1. A Biblia, mint könyv Hogyan jött létre és maradt fenn? 1. A "Biblia" szó 2. Szöveghordozók

A Biblia Ezért mi is szüntelenül hálát adunk az Istennek, hogy amikor hallgattátok az Istennek általunk hirdetett igéjét, nem emberi beszédként fogadtátok be, hanem Isten beszédeként, aminthogy valóban az, és annak ereje munkálkodik bennetek, akik hisztek. (1Thessz 2:13)

Tartalom: 1.1. A Biblia, mint könyv – Hogyan jött létre és maradt fenn? 1.2. A Biblia, mint kinyilatkoztatás – Meg lehet ismerni Istent? 1.3. A Biblia ihletettsége és tekintélye – Mitől szent a Szentírás? 1.4. A bibliai könyvek listája – Hogyan alakult ki? 1.5. A Biblia tanulmányozása – Miért olyan fontos? 1.6. A Biblia értelmezése – Hogyan szabad, és hogyan nem? 1.7. Az egyes bibliai műfajok – Melyek a sajátosságaik? 1.8. A Biblia fordítása és a bibliafordítások – Mi a különbség?

1. A Biblia, mint könyv – Hogyan jött létre és maradt fenn? A főként szájhagyományon alapuló kultúrákban az írott szónak különös jelentősége volt. Az írásban való rögzítés tekintélyt, súlyt ad a szavaknak, mivel azok így akár évszázadokon át változatlanul megőrizhetővé és megőrizendővé válnak, bárki számára hozzáférhetők, elemezhetők, tanulmányozhatók, másolhatók lesznek. Különösen fontos ez Isten szava esetében. 1. A "Biblia" szó Maga a "Biblia" görög szó, a jelentése "könyvek". A Biblia más, a Bibliában található nevei: "az Írás" (Ézs29:18, Lk 4:21), "az Írások" (Dán 9:2, Jn 5:39), "a Szent Írások" (2Tim 3:15) vagy "a Törvény és a Próféták" (Róm 3:21), "az Ószövetség" (2Kor 3:14) stb. 2. Szöveghordozók Isten parancsolatait először saját kezével, saját kezűleg készült kőtáblákra írta a Sínaihegyen. Ezekről annyit tudunk még, hogy mindkét oldalukon tele voltak írva, méghozzá Isten kézírásával (2Móz 32:15-16). Amikor Mózes visszatért Izrael táborába, a nép bálványimádását látva elkeseredésében összetörte őket. Ezután Mózesnek – Isten utasítására – új táblákat kellett készítenie, melyek a régihez hasonlóak voltak, és melyekre ismét Isten írta rá a szöveget. Józsué a honfoglalás befejezése után ugyancsak kőre, méghozzá meszelt kövekre írta a törvényt az Ebál hegyén (Józs 8:32), Mózes előzetes utasításainak megfelelően (5Móz 27:1-8). A tízparancsolattal együtt kapott részletes törvénykönyvet azonban, melyeket a szövetségláda oldalához rögzítve kellett hordozni (5Móz 31:24-26), minden bizonnyal valamilyen könnyebben szállítható alapanyagra, az akkoriban használt papirusz vagy bőrtekercsekre írták. A papirusz Egyiptomból származik, és kb. i. e. 3000 óta készítették. Alapanyaga egy sásfajta, mely a Nílus mocsarában volt őshonos, de mára már jórészt kipusztult. A papirusznád finom rostú belét lemezekre szelve, két rétegben, keresztrostosan összeragasztották, aztán addig ütötték vagy préselték, amíg a megfelelő vastagságot elérte. A megszárított lapokat horzsakővel simára dörzsölték, szabványméretre vágták, majd egymáshoz ragasztották vagy varrták, és két rövid farúdra tekerve tekercsként (héberül: megilla) tárolták. A papiruszra írt kéziratok érdekes módon leginkább Egyiptomban és Júdea száraz pusztájában, a rendkívül száraz éghajlatnak köszönhetően maradtak fenn (pl. Alexandria). A papirusznádat az Ószövetség is megemlíti (2Móz 2:3, Jób 8:11), de nem írásra használt anyagként. A pergamen a Kis-Ázsia Pergamon királyságából származik. Plinius, római történetíró (i. sz. 61/62-113) feljegyzései szerint II. Eumenész király (i. e. 197-159) a híres alexandriai könyvtárhoz hasonlót szeretett volna létrehozni, de vetélytársa, Ptolemaiosz Epifánész egyiptomi uralkodó (i. e. 205-182) megtiltotta a papirusz kivitelét, hogy tervét meghiúsítsa. Ezért Eumenész kecskék és juhok bőrének speciális kikészítésével gyártott anyagra íratta a könyveket. A pergamen anyaga a papirusznál jóval időtállóbbnak bizonyult, de olyan drága volt, hogy a szöveget habkővel ledörzsölve és mészkővel fehérítve gyakran újrahasznosították (ezek az ún. palimpszesztek). A borjú-vagy antilopbőrből készült, különleges minőségű pergament vellumnak nevezték, gyakran bíborszínűre festették, és arany vagy ezüst tintával írtak rá. A pergament az Újszövetség is megemlíti (2Tim 4:13), ui. Pál arra kéri Timóteust, hogy vigye el neki a köpenyét, a könyveit, de mindenekelőtt a pergamenjeit, melyet Troászban Kárposznál hagyott.

2

Az i. sz. 1. századtól a papirusz-és pergamenlapokat a mai könyvhöz (görög biblion) hasonló alakban kezdték összefűzni (kódexek), amelyet jóval könnyebb volt szállítani és használni. Az Újszövetség ismert legkorábbi kéziratai is jórészt kódexkötésűek. A zsidók azonban egészen a középkorig ragaszkodtak a tekercs formátumhoz, és az orthodox zsidó közösségek liturgikus célra szánt szövegeit még ma is tekercsre írják. Sokáig abban látták a kódexek előnyét, hogy a tekercsekkel ellentétben mindkét oldalukra lehetett írni, de találtak olyan tekercset is, melynek mindkét oldalán szerepelt írás; vsz. erre utal Ezékiel könyvének következő részlete is: "Láttam, hogy egy kéz nyúl felém, és egy irattekercs volt benne. Kiterítette előttem, és az tele volt írva mindkét oldalán. Siratóének, sóhaj meg jajszó volt ráírva." (Ez 2:9-10). A tekercseken hasábokra osztva írták a szövegeket, fogantyújához vagy hátoldalához gyakran függőcímkét (görögül: szillübosz vagy szittübosz) erősítettek, mely a mai könyvek gerincéhez hasonló funkciót szolgált – így nem kellett kinyitni a tekercset ahhoz, hogy tudják, mi van benne. A tinta rendszerint koromból és valamilyen ragasztóanyag keverékéből készült. Az íráshoz eleinte kemény nádból készült tollakat használtak. A lúdtollal való írás valószínűleg a görögöktől származik, az i. e. 3. századból. – A régészek a bőrön és a papiruszon kívül cserépre, kőre és rézlemezre írt szövegeket is találtak (rövid bibliai áldások, imák, Tízparancsolat, stb.). A kínai eredetű papír viszont csak a mórok közreműködésével, a 9-10. század környékén jelent meg Európában, a bibliai és liturgikus szövegek alapanyagául pedig csak a 13. században kezdték el használni. A 15. században a könyvnyomtatás feltalálása végül teljesen kiszorította a pergament. 3. Tipográfia A hívő zsidóknak az Ószövetség szövege iránti mély tiszteletét illusztrálja az a sok, másolásra vonatkozó előírás, melyet a Talmudból (a zsidó hagyomány i. sz. 2-5. század között összegyűjtött és írásba foglalt gyűjteményéből) ismerhetünk meg. Pontos, aprólékos, mai szemmel nézve talán kicsit túlzásnak is tűnő előírások szabályozták a kéziratok formai megjelenését, a felhasznált eredetét, de még a másolás körülményeit is. Így például a kézirat • csak kultikusan tiszta állat bőrére készülhetett, és tiszta állat inaiból készített zsineggel szabadott összefűzni • a kéziratlapot írás előtt gondosan meg kellett vonalazni, még 3 szót sem szabadott vonalazás nélkül leírni • a hasáboknak 48-60 sorból, soronként 30 betűből kellett állniuk • a tinta csak fekete lehetett, és pontos recept alapján készült • a betűk között haj-vagy drótszál méretű, a fejezetek között kilencbetűnyi távolságot kellett hagyni, a könyvek közti beosztás háromsornyi kellett, hogy legyen • a másolás alapjául csakis hiteles kézirat szolgálhatott, melytől a másoló nem térhetett el • egyetlen szót vagy betűt sem volt szabad emlékezetből, ellenőrzés nélkül leírni • a másolónak teljes figyelmét a másolásra kellett fordítania, még akkor is, ha közben esetleg egy király szólt volna hozzá, különösen Isten nevének a leírásakor • a másoló csak zsidó lehetett, és rituális tisztálkodás után, tiszta ruhába öltözve foghatott a másoláshoz. A héber írás ún. kvadrát (négyzetes) írás, ami azt jelenti, hogy a betűk alakja belefér egy négyzetbe. Ez a forma a perzsa korszaktól vált gyakorlattá. A kvadrátírás megjelenése előtti, ún. paleo-héber írásmóddal találkozhatunk azonban a kvadrátírással írt szövegekben is, Isten nevét például sok régi héber iratban ezzel az írásmóddal írták le. Az írás az általunk megszokotthoz képest éppen fordítva, jobbról balra történt, a sorok pedig fentről lefelé követik egymást. A héber írásnak két nagy korszakát különböztetik meg: a punktálatlan (nem pontozott) és a punktált (pontozott) írás korát. Az ősi héber nyelvű írás ugyanis nem rögzítette a magánhangzókat. A héber nyelv sajátságai miatt ez nem okozott gondot, amíg a héber volt

3

Izrael beszélt nyelve. Később, a babiloni fogság után azonban az arám vált a mindennapi beszélt nyelvvé, az írástudók pedig szájhagyomány útján adták tovább a szent szövegek helyes kiejtésének módját. A zsidók szétszóratása, azaz i. sz. 70 után azonban egyre szükségesebbé vált a kiejtés írásban való rögzítése. A magánhangzók jelzésére fejlesztették ki az i. sz. 6. századtól az ún. punktációs (pont-) rendszert, amely a betűk alatt, felett, illetve közepében pontokkal, vonalkákkal jelzi a magánhangzókat. Többféle rendszer is létrejött, de végül az ún. tibériási változat terjedt el. Az élő héber nyelvben, a bibliai szöveg olvasásánál és a nyelvkönyveknél általában a szefárd kiejtési hagyományt követik. A régi héber nyelvű írásokat ezen kívül az írás módja szerint is meg szokták különböztetni: létezik formális, archaikus, fél formális vagy kurzív (folyó-) írás. Az ókori görög írás a héberhez hasonlóan nem tartalmaz sem írásjeleket, sem kis-és nagybetűket. A görög írás iránya viszont megegyezik az általunk használttal, és a kiejtés módja sem olyan bonyolult, mint a héber esetében. A felhasznált betűtípusok szerint megkülönböztetünk nagybetűs (majuszkuláris vagy unciális) és kisbetűs (minuszkuláris) írást, illetve az írásmód tekintetében nyomtatott vagy folyóírást. Az ősi görög nyelvű újszövetségi iratok mind nagybetűs írással készültek, a kisebb helyigényű minuszkuláris írással készült kódexek csak a 9. században jelentek meg. A héber kéziratok már a babiloni fogság után használtak szakaszolást. A Biblia mai fejezetbeosztása azonban középkori eredetű: Stephen Langton angol érsek munkája (1205), a versbeosztás pedig Robert Etienne párizsi nyomdászé (1551). A fejezet-és versbeosztás nagy előnye a lokalizálás: segítségével könnyebb megtalálni azt a részt, amit keresünk, illetve a teljes Bibliának egy témáról szóló részleteit is könnyebb átlátni, ha felsorolhatjuk az összes "helyet". A beosztás hátránya ugyanakkor, hogy a szöveg folyamatosságát a tkp. önkényes fejezethatárok időnként vitatható módon törik meg. További kísértést jelent a (különben prózai szövegek) "versek"-ként történő felhasználása érvelés közben: a szöveg gondolatmenetéből kiragadott mondatok látszólag igazolhatnak egy kijelentést, miközben eredetileg egészen másról szóltak. A héber Biblia teljes szövegének első nyomtatott kiadása 1488-ban jelent meg Soncinóban. A 16. századi bibliafordításoknál alkalmazott fejezetbeosztás a héber Biblia 1571-es Montanus által készített kiadásában jelent meg. A héber szöveg legpontosabb kritikai kiadása hosszú időn keresztül Rudolf Kittel 1937-ben kiadott Biblia Hebraica-ja volt, mely az összes akkor ismert kézirat szövegének figyelembe vételével készült. Ennek mai, átdolgozott változata a Biblia Hebraica Stuttgartensia, a Deutsche Bibelgesellschaft (Stuttgart) és a United Bible Societies (New York) közös kiadása. A 20. század második fele óta ezekből készülnek a bibliafordítások. A görög Újszövetség első nyomtatott kiadása 1516-ban jelent meg, és Rotterdami Erasmus, holland humanista tudós munkája volt, amely még csekély számú görög kéziraton nyugodott. A hagyományos protestáns bibliafordítások (Luther, King James, Károli) mind ennek a későbbi revíziói, az ún. Textus Receptus (elfogadott szöveg) alapján készültek. Bár az újszövetségi görög szöveg kutatása főleg a 19. században élte reneszánszát (Tischendorf, Westcott-Hort stb.), a TR-nak már az a 19. századi változata is elavultnak tekinthető, amely alapján például az 1908-as Károli fordítás készült. (Ezért vannak benne olyan részletek, amelyekről a 20. századi kutatás kiderítette, hogy csak másolási hibák vagy utólagos betoldások révén keletkeztek). A modern bibliafordítások mind a Nestle-Aland-féle Novum Testamentum Graece (Stuttgart, DBG), illetve az azonos szövegű, de egyszerűbb jegyzetekkel ellátott The Greek New Testament (New York, UBS) szövegkiadásán alapulnak. A szövegkritikai munkálatok tudományos elveit és az egyes részletekkel kapcsolatos döntéseket a kiadók természetesen dokumentálták (lásd Bruce Metzger: Textual Commentary to the Greek New Testament, New York, UBS).

4

4. Nyelv Az Ószövetség nyelve héber (helyenként arám), az Újszövetség nyelve görög (koiné, a klasszikus görög korabeli nemzetközi köznyelvi változata). A héber nyelvet a sémi nyelvcsalád északnyugat-sémi ágába sorolják. Öt fejlődési szakaszát szokás elkülöníteni: bibliai, misnai, rabbinikus, középkori és modern. Az ószövetségi iratok a bibliai héber nyelven íródtak. Az arám nyelv szintén a sémi nyelvcsaládba tarozik, de annak észak-sémi ágába. A babiloni fogság után ez vált a zsidóság általánosan beszélt nyelvévé, Jézus és tanítványai is arámul beszéltek. Arám nyelvű szakaszok általában ott találhatók az ószövetségben, ahol az arám nyelven írt levelet, rendeletet vagy beszédet idéz (Ezsd 4:6-8,18; 7:12-26; Dán 2:4-7:28). A görög nyelv az indo-európai nyelvcsaládba tartozik. Ennek is öt fejlődési szakaszát szokták említeni, úgymint: homéroszi, attikai, koiné bizánci és modern. Az újszövetségi iratok koiné nyelven íródtak, amely a Római Birodalom akkori "közlekedőnyelve" volt, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az evangélium minél hamarabb elterjedhessen "széles e világon". Megjegyzendő, hogy az Újszövetség írói szinte mind arám anyanyelvűek voltak, és eltérő szinten beszélték a görögöt, ezért írásaikban gyakoriak a klasszikus görögtől eltérő fordulatok. Ezekről a középkorban úgy vélték, hogy valamiféle isteni nyelvezetről tanúskodnak, a felvilágosodás idején pedig hibás görögségről beszéltek, de minél több korabeli koiné szöveg került elő, annál világosabbá vált, hogy ezek a részletek a korabeli köznyelven íródtak, és a szerzők anyanyelvi gondolkodásmódját tükrözik (ún. hebraizmusok vagy arameizmusok). A mai Izraelben beszélt héber (ivrit) és a bibliai héber, illetve a modern újgörög és az újszövetségi koiné között természetesen ugyanolyan nagy a különbség, mint a mai és az ómagyar között. 5. Felosztás A keresztény Bibliának két része van: Ószövetség (katolikusok: 46 könyv, protestánsok: 39 könyv) és Újszövetség (27 könyv). Az izraeliták csak a héber szövegeket tekintik Bibliának (amit a keresztények Ószövetségnek neveznek), az Újszövetséget nem fogadják el. Az Újszövetség könyveinek listája a katolikus, ortodox és protestáns kánonban azonos (27 könyv), csak a könyvek, levelek címeinek a helyesírásában vannak kisebb eltérések (pl. Kolossé / Kolossze): Máté evangéliuma (Mt), Márk evangéliuma (Mk), Lukács evangéliuma (Lk), János evangéliuma (Jn), Apostolok Cselekedetei (ApCsel), a rómaiaknak írt levél (Róm), a korinthusiaknak írt első és második levél (1Kor, 2Kor), a galaciabelieknek írt levél (Gal), az efezusiaknak írt levél (Ef), a filippieknek írt levél (Fil), a kolosszeieknek írt levél (Kol), a thesszalonikaiaknak írt első és második levél (1Thessz, 2Thessz), a Timóteusnak írt első és második levél (1Tim, 2Tim), a Titusznak írt levél (Tit), a Filemonnak írt levél, a zsidóknak írt levél (Zsid), Jakab levele (Jak), Péter első és második levele (1Pét, 2Pét), János első, második és harmadik levele (1Jn, 2Jn, 3Jn), Júdás levele (Júd), János Jelenései (Jel). Ami az Ószövetség könyveinek listáját illeti, a zsidó és a protestáns Biblia megegyezik, a katolikus Biblia néhánnyal többet sorol fel (a kánon kialakulásával más tanulmányunk foglalkozik). A héber Biblia könyveinek címei a protestáns és a katolikus Bibliában eléggé eltérőek, bár kis gyakorlattal azonosíthatók. A héber szavakon ugyanis a történelem, konkrétan a görögös és latinos átírások (Septuaginta, Vulgata), illetve a magyar kiejtés sokat torzított (pl. Jésajáhú > Ézsaiás).

5

1.2. A Biblia, mint kinyilatkoztatás – Meg lehet ismerni Istent? Van Isten? Milyen? És ez mit jelent számunkra? Ezek az élet alapvető kérdései, amelyekre ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk. Válaszainkat ugyanis szükségszerűen befolyásolják az életélményeink, a körülményeink, a neveltetésünk, a személyiségünk, a képzettségünk. Ezért van szükségünk rá, hogy ha van Isten, akkor ő maga győzzön meg minket arról, hogy van, hogy milyen, és hogy ez mit jelent a számunkra. A keresztény vallás alapvető üzenete, hogy ez meg is történt: Isten szólt, a szava fennmaradt, és rajta keresztül ma is szól. 1. A kinyilatkoztatás szükségessége Van Isten? Milyen? És ez mit jelent számunkra? Ezek az élet alapvető kérdései, amelyekre – saját kútfőnkből merítve – ahányan vagyunk, annyiféle választ adunk. Válaszainkat ugyanis szükségszerűen befolyásolják az életélményeink, a körülményeink, a neveltetésünk, a személyiségünk, a képzettségünk. Ezért van szükségünk rá, hogy ha van Isten, akkor ő maga győzzön meg minket arról, hogy van, hogy milyen, és hogy ez mit jelent a számunkra! A kereszténység üzenete az, hogy ez megtörtént: Isten szólt, Szava fennmaradt, és rajta keresztül ma is szól. Az Istenről alkotott képünk döntően befolyásolja az életünket. Amilyen az istenünk, olyan az életünk. Ezért szükségünk van rá, hogy Istent minél jobban megismerjük (Kol 1:9-14). A Bibliából tudjuk, hogy: • Isten elképzelhetetlen, ő egészen más, mint gondolnánk (Ézs 40:18, ApCsel 17:29) • Istent létszükségünk megismerni (Jn 17:3, ApCsel 17:22-23,30-31) • Isten megismerhető a természet, a lelkiismeret és a különleges kinyilatkoztatás révén (ld. alább). Kérdés azonban, hogy mennyire ismerhetjük meg Istent, akit nem látunk, és elképzelni sem tudunk? A válasz az, hogy pontosan annyira ismerhetjük meg, amennyire ő megismerteti velünk önmagát. Teljesen rá vagyunk utalva arra, hogy kinyilatkoztassa önmagát nekünk. És a jó hír az, hogy Isten ezt meg is tette! 2. A kinyilatkoztatás két útja • a közvetett: a teremtett világon és a lelkiismereten keresztül • a közvetlen: hallható hangon, látomáson, álmokon, angyali küldötteken, prófétákon, Fián, Lelkén és az Íráson keresztül. 3. A kinyilatkoztatás három formája Az emberek maguktól is keresik Istent (ApCsel 17:27), mert Isten elegendő jelét adta létezésének. Isten ugyanis bizonyos fokig megismerhető a teremtett világ értelmes vizsgálatából: léte és közelsége, hogy a világon kívül áll, ugyanakkor azt belülről áthatja (ApCsel 17:24-28), végtelen hatalma, isteni természete (Róm 1:20), csodálatos volta (Zsolt 19:2-7, Jób 38), gondviselő jósága (Mt 5:45, ApCsel 14:17, 17:25). A "prédikáló természet" azonban nem ad személyes ismeretet Istenről, és az ember ezt az ismeretet is hajlamos figyelmen kívül hagyni (Róm 1:18,20-21,25,28,32). Isten bizonyos fokig megismerhető az Istentől kapott lelkiismeret parancsából: mint belső "törvény" működik minden emberben (Róm 2:14-15); alkalmanként emberségre is indít (Lk 10:33-35, ApCsel 28:2); ugyanakkor sejteti az eljövendő számonkérést is (Róm 1:32, 2:1516). "Isten belső szava" azonban nem ad üdvözítő ismeretet Istenről, és az ember rendszerint ezt az ismeretet is hajalmos elnyomni (Róm 3:10-12, Ef 4:19).

6

Az üdvözítő Isten személyesen csak Isten különleges kinyilatkoztatásából ismerhető meg: • a választott nép, a zsidóság történelméből (Zsolt 78.) és a neki adott tanításból, tehát a Szentírásból (2Tim 3:16-17), Isten ugyanis csak a zsidóságnak adott különleges kinyilatkoztatást (2Móz 33:16,34:10, 3Móz 20:26, 5Móz 4:6-8, 30-35, Ézs 2:3, Ám 3.2, Jn 4:22, Róm 3:2, 9:4-5, 15:8-12, Ef 2:11-22) • Jézus Krisztus személyében (Zsid 1:1-3, Jn 1:4.9.14.18 stb.), • és a Szentlélek általi megtapasztalásban (Róm 8:13-17, Gal 5:16-25, 1Thessz 4:9, 1Kor 14:26, 2Kor 2:17 stb.). 4. A bibliai kinyilatkoztatás változatossága Isten sokszor és sokféleképpen szólt (Zsid 1:1): • angyalokon keresztül pl. Mózesnek (2Móz 3:1-4), Dánielnek (Dán 9:21-23), Máriának (Lk 1:26-33, Mt 28:5-7) • hallható hangon pl. Ádámhoz (1Móz 3:8-19), Noéhoz (1Móz 6:13-21), Ábrahámhoz (1Móz 12:1-4,18:33), Mózeshez (2Móz 19:3.19, 33:11), Illéshez (1Kir 17:2-5, 19:9-11), Ézsaiáshoz (Ézs 22:14), Jézushoz és a körülötte levőkhöz (Mt 3:16-17, 17:5), Pálhoz (Csel 9:3-6), Péterhez (Csel 10:19-20); diktálva pl. Mózesnek (2Móz 34:27-28), Jeremiásnak (Jer 36:27-28) • álmokon keresztül pl. Abimeleknek (1Móz 20:3-7), Jákóbnak (1Móz 28:10-17), Salamonnak (1Kir 3:5, 9:2), Józsefnek (Mt 1:20, 2:13, 19-22, 2:12), a bölcseknek (Mt 2:12) • látomásokon keresztül pl. Dávidnak (1Krón 21:16), Ézsaiásnak (Ézs 6:1-8), Dánielnek (Dán 7-8.fej.), Ezékielnek (Ez 37. fej.); Ananiásnak (Csel 9:10), Kornéliusznak (Csel 10:3-6), Pálnak (Csel 16:9, 2Kor 12.1-4), Jánosnak (Jel 1:19) • történelmi eseményeken és a rájuk való emlékezésen keresztül (2Móz 20:1, 5Móz 6:10, Zsolt 78, 105, Csel 7:2-53, 13:16-41, 1Kor 10:6,11, Júd 17 stb.) • Lelke által adva felismerést (Mt 16:15-17, Csel 10:34-35 vö. 1Kor 12:8) • Jézusban személyesen is tanítva (Ézs 54:13 vö. Jn 6:45, Lk 24:25-27,44-48). 5. A bibliai kinyilatkoztatás mértéke… • a világ teremtésétől (1Móz 1:1) a világ újjáteremtéséig (Jel 21:1) mindent átfog • Jézus semmit sem mondott titokban (Jn 18:20) • a Szentlélek az apostolokat elvezette a teljes igazságra (Jn 14:26, 16:12-13) • Isten rengeteg titkát feltárta, ezek most mindenki által megismerhető "nyílt titkok" (Ám 3:7,Mt 13:11, Róm 16:25, 1Kor 2:6-7, 4:1, Ef 1:9), ugyanakkor Isten nem tárt fel nekünk minden titkot (5Móz 29:28, 1Kor 14:2, 2Kor 12:4, Jel 10:7), de őt ismerve az ismeretlen dolgokat is rábízhatjuk • Isten megismerése a mennyben még folytatódni fog (1Kor 13:12, 1Jn 3:2).

7

1.3. A Biblia ihletettsége és tekintélye – Mitől szent a Szentírás? Köztudomású, hogy a kereszténység szent könyve a Biblia, és hogy a keresztények Istentől származónak és vallási kérdésekben a végső tekintélynek tekintik. Kérdés azonban, hogy azok a személyek, akik a Bibliát megírták, valóban "Istentől ihletettnek" tartották magukat és egymást, vagy csak a későbbi nemzedékek tekintették írásaikat Isten szavának? Végül az is kérdés, hogy ma miért tartja valaki ihletettnek a Bibliát? 1. Isten szava… • az Ószövetség az ószövetségi írók szerint (2Móz 31:18, 2Sám 23:2, Jer 26:2, 36:2, Zsolt 119 stb.) és az újszövetségi írók szerint (Mt 1:22, 5:17, 2:15, ApCsel 3:18,21, 2Tim 3:16, Zsid 1:1-2, 1Pt 1:10-12, 2Pt 1:20-21 stb.) • Jézus tanítása maga Jézus szerint (Jn 6:45,63, 7:15-17, 8:28, 12:48-50, 14:24) és az apostolok szerint (Jn 1:1-14, 3:34, Mt 7:29, 1Tim 5:18, Zsid 1:1-2, Jel 1:1-2, 19:13) • az apostolok tanítása Jézus szerint (Jn 16:12-15, ApCsel 26:16) és maguk az apostolok szerint (1Kor 1:18, 2:4-5.13, 14:37, 2Kor 2:17, 12:7, Gal 1:11-12, 1Thessz 1:5-6, 2:13, 4:15, Jel 1:1-3.19, 22:18-20). 2. Amit a Biblia mond, azt Isten mondja… • Jézus szerint (1Móz 2:24 vö. Mt 19:4-5) • és az apostolok szerint (Zsolt 2:1 vö. Csel 4:25; Gal 3:8 vö. 1Móz 12:1-3; Róm 9:17 vö. 2Móz 9:13,16). 3. Az Ó- és az Újszövetség egységet képez… • Jézus szerint (Jn 5:39,46-47, Lk 24:25-27,44) • az apostolok szerint (Ef 2:20, 2Pt 3:1-2, 1Kor 10:6,11). 4. Az apostolok szentírásnak tekintették… • Jézus tanítását (1Tim 5:18, Pál az 5Móz 25:4-gyel együtt írásként idézi a Mt 10:10-et) • egymás írásait (2Pt 3:15-16, Péter más írások között említi Pálét). 5. Az apostolok követendő hagyománynak tekintették… • az ószövetségi Írásokat (Mt 15:6, 2Tim 3:14 vö. Róm 15:4) • Jézus tanításait (Jn 20:30-31, 21:24, Csel 1:1-3 vö. 1Kor 11:23, Kol 2:8, 2Jn 9) • az apostolok szóbeli és írott tanításait (1Kor 11:2, 2Thessz 2:15). Az élő apostolok szóbeli hagyományából nyilván az volt fontos, ami írásban is fennmaradt. A Biblia lezárulása óta a tisztázandó részletkérdések miatt maguktól kialakulnak sajátos gyülekezeti-felekezeti szokások, hagyományok. Ezek többnyire hasznosak, de egyik sem megváltoztathatatlan, és amelyik ellentmond az Írásnak, az elvetendő (vö. Mt 15:1-9, Mk 7:713). 6. A Biblia, mint Isten szava… • ihletett (2Tim 3:16, 2Pt 1:21; Gal 1:11-12, Róm 16:25-26, 2Pt 1:20-21) • teljes (Zsid 1:1-2, Jn 16:12-13, Kol 1:25, 2Kor 11:4, Gal 1:6-8, Júd 3, Jel 22:18-19) • az istenfélő élethez és az üdvösséghez elegendő (Csel 11:14, Róm 1:16, 15:4, 1Kor 1:18,21, 2:2-5, 4:6, 2Kor 4:3, 2Tim 3:14-17) • ma is élő és ható (Ézs 55:10-11, vö. Zsid 4:12-13).

8

7. A Biblia Istentől ihletettsége Az "Istentől ihletett" (2Tim 3:16 görög theopneusztosz = "Istentől lehelt", azaz ihletett) kifejezés vonatkozhat a szentírókra, a szent szövegek eredetijeire és bizonyos értelemben a mai olvasóra is. A bibliai szövegek (prédikációk, imák, levelek, történetek) ihletettsége lényegében azt jelenti, hogy Isten a saját gondolatait közölte erre kiválasztott és felkészített embereken keresztül. Ehhez felhasználta az ő akkori élethelyzetüket, képességeiket, egyéniségüket, illetve anyanyelvük kifejezésbeli lehetőségeit és korlátait egyaránt. Az üzenet tehát konkrét helyzetekben került rögzítésre. Vagy csak egy adott helyzetre volt érvényes (pl. ApCsel 11:28), vagy eleve általános érvényű volt, és az is maradt (pl. Hab 2:4 vö. Róm 1:17); vagy egyszeri és kis jelentősége van (pl. Bír 3:16), vagy nagy a jelentősége (pl. 1Móz 1:1). Az ihletettség eredménye – természetéből fakadóan – a tévedhetetlen isteni kijelentés, amely igaz és megbízható minden általa érintett kérdésben. Megjegyzendő, hogy az ihletés a Bibliában nem hasonlítható a médiumitáshoz (megszállottság, automatikus írás stb.), amikor egy szellem az ember személyiségét és akaratát kikapcsolja, tehát pusztán eszközként használja. 8. A Biblia ihletettsége és szövegének érthetősége Természetes, hogy az Istentől ihletettség szigorúan véve csak a szövegek eredetijére vonatkoztatható, de tény, hogy a Biblia szövege fennmaradt. Ugyanakkor az is tény, hogy vannak benne nehezen érthető, könnyen félreérthető és ellentmondásosnak tűnő részletek. Nem csoda, hogy mindig voltak, vannak és lesznek olyanok, akik a bibliai szöveg vélt hibáira hivatkozva tagadják annak ihletettségét. Egyfelől azonban a hiba többnyire a figyelmetlen vagy tudatlan olvasóban van. A szövegek egészen sajátos irodalmi formákkal (prófécia, példázat) és kulturális háttérrel (történelem, stílus, érvelési mód) rendelkeznek, amelyeket figyelembe kell venni a helyes megértés érdekében (lásd az 1.6 és 1.7. fejezetet). Másfelől a szentírók is elismerték, hogy • ismeretük "töredékes" volt, és maradtak bennük kérdőjelek (1Pt 1:10-12, 1Kor 13:12); tehát amit Isten el akart mondani, azt elmondta, de ez nem jelenti azt, hogy minden részletet el akart mondani (vö. 2Kor 12:4) • írásaikban szerintük is vannak "nehezen érthető" dolgok (2Pt 3:15-16); tehát amit Isten el akart mondani, azt elmondta, de ez nem jelenti azt, hogy üzenetében kivétel nélkül minden részletet könnyen megértünk Összegezve, az Olvasónak saját erőfeszítésre (kutatás) és Isten segítségére (ihletés) egyaránt szüksége van. Megjegyzendő, hogy a későbbi másolási hibákat és betoldásokat a másolatok tudományos feldolgozásával 99%-osan kiszűrték, a fennmaradt kérdéses részletek lényeges dolgokat nem érintenek. 11. A Biblia olvasója vagy hallgatója rászorul Isten ihletésére, mert… • csak így foghatja fel az üzenetet (Csel 16:14, Kol 1:12, 1Jn 5:20 vö. 2Kor 4:3-4) • csak így láthatja meg az üzenet összefüggéseit (Lk 24:25-27,44-47, 1Kor 2:10) • csak így válik számára is isteni tekintélyűvé a Biblia és üzenete (1Thessz 2:13, 1Kor 1:30–2:5) • csak így jut hitre (Jn 20:31, 1Kor 2:10, 2Kor 4:6) és erősödik meg a hitében (Ef 1:17-19, 1Pt 2:2). Megjegyzendő, hogy mindezt a Szentlélek rendszerint embereken keresztül teszi (Róm 10:1417, Csel 8:30-35, 17:2, 18:26, Ef 4:11-15, 1Jn 2:26-27).

9

1.4. A bibliai könyvek listája – Hogyan alakult ki? A Bibliáról hamar észre lehet venni, hogy nem csupán egyetlen könyv, hanem hosszabbrövidebb iratok gyűjteménye, kisebb könyvtár. A könyvek listáját bibliai kánonnak nevezik. A kánon görög szó, jelentése "mérték" (pl.Gal 6:16), tehát a hit szempontjából mértékadó iratok listájára utal. Önként vetődik fel azonban a kérdés, hogy hogyan alakult ki a bibliai iratok listája, voltak-e más iratok is, illetve ki és hogyan döntötte el, hogy mely iratok kerülnek be a gyűjteménybe, és melyek nem?

Az Ószövetség 1. Az iratok keletkezése A Biblia kialakulása hosszú történelmi folyamat eredménye volt. Az izraelita kánon, tehát az Ószövetség zsidók és protestánsok által elfogadott könyveinek a listája az i. e. 15. és 5. század között, tehát egy évezred alatt jött létre. Természetesen ezalatt is keletkeztek feledésbe merült, különösebb fontossággal nem bíró történelmi iratok (pl. "Jásár könyve" Józs 10:13; "Az Úr harcainak könyve" 4Móz 21:14). 2. Az Ószövetség felosztása A zsidók a Szentírásukat – amit az keresztények "Ószövetség"-nek neveznek – a három fő rész neveinek (Tórá, N'viim, K'tuvim) a kezdőbetűiből kirakott szóval Tanakh-nak nevezik. A zsidók hagyományosan 22 vagy 24 szent könyvről beszéltek már időszámításunk előtt is. A mai izraelita Szentírás az alábbi részekre oszlik: • a Törvény (Tórá) 1-5Móz • a Próféták (N'viim) – korai próféták: Józs, Bír, Sám, Kir; késői próféták: Ézs, Jer, Ez és a 12 kis próféta • az [Egyéb] Írások (K'tuvim) – költői művek: Zsolt, Péld, Jób; az ún. Öt tekercs (Megillót): Énekek Éneke, Ruth, Eszter, Jeremiás Siralmai, Prédikátor; történeti könyvek: Dániel, Ezsdrás, Nehémiás, Krónikák. Az ókori és a mai, a görög és a héber, illetve az izraelita és a keresztény lista azért tér el néha egymástól, mert bizonyos könyveket eltérő módon vesznek egy könyvnek vagy külön könyveknek. 3. A kánon szükségessége és rögzítése Először is, a zsidóság maga is észrevette, hogy Malakiás (i. e. 5. sz.) után nem volt több igazi, a kortársak – vagy legalább az utókor – által elfogadott próféta. Másodszor, az i. e. 3. században Alexandriában elkészült a héber Ószövetség görög fordítása (Septuaginta, LXX), amelyhez helyi keletkezésű, héber vagy görög nyelvű iratokat is hozzáfűztek. A kánon 1. századi véglegesítéséhez mégis a kereszténység megjelenése adhatta a végső lökést, hiszen a héberül nem tudó apostoli- és egyházatyák elsősorban a görög LXX-re hivatkoztak. Josephus Flavius zsidó történész (kb. i. sz. 37-100) a palesztinai héber kánon mellett tanúskodott: Mindössze 22 kötet az, amely az eddig eltelt idő eseményeit jegyzi fel, s amelyeket joggal tekinthetünk hitelesnek. A szent könyvek közül ötnek a szerzője Mózes; ezek foglalják magukba a törvényeket és a történelmi hagyományokat, az emberi nem keletkezésétől egészen az ő haláláig. (…) Mózes halálától Artaxerxésznek, a perzsák királyának idejéig [i. e. 464-424] Mózes utódai, a próféták jegyezték fel a korukban történt eseményeket 13 könyvben. További négy könyv Istenhez szóló himnuszokat s az emberek életmódját a vonatkozó intelmeket tartalmaz…" (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról, I.könyv, 8. rész)

10

Flavius listája (5+13+4=22) csak azért tér el a maitól, mert ma külön könyvnek tekintett iratokat (pl. 1-2 Sám) ő egynek vett (Sám). Flavius azt is írta, hogy az utolsó próféta, Malakiás kora után keletkezett iratokat (LXX stb.) a zsidók nem tartották azonos hitelességűeknek, azaz ihletettnek, sugalmazottnak: Artaxerxész óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései…" (Uo. folyt.) Flavius felhasznált ugyan a LXX-ban levő görög iratokat (pl. Makkabeusok I), de csak történelmi forrásként. Az 1. században Javnéban (Jamniában) Johánán ben Zakkáj rabbi egy jesivát (tanházat) alapított, amely törvénykezési és irodalmi tevékenységet végzett, megvetve a későbbi rabbinikus zsidóság alapjait. A tanház tudományos tevékenységét a mai teológiai szakirodalom javnei/jamniai "zsinatként" emlegeti, pedig ilyesmiről nincs közvetlen adat. Csak az tény, hogy utólag folytak viták egy-egy könyv kánoniságával kapcsolatban (pl. mert Eszterben nem szerepel a JHVH), de "zsinat"-ról nem volt szó. Végül meg kell említeni az i. sz. után összeállt babilóniai Talmud megjegyzését is: A kései próféták, Haggája, Z'chárjá és Mál'áchi halála után a szent szellem elhagyta Izraelt, bár a mennyei hangot igénybevették. (Jóma 9b, megismételve: Szóta 48b, Szanhedrin 11a; Midrás Rabbá az Énekek Énekéről 8.9.3) 4. Az ihletettség felismerése A héber kánon kialakulása folyamatosan történt. Az egyes szövegek azonnali rögzítése azt mutatja, hogy eleve ihletettnek tekintették őket, hiszen ismerték azt, aki Isten szavát átadta (pl. Józs 24:25-26), vagy annak ellenére rögzítették, hogy Izrael az üzenetet elsőre nem akarta elfogadni (pl. Jer 30:1-2, 36:4,32). Az ihletett szerzők egymás írásaira is úgy hivatkoznak, hogy azokat ihletettnek tartották (Dán 9:2, Ezsd 7:6, Zak 7:7 stb.). Mivel szavaik nyilvánosan is elhangzottak, szem-és fültanúként Izrael egész közössége tanúsítja a szövegek hitelességét (így tarthatták nyilván pl. a próféták láncolatát), akárcsak a zsidó történelem más eseményeit (kivonulás stb.). Más szövegek esetében, mint amilyen a nagyszámú, és a liturgiába gyorsan beépülő zsoltárok és példabeszédek, a szájhagyomány gyűjteménnyé szerkesztése a szerző halála után történt meg (pl. Péld 25:1). Mivel Isten egy nép történelmén keresztül nyilatkoztatta ki magát, üzenetét is arra a közösségre bízta, amelyet az ő szava hozott létre, formált és tartott fenn évszázadokon át. És mivel Isten a már meglevő Írásokon keresztül utólag is megszólalt, és a szövegek olvasói és hallgatói megérezhették, hogy "tisztátalanná válik a kezük" (ráébredtek a Szent jelenlétére), az iratok ihletettségének felismerését maga Isten garantálta. 5. A szövegek gondozói A héber szövegek szerkesztésének első nagy korszaka Ezsdrás és Nehémiás idejében befejeződött. Őket követték az i. e. 5. századtól az írástudók (szóférim), őket pedig az i. sz. 5. századtól az ún. masszoréták (héber masszóra = hagyomány). Ők nem csupán hűségesen másolták és statisztikai eszközökkel védték a szöveget (számon tartva minden sort, betűt), hanem az értelem megőrzése érdekében magánhangzókkal látták el (pontozás), és nyelvészeti jegyzetekkel (k'tib = szöveg és q'ré = helyes olvasat). Az általuk véglegesített, ma is használt szöveg tudományos neve masszoréta szöveg (tudományos rövidítése: MSS).

11

Az Újszövetség 1. Az iratok keletkezése A keresztény Újszövetség kb. i. sz. 30 és 90 között, tehát két emberöltőn belül született. Az iratokon nem voltak dátumok, de belső adataik és külső, történelmi ismereteink révén nagyjából sorrendbe tehetők. Kb. i. sz. 30-ban volt Jézus kereszthalála. Minden bizonnyal a Templom i. sz. 70-es lerombolása előtt született Mt, Mk, Lk és az ApCsel, a Zsid és az összes páli levél. I. sz. 50 körül születhetett a Mk, a Mt, az 1-2Thessz és a Gal, majd az 1-2Kor, a Róm, az Ef, a Kol és a Filem, illetve a 60-as években a Fil, az 1-2Tim, a Tit, a Lk és az ApCsel. A többi esetében (1-2Pt, Jak, Júd) csak találgathatunk. Kb. 90 körül keletkezhetett a Jn, az 1-3Jn és végül a Jel. 2. Az Újszövetség felosztása Az Újszövetség felosztásának szempontjai hasonlók az Ószövetségéhez: • történeti könyvek az evangéliumok (euangelion = jó hír): Máté (Mt), Márk (Mk), Lukács (Lk), János (Jn) és az Apostolok cselekedetei (ApCsel) (praxeisz aposzolón) • levelek (episztolé) egyes gyülekezeteknek: Rómaiaknak (Róm), Korinthusiaknak (1Kor, 2Kor), Galáciabelieknek (Gal), Efezusiaknak (Ef), Filippibelieknek (Fil), Kolossébelieknek (Kol), Thesszalonikaiaknak (1Thessz, 2Thessz), körlevelek több gyülekezetnek: Jakab levele (Jak), Péter levelei (1Pt, 2Pt), János levelei (1Jn, 2Jn) Júdás levele (Júd); magánlevelek: Timóteusnak (1-2Tim), Titusznak (Tit), Filemonnak (Filem), Gájusznak (3Jn); értekezés: a Zsidóknak írt levél (Zsid) • prófétai mű (apokalüpszisz = leleplezés): János jelenései (Jel). 3. A kánon szükségessége és rögzítése Az újszövetségi kánon kialakulása is szükségszerű folyamat eredménye volt: • az 1. század végére kezdtek kihalni a szemtanúk, ugyanakkor a 2. századtól az apostolok neve alatt egyre több, tévtanokat tartalmazó írás jelent meg: a naiv kegyességi és az apokrif irodalom (lásd később) • egyes tévtanítók a saját kényük-kedvük szerint vetettek el közismert és elismert iratokat (pl. a 2. sz-i antiszemita Markion a páli leveleken és Lukács evangéliumán kívül mindent kidobott az Újszövetségből) • a tanítás részleteinek pontos megfogalmazásához és az új tévtanítók megcáfolásához is körül kellett határolni az információforrást, a számításba vehető iratok számát. A nyugati egyház valószínűleg már a 2. században nagyrészt a mai kánont használta (lásd Muratori töredék, i. sz. 150-200). A 4. századi zsinatok (382-es római, 393-as hippói és 397es karthágói) szerepe nem a kánon összeállítása volt, hanem megtartása, hogy az egész Birodalom területén minden gyülekezetben csak a 27 közismert könyvből olvassanak fel istentiszteleten, másból ne. 4. Az ihletettség felismerése A válogatás egyik objektív szempontja a történelmi hűség volt: Jézus és apostolai története a szemtanúk révén (vö. 1Jn 1:1-2, Lk 1:1-4). A másik szempont a "hit kánonja", azaz a tanbeli hűség volt, az apostolok és közvetlen tanítványaik tanításához való ragaszkodás: a Szentlélek ugyanis elvezette őket a teljes igazságra (vö. Jn 14:26, 16:12-15). A válogatás hitbeli, nem hívők számára szubjektívnek tűnő eleme a Szentlélek vezetése volt, amely révén az egyház nem meghatározta, hanem felismerte, hogy melyik irat Istentől ihletett, és melyik nem.

12

5. A vitatott és eltűnt iratok Mindemellett egyes valóban újszövetségi iratok csak lassan váltak mindenhol elfogadottá: • a 2-3Jn és a Filem a személyes, alkalmi jellege és rövidsége miatt • a 2Pt és a Júd a hasonlóságuk miatt (melyik használta fel a másikat?) • a Zsid a szerző kiléte körüli bizonytalanság miatt (Pál? Barnabás? Apollós?) • a Jel sajátos nyelvezete, "rossz" görögsége miatt (legalábbis az egyház keleti, görög nyelvű felében). Megjegyzendő, hogy Pálnak is volt még egy-két levele (vö. 1Kor 5:9, Kol 4:16), és Jézusnak sem lett minden egyes szava és tette megörökítve (Jn 20:30, 21:25); ha fontosak lettek volna, fennmaradtak volna (Mt 5:18, 24:35, 1Pt 1:25). 6. Az elutasított iratok Az 1-4. században sok keresztény és álkeresztény írás keletkezett, de ezek közül egy sem került be az újszövetségi kánonba, méghozzá okkal. Első csoportjuk az apokrif, azaz "külön tartott" vagy "rejtett" értelmű iratok. Ezeket az egyház azért vetette el, mert… • az apostolok neve alatt jelentek meg (pl. Tamás evangéliuma, János cselekedetei, Seneca és Szent Pál levelezése, Jakab apokalipszise), pedig nem is ők írták, hanem később, a 2-4. században keletkeztek • kitalált történetekkel igyekeztek kiegészíteni az evangéliumok vélt hiányosságait Jézus gyermekkoráról (pl. Tamás gyermekség-evangéliuma, Nikodémus evangéliuma) • az egyházba judaista vagy gnosztikus tévtanokat csempésztek volna be (judaista pl. Héberek szerinti és az Ebionita evangélium; gnosztikus pl. Tamás, Fülöp, Az Igazság stb. evangéliuma). Másik csoportjuk az 1-2. századi ún. "apostoli atyák" művei. Szinte mind építő olvasm, de… • semmi újat sem mondanak az Újszövetséghez képest (pl. Római Kelemen 1. levele a korinthusiakhoz), sőt ami bennük építő, az szinte mind a Bibliából vett idézet • szerzőik nem is igényeltek maguknak apostoli tekintélyt • néhányuk mesés elemeket tartalmaz (pl. Kelemen "főnixmadárral" példálózik), vagy szélsőséges erkölcsi, illetve téves tanbeli nézeteket sugall (pl. aszketizmus, lásd Barnabás levele, Hermasz: Pásztor). Az ún. deuterokanonikus iratok 7. A Septuaginta (LXX) A héber Ószövetségnek az i. e. 3. században, Alexandriában készült el az ógörög fordítása, az ún. Hetvenes fordítás (görög neve Hebdomékonta, de a latin neve terjedt el: Septuaginta, tudományos jele: LXX). Ezt eleve II. Ptolemaiosz Philadelphosz fáraó világhírű alexandriai könyvtára számára készítették, bár a fordítás nyilvánvalóan a héberül nemigen tudó diaszpóra-zsidóság érdekeit is szolgálta. A LXX-hoz kapcsolódó legenda szerint 70 különböző fordító isteni sugallat révén teljesen egyforma fordítást készített – és mint később látni fogjuk, nem véletlenül volt szükség a fordítás tekintélyének legendás megerősítésére. A LXX a palesztinai héber kánonon kívül más héber és görög vallási szövegeket is tartalmazott: • görög nyelvű kiegészítéseket Eszter és Dániel könyvéhez • történelmi elbeszéléseket (pl. Makkabeusok I-IV) • vallásos novellákat (pl. Tóbiás, Judit) • tanítói műveket (pl. Bölcsesség, Báruk, Sirák fia) • költői műveket (pl. 151. zsoltár, Mózes ódái) • prófétai műveket (pl. Ezdrás I, III, IV) stb.

13

8. A Septuaginta későbbi értékelése A zsidóság az i. sz. 1. századra teljesen elvetette a LXX szövegeit. A korai keresztény egyház azonban sokáig ragaszkodott a LXX-hoz, amelynek a héber kánonhoz képest többletanyaga később részben bekerült a 4. századi latin Vulgátába is. Mivel a reformátorok a palesztinai héber kánonhoz tértek vissza, a katolikus egyház 1546-ban a trienti zsinaton erősítette meg véglegesen a "deuterokanonikusnak" (másodlagosan mértékadónak) nevezett szövegek ihletettségébe vetett hitét, az ortodox egyház pedig az 1672-es jeruzsálemi zsinaton. Így a mai katolikus Bibliában – a héber és protestáns kánonnal egyező, protokanonikusnak nevezett könyveken kívül – benne van Tóbiás, Judit, Makkabeusok I-II, Bölcsesség, Sirák fia, Báruk és benne 6. fejezetként Jeremiás levele, illetve a görög nyelvű kiegészítések: Eszter 10. fejezetében Mardokeus beszéde, Dániel 3. fejezetében Azarja imádsága és A három ifjú éneke, illetve Dániel 13. és 14. fejezeteként Zsuzsanna és a vének, illetve Bél és a sárkány története. A katolikus egyház hivatalos Bibliája a mai napig a Vulgata, de a bibliafordítások természetesen a héber és a görög szövegek alapján készülnek. Az ortodox egyházak a régi alexandriai kánont, a teljes LXX-t megtartották: a fentieken kívül Ezdrás I. és Mózes ódái, illetve – a liturgiából kimaradó, csak olvasásra ajánlott – Ezdrás III-IV, Makkabeus III-IV és a 151. zsoltár elfogadott. A protestáns egyházak elismerik ezeknek az iratoknak a nyelvészeti és a történelmi értékét (pl. Makkabeus I), illetve lelkileg építő hatását (pl. Bölcsesség), hitbeli kérdésekben azonban nem tartják őket mértékadónak. Luther ugyan lefordította és a kánoniakkal egy kötetben adta ki őket, de nem tartotta őket sugalmazottnak, esetenként változó okból: • mert görögül íródtak, és eredetileg nem tartozhattak a szöveghez: Eszter és Dániel görög kiegészítései • mert történelmi szempontból hiteltelenek, tévednek: Tóbás, Judit, Báruk • mert kiemelkedő, de csupán emberi művek: Bölcsesség, Sirák fia • mert csak kortörténeti szempontból hasznos kommentár: Makkabeusok I • mert történelmi szempontból hiteltelen, és tévtant is sugall: Makkabeusok II. Talán a svájci reformátor, Bullinger (1504-1575) foglalta össze a legtömörebben a reformátorok véleményét: ...Ezen kívül vannak még más könyvek is a Bibliában; Ezsdrás 3. és 4. Könyve, Eszter második könyve, Tóbiás, Judit, Zsuzsanna, Bél, a Makkabeusok könyvei, Báruk, a Bölcsesség könyve és a Bölcsek mondásai. Ezek, bár mindegyiket olvassák az egyházban, és van céljuk és értelmük, mégsem egyenértékűek a korábban felsoroltakkal. [ti. a héber kánonnal] Mert vitás vallási kérdésekben ezekkel a könyvekkel nem szokás érvelni. (A keresztyén vallás summája, 14. oldal, Limache Verlag, Zürich / Szentendre, 1997).

A protestáns bibliakiadásokból ezért a 17. század óta hiányoznak a deuterokanonikus iratok. Nem azért, mert tilos vagy haszontalan lenne őket elolvasni, hanem mert dogmatikai kérdésekben nem tekinthetők mérvadónak: • a deuterokanonikus iratok vagy nem is igénylik a kinyilatkoztatás tekintélyét, vagy prófétai tekintélyt igényelnek, de hibáik, esetenként szélsőségeik és prófétai erejük hiánya ezt cáfolja • Isten a zsidóságra bízta igéit (Róm 3:1-2), az Írásokon őrködő palesztinai zsidó közösség pedig kezdettől fogva elutasította a diaszpórában élő alexandriai zsidók görög fordítás-és szöveggyűjteményét; az arám nyelvű Targumok, a héber Ószövetség istentiszteleten használt parafrázisai (i. e. 5. sz-tól az i. sz. 5. sz-ig formálódtak) és az i. sz. 2. század utáni szír nyelvű Pesitta legrégebbi példányai sem tartalmazták őket • a LXX birtokunkban levő legkorábbi, 4-5. századi, keresztények által készített kódexei is bizonytalanságot tükröznek: vagy hiányzik belőlük némelyik ma deuterokanonikusnak tartott könyv, vagy ma apokrifnek tartott könyv is van benne (Codex Vaticanus: nincs Makkabeus I-II. de van Ezsdrás I.; Codex Sinaiticus: nincs Báruk, de van Makkabeus IV.; Codex Alexandrinus: Ezsdrás I. és Makkabeus III-IV. is van)

14

•

az ólatin fordítások (pl. Itala) ugyan a LXX alapján készültek, de a 4. századi Hyeronimus (Jeromos) által készített Vulgata a palesztinai héber kánon és annak héber szövege alapján készült; eredetileg nem tartalmazta a deuterokanonikus szövegeket, mert Hyeronimus az apokrifek közé sorolta őket • a görög Újszövetség, amikor a héber Ószövetséget idézi, tizenöt az egyhez arányban a héber szövegből idéz, és nem a görög LXX-ból; bár az Újszövetség írói nem minden kanonikus, héber szöveget idéznek, a deuterokanonikus szövegeket egyszer sem idézik, legfeljebb kifejezésbeli párhuzamokat találunk vagy célzásokat (pl. Júd 14-15 vö. Énók 1:9); az újszövetségi szerzők ismerték a LXX-t és a többi korabeli zsidó vallási iratot, sőt koruk filozófiáját és közmondásait; pusztán az idézés, a célzás és a kifejezésbeli párhuzam azonban ugyanúgy nem teszi kanonikussá a görög szerzőket és deuterokanonikus szövegeket, ahogy a héber kánon egyes könyveinek a nem idézése sem teszi apokriffá ezeket a kanonikus könyveket • a korai egyház álláspontja is a reformátorokat igazolja; a görög és latin egyházatyák nem tudtak héberül, és a LXX-t nem sok eredménnyel használták a zsidókkal való viták során; a mai deuterokanonikus szövegek a latin egyházban csak a 4. században lettek hivatalosan kanonizálva, főleg Augustinus támogatására; más egyházatyák ellenezték a kánoniságukat: a 2-3. században a szárdeszi Melitón püspök és azalexandriai Órigenész, a 3-4. században Hyeronimus, Kürillosz jeruzsálemi püspök és Athanasziosz, a háromságtan védője; végül a keleti és a nyugati egyház a 692-es trullai zsinaton hét iratot fogadott el, de még a 8. században is volt egyháztanító, aki csak a héber kánont fogadta el (Damaszkuszi Szent János). A reformátorok tehát nem önkényeskedtek, amikor ahhoz a héber kánonhoz tértek vissza, amely a katolikusok és ortodoxok szerint is a mérce, amihez képest szerintük is minden más irat csak másodsorban lehet mérce. A deuterokanonikus iratok elsősorban a katolikus és ortodox liturgiára, illetve ikonográfiára hatottak, nem a tanításra (kivétel: Makkabeusok II. és a halottakért való imádság). A magyar Vizsolyi Biblia (1590) faximile kiadásában látható, hogy a református Károli Gáspár közre adott deuterokanonikus ma már katolikus szemmel is apokrifnak számító szövegeket is (Makkabeus III, Ezsdrás III-IV). Szenczi Molnár Albert 1608-as revíziója a deuterokanonikusokat már apokrifnek nevezi, és a kánoniaktól elkülöníti. E szövegek protestáns fordítása: Deuterokanonikus bibliai könyvek, Kálvin Kiadó, Budapest, 1998).

15

1.5. A Biblia tanulmányozása – Miért olyan fontos? Egészen más dolog a Bibliát felületesen olvasgatni, mint részletekbe menően tanulmányozni. Izrael és a keresztény egyház pedig mindig is tanulmányozta a Bibliát (lásd Neh 8:1-3, Csel 2:42, 1Tim 4:13 stb.). Mi is ezt tesszük, több okból és céllal is, de az sem mindegy, hogy hogyan tesszük! 1. A Biblia rendszeres tanulmányozására több okunk is van, mert… • Isten Jézus révén nekünk az, aki: Atyánk, Urunk, Barátunk, Testvérünk stb., ezért a vele való viszonyunk természetes része, hogy hangját és szavát ismerjük, tiszteljük és szeressük (Zsolt 119, Jn 10:27) • a Biblia Isten ihletett szava, hozzánk szóló üzenete (2Tim 3:16), és erről maga Isten győzött meg minket (Csel 16:14, 1Kor 1:30–2:5, 1Thessz 2:13) • Ő is parancsolja, hogy a saját érdekünkben ezt tegyük (Józs 1:8, Mt 28:20, 1Tim 4:13-16) • mi magunk is választ keresünk arra, hogy: honnan jövök? (Zsolt 100:3), miért vagyok itt? (Mk 12:28-31), hová megyek? (Jn 10:27-30, 14:1-3, Fil 3:12-14) • örök életünk függ tőle (Mt 4:4, Jn 5:39, 6:63, 20:31, Róm 10:13-17, 2Tim 3:15, 1Pt 1:23) • nevelő hatása van ránk (2Tim 3:16-17). 2. A Biblia rendszeres tanulmányozásával több célunk is van, hogy… • bizonyosságot nyerjünk (Lk 1:4, 1Jn 1:1-4, 5:13, 2Kor 13:5,10) • lelkileg növekedjünk, érjünk (Zsid 5:11-6:1, 1Pt 2:2, Csel 20:32) • szent életet élhessünk (Zsolt 119:9, Jn 17:17) • életbölcsességet nyerünk (Jób 12:13, Zsolt 119:105.130, Péld 2:6, 1Kor 1:28-30, Kol 2:3) • hasznos tanulságokat vonhassunk le belőle (Róm 15:4, 1Kor 4:6, 10:6) • felkészítsen védekezni a Kísértő ellen (Mt 4:5-7, Ef 6:17) • felkészítsen védekezni a tévtanok ellen (Gal 1:6-9, 1Tim 4:1,6-7, 1Jn 2:26, 4:1,6) • mi magunk is egészségesen taníthassunk másokat (Tit 2:1, 1Tim 4:16, 2Tim 4:1-4) • Istent dicsőíthessük azért, aki ő, és azért, amit tett, tesz értünk (Róm 11:33-36, Ef 1:3-14). 3. A Biblia tanulmányozásához megfelelő hozzáállásra van szükség: • olvassuk és hallgassuk Isten szavaként (1Thessz 2:13) • mindig mindennek utánajárva (Lk 1:3, Csel 17:11) • tisztelettel (2Pt 3:15-16, 1Tim 1:3-4) • szelídséggel (Jak 1:21) • engedelmeskedve (Róm 6:17) • a tanultakat meg is cselekedve (Mt 7:24-27, Jak 1:22-25). 4. A Biblia tanulmányozását nem lehet "elvégezni" vagy "befejezni": • ha meg is éljük a tanultakat (Lk 11:28, Jak 1:22-25), akkor a tudásunk folyamatosan mélyül, a "tiszta tejtől" a "kemény eledelig" (1Pt 2:2, Zsid 5:12-14, 1Kor 3:1-2) • folyamatos emlékeztetésre szorulunk (Jn 14:26, 2Pt 1:13) • csak így fog gazdagon bennünk "lakozni" és hatalommal működni Isten szava (Kol 3:16). Megjegyzés: A Biblia, mint Isten története az emberrel amolyan családi fotóalbumnak is tekinthető, hiszen szereplőinek jó részével a mennyben találkozni fogunk.

16

1.6. A Biblia értelmezése – Hogyan szabad, és hogyan nem? Közismert dolog, hogy ugyanazt a Bibliát olvasva eltérő módon értelmezünk egyes részleteket. Kérdés tehát, hogy mi alapján dönthetjük el, melyik a helyes vagy legvalószínűbb értelmezés? A Biblia helyes értelmezésének – főleg bizonyos részleteket illetően – döntő jelentősége lehet a hívő életére nézve. Jó, ha ahhoz akarjuk tartani magunkat, amit Isten mond, de tudnunk kell, hogy egy adott bibliai részlet pontosan mit mond, és mi az, amit nem, illetve hogy amit mond, az nekünk is szól-e, és ha igen, milyen értelemben? Mindennek lehetséges és érdemes is utánajárni. Nincs olyan szélsőség vagy tévtan, amely ne úgy született volna, hogy figyelmen kívül hagyták az írásmagyarázati szabályokat. 1. A Bibliában vannak nehezen érthető részek A Biblia szövege rendszerint magától értetődik, de vannak benne első látásra nehezen érthető részek. Ezek kevés kivétellel mind érthetővé válnak bizonyos írásmagyarázati szabályok követésével és kellő háttérismeretek birtokában (lásd alább!). Néhány részlet fordítása és értelmezése ugyan gondot okoz a fordítóknak és a bibliatudósoknak, de ezek az alapvető üzenetet nem érintik. 2. A kinyilatkoztatás folyamatosan bővült A Biblia hosszú időn át, kb. 1500 éven át keletkezett. Ezért szinte minden teológiai témát illetően elmondhatjuk, hogy Ábrahámnál többet tudott Mózes, Mózesnél többet tudtak a próféták, még többet mondott Jézus, és a Szentlélek az apostolokat végül elvezette a teljes igazságra. Mivel a kinyilatkoztatás folyamatában fokozatosságot vagy fejlődést ismerünk fel, azt az elvet vallhatjuk, hogy a korábbi kinyilatkoztatásokat a későbbiek fényében értékeljük és értelmezzük. 3. A kinyilatkoztatás önmagát magyarázza A Bibliát kb. negyven, nagyon különböző korokban élő, más foglalkozású, képzettségű és jellemű ember írta le. Mégsem tartalmaz tényszerű tévedést vagy tartalmi ellentmondást, és a tanítása egységes. Ezért a Biblia végső soron önmagát magyarázza: kijelentéseinek, alapelveinek és belső összefüggéseinek, hátterének ismerete tehát mindig magyarázatot ad az első látásra nehezen érthető részekre. Isten értelmesen szólt, önmagának nem mondott ellent, tehát ha mi valamit ellentmondásosnak látunk, érdemes tovább kutatnunk! 4. A megfigyelendő részletek • a beszédhelyzetet vagy gondolatmenetet (ki, kinek, mit, hol, mikor, hogyan, miért mond vagy ír?) • a történelmi összefüggéseket, kulturális szokásokat, földrajzi és meteorológiai viszonyokat stb. • az adott szöveg műfaját és annak eszközeit (pl. ének? hasonlat? allegória? értekezés? körlevél?) • az adott részletben felhasznált szavak általános bibliai használatát, jelentéskörét; pl. "világ" = a kozmosz (Zsid 11:3), az emberiség (Jn 3:16), kísértéssel teli korunk (1Jn 2:15), vagy "test" = fizikai test (Róm 13:14), egész lényünk (Róm 12:1), bűnös hajlamaink (Gal 5:16-21), egy halandó (Csel 2:17) stb. • az adott szakaszban gyakran előforduló kulcsszavakat; pl. Ef 4:1-16 "egy", 1Jn 4:7-21 "szeretet" • az adott könyv egészének alapvető üzenetét, kulcsmondatát; pl. a Bírák kulcsmondata 21:25, a Márk kulcsmondata a 10:45 • egyes esetekben össze kell hasonlítani a közismert, megbízható fordításokat.

17

5. A követendő alapelvek • Általában a Bibliát nyugodtan érthetjük szó szerint (a fentiek szem előtt tartásával!) • Az, hogy egy mondat "benne van a Bibliában", még nem jelenti azt, hogy az "a Biblia tanítása"; pl. benne van, hogy "nincs Isten", de vö. Zsolt 14:1. • Az egyes mondatokat ne önálló "versekként", hanem a teljes gondolatmeneten belül értelmezzük; pl. Mt 18:20 eredetileg a gyülekezeti fegyelmezéskor szükséges 2-3 tanúnak szól, nem általában a keresztények összejöveteléről (vö. Mt 28:20). • A nehezebben érthető részeket az egyértelmű részek alapján értelmezzük; pl. 1Jn 3:6, 5:18 vö. 1Jn 1:8-10, Jak 3:2, Róm 7. fejezet (tehát "nem vétkezik" = nem vétkezik folyamatosan, ui., ami egykor természetes volt, ma már fájdalmas baleset; ez a görög nyelvtani formából egyértelmű, de sok magyar fordítás nm bontja ki ezt a fontos tartalmi elemet). • Bizonyos bibliai parancsok történelmi és kulturális hátterét figyelembe kell venni; pl. 1Kor 16:2 egy konkrét gyűjtésre utalt (Csel 27:30), és nem a vasárnapi perselyezés szokását vezette be. • A történelmi beszámolók egyes jeleneteit, történéseit a tanítói részletek alapján értelmezzük és értékeljük; pl. Csel 5:1-11 vö. Jak 1:13, 1Jn 1:8-10, 5:16-17. • A példátlan, rendkívüli történéseket ne vegyük normának; pl. a Csel 19:11-12 nem a ruhadarabok általi gyógyítás "módszerét" vezette be. • A kinyilatkoztatás fokozatossága miatt a régebbi (pl. ószövetségi) kijelentésekkel szemben az újabb és bővebb (pl. újszövetségi) kijelentéseket követjük, pl. Préd 8:15 vö. 1Kor 15:19,32. • Csak azt tekintjük a Biblia tanításának, amit a Biblia konkrétan kijelent az adott témáról, illetve amit a Biblia egésze mond az adott témáról. 6. A szükséges segédeszközök A Biblia egy a miénktől sokban eltérő korban és kultúrában keletkezett, ezért megértéséhez szükségünk van bizonyos bibliai segédeszközökre: • ún. bibliai bevezető irodalomra, amelyekből megtudhatjuk, hogy a Biblia maga és az egyes bibliai könyvek milyen körülmények között hogyan keletkeztek, mi a tartalmuk, milyen a felépítésük stb. • egy jó bibliai lexikonra, amelyben utánanézhetünk annak, hogy ki kicsoda, mi micsoda (tárgyak, növények), mi hol van (térkép), illetve hogy a Biblia egyes szavainak mi a jelentésköre (szótár), és hogy egyes témákról mi mindent ír (téma szerinti összefoglaló) • egy jó bibliai konkordanciára (szókönyvre), hogy egy keresett bibliaverset könnyen megtalálhassunk • egy jó bibliai kommentárra (a Biblia szövegét magyarázó jegyzetekre), amely feltárja a szöveg történelmi, kulturális, nyelvi stb. hátterét, segít meglátni a belső összefüggéseket, az egyes részletek jelentőségét, illetve segít a könnyen félreérthető vagy nehezen érthető kijelentések értelmezésében. A jó bibliai irodalom nem önmagához köt, hanem a Biblia olvasására és kutatására sarkall, illetve abban segít.

18

7. A Biblia magyarázása Egy dolog a Biblia üzenetét megérteni, más dolog azt a saját életünkben megélni, és megint más az Igét másoknak tanítani, hogy azt ők is megértsék és megéljék. A bibliamagyarázás hogyanját talán a 2Tim 2:15 foglalja össze a legjobban: "Igyekezz, hogy Isten előtt becsületesen megállj, mint olyan munkás, aki szégyent nem vall, aki helyesen hasogatja az igazságnak beszédét." Pál természetesen nem a Biblia felaprításáról beszél, a "helyesen hasogatni" kifejezés eredetije azt jelenti: "egyenes irányban átvágni" egy területen, kerülő utak nélkül nekivágni egy útnak, átvitt értelemben helyesen tenni vagy előadni valamit (vö. Fil 3:16). A tanítás tehát legyen • egyszerű, amely nem művészi erejével vagy bölcseleti alkotásként próbál hatni • lényegre törő, amely nem vész el a részletekben, teológiai vitatémákban vagy szemléltetésekben • gyakorlatias, és nem életidegen vagy szenteskedő.

19

1.7. Az egyes bibliai műfajok – Miért kell rájuk figyelni? A Biblia értelmezésénél külön figyelni kell az egyes iratok vagy szövegrészek műfajára. A szentírók mindig tudatosan választották meg egy adott üzenet vagy történet rögzítésének a formáját. A műfaj azonosítása és megfelelő kezelése tehát alapvetően meghatározza a szöveg értelmezését és alkalmazását.

Az Ószövetség műfajai 1. Elbeszélések Az Ószövetség több mint 40%-a történelmi elbeszélés (1-2Móz, Józs, Bír, Ruth, 1-2 Sám, 1-2Kir, 1-2Krón, Ezsd, Neh, Eszt, Jón), és az Újszövetségnek is kb. 50%-a (Mt, Mk, Lk, Jn; Csel). A bibliai elbeszéléseket olvasva fontos szem előtt tartani, hogy: • nem pusztán a múlt adatszerű rögzítését szolgálták; ez egyes történetek Izrael átfogóbb történetének, illetve Isten és ember történetének a részei, főszereplőjük tehát valójában Isten; nem kitalált mesék, sem rejtett értelmű szövegek, hanem a történelem szerves része; alakjaik történelmi figurák, hús-vér, tipikus közel-keleti emberek, akik sajátos kultúrával, és minden emberi gyarlósággal rendelkeztek, • mivel a történetek szereplői ugyanolyan emberek, mint mások, történeteikben is minden elképzelhető borzalmas és nagyszerű dolog előfordul; az elbeszélő történetek nagyon őszinték, de attól még nem mindig példaértékűek; többnyire az olvasóra hagyják, hogy mi más történhetett volna, vagy minek kellett volna történni; ilyenkor nem közvetlenül tanítanak, de a tanulságok levonására késztetnek, • bár nem sok tanítói részt tartalmaznak, sokszor szolgálnak példázatként, illusztrálva a kifejezetten tanítói részeket; másfelől értelmezésükben a tanítói részekből kell kiindulni (és nem fordítva); a történetekből nem tudunk meg minden egyes részletet, csak amit az írók céljaiknak megfelelően fontosnak tartottak elmondani. A történelmi elbeszélések nem közvetlenül a mi történeteink, és nem feltétlenül utánozandó minták. Tanulságuk lényege az, ami számunkra is útmutató lehet. Ha figyelmen kívül hagyjuk az elbeszélés történelem voltát, saját belső összefüggéseit, egyes részleteit, az író saját kommentárját, vagy eseményeinek és figuráinak valamiféle "szellemibbnek" vagy "mélyebbnek" vélt értelmet tulajdonítunk, akkor sok olyat is belemagyarázunk a szövegbe, ami nincs benne. 2. Költészet Az Ószövetség harmada költői formában íródott. Több költői rész található a történelmi és a prófétai irodalomban is, de a Biblia nagy, önálló költői műve a Zsoltárok. Az iratgyűjtemény héber neve Töhillim ("dicsőítő énekek"), a magyar "zsoltár" szó a görög Pszaltérion-ból származik ("húros hangszer"), illetve a Pszalmosz-ból ("húros hangszerrel kísért ének"). A zsidók ugyanis a zsoltárokat nem felolvasták, hanem hangszerkísérettel énekelték (és éneklik a mai napig). Az 1. zsoltár a könyv egészének a bevezető és tartalmi összefoglaló darabja, a 150. a végső következtetést fogalmazza meg. A zsoltároknak több típusa van, és az egyes zsoltártípusokat eltérő helyzetben alkalmazták (pl. a király-zsoltárokat a királyok trónra lépésének évfordulóján énekelték): • panaszkodó; egyéni: 3. 22. 31. 39. 42. 57. 71. 120. 139. 142; közösségi: 12. 44. 80. 94. 137. bízó: 11. 16. 23. 27. 62-63. 91. 121. 125. 131. 139. • hálaadó (Istent a tetteiért dicsőíti); egyéni: 18. 30. 32. 40. 66. 92. 116. 118. 138; közösségi: 65. 67. 75. 107. 124. 136. és magasztaló (Istent önmagáért dicsőíti): 8. 19. 33. 66. 103. 104. 113. 114. 117. 145-149. • fogadalmi (a szövetséget erősíti meg): 50. 81. 89. 132. 20

• • • • •

bölcsességi (tanító): 36-37. 49. 73. 112. 127-128, 133. történelmi (Izrael megőrzését mutatja be): 78. 105-106. 135-136, illetve Sionról vagy Jeruzsálemről szóló: 46. 48. 76. 84. 87. 122 királysági: 2. 18. 20-21. 45. 72. 101. 110. 144, trónralépési: 24. 29. 47. 93. 95-99. messiási: 2. 45. 72, prófétai: 22. 110, Isten végső uralmáról szóló: 96-99. ún. "átokzsoltárok": 12. 35. 58-59, 69-70. 83. 109. 137. 139-140. részletei (de vö. Zsolt 4:4, Mt 5:22, Róm 12:18-21).

A zsoltárnak, mint műfajnak az alábbi jellegzetességeire kell figyelnünk értelmezésük során: • a zsoltár megszólítottja többnyire Isten (Istenhez és Istenről szól), de az olvasót is Isten útjára buzdítja • a költészet, mint forma egyfelől az érzelmeket ragadja meg (valós élethelyzetben született, őszinte), illetve segít az érzelmeink kifejezésében (szavakat találni saját imáinkhoz) • a költészet, mint forma másfelől a könnyű megjegyezhetőséget is szolgálja. A zsoltárok és a példabeszédek nagy része is héber költészet, amelynek a legfeltűnőbb sajátossága a gondolatrím; több fajtája is van: • ismétlés: az egymás alatti sorok ugyanazt fejezik ki, csak más szavakkal (Zsolt 19:2, Péld 7:14, vö. Ézs 44:22) • szembeállítás: az egymás alatti sorok egymással ellentétbe állítanak bizonyos dolgokat (Zsolt 1:6, Péld 10:1) • fokozás: az egymás alatti sorok egy bizonyos dolgot fokoznak (Zsolt 67:4 vö. Jób 5:19). A zsoltárok eredetileg nem voltak versszakokra osztva. Egyes zsoltárok sorainak a kezdőbetűi a héber ábécét követik (Zsolt 119). Az értelmezés során mindig az egész zsoltár lendületét, mondanivalóját kell szem előtt tartani. 3. Bölcsességirodalom Az Ószövetség bölcsességi irodalmához soroljuk Jób, a Példabeszédek és a Prédikátor könyvét. A könyvek egyes részeinek az értelmezéséhez és alkalmazásához a könyvek egészének az üzenete adja meg a kulcsot. A bölcsesség fogalma (héber hokhma) nem elvont filozofálás, hanem a gyakorlati tanácsok alkalmazásának képessége. Ebből következően a bölcsességet a tanácsok alkalmazása közben, az egyéni tapasztalatok során kell megszerezni. Ebben segítség lehet a monológ (Préd), a vitatkozás (Jób) vagy a közmondás (lásd Péld). A legfontosabb azonban, hogy a bölcsesség forrása Isten (Péld 2:5-6) és végcélja az Istennek tetsző élet (Péld 3:7, Préd 12:13). Salamon Példabeszédei (Mislé Slómó) az okos életvezetéshez ad tanácsokat, mint amikor egy bölcs szülő viselkedni tanítja fiatal gyermekét. Két életvitelt állít folyamatosan szembe: a bölcs (hívő) és a bolond (hitetlen) életét. A mondások nagy része tkp. velősen megfogalmazott, sokszor egymástól független "igazságok" könnyen megtanulható füzére. Értelmezésükhöz szem előtt kell tartani, hogy: • költői formában lettek megírva, tehát műfaji, formai szempontból hasonlóak a zsoltárokhoz • tömören megfogalmazott, általános (de nem feltétlenül abszolút) érvényű igazságokat mondanak el • az Olvasóé a feladat, hogy ezeket a tanácsokat, tanulságokat a saját élethelyzetében alkalmazza.

21

A Prédikátor (Kohelet) könyve első olvasásra könnyen félreérthető. Cinikusnak és pesszimistának tűnő hozzáállása tkp. a többi bibliai könyv kontrasztja: "így kellene látnunk az életet, ha Isten nem lenne, és ha csak ebben az életben reménykedhetnénk". A könyv azért zavarba ejtő, mert kielégítetlenül hagy, viszont éppen a provokációval ösztönöz az élet értelmének kutatására, és így juttat el a végső tanulságig (Isten van, és tisztelni kell, lásd 3:14, 12:13-14). Jób (Ijóv) könyve azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miért szenved az igaz ember? Azt a logikát kérdőjelezi meg, amely szerint "ha Isten mindenható, akkor minden Isten akaratából történik; Isten igazságos, ezért az igaz ember áldott (tehát aki jól él, az igaz), a gonosz pedig átkozott (tehát aki bajban van, az bűnös)". A könyv válasza kétszeres nem: nem minden történik Isten direkt akaratából (bár az engedélyével), és nem minden baj személyes bűn következménye. Ilyen helyzetben a szenvedőnek a Mindenhatóba vetett bizalomra, barátai részéről pedig szeretetre van szüksége (lásd Jób 42:10-12). 4. Törvény és parancsolatok Az Ószövetség sajátos "műfaja" a Mózesnek adatott törvény, azon belül is főleg a Tízparancsolat, az Újszövetségben pedig a Hegyi Beszéd. Az ószövetségi törvények értelmezésének egyik nagy kérdése, hogy mi volt a szerepük egykor, és hogy mi a szerepük ma a keresztények életében? Ennek az eldöntéséhez tudni kell, hogy: • a "szövetség" nem egyenrangú felek között köttetett; Isten az, aki kezdeményezte ("Én szövetséget kötök veled"), Isten egyoldalúan tett szövetségi ígéretet ("ő nem ember, hogy megszegje a szavát"), ő szabta meg a feltételeket (összesen 613 parancsolat), a másik fél szerződésszegését megbüntette (pl. fogság), és mégis ígéretéhez híven a szövetséget nem bontotta fel (lásd "új szövetség") • az "Ószövetséget" Isten csak a zsidósággal kötötte, nem minden néppel; teljes körű alkalmazására csak egy teokratikus államforma keretein belül kerülhetett sor • a törvény teljes egységet alkotott, nem lehetett egyik-másik részét megtartani, a többit figyelmen kívül hagyni (Jak 2:10) • az egyes parancsok egy része (Tedd ezt! Ne tedd azt!) példa értékű, általános érvényű, mert nem ír le minden lehetséges élethelyzetet; a törvények nagyobb része eseti törvény (ha… akkor…), és Izrael sajátos társadalmi, erkölcsi és vallási életére vonatkozott • Jézus szerint a törvényt és a prófétákat Jánosig hirdették (Lk 16:16): Jézus "töltötte be", azaz szerzett neki végső érvényt (Mt 5:17-18), és Jézus mutatta meg a lényegét is (Mt 22:36-40 vö. Róm 13:9) • a törvény szent, igaz és jó volt (Róm 7:12,22), de az ember a bűnös hajlamai miatt nem tudta követni (Róm 7:21-23, 8:3); a törvény szerepe azonban nem is az üdvözítés volt, hanem az, hogy az ember felismerje a bűnt és saját bűnös voltát (Róm 3:19-20, 4:15, 5:20, 7:7-9, Jak 2:10), amint rájön arra, hogy mindenképpen büntetés vár rá, a Megváltóhoz menekül (Róm 7:1,6,22-24, 10:4, Gal 3:10,13,23-25, 4:5) A régi szövetség törvényeiből csak annyi érvényes az újszövetség idején, amennyit az új is említ. Nem arról van szó, hogy az ószövetségi törvény egyes elemei át lettek mentve, mások nem (hiszen egységet alkottak), hanem arról, hogy az egész ószövetségi törvény betöltötte feladatát, akkor is, ha egyes parancsok meg lettek ismételve (pl. a Tízparancsolatból a szombattartás kivételével kilencet megtalálunk az Újszövetségben is, de a teokratikus izraelita állampolgári és rituális törvényeiből egyet sem). Jézus az apostolainak adta a "kulcsokat", amelyekkel az újszövetség új helyzeteiben új döntéseket hozhattak ("oldás / nyitás" = szabályok feloldása, "kötés / zárás" = szabályok kimondása, (Csel 10:47, 11:18, 15:6.18-29).

22

5. Prófétai és apokaliptikus irodalom A "próféta" szavunk görög eredetű: a "prófécia" (profeteia) jelentése: [isteni] üzenet hirdetése, a "próféta" (profétész) maga a hirdető. Ez utóbbi szó a prófétákra használt leggyakoribb héber szó (náví) fordítása, ami "szószólót" jelent. A próféta máshol "látnok", vagy egyszerűen "Isten embere", aki Isten üzenetét adja tovább (pl. Ám 3:8). Egyes próféták életéről mégis többet tudunk, mint arról, hogy amit hirdettek (pl. Illés). A prófétai műveket méretük, és nem keletkezési sorrendjük vagy jelentőségük alapján szokás megkülönböztetni: • vannak ún. "nagy próféták" (Ézsaiás, Jeremiás, Ezékiel, Dániel) • és van 12 "kis próféta" (Hóseás, Jóel, Ámósz, Abdiás, Jónás, Mikeás, Náhum, Habakuk, Zofóniás, Haggeus, Malakiás). Az első író próféta Ámósz volt (kb. i. e. 760), az utolsó Malakiás (kb. i. e. 460). A "próféták" e három évszázados nagy korszakát • rendkívüli politikai és társadalmi zűrzavar • és az Istenhez és törvényéhez való hűtlenség jellemezte. A próféciák nem pusztán jóslatok; a legtöbb esetben egy adott időszak helyzetének a hátterét leplezték le, tehát a jelen okait magyarázták, és csak néhány százalékuk foglalkozott a jövő feltárásával. A próféták • nem a saját üzenetüket mondták el, hanem Istenét ("Így szól az Úr…"); csak a hamis próféták kívánták maguknak az igen nehéz prófétai hivatalt (Jer 14:14, 23:21) • tanítás szempontjából nem mondtak sok újat: Izrael közösségét elsősorban a mózesi szövetség betartására szólították fel: az engedelmességért áldás, az engedetlenségért átok jár (lásd 3Móz 26 fej. 5Móz 4. és 28. fej.) • időnként a közeli és távoli jövőről is szóltak, de nem tudták, hogy mi mikor teljesedik be (1Pt 1:10-12). A próféták üzenete tehát elsősorban a kortársaknak szólt, mindig egy konkrét történelmi pillanatban hangzott el. Bár mi már gyorsan végigolvashatjuk írásaikat, az egyes kijelentések, fejezetek között évek, évtizedek is eltelhettek. Nem véletlenül nehéz néha eldönteni, hogy a beszédgyűjtemény egyes szakaszai egyazon beszéd részei, vagy külön beszédek. Az időpontokról néha az író is tájékoztat (pl. Zak 1:1, 7:1), máshol csak sejthetjük, hogy a beszédek időben egymástól távol hangzottak el (ld. Ámósz). Az egyes prófétai könyvek, mint beszédek gyűjteményei nem a folyamatos olvasgatás céljára készültek, ezért is nehéz olvasmányok. Értelmezésükkor először a beszédek keletkezésének körülményeit kell feltárni (mi volt az üzenet akkor?), és utána lehet csak alkalmazni (mi az, ami ebből itt és most nekünk is üzenet lehet?), nem feledve, hogy a próféták üzenetei elsősorban az igaz hit helyes megélését követelték. Sajátos prófétai műfaj az ún. apokaliptikus irodalom. Az "apokalipszis" görög eredetijének (apokalüpszisz) jelentése "leleplezés" vagy "feltárás". A műfajt az Ószövetségben Dániel és Ezékiel, az Újszövetségben az evangéliumok látomásai (pl. Mk 13. fejezet) és a Jelenések könyve képviseli. Az apokalipszis a prófécia egyik válfajának tekinthető, de a párhuzamok mellett eltérések is vannak: • a hasonlóságok lényege, hogy a prófétikus és az apokaliptikus irodalom is foglalkozik a jövővel, gyakran szimbolikus a nyelvezete, és megmenekülést ígér • a prófécia eredetileg szóban hangzott el, viszonylag rövid volt, elsősorban egy adott helyzet okait tárta fel ("ez azért történik, mert…"), és a bűnösöket állította választás elé ("ha megtérsz, akkor…"); az apokaliptikus látomásokat viszont rendszerint azonnal leírták, ezek a látható és a láthatatlan világban történő dolgok kapcsolatát tárták fel, nyelvezetük sokkal szimbolikusabb (állatok, számok), és a hívőket buzdították kitartásra.

23

Újszövetség 6. Elbeszélések Az Újszövetség kétharmadát történelmi elbeszélések alkotják: az evangéliumok és az Apostolok cselekedetei. Ezekre is állnak az ószövetségi elbeszélésekre érvényes értelmezési szabályok, de vannak járulékos szempontok. Az Apostolok cselekedetei esetében két alapkérdés merül fel. Az első, hogy mi volt Lukács célja a Csel megírásával: ha az apostolok életrajzát akarta megírni, miért csak Péterrel és Pállal foglalkozik, velük is miért csak érintőlegesen? A válaszhoz elég megfigyelni a mű felépítését: • időnként rövid összefoglalókat ad, mielőtt tovább megy (Csel 6:7, 9:31, 12:24, 16:4, 19:20); ezek lényege pedig mindig az, hogy a hívők gyarapodtak, számban és hitben egyaránt • a történetek helyszínei is meghatározók (1-7. fejezet: Jeruzsálem, 8-10. fejezet: Júdea és Samária, 11-28. fejezet: az egész akkor ismert világ); tehát a misszió Jeruzsálemből eljut az akkori világ közepéig, Rómáig • az összefoglalók és a helyszínek változása elárulja az író szándékát: Jézus próféciájának és parancsának beteljesedését, az evangélium elterjedését akarta megörökíteni (Csel 1:8); • így érthető, miért nem írta meg pl. Péter és Pál teljes életrajzát, miért nem foglalkozott más apostolokkal (pl. Fülöp, Tamás) és más misszióterületekkel (pl. Etiópia, Illíria). A másik nagy kérdés, hogy mennyiben mintaértékűek Lukács történelmi feljegyzései? Mi az, ami követendő, eszményi példa, és mi az, ami csak az akkori körülmények között logikus, de egyszeri jelentőségű esemény volt? Az alkalmazás során érdemes szem előtt tartani, hogy… • Lukács többnyire megjegyzés és értékelés nélkül írja le a történteket; mindig tanulságul, de nem feltétlenül mintául (leírás nem = előírás); • ami csak egyszer történt meg, egy konkrét helyzetből fakadt, és más újszövetségi iratban nincs említve vagy példának állítva, azt nem szabad mintává tenni (pl. "mindenük közös volt") • ami akkor sem volt mindennapos, azt nem szabad normává tenni; pl. bár a Csel-ben kb. 40 csodáról olvashatunk, ezek egy kb. 35 éves időtartamon belül történtek, tehát akkor sem voltak mindennaposak. Az "evangélium" szó a görög euangelion-ból származik, amely eredetileg a jó hírért járó jutalmat, majd magát a "jó hír"-t jelentette. Az evangélium olyan sajátosan keresztény irodalmi műfajjá lett, amely Jézusról szól, az ő szavait és tetteit örökítette meg, illetve amelyen keresztül ő szólal meg a mai napig. Fontos tudni, hogy… • nem csak egy evangélium van, hanem négy; mind más szerző műve, Jézust más szempontból mutatja be, és eltérő olvasókörnek készült, mégis ugyanazt a történetet beszélik el. • nem pusztán száraz tudományos életrajzi adatokat közölnek, hanem tanúságtételek: a történtektől és azok főszereplőjétől megragadott emberek elbeszélései (az olvasó is ilyen emberré válhat: ugyanezzel a Jézussal járhat ma, mint annak idején a tanítványok) • valóságos történelmet és elhangzott beszédeket rögzítettek, méghozzá szokatlan pontossággal, tehát megbízhatók (Lk 1:1-4, Jn 21:24, 1Jn 1:1) • Jézus szavait kb. egy emberöltőn belül írták le, de addig is szájhagyomány útján terjedtek; ezért az evangéliumokban egy-egy helyzet vagy mondás eltérő összefüggésekben jelenik meg (Mt ~ Lk); néhány mondásnak egyáltalán nem tudjuk az eredeti összefüggéseit (pl. Csel 20:35).

24

Mindez alapján nekünk a helyes értelmezéshez ismernünk kell… • Jézus korát és környezetét (római uralom, helyi kultúra, földrajz, éghajlat, zsidó vallási irányzatok stb.), illetve Jézus saját tanítási eszköztárát (példázat, prófécia, találós kérdés stb.) • az evangélista célját, tehát az egyes helyzetek, beszédek értelmezésekor mindig az adott evangéliumban meglevő szövegkörnyezetből kell kiindulnunk (a más evangéliumokkal való összehasonlítás célja nem "a teljes sztori" fellelése), illetve az evangélista eszköztárát is (Mk például Jézus tetteire koncentrál: cselekvő szolgaként mutatja be Jézust, a történéseknek pedig a gyakori "azonnal" szóval ad pergő ritmust, mint amikor egy filmben a következő jelenetet vágják be). 7. Példázatok Az evangéliumokban találhatjuk Jézus példázatait, amelyek tanításának egyharmadát teszik ki (Mt, Mk, Lk-ban összesen 40). Ezek leginkább a Példabeszédekre és néhány prófétai üzenetre emlékeztetnek (pl. 2Sám 12, Nátán beszéde Dávidhoz), de Jézus példázatai önálló vonásokkal is rendelkeznek. A példázatról, mint műfajról tudni kell, hogy… • a "példázat" vagy "példabeszéd" görög eredetijének (parabolé) alapjelentése egybevetés, összehasonlítás, de sokjelentésű szó (hasonlat, példa, rejtvény, találós kérdés, közmondás stb.) • olyan hosszabb-rövidebb beszédről van szó, amely – a szó szerinti értelmén túlmutatva – valami mást szemléltet; ez az ábrázolás nem a láthatót adja vissza, hanem valami rejtettet tesz láthatóvá (pl. a hallgatóság gondolatait leplezi le, vagy Jézus igazi indítékait mutatja meg) • mindig közismert dolgokból, az életben előforduló helyzetekből indul ki, és elvárható logikával (Lk 7:43) vagy éppen váratlan fordulattal (Mt 20:10-15) tárja fel a fel nem ismert dolgot (pl. bűnös magatartást leplez le) • mindig konkrét hallgatóságnak szólt: a tömegeknek (Lk 15:3) vagy egy személynek (Lk 7:39-40) • mindig konkrét céllal hangzott el; pl. a farizeusok kifogásolták, hogy Jézus magához fogadja a kivetetteket, erre három példázatot is elmond (Lk 15. fej.), hogy ezek közös tanulságával igazolja tettét (Istennek az elveszettek iránti "botrányos" szeretetét) • a példázat feladata az, hogy válaszra vagy választásra szólítson fel; tkp. a döntés elé állításnak olyan közvetett módja, amely a képes beszédet használja eszközül; pl. egy történet elmesélésével a hallgatóságot először kívülállóvá teszi (nézővé, tárgyilagos ítéletre képes szemlélővé), így éri el, hogy a tanulság spontán megértésével önkéntelenül, meglepetésszerűen maga a hallgatóság fogalmazza meg az üzenetet, és így észrevétlenül maga is a történet szereplőjévé váljon • Jézus a példázataival vagy azt akarta elérni, hogy hallgatói azonnal megértsék a mondanivalóját (és személye vagy üzenete mellett döntsenek), vagy azt, hogy elsőre ne értsék, zavarba jöjjenek, és így jussanak döntéshelyzetbe: ha a saját elvárásaikhoz ragaszkodnak (pl. Mt 22:34), Jézust otthagyják, sőt ellene fordulnak (pl. Mt 21:45), ha elvárásaikon túllépve odamennek Jézushoz, és megkérdezik, hogy mire gondolt (pl. Mt 13:10-16) a kérdezőkből tanítványok lettek • a példázat tehát hol tanítva hív (változtatásra), hol "szűrőként" leplezi le a hallgatóság belső indítékait (amelyen nem akarnak változtatni).

25

A példázatok értelmezésekor mindig figyelembe kell venni, hogy… • Jézus "példázatai" formailag sokfélék: van köztük tanulságos történet (pl. "Ki az én felebarátom?" vö. irgalmas samaritánus), hasonlat ("Isten országa olyan, mint a…"), metafora (Jn 6:35 "Én vagyok az élet kenyere"), allegória (Mt 13. fej.) vagy közmondás (Mt 15:14 "vak vezet világtalant") • a legtöbb példázat olyan hasonlat vagy történet, amelynek csak egy metszéspontja van; a példázat magva többnyire egy rövid mondat, amelyet ugyan történet vesz körül, de a történet többi eleme nem üzenet vagy példaértékű; pl. Mt 16-ban a hamis sáfár története nem csalásra tanít, hanem okos döntésre szólít fel; maga a történet és idézőjelben értendő összefoglalása (16:9) pedig csak akkor meghökkentő, ha elfeledjük, hogy pénzsóvár hallgatóságnak szólt (16:13-14) • néhány példázat viszont allegória, amely metaforák soraként több metszéspontot is tartalmaz: több elem is megfeleltethető valami mással (lásd Mt 13. fej. magvető, búza és konkoly példázataihoz Jézus magyarázatait) • a példázatok mindig azonnal hatottak a hallgatóságra, mert egyből értették az utalásokat és a váratlan fordulatot (mint viccmeséléskor); mi már olvassuk őket, más korban és kultúrában élünk, ezért a szövegkörnyezetben és más háttér információk között sokszor meg kell keresnünk azokat az utalásokat, amelyek alapján megérthetjük a kortársaknak és a mának is szóló üzenetet (mint amikor magyarázni kell a viccet) • a példázatok képeinek rendszerint egy jelentése van (pl. Mt 13. égi madarak = Sátán), de nem mindig, pl. a kovász = Isten országának terjedése (Mt 13:33), farizeusok felfuvalkodása (Mt 16:6, vö. Gal 5:9, félrevezetés, 1Kor 5:6-8, bűn) • a példázatok egyes elemei maiakkal is helyettesíthetők, így válnak életszerűvé (pl. ahogy a zsidók számára botrány volt egy samáriait követendő példának állítani, úgy ma is megalázó lenne a gyülekezeti tagok számára egy ateistával példálózni). 8. Levelek Az Újszövetség egyharmada gyülekezeteknek és magánszemélyeknek írt levelekből áll. Egy részük elsősorban teológiai értekezés (Zsid), más részük alkalmi levél (Filem, 3Jn). A levelek címzettjei gyülekezetek (Róm, 1-2Kor, Gal, Ef, Fil, Kol, 1-2Thessz, 1-2Jn, 1-2Pt, Jak, Júd) vagy vezetőik (1-2 Tim, Tit, 3Jn?). A levelekben található kijelentések… • a mienktől eltérő kultúrákban (zsidó, görög, római) hangzottak el; nem egyszer e kultúrák sajátos szokásaiból fakadó problémákkal foglalkoznak, amelyek szintén a helyi viszonyokra érvényes intézkedéseket vontak maguk után; pl. a nők fejének befedésének ügye nem lett volna kérdés a korinthusi szokások nélkül: a házas nők fátyollal fedték be a hajukat, mert ez volt a férjüknek való alárendeltség jele; amikor prófétálás közben levetették fátylukat, kibontott hajukkal magukra vonták a gyülekezet férfitagjainak a figyelmét, szégyent hozva a "fejükre", azaz férjükre; kultúránként és koronként más jelöli a férjezettséget (ma a jegygyűrű), de az alapelv maradandó: a lelki szolgálat nem hatalmaz fel szabadosságra, kulturális érzéketlenségre • konkrét helyzetben születtek, ezért nem mindig a mi kérdéseinkre válaszolnak; pl. 1Kor 7:1 a korinthusiak egy ismeretlen levelére válaszol, amely nem maradt fenn; bár a Pál által sorra vett témákból következtetni tudunk a tartalmára (házasság, válás, özvegyek, hajadonok, hivatás, bálványáldozati hús vétele a piacon, karizmák stb.); nem szabad az írók (egész más témában tett) kijelentéseit a saját gondolataink "bizonyítására" felhasználni

26

• •

ha személyes döntést említenek, nem adnak mindig mindenki számára követendő mintát (pl. Pál nőtlensége) konkrét helyzetben születtek, ezért töredékesek; pl. 1Kor 6:2-3 nem közöl részleteket arról, hogy hogyan fognak a hívők egy napon a világ és az angyalok felett ítélkezni, de más iratok sem; tehát túl azon, hogy elfogadjuk Pál kijelentését, nem szabad spekulációkba bocsátkozni.

9. Az idézetek Az Újszövetség kb. 300-szor idézi az Ószövetséget, és további 1200 mondatot találunk, amely nagyon hasonlít valamelyik ószövetségire. Az Újszövetség szerzői azonban nem csupán sokszor, hanem legalább négyféle módon is idézték az Ószövetséget. Sokszor olvassuk, hogy bizonyos eseményekben vagy dolgokban egy "beteljesedett egy prófécia", de kérdés, hogy milyen értelemben? A Mt 2-ben mindegyik idézési típusra találunk példát, ezek alapján a többi idézetet is könnyebb értelmezni: • Jövendölés – amikor az író szerint egy ószövetségi jövendölés szó szerint beteljesedett egy újszövetségi eseményben – Mt 2:5-6 vö. Mik 5:2 (bár Betlehem kicsiny falu, maga a Messiás fog itt megszületni) • Előkép – amikor az író egy ószövetségi eseményt, személyt vagy dolgot képletesen azonosít egy újszövetségi eseménnyel, személlyel vagy dologgal – Mt 2:15 vö. Hós 11:1, 2Móz 4:22-23 (Hóseás nem a Messiásról jövendölt, hanem Izraelről beszélt, de Máté Izraelnek Egyiptomból való szabadulásában a megszületett Messiás kényszerű menekülésének előképét látja, hiszen a Messiás Izraellel azonosult) • Párhuzam – amikor az író egy ószövetségi eseményt egy vagy néhány hasonló pont alapján párhuzamba állít egy újszövetségi eseménnyel – Mt 2:17-18 vö. Jer 31:15 (Máté a gyermekgyilkosságot az asszír és a babiloni fogságba vitel szörnyűségeivel állítja párhuzamba, ui. Rámából kiindulva hurcolták el Júda gyermekeit i. e. 586-ban, és i. e. 722-ben Ráhel gyermekeit, azaz József és Benjámin leszármazottaiként Izrael gyermekeit; további párhuzamos részletek: Ráhel sírja Betlehem közelében volt, az asszír-babiloni mészárlások és a Heródes idején történt gyermekmészárlás is idegen uralkodó műve) • Összefoglalás – amikor az író egy bizonyos témával kapcsolatban az egész Ószövetség tanítását tömören összefoglalja, anélkül, hogy konkrétan idézne valahonnan – Mt 2:23 (a próféták a szenvedő Messiásról lényegében azt tanították, hogy meg fogják vetni, és ezt a "názáreti" gúnynév jól összefoglalja, vö. Jn 1:45-46); más példa: Lk 18:31-33, Mt 26:5456. Az Újszövetség néhány helyen ismeretlen keresztény szerzőktől (Ef 5:14, 1Tim 3:16, 2Tim 2:11-13), ismert világi íróktól (1Kor 15:33 az athéni Menander, Tit 1:12 a krétai Epimenidész; Csel 17:28 a kilikiai Aratusz és asztoikus Kleanthész), ószövetségi apokrif vallási irodalomból (Júd 14-15 Énók Könyvéből). Írásaik, kijelentéseik ugyan nem ihletettek, de az újszövetségi írók elismerték, amikor valamiben igaz felismerésre jutottak, és gondolataikat a saját érvelésükbe beépítették.

27

1.8. A Biblia fordítása és a bibliafordítások – Mi a különbség? A Biblia szövege eredetileg óhéber, arámi és az ógörög nemzetközi, ún. koiné változatán íródtak. Ezeknek a ma már nem beszélt nyelvek megismerése a mai zsidók, szírek, görögök és más nemzetiségűek számára egyaránt kihívást jelent, évek munkáját követeli. A Biblia fordítható volta és az egyre több és jobb bibliafordítás révén azonban erre az erőfeszítésre és tudásra az átlagos hívőnek nemigen van szüksége. Ugyanakkor éppen a fordítások növekvő száma és nyilvánvaló eltéréseik miatt érdemes tudni, hogy miért és milyen szempontból térnek el egymástól az egyes fordítások és fordítástípusok, illetve hogy melyik mire használható, és melyik szándékos bibliaferdítés. 1. A Biblia fordítható Ez a tény magától értetődőnek tűnik, de jobban értékeljük, ha tudjuk, hogy más vallások kinyilatkoztatásnak tartott szövegeit sokáig nem volt szabad lefordítani (pl. a mennyben arabul megírt Korán magyarázható, de lefordítani nem lehet), vagy nem érdemes lefordítani (pl. a szanszkrit nyelvű hindu szövegek más nyelven kiejtve elvesztik spirituális hatásukat). A Biblia szövege tehát a megértés érdekében bármely más nyelvre, illetve bármely más kultúrára lefordítható, átültethető. Például egyes Amazonas-menti törzsek számára az ismeretlen "kenyér" helyett Jézus lehet "az élet banánja", és bár nincs olyan elvont fogalmuk, mint a Jézusba vetett "hit" vagy "bizalom", pontosan értik, mit jelent "Jézusra akasztani a függőágyat". 2. A fordítás célja Egy fordítás akkor jó, ha az olvasó vagy hallgató fejében ugyanaz a gondolat (sor) jelenik meg, mint az író vagy beszélő fejében. Ezt a feladatot azonban a fordítók eltérő megközelítéssel próbálják elérni. 3. A fordítások típusai A bibliafordításokat legalább két fő szempont alapján lehet elhelyezni egy képzeletbeli koordinátán. Az egyik fő szempont a szöveghűség, amin egyes fordítók a nyelvtani formákhoz való hűséget értik, mások az értelem szerinti jelentés hű visszaadását. A másik fő szempont a nyelvezet, így vannak régies és modern, irodalmi és köznyelvi stílusú fordit.-ok is. 4. A szöveghűség: formai vagy értelmi? Alapkérdés, hogy egy szót hány szóval fordítsunk? Ha egy görög szót mindig ugyanazzal a magyar szóval adunk vissza, mint az ún. "konkordáns" fordítások, akkor nem vagyunk tekintettel a szövegkörnyezettől függő jelentésárnyalatokra. Ha viszont mindig más, hasonértelmű szót (szinonimát) használunk, akkor bibliatanulmányozás közben nem derül ki, hogy ugyanazt a szót még hol használja az eredeti szöveg, pedig ennek jelentősége lehet a tanítás szempontjából (egy tanítótól persze elvárható, hogy az eredeti szövegben kiismerje magát). Egyes héber és görög szavakat ráadásul magyarul csak körülírni lehet, mert nincs direkt magyar megfelelőjük, vagy sok magyar kifejezés közül kell választanunk a szövegkörnyezettől és az egész Biblia tanításától függően (pl. szóma = hulla, test, létforma, egész valónk stb.). Bizonyos esetekben tehát minden fordítás rászorul a parafrazálásra, még a közismerten formahű fordítások is. Az ún. parafrázis egy kifejezést több szóval ad vissza, körülírja, hogy kibonthassa az összes nyelvtani adatot. Például az "aki Istentől született, az nem cselekszik bűnt" mondat (1Jn 3:9, MBT) sok hívőt ejtett már kétségbe; a görög ige alakja azonban folyamatos vagy ismétlődő cselekvésre utal, így teljes (és ezért pontos) értelem szerinti fordítása ez: "...az nem vétkezik folyamatosan" (nagy különbség, hogy valaki egyáltalán nem vétkezik, vagy időnként vétkezik, de képtelen folyamatosan bűnben élni). Ugyanakkor tény, hogy léteznek olyan parafrázisok is, amelyek helyenként inkább belemagyarázásnak tűnnek (Living Bible, The Message, Hoffnung für alle). 28

A fordítás hűsége tehát nem függhet csupán az egyes szavak átültetésétől. A nyelvek a valóság leírása közben különbözőképpen gondolkodnak, szakszóval: eltérő az idiómájuk. Például héber fülnek természetes lehet 'felövezni elménk derekait' (1Pt 1:13 Károli), de ez már annak idején, az első görög és latin anyanyelvű hallgatóságnak is magyarázatra szorult; e sajátosan héberes, képi fordulatnak a magyar idiomatikus megfelelője ez: 'gondolatban készen lenni arra, hogy…' A pusztán nyelvtani vagy szótári, azaz formai hűség az ilyen és hasonló esetekben félrevezető. Ennek ellenére az eredeti nyelvet nem ismerők gyakran úgy érzik, hogy minél magyartalanabb egy fordítás, annál közelebb van az eredeti szöveghez (pl. Csia). A magyar fülnek furcsa (tkp. héberes vagy görögös) kifejezések és fordulatok látszólag közelebb viszik az olvasót "az igazi" üzenethez, valójában félrevezetik. Idiómát tehát idiómával kell fordítani, azaz egy sajátos nyelvi jelenséget a célnyelv legközelebbi megfelelőjével kell visszaadni. A sajátosan héberes vagy görögös nyelvtani elemek, szóösszetételek vagy szórend szolgai visszaadása már az indoeurópai célnyelveknél is zavaróan erőltetett (lásd Buber: Die Schrift), egészen más felépítésű célnyelvek esetében pedig eleve lehetetlen (pl. kínai). Mindez alapján tulajdonképpen nem is a formai hűség áll szemben az értelmi hűséggel, hanem egy rossz értelemben vett "szószerintiségre" való törekvés, amely nem akar tudni a nyelvhasználati, idiomatikus eltérésekről. Tehát nem a "szó szerinti" fordítás "a jó", hanem az eredeti szöveg teljes nyelvtani tartalmát visszaadó, ugyanakkor a célnyelv gondolkodásához hű (magyaros), értelem szerinti fordítás. 5. A nyelvezet: régies vagy modern? Elöljáróban meg kell jegyezni, hogy az eredeti héber és a görög szövegek korszerű, modern köznyelvi szövegek voltak akkor, amikor elmondták, illetve leírták őket. Isten az emberhez sosem beszélt ódon, vallásosnak ható nyelvezettel (vö. Károli), de modernkedő stílusban sem (pl. a katolikus fordításokból a tatik/tetik T/3. személyraggal helyettesítése helyenként értelemzavaró, lásd Mt 5:4,6 ahol az alany Isten, nem más emberek). Ezért a régies nyelvezetű bibliafordítások mai használata mögött nem állhat elfogadható teológiai vagy nyelvészeti érv, csak egyfajta hagyományőrzés és lélektani okok. Hogy hol a határ tradíció és tradicionalizmus között? Ha egy fordítás már maga is fordításra szorul (magyarázni kell), akkor az egyszerűen nem megfelelő. Még ha a fordítás egykor jó is volt (pl. a Károli 1590-ben), ha szókincse és fordulatai napjainkra elavultak, komikusan hatnak vagy félrevezetők, akkor miért kell hozzá ragaszkodni? Egyesek a régies kedvelt fordításukat szinte "ihletettnek" tekintik (angolszászok a King James-t, németek a Luther-t, magyarok a Károlit), a modern fordításokat pedig elvetik. Ihletettnek azonban csak az eredeti szöveget lehet tekinteni, és a legjobb fordítások is emberöltőnként megérnek a nyelvi revízióra. Tudomásul kell venni: a nyelvek élnek, helyesírásuk, nyelvezetük, szókincsük folyamatosan változik. Természetesen érthető a megszokás hatalma ("Az anyatejjel szívtam magamba…"), vagy, hogy az embernek lelki élményei kötődnek egy bizonyos szöveghez ("Ezt olvasva tértem meg…"). Ugyanakkor elfogadhatatlan az-az érv, miszerint a régies szöveg – a hétköznapi beszédtől eltérő különleges hangzása miatt – "vallásosabban" hangzik, és így az olvasó számára nagyobb tekintéllyel bír, vagy hirdetőjének nagyobb tekintélyt kölcsönöz. Isten ugyanis eredetileg mindig korabeli, érthető nyelvezettel szólalt meg, mégis nyilvánvalóan teljhatalommal.

29

6. A fordítás és a célcsoport Végül további szempont lehet a célcsoport, akiknek a fordítás készül. Ezért léteznek külön gyermekbibliák, tájnyelvi változatok, illetve a korlátozott nyelvi kifejezőképességűeknek készült, drasztikusan leegyszerűsített szókincsű és mondatszerkezetű fordítások: süketnémáknak (NT for the Deaf) és az angolt idegen nyelvként beszélőknek (pl. Today's English Version). 7. A 2. világháború utáni magyar fordítások összehasonlítása Mindennapi használatra és bibliatanulmányozásra leginkább ajánlott: a Magyar Bibliatanács által kiadott, revideált új protestáns fordítás (MBT, 1990). Kifejezetten formahű Régies

Értelmi hűségre törekvő

Kifejezetten értelmező

Károli (1908) Czeglédy (1957) Ravasz (1971) Új Károli (2003)

Többékevésbé régies Modern

Formai hűségre törekvő

Vida (1971) Csia (1978)

Kifejezetten modern

MBT (1990)

Budai (1967)

SzIT (1973-2003) Káldi (1997)

Békés-Dalos (1951) Egyszerű (2003)

8. A Biblia ferdítései Végül tudni kell, hogy léteznek olyan bibliakiadások, amelyek kifejezetten egy bizonyos teológiai felfogást vannak hivatva Írásként megjeleníteni. Ezek a "helyreállítás" nevében önkényes betoldásokat, a szellemvilág által ihletett "javításokat" tartalmaznak, vagy teológiai értelmezésekkel "egészítik ki" a bibliai mondatokat. A legismertebb, részben sajnos már magyarul is elérhető példák az alábbiak: • • • • •

Joseph Smith mormon próféta Ihletett fordítása (1867, Inspired Version, magyarul egyelőre csak részletek) az Őrtorony Társulat, Jehova tanúi Új világ fordítása (2000-ben Újszövetségi rész, 2003 óta teljes Biblia) a spiritiszta Johannes Greber Újszövetsége (1936, Das Neue Testament, egyelőre csak németül) az Üdvtörténeti Figyelő (Balázs Károly) Konkordáns fordítása (magyarul 2004 óta: Pál apostol levelei) a hetednapi adventista Clear Word Bible parafrázis (1994, egyelőre csak angolul; adventista részről is vitatott, nem hivatalosan elfogadott).

30