációban. A kommunikáció sikere a saját és a partnerek szerepeinek ismeretétől és felismerésétől függ. A környezet által elfogadott szerepmegvalósítások normakövetők, megváltoztatásuk vagy elvetésük normaszegésnek minősül (kreativitás vagy deviancia). A kommunikációs partnerek között kétféle viszony is érvényesülhet: a hierarchia és a szolidaritás. Egyenrangú viszony esetén a beszédpartnerek egyforma lehetőséggel bírnak a kommunikáció befolyásolására, alakítására. Alá-fölérendeltség, más szóval egyenlőtlenségi viszony esetén az egyik résztvevőnek – a másik fél rovására – nagyobb befolyása van a kommunikációra. A fölérendelt helyzetben lévő irányítja a folyamatot, a beszédtárs pedig alkalmazkodik hozzá. Ilyen viszony nyilvánul meg pl. a vezető és a beosztott, a szülő és a gyerek, a tanár és a diák viszonyában. A szolidáris–nem szolidáris viszony keresztezi a hierarchia mentén kialakult szerep- és kommunikációs viszonyokat. A szolidaritás érvényesülése esetén a partnerek valamilyen szempontból közösséget vállalnak, együvé tartozónak érzik magukat. Például alá-fölérendeltségben a magázódás az elfogadott érintkezési forma, egyenrangúságban, ha ez nem társul szolidaritással, magázódás, ha társul, tegeződés a szokásos. A szolidáris viszony fölébe is kerekedhet a hatalminak, pl. ha a főnök és a beosztott azonos terület-
9
ről, nemzetiségből származik, egykori iskolatársak stb. Ennek egyre erősödő tendenciáját tapasztalhatjuk a mai munkahelyeken, családokban. Az emberek közötti kommunikációban a részt vevő személyek egyike birtokolja az információkat, a másik (többi) pedig ezeket igényli. Általában ez a feszültség indítja el, működteti a kommunikációt. A kommunikációt az aktuális közlő (K) működteti. A másik fél: a címzett. Vevőnek is mondják, pedig a kettő nem mindig azonos. Előfordulhat pl., hogy egy üzenet olyanhoz is eljut, aki annak nem címzettje. Ez lehet zavaró (pl. egy beszélgetést zavarhat egy rádióadás), sőt káros is (a beavatatlan kihallgat egy beszélgetést). Ez utóbbi megakadályozására találták ki a titkos kódrendszereket, megkonstruálásuk (tegyük hozzá: és megfejtésük) valóságos iparággá alakult. A zavaró hatás következményeként a küldött információ nem mindig – vagy sérülve – jut el a címzetthez, viszont a csatornán át számos olyan szignál is érkezik a felvevő szervezethez, amely nem a hírközlő partnertől származik Az információk azonban nem anyagi természetűek, így nem adhatók át közvetlenül. Ezért tőlük független, fizikai természetű jelenségekkel kapcsoljuk össze őket – pl. egy kis, vékony, kör alakú aranytárgy és a házasság fogalma –, a fizikai jelenség képes lesz felidézni a tőle független fogalmat, információt is. De a tárgy szerepe is megváltozik: ezután már nem azt mutatja az őt ismerőknek, hogy ő kicsi, kerek és arany, hanem azt, hogy viselője házasságban él. Vagyis már nemcsak tárgy, hanem j e l is: alakja és jelentése van. Mint láttuk, az alak és a jelentés összekapcsolása nem logikai, nem természetes összefüggésen alapszik. Egymásra vonatkoztatásukat az (emberi) közösségek szokásai alakítják ki. Ezért tartjuk a jeleket konvencionális és önkényes természetűeknek.1 Vegyünk egy másik példát. A közlendő információ a következő: „Ebbe az utcába ebből az irányból behajtani tilos!” Tudjuk, ez így nem közölhető, fizikai jeltest kell hozzá. Ez lehet egy akusztikai csomag (szavak sora) vagy pl. egy kör alakú piros tábla, a közepén egy fehér csíkkal. A jeltestre ráültetjük az információt, pontosabban „elrejtjük” a tábla mögé. (A jelhasználók számára ugyanis közvetlenül mindig csak a jeltest van adva.) Ezért nevezzük ezt k ó d o l á snak (rejtjelezésnek, elrejtésnek), az ellentétét pedig d e k ó d o l á snak („visszarejtésnek”, megfejtésnek). A jelek mint fizikai jelenségek alkalmasak továbbításra, s minthogy információkat (tartalmat, jelentést) kapcsoltunk hozzájuk, így ezek hordozóiként az információk közlésének az eszközeivé váltak. A továbbított kódokat a hallgató visszaalakítja (dekódolja), és így az információ birtokába jut. A közeget, amelyben a leadott jelek haladnak, c s a t o r n ának szokás nevezni. A jelekről még annyit el kell mondani, hogy általában nem önmagukban léteznek, hanem más, hasonló (alakú és funkciójú) társaikkal rokonságot, rendszert alkotnak. A nyelv csupán egy a jelrendszerek között, de egy lényeges tulajdonságában különbözik a többitől. Minden jelrendszer, így az egyes t u d o m á n y o k (matematika, térképészet, elektronika stb.), a különböző m ű v é s z e t e k (a zene, a képzőművészet, a film) vagy a m i n d e n n a p i é l e t (öltözködés, udvariassági szokások stb.) jelrendszerei egy tőlük független jelrendszer, a nyelv segítségével írják le önmagukat. Kivéve a nyelvet. Ez ugyanis oly tökéletes, kidolgozott, árnyalt, a többi pedig hozzá képest olyan szegényes – most itt lényegtelen, miért –, hogy a nyelv kénytelen önmagával leírni saját magát. A nyelvnek ezt az öndefiniáló használatát nevezzük metanyelvi funkciónak. A társadalmi kommunikációban a kölcsönös érintkezés meghatározott emberi szükséglet. Benne a közösség egyedei folytonos érintkezésük során kilépnek individualitásuk zártságának szférájából, ugyanakkor pedig a közösség más egyedei belépnek az individuum körébe. Így hat a társadalom az egyénre. Bühler és más kutatók eredményeit összegezve és tovább építve Roman Jakobson így írta le a nyelvi kommunikációt: A feladó küld egy üzenetet a címzettnek. Hogy hatékony legyen az üzenet, egy kontextust kíván, amire utal, ami a címzett által megragadható, és ami vagy verbális vagy verbalizálható. Továbbá a feladó és a címzett (vagy más szavakkal a kódoló és a dekódoló) számára teljesen vagy legalábbis 1
A házasság fogalmát nemcsak karikagyűrűvel, hanem egyéb eszközzel is jelölhetnénk, pl. nyaklánccal vagy akár térdzoknival, ami legalább praktikus is lenne, de az európai kultúrák ezt a „haszontalan” tárgyat találták ki rá.
10
részben közös kódot kíván meg és végül kontaktust, fizikai csatornát, pszichológiai kapcsolatot a feladó és a címzett között. Ez lehetővé teszi számukra, hogy kommunikációs kapcsolatba lépjenek, és abban maradjanak. Tényezőit és funkcióit a következőképpen szemléltette: A nyelvi kommunikáció tényezői A nyelvi kommunikáció funkciói Kontextus Referenciális Üzenet Poétikai Feladó ............................ Címzett Emotív .......................... Konatív Kontaktus Fatikus Kód Metanyelvi E hat tényező mindegyike a nyelvi kommunikáció egy-egy funkcióját határozza meg: három alap- és három mellékfunkciót különböztetünk meg. A tájékoztatáson (referenciális funkció) a valóság, a beszédhelyzet valamely eleméről való információ átadását értjük. A kifejezés (emotív funkció) a beszélő érzéseit, hangulatát jelzi, valamilyen emóció – igaz vagy annak látszó – benyomását kelti. A felhívás (konatív funkció) az üzenetnek a beszédpartnerre irányuló hatása, elsősorban a megszólításokban, felszólításokban fejeződik ki nyelvileg. A mellékfunkciók közé sorolhatjuk a kapcsolat fenntartását célzó és ellenőrző fatikus funkciót, a közlemény nyelvi megformálását irányító poétikai vagy esztétikai funkciót, valamint a nyelvi értelmező szerepet betöltő metanyelvi funkciót. Az adó/beszélő szempontjából teljes a közlés, ha a vevőtől értékelhető válasz érkezik rá. Részlegesnek minősül, ha a közlő észleli, hogy a vevő fogadta az üzenetet, de válasz nem érkezik rá. Egyoldalú közlésben az adó nem tudja, hogy üzenete eljutott-e a fogadóhoz.
1.2. Az emberi (humán) kommunikáció Az ember egyrészt biológiai egyed, másrészt pedig társadalmi lény. Kommunikációjára is ez jellemző: a biológiai és a maga teremtette társadalmi kommunikációnak egyaránt birtokában van. Az állati és az emberi kommunikáció között – a lényeges hasonlóságok mellett – alapvető különbségek vannak. Az egyik ilyen eltérés az alkalmazott jelek és azok rendszere között van. Az állatok jelei mind globális (szerkesztetlen) jelek. Bár ilyeneket az ember is használ (pl. bólintás, térképjelek), a nyelvi jel két szinten is szerkeszthető: kisebb egységekből (hangokból, betűkből) hozható létre ún. diszkrét (vagyis elemekből álló) jel, másrészt pedig maguk a jelek (szavak) is összekapcsolhatók (sőt többnyire össze is kapcsolandók) egymással. A globális jelek szerkesztéssel nem hozhatók létre, és össze sem kapcsolhatók, mert mind önálló közlésértékűek. A jelekkel kapcsolatos a másik fontos különbség is: az állatok viszonylag szűk, kis számú és zárt jelkészlettel bírnak, a nyelv viszont nagy számú és folyamatosan változó, bővülő, nyitott rendszer. A gazdagságot tovább szélesíti a nyelvtani szabályok rekurzív (újra felhasználható) jellege, s ez gyakorlatilag végtelenné teszi a nyelvi elemek kombinálódását. Láttuk, a leggazdagabb jelállománnyal rendelkező állatoknak sincs néhány tucatnyinál nagyobb jelkészletük, a magyarban viszont becslések szerint egymilliónál jóval több szó van. Az egyén természetesen nem ismeri mindet, de ennek a töredéke is tízezrekben mérhető. További különbség a két kommunikációs rendszer működése között: a szándék. Hogy tudniillik ki miért kommunikál. Ha pl. a legelésző gazellák valamelyike megpillantja a ragadozót, annak látványa kiváltja belőle a vészjelet, ezt hallva az egész csorda elvágtat. A jel leadása nem önzetlenségből vagy szeretetből történik, hanem ösztönösen: a veszély képe kiváltja belőle a vészjelet, sőt ösztönös a felfogása, észlelése is: a társak nem kívánnak meggyőződni a veszély mértékéről, körülményeiről, hanem a vészjel kiváltja bennük a menekülés reflexét. Ezért mondjuk, hogy az állati kommunikációnak oka, az emberinek célja is van.
11
Az állat csak a veszélyt (táplálékot stb.) képes jelezni, azt már nem, hogy az mihez képest hol van, és hogy mikor lesz esedékes. Az állati kommunikáció térben és időben aktuális, az ember viszont képes elvonatkoztatni (absztrahálni), és közölni tudja a múltat és jelent, a közelt és a távolt. És végül különbség van a kommunikációs rendszer működtetésének alakulásában is. Az állatok életében nagyobb szerepe van az öröklésnek, kisebb a tanulásnak, az ember életében pedig fordítva.
1.2.1. A nem nyelvi kommunikáció Vannak emberek, akik tisztában vannak saját képességeikkel, ismerik azok határait, és elfogadják testi adottságaikat. Olyanok azonban jóval kevesebben vannak, akik azt is tudják, hogy külső vagy belső előnytelen tulajdonságaikat mivel lehet ellensúlyozni, illetve az előnyösöket megerősíteni, kiemelni. Nem hazugságról, mások becsapásáról van szó, hanem a lehetőségek kihasználásáról, feltárásáról. Mert hogy a megjelenésnek is üzenetértéke van. A magánéletben sem árt, ha valaki tudja, hogy pl. milyen (színű) blúzhoz milyen (színű) kendő, sál, öv, táska stb., milyen nadrághoz milyen ing, öv, zokni, cipő stb. illik (vagy nem illik). Manapság a legtöbb társadalmi réteg jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít a megjelenésnek, mint az előző évtizedekben. Fokozottan igaz ez a közéletben: kinek-kinek törekednie kell arra, hogy megjelenése harmonikus legyen önmagával és az őt körülvevő közeggel, megfeleljen életkörülményeinek. Mindenkinek meg kell találnia az életformájához – egyéniségéhez, adottságaihoz, munkaköréhez – illő stílust. A hivatalok, vállalatok különféle vezetőinek is be kell látniuk, hogy az elegáns formaruhákhoz ápolt frizurát, arcot, fogakat és kezeket, valamint kifogástalan modort kell párosítani. Egy ápolt nő vagy férfi segít eladni a terméket vagy szolgáltatást, és nívósabb, elfogadottabb tárgyalópartner az üzleti életben. Egy történet elmondásának, egy iskolai felelet értékelésének, egy tervezet ismertetésének a hatása, eredményessége nemcsak azon múlik, hogy a beszélő milyen szavakat tett egymás mellé. Az emberi viselkedésnek több olyan mozzanata, eleme van, amely elsődlegesen vagy kizárólagosan a kommunikáció céljait szolgálja. A nyelvi eszközökkel szorosan együtt használatosak olyan nem nyelvi jelek is, amelyeket hajlamosak vagyunk a beszéd szerves tartozékainak tekinteni. Beszédünket általában valamilyen gesztus vagy mimika kíséri. Ezek egy része szándéktalan, egy-egy érzelmi állapot velejárója. Ilyen pl. az elpirulás, a pupillatágulás, az ásítás, de akár a nevetés is lehet önkéntelen. Ezek az érzelem, a beszéd, a gondolkodás természetes vagy konvencionális kísérői. Másik részüket viszont szándékosan hozzuk létre, mintegy a nyelvileg értelmezhető közlés erősítésére, esetleg helyettesítésére. Legyintünk, ha valamit nem tartunk fontosnak, rosszallásunkat fejcsóválással, érdektelenségünket ajakbiggyesztéssel vagy vállrándítással is kifejezhetjük. A közvetlen emberi kommunikáció egyidejűleg több csatornán zajlik. A v e r b á l i s csatornán a nyelvi jelek (a szavak), a n e m v e r b á l i s (nem szóbeli) csatornán át pedig a beszédet kísérő egyéb megnyilvánulások közvetítődnek a beszédpartnerhez. Az akusztikai eszközök – pl. a nevetés, a taps – a nyelvi közlés hangzós rétegét, a vizuálisak – gesztusok, mimika, tekintet stb. – pedig a beszédtevékenységet kísérik. Tudományos értékű vizsgálatuk az utóbbi évtizedekben fellendült, megnyugtató rendszerezésük, leírásuk azonban mind a mai napig nem történt meg. A nem verbális jelek funkcióinak többféle csoportosítása ismeretes. Egyik, viszonylag elfogadott álláspont szerint (Ekman és Friesen, in: Buda 1988: 69–70) a nem verbális jelekkel létrehozható kommunikáció ötféle lehet: 1. Az é r z e l e m n y i l v á n í t á s o k az arcnak és a testnek azok a mozdulatai, amelyek érzelmi jelentést hordoznak. Pl. a harag, az öröm, az elégedettség, a félelem kifejezése. 2. Az i l l u s z t r a t í v g e s z t u s o k feladata az aláfestés, kiemelés, erősítés. Ilyenek a bólintás, valamilyen tárgy alakjának, méretének jelzése ujjal, kézzel stb. Egy részük egy-egy kultúrában használatos és értelmezhető, más részük általánosan elterjedt és használt eszköz. 3. A s z a b á l y o z ó k lényegében (nem verbális) cselekvések, amelyeknek jelzésértékük van. A beszédpartner(ek) kommunikációját igyekszenek befolyásolni. Ezek a szóbeli közlést nem erősítik, hanem helyettesítik. Pl. kézmozdulattal megakaszthatjuk valakinek a beszédét, fejmozdulattal szólásra bírhatjuk, jelezhetjük, hogy gyorsabban vagy lassabban beszéljen. 4. Az e m b l é m á k lényegében konvencionális jelek, általában nyelvi közlést (szavakat, kifejezéseket) helyettesítenek, erre alkalmassá teszik őket gyors és egyszerű használatuk. Pl. „fügét mutatunk” va12
lakinek; jellegzetes ujjdörzsölő mozdulattal jelezhetjük a pénzt, a fizetést; a fiatalok mutatóujjal jelzik a stoppolás szándékát stb. 5. Az a d a p t á l ó j e l z é s e k szokványos viselkedések, azt mutatják, hogy használója hogyan viszonyul az adott beszédhelyzethez. Ilyenek a félszeg vagy a hanyag ülési póz, az ékszerrel, tollal játszadozás, az áll, haj, nyak simogatása, vakarása stb. Becslések szerint az ember egy közepes hosszúságú mondatot körülbelül két és fél másodperc alatt mond ki, s az egy nap alatt elhangzott mondatai összefüggően még egy negyedórát sem tesznek ki. Ez azonban nem tölti ki az ember teljes kommunikációját. A kutatók nagyjából egyetértenek abban, hogy a teljes közlésrendszernek csak a kisebb része – állítólag mintegy 20 %-a – zajlik a verbális csatornán keresztül, a közlésnek jóval több mint a fele nem verbális eszközökkel történik. A szóbeli közlés főleg információk átadására használatos, a nem verbális csatorna jelei pedig az emberek egymás iránti magatartásának kifejezésére, esetleg a szóbeli közlés helyettesítésére szolgálnak. Mint a szóbeli közlés kísérői, általában kiegészítik, árnyalják, módosítják a közleményt, de alkalmanként meg is változtathatják annak jelentését. (Gondoljunk pl. arra, hogyan értelmezhető a Nahát, vérig vagyok sértve! mondat, ha mosolyogva, hamiskásan, esetleg kacsintva mondjuk ki.) A kommunikáció mindig két szinten zajlik: egy kommunikatív és egy metakommunikatív síkon. A metakommunikáció lényegében a „kommunikációról való kommunikálás”. Olyan közlemény, amely a közlésben részt vevő személyek viszonyáról ad tájékoztatást. Általában az előbb taglalt nem verbális elemek spontán együtthatásaként jelenik meg. A metakommunikáció a következőkről tájékoztat: 1. a beszédpartnerek tulajdonságairól: a) személyiségjegyeiről, gondoljunk pl. az öltözködésre, a testtartásra, a mozgás intenzitására stb.; b) pillanatnyi lelkiállapotáról, ezt mutatja a mozdulatok hevessége vagy enerváltsága, az arckifejezés, de jelezheti pl. a hanghordozás is; 2. A beszédpartnerek viszonyáról a) a mondanivalóhoz, a beszédhez: jelzi a közlendő szubjektív fontosságát, valószerűségét; b) a beszédpartnerhez: alá- vagy fölérendeltségi viszony, szimpátia, együttérzés, ellenszenv; c) a szituációhoz: helyfoglalás, távolságtartás stb. A szándékosan és tudatosan megalkotott (és felfogott, megértett) beszéddel szemben a metakommunikáció többnyire spontán (szándéktalan és tudattalan), s az a „megértése” is. Jelzésrendszere nem tagolható pontos egységekre, közlése is, „vétele” is a maga globalitásában történik. A nem szakemberek gyakran összemossák a nem verbális kommunikáció és a metakommunikáció fogalmát. A kettő valóban szorosan összefügg, de nem azonosítható. Ha a nem verbális jelek az aktuális téma kifejtésében vesznek részt, akkor kommunikatív funkciót töltenek be, metakommunikatív szerepet pedig akkor kapnak, ha a beszédhelyzetben a kommunikáció tényezőire, elsősorban szereplőire vonatkoznak. A kommunikáció a maga teljességében szimultán folyamat: mindkét partner folyamatosan jelzéseket küld a másik felé magáról. A szóbeli kommunikáció mindig egypólusú: egy időben csak a beszédpartnerek egyike beszélhet. Lehet szakaszos (párbeszédes), ez gyakori szerepcserével jár, és lehet folyamatos (előadásos). A metakommunikáció kétpólusú és folyamatos: mindkét beszédpartner egyidejűleg és állandóan tájékoztatja a másik felet saját viszonyairól. Az aktuális hallgató ilyenfajta megnyilatkozásait – főleg a pszichológiában visszacsatolásnak nevezik. A szakemberek szerint a közlemény, vagyis beszédünk hitelessége a kongruencián (egyeztetésen, megfeleltetésen) múlik. Közlésünk akkor mondható kongruensnek, ha benne összhangban van a (szóbeli és nem szóbeli) kommunikáció a metakommunikációval. Ha közöttük valamilyen ellentmondás van, pontosabban a metakommunikatív üzenet ellentétezi a kommunikatív közlést, akkor beszédünk inkongruens. Pl. hiába állítja magáról egy (kezdő?) előadó, hogy ő milyen következetes és határozott, ha közben a tekintete bizonytalanságot, a testtartása szorongást fejez ki, hiányos följegyzéseit pedig folyton összekeveri. Az üzleti, politikai stb. célú tárgyalásban is alapvető követelmény a kongruencia, vagyis az, hogy a partnerek azt lássák, amit hallanak. Minthogy a metakommunikáció többé-kevésbé szándéktalan, ezért az összhangot mesterségesen szinte lehetetlen vagy nagyon nehéz megteremteni. Ilyenkor a közlő és a közlés könnyen mesterkéltté, teátrálissá, modorossá válhat. 13
1.2.2. A nyelvi kommunikáció Láttuk, hogy milyen nagy jelentőséggel bírnak a nem verbális jelek az ember kommunikációjában. Egyetlen pillantással felmérjük partnerünket, s rokon- vagy ellenszenvesnek találjuk, gyakran próbálunk egymás arcáról, szeméből kiolvasni egyet-mást stb. Hallgatni lehet, de a nem verbális jeleket nem tudjuk életünkből kiiktatni. Egyvalamiről azonban nem szabad elfeledkeznünk: a kommunikációban az ember számára a nem verbális kommunikációnál már csak egy fontosabb létezik – a nyelv segítségével megvalósuló kommunikáció. Alapvetően mégiscsak ebben különbözik a többi állatfajtól, ez volt az evolúcióban az egyik nagy ugrás, mely hihetetlen perspektívákat nyitott az ember számára saját életének, a közösség működésének szervezéséhez, a megszerzett tapasztalatok elraktározásához, továbbadásához stb. Jelentőségét akkor érthetjük meg igazán, ha megpróbáljuk életünkből kikapcsolni egy rövidke időre – nem sokra, mondjuk, egy hétre – a nyelvet. Ez természetesen a belső kommunikációra, a gondolkodásra is érvényes! Hamar beláthatjuk, hogy ez szinte lehetetlen. Az ember képtelen nyelv nélkül élni. No meg nem is érdemes. A nem verbális közlésben több csatorna (közeg) és kód áll a rendelkezésünkre (akusztikus, vizuális, kémiai, taktilis). A verbális kommunikációban is elkülönül egymástól az akusztikus (beszéd) és a vizuális (írás) csatorna és jelrendszer. Mindkettőnek van kiegészítő eszközrendszere: a beszédnek a vokalitás (hangszín, dallam, beszédtempó stb.), az írásnak az íráskép (betűtípus, elrendezés, bekezdések stb.). Igaz, mindkettőt a nem verbális jelek között tartják számon, ez a besorolás azonban vitatható. Míg ugyanis a nem verbális jelek függetlenek a verbálisoktól, addig a vokális és grafikus jelek a nyelvi jelekre „ülnek rá”, létük és működésük ezektől függetlenül nem képzelhető el. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan nyelvek, amelyekben a szóhangsúlynak, sőt olyanok is, amelyekben a szóhanglejtésnek értelemmegkülönböztető szerepe van. Az meg ugye képtelenség, hogy két nyelvi jelet nyelven kívüli eszközök különböztetnek meg. Az emberi társadalmak néhány ezer évvel ezelőtt az élőbeszéd rögzítésére, az elszálló szó megörökítésére kialakították az í r á s t. Ezzel a nyelvi kommunikációnak egy új, vizuális csatornája jött létre. Folyamatos tökéletesedése során kialakult saját karaktere és funkciója. Az írás már régóta nem pusztán a beszéd lejegyzésére szolgál. A beszédhez hasonlóan a nyelv jelrendszerét használja, csak más köntösben jeleníti meg. A mai írások igyekeznek megfelelni az akusztikus csatorna jeleinek: a szavakat, szóelemeket jelölik, sőt – kevés kivételtől eltekintve – az akusztikus jelek szerkezetét is követik: erre szolgál a hang–betű (pontosabban fonéma–betű) megfeleltetés. A beszédnek azonban nemcsak osztható, elhatárolható (szegmentálható) elemei vannak. Az élőbeszédben nélkülözhetetlenek az olyan jelenségek, mint a hanglejtés, hangerő, beszédtempó stb. Ezek abban különböznek a hangoktól és a szavaktól, hogy nem szegmentálhatók, nem különíthetők el a beszédfolyamban. Azt mondhatjuk, hogy „rátelepszenek” a beszéd szegmentális elemeire. Úgy is nevezik őket, hogy szupraszegmentális, azaz szegmentumok (metszetek, szeletek) fölötti elemek. Ezekhez a v o k á l i s eszközökhöz társíthatjuk még a beszédet színező ún. paranyelvi jelenségeket is, ilyen pl. a hümmögés, nyökögés, nevetés, krákogás stb. A különféle írásrendszerek régóta próbálkoznak a szupraszegmensek jelölésével. E törekvés eredménye az írásjelek használata, illetve a különböző tipográfiai jelölések alkalmazása (ritkítás, kurziválás, aláhúzás). A vizuális nyelvi jelek saját nem szegmentális elemei kézírásban a betűk megformálása, kapcsolása, döntése, a sorok hajlása, a tagolás stb. Nyomtatásban a betűtípus, a címrendszer tipográfiája, a tagolás, az ábrák, képek elhelyezése stb. kap hasonló szerepet. Az elmondottak függvényében a nyelvi eszközök így foglalhatók össze: szegmentális szupraszegmentális
akusztikus
vizuális
beszéd
írás
vokalitás
íráskép
A nyelvi kommunikációban az információ birtokosát és átadóját beszélőnek-írónak, igénylőjét és felfogóját hallgatónak-olvasónak nevezzük. A jelek szerepét speciális akusztikai vagy vizuális egységek töltik be: a kiejtett, illetve a leírt szavak. A kódolás itt az információknak nyelvi jelekké való alakítását és 14
a jelek meg- és összeszerkesztését jelenti. Az információt reprezentáló, grammatikai szabályok által megszerkesztett nyelvi jelsorozatot – vagy inkább konstrukciót – üzenetnek vagy közleménynek nevezzük. Ezt a hallgató visszaalakítja (dekódolja), és így az információ birtokába jut. A beszéd esetében a csatorna szerepét általában a levegő, az írott formájú nyelvi kommunikációban pedig a papír tölti be.
A nyelvi kommunikáció modellje B = beszélő, H = hallgató, K = kódolás, D = dekódolás, IB = a beszélő ismeretei, értékrendje, IH = a hallgató ismeretei, értékrendje.
A kommunikáció nem pusztán úgy folyik, hogy a beszélő beszél, a többi pedig hallgatja. A személyek közötti kommunikációval egyszerre a beszédpartnerekben belső kommunikáció is zajlik, s a kettő – a külső és a belső kommunikáció – folyamatos kapcsolatban van egymással. Vagyis a hallgató nem pusztán hallgat, figyel, hanem közben egy, a tudatában zajló belső kommunikációnak is az alanya. Fölidézi, aszszociálja előzetes – sokszor más természetű – ismereteit, élményeit, tapasztalatait, az újonnan hallottakat összeveti velük, s mindez egy saját értékrenden, szemléletmódon alapulva történik. A mindennapi életben a nyelv és a beszéd egymáshoz igen közel álló fogalmak. A kommunikációban viszont világosan látni kell a köztük lévő különbséget. A n y e l v eszköz- és szabályrendszer. Bár egyegy közösség alakítja ki és formálja tovább, az egyén számára objektív (tőle független, számára kötelező, előírásszerű) és állandó (a lassú változás az egyén számára szinte észrevehetetlen). Az eszköz-, pontosabban jelrendszernek – mint minden jelrendszernek – az alapegysége a jel. A nyelv esetében ez egyrészt a szókészlet egységeit, a szavakat foglalja magában, másrészt a toldalékok (ragok, jelek, képzők) is ide sorolhatók, hisz ezek is megfelelnek a jel kritériumainak (alak + jelentés együttese).2 A nyelv tehát egyrészt jelek rendszere, másrészt – ezeket a jeleket működtető – szabályok rendszere. Mindkét rendszer viszonylag állandó, így rögzíthető is. Az előbbit a szótárak, az utóbbit a nyelvtanok szokták összegyűjteni, rendszerezni. Minden jelrendszer jellemzője, hogy stabil, állandó, hisz csak így tudja szerepét betölteni a kommunikációban. (Ha pl. naponta vagy hetenként megváltozna némely jel, néhány hónap elteltével szinte követhetetlenné válna a készlet.) Ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy a közlekedési jeleket, szabályokat, a térképjeleket stb. időnként – az élet kívánalmaihoz igazodva – módosítani kell. Így van ez a nyelv jeleivel is. E korrekciókra külön intézményeket szoktak létrehozni. A nyelv esetében ez a feladat a nyelvművelésre hárul. A b e s z é d a kommunikáció eszköze. Mindig az egyén hozza létre adott céllal és helyzetben, ezért mondhatjuk, hogy a beszéd szubjektív, egyéni és egyszeri. Eszköze: a nyelv, vagyis a nyelv szerepe a
2
Jól kimutatható pl. az -s képző jelentése az óra → órás, asztal → asztalos szavak összevetésekor (-s = ’a szótőben megnevezett dologgal foglalkozó személy’), de ugyanígy érzékelhetjük a -ban rag jelentését is, ha ragos és ragtalan szavakat összevetünk: szoba → szobában, ország → országban ~ -ban = ’zárt, körülhatárolt helyen belül’.
15
beszéd kiszolgálása. A nyelv ilyenformán persze korlátozza is a beszédet a maga szabályaival, de a beszélőnek is van bizonyos szabadsága a változtatásra, újításra. Ezért kell időnként módosítani a szótárakat, nyelvtanokat, nyelvhelyességi és helyesírási szabályokat stb. A kommunikációban tehát a beszélő nyelvi jeleket küld a hallgató felé a csatornán keresztül. A csatornában azonban a hasznos jeleken kívül más, zavaró elemek, ún. zajok is hatnak (külső zajok, légellenállás stb.), amelyek kisebb-nagyobb mértékben megsértik, torzítják az információt hordozó jeleket, így a felfogott jelek sokszor nem pontosan azonosak a leadott jelekkel. Emiatt bizonytalanná válhat a közlemény megértése. (Gondoljunk pl. egy lármás helyen rögzített interjúra vagy egy hadaró ember beszédére, illetve egy rosszul nyomtatott könyvlapra.) A kommunikációs zavarok elkerülésére a nyelv túlbiztosítja magát: ugyanazt a tartalmat több jellel is kifejezi. Ebből az következik, hogy vannak olyan jelek, amelyek nem új információt hordoznak, hanem a korábbit ismétlik, erősítik meg. A hírérték nélküli jelek a redundáns elemek. Minden közlemény e n t r ó p i á b ó l (hírértékű részből) és r e d u n d a n c i á b ó l áll. Azt mindig a körülmények, a beszédhelyzet tényezői szabályozzák, hogy milyen legyen az adott közlésben a kettő aránya. Egy, az angol nyelvvel végzett vizsgálat szerint a hangzós beszédnek csak kb. a 80%-a jut el a hallgatóhoz, a többi „útközben” elvész. A beszélőnek már csak ezért is feladata, sőt: érdeke mondanivalóját technikailag tökéletesen megformálni. Ebben a telefonszámban: 41ґ-953 csupán egyetlen jel sérült meg, az üzenet mégsem értelmezhető pontosan, mert minden jel – így a hiányzó harmadik is – új információt hordoz. Ha nincs redundáns elem, és megsérül valamelyik jel, az üzenet könnyen felfoghatatlanná válhat. Arról nem is beszélve, hogy a 100%-os információs telítettségű közlemény az ember számára rövid idő elteltével – a figyelem fáradékonysága miatt – felfoghatatlan. Szükség van tehát az információs sűrűség lazítására, s ennek jó eszköze a redundáns elemek használata. A redundanciának (terjengősségnek) tehát nemcsak a túlbiztosítás a szerepe. Segíti az információk befogadását is. (Különösen fontos ennek figyelembevétele az iskolai oktatásban!) A terjengősség a nyelv minden szintjén megfigyelhető. Pl. a magyarban a sik- hangsor (vagy betűsor) többféleképpen is folytatódhat: sik- -ál, -er, -olt, -ló stb., így a k utáni á, e, o, l hangoknak (írásban betűknek) hírértékük van. Ellenben a sih- a magyar nyelvben csak így folytatható: -eder (azaz siheder). Vagyis a 2–3. szótag tulajdonképpen redundáns rész, akár el is hagyhatnánk. A szavak szintjén is találkozunk hasonló jelenséggel: Az ajtóig kísérte, és búcsúzóul kezet ..... vele; – A borítékra ráírta a címet, a címzés fölé pedig ráragasztotta a ..... is. Könnyen kiszámítható, hogy az első mondatba tartalmilag a fogott (esetleg rázott) a másodikba pedig a bélyeget illik bele, vagyis e szavaknak igen kicsi a hírértékük. A következő mondatszerkezetben pedig a többes szám és a befelé irányulás fejeződik ki többszörösen (sőt a tárgyra utalás is): A vendégek bevitték szobájukba az ajándékokat. A nyelvi kommunikáció alapformája a hangos beszéd: két vagy több ember egymással való kötetlen társalgása. Bizonyos helyzetekben azonban a hangos beszéd nem eléggé alkalmas vagy hatékony eszköz a közlésben. Hátránya a beszédnek például, hogy térben és időben eléggé korlátozott a hatóköre, azon belül viszont mindenki számára hozzáférhető. Ezekben az esetekben a nyelvi közlés egy másik formáját, az írást is használhatjuk. Bár az írás a hangos beszéd rögzítésére jött létre, attól azonban különbözik is. Alapvetően abban, hogy másképpen érzékeljük: vizuális formában valósítja meg a kommunikációt. Ez aztán különféle változásokat hozott magával a mondanivaló megformálásában. Írásban nem segít bennünket a szituáció, hiányzik a gesztus, a mimika, a hanglejtés stb. Ezért részletesebben és pontosabban kell megfogalmaznunk mondandónkat. Az írásos közlés ettől válik kidolgozottabbá, a hangos beszédnél pontosabbá. Az írásos kommunikáció általában k ö z v e t e t t e n hat, vagyis az író és az olvasó nincs közvetlen kapcsolatban egymással. A hangos beszéd viszont általában k ö z v e t l e n kommunikáció: a hallgató 16
azonnal reagálhat a beszélő által elmondottakra. A mindennapi társalgásban ez részint nem verbális eszközökkel, részint egyszerű szerepcserével történik: az eddigi hallgató kérdez, válaszol, véleményt mond, vagyis beszélővé – a korábbi beszélő meg hallgatóvá – válik. A nyilvános kommunikációban (pl. előadás, tanóra) ez korlátozottabb. Ekkor a hallgató reagálása, a v i s s z a c s a t o l á s két síkon jön létre: a) az optikai vagy vizuális sík a hallgató gesztusait, mimikáját – a nem verbális jeleket – közvetíti, b) az akusztikai sík pedig a hangos reagálást (vokalitás, paranyelv: hümmögés, morgolódás stb.). Egy személy viselkedését akkor tartjuk i n t e r a k t í vnak, ha az befolyásolja egy másik személy rákövetkező viselkedését (Forgó [1996]: 47.) Végül szólnunk kell még arról is, hogy a közvetlen kommunikációban rendkívül fontos a környezet, az adott beszédhelyzet, amelyben a közlés elhangzik. Annak a mondatnak, hogy Tedd csak át a másikra nyugodtan!, a szituációtól függetlenül aligha van értelme, hisz nem tudjuk, hogy ki, mit, hová és miért tegyen át. De a konkrét beszédhelyzet ezt rögtön egyértelművé teszi. Ugyancsak lényeges eleme a közlésnek az a t u d a t i t a r t a l é k, amit a világról egyfelől a beszélő, másfelől a hallgató felhalmozott, illetve kialakított magában. Ha a beszédpartnerek ismeretanyagát (beleértve a kód ismeretét is) és értékrendjét egy-egy körrel jelöljük – mint az előbbi ábrán –, akkor azt tapasztaljuk, hogy a két kör viszonyában három eset lehetséges. Elvileg elképzelhető, hogy a két kör nem találkozik egymással. Ebben az esetben kommunikáció nem jöhet létre, mert a két ember nem ért(het)i meg egymást. A másik szélsőséges lehetőség az, hogy a két kör fedi egymást. Kommunikáció ekkor sem lehetséges, hiszen ha két embernek ugyanazok az ismeretei és ugyanaz a véleménye, nincs mit átadni, elmondani egymásnak. Ez persze csak logikai játék. A kérdés valójában az, hogy a beszédpartnerek tudati tartalékában milyen közös (azonos vagy hasonló), illetve milyen eltérő ismeretek, értékek vannak. A kommunikáció bázisául mindig a közös metszet szolgál. Minden társalgásban a közös (elő)ismereteket keressük, új közlendőnket erre építhetjük.
1.2.3. Kommunikációs alaphelyzetek Életünk kommunikációs helyzetek láncolata. Már reggel a családtagjainkkal különféle szituációkba keveredünk a fürdőszobában, a konyhában, az előszobában. Ha otthonról elindulunk, lehetséges, hogy néhány ismerősünkkel találkozunk, van, akinek csak köszönünk, másokkal néhány mondatot váltunk. Beérve a munkahelyünkre, az iskolába aztán egyik beszédhelyzetből a másikba csöppenünk. A kommunikációs helyzetek rendkívül sokfélék. Számtalan részletben, mozzanatban különböznek egymástól. Másképp szerveződik egy beszélgetés pl. akkor, ha csak ketten, és másképp, ha többen építik. Elkülöníti a szituációkat egymástól a szereplők viszonya, a közlemény és a közlési körülmények formális jellege, intimitásának foka stb. Jellemzi a helyzeteket az is, hogy mennyire alakíthatják a kommunikációt a résztvevők: mekkora a lehetősége a beszélő-hallgató szerepcseréjének. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy az egyes megnyilvánulások spontán módon történnek-e, vagy előzetes felkészülést, logikainyelvi szerkesztést igényelnek. A szereplők és a szerepek alapján bizonyos szituációtípusok elhatárolhatók. Ezeket tekintjük át a következőkben. 1. A kutatók azt mondják, hogy az ember nemcsak a környezetével, hanem önmagával is kommunikál. A b e l s ő (intraperszonális) kommunikációban történik az információk felfogása, megértése, egyénen belül az információk gyűjtése, tárolása és feldolgozása. Egyéb kommunikációs aktusokat megelőzően, sőt azok közben is folyik. Itt elemezzük, értékeljük saját, másokkal folytatott interakcióinkat. Benne a kognitív komponens az információkat és az alkalmazott jelrendszert (a nyelvet) tartalmazza, az affektív komponens része a személyiség önfelfogása, valamint az attitűdök, végül az operációs komponens a figyelést és a beszédet foglalja magában. A belső kommunikáció súlyát, fontosságát, elsődlegességét mutatja már az is, hogy minden egyéb kommunikációnknak ez az alapja, „önmagunkkal folytatott beszélgetésünk” szinte állandóan folyik. Nemcsak akkor, ha egyedül vagyunk, hanem tömegben, mások közelében is. Ilyenkor az én valamiféle általános énnel lép kapcsolatba. Az elmondottak alapján úgy tűnhet, hogy a belső kommunikáció a környezettől függetlenül zajlik. Ez nem így van. A külső tárgyi környezet folyamatosan hat ránk, befolyásolja kommunikációnkat. Ha nem 17
magunkban töprengünk vagy szemlélődünk, akkor pedig emellett még a társas környezet is befolyásol bennünket. Ne feledjük el, hogy a belső kommunikáció a különféle interakciókkal párhuzamosan is működik. A belső kommunikációban folyó b e l s ő b e s z é d nemcsak abban különbözik pl. egy előadástól, hogy hangtalan, hanem megalkotásának, szerkesztésének módjában is más elveket követ. A belső beszédben pl. elvesztik szerepüket a redundáns elemek – ezért hiányoznak is –, a mondatokat nem szerkesztjük meg olyan pontosan, mint a hangos beszédben. Ezért szokták azt mondani, hogy az „távirati stílusú” beszéd, azaz csak a feltétlenül szükséges elemek vannak meg benne. A belső beszéd az ember életében általában a belső feladatmegoldással kapcsolódik össze. Együttjár az agyi beszédmozgató központok izgalmával, s gyakran az artikulációs izmok enyhe fokú, tökéletlen, de mérhető működésével. Megfigyelték azt is, hogy a nehezebb feladatok megoldása közben a belső beszéd egyre közelít a külső, hangos beszédhez, motyogássá válik. A fogalmazás folyamata belső beszéd segítségével zajlik, de a fogalmazás terméke – ezt is fogalmazásnak szoktuk nevezni, pl. dolgozat, levél, cikk, vers – lényegében a mondanivaló pontos és gondos nyelvi formába öntése, ez tehát az írott formájú közlemény megfelelője, és nem is tartjuk belső beszédnek. Bár többen vitatják, mégis az az álláspont tűnik elfogadhatóbbnak, hogy maga a gondolkodás nem feltétlenül jár együtt belső beszéddel. (Beszélünk képi, logikai stb. gondolkodásról is.) 2. A személyes kommunikációban két vagy több személy teremt kapcsolatot. A szereplőknek az információátadás mellett egyéb céljuk is lehet, pl. problémamegoldás, konfliktusok feloldása, információk szerzése (ellenőrzése, megerősítése) önmagukról, szociális, pszichológiai és egyéb mindennapi szükségleteik kielégítése, az idő strukturálása. A közvetlen kommunikáció legjelentősebb és legjellemzőbb formája a s z e m é l y k ö z i (interperszonális) vagy k é t s z e m é l y e s (diádikus) kommunikáció. Ez átszövi a mindennapjainkat, ez az alaphelyzet adja a keretét a családtagjainkkal, ismerőseinkkel vagy akár idegenekkel folytatott beszélgetéseinknek. A kétszemélyes kommunikáció hihetetlenül sokszínű, palettájának rendkívüli gazdaságát a beszédpartnerek áttekinthetetlenül sokféle viszonya és a beszédhelyzetek sokfélesége adja. Pl. lényeges különbség van két barát, ellenfél, szerelmes, ismerős, ismeretlen, illetve szülő–gyerek, tanár–diák, főnök– beosztott, orvos–beteg, ügyvéd–páciens stb., stb. társalgása között. Mégis azt mondhatjuk, hogy általában kevéssé formális, benne az intimitás foka meglehetősen nagy. Az esetek többségében lehetséges a beszélői-hallgatói szerep fölcserélése. A személyközi kommunikáció gyakran a verbalitás másik csatornáján, írásban zajlik. Jellegzetes megnyilvánulási módja és formája a levél. Legújabb műfaja az elektronikus levél (e-mail), sajátos, a magánlevéltől eltérő tulajdonságairól a későbbiekben még esik szó. 3. A közvetlen kommunikáció másik jelentős fajtája a c s o p o r tkommunikáció. Ezen olyan többszemélyes, általában ún. primer csoportokban zajló alaphelyzetet értünk, amelyben minden résztvevőnek azonos vagy hasonló lehetősége van a kommunikáció alakításában. Ez a fajta kommunikáció kisebb csoportokban, baráti, munkahelyi, szakmai, vallási stb. közösségekben zajlik. A formalitás és az intimitás foka – nem annyira, mint a kétszemélyes kommunikációban – itt is jelentősen eltérhet egymástól. A szerepcsere általában szabad. A csoportkommunikációban az írásos csatorna kevés szerepet kap. Talán a legjellemzőbb működési területe manapság a különböző internetes csevegő és vitafórumok, és legfeljebb az intézmények belső levelezése (pl. a körlevelek és a rájuk adott válaszok) említhető meg. 4. A kommunikációs helyzetek következő nagy típusát a n y i l v á n o s kommunikáció adja. Olyan helyzetekről van itt szó, amelyekben az (egyetlen) beszélő és a (több vagy sok) hallgató között nincs egyenrangú viszony a kommunikáció alakításában. A szereplők egyike domináns helyzeténél fogva (vezető, előadó) kisajátítja a közlő szerepét, így szólási joga csak neki van, a hallgatók (közönség) pedig elfogadja a címzett szerepét, bár ezzel rendkívül korlátozottá váltak a lehetőségei a kommunikáció alakításában. Az előadó igyekszik beszédét a közönség elvárásaihoz, fölkészültségéhez alakítani, arra törekszik, hogy mindenki megértse, a közönség azonban kisebb-nagyobb mértékben heterogén, így nem biztos, hogy minden tagja megérti – vagy egyformán érti – az elmondottakat. A kisebb-nagyobb emberi közösségekben történelmileg korán felmerült annak az igénye, hogy a teendőket összehangolják, megtervezzék, megszervezzék, bizonyos ügyekben döntsenek. Az ilyenfajta 18
együttműködésnek kialakultak a fórumai és szervezetei. A történelem során ilyenek voltak a törzsi – gyakran rituális – tanácskozások, az ókori népgyűlések, színházak, a középkori templomi prédikációk, az újkori nemzetgyűlések stb. Ezekben az esetekben a cél az volt, hogy egy-egy üzenetet egy vagy néhány személy egyszerre minél nagyobb számú befogadóhoz eljuttasson. A nagy birodalmakban és egyházakban arra is szükség volt, hogy az üzenet térben és időben hamar elérjen a címzettekhez. Erre szolgált az üzenet lejegyzése, sokszorosítása és szétküldése, majd újra felolvasása és értelmezése. Így az üzenet (törvény, intézkedés) tömegesen befogadhatóvá vált azáltal, hogy létrehoztak egy intézményrendszert, amely szervezetten és tervszerűen, az erre a célra kiépített infrastruktúrával terítette az információt. Az erre kiépült szervezetek a modern társadalmakban (XIX–XX. század) többé-kevésbé függetlenedtek megbízóiktól és eltartóiktól (az államtól és az egyházaktól), és működésüket gazdasági alapokra helyezték. Ezzel viszont fölerősödött a piac befolyása, s immár a piaci megbízóktól vált függővé a szervezet. Mára a médiumok egy része állami (politikai, kulturális), más része csoportérdekeket (vallási, civil) jelenít meg, és vannak olyanok, amelyek gazdasági csoportok vagy médiabirodalmak ellenőrzése alatt működnek. Két tényezőt ki kell emelni, amely a nyilvános kommunikációt elhatárolja a rövidesen tárgyalandó tömegkommunikációtól. Az egyik különbség a szerepcsere korlátozott, de mégis meglevő lehetősége. A másik eltérés a szereplők egyidejű jelenlétében és közvetlen kapcsolatában rejlik. Ez azért lényeges, mert ebben a beszédhelyzetben a szóbeli kommunikáció egyirányú ugyan, de a nem verbális és a metakommunikáció folyamatosan kétirányú, így a hallgatók mégiscsak tudják befolyásolni a beszélő kommunikációját. Az előzőekben tárgyalt alaphelyzetekkel szemben a nyilvános kommunikációt a tervezettség, a formális nyelvi stílus és bizonyos ritualizáltság jellemzi. Tipikus esetei az előadások, gyűlések, egyéb formalizált események (ünnepségek, egyházi szertartások). 5. Végül szólnunk kell az információ átadásának azokról a jellegzetes eseteiről is, amelyekben a beszélő és a hallgató nem találkozik közvetlenül. (Ezért nevezik közvetett kommunikációnak is.) Ez a típus még fiatal, a technikai fejlődés csak a közelmúltban alakította ki, de aztán viharos gyorsasággal beépült a modern társadalmak életébe. T ö m e g k o m m u n i k á c i ónak3 szokás nevezni, eszközei (vagy inkább csatornái) összefoglaló néven a médiumok. Idesoroljuk a hagyományos nyomtatott sajtót (újságok, hetiés havilapok, magazinok, folyóiratok), az elektronikus sajtót4 (rádió, televízió), napjainkban jelent meg az on-line újságírás, az internet és a több médium erényeit egyesítő multimédia. A tömegkommunikáció lényegében médiumok segítségével közvetített – úgy is mondják: mediális – kommunikáció. Benne maga a kommunikáció intézményesül. Más intézményrendszerektől eltérően a kommunikációt nem használja, hanem önmaga a kommunikáció. Célja az univerzalitásra törekvés: minden emberi, közösségi, szervezeti igény kielégítése. Technikailag periodikus kommunikációs forma, amelyben valamely technikai eszköz (médium) közvetítésével nagy számú befogadó részére ugyanazt az üzenetet egyidejűleg – vagy közel egyidejűleg – lehet közvetíteni. Kommunikációelméleti szempontból a tömegkommunikációban a szerepek egyoldalúan és statikusan vannak elosztva, a szerepcsere gyakorlatilag kiiktatódik. A tömegkommunikáció feltételei közé tartozik az infrastruktúra kiépítése: írás-olvasás (iskolák), tömeges sokszorosítás (nyomdák, technikai berendezések), célba juttatás (terjesztés, műsorszórás), megalkotás (szerkesztőségek, stúdiók stb.). A szervezet a kommunikációját aszerint alakítja, hogy másik szervezettel vagy ügyfelekkel lép-e kapcsolatba. A stratégiák alakítására jött létre a reklám és a PR, illetve a marketingkommunikáció. Ezek mára a gazdasági intézményrendszereken túl más területeken is elterjedtek, tevékenységükhöz más intézménytípusokból (szociológia, pszichológia, oktatás, tudományok, művészetek, retorika) merítenek, és főleg a tömegkommunikációs eszközöket veszik igénybe.
3
A megjelölést többen ellenzik, mondván, a kommunikáció közvetlen kapcsolatot tételez föl a partnerek között, s mivel ez itt nincs meg, ezért a tömegtájékoztatás szót alkalmazzák rá. 4 Az elektronikus sajtó tulajdonképpen képzavar, hisz a sajtó szó a sajtol (’présel’) szóból ered, márpedig az elektronikus „sajtónak” ehhez semmi köze. Mégis ezt használjuk, mert így terjedt el. Arról nem is beszélve, hogy ma már az írott sajtó termékeit sem sajtolják, sőt még csak nem is „nyomtatják”.
19
A társadalom különféle intézményrendszereiben óriási mennyiségű információ termelődik. Ezek egy ideig aktívak, a rendszer működéséhez szükségesek, s az egyes intézmények tárolják maguknak. Egy idő után viszont ezek passzív dokumentumokká válnak, s archiválni kell őket. Külön szabályzatok rögzítik, hogy milyen típusú anyagot meddig kell őrizni, mikor lehet őket megsemmisíteni vagy átadni a levéltáraknak, könyvtáraknak, múzeumoknak. A XX. század – főleg annak az utolsó harmada – hihetetlen mennyiségű írott (könyvek, törvények, rendeletek, újságok, levelek, térképek) és nem írott (hang- és videoszalag, film, mágneslemez, CD, fotók, művészi alkotások) dokumentumot termelt. Archiválásuk, őrzésük, gondozásuk óriási feladat. Az információknak a befogadókhoz való eljuttatásában az első nagy lépést a könyvnyomtatás tette: az információt maradandóvá tette, és sok emberhez eljuttatta. Lényegében legyőzte a teret, hisz bárhová el lehetett juttatni. A következő jelentős esemény a sajtó, az újságírás megjelenése volt. Ez már friss információkat juttatott el, a könyvhöz képest jóval nagyobb tömegekhez, egyúttal fölkeltette az igényt a naprakész tájékoztatás iránt. A harmadik nagy előrelépés a rádió megjelenése volt. Az információhoz jutás útjából most már az idő is kiiktatódott, hisz bárhonnan pillanatok alatt a befogadóhoz lehetett juttatni a hírt. Ezen a téren újat nem a televízió, hanem a teletext hozott annyiban, hogy az – állandóan frissített – információhoz jutás idejét felszabadította. Az újsághoz hasonlóan a befogadó dönti el, hogy mikor olvassa, viszont híreinek frissítésében még a rádiónál is szabadabb, hiszen kevesebb szerkesztéssel, előkészítéssel jár, és nem köti a műsorszerkezet sem. És végül napjainkban ezt a folyamatot tetőzi be az internet. Manapság a tájékoztatásban-tájékozódásban egyre nagyobb szerepet kap az internet. Működésének módja és technikája szerint az internet az ún. elektronikus sajtó része. A rádióval és a televízióval szemben az információkat írott formában közli, ez viszont a nyomtatott sajtó eszköztárába tartozik. A különféle web-lapok a szöveg mellett képeket, ábrákat is tartalmazhatnak, a szöveghez mozgókép és hang is kapcsolódhat. Ezért nevezhetjük az internetet multimédiának, azaz több média eszköztárát és lehetőségeit felhasználó és azokat saját, önálló produktumként kezelő, többfunkciós médiának. Az internet egyik fontos szolgáltatása az, hogy segítségével közvetlenül elérhetők maguk a hírügynökségek a legfrissebb anyagokkal. A másik, hogy az interneten a nyomtatott sajtótermékek (újságok, folyóiratok) is hozzáférhetők. Ezeknél is fontosabb a harmadik: az on-line újság. Technikai lehetőségeit kihasználva, az on-line újság időben minden más hírszolgáltatást képes megelőzni. Az internetes lapok általában a hírek címeit és a leadet közlik, és percre megjelölik, hogy mikor került fel az adott anyag. Az igazi újítás a hipertext. Ez arra ad lehetőséget, hogy egyes megjelölt szavakról, kifejezésekről, képekről stb. (linkekről) tovább lehet lépni. Ugorhatunk elrejtett szövegekre (pl. a címről a teljes cikkre), korábbi írásokra (archívum), más lapok hasonló témáira stb. Ilyenformán az interneten – és az on-line újságokban – nincsenek terjedelmi korlátok.
Szakirodalom Béres István – Horányi Özséb (szerk.) 1999. Társadalmi kommunikáció. Osiris Kiadó, Budapest. Buda Béla 1988. A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, Budapest. Griffin, Emory 2001. Bevezetés kommunikációelméletbe. Harmat, Budapest. Heller Mária – Rényi Ágnes 1996. A nyilvános kommunikáció szociológiai modellje. JEL-KÉP 4. sz. 3–19. Horányi Özséb (szerk.) 2003. Kommunikáció I–II. General Press Kiadó, Budapest. Hull Raymond 1997. A sikeres nyilvánosbeszéd. Bagolyvár Könyvkiadó. Budapest. Lázár Judit 2005. A kommunikáció tudománya. Balassi Kiadó, Budapest. Pléh–Síklaki–Terestyéni (szerk.) 1997. Nyelv – kommunikáció – cselekvés. Osiris Kiadó, Budapest. Róka Jolán 2002. Kommunikációtan. Századvég: Budapest. Szabó Katalin 1997. Kommunikáció felsőfokon. Kossuth Kiadó, Budapest. Wacha Imre 1994. A korszerű retorika alapjai. I–II. Szemimpex, Budapest. 20
