1. A cigányság eredete és vándorlása
Nagyon kevés forrás van arról a kb. 1000 évről, ami a roma őshazából való elindulás és Európába érkezés között eltelt.
Bizonyítékok annak igazolására, hogy cigányok indiai származásúak: A) Önelnevezés: a rom (lom vagy dom) nyelvtörténetileg megegyezik a szanszkrit domba szóval; ez a szó pedig egy, az indiai kasztrendszerben (Brahmin, Ksatrija, Vaisja, Súdra) alacsony helyet elfoglaló vándortörzsnek a neve. A törzs, amelynek története a forrásokban a VI. századig nyomon követhető, ma is létezik Indiában. Tagjai sokféle mesterséget űznek és tevékenységet folytatnak: vannak közöttük pl. énekesek, zenészek, kovácsok, fémművesek, kosárfonók és utcaseprők is. Így nem véletlen, hogy egyes indiai nyelvekben a dom közszóként is ismert: vándor zenészt, alacsony kasztba tartozó, fekete bőrű férfit is jelent. B) Nyelv: kb. 500-ra tehető azoknak a szavaknak a száma, amelyek egyformán megtalálhatóak a cigányban, illetve az indiai nyelvekben, s így minden bizonnyal egy közös alapnyelv maradványa ez a szókincsréteg. C) Antropológiai jegyek: Az antropológiai jegyek is bizonyítják az india származást, és még csak antropológusnak sem kell lenni ahhoz, hogy feltűnjék a hasonlóság a szubkontinens lakosai és az onnét messzire elvándorolt cigányok között.
Feltételezés – az őshaza India Konrad Justinger krónikája (1419) mint a „fáraó népé”-t még egyiptomi eredetűnek tartotta a cigányságot, az indiai eredetet elsőként Vályi István bizonyította 1776-ban. Miért vándoroltak el a cigányok Indiából? Az Indiába É-ról betörő nomád népek elől menekültek el a maguk is nomád életet élő cigányok. Mikor vándoroltak el a cigányok Indiából? A hagyomány a cigányok Indián kívüli megjelenését a Kr.u. V. század elejére teszi. Egy arab történetíró 950 körül feljegyezte, hogy Bahram Gór perzsa király oly módon akart gondoskodni alattvalóiról, hogy elrendelte: csak a nap felét töltsék munkával, a másik felét zeneszó melletti evéssel és ivással. Ennek érdekében megkérte India királyát, hogy küldjön neki zenészeket. Ez meg is történt és 12.000 luri vagy zotti érkezett ekkor Perzsiába, akiknek Gór király búzát, marhát és szamarat adott, s szétküldte őket, hogy telepedjenek le és szórakoztassák zenéjükkel a népét. A zenészek azonban egy éven belül meggondolatlanul elfogyasztották a búzát és a marhákat, amiért is a király azzal büntette őket, hogy megparancsolta: ezután vándoroljanak szerte az országban és zenélésből éljenek. Mivel a Közel-Keleten a luri/zotti szavak jelentése: „cigány”, kimondhatjuk, hogy a hagyomány az V. század elejére teszi megjelenésüket e területeken. A cigányok feltételezett őshazája tehát India ÉNy-i része, különösen a mai Pandzsáb, Radzsasztán és Gudzsarát államok. Ezekben az indiai államokban ma is több olyan nép él, amely sok hasonlóságot mutat a romákkal, egyesek „indiai cigányokként” is emlegetik őket. E népek elkülönítik magukat a letelepedettek társadalmától, sőt a hagyományos indiai kasztrendszeren is kívül állnak, „kaszton kívüliek”.
Lélekszámuk India egész területén a 30.000.000-t is meghaladja. Sokan ma is peripatetikus („vándorló”) szolgáltató vándorlást folytatnak, fő mesterségeik a lókereskedés, valamint a vándorzenélés, tánc, utcai mutatványosság, bűvész- és zsonglőrmutatványok, jóslás. Élesen elhatárolják magukat a letelepült lakosságtól, az asszonyaikat a romákéhoz hasonló színpompás öltözetük is megkülönbözteti a többi néptől.
A romák őshazájaként szóba jövő mai indiai államok: Gudzsarát (1), Radzsasztán (2), Pandzsáb (3), Harjana (4), Uttar Prades (5)
Ha a mai romák Indiából származnak nincs egyetlen időpont sem a vándorlás kezdetére. Több hullámban történt a vándorlás: évszázadok alatt vándoroltak Ny-ra a különböző kultúrájú, életmódú és létszámú csoportok. Középkori megjelenésükre nincs pontos adat. A korabeli balkáni okiratok már jelenlévő csoportként jelölik őket.
Kivándorlás Iránból A 7-8. századtól kezdve az Iránban élő indiai eredetű népcsoportok több irányba folytatták a vándorlást. A) Egy részük Kis-Ázsiába, az örmények vidékére költözött, ahol felvették a kereszténységet. A terület akkor a Bizánci Birodalomhoz tartozott, és a bizánci krónikák a 9. századtól már említik a keleti szélek vándorait, akiket az atszinganosz („érinthetetlen”) kis-ázsiai eretnek mozgalom nevéből „tszinganoszoknak” neveznek. Sőt írásos emlékek szerint 810-ben mágiával és jóslással foglalkozó tszinganoszok jelentek meg magában Konstantinápolyban, a birodalom fővárosában is.
B) A romák másik csoportja délnek fordult és a Közel-Kelet, majd Észak-Afrika felé vette az irányt. Az ő leszármazottaik a mai „arab cigányok”. Három fő csoportjuk van: a navarok, a halebek és a gagarok. Önmagukat valamennyien a dom népnévvel jelölik. Roma nyelvükben számos arab jövevényszó van. Jelentős részük ma is lovaskocsikban lakik és szolgáltató vándoréletet él (zenélés, mutatványosság, fémművesség). Zenekaraik a hagyományos arab zene híres művelői. A legnagyobb lélekszámban, több mint egymillióan Egyiptomban élnek (többségük navar), valamint Szíriában (300.000 fő) és Irakban (60.000 fő), míg a többi közel-keleti és észak-afrikai országban csak néhányezer fős roma kisebbség található. Jeruzsálem környékén, Izraelben is élnek mintegy tízezren. Észak-Afrikából a 9-10. században elérhették Spanyolországot, amely abban az időben arab uralom alatt állt. Spanyolország jelentős számú roma lakossága, a gitanók ma is afrikai eredetűnek vallják magukat. C) A 13. században a Kis-Ázsiában élő romák nyugatabbra vándoroltak, amit a mongol hódítás válthatott ki. A 14. században a kis-ázsiai romák zöme átköltözött Európába, a Balkán-félszigetre. Talán a törökökkel szembeni hasznos szolgálataiért egy csoportjuk vezetője a bizánci császártól a „Kis-Egyiptom hercege” címet nyerte el. „Kis-Egyiptom” vagy Gippe a birodalom egy görögországi területe volt Messziniában, ahol a romák egyfajta központja alakult ki. (A törökök 1500-ban elpusztították.)
2. A cigányság a középkori Európában
A törökök pusztító balkáni háborúi a romákat is sújtották. A rabszolgasors, a gyermekeik elhurcolása elől a 15. század elejétől tömegesen vándoroltak tovább a Magyar Királyságba és a román fejedelemségek területére, majd a 15-16. században egész Európában szétszóródtak. A különböző uralkodók és helyi fejedelmek szívesen fogadták a vándorokat. Rómában V. Márton pápa fogadta őket és több pápai ajánlólevelet adományozott számukra, ami a császári védlevél mellett újabb rendkívüli előjogokat jelentett. V. Márton (1417-1431) a katolikus egyház történetének 206. pápája. Miközben a konstanzi zsinat véget vetett a nyugati egyházszakadásnak XXIII. János és XIII. Benedek pápák trónfosztásával, 1417. november 11-én egyszerű diakónusból pápává választották V. Mártont, akit az ünnepi megkoronázás előtt pappá, majd püspökké kellett szentelni.
A romák 15. századi „felfedező utazásaik” során Nyugat-Európa minden országába eljutottak, ez volt a „roma kalandozások” kora.
Roma rabszolgákat kínáló árverési hirdetmény (Havasalföld, 1852.)
Kalandozásaik során a roma csoportok megtanulták a helyi nyelveket, szokásokat és felmérték a mesterségeik gyakorlásához legelőnyösebb vidékeket, ahol azután évszázadokig folytatták a körkörös utazást. A csoportok különféle mesterségekre szakosodtak, foglalkozásuk kiterjedt a zenélésre, kovácsmesterségre, kézművességre (rézöntés, fafaragás, vesszőfonás), vályogvetésre, kereskedelemre, mutatványosságra, de a lopásra, jóslásra, kártyavetésre is. Több romáról szólnak a források, akik beálltak tengerésznek és így eljutottak messzi földrészekre, sőt Kolumbusz hajóin is szolgáltak. Bár az egyházi hatóságok már 1447-ben kitiltották őket a spanyolországi Barcelonából, és 1471-ben Svájcban megszülettek ellenük az első törvények is, a romák igazi üldözése csak a 16. században kezdődött. A mohamedán török terjeszkedés ekkor már nyomasztóan nehezedett egész Európára, és a romákat színlelt kereszténységgel, pogánysággal kezdték vádolni, valamint azzal hogy török kémek. Több országban megtiltották a velük való minden kereskedelmi és egyéb érintkezést. 1563-ban a tridenti zsinat úgy rendelkezett, hogy roma ember nem lehet a katolikus papság tagja. Sokakat kivégeztek közülük, nemcsak lopás vétkéért, hanem sokszor azért is, ha az áthaladási tilalom ellenére az adott város vagy ország területén találták őket. A kitiltó rendeletek miatt a romák a „határok népei” lettek, egyik országból a másikba menekültek, de megtartották szabadságukat és a függetlenségüket a nem-romák (gádzsók) törvényeitől. Nyugat-Európában az évszázadok során a romáktól elszakadva két különálló csoport is született, amelyek ma külön népeknek tartják magukat. Az egyik a szintók, akik Európa német nyelvű területein alakultak ki, a másik pedig a spanyol cigányok (gitanos), akik az inkvizíció különösen kegyetlen üldözése következtében letelepedtek és áttértek a spanyol nyelv használatára. A 16. század végén több nyugat-európai ország az amerikai és afrikai gyarmataira toloncolta a roma közösségeket.
A Balkán-félszigeten a török terjeszkedéssel együtt a rabszolgaság is utolérte a romákat, a peripatetikus vándorlást folytató csoportok jó részét megfosztották szabadságuktól, és a török rabszolgapiacokra hajtották őket. A balkáni népeknél és a román fejedelemségekben a 14-15. században mesterségeikkel a földbirtokosok helyi gazdaságait kellett kiszolgálniuk, a vándorlási, szökési kísérleteiket kegyetlenül büntették. Ezek az erőszakkal letelepített csoportok részlegesen asszimilálódtak a befogadó népekhez, átvették azok nyelvét. A spanyolországi cigányokat a 17. század elején kényszerítették végleg a letelepedésre, halálbüntetés terhe mellett tiltva meg nekik a vándorlást, a hagyományos mesterségeiket, a roma nyelv használatát és a „cigány öltözet” hordását.
3. A cigányság megjelenése Magyarországon
A XIV. századtól kezdve egyre gyakrabban bukkantak fel a forrásokban az olyan hely- és személynevek, amelyek kapcsolatba hozhatók a cigány népnévvel. A XV. században a cigányság számát 5.000 főre tehetjük a Magyar Királyság területén. Településnevek: Cigánd (Zemplén vármegye) 1289., Cigányvaja (Közép-Szolnok vármegye) 1370., Cigányfalva (Bihar vármegye) 1406., Cigányfalva (Kolozs vármegye) 1496., Személynevek: az oklevelekben 1315-től kezdve gyakran felbukkanó Cigányi családnév származási helyre utal, tehát nem valódi személynév; 1378-tól kezdve azonban tucatszám találkozhatunk elsősorban a Dunántúlon megkülönböztető nevekkel, amelyek tehát már valódi személynevek. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) Magyar, német és cseh király, német-római császár, a késő középkor egyik legjelentősebb uralkodója volt. Nevéhez fűződik az utolsó összeurópai keresztes hadjárat megszervezése (1396), a nagy nyugati egyházszakadás felszámolása (1417), és a huszitizmus elleni harc megkezdése. Magyar királyként elsősorban Dalmácia elvesztésével, Visegrád és Buda nyugati színvonalú kiépítésével, illetve az Oszmán Birodalommal szembeni defenzívába (védekező taktikába) vonulással, a végvárrendszer kiépítésével, valamint törvényeinek gazdasági és jobbágyokkal kapcsolatos előremutató jellegével írta be magát a történelembe.
Zsigmond király menlevele (1423) Feltételezzük, hogy a Magyarországon megjelenő cigány csoportok nem mind maradtak meg itt, hanem tovább vándoroltak Nyugat-Európa felé. Az 1417-ben és az azt követő években a Német Birodalomban (Augsburg, Hamburg, Rostock, stb.), Svájcban (Zürich, Basel, stb), Franciaországban és másutt is megjelenő cigány seregek vezetői a források szerint Zsigmond király menleveleit mutatták fel; ezeket nagy valószínűséggel Magyarországon nyerték. A bemutatott menlevelek minden bizonnyal hasonlóak lehettek ahhoz, amelyet ugyancsak Zsigmond király adott ki 1423-ban Szepesben
László vajda és népe számára. Ezt az eredetileg latin nyelven írt oklevelet több alkalommal is lefordították ugyan, de pontatlanul. „Zsigmond, Isten kegyelméből a rómaiak mindig fenséges királya, valamint Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország, stb. királya összes híveinknek, a nemeseknek, a katonáknak, a várnagyoknak, a tiszttartóknak, a vámtiszteknek, a szabad városoknak, a mezővárosoknak és azok bíráinak, akik az országunkban és uralmunk alatt vagytok és hivatalt viseltek, üdvöt szeretettel. Híveink, László, a cigányok vajdája személyesen és más hozzája tartozók is a jelenlétünk elé érkeztek, s nagyon alázatos kéréseket terjesztettek elénk itt, Szepesben, a jelenlétünk előtt a kérések és könyörgések esedezésével, hogy méltóztassunk őket bőségesebb kegyelmünkben részesíteni. Ezért mi az ő könyörgéseiktől felbuzdulván, azon szabadságnak a számukra való megadásáról gondoskodtunk, hogy amikor csak ezen László vajda és az ő népe a mondott uradalmainkba, tudniillik a városokba és a mezővárosokba érkeznék, akkor hűségteknek a jelen oklevelünk által erősen megparancsoljuk és meghagyjuk, hogy ezen László vajdát és az alája vetett cigányokat legyetek kötelesek minden akadályoztatás és bármiféle zaklatás nélkül segíteni és megoltalmazni, sőt minden Akadályoztatástól és kárvallástól rendeljétek megvédelmezni. Ha pedig közöttük valamilyen civakodás vagy háborúság történnék bárkinek a részéről is, akkor sem nektek ne legyen jogotok, sem közületek valakinek bíráskodni és ítélkezni, hanem csak azon László vajdának. A jelen oklevelünket pedig az elolvasása után mindig visszaadni parancsoljuk annak, aki bemutatja. Kelt Szepesben, a Szent György ünnepe előtti vasárnapon, az Úr 1432. (!) esztendejében, magyarországi királyságunknak a harminchatodik, a rómainak a tizenkettedik, a csehországinak pedig a harmadik évében.” A menlevél tehát tulajdonképpen egy nyílt parancs, amellyel az uralkodó utasítja a vármegyei, városi, mezővárosi, katonai és uradalmi tisztviselőket, hogy a levelet felmutató csoportot védelmezzék meg mindenféle külső hivatalos és nem hivatalos erőszaktól.
Hunyadi Mátyás (1458-1490) Nevezik Corvin Mátyásnak, az igazságos Mátyás királynak, hivatalosan I. Mátyásnak, de a köznyelv egyszerűen, mint Mátyás királyt emlegeti. 1469-től cseh (társ)király, 1486-tól Ausztria hercege. A magyar hagyomány az egyik legnagyobb magyar királyként tartja számon, akinek emlékét sok népmese és monda is őrzi.
Hunyadi Mátyás kiváltságlevele (1487)
Hogy környezetük mennyire hasznosnak ítélhette a cigányok munkáját, az kiderül abból a kiváltságlevélből, amelyet Szeben város elöljárósága nyert az ott lakó cigányok számára. „Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királya, s Ausztria híveinknek, nagyságos gróf Báthori István országbíránknak és országunk erdélyi részei vajdájának, valamint az ő alvajdáinak üdvöt és kegyelmet. Mivel a dolog úgy van, hogy a szebeni székben lakozó cigányok, vagyis egyiptomiak – akik tudniillik Szeben városunk védelmének az érdekében bizonyos munkák elvégzésére vannak kötelezve – régtől fogva és mindig, mint tudjuk, a szabadság azon előjogának örvendtek, hogy senki a mondott részek vajdái vagy alvajdái közül, de az ő familiárisaik közül sem háborgathatta és zaklathatta semmilyen módon ama cigányokat és semmilyen fizetéseket vagy adókat sem csikarhattak ki tőlük: ennélfogva mi azon cigányokat ilyesfajta régi szabadságaikban és előjogaikban sértetlenül megőrizni kívánván és nem akarván, hogy a dolog másképpen legyen, hűségteknek az ezen levelünkben foglaltak átal a leghatározottabban elrendeljük és megparancsoljuk, hogy az előbb mondott cigányokat, vagyis egyiptomiakat ezután se merészeljétek soha, semmikor és semmilyen módon sem zaklatni, háborgatni és terhelni, vagy tőlük más adókat vagy behajtásokat kicsikarni vagy kikövetelni és kicsikartatni vagy kiköveteltetni, hanem tartozzatok és legyetek kötelesek megengedni és megengedtetni, hogy békességesen és háborítatlanul megmaradjanak szabadságaikban és szokásaikban. Máskülönben megengedtük és teljes hatalmunkat is adtuk – és a jelen oklevelünk által adjuk is – híveinknek, a mondott Szeben városunk polgármesterének és bírájának, valamint esküdt polgárainak, hogy semmilyen okkal se engedjék meg nektek, hogy háborgassátok és terheljétek az ilyesfajta cigányokat, a reájuk a jelen oklevél által teljességgel átruházott akaratkinyilvánításunknak megfelelően. Mást tehát semmiképpen se merészeljetek cselekedni. A jelen oklevelünket pedig, amelyet – miután nagyobb titkos pecsétünk nincs a kezünk ügyében – titkos gyűrűspecsétünkkel pecsélteltettünk meg, azt akarjuk, hogy elolvasása után mindig adjátok vissza azoknak, akik majd bemutatják. Kelt Bécsújhely városának az ostroma alatt, Virágvasárnapon (április 8-án), az Úr 1487. esztendejében.” Az oklevélből az is kitűnik, hogy az államigazgatás kezdettől fogva igényt tartott a cigányok adójára.
4. Cigányok a három részre szakadt országban
A mohácsi vereséget (1526) követően a három részre szakadt Magyarországon a cigányokkal különböző élethelyzetekben találkozunk a források szerint. 1/ A királyi Magyarország cigányai A királyi Magyarországon élő cigányokról rendkívül keveset tudunk. Annyi bizonyos, hogy nemigen volt olyan zuga ennek az országrésznek sem, ahol ne lettek volna megtalálhatóak: Szepes és Nyitra vármegyék, illetve Debrecen és Szentgyörgy (Pozsony vármegye) városok statútumokat (helyhatósági rendeleteket) hoztak ellenük a XVII. században. Debrecen XVI. század közepéről való városkönyveiben elég gyakran felbukkan a nevük, mivel kisebb-nagyobb konfliktusokba kerültek a lakossággal.
2/ A hódoltsági területek cigányai Pietro Busto, Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem (1588-1602) udvarának olasz diplomatája írta: „A várak és falvak mellett sok cigány tanyázik, akik télen vályogkunyhókban, nyáron pedig a szabad ég alatt laknak. Mindenféle erőszakos mesterséget űznek, a hóhérok is többnyire közülük kerülnek ki.” A diplomata megfigyelését a török források teljes mértékben alátámasztják. Úgy látszik, hogy a hódító hadakkal együtt érkező cigány csoportok kezdettől fogva jó kapcsolatokat építettek ki az oszmán hatóságokkal. Az összeírásokban az 1540-es évek legelejétől találkozunk velük, s a fejadójegyzékek tanúsága szerint Csikán, Sikán, Szikán, Csigán, Cigán, Cingane, Csingane néven tartották őket számon az összeírók. Jegyzékbe vételük oka általában a fejadó alól való mentességük volt, mivel különféle kincstári szolgálatokat teljesítettek: közülük kerültek ki például a zenészek, a kovácsok, a tűzmesterek, a golyóöntők, a szegkovácsok, a kardkovácsok, a hóhérok, a fegyvercsiszárok, a kalauzok, a seborvosok, de voltak közöttük katonák is. A legtöbb cigány a török megszállta Budán élt, ahol egy külön „cigányvárost” népesítettek be, amely a Duna mellett terült el. Erről a közösségről több összeírás is említést tesz a XVI. század folyamán. A cigányváros vezetője a vajda (kethüda) volt; ezt a hivatalt a hivatkozott összeírások időszakában végig egy Szinán nevű cigány viselte. Feladata minden bizonnyal csak a hatóságok rendelkezéseinek a továbbítására, az adószedés segítésére terjedt ki; hogy hogyan irányította a közösséget, arról nem szólnak a források. Ez a Szinán vajda mindenesetre viszonylag vagyonos ember lehetett: volt egy malma és borral is kereskedett. A cigányváros egészen a hódoltság végéig, Buda 1686-ban történt visszafoglalásáig fennmaradt.
3/ Cigányok az önálló Erdélyben Az Erdélyben lakó cigányság már 1550-től kezdődően rendszeresen végzett hóhérmunkát. Az ítéleteket a hengernek (akasztó) nevezett cigányhóhér hajtotta végre, aki egy-egy kínvallatásért vagy kivégzésért 1 forint körüli összeget kapott. Hogy nem mindenki vállalt közülük ilyen munkát, mutatja, hogy amikor 1691-ben a hóhér segédje meg akart szökni, a magisztrátus inkább 1,5 forintra emelte fel a díjazását, csak maradjon; nyilván nehézséget okozott volna a pótlása. Ugyancsak hóhéroknak nevezték Kolozsvárott a kutyapecéreket vagy sintéreket is, akikre a város a túlságosan elszaporodott kutyák elpusztítását bízta bizonyos díjazás ellenében.
A kolozsvári cigányok a források szerint megtarthatták szokásaikat, amíg azok nem ütköztek a város törvényeibe. A cigány csoport élén a vajda állott, aki rendszeres fizetséget kapott a várostól – 1691ben évi 12 forintot – és ezenfelül alkalmanként mást is, legtöbbször posztót. Mindez arra mutat, hogy tulajdonképpen városi alkalmazott volt, aki közvetített a városi vezetőség és a cigányok között. Feladatai közé tartozott az idegen cigányok távoltartása is. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Erdély volt az az országrész, amely valódi karriert biztosított egy cigány ember számára. Lippai Balázsról van szó, Bocskai István hajdúseregeinek vitéz tisztjéről, aki több társával együtt 1604. november 14-én esküdött fel a fejedelem szolgálatára. Lippai Balázs életéről szinte semmit sem tudunk. Csak annyi bizonyos, hogy 1604-ben részt vett Felső-Magyarország városainak a hódoltatásában. Ellenfelei azonban azzal vádolták, hogy tárgyalásokat folytatott Bastával Kassa átadásáról; Bocskai ezért 1605-ben megölette.
Gyaloghajdú 1600-ból
