- Sssshhhh! - intette le Lorna. - Várj, hugi, most fel kell hívnom. Ezúttal más nyelven beszélt: franciául. Jesszus! Kész nyelvtudor lett belőle!

Elsőfejezet

JÉGNÁSZ

A masszív, fekete szedán észak felé gördült velük, és Harriet Paxton zavartan pislogott a tágas ülésen terpeszkedő, egyenes tartású, fekete kosztümös nőre. Még mindig nem tudta elhinni, hogy két éve eltűnt és halottnak hitt nővére, Lorna ül mellette. Majd szétvetette a kíváncsiság, de ugyanakkor aggodalom is szorongatta a torkát, ahogy a házuk és az utcájuk elmaradt mögöttük. Miközben a vállas, kopasz sofőr épp üzenetet fogadott egy walkie-talkie-n, és folyamatos „igen, aha, igen" tirádákkal nyugtázta az utasításokat, Lorna a mobilján beszélt valakivel, olyan nyelven, amit Harriet még beazonosítani sem tudott. Koreaiul? Talán. Hogyan beszélhet Lorna bármilyen idegen nyelvet is? Sosem volt jó az ilyesmiben, még a spanyollal is alig tudott megbirkózni. Amikor az idősebb Paxton lány összecsattintotta a mobilja paneljait, nem tűnt túl boldognak. Mintha valami kellemetlen hírt kapott volna, és most azon tűnődne, elmondja-e a húgának, avagy sem. Némi feszült hallgatás után végül Harriet törte meg a csendet. - Anya aggódni fog... vagy nem? - A homlokát ráncolta. - Lát ni fogja a kocsimat az udvaron és nem tudja majd, hol vagyok. Nem kellene szólnom... szólnunk neki? Lorna megrezzent, ránézett. - A nyomozónő ott maradt - felelte. - Azt mondja majd, be vittek a rendőrőrsre egy azonosításra.

- De... te tényleg nem akarsz beszélni vele, Lorn?! - hitetlen kedett a fiatalabb lány. - Két éve, hogy eltűntél. Azt se tudja, mi van veled? Hogy élsz-e vagy meghaltál... Annyira örülne, ha láthatna, annak a tudatnak, hogy életben vagy. Lorna fürkészem nézett rá. - Nem szóltál rólam anyának, ugye? - Nem. - Bárki másnak? -Nem. A nővére biccentett. -Jó. Külsőleg annyira ugyanaz volt, mint ahogy Harriet emlékezett rá, és mégis, annyira nagyon más. Lorna még mindig rendkívül vékony, manökenalkat volt, karakteres, szép és sejtelmes arccal. Egykor hosszú szőke haját azonban most rövidre vágva, feketére festve viselte, s ez, kékeszöld szemével együtt még inkább kihangsúlyozta kivételes szépségét. Az ő álla is picit szélesebb volt a kelleténél - családi vonás, ugyebár a germán ősöktől -, de ez csak növelte határozott, komoly kifejezését. Hogy mégis mi volt rajta a legkülönösebb? Harriet nehezen tudta volna behatárolni. Talán az, hogy amikor a nővérét utoljára látta, egy kedves kislány volt, gondtalan és felszínes, szépséges, szőke modell és cheerleader... ...most pedig egy elszánt és határozott nő. De nem, nem csupán ez. Volt benne még valami, valami ennél is furcsább, amit nem lehetett hova tenni.

Talán az, hogy leszbikus lett? Az érződik rajta ennyire? Hogy ő és Diane Taylor szeretők? Talán. Vagy talán nem. - Jól nézel ki - motyogta. - És... el se hiszem, hogy hazajöttél, Lorn. Tényleg te vagy az? Lorna nem mosolygott, de a szeméből átható kedvesség sugárzott. - Nem jöttem haza - helyesbített komoran. - Egyelőre nem is fogok. -Nem? - Pusztán amiatt repültem ide, hogy veled beszéljek. Csak ve led, és senki mással. Meg kell értened ezt! Nagyon fontos, hogy más ne is tudhasson arról, hogy én élek és létezem! Biztos, hogy nem beszéltél rólam senkinek, Harry? Harriet elbizonytalanodott. - Hát... azt hiszem, úgy konkrétan nem... - És nem konkrétan? - Alig egy órával ezelőtt egy jósnőt kérdeztem rólad, és ő azt mondta, biztosan nem lát a holtak között... vagy soha nem is haltál meg, vagy ha igen, azóta újraszülettél. Lorna arca kifejezéstelen maradt. - Ennyi? - Jelen voltak a barátnőim, ők is hallották. - Vállat vont. - Bár nem hiszem, hogy különösebb jelentőséget tulajdonítottak volna ennek. Ők is jósoltattak maguknak. Mindenfélét. És elvoltak az zal, amit magukról hallottak.

- Esett még szó rólam ezután?

-Nem. - Biztos? - Mondom, hogy nem! -Jó. Egy darabig hallgattak. Harriet egyre bizonytalanabbul feszengett a nővére jelenlétében. Úgy érezte, mintha hangyák nyüzsögnének a bőre alatt. Valami... ...annyira nagyon-nagyon-nagyon furcsa volt. - Tényleg az FBI-nak dolgozol? - bukott ki belőle. - Bizonyos értelemben. Igen. - Most... hova viszel? - Biztonságos helyre, ahol nyugodtan beszélhetünk. - De miért? Ez itt nem biztonságos? Úgy értem... itt a kocsi ban? Akár a házunk előtt, vagy odabent? Lorna a fejét ingatta. - Nem akarom, hogy meglássanak, hogy tudjanak rólam. Le hallgathatnak. - Kik?! - Harriet kimeresztette a szemét. - És miért?! - Majd elmondom, ha biztonságba értünk. - Mert most... - Mert most még veszélyben vagyunk, hugi. - Veszélyben? - Harriet Paxton döbbenten bámult a nővé rére. A kocsi elsötétített ablakán túl az ismerős torrance-i utcák e pillanatban ridegnek, fenyegetőnek hatottak. - Mi féle...

- Sssshhhh! - intette le Lorna. - Várj, hugi, most fel kell hívnom valakit! Ezúttal más nyelven beszélt: franciául. Jesszus! Kész nyelvtudor lett belőle!

Továbbra is északnak tartottak, és hamarosan már az ipartelep derékszögű bekötőútjain forgolódtak; Harriet egyértelműen felismerte az Exxon-Mobil olajfinomító kivilágított fémtornyait és tartályait az egyre mélyülő estében. Alig fél mérföldnyire lehettek attól a nagy szerelőcsarnoktól, a Mo-Cap Stúdió helyszínétől, ahol több alkalommal is járt már... ...de most nem oda tartottak. Miközben Lorna továbbra is franciául társalgóit valakivel, a nagy fekete kocsi behajtott egy félig nyitott, kovácsoltvas kapun, és egy kopottas, szürke irodaház elé gördült. Két khaki egyenruhás biztonsági őr ácsorgóit a kapu közelében, de nem állították meg őket, és még csak mozdulatol sem tettek, hogy közelebb jöjjenek. Csupán a tekintetükkel követték a jármű mozgását. Láthatólag nem viseltek pisztolyt vagy más fegyvert, de anélkül is elég meggyőzőnek tűntek. Lorna továbbra is beszélt - illetve főképp hallgatott és kurta, egyszavas válaszokat adott -, de amint a sofőr leállította a szedánjuk motorját, bal kézzel kinyitotta a kocsi jobb felőli ajtaját, kiszállni készült, és a szemével intett a húgának, hogy tegye ő is ugyanezt.

Harriet baljós érzéssel kászálódott ki a kocsiból, és bizonytalanul pislogott. A háromszintes irodaház kihaltnak és elhagyatottnak tűnt, egyetlen ablakban sem látszott világosság; a bejárati ajtó fölött pislákoló ósdi világítótest volt az egyetlen fényforrás. - Ez lenne... a biztonságos hely? Lorna kurtán elköszönt a vonal túlvégén lévőtől, és vetett a húgára egy érzéketlen mosolyt. - Nyugi! Ne aggódj! - Pedig épp most kezdek. Hova hoztál, Lorn? Miféle hely ez? - Ha elárulnám, meg kellene öljelek. -Mi?! Lorna fakón, hangtalanul ránevetett. - Csak tréfa. Ügynökpoén. - Ósdi, hagyományos kulcsot for dított el a rozsdás zárban, kitárta az ajtót, és hívogatóan intett. - Gyere, hugi! Oda, a lifthez! - Lift? - Ezen rendesen meglepődött. - Hiszen csak két eme let. - Lefelé pedig csak egy - biccentett a nővére -, de oda nem vezet lépcső. Menj már!

Mielőtt azonban beszálltak volna a liftbe, megszólalt Harriet mobilja. Már a beállított zenéből tudta, ki hívja. - Anya az - motyogta. - Felvegyem... vagy mi? - Várj! - intette a nővére. - Mondd azt neki, amiről nemrég beszéltünk: a rendőrőrsön vagy, egyeztetik a vallomásodat a Stan-

10

ton-esettel kapcsolatban... Mondd azt, hogy most épp nem érsz rá beszélni vele, de hamarosan végeztek, és a rendőrök megígérték, hogy hazavisznek... Ne beszélj sokat, rólam pedig egy szót se! - Ja, persze. De ha anya aggódik, nem lesz ennyire könnyű lerázni! Ide akar majd jönni. - Nem akar. - Lorna ezt nem fejtette ki bővebben, csak intett a fejével. - Vedd már fel, mielőtt tényleg bepánikol! Harriet fogadta a hívást. - Halló... anya? Jordán Paxton hangja valóban idegesnek és zaklatottnak tűnt. - Harry! Harry? Drága szívem! Hol a pokolban vagy?! Már azt hittem, fel sem veszed! Egészen megijesztettél! Már vagy öt perce csöngetlek! Némi túlzás: maximum tíz-tizenöt másodperce. - Nem mondta Miss Gordon, hogy hol vagyok? - Ki? Miss kicsoda??... Ja, a nyomozónő? De, de, az előbb kö zölte, hogy bevittek a kollégái a rendőrségre kihallgatásra... - Nem kihallgatásra, anya! - Harriet erőltetetten nevetett. Csak egyeztetni a vallomásomat. Rutineljárás az egész, nemsoká végzünk... csak most még várnunk kell valamire. Jordán Paxtont azonban nem érdekelték az efféle mellékes körülmények. Továbbra is az aggódó anya pánikolt a telefonban: - Jól vagy? Minden rendben?... Ne menjek be hozzád? - Minek? - Nem kellene, hogy ott legyek? Mint szülőnek, tudod, kelle ne szerintem... bár momentán most amúgy sem nagyon tudnék,

11

mert negyedórán belül vissza kell rohannom a stúdióba... De ha feltétlen szükséges, megoldom... vagy esetleg egy ügyvéd, igen, nem kellene melléd egy ügyvéd... Tartsd csak, szívem, máris felhívom dr. Finnegant! - Anyaaaaaa! - Harriet határozottan lesüvöltötte. - Ne hívj senkit! Senkit! Minden oké, érted? - Az ügyvéd nem árthat. - Nem kell ügyvéd, értsd meg! Mire ideér, én már rég otthon leszek. - Ha megvárod ott, Finnegan haza is hoz. Hiszen kocsi nélkül vagy. - Nem kell fuvar. A rendőrök megígérték, hogy hazavisznek, rendben, épségben, egészségben. - Hát azért én akkor lennék nyugodt... - Legyél nyugodt most! - zárta le a vitát Harriet. - Most le teszlek, várnak rám. -Várj... - Nem várok. Szia. Amint végeztünk, majd hívlak, csak hogy meg nyugtassalak! Végleg szia. És ne is hívj! Kikapcsolom a telefont. Amikor elvette a mobilt az arca elől, azt látta, hogy Lorna fürkészőn mered rá. Kicsit még paprikás volt a hangulata az iménti kis vitától. Anya néha annyira értetlen és makacs bír lenni! - Na?! - csattant fel. - Valamit rosszul csináltam? Lorna alig érzékelhetően elmosolyodott. - Nem. Csak furcsa volt hallani téged. Egészen más vagy, mint ahogy az emlékeimben élsz. Olyan... felnőttes lettél, Harry.

12

- „Felnőttes"? - visszhangozta megbántottan, kihívóan. Helyesbített: -Felnőtt!

A lift olyan ócska volt, mintha még a századelőn készítették volna, egy-két évvel a városka alapítása után. Vagy talán még azelőtt. Amikor még város sem volt itt. Csak ez a vacak lift... De csak látszatra. Amikor beszálltak, és lefelé indult velük, Harriet meglepetten tapasztalta, mennyire csendesen és puhán mozog. Egyetlen gomb volt a „földszint" alatt, „garázs" felirattal, de a meglepett lány úgy érezte, mintha legalább háromemeletnyi mélységbe süllyedtek volna. Lehet, hogy az irodaépület földszinti és emeleti ablakai sötéten derengtek, de idelent szinte vakító világosság fogadta őket, amikor a lift ajtaja kitárult. Terepszínű egyenruhás őr állt a folyosón; pisztolytáskájában olyasfajta fegyverrel, ami hibrid átmenet lehetett valamiféle revolver és egy kisebbfajta géppisztoly között. Mielőtt továbbmehettek volna, Lornának azonosítania kellett magát egy ujjlenyomat-olvasóval meg egy íriszszkennerrel. Aztán amikor elhúzta a szemét a szkennertől, hangazonosítás következett: - Paxton különleges ügynök, FBI-VKE. A fegyveres csak akkor állt félre az útjukból, amikor zöldre váltott a visszajelzés.

13

Lorna jobb felé indult a fehéres fényárban úszó folyosón. Mint aki pontosan tudja, hová tart. Valószínűleg nem először járt már itt. - Gyere már! - sziszegte sürgetőn. - Ne nézelődj! - FBI-VKE? - csodálkozott Harriet. - Minek a rövidítése a VKE? Védelmi Katonai E... e-egyesület? - Vámpír Kontakt Egység - helyesbített Lorna. Elhúzta a szá ját. - Ostoba név, tudom, de jobbra nem tellett. -Jobbra? - Nem, balra. - Lorna humortalanul mutatta. - Ide menj be, hugi! Balra! Harriet előtt magától nyílt a fotocellás ajtó, s ő egy fehér falú, szűk helyiségbe lépett, melynek egyik részén zöld vizsgálóköpeny lógott egy fogason. Ismerős szag hatolt az orrába; nemrég volt belőle része bőven. Fertőtlenítő. Kórházszag.

Megtorpant. -Mi... - Nyugi! - vágott közbe Lorna. Intett. - Mielőtt bármiről be szélünk, el kell végeznünk rajtad pár vizsgálatot. - De... - Ne aggódj, nem fog fájni! Pár perc alatt túlleszünk az egé szen. Csak vetkőzz le! Teljesen. Ne hagyj magadon semmit! Vedd fel a köpenyt, aztán lépj be a túloldali ajtón a vizsgáló ba! Harriet értetlenül pislogott. - És te?

14

- Ó, kösz, én nem - hunyorgott a nővére, mintha valami jó tréfát hallott volna. - Engem már épp eleget vizsgáltak. És ha megbocsátasz, nekem most máshol van dolgom. Máris a mobilja után nyúlt, hátat fordított, és miközben viszszafelé sétált a folyosón, üzenetet pötyögött.

Harriet leült a fogas előtti padra, és gépies mozdulatokkal, zsibbadt tagokkal babrált a szandálja csatjával. Roppant zavarban érezte magát. No, nem azért, mert le kellett vetkőznie egy vizsgálat miatt - volt ebben része nem is oly rég bőségesen -, hanem amiatt, ahogy a dolgok alakultak. Túl hosszú volt ez a mai nap. Az agya tele volt azokkal az alig érthető jóslatokkal és információfoszlányokkal, amikre az Október/esten tett szert annak a fura jósnőnek a pavilonjában. Már este kilenc is elmúlt. Emberi számítás szerint neki most a szobájában kellene heverésznie, és csendes magányában megemészteni, átgondolni az ott hallottakat. Értelmezni azokat a ködös kinyilatkoztatásokat. Vagy édes fantáziákat szövögetni álmai titokzatos hercegéről, az ő Edward Cullenjéről - Edison Khallenről, alias Lars Mortensenről. Ám ahelyett, hogy erre módja nyílna, feltűnik a két éve eltűnt nővére, és egy ilyen meghökkentő helyre hozza. És Lorna úgy viselkedik vele, mint valami idegennel... ...mintha nem is a vér szerinti nővére lenne.

15

Nem elég, hogy magáról nem beszél, még csak meg sem kérdezi tőle, hogy van. Mi történt a családjukkal az ő eltűnése óta? Hogy van anya? Apa? A kisöccsük, Paulie? A barátnői, akikkel régen sülve-főve együtt volt... Tényleg nem érdekli? Közömbösek lettek számára a rokonai, mióta New Yorkban él, az FBI „különleges ügynöke"-ként? És ez a vizsgálat-Miért vizsgálják őt? Mit akarnak tőle? Mit akarnak megállapítani? Idegességet és bosszúságot érzett emiatt. Egyáltalán miféle hely ez? Miért hozta őt ide Lorna? És most hová tűnt? Miért nem maradt itt vele... hogy megnyugtassa, és hogy választ adhasson ezekre a feltoluló kérdésekre? Harriet tétován vetkőzött. Túl sok dolga nem akadt; lecsatolta mindkét szandálját, kigombolta és lerángatta a sortját, lehúzta a pólóját, majd némi habozás után a tangájától is megszabadult. Kiszolgáltatottnak érezte magát így, meztelenül, és szinte védelmező páncélként öltötte magára a hátul kivágott, bő vizsgálóköpenyt. Ettől nem könnyebbült meg. Túl szellősnek érezte. Grimaszolt. Bekopogott a belső ajtón. Semmi válasz... Bekopogott még egyszer. Ezúttal erélyesebben.

16

És közben arra gondolt, talán várnia kell, talán nincs is a mögött az ajtó mögött senki és semmi. Azonban, mire harmadszor is bekopogott volna, egy világoskék orvosi köpenyt és hasonló színű maszkot viselő nő kinyitotta az ajtót, és előzékenyen intett. - Miss Paxton... erre, kérem!

Átlagos kinézetű és méretű orvosi rendelőbe lépett, amely alig különbözött valamelyest azoktól, amelyekben legutóbb vizsgálták. Talán egy kicsit több volt itt a műszer, mint másutt, és a túlsó fal mellett kólaautomatányi méretű, ismeretlen rendeltetésű, fémes berendezések sorakoztak. De valószínűleg nem hűtött italokat lehetett venni belőlük. Hárman vártak rá; a mellkasi domborulataikból ítélve mindegyikük nő volt, valamennyien kék köpenyt és hasonló színű maszkot viseltek. Harriet enyhén megborzongott. Minek a maszk? Valami fertőzéstől tartanak?

Először az adatait egyeztették a számítógépen. - Harriet Emily Paxton. Életkora: tizenhét. Gimnáziumi tanu

ló a Torrance Highban. Anyja: Jordán Paxton, született Jordán Claire Warburton. Apja: Harrison Paxton. Öccse: Paul Gordon Paxton. - Igen, így van - rebegte Harriet megilletődötten. Kivárt egy kicsit, de mivel úgy tűnt, az adatok egyeztetése itt véget ért, hal-

17

kan hozzátette: - És van egy nővérem is... tudják: Lorna. Húszéves. Maguknak dolgozik. - Volt egy nővére - helyesbített az a középkorú nő, aki a vetkőzőből behívta. Rámeredt a számítógépe monitorára. - Lorna Paxton. Elhunyt kettőezer-hét július tizennyolcadikán, a Torrance Memóriáiban, műtét közben, miután egy súlyos autóbal esetet követően sokkos állapotban beszállították. - Mi?! - Harriet hirtelenjében azt sem tudta, megdöbbenjen-e vagy nevessen. - Hogy lenne halott? Az imént beszéltem vele. Ő hozott ide! Paxton különleges ügynök, az FBI... ööö... Vámpír Kőnk... Kontakt Részlegétől. - Nincs ilyen nevű részleg az FBI-nál - felelte az idős dok tornő szenvtelenül. - Mint ahogy ilyen nevű különleges ügy nökünk sincs. - Határozottan intett. - Kérem, ide üljön! Meg mérjük a vérnyomását, veszünk le vért, aztán elvégzünk pár kisebb vizsgálatot. Kérjük együttműködését! Ne tanúsítson ellenállást! Harriet hitetlenkedve meredt egyik maszkosról a másikra, és ismét a zavaros érzéseivel küzdött. Ezek most viccelnek?! Lorna mindjárt itt lesz... ők pedig azt állítják róla, hogy halott? És... „Ne tanúsítson ellenállást!" Ez riasztóan hangzott. Végül nem öntötte szóba a fenntartásait. Látott elég sok filmet az FBI-ról; leszűrte belőlük, hogy ezek az embertípusok nem éppen a humorérzékükről vagy a rugalmasságukról híresek. Sőt

18

kifejezetten fafejűek. Ha kijelentenek valamit, akkor sem fogják visszavonni, ha a szemük előtt áll az élő bizonyíték. „Ne tanúsítson ellenállást!" Hű, ez aztán a nagy titokzatoskodás! Lerogyott a mutatott székbe, és odanyújtotta a bal karját egy másik dokinőnek, de aztán mielőtt az megfoghatta volna, reflexből vissza is rántotta. - Elnézést! - krákogta, nem tudván biztosan, hogy szabad-e neki egyáltalán ellenkeznie. - Nem áll szándékomban ellenállást tanúsítani, de... kiskorú vagyok! Nem kellene a szüleim engedé lye ahhoz, hogy bármiféle vizsgálatnak vessenek alá... akaratom ellenére? - Ezek a vizsgálatok az ön érdekét szolgálják, Miss Paxton - felelte nyugodtan az az idősebb nő, aki azt állította, hogy Lor na halott. Úgy tűnt, ő lehet a főnök a jelenlévő hármasban. - Ár talmatlan vizsgálatoknak vetjük alá, nem esik bántódása. - De akkor is... jogomban áll! Vagy nem? - Megtagadni? - Hát igen. Megtagadhatom a vizsgálatokat? A középkorú dokinő türelmes maradt; a maszkja miatt nem lehetett megállapítani, bosszús arcot vág-e... ...de a tekintete jól érzékelhetően megkeményedett. - A vizsgálatok önkéntes beleegyezés alapján történnek - je lentette ki tiszta, csengő hangon, szinte kedvtelve -, ám ha ön megtagadja a hozzájárulását és ellenállást tanúsít... amihez ter mészetesen joga van... kénytelenek leszünk átminősíteni önt a társadalomra potenciálisan veszélyes személlyé, mely esetben a

19

Nemzetbiztonsági Törvény idevonatkozó bekezdései alapján jogunkban áll elrendelni az ön kényszervizsgálatát. Harriet megdermedt. Még a száját is ellátottá. Ez elég szörnyen hangzott. - Hát... ööö... -véleményezte. Az idős orvosnő elégedetten biccentett. - A bal kezét, ha lesz szíves, Miss Paxton!

Az ezt követő háromnegyed órában a legkülönfélébb vizsgálatoknak vetették alá. Megmérték a vérnyomását, két ampulla vért is levettek a karjából, meghallgatták a szívét, hideg fémpántokat csatoltak mindkét csuklójára meg a bokájára, érzékelőket ragasztottak a halántékára, a homloka több pontjára és a tarkójára, és közben tekernie kellett egy felvezetékezett szobabiciklin, gyenge és egyre erősödő fokozatokban. Vékony csöveket dugtak az orrába, mindkét orrlikába, majd fújnia kellett valami szájharmonika-szerűségbe, ami dallamok helyett fura, elektronikus csippantásokat hallatott. Ezt követően kurta, matematikai kérdésekkel bombázták, és a reakcióidejét mérték. Mennyi négyszer nyolc? Hatszor tizenhat? Tizenhatszor harminckettő? Harminckétszer harminchét? Ezerhuszonhárom osztva nyolc egész kettővel? Negyvenhétszer száznegyvenhat? Hatból kettő? Százhatvankilencszer ötszáznegyvenkettő? Nullaszor kettő egész kettő? Kétezer-nyolcszáztizenhétszer háromezer-hatszázhuszonhét...

20

Egy ideig kapásból válaszolgatott, aztán meglassúdott. A négyjegyű számok szorzásánál egy kissé elakadt. A suliban ezeket a műveleteket számológéppel végezték... Aztán más jellegű kérdések következtek. Egyik sem volt túl nehéz vagy megválaszolhatatlan, de valahogy mégis fura ebben a helyzetben. Ki az Egyesült Allamok jelenlegi elnöke? A nyugati vagy a keleti parton található New York? Milyen nap van ma? Melyik év, melyik hónap? Milyen nap volt tegnap? Hány liter egy gallon? Hány mérföld tízezer-hatszáz méter? Harriet a legjobb tudása szerint válaszolgatott. Érdekes módon némelyik kérdésre magától kiröppent a válasz, míg más kérdéseken - épp a legegyszerűbbeken - gondolkoznia kellett. Néha többször is leblokkolt. Ilyenkor megszeppenten pislogott az idős doktornőre és a műszereket vizslató kolléganőire, hogy vajon mit gondolnak a butaságáról. Persze a maszkok miatt nem látta a reakcióikat, de úgy tűnt, nem nevetik ki. Amikor valakit ilyen gyors kérdésekkel bombáznak, nem mindig tud normálisan reagálni. Néha a legegyszerűbb kérdésekre sem. Főleg, ha közben elkalandoznak a gondolatai és azon tipródik, vajon mit akarhatnak lemérni vagy kiszűrni ezekkel a tesztekkel. Harriet úgy saccolta, a kérdések nyolcvan százalékára jól felelt. Ha osztályoznák, ez stabil C lenne...

21

... vagy akár egy bizonytalan B. De semmiképpen nem A. - Jól van, Miss Paxton. - A tesztet vezető dokinő a vizsgá lóasztal felé intett. - Lenne szíves felfeküdni oda, és a lábait a kengyelbe dugni? - Oda?? Harriet megborzongott. Nőgyógyászhoz járni is utált, kitárulkozni valakinek, még ha orvos is az illető, akinek joga van turkálni... ...de ez most még megalázóbb volt. Ismét eszébe jutott, hogy talán tiltakozhatna is. Aztán mégsem szólt egy szót sem, csak tette, amit kértek tőle. Felfeküdt a vizsgálóasztalra, és bénultan keresgélte lábaival azokat a bizonyos kengyeleket. Persze, nem találta. Elfordította a fejét, miközben gumikesztyűs kezek megragadták a bokáit, és óvatosan a kengyelbe helyezték. Nem akart odanézni. Sőt egyáltalán itt sem akart lenni. Egyre mérgesebb lett. Lorna, hova a fenébe hoztál?! Mit művelnek ezek velem?! És te miért hagyod?! A nővérem vagy! Óvnod kellene a kishúgodat! Vagy nem? Hogy egész pontosan mit műveltek vele, azt nem tudta, és nem is akarta tudni. Miközben hideg fémtárgyak és gumikesztyűs kezek csiklandozták a combja belsőit, ő „kikapcsolta" a tudatát, és elkalandozott valahová...

22

...az emlékei világába. Abba a remek buliba, az Éjmámorba. E pillanatban azt képzelte, ő is ott táncol, ott vonaglik a tömegben, miközben a háttérben a máglya vérvörös lángjai ropognak, Edison Khallen a Söpör Aeternus együttes Szűz királynő című számát harsogja: „Panda-ghost-face, oh, dear me Idó síülponder ön..." Eközben itt, a jelenben épp hüvelykenetet vettek tőle. - Mikor vesztette el a szüzességét? - tudakolta a középkorú doktornő tényszerűen. És ő sápadtan, döbbenten visszakérdezett: -Tesséééééék??

Mielőtt ezt a témát részletesen megvitathatták volna, a kékesfehér fények hirtelen elhalványultak, kialudtak, és egy jóval fakóbb, vörös lámpa kezdett villogni. Valahol a távolban megszólalt egy sziréna. Az a vékonyabb orvosnő, aki eddig az ajtó közelében elhelyezett számítógép előtt ült, felkapta a fejét. - Behatolás! - sziszegte. - Kettes kód! A szirénahang felerősödött, vijjogott, öblösen visszhangzott. A folyosón lábak dobogtak, ideges férfiak kiabáltak. Harrietnek fogalma sem volt arról, mi történik. Dermedten bámult a kék köpenyes doktornő maszkos arcába, látta az ő szemében is a meglepetést. Valószínűleg nem sokszor történhetett még ilyen riasztás.

23

Kivágódott a hátsó ajtó, és egy szörfözéshez öltözött, ujjatlan trikót viselő, magas, napbarnított képű, lenszőke srác lépett be, aki a megszólalásig hasonlított Ryan Hansenre, vagyis inkább arra a flegma és pofátlan Dick Casablancasra, akit Hansen a Veronica Mars című sorozatban alakított. De a hasonlóság csak a megszólalásig tartott. A hangja egészen más volt: mély és parancsoló. - Kettes kód! - recsegte a fiú. - Vizsgálatot befejezni! Jöjje nek velem! Most! Miközben beszélt, tekintete a vizsgálóágyon heverő lány felé kalandozott, belesett volna a laza, elcsúszott, zöld köpeny alá, a széttárt combok közé. Hihetetlenül mély és világoskék volt a szeme, akár az északi gleccsereké. Harriet szégyenlősen azonnal össze akarta csukni a térdét, de a bokáit még mindig tartotta a kengyel, és ahogy megrántotta, egyensúlyát vesztette, és kis híján lezuhant a padlóra. A középkorú dokinő kapta el a karját, és erősen megtartotta. - Hé, kedves! - krákogta, miközben ő maga sem volt éppen a higgadtság megtestesült szobra. - Ne kapkodjon! Kolléganője eközben sietős mozdulatokkal kiszabadította Harriet bokáit a kengyelből, aztán egyesült erővel lesegítették őt az ágyról, és két könyökénél fogva a Hansen-hasonmás felé tuszkolták. - Siessen! Ő azonban az ellenkező irányba szeretett volna menni: a vetkőzőszobába.

24

- A ruháim...

Eltérítették. Visszarángatták. - Hagyja most azokat! Majd később felöltözik... Ő persze szinte meztelennek érezte magát ebben a helyzetben. Azt sem igazán tudta, mi történik körülötte. Mintha valami akciófilm kaotikus jelenetébe csöppent volna, kívülállóként vagy statisztaként... ...akit nem avattak be arra vonatkozólag, hogy mi lesz a szerepe. Olyan volt ez, akár valami rémálom. Terelték. Húzták, vonták, vitték. - Jöjjön! Jöjjön már! - De hova? - motyogta megszeppenten. - Miért?... Mi... tör ténik? Kéreeeem! Mi ez az egész?! - Semmi vész, kislány! Jöjjön! Nyilván csak gyakorlat. - De... miféle... Persze, hogy válaszra se méltatták. Csak cibálták magukkal, végig egy vörös vészvilágítású folyosón. Harriet csupasz talpa furcsa, cuppogó, kopogó hangokat csalt ki a rőt fénybe burkolódzott, fekete-fehér mozaikpadlóból. Nem érzett sem hideget, sem meleget, csak valami különös zsibbadtságot és egészen természetes zavarodottságot. - Lorna? - nyökögte. - Hol a nővérem?! - Ő már halott, kedvesem... - Ó, ne máááár! - Sikoltani lett volna kedve, de csak nyafogni bírt. - Ne szórakozzanak! Hiszen pár perce még... - Két éve.

25

Harriet erőt vett magán. Nem vitatkozott. Megpróbálta túlkiabálni a fülkagylógyilkos szirénahangokat. - Lorna! Lorna Paxton!... Lornaaaaa... Senkit sem zavart az óbégatása; hurcolták magukkal tovább. A szőke srác, aki értük jött, saját kódjával kinyitott előttük egy szürke fémajtót. - Be! Ide! Gyorsan! - Lornaaaaaaaaaa! - süvöltötte a lány kétségbeesetten. Hova... a fenébe... tűntéééééél?! Belülről jött a válasz: - Harry! Itt vagyok! Négyen tartózkodtak a félhomályos, ablaktalan helyiségben; két fiatal férfi, egy idősebb nő és Lorna. Na ugye, hogy él?! Ugye, hogy nem halt meg?! Legszívesebben ezt kiáltotta volna a képébe a középkorú dokinőnek, diadalmasan, felszabadultan... ...de elakadt a szava a nővére láttán. Lorna ugyanis valamiféle vaskos tolószékben ült, melynek háttámlája legalább két méter magas lehetett, és tenyérnyi kijelzők, orvosi adatok világítottak, vibráltak rajta. A két karfája pedig, melyen Lorna jobb és bal alkarja nyugodott, üvegből volt, s a folyadék, mely ezekben a fura palackokban lötyögött, karmazsinszínben derengett. Kanyargó, vékony csövek, vezetékek kapcsolták Lornát ehhez a fura berendezéshez; a háttámla egyik oldaloszlopából pedig áttetsző infúzió csöpögött. - Lorn...

26

Besodorták, a fémajtó döngve, zengve becsapódott mögöttük. Valahol a plafonnál hangos kattanással működésbe lépett egy tartalék ventilátor. Odakint haldokolva, éledezve, majd ismét küszködve nyüszített tovább a sziréna. Harrietnek az a képtelen érzése támadt, mintha egy a megkülönböztető jelzéseit használó mentőautó száguldozna ennek a pincerendszernek a járatain, hol közeledve, hol pedig távolodva. Odaszaladt a nővéréhez, és hitetlenkedve meredt rá; döbbenetes volt tolókocsiban látni ezt a tündöklő, életvidám teremtést, akire egészen kislánykora óta úgy gondolt, mint a „család szépére", a követhetetlen példaképre, a leendő filmsztárra, avagy szupermodellre. Most pedig ebben a szerencsétlen pózban, meggörnyedve, kiszolgáltatottan, esendőén, a hétköznapinál is hétköznapibban: megroskadtan - ebben a fura, hátborzongató közegben. Hirtelenjében azt se tudta, mit mondjon. -Lorn?! A nővére nagy fájdalmakat élhetett át; vicsorgott, grimaszolt, de megpróbált megnyugtatóan mosolyogni rá. - Semmi baj, Harry, semmi baj! - De te... teeeeeeeeeeeeee...

- Tudod, hugi, volt egy kis balesetem két éve... - Ó, persze, persze, hogy tudom! - kiabálta Harriet magá ból kikelve. - Hát hogyne emlékeznék! De csak a kocsi tört össze, nem?! Csak az égett szénné! Te megúsztad pár karco lással!

27

Akaratlanul megragadta Lorna bal kezét, és úgy szorongatta, aggódva, odaadóan, mintha pusztán ezzel meggyógyíthatná... ...bármilyen bajából. - Ó, nem - lehelte Lorna kényszeredett mosollyal. A sziréná tól nem is igazán lehetett érteni a szavait, de Harriet leolvasta a szájáról. - Én arról a másik balesetről beszélek. - „Másik balesetről?!" Mif... mif... miféle balesetről?! - Arról, Hány... amikor megmart egy vámpír.

Második fejezet Harriet Paxton sok mindent megélt már ifjú kora ellenére, de ez volt az a pillanat, amikor elszakadt nála a cérna. Ez volt az a pillanat, amikor nagy hirtelen oly sok mindent megértett... ...és mégis, talán épp most érezte azt, mennyire fogalma sincs az őt körülvevő világról. Nővére ellehelt szavai még ott visszhangoztak a szirénavijjogástól kínzott, vérsötét óvóhely rideg falai között, akár egy őrülten pattogó fallabda, ide-oda csapódva, hol szellemszerűvé fakulva, hol őrületes bömböléssé facsarodva. Arról, Hány, amikor... MEGMART EGY VÁMPÍR! - Jóságos ég! Jóságos ég! - Harriet maga sem tudta, hogy vajon sikoltja ezeket a szavakat, vagy csak motyogja. Hát nem tök mindegy? A fülgyötrő sziréna úgyis elnyomott mindent.

28

-Jóságos... ég... És Lorna kézfeje! Hűvösebb és merevebb volt, mint a lába alatt a mozaik. - Jóságos ég!! És miféle folyadék az ott, az üvegszerű karfában? Vér?! Mennyire szörnyű! Iszonyatos! Úristen!!

Levegő után kapkodott. Zihált. El akarta volna rántani a kezét Lorna holthideg kézfejéről, de nem engedelmeskedtek az izmai. Ráadásul nővére jobb keze elemelkedett a túloldali karfáról, és merev ujjai rákulcsolódtak az övéire. - Ó, ne! Jóságos... - Nyugi! - suttogta Lorna. - Mindjárt véget ér. Nyugi! Mintha azt hinné, hogy a vörös riadófények és a sziréna miatt aggódik. Pedig őt már egyáltalán nem izgatta, miféle szörnyűséges thrillerbe csöppent, s az sem, hogy vajon tényleg behatolt-e valaki ebbe a talajszint alatti, titkos labirintusba, vagy csak valamiféle éberség-ellenőrző gyakorlat az egész. A szívét az dermesztette kővé, amit most megtudott: LORNÁT... MEGMARTA EGY VÁMPÍR! És akkor... ...ő is vámpírrá vált?! - Igen és nem - felelt Lorna merengve a kimondatlan kér désre. - Emiatt tűntem el, hugi. Mert már más vagyok. Nem az, akinek ismertetek. Már nem tudnék köztetek élni, Harry. Apád és anyád, te és Paulie, már nem vagytok a családom. - A fejét ingatta. - Már egyáltalán nem.

29

- De te... vámpír lettél?! Lorna hosszan hallgatott. Az óvóhelyen lévők valamennyien őket nézték; feszülten, dermedten. Ők is a választ várták. Az idősebb Paxton lány inkább nekik címezte a válaszát, nem a húgának: - Lettem, ami lettem. Az FBI különleges ügyosztályának spe ciális ügynöke vagyok. Senki nem cáfolta ezt. Harriet óvatosan kiszabadította és kihúzta ujjait a hűvös kézszendvicsből. Lorna nem erőszakoskodott, hogy rabságban tartsa a reszkető kézfejet. Vagy talán nem is érzékelte? Vannak a vámpíroknak egyáltalán érzékelőidegeik? Vagy elhaltak azok is? És... És! Éééés? Őrület! Nem bírta befogadni ezt a megdöbbentő tényt: a középkorú dokinő igazat mondott az előbb! Lorna két éve halott! Halott! Élőhalott. Vámpír! De mégis, itt van, beszél, gondolkodik, mosolyog, vannak érzelmei, nyugtatgatni próbálja őt. És ő öklendezik, hányinger kínozza. Behunyta a szemét.

30

És ezzel egy időben, mintha csak ő okozta volna ezt a változást a szemhéja mozgásával, a szirénázás megszűnt. Rugdalódzó, mocorgó, fülbántó csendesség zuhant a rideg terembe; kósza visszhangok próbáltak menekülni a csöndtemető kapujából, a süvöltések némaságba mélyülő sírjából. - Vége - krákogta valaki. - Ennyi volt. Harriet kinyitotta a szemét, és szinte ezzel egy időben a vészvörösséget harsány, fehér fény söpörte el, ahogy felkapcsolt a normál világítás. - Gyakorlat lefújva - jelentette az ajtóban posztóié, szőke Hansen-hasonmás. - Nullás kód. Visszatérhetnek a szolgálati helyükre. Lorna azonban csak nevetett ezen. Furcsán, darabosan, szaggatottan, sípolva, zihálva, ahogy csak az asztmás vénségek nevetnek. - Nem gyakorlat volt - mondta aztán, hirtelen elkomorulva. - Valóban... behatoltak. -Kik? - Vámpírok. - Fancsali képet vágott. - Engem akarnak. Tud ják, hogy itt vagyok.

Harrietet visszakísérték a korábbi vizsgálóhelyiségbe, és miközben műszeres ellenőrzéseket végeztek rajta a legfurább szerkezetekkel, ő csak ült döbbenten, letaglózottan meredve maga elé, vagy tette, amit mondtak neki.

31

- Forduljon meg!... Takarja le a jobb szemét, és olvassa a táb lán lévő betűket, a jobb szélső sort, felülről lefelé... Majd: - Jó. Most üljön ide, nézzen bele ebbe a műszerbe... Tartsa nyitva a szemét, kérem... kövesse a tekintetével a vörös fénypon tot... És így tovább, és így tovább. Ő csinálta, engedelmesen, fásultan, már azt sem tudva, mi történik körülötte. Egyre csak Lorna hangja visszhangzott a fülében: MEGMART EGY... MEGMART EGY... MEGMART EGY VÁMPÍR! A végén szinte noszogatni kellett, hogy keljen már fel, amikor minden vizsgálatot befejeztek. - Készen vagyunk. Felöltözhet, Miss Paxton... Miss Paxton! Miss Paxton! Harriet... hallja, amit mondok?! Összerezzent. - Igen, hallom - motyogta, és ösztönös mozdulattal összefog ta maga mögött a vizsgálóköpenyt, mert úgy érezte, kilóg alóla a pucér feneke. Nem mintha lett volna bármi jelentősége is annak, ha valóban meglátják. Gépies mozdulatokkal öltözködött, és egyre az motoszkált a fejében, amit képtelen volt megemészteni: Lornát megmarta egy vámpír. Ő is vámpír lett! Ezért tűnik ugyanolyan fiatalnak, mint amilyen az eltűnésekor volt. Ezért azok a fura érzések és benyomások vele kapcsolatban. Igaz, a szeme érettebb, bölcsebb, és a

32

külsejét tekintve is úgy tűnik, mintha jóval idősebb lenne - és ez részben a rövidre vágott hajának is köszönhető -, de valójában ez csak a látszat... Két éve megmarta egy vámpír, akkor meghalt, élőhalott lett, és a teste azóta semmit sem öregedett. De vajon miféle kezelést kap most abban a speciális tolókocsiban? így táplálják vérrel, hogy vámpírként ne kelljen embereket ölnie és a vérüket kiszívnia? Már a gondolatba is beleborzongott. - Lorna - motyogta csüggedten. - Ó, szegény Lornie...

A nővére, mintha épp csak arra várt volna, hogy szólítsák, e pillanatban kukkantott be az ajtón a folyosóról. - Kész vagy? - kérdezte. Választ se várva intett. - Gyere velem, Harry! Harriet tétován álldogált, nem tudta eldönteni, mit kezdjen a levetett köpennyel. Akassza fel a fogasra, vagy egyszerűen csak dobja a székre? Vagy a padlóra? Ráadásul a nyitott ajtón át, a túlsó falnál meglátta azt a szőke srácot, aki korábban megpróbált bekukkantani a combjai közé, és ettől még jobban zavarba jött. Mert ez a pasi cinkosán rákacsintott, és úgy mosolygott, mintha lenne valami közös titkuk. Na, ne már!

33

Harriet közömbös képpel haladt el előtte, nem nézett rá; úgy',, tett, mintha nem is érzékelte volna a kacsintást. Ment a nővére után. Lorna, aki negyedórával ezelőtt még egy tolókocsiban görnyedezett és halálán lévő rokkantnak tűnt, most energikus léptekkel sietett előtte a folyosón, és csak akkor nézett hátra, amikor megállt egy ajtó előtt. - Gyere már! - nógatta. Az arca barátságos volt és biztató, de a hangja közönyös, akárha egy csellengő kutyának szólna oda: - Gyere! Lábhoz! Kopár falú, szűk, ablaktalan helyiségbe terelte. Ahogy beléptek, pislákolva éledezett a plafonvilágítás, és hamarosan nappali világosság ölelte körbe őket. A helyiség közepén vaskos fémasztal állt, padlóhoz szegecselt fémlábakkal - elmozdíthatatlanul -, a két oldalán pedig két masszív szék. Az asztal egyik feléből alacsony, vékony fémkorlát állt ki, mely olyan volt, akár egy kapaszkodó a buszon. Harriet látott már ilyet - zsarus filmekben -, ilyenekhez szokták hozzábilincselni a kihallgatandó személyeket. - Jóságos ég! - suttogta, a fejét forgatta, és megpillantotta azt is, amit eddig még hiányolt: az ajtó fölött, a falon ott volt a kamera. - Nem kéne nekem ügyvéd? Vagy anya engedélye? Lorna követte húga tekintetét, és alig érzékelhetően elmosolyodott. - Nyugi! - mondta, immár sokadjára. - Ez nem vallatás lesz, Harry. Csak egy nyugodt hely, ahol zavartalanul beszélgethetünk.

34

- De a kamera... Lorna válasz helyett a kamerához lépett, és kihúzta a csatlakozóját. - így - mormolta. - Most már nem lát és nem hall bennünket senki. - Ráfordította a zárat belülről. - Ülj le, hugi! Beszélges sünk! Harriet habozva telepedett le az asztal túloldalára; a kezét olyan távol tartotta a „bilincselő korláttól", amennyire csak tudta. Lorna letelepedett vele szemközt. - Ez nem vallatás - ismételte hangsúlyosan. - De van pár do log, amit tudnom kell, amit el kell mondanod. - És te? - vágott vissza Harriet. - Veled mi a helyzet? Neked nem kéne semmit megmagyaráznod? - De igen - felelte csendesen Lorna, és az asztalra könyökölt. Az alkarján vagy a könyökhajlatánál nyoma sem volt tűszúrásoknak vagy véraláfutásoknak; a bőre ránctalan volt, friss és napbarnított, mintha csak most érkezett volna a tengerpartról egy játékos strandröplabdázás után. - Jól van, kezdem én... - Tűnődött egy darabig, aztán a húga szemébe nézett, úgy folytatta, komoly kép pel: - Arról, amit most mondani fogok, nem lenne szabad beszél nem, még neked sem. Valójában titoktartási nyilatkozatot kellene aláíratnom veled, súlyos szankciókat helyezni kilátásba, ha meg szeged... de ez túl bonyolult és körülményes lenne, s a végrehajtása újabb kényelmetlen kérdéseket vetne fel. - Intett, mintegy meg előzve Harriet közbekérdezését. - Kiskorú vagy, hugi. Egy ilyen nyilatkozat aláírása érvénytelen lenne szülői jóváhagyás nélkül... Megértette.

35

- őket pedig nem akarod beavatni, igaz? - Egyelőre semmiképp. Már az is túl nagy merészség volt j

tőlem, hogy visszajöttem Torrance-be... s ha plusz személyeket > avatnánk be a titkokba, még ha az apád és anyád lenne is, hatvá nyozottan veszélyt jelentene. Harriet a homlokát ráncolta. - És én? Én nem jelentek rád veszélyt? - Ó, dehogynem - vágta rá a nővére. - De még mennyire! Csakhogy ezen már nem segíthetünk. Te már így is lenyomoz tál, és megtudtad, hogy nem vagyok halott, hogy New Yorkban élek... meg ki tudja, mi mindent tudsz még rólam... Ha ez nem történik, téged sem avatnálak be, hidd el, de te már így is, úgy is veszélyt jelentesz rám, a szervezetünkre, mindenkire... szóval, jobb, ha tudod, mibe keveredtél. - Mibe? Lorna felemelt ujjal intette türelemre, jelezve, hogy még nem jött el a magyarázkodás ideje. - Kössünk egyezséget! Nincsenek papírok, nincsenek titok tartási nyilatkozatok... ez a mostani beszélgetés kettőnk között marad, testvérek csevegnek erről-arról, hivatalosan meg sem történik... megértetted, ugye? - Igen, meg. - Figyelj, Harry! Nem tudom eléggé kihangsúlyozni, mennyi re fontos, hogy ne beszélj erről senkinek... sem anyádéknak, sem Paulie-nak, sem a barátnőidnek, sem senki másnak. Harriet bosszúsan grimaszolt. - Megértettem.

36

Minek kell ezt még tovább ragozni?!

Lorna azonban még mindig nem hagyta abba. - Ha beszélsz erről bárkinek is... ismétlem, bárkinek is... nem csak engem sodorhatsz halálos veszélybe, de magadat és a sze retteidet is. - Jól van már! Mit turbózod magad?! Mondom: felfogtam, megértettem, tartom a szám. Lakat meg mágneszár, mágneses ajkaimon. Kínzással se tudják majd kiszedni belőlem... Akarod, hogy megesküdjek rá valamelyikünk életére, vagy csak szimplán vágjam fel az ereimet bizonyságképpen? Lorna rosszallóan nézett rá. Sohasem a humorérzékéről volt híres. De legalább végre abbahagyta a titkosság bizonygatását. Részben, legalábbis. - A lényeget össze tudom foglalni neked, Harry, hogy meg értsd, mi miért történik, de bizonyos részleteket még így sem árulhatok el, mivel kiemelt fontosságú nemzetbiztonsági ügye ket érint, és ha ezekről beszélnék, olyan paragrafusokat szegnék meg, melyek alapján akár halálra is ítélhetnének... Harriet megpróbálta tartani a száját, de akaratlanul is kicsúszott belőle egy kamaszos beszólás: - Halálra, mi? - Kuncogott. - Na és? Számít az neked? Hisz már amúgy is halott vagy... vagy nem? Lorna kifejezéstelen képpel meredt rá, a szeme élettelen féldrágakőként csillogott. - Két évvel ezelőtt - folytatta monoton hangon - valóban... majdnem meghaltam egy autóbalesetben. De az utolsó pilla natban megmentett valaki... egy bizonyos valaki, akinek a nevét

37

nem említhetem... - Megadóan fejet hajtott. - Igen, Harry, egyl vámpír volt. Ő rángatott ki az égő kocsim roncsából. Bennreked- f tem. Ha ő nem segít, szénné égek. - Megmentett és megmart? - Harriet a saját élményeire gondolt. ( Engem nemi erőszaktól mentett meg egy vámpír, Edison Khal- \ len... de ő nem mart meg! Csupán megmentett! - Megmentett és megmart - ismételte Lorna gépiesen. - De nem azért óvta meg az életemet, hogy a véremet megízlelje... ha nem mert célja volt velem. Fontos célja! - Nehézkesen sóhajtott. - Már évek óta figyelt, követte az életemet, minden lépésemet... és várta a megfelelő pillanatot... Harriet felhúzta a szemöldökét. - Tényleg csak arra várt, hogy veszélybe kerülj és lovagi mó don megmenthessen? Lorna a fejét rázta. - Nem. Azt a pillanatot várta, amikor majd lecsaphat rám, és felhasználhat a saját céljaira. - Miféle... - Ez az, aminek a részleteiről egyelőre nem beszélhetek ne ked, hugi! - mormolta szuggesztív tekintettel az idősebb Paxton lány. - Most még nem. Most még semmiképpen nem. De talán pár nap múlva már... eh, hagyjuk! Egyelőre elégedj meg annyi magyarázattal, hogy valamilyen okból... aminek mibenlétét ak kor még én sem tudtam, de azóta már igen... van bennem va lami, valami nagyon-nagyon különleges... ami miatt túlságosan fontos vagyok nekik. -Kivárt, mintegy kiélvezve ezt a pillanatot, hogy eldicsekedhetett önmaga fontosságával. Olyan volt ez, mint

38

amikor tizennégy évesen azzal kérkedett, hogy külön felkérték őt, hogy induljon aTengerpart Szépeválasztáson, mert nélküle aza verseny nem lenne az igazi. - Különleges vagyok a számukra, kellenek nekik, de nem akármikor... csak a megfelelő pillanat ban. Egy bizonyos, rendkívüli eseményen. - Jégnászkor?

Harriet maga sem értette, miért vetette oda ezt. Csak úgy- ki csúszott a száján, ösztönösen, pedig fogalma sem volt az össze függésekről. Viszont látván azt, ahogy hitetlenség és döbbenet ült ki a- nő vére arcára, legszívesebben visszaszívta volna ezt a kósza meg jegyzését. Nem tudta eldönteni, mi fog történni a következő pillanatban... Lorna elalél a döbbenettől? Pofon vágja őt? Vagy csak ráor dít? Vagy odabilincseli a fémkorláthoz, és kínvallatásnak veti alá, hogy kiszedje belőle, honnan tud erről? Vagy dühödt mordulással a torkára bukik, és kiszívja a vérét? Hiszen már ő is vámpír! Bármelyik lehetőség kézenfekvőnek tűnt. Az idősebb Paxton lány azonban közönyös képet erőltetett magára, és bólintott. - Igen, arról van szó, Harry, aJégnászról Fogalmam sincs, honnan tudhatod ezt... és alkalmasint majd el kellene magyaráz nod... de most hadd folytassam! Rendben?

39

H át … ööö… rendben. Folytatta. -

- Az a vámpír megmentett a biztos halálból. Megízlelte a vérem, mert nem tudott ellenállni a kísértésnek... de türtőztette a''i vágyait, nem ölt meg és nem tett a fiókájává. Azért, mert nem akkor és nem ott volt szükségük rám... hanem aJégnászra tartó-1 gattak volna. Nem engedhették, hogy meghaljak, mert később kellettem volna nekik. - Kivárt pár pillanatot, fakó mosolyt vetett maga elé, mint aki jól mulat egy régi poénon, majd elkomorodott. - Azonban a kórházban felkeresett valaki... valaki, akinek a személyéről úgyszintén nem beszélhetek... és elmagyarázott mindent, beavatott a titkokba... elmondta, mi vár rám. - Mi? Mi várt rád?! - Mármint hogy mi várt volna rám, abban az esetben, ha nem másítom meg a sorsom - helyesbített Lorna merengve. Még a szemét is behunyta undorában, ahogy visszagondolt. - Szörnyű séges, iszonyatos végzet várt volna rám egy brutális szertartá son... igen, hugi, aJégnászon. - Jóságos ég! - szörnyülködött Harriet. - Hát ezért tűntél el olyan titokzatos módon... Kisétáltál a kórházból, és soha többé nem hallottunk rólad. - Mert ez volt az egyetlen lehetséges túlélés. El kellett tűnnöm azok szeme elől, akik évek óta lestek rám. - Lorna keményen né zett a húga szemébe. - Az FBI speciális ügynökei menekítettek ki Torrance-ből, és úgy intézték, hogy arra a vámpírra tereljék a gya nút, aki kimentett az égő kocsiból, majd megízlelte a véremet. Harriet a homlokát ráncolta.

40

- Hogy lehet, hogy mi sosem hallottunk ilyen gyanúról? Ni* künk senki nem mondott semmit. A rendőrség... - Úgy értem, a vámpírok felé - magyarázta Lorna. - Azért, hogy ne kutassanak utánam. Hogy azt higgyék, meghaltam... hogy az a bizonyos vámpír okozta a halálomat, aki megkóstol ta a véremet. A különleges ügynökeink megrendeztek egy kis színjátékot, és csapdába csalták őt. Érted?... így a többiek őrá lettek mérgesek, őt hibáztatták, amiért elveszített engem... ami ért nem bírt uralkodni a falánkságán, és megízlelte a véremet... a szertartás előtt! Harriet ezt a részét nem igazán értette a történetnek. Próbálta összerakni a darabkákat, de valahogy nem stimmelt. - Szóval, az a vámpír, aki kimentett az égő kocsiból... ő az, aki „megmart"... és ezáltal te is vámpírrá lettél? Lorna hunyorgott. - Ezt hitettük el a társaival. De nem, nem ő volt, aki meg mart... mint mondtam, ő épp csak megízlelt... - Mi a különbség?! - Túl bonyolult lenne elmagyaráznom a részleteket, hugi... de a lényeg az, hogy ha egy vámpír megízleli egy halandó vérét, az ettől még nem válik vámpírrá. Többfajta vámpírmarás létezik. Van úgy, hogy a vámpír épp csak megízleli az áldozata vérét. Ezt olyan finoman is csinálhatja, hogy szinte nyoma sem marad... legfeljebb kicsit pirosabb lesz a bőr, akár egy rovarcsípésnél. Néha, ha a vámpír elhajolja az áldozatát, az nem is emlékszik rá, mintha meg sem történt volna. - Lorna sandán mosolygott. - Némely vámpírok, bizonyos okokból, már nem kívánnak em-

41

berekét gyilkolni; de mivel vérrel kell táplálkozniuk, mert csak az l elégítheti ki az étvágyukat, másféle módszerekre hagyatkoznak, f Egyesek állatok vérét szívják, mások vérbankokon élősködnek és zacskós vért fogyasztanak, megint mások szintetikus vérpót- | lékokon tengődnek... de néha, bizonyos ciklusonként mindegyikükön elhatalmasodik a vadászat kényszere... és ilyenkor még a legállhatatosabbak is el-elkapnak egy-egy embert. Többnyire nem ölik meg, épp csak megízlelik, s jó esetben már ez is kielégíti a vadászkényszerüket. Aztán elengedik áldozatukat, s az néha nem is tudja, hogy támadás érte... Ám olyan is megesik, hogy amikor a vámpír a friss vért megízleli és érzékeli áldozata testének melegét, a szív lüktetését, nem bír uralkodni magán, elveszti a fejét, és ösztönös vaddá válik... vérszívóvá. Gyilkossá! - Lorná-nak szeme se rebbent, miközben erről beszélt. - Ilyenkor megesik, hogy a vámpírt elkapja a hév, és addig szívja áldozatát, míg az túl sok vért veszít, és végül belehal. Némely esetben pedig a vámpírt elkapja egyfajta frenetikus mámor, és nem elégszik meg a vérszívással, darabokra tépi, marcangolja az áldozatát. - Jóságos ég! Mint a torrance-i gyilkosságok! Melanie Krueger! Amelie Richter! Az a turistanő! - Olyan ez - magyarázta színtelen hangon Lorna -, mint az emberek között a szex. Néha még a visszafogott, simogatós, ked veskedő párok is megvadulnak egy kicsit. Vagy épp nagyon... a szenvedély hevében tépik-marcangolják egymást. - Fintorgott. - Csak amikor egy vámpír vadul meg, az kissé egyoldalú és vér gőzös. Harriet döbbenten meredt a nővérére.

42

- És te? Te is... már... - Nem. - Lorna határozottan nemet intett. - Én még soha. Én más vagyok. Nálam ez... másként működik. - De te... te is vámpír lettél. Vagy nem?... Ugye, nem?! Lorna hosszan kivárt, mielőtt ezt is elmagyarázta volna. Ele inte úgy tűnt, cáfolni fogja a tényt... ...de aztán rábólintott. - Mint mondtam, megmart egy vámpír. És igen, nem ölt meg, nem tépett szét. Ehelyett adott nekem a véréből, a fiókájává tett. - Ismét biccentett. - Részben, igen, jól gondolod, Harry... rész ben vámpír lettem.

Harriet úgy érezte, mintha mindez, amit hall, nem a valóság lenne, csak valami morbid tréfa. Egy megrendezett jelenet. - Részben? - visszhangozta. - Úgy érted... nem teljesen? - Félig ember maradtam, és teszek róla, hogy ez soha ne is változzon. - Teszel? Hogyan? - Láthattál abban a székben fél órával ezelőtt - mormolta Lorna rezignáltán. - Hát így. Művi módon. - Fintorgott. - Időről időre szűrik a véremet, hugi, átömlesztést kapok, emberi fris sítést, így akadályozva meg, hogy a vámpírvér uralkodjon el a testemben. Harriet érezte, hogy roppant buta képet vághat, de nem tehetett róla; egyáltalán nem értette ezt az egészet.

43

- Ööö... ez most... mi is van?! A nővére kissé elernyedt, és hátradőlt a széken. Igazából csak most tűnt fel, hogy eddig milyen mereven és feszülten ült. Most azonban mintha felengedett volna egy picit. - A vámpír nem maga a test, hugi... hanem a testet uraló vér. A vámpírvér. Az az uralkodó lény! A test, amit ez a „vérlény" birtokol, csupán egy eszköz, mely megkönnyíti a létezését, a va dászatát. Amikor egy vámpír beszél hozzád, a vére beszél, de az általa uralt test hangszálait, torkát és ajkait használja a hangok megformálására. Amikor a vámpír megragad, és beléd vájja a fogait, az általa uralt test révén teszi... de valójában a testben lakozó vámpírvér, az az önálló lény táplálkozik. Érted? - Hát... most már végképp nem! Lorna megadóan mosolygott. - Jó, erről majd egy későbbi alkalommal részletesebben is be szélgetünk, ígérem... De ami a lényeg: hogy egy vámpír a fiókájává tett engem, megosztotta velem a vérét. Ő lett az új szülőmapám és anyám egy személyben... És ettől kezdve a többi fiókája meg ő lettek az új családom. - De miért? - csodálkozott Harriet, szinte gyermeki félté kenységet érezve, hogy a nővére lecserélte őt új családra, új test vérekre. - Nem tehettél volna ellene? Amint kimondta, maga is nevetségesnek érezte a kérdését. Ugyan mit tehetett volna Lorna egy vámpír ellenében? A nővére válasza viszont még inkább meglepte. - Mindez az én akaratommal és beleegyezésemmel történt - felelte határozott hangon az idősebb Paxton lány. - Én akar-

44

tam így, én magam kértem. És hálás lehetek, hogy új atyám megtisztelt a bizalmával és kegyével... - Te... hülye vagy?! - tört ki Harriet megrökönyödötten. - Át mosták az agyad, hogy ilyeneket beszélsz?! Miért hagytad?! Mi ért engedted?! Lorna csak mosolygott. De valahogy nem volt őszinte ez a gesztus; a szeme kifejezéstelen maradt. -Az én helyzetemben, Harry, akkor és ott... úgy éreztem, nincs más választásom. Egy vámpír már megízlelte a vérem, és minden jel arra mutatott, hogy nem utoljára, ízlettem neki, akart engem, vágyott rám... Tudod, milyen ez? Ugyanolyan, mint neked, amikor rád kattant az az eszelős Stanton gyerek, és szinte megőrült azért, hogy megszerezzen, te lettél a mániája középpontja... Harriet összerezzent Kyle Stanton neve hallatán. Na igen, persze, hogy tudta, milyen az, amikor egy őrült imádó többet is akarna tőle, mint amennyit ő képes lenne megadni neki... - Igen, épp olyan! - sziszegte Lorna, mintha csak a gondola taiba látna. - Csak mivel jelen esetben egy vámpírról van szó... egy őrült rajongónál ezerszer veszélyesebb. El tudod képzelni, ugye? Előbb vagy utóbb elkapott volna mindenképp, és akkor vagy szárazra szív, vagy cafatokra tép a mámor pillanataiban... vagy ő tesz a fiókájává erőszakkal, és attól kezdve életem végéig az alantasa leszek. - Lorna kelletlenül grimaszolt. - Ráadásul ott volt az a fenyegetés, amiről az a másik vámpír beszélt, a Jégnász. Nem csupán egy vámpír elől kellett volna menekülnöm és bujkálnom, hanem a követői elől is, egy veszekedett falka elől, akik engem akartak volna feláldozni a Jégnász szertartáson. Ám

45

azzal, hogy én magam is a vámpírvér hordozójává lettem, mari nem kellettem tovább nekik. Alkalmatlanná váltam az áldozati szerepére ezen a brutális szertartáson. Emiatt megszűntem ér^j dekes lenni a számukra. - De mégis vadásznak rád? Még mindig! - Igen, ám immár jóval kevesebben - mormolta Lorna -, és ez immár egészen más... mert most már én is vadászok rájuk, az FBI különleges ügynökeként, erőteljes védelmezőkkel mögöt tem. - Felvillantott egy gyors, örömtelen mosolyt. - Ez a lényeg, hugi. Választanom kellett, préda akarok-e maradni, avagy va dász... és én az utóbbi mellett döntöttem. Én akartam, én kér tem őt, azt a magas rangú személyt, aki most a főnököm, hogy fogadjon fiókájává. Adott a véréből, részben vámpírrá lettem... de mint mondtam, csak részben. Időről időre szűrik és tisztítják a vérem. Emberi vérrel hígítják folyamatosan, hogy ne változzak át teljesen vámpírrá, hogy meg tudjam őrizni emberi egyénisé gemet, hogy emberként tudjak gondolkodni, hogy ne uralkod hasson a testemen a vámpírvér. Harriet a homlokát ráncolva szkeptikusan meredt a nővérére. Annyira más lett, mint amilyennek ismerte! - Tényleg? - suttogta. - Megváltoztál. Szerintem... elbuktál. - Ó, dehogy. - Lorna komolyan meredt rá. - Persze, te más nak látsz, de én tudom, hogy nem a vámpírvér ural. Eltelt két teljes év, hugi! Gondolj bele, te mennyit változtál az elmúlt két év alatt! Gondolj bele abba, én mennyi mindenen mentem ke resztül, s hogy emiatt még többet változhattam. - Örömtelenül nevetett. - Az egyik pillanatban még gondtalan kiscsaj voltam,

aki arról álmodozott, hogy filmsztár lesz vagy szupermodell... aztán jött egy baleset, megízlelt egy vámpír, ráébresztettek, hogy szörnyű halált halhatok, el kellett szakadnom mindentől és mindenkitől, akit ismertem és szerettem, köszönés nélkül el kellett hagynom a családomat, a várost, ahol megláttam a napvilágot, és ahol szinte az életem összes napját töltöttem... Megváltoztam/ azt látod? Naná, hogy meg! De még csak megsiratni sem volt időm a régi életemet! Mire észbe kaptam, már Quanticóban találtam magam, Virginiában, az FBI kiképzőbázisán, és huszonegy héten keresztül a szart is kiverték belőlem, hogy hétköznapi, kaliforniai kiscsajból különleges ügynökké képezzenek. Ott megtanultam, mit jelent az FBI igazából... Finesz, Bátorság, Integritás1. - Lorna elkomorodott. - Emberként, dacára, hogy éveken át hajrálány voltam... nem bírtam volna ki azt a kemény kiképzést, de a vámpírvér átsegített a nehézségeken. És mindvégig támogatott egy fiókatársam, aki pedig arra oktatott, miként fordítsam hasznomra a bennem lakozó vámpírvér hatalmát úgy, hogy közben az ne vehesse át az uralmat az emberi mivoltom fölött. - Sóhajtott. - Mit mondjak... eléggé összetett játszma volt ez... sokszor kis híján feladtam. Nem kívánom senkinek azokat a testi és lelki megpróbáltatásokat. De végül sikerült; túléltem a kiképzést... hála a társamnak. Harriet, aki roppant szókimondónak - néha bántóan találónak - tartotta magát, most szinte megilletődötten rebegte közbe: - Diane Taylor volt ez a vámpír támogató? - Mi?! - Lorna arca nevetett, de a szeme ijesztően drágakősze rű és érzéketlen maradt. - Diane?! Ó, dehogy. Miből gondolod?! 1

Az FBI (Federal Bureau of Investigation) mottója a kezdőbetűk alapján: Fidelity, Bravery, Integrity" -vagyis: „Hűség, Bátorság, Feddhetetlenség".

46

47

- Csak mert tudom, hogy te meg ő... - Diane - vágott közbe Lorna - a legjobb barátnőm volt a gimiben. Amikor a quanticói kiképzést elvégeztem, további külön leges tanfolyamok következtek, melyek befejezése után a New York-i speciális VKE részleghez helyeztek. Idegen városban, idegen közegben, idegen emberek között... úgy, hogy még én magam is idegen voltam önmagam számára... nagyon megörül tem, amikor véletlenül rátaláltam. Ő, Diane maradt az egyetlen kapocs az új és a régi életem közt; ő lett az egyetlen személy, akihez ebben a vadonatúj létezésben ragaszkodni tudtam. Ő lett számomra a biztonságos kikötő, akihez bemenekülhettem, ha orkán tombolt a nyílt tengeren. Harrietnek már csaknem a száján volt, hogy „szóval, te meg Diane tényleg leszbi pár lettetek", de az utolsó pillanatban viszszanyelte. Minek ezt szavakba önteni? Lorna elmerengett, aztán vállat vont, és folytatta: - Diane megvalósította kislánykori álmát: kiszakadt Torrance kisvárosi porfészkéből, és férjhez ment egy gazdag és befolyásos Wall Street-i brókerhez. Az első két évben gyorsan szült is neki két gyereket, és úgy hitte, boldog és elégedett feleségként és anyaként élheti majd az életét. De persze az álmok sohasem úgy valósulnak meg, ahogy azt az ember lánya elképzeli. - Az idősebb Paxton lány megrántotta a vállát. - A férje elhanyagolta, magára hagyta, néha napokig nem járt haza, s ha mégis otthon aludt, akkor is külön hálószobában, ha érted, mire gondolok. - Fintorgott. - Kiderült róla, hogy nem csak munkamániás, de

48

jobban vonzódik a pasikhoz, mint a nőkhöz... és legkevésbé a saját feleségéhez. Kész csoda, hogy a második gyerek összejött, azok után, hogy hónapok teltek el köztük szex nélkül. - Merőn nézett a húgára. - Amikor én és Diane találkoztunk, nagyon megörültünk egymásnak. Mindketten életünk olyan szakaszában jártunk, amikor szükség volt egy ismerős kikötőre, ahol lehorgonyozhatunk. Egymás társaságában találtunk menedéket. A barátságunk még inkább elmélyült. - Ezek szerint ti... tényleg... ööö... - Leszbikus szeretők? - Lorna mosolygott. - Igen is, és nem csupán azok. Érted, Harry? A kapcsolat, ami köztünk van, egé szen egyedi és különleges... Harriet kezdte már sejteni. - Jóságos ég! Ugye, nem?! - Ő az első és az egyetlen, akinek időről időre megízlelem a vérét... akivel elmerülünk a mámorban, akivel leküzdhetem a bennem lévő vámpírvér lüktető követelődzését. És ő, Diane... a férjétől nem akar elválni a fényűző élet és a gyerekek miatt, de... imádja ezt a helyzetet. Tetszik neki ez a fura kapcsolat velem. Élvezi. - Fanyar képet vágott. - Meséljem el a morbid részlete ket? Akarod hallani? - Ó, nem! Dehogy! - Hát, lényegében ennyi - zárta le a témát Lorna. - Nem szán dékoztam visszatérni Torrance-be, mert tudom, hogy veszélyes... Tudom, hogy az a bizonyos vámpír még mindig vágyik rám, és le akar vadászni, megkockáztatva akár azt is, hogy felelnie és bűn hődnie kellene ezért a tettéért a vámpírok bírái előtt... De te va-

49

lahogy rám találtál, Harry. Üzentél nekem, jelezve, hogy tudod, hol élek. És ez veszélyes lehet... ezért kellett idejönnöm, hogy megismerjem a részleteket. Tudnom kell, miképpen találtál rám, honnan tudsz a Jégnászról, és egyáltalán miféle kalandba bonyolódtál, ami miatt bekerültél a rendőrségi adattárba? - De... azt ígérted, beszélsz nekem Edw... Edison Khallenről! Lorna biccentett. - És így is lesz. Majd. De én már elmondtam a leglénye gesebbeket, hugi. Most te következel. Rajtad a sor... - A fém korlát felé intett, és erőltetett tréfával próbálta oldani a fe szültséget. - Na, beszélsz magadtól? Vagy odabilincseljelek és megkínozzalak? Egyáltalán nem volt vicces.

- Mit akarsz tudni? - motyogta Harriet. - Hogyan találtál rám?! - faggatta Lorna, immár tényleg val lató stílusban. - Honnan tudtad meg, hogy New Yorkban élek? - Véletlenül - rebegte Harriet, megilletődötten a kemény hangnemtől. - A kórházban találkoztam Diane nővérével, Eri kával. Ő említette, hogy Diane látott téged New Yorkban. - Ez kizárt! Ő nem árulhatott el! - Szerintem csak egy véletlen elszólása volt a családja előtt. Mintegy mellékesen említett... és Erikában meg valahogy meg maradt, és ő is csak úgy mellékesen említette nekem. Nem sejtet te, hogy jelentősége lehet.

50

- De te mégis tudtad a módját, hogy szedd ki belőle a hollé temet?! Mi módon?! Harriet grimaszolt. Nem tetszett neki ez a rideg, faggatózó hangnem. - A régi mobilod - magyarázta kényszeredetten. - Én elvesz tettem a sajátomat, és anya mondta, hogy amíg újat nem kapok, használjam a tiédet, amit az íróasztalod fiókjában tárolt. Megke restem, feltöltöttem, és megláttam Diane számát... Gondoltam, egy próbát megér, hogy rákérdezzek, tényleg tud-e rólad vala mit. Hát így... -így? - Egyszerű, nem? - intett Harriet. - Szerintem Diane még nem törölte ki a régi számodat a telójából, és amikor azon hív tam, nyilván azt jelezte ki neki, hogy te hívod... azt hihette, veled beszél. Lorna azonnal felfogta; elhúzta a száját. - Értem - mormolta. - Kínos gondatlanság. - Persze, amikor kiderült, hogy nem te vagy az, Diane azonnal kikapcsolt, de többször is újra próbálkoztam, és végül küldtem neki egy SMS-t... - Oké. - Lorna feltartotta a kezét. - Most már értem. - Gondoltam, hogy át fogja adni... de nem voltam biztos ben ne, hogy te majd felhívsz... vagy hogy személyesen megkeresel. Az idősebb Paxton lány fürkészőn méregette, mintha nem elégedett volna meg ezzel a válasszal és megpróbált volna a fejébe látni... ...hogy vajon tényleg igazat mond-e.

- Szóval csak ennyi? - Hát... teljesen ennyi. - Nem faggatott rólam Mortensen? Vagy bárki más? Harriet próbált visszaemlékezni. -Hát... - Faggatott vagy sem?! - csattant fel Lorna türelmetlenül, vá ratlan agresszivitással. - Beszélj, Harry, ne titkolózz! Ez nagyonnagyon fontos! - Nem emlékszem. Talán beszélgettem rólad Edison Khallennel, de csak megemlítettelek, és nem hinném, hogy bármi lé nyegeset is mondtam neki. - Nem hinnéd?! Óóó, Harry... emlékezz vissza tisztán! Na gyon fontos! - Bárhogy legyen is, semmi olyat nem mondhattam neki ró lad, ami ennyire „nagyon fontos" lehet - fortyant fel Harriet. - Mert én se tudtam semmit! És amikor rólad szó esett, az még azelőtt volt, hogy beszéltem volna Erikával... még azelőtt, hogy telefonon elértem volna Diane-t... Érted, ugye?! Bármit mond tam, az csakis arról szólhatott, amit két éve tudtunk rólad... hogy kisétáltál a kórházból a baleseted után, és örökre eltűntél! Enynyit! És semmi többet! Érted?! Az utolsó szavakat már szinte kiabálta, annyira dühös lett ettől az érzéketlen nyaggatástól. Még Lorna nyugtatgatta. - Jó, jó, jó... rendben. Semmi baj! Csak értsd meg, Harry, nagyon sok forog itt kockán, és mindenképp tudnom kell, ki tudhat még rólam.

52

- Hát, most már tudod! - Nem beszéltél rólam anyádnak vagy apádnak, ugye? Az öcsédnek? Harriet figyelmét nem kerülte el a szóhasználat. Lorna már nem először mondta így, hogy „anyádnak, apádnak, öcsédnek"... ...nem pedig úgy, ahogy illene: anyánknak, apánknak, öcsénk-

nek! Már nem tekinti magát családtagnak. Van új családja, vannak új testvérei. Vámpírok! Harriet nehezen tudta összekaparni magát ennek a kínos felismerésnek a sokkjából. - Már mondtam neked, hogy senkinek nem szóltam. Hány szor hangsúlyozzam még ki? Sem a szüléinknek, sem a barátaim nak, sem az öcsikénknek. Nyugodt lehetsz, nem tud a létezésed ről senki, akinek nem kéne... Tőlem legalábbis biztosan nem. - Jól van. - Lorna szárazon, kifejezéstelenül mosolygott, akár egy faragott maszk. Hosszan hallgatott, aztán ismét az asztal ra könyökölt, közel hajolt a húgához, és úgy nézett a szemébe, mintha retinaműtétet készülne végrehajtani rajta a lézertekin tetével. - Akkor most szépen mesélj el mindent a legelejétől, a lehető legrészletesebben, nem feledkezve el még a jelentéktelen nek tűnő apróságokról sem! - De... már késő este van. - Számít az? - Lorna gunyorosan vigyorgott. - Én ráérek akár holnapután hajnalig is.

- Miért pont addig? - Mert... akkor kezdődik aJégnász... és addigra messze el kell tűnnöm a környékről is...

Harmadik fejezet Harriet Paxton némi tétovázást követően elmesélt mindent. Tulajdonképpen azt sem tudta, honnan indítson, de aztán, ahogy elkezdte felidézni az előkészületeket az Éjmámor bulira, ahogy leírta, mit érzett, amikor először pillantotta meg az új szomszédfiút... ...egyre jobban belejött, és akadozó, ugráló beszámolója folyamatossá vált. Még az sem zökkentette ki, amikor a nővére néha-néha belekérdezett a történetbe. - Milyen típusú volt az a kocsi? A rendszámra emlékszel?... Mit is mondtál, melyik filmstúdiónál dolgozik kellékesként? Ráadásul, amikor elkezdte a történetet, kihagyott apró részleteket, és nem állt szándékában mindent precízen elmesélni, de ahogy haladt előre, egyre inkább az őszinteség mellett döntött. A végén már csak olyasmiket hagyott ki, amiket ő maga is képtelenségnek érzett, vagy csak felajzott képzelete tréfájának. De még itt is szelektált. Például részletesen elmesélte a Laurel Canyon Parkban történteket, a balesetet, és hogy hogyan próbálta megerőszakolni őt Kyle Stanton, meg azt is, miként mentette meg őt a váratlanul megjelenő Edison...

54

...és azt is, hogy látta, mint tépi fel Stanton nyaki ütőerét és mint szívja a vérét... ...viszont arról a „romantikus" száguldásról, összesimulásról és enyelgésről, amit Edisonnal megélt, épp csak említést tett. Arról pedig egyáltalán nem szólt, hogy Edison bejött éjszaka a szobájába. „Megölelhetsz..." „Mi?! Miért?!" „Mert erre vágysz. Vágysz rám." „De..." „Még mindig reszketsz. Ez jó. Az élet reszket benned, mint ahogy a gyertya lángja pislákol a temetőben, amikor feltámad a szél."

Nem. Ezt nem mondja el! Ezt semmiképp... Valahogy... valahogy nem tudott magyarázatot adni arra, hogy miért titkolja. Egyszerűen csak nem akart beszélni róla senkinek, még a nővérének sem. Viszont részletesen beszámolt a kórházi élményéről, a látomásairól, a kómában fekvő Felicity Grúzról, akiről úgy képzelte, hogy leosont hozzá és meg akarta gyilkolni őt. - Még most sem tudom, tényleg csak képzelődtem-e - vallotta be őszintén. - Hiszen... juharszirupos volt a talpa... és a gipszén ott volt az az ostoba írás... amit én előzőleg nem láthattam máshol, csakis abban az álmomban... „Gyógy ujj meg mielőbb"...

55

Most akkor az csak álom volt, vagy valóban kiömlött a juhar-\ szirup? Aztán beszélt arról a titokzatos hívásról is, amit az elveszített f telefonjáról kapott. - De ki hívhatott fel? Kyle Stanton akkor már halott volt, ő nem lehetett! És egyáltalán... Azt remélte, Lorna választ fog adni a kérdéseire, vagy legalább vele együtt eltöpreng és közösen latolgatják a lehetőségeket... ...a nővére azonban nem úgy viselkedett, mint aki - még ha tudja is esetleg a válaszokat -, megosztaná vele a gondolatait. Csak hallgatta szótlanul a húga beszámolóját, és ha nem volt tiszta számára valamely részlet, többször is rákérdezett. Végül Harriet a mai szombat délutánnal fejezte be a meselést, arról, amit a fura jósnő pavilonjában tapasztalt az Oktoberfesten, Alpine Village-ben. - A jósnő, a „Wang Birodalom"-ból - magyarázta. - Nem tudom, mit jelent ez a név, de tulajdonképpen Edison Khallen küldött hozzá, hogy adjam át neki azt a kártyát. Mielőtt továbbhadarta volna, a nővére közbevágott: - Miféle kártyát? - Hát azt a Vérző... Csipkebokrot. - Harriet érezte, hogy az arcába szökik a vér, mert most lebukott; elszólta magát. Próbálta menteni a menthetőt. - Tudod, mondtam nem? - Eddig nem. - Pedig akartam. - A vállát vonogatta. - Nem emlékezhetek minden apróságra így, hirtelen-

- Mikor adta neked azt a kártyát? - Hát... ööö... amikor utoljára találkoztunk. - És ez mikor volt? - Mondom, amikor utoljára találkoztunk. - Ez eddig nem ha zugság, hiszen azóta tényleg nem látta. Aztán megadta magát. - Pár napja, a házunknál... - De ezt eddig nem említetted. - Óóó! - csattant fel Harriet. - Most ez micsoda?! Mégis val latsz?! A korláthoz bilincselsz és kínozni fogsz? - Nem. - Lorna türelmet erőltetett magára. - De ez a részlet is fontos lehet. Beszélj erről a találkozásról! Harriet sóhajtott, mint aki elszánta magát, hogy csakis az igazat és a tiszta igazat vallja. - Az udvaron várt rám - füllentette. - Már sötét volt, én le mentem a kocsihoz, mert a kesztyűtartóban felejtettem a matek füzetemet. - Megrántotta a vállát. - Túl sokat nem beszéltünk, mert ekkor már tele volt a tévé a fényképével... Tudod, őt gyanú sítják az összes torrance-i gyilkossággal. - Amiket szerinted nyilván nem ő követett el. - Persze, hogy nem! - háborgott Harriet. - Miért, szerinted igen? Lorna kitért a véleménynyilvánítás elől. - Folytasd! Miről beszéltetek! Lehetőleg részletesen mondd! Minden szónak jelentősége lehet. - Tényleg csak pár szót váltottunk. És... elég bántóan viselke dett. Mintha én csak egy... izé lennék. - Milyen „izé"? 57

- Ragaszkodó kölyökkutya vagy ilyesmi - pufogott Harriet.

- Nagy kegyesen „engedélyezte" nekem, hogy megölelhetem. Mintha az olyan kivételes kegy lenne! Én persze mérges lettem. Megmondtam neki a magamét, hogy kivel ölelgettesse magát, de velem nem! - De azért megölelted? - Ezek után?!... Neeeeem! Dehogy! - Milyen érzés volt? - Lorna sokat sejtetően somolygott; tud ta ő az igazat. - Belebizsergett a tested lábujjtól fejbúbig, igaz, hugi? Harriet az ajkába harapott. Nem akarta kiteregetni ezeket a legbelsőbb érzéseit. - Aztán azt mondta - folytatta hevesebben -, hogy csak azért jött, hogy tisztázza: semmi köze a gyilkosságokhoz. Nem ő tette. Ha ő lenne a gyilkos, bevallaná. - Figyelmesen fürkészte a nővé rét - De szerinted... szerinted ő tette? Lorna egy vállrándítással válaszolt. Aztán szavakkal is: - Nem. Azt gondolom, nem. - Óóó, ugye?! Tudtam! - Valaki más lehet a gyilkos. De ez nem jelenti azt, hogy Lars Mortensen ártatlan és barátságos lélek. Továbbra is azt mon dom, maradj távol tőle! - Visszatért az eredeti kérdéshez. - Mi ket mondott még? - Tulajdonképpen... semmi mást. Ideadta azt a kártyalapot, a Vérző Csipkebokort, és mondta, hogy keressem meg azt a jósnőt a Wang Birodalomban, mutassam meg neki, és majd ő elmagya-

58

rázza, mi miért történik, és hogy mi mit jelent. Aztán elköszönt, és eltűnt. Azóta nem láttam, nem is hallottam róla. De tényleg nem! Becsszó! Lorna töprengett valamin. Abból, hogy nem kérdezett rá, mit ábrázolt egész pontosan az a kártyalap, arra lehetett következtetni, hogy tudhatja, miről van szó. Vagy esetleg látott már olyat. - És? - szólalt meg újra az idősebb Paxton lány. - Mit mesélt neked a lapról a jósnő? Harriet elhúzta a száját. - Csalódnom kellett. - Hogy-hogy? - Valami tévedés történt, mert nem az a jósnő jött el LA-ből a torrance-i Október/estre, akire Edison utalt. Az egy idősebb asszony, de akit baleset ért... és egy fiatal nő helyettesítette, aki még csak nemrég kezdett jósolgatni, és semmit sem tudott az egészről. Hát... legalábbis én úgy éreztem, mintha csak vaktában tapogatózna, és próbálna okosságokat mondani, nagy általános ságokat, amik bárkire vonatkozhatnak... bár, nem is tudom... vé gül is, mondott fura dolgokat is... - Úgymint? Tudnád szóról szóra idézni? Bár még friss volt az élmény - alig pár órával ezelőtti -, Harrietnek alaposan össze kellett szednie a gondolatait, hogy emlékezzen az elhangzott mondatokra. - Hát... hogy az én létem rendkívül fontos... meg hogy sötét felhőbe burkolózott a jövőm, és nem nagyon látott bele... Ja, ja igen! Meg azt, hogy „hatalmasok őriznek", és igaz, hogy „van nak, akik az életemre törnek"... de ezek a hatalmasok majd meg-

59

védenek, és nem történhet bajom. Lesz majd olyan, amikor azt hiszem, hogy végem... de ekkor majd újjászületek... „mint főnix l a tűzbóT'... mert a hatalmasok, akik őriznek, megóvnak minden bajtól. Mert van egy „őrangyalom", aki vigyáz rám. - Homlokát ráncolva próbált összpontosítani a történtekre. - És akkor én azt hittem, hogy Edison Khallen ez a bizonyos „őrangyal", akiről a nő beszél, és megmutattam neki a kártyát, azt a Vérző Csipkebokort... - A jósnő viszont azt mondta, hogy nem ő az őrangyalod. Igaz? - Óóó! - Harriet tágra nyitotta a szemét. - Honnan tudod?! - Mert a te Edisonod... Lars Mortensen, a Morgul sok min den lehet, de egész biztosan nem őrangyal! - Hát akkor? Micsoda? Mit jelent az, hogy „Morgul"? - Később. - Lorna elhárította a válaszadás lehetőségét. - Foly tasd! Mi mást mondott még a jósnő? - Azt, hogy kerüljem el azt, aki a kártyalapot adta... mert ő gonosz és félelmetes. - Okos nő. Igen. - És amit te is... hogy egészen biztosan nem ő az őrangyalom. - Csalódottan ingatta a fejét. - De ha nem ő... ő, aki megmentett Kyle Stantontól... akkor kicsoda? Ki az őrangyalom? Ki az, aki vigyáz rám?! Talán te? Á, azt nem hiszem, hiszen két év óta most látlak először. Neked új családod van, új testvéreid... és ahelyett, hogy segítenél, csak faggatni tudsz, és nem válaszolsz semmire. - Mert nem válaszolhatok. De valóban nem én vagyok a te „őrangyalod", és valóban nem is Lars Mortensen az. - De akkor kicsoda?

60

- Valaki más. - Pfffff! Na, kösz! - Harriet kifújta a mérgét. - Legalább anynyit mondj meg, hogy te tudod, ki az? Lorna maga elé meredt pár másodpercig. Aztán felnézett. - Igen. Tudom. - Helyesbített. - Bár inkább csak sejtem. Még előttem is titkos... ez az információ. - Olyasvalaki, akit ismerek? - Igen, olyasvalaki. - Lorna a fejét rázta. - És itt a pont. Ennél többet nem mondhatok. - Vámpír ő is? Úgy értem, FBI-os, félig vámpír különleges ügynök ő is, akárcsak te? Lorna tudomást sem vett erről a faggatózásról. - Még valami? Amit a jósnő mondott? Vagy bármi más, ami még eszedbe jut? Ami fontos lehet? - AJégnász... - Arról is tudott a jósnő? - Igen. Határozottan. - Harriet az emlékezetében keresgélt. - Tudod, mondtam, hogy én először abban az... álmomban hal lottam ezt a szót, amikor Felicity Cruz, tudod... tudoood... Aztán váratlanul a jósnő is mondta, hogy a sorsom összefüggésben van a Jégnásszal. - Értem. - Lorna közönyösen rábólintott. Mint aki maga is egyetért ezzel. A húga sorsa összefügg a Jégnásszal. És passz.

61

Voltaképpen a kihallgatás hivatalos része ezzel véget ért, és Lorna már felegyenesedni készült, amikor Harriet lecsapott rá. - És az, hogy velünk mi van? - csattant fel. - Hogy az egykori családoddal mi van, csöppet sem érdekel?! Lorna türelmesen nézett rá. - De, igen, csak most mással van tele a fejem. Fontos mozaik darabkákat kell összeillesztenem. - Apa és anya el fognak válni - folytatta Harriet csökönyösen. - Apa már napok óta nem jön haza. Most épp New Yorkban van... állítólag valami forgatás előkészítésén... de én meg azt gondoltam, hogy veled akart találkozni. - Azt mondtad, nem beszéltél nekik rólam! - Nem is. De úgy gondoltam, talán ő tud rólad, és csak előt tem volt titok, hova tűntél... Lorna a fejét rázta. - Nem, nem tud. És ne is tudjon! Majd, ha eljön az ideje, én magam fogok beszélni velük, és elmesélni mindent. De egyelőre még nem... - Anyának szeretője van! - vetette be újabb aduját Harriet. - Ki se találnád, hogy kicsoda! - Georg Drakuciou. - Lornának csak a szeme nevetett. - Azt hiszed, titok? -Te tudtad?! - Évek óta tart. Apád is tudja. Már többször lebuktak. - És ez meg sem döbbent téged? - Inkább csak az, hogy apád ilyen sokáig eltűrte. - Eltűnődött. - Vajon miért épp most telt be nála a pohár?

62

Harrietnek valami egészen más jutott az eszébe. - Élnek vámpírok Torrance-ben is, ugye? - Persze. - Hányan? - Elég sokan. - Vállat vont. - Nem tudjuk pontosan. Tíznél többen, száznál kevesebben... úgy saccolom. - Hát, egyről egészen biztosan tudok... úgy értem, Edison Khallenen és rajtad kívül... - Georg Drakucioura gondolsz? - Naná. Teljesen nyilvánvaló. Lorna vihogott; egészen úgy, ahogy régen is, kislányosan, libásan. - Pedig ő nem - szögezte le készségesen. - Georg Drakuciou csupán egy megszállott, aki tud a vámpírok létezéséről, és bele ásta magát a velük kapcsolatos anyagok gyűjtésébe, kutatásába. Harriet némi csalódottságot érzett. - Hm, pedig biztosra vettem... - Nem jártál túl messze az igazságtól - biztatta Lorna. - Mert bár ő nem vámpír, van a Drakuciou családban olyan, aki az. Harriet felsikkantott. - Vladimír Tepes! Óóó, úúúúúgy tudtam! Naná, hogy ő! Az a srác! Vlad! - Dehogyis! - Lorna még jobban vihogott. - Mia Drakuciou! Rá nem is gyanakodtál?!

63

Mia Drakuciou! Nika filigrán, huszonéves külsejű mostohaanyja, aki jelenleg kómában fekszik egy LA-i kórházban. Mia! Az energikus, élettel teli Mia, aki megitta azt az italt, amivel őt akarták volna elkábítani! Aztán az ütközéskor beverte a fejét, és azóta sem tért magához. De ha Mia vámpír... - Hééé! - tört ki belőle. - De ha ő vámpír... a kórházban, a vizsgálatoknál rá fognak jönni! Nem csak fognak... hát ezóta már rég tudniuk is kell, hiszen már... - Nyugi! - Lorna fontoskodva biccentett. - Kézben tartjuk az ügyet. A titka titok marad. Hacsak... - Hacsak? - ...te ki nem fecseged. - Ó, ugyan! - hördült fel bosszankodva. - Hagyd már ezt! Ne nézzél pletykás tininek! - Pedig az vagy, tini. - De nem pletykás! - Még mindig nem bírt napirendre térni a dolog fölött: A szőrös kezű, unszimpatikus és egészen vám pírszerű Georg Drakuciou nem vámpír. Az egészen életvidám és kedves, ifjú felesége pedig vámpír. Hihetetlen! - És Nika? Ő tudja?! Lornának egy hosszú pillanatig nem esett le, ki az a Nika, de aztán igen. - Nicoleta? Nem, nem hiszem, hogy elmondták volna neki. - „Elmondták" volna? - Felfigyelt a többes számra. - Többen is? Kik?

64

- Georg és Mia. - Mielőtt újabb kérdések bukhattak volna

ki a húgából, pár szóban megmagyarázta: - Georg Drakuciou a vámpírok után kutatott. Pontosan tudta, hogy Mia miféle... sőt azt is tudta, miért van mellette. Nem, nem azért, mert örök szerelembe estek... Mia egyfajta testőr volt, vigyázott rá, óvta Georg kutatásait, ügyelte és segítette a munkáját. - Mia az „őrangyal" - suttogta Harriet. - Hm, meglehet. - Bólintott. Eltűnődött ezen. - De ha őran gyal is... akkor Georg Drakucioué, nem pedig a tied. A törté neted alapján... kezdem azt hinni, nem baleset volt, ami Miával történt. Nem véletlenül távolították el. - De, dehogynem. Mia azt a drogozott piát itta meg, amivel engem akartak elkábítani. Ő csak kivette a kezemből, és azért itta meg, hogy ne fogyasszak alkoholt... - Elszorult a szíve erre az emlékre. - Minden emiatt történt. - És ha nem? - találgatta Lorna. - Mi van, ha csak kifigyelték, hogy ezt teszi? A tyúkanyó elveszi a csibéi elől az alkoholt, és maga issza meg. Ha az ő kezébe nyomják közvetlenül, Mia talán gyanút fog... De így? Harriet vitatkozni akart, de zavaros gondolatok kavarogtak a fejében. így egy picit már érthetőbb, hogy Georg csalta anyával a szép és kedves, fiatal feleségét. Ha ők ketten nem is igazán házasok, csak színleg, ha nem is szerelemből álltak össze, akkor az nem is igazán megcsalás... De az igen, amit anya művelt apával! És még valami eszébe villant...

65

- Miféle drog kábíthat el egy vámpírt? - hitetlenkedett. - És f kómába esik... csak mert beveri a fejét? Ne máááár! Egy vám- J pír?? És hogyhogy nem égett össze a napfénytől? Bár ez kétélű kérdés... Hiszen Edison Khallen sem égett össze... pedig ót is érte napfény. És a csókja sem volt hideg. És Loma? Most akkor hogy van ez a vámpírokkal?! Élőhalottak vagy sem? Hogy látszhatnak ennyire emberinek? Lorna valamin nagyon eltöprengett, mert csak félvállról ve- | tette oda: - Sok mindent nem tudsz még a vámpírokról... - Hát akkor avass be! Mondd el! - nógatta Harriet. - Túl va gyunk a faggatásomon. Most játsszuk azt, hogy ismét te követke zel! Én kérdezek, és te válaszolsz. Nos? Lorna még mindig töprengve a fejét ingatta, és lassan, vontatottan felegyenesedett. - Most nem, hugi. Kezdem új megvilágításban látni a dolgo kat. El kell mennem, ellenőrizni valamit... - Veled megyek. - Arról szó sem lehet. - És akkor hogy gondolod? Várjalak meg itt, amíg visszajössz? - Jean-Pierre hazavisz. - Jean-kicsoda? - Az a szőke, kék szemű srác, akire a folyosón úgy meresztgetted a szemed, mintha fel akarnád falni. - Nem is igaz! - fortyant fel Harriet. - Rá se néztem! Direkt! Még a fejem is elfordítottam.

66

Lorna visszadugta a csatlakozót a fali kamerába, és már az ajtót nyitotta, miközben odavetett még egy intelmet: - Kérlek, ne flörtölj vele! - Egyáltalán nem is állt szándékomban - vágta vissza Harri et indulatosan, aztán tétován megvakarta az orrát, és pislogott. - Mert ő... - Ügynöktársam - felelte Lorna. Aztán magyarázatképpen hozzáfűzte: - Csúnya, nagy szemfogakkal. Hidd el, nem szívesen csókolóznál vele...

Negyedik fejezet A Hansen-hasonmás „ügynöktárs" a folyosón várta őket; hátát a falnak vetve, hanyag testtartásban egy régi típusú mobilt tanulmányozott, a billentyűzetét nyomkodta. Jöttükre felnézett, és hunyorgott, mintha bántaná a szemét az élénk plafonvilágítás. Még mindig hihetetlenül halványkék volt a szeme; szinte áttetsző, akár a jég. - Chabrol ügynök - mutatta be futólag Lorna. Egy biccentéssel egyszerűsített: - Jean-Pierre. A srác félresöpörte szemébe lógó, lenszőke haját, de nem szólt, csak somolygott. - Hé! - mormolta Harriet, és a mobil felé bökött az állával. - Az épp olyan, mint az enyém. A srác a kezébe nyomta az apró készüléket.

67

- Anyád keresett - mondta szokatlanul mély hangján. Franci ás neve ellenére tökéletes volt a kiejtése, bár kissé New York-i. - Már hét üzenetet hagyott. Harriet zavarba jött. Ez az ő mobilja! Mikor emelhette el?! Ó, persze lehetett rá bőven alkalma, hiszen amikor levetkőzött a vizsgálatokhoz, a mobilt a ruháival együtt a vetkőzőben hagyta. A srác akármikor bemehetett, magához vehette. Ő pedig meg is feledkezett róla a vizsgálatok és a különös riadó után, és már nem kereste. Hiszen Lorna már türelmetlenül várt rá. - Az összes üzenetemet elolvastad? - kérdezte élesen a srá cot. Ránézett a mobilja kijelzőjére. - Na és? Megtaláltad, amit kerestél? Jean-Pierre válasz nélkül hagyta, Lornára nézett; arra várt, mint mond az idősebb Paxton lány. Az nem is váratta sokáig: - Vidd haza a húgomat! - utasította. - Nézz szét a környéken, és gondoskodj róla, hogy egész éjszaka rendőrautó posztoljon a ház előtt, és közülünk is legyen a közelben valaki! A szőke srác biccentett. - Rendben. - Végigmérte Harrietet, mintha most látná elő ször. - Maradjak ott én? Lorna fontolóra vette. - Ne! - mondta aztán elutasítóan. - A helyiek közül legyen valaki! - Rafael?

68

- Inkább Rick, ő kevésbé feltűnő azon a környéken. - Rick? - kapta el a nevet Harriet meglepetten. - Ricardo? A medencésfiú? Viccesnek találta a feltételezést, hogy egy és ugyanaz a „Rick" legyen, akire ő gondol és akiről beszélnek. Az álmatag latin fiú, aki a medencéjüket tisztítja és a kertjüket gondozza... ...ő is vámpír lenne?! Pfffh, hülyeség! Annál nagyobb volt az elképedése, amikor Lorna szórakozottan rávillantotta a szemét. - Sejtjük most már, ugye, hogy ki az a te bizonyos őrangyalod, akire a jósnőd utalt?! Kizárt dolog! - Ricardo Sanchez vámpír?! Képtelenség! - Ssssh! - intette le szigorúan Jean-Pierre. - Nem szokás vi lággá kiabálni bizalmas dolgokat! Még itt sem. - Menj, Harry! - búcsúzott Lorna. - Nekem most sürgős munkám van. Ne feledd az ígéreted: egy szót se rólam senkinek! Megértetted? - Persze, hogy meg. De nyugodtan kérdezgetheted még pár tucatszor. És ha megunom, hogy mindig ugyanazt válaszoljam, majd felveszem a választ a mobilomra, és csak lejátszom neked. Jó lesz? - Eszébe jutott még valami. - Te pedig, ha esetleg lesz egy szusszanásnyi időd a hű-de-nagyon-fontos elintéznivalóid tömege közepette, teljesíthetnéd az ígéreted, amivel idecsaltál, és elmesélhetnéd, ki a fene is az a Lars Mortensen, akitől annyi ra el akarsz tiltani! Tudod, mit? Ha nem érsz rá beszélgetni ve-

69

lem, alkalmasint rámondhatnád az üzenetrögzítőmre, ami épp eszedbe jut róla! Lorna lazán elengedte a füle mellett ezt a kamaszos kitörést. - Nyugi, Harry! A közelben leszek, és ígérem, pár napon belül újra elbeszélgetünk. Majd jelentkezem, és megpróbálok válaszolni a kérdéseidre. - Most azonban egy határozott kézmozdulattal elvágott minden további kérdést. Nagyon foglalkozhatta valami; roppant türelmetlennek tűnt. Szinte hadart. - De addig is... ha bármi gond lenne, tedd azt, amit Jean-Pierre mond! Ő a közelben lesz, és vigyáz rád. Beírta a számát a mobilodba. Szükség esetén, vagy ha bármi hírt kapsz Mortensenről, csak nyomd meg a JP-t, és hívd Jean-Pierre-t! - Figyelmeztetően felemelte a mutatóujját. - Kérlek, légy józan, és ne ellenkezz, ne vitatkozz vele, mert nagy bajba kerülhetsz, és nagy gondot okozhatsz másoknak is!

Nem azzal a csukott, fekete szedánnal vitték haza, amivel idehozták, hanem egy metálszürke kabrióval. Szó se róla, ez a nyitott, karcsú és sportos járgány kifejezetten illett Jean-Pierre Chabrol ugrásra kész, ragadozószerű egyéniségéhez. Lenszőke hajával, jégkék szemével, napbarnított arcával, laza, ujjatlan pólójában olyan volt ezzel a kocsival, mint egy szokványos, gazdag kölyök, aki most tér haza a tengerpartról. Csupán egy szörfdeszka hiányzott a hátsó ülésről. - Hú! - jegyezte meg Harriet akaratlanul is, álmélkodva. - Vadonatúj C70-es Volvo! Tizenhét inches kerekekkel, spe-

70

ciális kialakítású alufelnivel, hagyományos, ötsebességei keli váltóval, harminc másodperc alatt lenyitható tetővel! - Lelkesen mosolygott. - Tök menő járgány! Egészen szuper! Egyáltalán nem olyan szögletes és dobozszerű, mint a régebbi Volvók! Jean-Pierre elismerőn pillantott fel rá a kormány mögül. - Jólesik ezt hallani egy lánytól... aki állítása szerint „csak egy lány, és nem nagyon ért a kocsikhoz". Harriet hirtelenjében nem tudta, mire céloz ezzel a szőke ügynöksrác, de aztán hirtelen rádöbbent. Ő mondta így a nyomozónőnek, épp ezekkel a szavakkal, amikor az rákérdezett annak a kocsinak a típusára és rendszámára, amelyik - állítólag - hazafuvarozta őt. Ezek szerint Jean-Pierre jól ismeri az ügyét. Valószínűleg elolvashatta a vallomását, és megjegyezte ezt! Emlékezett rá.

Megszeppenten ült be alkalmi sofőrje mellé. - Ezt a típust véletlenül ismerem - rebegte. - Hosszan néze gettük a leírását a neten. Ilyet akart venni az egyik barátnőm... - Melyikük is? Nicoleta Drakuciou? - Pét... Mary-Jane. - A Petersen lány? Nem hiszem. Nincs neki erre negyvenezer dollárja. Húúhh, ez tényleg elolvashatta az aktámat! Tud minden fontos részletet! Harriet feszülten ült, és nem tudta, mit mondjon. Jean-Pierre amúgy sem firtatta tovább a dolgot. Vagy alapvetően őrült lélek lehetett, vagy előtte akart felvágni, mert alaposan odalépett a

77

gáznak. Száztízzel száguldott a városban; a menetszél összeborzolta mindkettejük haját. Már teljesen besötétedett, alig volt forgalom az utcákon, de ekkora sebességnél maguktól is simán felcsavarodhattak volna bármelyik villanypóznára. - Kell így vágtatnunk? - nyafogta Harriet. - Tévednék? Ne kem úgy rémlik, Lorna arra utasított, hogy vigyázz rám, nem pe dig arra, hogy velem együtt felkenődj az útkorlátra. - így biztonságosabb. - Komolyan... úgy gondolod?! Erre Jean-Pierre nem is válaszolt szavakban, csupán csikorgó gumikkal befordult egy mellékutcába, aztán ismét a gázra lépett. A Volvo motorja úgy bőgött, mintha zokon vette volna ezt a kemény taposást. - Jóságos ég! - A Jóságos nem ég. Még csak nem is parázslik. Legfeljebb

füstöl, de nincsen lángja. - Mi?! - Harriet nagyon ostobán bámult a mellette ülőre. - Ez is valami hülye ügynökhumor? Nem úgy, hogy ég... Én az égről beszélek. És ez csak egy mondás. Szófordulat. Jean-Pierre-t nem érdekelte tovább a téma; rá se pillantott, csak a vezetésre koncentrált, és közben a szigorú arc mosolygott. Élvezte ezt a nyaktörő száguldást, semmi kétség. Talán még dudorászott is az orra alatt. De ezt nem lehetett egyértelműen megállapítani; a bőgő motor elnyomta a halk hangokat.

72

Harriet még a saját gyomra korgását sem hallotta, de érzékelte a követelődzést. - Éhes vagyok -jelentette be. - Megállhatnánk esetleg a FryChicknél? - Már bezárt. Harriet meglepetten pillantott a mobilja kijelzőjére. Hát persze! Már este tizenegy is elmúlt. Nagyon elszaladt az idő. - Jéé... tényleg, tényleg... - Látta, hogy hét nem fogadott hívá sa van. Erről eszébe jutott valami. - Felhívom anyát... A szőke srác még csak válaszra se méltatta; felrakott egy headsetet, és máris telefonált. Spanyolul beszélt, kurtán, pattogósán, parancsolóan. Ricardo Sanchez lehet a vonal túlsó felén? A medencetisztító srác... ...aki vámpír! És aki talán épp az ő „őrangyala"?! Miközben átfutott a fején ez a kósza gondolat, a háttérben azon morfondírozott, mitől olyan furcsa ennek a srácnak a hangja. Szokatlanul mély hang ez a karcsú, kisportolt alkathoz és a fiatal korához képest. Mintha nem is ő beszélne, hanem el lenne rejtve valahol a torka környékén egy pár hangszóró, melyek valaki más hangját sugározzák. Egy testesebb, erőteljesebb, érettebb férfiét. Egy dörmögő, vaskos orgánumú, súlyos alkatú afroamerikaiét. Mintha maga Michael Clarké Duncan beszélne azokon a vékony ajkakon át. Jean-Pierre észlelte, hogy őt figyeli. Rápillantott.

73

Harriet zavartan megismételte: Hívom... anyát... Közben persze mit sem csökkent a sebességük. Egy-egy csikorgó fordulónál Harrietnek kapaszkodnia kellett, hogy ki ne repüljön a kocsiból. Mielőtt persze az anyját hívta volna, sorra lehallgatta az üzeneteket. Mind a hetet. Az első hatnál túl nagy meglepetés nem érte; csak a szokásos, szülői aggodalmaskodás volt. Ugyanolyan hangnem, mint amikor nem jelentette be előre, hogy a barátnőivel ebédel valahol suli után, és pár perccel később ér haza. „Kicsim, hol vagy már?... Miért nem veszed fel?... Minden rendben?... Biztos, hogy ne menjen be hozzád az ügyvéd?... Biztos, hogy lesz, aki hazavigyen?... Szólj, ha nem, és megpróbálok érted menni... Csak hazaviszlek, aztán majd vissza kell jönnöm..." Tényleg csak a szokásos, rutinszerű aggódás. Egy rémeket látó anya önmegnyugtatása. Ám a hetedik, a legutolsó üzenet egészen más volt. Riasztóan más! Szinte hisztérikus! El-elcsukló hangú. „Úhh, kicsim, attól tartok, egész éjszaka dolgoznom kell.... Valami nagy baj van a stúdióban... Váratlan problémák adódtak, amiket... amiket senki más nem tudja megoldani... Bent kell maradnom! Sajnálom... De te csak ne aggódj! Szóltam Gerdának, átjön hozzátok. Vigyáz rád és Paulie-ra... De tényleg ne aggódj, szívem! Nem olyan rettenetes a baj... Reggelre megoldom... Szeretlek!"

74

Harriet dermedten hallgatta. Felismerte ezt a hangot, az anyja pánikhangját. Amikor megpróbál nyugalmat erőltetni magára, igyekszik úgy beszélni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne... ...de akaratlanul is kicsúszik a száján pár szó, ami azt igazolja, hogy ő komolyan aggódik. És az erőlködés, hogy megnyugtassa azt, akivel beszél, szinte önmaga ellen fordul. Jordán Paxton mindig is remek szakember volt, pontosan tudta, hogy mit csinál, de éppen emiatt, mert nem bírt uralkodni az érzésein, az üzleti tárgyalásokat sosem bízták rá. Folyton elárulta magát. A metálszürke Volvo már be is kanyarodott az utcájukba, alig lassított, és amikor hirtelen befékezett, az anyja utolsó üzenetén merengő lány csaknem lefejelte a szélvédőt. - Óóóó, te! És ez az átok francia még csak annyit se mondott, hogy „bocs". Ám amikor Harriet ki akart volna kászálódni a kabrióból, megragadta az alkarját. Jéghidegek voltak az ujjai. - Várj! - dörmögte jellegzetes, mély orgánumán, és rávillan totta jégkék szemét. A motort tovább járatta, még nem állította le. - Még várj! - Mi... miért? - Nem biztonságos. - De... miért nem? - Harriet a bejárójuktól alig pár lépésnyi távolságra parkoló rendőrautó felé biccentett; jól kivehetően látta a benne ülő két rendőrt. - És ők?

75

- Halandók. - Jean-Pierre még mindig markolta az alkarját,5] alig valamivel a csuklója fölött, és a lányban csak most tudató- •) sült igazán a tény: ez a srác valóban egy vámpír! Persze, megértette és felfogta ő már akkor is, amikor Lornafj utalást tett Jean-Pierre „nagy és hegyes szemfogai"-ra, de más dolog elméletileg elfogadni valakiről, hogy más mint, aminek í látszik... ...és megint más érezni a bőrünkön azt a másféle szorítását. Harriet megborzongott, és ösztönösen elhúzta a kezét. A vámpír engedte. Nem szorongatni akarta, csak visszatartani. És a célját elérte; Harriet dermedten ült továbbra is a járó motorú sportkocsi utasülésén. Az egyik egyenruhás, egy zömök testalkatú, bozontos szemöldökű latin férfi kiszállt a rendőrkocsiból, és görnyedt, darabos mozgással odavonszolta magát hozzájuk. Valószínűleg jó régóta ülhetett már az autóban, és elzsibbadtak a tagjai. Nyilván nem ismerte személyesen Jean-Pierre-t, de talán már szólhattak neki az érkezéséről, mert tudta, ki ő. - Chabrol ügynök? - Ja. - A vámpír nem fáradt azzal, hogy rendőrjelvényt vagy bármiféle igazolványt villantson. - Ő, itt mellettem Miss Paxton. Itt lakik. A rendőr megbámulta Harrietet. Biccentett. Felismerte. Talán látta már őt délután, vagy csak fényképről. - Nem mennek be?

76

- Várunk valakit. - Maga tudja - vont vállat a rendőr. - Maradjak itt magukkal? Vagy üljek vissza a kocsiba? - Kik vannak a házban? - kérdezte Jean-Pierre. - Ketten. A rendőr nem is csodálkozott azon, hogy az FBI különleges ügynöke pontosan tudja, hogy ketten vannak odabent. - A fiúgyerek - felelte. - A lány kisöccse. Meg egy huszonéves, fehér nő. Túlsúlyos. Bébiszitter, azt mondták. - Gerda az - kotyogta közbe Harriet. Mutatta a mobilját. - Anya hagyott üzenetet... hogy csak később tud hazajönni, és átküldi Ger dát. Ő... szokott vigyázni ránk, ha nincs itthon anya... vagy apa. Jean-Pierre a palmtopja gombjait nyomogatta, aztán odamutatta az előcsalt fényképet a rendőrnek. -Ő az?

Gerda terebélyes felsőteste és jellegzetes tésztaképe vigyorgott a kicsi képernyőn. A rendőr azonnal rábólintott. - Igen, ő. Határozottan. - Visszaülhet. - Jean-Pierre elbocsátóan intett. - Menjen in nen! Megjött, akit vártunk. És valóban, a rendőrautó mögötti homályból egy nyurga, sötét bőrű fiatalember bukkant elő. Illedelmesen odaköszönt a volán mögött ülő zsarunak, és mondott neki valamit spanyolul. A zsaru felröhögött. Nem szállt ki, csak kinyújtotta a kezét az ablakon, úgy rázta meg a srác kezét. Ismerhették egymást. Talán rokonok lehettek?

77

A másik egyenruhás, aki visszafelé tartott a rendőrautóhoz, épp csak odaintett a srácnak. Jean-Pierre még mindig nem állította le a motort. - Még várj! - mormolta az utasának. - Csak akkor szállj ki, ha mondom. Harriet nem durcáskodott. Már korábban is felfogta, hogy komoly dolgokról van szó, és erővel leküzdötte kamaszos ellenkezesi késztetéseit. Vártak. A latin fiatalember odajött hozzájuk, a sofőr oldalához, de közben álmatag tekintetével Harrietet fürkészte. Valószínűleg nem tudta mire vélni a helyzetet. Talán nem bírta eldönteni, hogy miként is viselkedjen a lány jelenlétében... ...próbálja megőrizni a medencetisztítói álcáját, vagy mutatkozzon be különleges ügynökként. Félszeg, zaklatott kamasznak tűnt. Épp ugyanolyannak, mint máskor is. Teljesen ugyanolyannak. Ő az én „őrangyalom"? - Harriet tamáskodva pillantott rá. Még most sem bírta elhinni. De ahogy jobban belegondolt, furcsa képzetei támadtak. Olyan emlékek, amik eddig valahogy nem bírtak jelentőséggel. Rick és ő elvileg nagyjából egykorúak lennének... De hiába próbálta felidézni az emlékeiben, nem látta a múltban ezt a fiút gyerekként vagy fiatalabb kölyökként. Idejárt hozzájuk, nyírta a füvet, metszette a sövényt, virágokat ültetett a kertjükbe, rendszeresen tisztította a medencéjüket...

78

...de mindig is ugyanígy nézett ki; pontosan ugyanilyen volt. Nyurga, sötét bőrű, sötét hajú kamasz, állandóan szerény, enyhén lehajtott fejjel. És tényleg vámpír lenne?! Egy mexikói srác? Aki állandóan a tűző napon dolgozik? Hogyhogy nem égett még szénné a napsugaraktól?! Nem bírta megállni, hogy oda ne vesse neki: - Ó, szia, Rick... Csak nem valami váratlan medencevészhely zet adódott? Vagy éjszaka nyíló virágokat szedni jöttél? Ricardo Sanchez kérdőn nézett Jean-Pierre-re, mintegy utasítást várva arra vonatkozóan, hogy mit feleljen. Ám a francia jószerivel tudomást sem vett róla, ismét a palmtopjával játszadozott. - Na, mi van, Rick?! - faggatta a lány. - Nem beszélsz hoz zám? Megkukultál?... Nem tudsz beszélni lányok jelenlétében, mint Rajesh a The Big Bang Theoryberű Vagy már meg sem is mersz? - De, igen, persze - mormolta a latin fiú. - Szia, Harry. Bo csáss meg... és nincs semmi vészhelyzet... a medencétekkel... Harriet nem kínozta tovább. Egyik srácról a másikra nézett. - Na, akkor mi legyen? Elüldögélünk még itt pár órácskát, higgadtan társalogva... vagy hazamehetek, mielőtt nem bírom tovább tartani a hólyagom és összepisilem magam? Jean-Pierre elrakta a palmtopot, leállította a motort, és Ricardo Sanchez felé biccentett. - Valami?

79

- Semmi. - A Morgul? - Nincs nyoma. - Hohó! - Harriet azonnal megélénkült, ahogy az ismerős ne- | vet (vagy címet?) hallotta. - „Morgul"? Ti Edisonról beszéltek? Úgy értem... Lars Mortensenről?... Akkor nektek tudnotok kell, mit jelent a „Morgul"! Gyerünk, ki vele! Mondjátok el! Rick odafordult felé, szóra nyitotta a száját, de a szeme sarkából a franciára pillantott, és mégsem válaszolt. Jean-Pierre pedig végképp nem. Elutasítóan intett. - Viszlát, Harriet Paxton! Bemehetsz a házba. Jó pisilést! És jó éjszakát! - Tudod, mit? - mérgelődött a lány. - Ne hidd, hogy kiszállok addig, míg nem válaszolsz! És ha már nem bírja tovább a hólyagom, akkor összepisilem a szép új kocsid üléseit! Na, ehhez mit szólsz, hm? Ricardo Sanchez még jobban lehajtotta a fejét. Zaklatottan pislogott. - Szállj ki inkább, Harry! - kérte csendesen. - Ne bosszantsd fel JP-t! Ne akard, hogy ő... - Ó, szóval bosszantom? - vágott közbe a lány. - És ha igen? Mit fog tenni? Kihajít a flancos kocsijából?! - Igen - mormolta Rick szemlesütve. - Megteszi. Te megüthe ted magad. És... kár lenne a zsarukért... ha ezt meglátnák...

80

Harriet beleborzongott, és nem akarta tudni, hogy értette Rick ezt az utolsó kijelentését. Hevesen kivágta a sportkocsi ajtaját, és szinte menekült az ülésről. Kész csoda, hogy nem bukott fel saját lábában. - Akkor én most hazamegyek - vetette vissza foghegyről. - Van még valami utasítás számomra, vagy mehetek? Hm? Jean-Pierre ránézett. Aztán a kivágott kocsiajtóra. Aztán megint vissza rá. Most volt csak igazán jeges a tekintete. - Jól van - hebegte Harriet -, már itt sem vagyok... És nek tek is jó éjszakát... és jó pisilésnélküliséget! Mert ti nyilván nem csuriztok. Mire az udvar közepéről visszanézett, a metálszürke kabrió már eltűnt az utcáról, és a medencésfiú-vámpír-ügynöknek sem látszott semmi nyoma. Hogy hajtott el - az egyébként bömbölő motorú, csikorgó kocsi - ennyire nesztelenül? És hova tűnt a halk szavú Ricardo Sanchez?

Ötödikfejezet Gerda a nyitott ajtóban fogadta; csapott, keskeny válla, kiszélesedő csípője és feneke kontúrja egy emberi fejjel felruházott, hatalmas kólásüveg sziluettjeként rajzolódott ki a hátsó megvilágításban. Az alacsony, tömzsi nőszemély, aki talán ha húszéves lehetett, de negyvennek nézett ki, szokás szerint azonnal rázúdította lehengerlő szóáradatát:

81

- Ó, csakhogy, te drága, hát már azt gondoltam, sosem érsz haza, és hogyhogy nem a rendőrök hoztak, ahogy megígérték, és ki volt ez a helyes pasi azzal a csodajárgánnyal, és Rick, ő volt az, akivel beszélgettetek? Választ persze nem várt. Magához ölelte Harrietet, és ő tényleg csaknem bepisilt, ahogy csurig telt hólyagja a molett nő hasi hájredőihez feszült. - Na, vagy éhes? Mennyire? Rendeltünk neked is kaját a Bamey'stól, kétfélét is, melegítsem máris, eszel, ugye? Nagyon finom, és süti is van, amit én sütöttem... - Jól van, csak engedj már, mert most rögtön... már nagyon kell! Gerda úgy nevetett, mintha élete legjobb viccét hallotta volna. Még megnyomorgatta egy picit szeretetteljesen, aztán útjára engedte. - Melyiket melegítsem, a töltött padlizsánt vagy a... Hogy mi volt a másik lehetőség, azt Harriet már nem hallotta; rohant a fürdőszobába.

Amikor végzett, alaposan megmosta az arcát, hogy felfrissüljön, és percekig nézegette magát a tükörben. Hosszú nap volt ez, és csak most jött ki rajta a fáradtság. Most le kellene feküdni, aludni egy nagyot, és majd holnap rendezni az emlékeit, átgondolni, összerakni mindazt, amiket megtudott. Holnap úgyis vasárnap, nem kell suliba menni, lehet lustálkodni akár délig is.

82

Hallotta lentről a mikro csengetését, és Gerda hívogató kiáltását: - Harry, kis drága, gyere, kész a vacsi... Harriet furcsa kettősséget érzett: valahol mélyen ott türelmetlenkedett a gyomrában az éhség... ...ám e pillanatban semmi indíttatást nem érzett arra, hogy legyömöszöljön a torkán akár egy falatot is. A fáradtság miatt? Mivel a duci nő többször is megismételte a hívását, egyre türelmetlenebbül, ámde kitartóan, ő is visszakiabált neki: - Most nem eszek, Gerda... előbb lezuhizok! Nagyon fáradt vagyok. - De elhűl... - Hadd hűljön! Majd megmelegítem ismét. - Enni feltétlen kell! - erősködött a nő. - Le ne feküdj vacsi nélkül! - Jó... majd... Nem fejezte be, a szobájába vánszorgott. Mindig is utálta, ha nyaggatják. Még az anyjától sem szívesen tűrte, nem hogy egy idegentől. Gerda még kiabált valamit, de Harriet dúdolni kezdett, hogy még csak ne is hallja. A mai nap után nem csak kimerültnek, de piszkosnak, izzadtnak is érezte magát. Tényleg alig várta, hogy jó alaposan lezuhanyozhasson és tiszta pizsamába bújhasson. Ám az első útja mégis az ablakhoz vezetett. Kilesett Mrs. Simmons magányosan álldogáló házára, a sötétbe borult kertbe, tekintetével ösztönösen annak lakóját kereste...

83

Azonban Edison Khallen - vagy bárhogyan hívják is - ezúttal nem hintázott a verandán a székében, és titokzatos koporsókat J sem cipelt a furgonból a házába. A ház, a veranda, az udvar csendes volt, és elhagyatott. Kihal- | tabb, mint Mrs. Simmons temetése óta bármikor. Odakint az utcán, épp csak a világítótest halovány fénykörén kívül továbbra is ott várakozott a rendőrautó, és ha nagyon figyelt, még a benne mocorgó zsaruk kontúrjait is kivehette, a nagy csendességben szinte hallani vélte tompa beszélgetésüket. És ismét odalent az udvaron, a ház sarkánál... ...mozdult valami. Neszezés hallatszott. Mintha csak a szél fújt volna arrébb egy újságpapírt. De nem volt szél. Harriet megdermedt, és a szemét meresztette. Ösztönösen kinyitotta az ablakot, és kihajolt, hogy jobban lássa az árnyékba olvadó alakot. - Ed? - suttogta elszoruló torokkal. - Edison? Az árnyalak előrébb lépett a sötétből, épp csak annyira, hogy az utca felől odavetülő félhomály peremén megmutassa barna ábrázatát. Ricardo Sanchez, a medencésfiú - az őrangyal... Vigyáz rá.

Harriet kényszeredett mozdulattal odaintett neki, mintha csak üdvözölni akarta volna, aztán gépiesen bezárta az ablakot. Valahogy kényelmetlenné tette az a tudat, hogy nem

84

az a vámpír les rá odalentről, akinek a figyelmét ő jobban kívánná...

Miközben hosszan zuhanyozott és jó alaposan átdörzsölte testét balzsamos tusfürdővel, egyfolytában Edison Khallen járt a fejében. Ő továbbra is így nevezte magában, ezen a néven gondolt rá. Pedig az, hogy „Lars", sokkal jobban tetszett neki. De hát így szokta meg... Edison Khallen! Vajon ki ő? Miért vadásznak rá Lornáék? Miért akarják rákenni a zsaruk a Torrance-ben elkövetett gyilkosságokat? Egyáltalán mi ez az egész, ez a nagy titokzatosság? Próbálta összerakni a fejében a dolgokat, de már az első tényéknél elakadt. Csak egyvalamiben volt biztos: a saját érzéseiben. Ő hitt abban, hogy Edison nem akar ártani neki. Hiszen ha rosszat akarna, már rég megtehette volna. Eleve meg sem kellett volna mentenie őt az erőszakoskodó Kyle Stantontól. De ő megmentette. És utána sem próbálta kihasználni őt saját céljaira, hanem hazahozta, vigyázott rá, óvta őt... Hogy ilyen tenyérbe mászóan nyegle a stílusa? És hogy kiszámíthatatlan? Nem tudni, mit akar? E tekintetben semmiben sem különbözik azoktól a srácoktól, akik megpróbáltak ráhajtani. Megjátsszak, hogy hű-de-nagyon

85

vagányok és macsók! Edisonnak legalább ezt nem kell bizonygatnia!

Zuhanyozás és hajmosás után kedvenc sötétkék törülközőjébe csavarva, turbános fejjel caplatott a szobája felé, mélyen a gondolataiba merülve, és csaknem szívbajt kapott, amikor az öccse ugrott ki elé a szobájából. - Hívtad már anyát?! - Jóságos ég! - sziszegte. - Paulie! A frászt hoztad rám! Mind járt éjfél! Hogyhogy még nem alszol?! - Anya hagyott egy halom üzenetet a mobilodon - hadarta a tizenkét éves srác kitérőén. - Teljesen be van zsongva. Vissza hívtad már? Harriet grimaszolt. Az események sodrában erről bizony megfeledkezett. - Fel fogom hívni... csak előbb le kellett zuhanyoznom. Egész nap ugyanaz a ruha volt rajtam, beleizzadtam. Na, ez a téma az öccsét nem igazán érdekelte. - Hívjad! - figyelmeztette, és visszatolatott a szobájába. Harriet azonban megfogta az ajtót, mielőtt bezárhatta volna. Belesett Paulie válla fölött. - Megy a számítógép? Ilyenkor? - Helytelenítően ingatta a fejét. Ma valahogy rátört az anyáskodás; mármint a nővéri szi gor. - Köszönj el szépen a haverjaidtól, kapcsold ki, és mars az ágyba, pocok!

86

- Nem velük chatelek - tiltakozott a srác. - Ez csak egy já ték, és addig nem akarok elaludni, míg el nem érem a követke ző szintet... most nagyon benne vagyok... ezért is nem hallottam meg, amikor megjöttél... Harriet a homlokát ráncolta. Szigorú vagy engedékeny idősebb tesó legyen? - A következő szint? - Ásított. - Mennyi idő az még? - Maximum egy óra... - Egy óra?! - A fejét rázta, és gyengéd erőszakkal benyomult az öccse szobájába. - Öt percet még kaptál volna... de anya en gem szidna le, ha éjfél után is fent kukorékolnál. - Hova jössz? Mi... mit... - Kikapcsolom a gépet én, mert te magadtól nem teszed meg! Már ismerlek. - Ó, ne, csak még fél órát! - Dehogyis! Már így is túllépted az időkereted! És emlékezz, miben állapodtunk meg a múltkori gikszer után! - De nem tudok úgy elaludni - nyüszített a srác -, hogy ne fejezném be a szintet! Kérlek, Harry... esküszöm, csak fél óra, és már ott is vagyok a Jégnásználl

Harriet, aki rnár épp nagylelkű akart volna lenni és elfordult, hogy hagyja még játszani az öccsét, most csaknem nekiütközött az ajtófélfának meglepetésében, annyira hirtelen próbált megperdülni.

87

-Mi?! Mit mondtál?! - Akkor csak húsz perc! Húsz percet adj... - Jégnász?! - Harriet közel lépett a géphez, és rámeredt a képernyőt elfoglaló, komor grafikára. Azonnal felismerte. - Ez a Vérvonal, amit anyáék fejlesztenek. - Naná - bólogatott Paulie. - Nagyon szuper játék. Egymás ellen is lehet harcolni, de ha csak egyedül vagy, akkor a gép ellen játszol... Egy vámpírral vagy, vért kell szívnod, úgy turbósodsz, fiókákat létrehoznod, saját klánt alapítanod, és ahhoz, hogy ma gasabb szintre léphess, el kell jutnod egy báró szertartásra... a Jégnászra. És én már majdnem ott vagyok! Megmutassam, hogy csinálom? Harrietben kavarogtak az érzelmek. Bólintott. - Igen... - mondta vontatottan, gondolatban valahol egész máshol járva. - Ez engem is érdekel... - Tök szuper! Figyelj! Ott, a képernyő szélén, a sötét oszlop mögött lapul a legerősebb ellenfelem... Engem vár. Most is les rám... Látod a köpenye szegélyét? Néha kileng... például most... és most is! - Látom. - Ő már régóta les rám. Már többször is próbált elkapni, hogy kiszívja a vérem, de eddig mindig megúsztam... és most már elég erős vagyok ahhoz, hogy megküzdjek vele. Figyelj! Most meg tréfálom. Úgy teszek, mintha gyanútlanul feléje sétálnék... de mielőtt elérném az oszlopot, hirtelen felszökkenek a magasba, és amikor előugrik, én csapok le a nyakára... most... most mindjáááááárt... - Felrántotta az egeret, sorozatosan klikkéit vele, és

88

közben a bal kezével a klaviatúra iránybillentyűin zongorázott. - Ez aaaaaz! - kiabálta diadalmasan. - Most elkaptalak, te szemét Mortensen! Kiszívom a véred, Morgul! - Mortensen?! - Ez az ellenfél neve ezen a szinten... Lars Mortensen, a Mor gul... aki mindjárt halott Mortensen lesz! Mert most elkaptam a nyakát! Elkapt... óóóó, neee!

A tervezett akcióba valahol mégis hiba csúszhatott, mert a sötét figura lerázta magáról Paulie vámpírját, és a kezénél fogva kétszer is az oszlophoz csapta, aztán rávetette magát, és a nyaki ütőeret kereste hegyes szemfogaival. És ennyi. A képernyőn vörös foltok jelentek meg, mintha vér fröccsent volna rá belülről, és ahogy a vesztes karakter halálba dermedt, legyőzője felemelte a fejét, és a játékos irányába vicsorgott. Csak egy picikét hasonlított Edison Khallenre. Aztán a képernyő teljesen elvörösödött, és egy üzenet jelent meg a közepén: NEKED VÉGED! ELKÁRHOZTÁL! Meg még valami többsoros, kacifántos betűtípusú, nehezen olvasható szöveg. - Ó, a francba! - mérgelődött Paulie. - Elcsesztem! Ez miattad van! Nem kellett volna magyaráznom közben... csak csinálni! - A fiú sorozatosan kattintgatott az egérrel. - De még nincs

veszve minden... az előző szint végén lementettem... Újra lehet indítani onnan, és akkor majd lerendezem! Harriet megragadta az öccse kezét. - De nem most. - Miért nem?! - szűkölt Paulie elkeseredetten. - Azt mond tad, téged is érdekel! ígérem, nem játszom végig, csak még idá ig... - Majd holnap. Most kapcsold ki! - Ó, ne mááár! - Mára már épp elegem volt a vámpírosdiból! - Harriet jel zésértékűén a számítógép áramcsatlakozója felé nyúlt. - Kikap csolod? Vagy csináljam én?! - Óóóó! Olyan szemét vagy! - Paulie végül megadta magát. Kilépett a programból, aztán a Windowsból is. A gép kikapcsolt, megszűnt a zümmögés. - Na most örülsz?! - Ne duzzogj már! - vigasztalta Harriet. - Majd holnap sike rülni fog. És ha megmutatod, hogyan kell, kipróbálom én is. - Játszhatunk egymás ellen - javasolta Paulie. - Vagy ketten együtt a gép ellen. - Majd meglátjuk. De most aludj! - Tréfásan megfenyegette. - És vissza ne merd kapcsolni a gépet, mert azt nem úszód meg, garantálom! Az öccse mogorván tett-vett még valamit, húzta az időt, de Harriet türelmesen kivárta, amíg végül bebújik az ágyba, és magára vonja a takarót. Még egyszer megfenyegette. - Komolyan beszélek. Nincs tovább játék! Elég volt mára.

90

- Igenis, mami - vetette vissza gúnyosan a srác. - Koszi, mami, hogy ilyen gondoskodó vagy! Harriet válaszképpen lekapcsolta a villanyt, és épp készült behúzni az ajtót, amikor eszébe jutott még valami. - Figyi... - Jól van, na! Mondtam, hogy nem kapcsolom vissza! - Az a név, hogy „Morgul"... tudod, mit jelent? - Honnan tudnám?! - csattant fel a fiú panaszosán. - Akkor tudhatnám, ha legyőztem volna, és megszereztem volna a vé rét... de te nem hagytad! Kikapcsoltattad!

Hatodik fejezet Anya telefonja jó hosszan kicsengett, és Harriet már-már azt hitte, hogy az üzenetrögzítő fog bejelentkezni, amikor beleszólt egy zaklatott női hang: - Itt vagyok... máris... egy pill... - Valakik ordítoztak a hát térben, hangosan veszekedtek; rájuk förmedt, nem éppen nőies stílusban. - Befognátok már végre a hülye pofátokat?! Harriet megnézte, hogy a megfelelő számot hívta-e. - Anya?... Igen, Jordán Paxton volt az, csak a jelek szerint kissé kikelve magából. Zaklatottan, hisztérikusan. - Én vagyok, szívem, igen... - hadarta, szinte kiabálta, pedig már nem kellett túlharsognia senkit. Azok, akikre az imént rá förmedt, már elcsendesedtek. - Ne haragudj, csak iszonyatos

91

őrültekháza van itt! Az se tudom, hol áll a fejem?!... Ó, ezt nem hiszem el!... Csak egy picit, picikét várj még! Rögtön... Alvaro! Te észlény! Azonnal kapcsold ki! Kapcsooold már ki!... Kenny! Te a kettest nézd! Külön ments le minden darabot!... Alvaro! Mi a fészkes... - Hívjalak inkább később? - rebegte megilletődötten Harriet. - Negyedóra múlva? Vagy inkább... visszahívsz te engem? Semmi válasz, csak kattogás, de a háttérben hallatszott, hogy Jordán magából kikelve kiabál azzal az Alvaro nevezetűvel, és a férfi is emelt hangon válaszolgat. Még a telefonon is átjött, mekkora lehet a stúdióban a feszültség. Anya általában mozgalmas életet élt, hozzászokott a munkájával járó feszültségekhez, és tűrhetően kezelte a stresszes helyzeteket. Most valami nagyon zűrös dolognak kellett történnie, hogy ennyire kiborult. A hisztéria határát súrolta a hangja. - Anya... - próbálkozott Harriet. - Akkor én most leteszem, jó?... Nem akarlak feltartani. Majd hívjál... Épp végszóra sercegés, neszezés hallatszott. - Itt vagyok, szívem, ne haragudj... de azt se tudom, hol áll a fejem... kész őrület! Hihetetlen! El se hiszem! - Majd beszéljünk később! - Később?! - Jordán Paxton hangja ismét hisztérikus magas ságokba siklott. - Nem hiszem, hogy jobb lesz később! Addigra megőrülök, és úgy nehéz telefonon társalogni, hogy közben a falba verem az átkozott fejem! - Mi... mi történt?!

92

- Krach! - recsegte anya. - Totális összeomlás! Vírus jutott a rendszerünkbe, felülírta a virtuális mentéseket. A legfrissebb biztonsági mentések zöme pedig...Ááááh, megőrülök! Egyszerű en... ez... - Kényszeredetten nevetett. - Eddig is alig bírtuk volna tartani a határidőket... de ha most elvész többhavi kész anyag én felkötöm magam, esküszöm!... Alvaro! Azt be ne tedd! Várj meg... mindjárt!... Szívem, ott kell lennem velük, hogy mentsük, ami még menthető... - Jó, én tényleg nem is akarlak... - Veled minden rendben?! - Anya vele is kiabált, pedig alap vetően kedves akarhatott lenni, csak már nem bírta kontrollálni a hangját. - Otthon vagy már, igaz? Gerda adott enni?... Nincs semmi baj, ugye? Mondd, hogy nincs, mert most nem tudnék hazamenni... - Nyugodj meg! Minden rendben. Itthon vagyok. Paulie már alszik... És már én is lezuhanyozt... -Alvaro! Mi a helyzet a kettessel?... Bocsáss meg, szívem, de most... Alvaro, a fenébe! Ne oda!... Itt vagyok, itt vagyok. Figyelj, drágaságom, nem tudom, mikor csillapodik ez az őrület és hogy mikor jutok haza... de Gerda ott lesz veletek addig... Én itt küzdők az árral, míg bele nem fulladok... és lehet, hogy éjszaka még LAbe is át kell ugranom. Feltétlen egyeztetnem kell Georggal! Ott van valahol a kórházban, Mia mellett, vagy egy közeli hotelben. Létfontosságú, hogy beszéljünk... de nem tudom elérni. Személyesen kell megkeresnem... - Anya... - Igen, kincsem? Hm? Mi van?

93

- Nagyon ki vagy borulva. Óvatosan vezess! Az asszony tébolyultan kacagott. - Nem én vezetek majd, hanem Alvaro...Alvaro! Te isten bar ma! Mi a fenét művelsz már megint?!... Óóh! Puszi, szívem, légy jó! Tényleg mennem kell. Szia, szia. Alvaro!

Harriet jó egy percig bénultan ült az ágya szélén, és továbbra is az arca mellett tartotta a mobilját, pedig már megszakadt a vonal. Érezte, hogy van valami... valami, amit az anyjával meg kellene osztani... És hopp, beugrott! Kissé szegyeiké magát, hogy ismét megzavarja anyját ebben a káoszban, de a remény, hogy talán a segítségére lehet, tovább nógatta. Hívta. Ezúttal csak egyszer csörgött ki, az anyja máris felvette. - Vagyok! - kiabálta. - Van valami? Gyorsan mondjad, szí vem... épp most jön a sűrűje! - Az a program nem jó nektek a tönkrement helyett - hadarta Harriet -, ami Paulie gépén van? Az nem vírusos. Játszott vele... Béta verzió. Te adtad neki. Nem jó?... - Ó, kicsim! - Jordán Paxtonnak elcsuklott a hangja a meg hatottságtól. - Milyen remek lány vagy! Hogy erre is gon dolsz... -Tehát jó??

94

- Sajnos nem. Az már egy régebbi verzió. Arról van működő mentésünk itt is... de azért koszi, hogy eszedbe jutott és megpró báltad! Cukorfalat vagy! - Hát, akkor... kitartás!

Harriet kissé csalódott volt, hogy nem tudott segíteni, és kissé összeszorult a gyomra, mert átérezte anyja problémáját. Most még kevésbé érzett éhséget, mint fél órával korábban, de nem akart éhgyomorral elaludni, lebotorkált az étkezőbe, hogy legalább pár kekszet elropogtasson. Vagy valami gyümölcsöt... - Itt vagyok, Gerda... de szerintem elspájzolhatod a meleg ka ját. Beérem valami egyszerűbbel... A molett nő a tévé előtt terpeszkedett a kanapén, és nagyokat pislogva próbált feltápászkodni. Nem bírta el saját súlyát, visszarogyott. - Majd mindjárt... mindjárt... - motyogta. - Rögtön magam hoz térek. Harriet csodálkozva nézett rá. -Nem vagy jól? - Áh... - Gerda mégiscsak talpra állt, és sután vigyorgott. - Fájt a fejem, és épp azelőtt vettem be két szem nyugtatót, hogy Jordán felhívott, hogy át tudnék-e jönni hozzátok... - Legyintett. - Eddig jól bírtam, de mostanra nagyon lenyomott... Kissé kótyagos vagyok. Ha fél perccel később jössz le, már alszok... - Az

95

arcát dörzsölgette. - Mit is mondtál? Melegítsem újra a töltött padlizsánt? Vagy az olaszos csirkét? - Dehogy. - Harriet kissé feszülten ugyan, de ránevetett. Aludj csak vissza nyugodtan, majd én elrámolok. - Enned kell... - Aludj! Velem ne törődj! Nagy lány vagyok, tudok gondos kodni magamról. - Ó, micsoda szánalmas bébicsősz vagyok! - szűkölt Gerda magába szálltán. - Idejöttem, hogy vigyázzak rátok, és nem bí rom nyitva tartani a szemem... - Akkor ne tartsd! Hunyd le, hallgasd a tévét... vagy kapcsold ki, ha zavar. Vagy tudod, mit? Menj fel inkább anyáék szobájá ba, a franciaágy kényelmesebb, mint ez a kemény kanapé... és anya úgysem jön ma haza... - Meggondolta magát. Hiszen ha anya mégiscsak hazaesik valamikor az éjszaka közepén vagy haj naltájt, rettenetesen kimerült lesz... Talán mégse örül majd, ha egy hortyogó, idegen nőszemélyt talál az ágyában. - Tudod, mit? Aludj inkább Lorna szobájában! Az az ágy is kényelmes, és ott biztosan senkit nem zavarsz. - De nekem kéne vigyáznom rátok! Harriet az ajtó felé intett a fejével. - Riasztó aktiválva. Ráadásul két zsaru dekkol odakinn az utcán, hogy vigyázza az álmunkat. Meg még mások is... Úgyhogy szerintem te csak ne aggódj! Mars fel az emeletre, és aludd ki magad, mielőtt elvágódsz itt a padlón, és nekem kell felvonszolnom az emeletre...

96

Miután a testes nő elköszönt és felvánszorgott a ház felső traktusába, Harriet megszemlélte a hűtő tartalmát, hogy mit lehetne enni. Egy gyümölcsös joghurt mellett döntött, és kipótolta egy kissé már megbámult, megpuhult banánnal. Miközben hol a joghurtot, hol pedig a pépes banánt kanalazgatta, sietve bepakolta a hűtőbe a neki szánt vacsorát, majd kikapcsolta a tévét, rápillantott a riasztórendszerre, hogy tényleg be van-e kapcsolva, aztán nagy ásítozás közepette felment az emeletre. Mielőtt a szobájába ment volna, egy pillanatra megállt, és behallgatózott az öccséhez, hogy vajon nem szegte-e meg a szavát. Nagyon óvatosan, nesztelenül résnyire nyitotta öccse ajtaját, és bekukucskált. A számítógép monitora sötéten derengett, a gépházon nem világított fény, nem hallatszott zümmögés... ...az ágyon összekucorodva, bebugyolált csomagként, mozdulatlanul hevert Paulie. Harriet nesztelenül bezárta az ajtót. - Na azért! - motyogta elégedetten. - Merted volna visszakapcsolni, te kis piszok! Lorna szobája felől sem hallatszott hang; Gerda ezóta már mélyen durmolhatott. Harriet ismét ásított, aztán fél perc múltán ő is lekapcsolta a villanyt, bebújt az ágyába, és jó szokása szerint viccesen jó éjt kívánt magának. Annyira fáradt volt, hogy mire a feje a párnához ért, a feneke félig már aludt.

97

Nem tudta eldönteni, hogy máris álmodik-e, vagy még csak az álom küszöbénél jár, talpát törölgetve annak lábtörlőjében, és csak felzaklatott képzelete játszik-e vele. Bárhogy is, ismerős érzések ragadták meg. Egyfajta déjá vu, mintha átélte volna már egyszer ezt, vagy még inkább, mintha mozzanatról mozzanatra végigálmodná ugyanazt a réges-régi, visszatérő álmot. Szédült, lebegett, suhant, eszelős sebességgel, mintha vízszintesen zuhanna. Zuhant, suhant, zuhant, száguldott, zuhant, a táj összemosódott körötte, hömpölygő szürkeségbe, langyos szélrohamok pofozták, rideg látomások vicsorogtak rá, a képébe csapkodtak. Szédítő, rémisztő érzés volt ez, és valahol belül mégis felemelő, felfrissítő - szinte mámoros. Aztán fájdalom mart belé. Kötőtűnyi agyarak mélyedtek a nyakába, feltépték a bőrét, átbökték az ütőerét. Végtagjaiba, hasüregébe, a bordái közé pengeéles karmok markoltak, és tépték, szaggatták, marcangolták... Zsibbadni kezdett. Kiabálni akart, de nem bírt. Mozdulni sem bírt. Csak fennakadt szemmel, hanyatt fekve hagyta, hogy cafatokra tépjék, és közben az utolsó cseppig elfolyjon a vére az ereiből.

Hirtelen jeges ujjak érintették a nyakát; és ez már nem álom volt.

Harriet az a típusú személy volt, aki általában nehezen ébred, kínos lassúsággal vonszolja át magát az álomból az ébrenlétbe... ...de most úgy ült fel, akárha rugóra járna. Lihegve, zihálva bámult a sötétbe. Az óra hajnali két óra huszonöt percet mutatott. Újabb déjá vu... - Ki van itt?! - suttogta rémülten, verejtékesen. - Ed? Edison... A nyakát tapogatta. Nem talált semmi furcsát; sem sebhelyet, sem vért, csak a saját verítékét. Az, hogy kiszívták a vérét és szétmarcangolták, csak egy lidérces álom lehetett, de hogy egy pillanattal ezelőtt valóban megérintette valaki... ...abban egészen biztos volt. Mint ahogy abban is, hogy az a valaki, még mindig ott van a szobájában. Ott áll alig karnyújtásnyira tőle, beleolvadva a sötétségbe, őt lesi... ...talán arra várva, hogy visszaaludjon. Harriet összeszedte minden bátorságát, és reszkető kézzel az olvasólámpa kapcsolója felé tapogatózott. - Ne! - súgta egy hang, és langymeleg ujjak fonódtak a kézfe jére. - Még ne kapcsold fel! Harriet felsikkantott, és kitépte a kezét a fogásból. Az a valaki nem fejtett ki ellenállást; elengedte. - Ssssh! - hallatszott aztán. - Mit sikongatsz? Fel akarod éb reszteni a holtakat is, hugi? Ő még mindig alig tért magához.

99

De aztán éjszakai „vendége" feloltotta az olvasólámpát, és | mosolyogva közelebb hajolt. - Csak én vagyok, ne félj! - Lorn?! - Harriet levegő után kapkodott, és a szeme összeviszsza járt. Senki más nem volt a szobában. Edison Khallen egész biztosan nem. - Loooorn?! - Bizony. - Miért nem hagytad, hogy felkapcsoljam a lámpát?! A rövid, fekete hajú lány kurtán megrántotta a vállát. - Most már ég, vagy nem? - De... Harriet még mindig reszketett. A nővére a vállára tette a kezét, úgy nyugtatgatta, mint évekkel ezelőtt kislány korában. - Nyugi! Nyugi, Harry! Látod, hogy csak én vágyókValóban Lorna állt ott mellette... ...de annyira nagyon-nagyon más volt, mint amikor utoljára látta. Ugyanazt a testhez álló, fekete kosztümöt viselte, mint legutóbb, amikor kikérdezte őt az FBI titkos állomásán, a haját is ugyanúgy viselte, rövidre vágva, feketére festve. Ám valami mégis más... Lorna szeme, az arca, a viselkedése: szinte kéjes örömet, boldog felszabadultságot sugárzott. Épp úgy, mint akkor, amikor megtudta, hogy - bénázásai és sorozatos bakijai ellenére - átengedték az autóvezetői vizsgán, és megkapta a jogosítványát. Mintha valami hatalmas teher hullott volna le a válláról. - Lorna?

100

A nővére ránevetett. - Na! Ébredezel már? - Miért nem lehetett felkapcsolni a villanyt az előbb? - Na vajon miért nem? - csúfolódott vele Lorna. - Talán nem az én hugicám a világ leglassabban ébredő embere?! Te sikol toztál volna a legmérgesebben, hogy megvakulsz, ha álomittasan hirtelen a szemedbe vájt volna a vakító lámpafény. Ebben volt némi igazság; régebben többször megesett, legalábbis. Lorna leült mellé az ágyra, és sejtelmes mosollyal fogva tartotta a húga bal kezét. Épp úgy, ahogy egy bizalmas barátnő vagy egy lánytestvér szokta. - Vége van! - súgta. Örömtelién mosolygott. Szinte ragyo gott. - Most már hazajöhetek. Nem kell tovább bujkálnom és menekülnöm. Harriet ezt nem igazán értette, de valami egészen más villant az eszébe: vajon bezárta a fürdőszoba tetőablakát zuhanyozás után? - Hogy jutottál be? - hebegte zavartan. - A fürdőszobaabla kon át? - Hogy micsoda? - Lorna vihogott. - Dehogy. Sokkal hagyo mányosabb módon: az ajtón át. - De a riasztó... - Gondatlanok vagytok. Két év óta sem változtattátok meg a kikapcsoló kódot. - Dehogynem... legalább ötször. Biztonsági előírás. Félévente kötelező megváltoztatni.

101

- Érdekes. Most mégis ugyanaz, mint amit én is ismertem. - Meglehet. Apa szokta átprogramozgatni, és tudod, mennyi re utál megjegyezni új számokat. - Harriet csak mostanra ocsú dott fel teljesen a vámpíros-széttépős álmából. Életvidám nővé rére meredt. - Miről beszéltél az előbb... minek van vége? - Most már nem fenyeget egyikünket sem. Elkapták! - Kit? - Persze sejtette ő. De ez az ösztönös kérdés csak úgy kicsússzam a száján. - Edisont? - West Hollywoodban, a Gordon Campbell Stúdió egyik fél reeső kellékraktárában lapult. A te vallomásod vezetett nyomra, hugi. Neked köszönhető! Harriet összeszoruló szívvel, idegesen megnyalta kiszáradt ajkát. - De nem esett baja, ugye? - Most még nem, de hogy később mi lesz vele, majd meglát juk. - Felszabadultan nevetett. - Ezt nem hittem volna! Évek óta vadászunk rá, a nyomát se leltük, és épp itt, a környéken... épp egy nappal aJégnász előtt kapjuk el! Hihetetlen! Harriet idegesen mocorgott. - Miért is kellett elkapni? - morogta értetlenül. - Te is azt mondtad, hogy szerinted sem ő követte el ezeket a gyilkosságo kat... vagy mégis? Lorna hanyagul megrántotta a vállát. - Ez majd kiderül. Ha ő tette, be fogja ismerni, hidd el. Minek is tagadná? - És ha kiderül, hogy nem ő a tettes, akkor szabadon enge dik?

102

Lorna kedvesen nézett rá, és megsimogatta izzadságtól nedves arcát a kezével. - Ó, szegénykém... Aggódsz miatta? Félted őt? - A fejét csó válta. - Inkább örülnöd kellene neked is, hogy már nem fenyeget minket? - Engem nem fenyegetett eddig sem. Csak megmentett. - Ki tudja, miért? - Miért, te máshogy tudod? Lorna fürkészőn nézett rá. - Eddig nem akartam mondani, de talán rájöttél magadtól is, hugi... Ugyanazon okból, amiért engem kiszemeltek a Jégnász szertartás áldozatául, te is veszélyben forogtál. Emiatt volt a közeledben az „őrangyalod", hogy ügyeljen rád és óvjon téged, szükség esetén... Harriet még mindig Edison miatt szomorkodott. Értetlenül ingatta a fejét. - De miért? - Mert te meg én ugyanolyanok vagyunk, hugi. Benned is megvan az a különleges tulajdonság, ami miatt értékes lehetnél számukra. - Mi az?! - követelte. - Mi az a tulajdonság?! Lorna komoly képet vágott. - Tudod, ha elárulnám, meg kellene öljelek. - Aztán elnevet te magát, és kacsintott. - Ügynökhumor. - Óóóó... - Egyelőre tényleg nem beszélhetek erről, Harry, de talán egyszer majd...

103

Harrietnek közben már egészen máson járt az esze. - Héé... ti csalinak használtatok engem! Lorna felhúzta a szemöldökét. - Hogy érted ezt? - Ha én is ugyanolyan vagyok, tudhattad, hogy rám is vadász ni fognak... hogy akkor helyetted engem kapjanak el. És ti csak arra vártatok, hogy Edison idejöjjön, és... - Nem. - Lorna a fejét rázta. - Ez nem így van. Én csak meg próbáltam leegyszerűsíteni a helyzetet, hogy megértsd, de en nél valójában sokkal bonyolultabb, és a vámpírokat is szigorú törvények szabályozzák. Nem lett volna szabad idáig fajulniuk a dolgoknak. Súlyos hitszegések történtek, olyan mérvű árulások, amikkel senki sem számolhatott. - Dicsőn felemelte a fejét. - De most már vége! És erről többet nem mondhatok neked! - Megpaskolta a húga alkarját. - Kissé megéheztem. Nem eszünk va lamit ennek a nagy megkönnyebbülésnek az örömére?... Mintha töltött padlizsán illatát éreztem volna, amikor átjöttem az étke zőn... Maradt még belőle pár falat, vagy befaltátok mind? De tényleg, most akkor hogy van ez a vámpírokkal?! Élőhalot tak, vagy sem? Hogy látszhatnak ennyire emberinek? - Mi?! Padlizsánt ennél? - Harriet tágra nyitotta a szemét. - A vámpírok... nem csak vérrel táplálkoznak? Lorna rákacsintott. - Te aztán nem tudhatsz valami sokat a vámpírokról, hugi. Gyere, menjünk le az étkezőbe, és beavatlak pár dologba!

104

Szemben ültek egymással az étkezőasztal két oldalán, és lassan, ráérősen eszegettek. Harriet ismét csak egy joghurtot, Lorna viszont maga elé húzta az olaszos csirkét és a töltött padlizsánt is. Arra nem vette a fáradságot, hogy meg is melegítse azokat a mikrobán, és evőeszközt sem használt, az ujjaival ette, hidegen. - Gerda hazament? - kérdezte cuppogások közepette. Alaposan lehűlt a levegő így hajnali három tájt. Harriet öszszehúzta magán a sietve felkapott kardigánt, és fázósan a lépcső felé intett. - Fájt a feje, és bevett valami gyógyszert. Odafent alszik, a te szobádban... Nem gond, ugye? - Persze, hogy nem. Az már rég nem az én szobám. - Paulie éjfél körül aludt el... apa New Yorkban van, anya pe dig a stúdióban. Van valami nagy gond. - Aham. - Lorna élvezettel eszegetett. - Tudom. Harriet csak nézte. Mennyire más lett este óta! Szinte kivirult, szinte visszafiatalodott azzá a bakfissá, akinek évekkel ezelőtt ismerte. - Nem bántad meg? - kérdezte félszegen, majd nővére kérdő tekintetére hozzátette: - Hát azt... hogy vámpír lettél. Milyen érzés? Lorna felhúzta a bal szemöldökét, mintha elítélné magát a kérdést is. Vagy csak nagyon elgondolkodott. - Szörnyű és mámorító egyszerre - felelte lassan, vontatottan. - Maga a tudat, hogy miféle változás megy végbe a testedben... hogy miféle vágyak gerjednek benned, hogy megőrjít a vér kö-

105

zelsége... az elszigetelődés, a régi élet magad mögött hagyása... nos, ezt elfogadni nagyon-nagyon nehéz. Ugyanakkor sok minden kárpótol ezekért. - Padlizsántól maszatos ujjain számolta, de csak egy ideig, utána már nem folytatta. - A vámpírvér regenerálja a testet, lelassítja az öregedési folyamatot. Két éve nem vagyok beteg, még apró megfázás sem kapott el. A látásom éles lett, már nincs szükségem kontaktlencsére. Elmúltak a migrénes fejfájásaim, és tudod, volt az a savas hányingerem, ha bort ittam éhgyomorra vagy ha nem aludtam ki magam... Ennek már nyoma sincs. Oké, a négy-öthetente esedékes vérfrissítés nem egy leányálom, de nem fáj és már hozzászoktam. Új ember lettem... illetve valami új, ami több mint ember! Tudod, Harry, ez a jövő, amerre az embereknek tartaniuk kell, és én az elsők egyike vagyok. - Mosolygott. - Jól érzem magam a bőrömben. Különleges, új képességekkel gyarapodtam, jobbak a megérzéseim, jobban vág az agyam, erősebb és energikusabb lettem, gyorsabban futok, magasabbra ugrok, mint bárki a régi osztálytársak közül... - Kuncogott. - Ilyen eredményekkel még olimpiát is nyerhetnék. - És akkor miért nem? - Mert lebuknék az első doppingvizsgálaton, te buta! Harriet is elnevette magát. - Mikor pisilned kéne egy kémcsőbe, egy csepp se jönne ki, igaz? Lorna a fejét ingatta. - Nem. Nem igaz. - Hopp, ja igen, hiszen te eszel... - kapott a fejéhez. - Hiszen te eszel, akkor biztosan inni is szoktál. De... most hogy is van ez?

106

Nem úgy van, hogy a vámpírok nem esznek és nem is isznak? Csak vérrel táplálkoznak, nem? - Elbizonytalanodott. - Ezt nem nagyon taglalják a vámpíros filmekben... - Ez azért egy kicsit bonyolultabb, mint te azt gondolod - ma gyarázta. - Csak a lényeget mondom, hogy megértsd. -Oké. - Ahogy az emberek között is vannak fontos különbségek külsőségekben... bőrszínben, testi adottságokban, rasszokban, vele született képességekben, bármiben... úgy a vámpírok sem egyformák. - Hát persze, hogy nem - kotyogta közbe Harriet, miközben maga elé húzott egy banánt, és azt bontogatta. - De az, hogy milyenek, attól függ, hogy milyen annak a teste, akik vámpírrá válásuk előtt voltak. Te is pont úgy nézel ki, mint amilyen két évvel ezelőtt voltál. Úgy értem, majdnem pont úgy. - De én most nem az „emberi" külsőről beszélek, hanem az egyéb eltérésekről. Az emberek közötti különbségeket csak példaként hoztam. Hogy vannak olyanok, akiknek a feje golyó szerű, másoké hosszúkás és kerekded, akár egy csúcsára állí tott tojás... egyik nőnek pici, lapos melle van, mások hatalmas tőgyeket cipelnek... Ám még ezek is csak külsőségek. Viszont akadnak olyanok, akik ruganyosabbak, mint mások, gyorsabban tudnak futni, mint az átlag vagy távolabbra ugranak... vannak, akik szédülnek a magasban, vannak, akiknek a magasság meg se kottyan... egyesek allergiások a rákra és a kagylóra, vagy épp a mogyoróra, egy falattól felpuffadnak, bedagadhatnak vagy akár egy méhszúrástól meghalhatnak... mások kilószámra zabálhat-

107

jak a mogyorót, és a méhek is csak nagy tömegben tudnak komolyan ártani neki. Vagy némelyek nem tudják megemészteni a tejtermékeket, mások igen... - Értem, persze, ezt értem... de hogy is jön ez ide? - Úgy, hogy a vámpírok közt is léteznek ilyen jellegű eltérések. - Annyira belejött a magyarázatba, hogy ösztönösen hadoná szott a húga orra előtt egy olaszos csirkecombbal. - Láthattál fil meket olyan vámpírokról, akik meggyulladnak és elhamvadnak, ha napfény éri őket... Például Bili is a True Bloodban, ha nem is hamvad el, de alaposan megég, amikor a napfényre megy... A régebbi legendák is mind erről szólnak: a vámpírok az éj szaka teremtményei, nem bírják a napfényt. Csakhogy ez már a régmúlt... évszázadokkal ezelőtti legendák alapján... és azóta a vámpírok is egyre jobban alkalmazkodtak a körülményekhez. Bár vannak, akik még mindig belehalnak, ha napfény éri a tes tüket... viszont a jelenkor vámpírjai számára épp csak egy picit kellemetlen a napsütés... vagy egyáltalán nem. Sőt azok, akik itt élnek, Kaliforniában, ami ugyebár nem kimondottan az örök ho mály és az állandóan felhős égbolt hazája... nem csupán hozzá szoktak, de igénylik is a napfényes életet. Ugyanúgy napoznak a strandon, lebarnul a bőrük... és remekül érzik magukat. Harriet Jean-Pierre-re, a kék szemű, szőke „szörfös srác"-ra gondolt, hiszen a nővére tipikusan az ő fajtájáról beszélt. Lorna nem is észlelte ezt a kizökkenést. Fáradhatatlanul folytatta: - Érted? Még mindig sok az olyan vámpír, akik... bár már nem égnek el a napfénytől... de a mocsaras, gőzölgő, párás ho-

108

mályban érzik jobban magukat, vagy éppen a kevés napsütéses órákkal bíró helyeken... Alaszkában. Kanada északi részén. Grönlandon. Izlandon. Harriet bizonytalanul bólogatott. - És vannak olyan vámpírok, akik nem csak vérrel táplálkoz nak - próbálta átvenni nővére gondolatmenetét -, de képesek ételt és italt is megemészteni... ugye? - Például, igen. Mint láthatod. És vannak, akik imádják a fok hagymát, más vámpírokat pedig messzire lehet űzni egy tekercs fokhagymával... - Nyilván a vértisztító hatása miatt... Ezt poénnak szánta, de Lorna nem nevetett. - Na most, ezek a különbözőségek eleve meghatározóak magyarázta -, de nem csak ezeken múlik. Az életkor is számít. - Úgy érted, a vámpírként töltött „életkor"? - Nincs arra pontos mérce, hogy mennyi időbe telik a teljes átalakulás, miután egy vámpír megajándékoz a vérével. Ezernyi dologtól függ, példának okáért, a vámpírvér erejétől, az emberi test és vér ragaszkodásától, a fióka életmódjától, szándékaitól, akaratától... Egyes fiókák rögtön a „megszületésük" után csakis vérre vágynak, azzal táplálkoznak, semmi mást nem kívánnak. Másokban még megmaradtak az emberi ösztönök, próbálnak kapaszkodni régi önmagukba, és nem hagynak fel az emberi táplálkozással. Az persze önmagában nem elég, vérre is szüksé ge van... ám amellett képes magához venni és részben vagy telje sen, emberi módon megemészteni az ételeket. És a végterméket a hagyományos... vagy néha radikálisabb módon... - Lorna fura

109

képet vágott. - Szóval ki is kell adnia magából. De ezt inkább nem részletezem evés közben. - Hát jó, megmondom őszintén, ez a téma annyira nem na gyon érdekel... - Várj! - emelte fel a mutatóujját intőén a nővére. - Van még egy fontos dolog... - Ó, ugye, nem arról akarsz részletes leírást adni, hogyan hányják ki az ilyen vámpírok a megemésztett kaját, mint a bulimiások?! - Csak befejezem a gondolatmenetemet. Az átváltozó emberi test, még ha a vámpírvér regenerációja képes is gátolni az örege dést bizonyos mértékben, azért az évek, évtizedek alatt folyama tosan leépül. Egy frissen „született" fióka többnyire elfickándozik harminc-negyven évig is úgy, hogy külsőleg megmarad örök fiatal nak... mármint olyan korúnak, amilyenben megkapta atyjától az éltető vért... Ekkor még egészen emberszerű, külsőleg, minden tekintetben. Meleg a teste, esetleg izzad is, eszik-iszik, mint egy normális halandó... Viszont, ahogy korosodik, a teste is mind job ban megváltozik, és egyre jobban elszakad az emberi kinézettől... - Élőhalottá válik? Lorna tétovázva bólintott. - Olyasmivé. Egy idő után... két lábon járó tetemekké vál nak... egy eléggé hosszú-hosszú idő után Harriet kiegészítette: - Szóval... tetemes idő múltán.

110

Lorna mindkét adag kaját kivégezte, még a papírdobozt is kinyalta, aztán akkorát sóhajtott, mint aki többnapi éhezés után rakta tele a pocakját. Úgy tűnt, valóban igazán felszabadult a nagy nyomás alól, és most kiélvezi a nyugalmat. Túl sokáig azonban nem sziesztázhatott. Megcsörrent a mobilja. - Paxton. - Lorna csak beleszólt, utána viszont hosszan hall gatta, miket duruzsolnak a fülébe. Derült ábrázata pillanatról pillanatra komorult. A homlokát ráncolta. A végén pedig csak annyit mondott: - Értem. Legyen úgy! Visszatette a mobilt a kosztümje zsebébe, és fürkészőn nézett a húgára, mintha azt fontolgatná, megossza-e vele, amit hallott. - Mi van?! - nyaggatta Harriet. - Edison kiszabadult?... Sike rült megszöknie valahogy? - Nem. Arra esélye sincs. - Vámpír, nem? - vitatkozott Harriet. - Akkor semmi sem lehetetlen... - De azok is vámpírok, akik őrzik - felelte Lorna. - Fogság ban tartják... amíg kell. És semmiképp nem engedik ki aJégnász előtt. - Akkor mi a baj? Miért komorodtál el ennyire?... Nehogy azt mondd, hogy azért, mert megfeküdte a gyomrodat a pad lizsán! - Georg Drakuciou... - kezdte Lorna lassan -, meghalt. - Mi? Micsoda?!

ni

- Kivetette magát annak a kórteremnek az ablakán, az ötödik

emeletről, ahol Miát kómában tartják... Öngyilkos lett. - Csettintett a nyelvével. - Vagy kihajították. - Jóságos ég! - Harriet szíve ismét összeszorult. - Szegény Nika! Úristen! Anya tudja már?! - Már úton van LA-be - biccentett Lorna. - És Jean-Pierre azt mondja, hogy úgy tűnik, Drakuciou a Torrance-ben történ tek kulcsfigurája. - Mi? - Harriet arra a titokzatos telefonhívásra gondolt, ami benne is gyanakvást ébresztett. - De hát nem vámpír! Megkergült, és sorozatgyilkos lett? - Nem is kimondottan róla van szó, hanem arról a számítógé pes játékról, amit évek óta fejleszt... - Igen, a Vérvonal. Vámpíros játék! - Nagyon úgy tűnik, a gyilkosságok ezzel függnek össze. Azok a lányok... Felicity Cruz, Melanie Krueger és Amelie Richter... mindhárman dráma tagozatosok voltak, és közreműködtek a já ték dialógusaiban. Mint ahogy Jenna Smith is, az a végzős lány. - Igen, ezt tudom... a rendőrség ki is kérdezte Georg Drakuciout erről, de úgy rémlik, hamar tisztázták a gyanú alól, mi vel többen is tanúsították, hogy az összes esemény idején velük volt... dolgozott, a stúdióban. Vagy épp LA-ben, a kórházban Miánál... Ó, szegény Nika! - És most kiderült, hogy Marge Randallnek is köze volt a stú dióhoz és a Vérvonalhoz. Harriet az emlékezetében keresgélt. - Ő... kicsoda is?

112

- Az a megcsonkított, „azonosítatlan" tetem, amire a Wilson Parkban bukkantak - felelte Lorna. - Az ujjlenyomata alapján megállapították, hogy Marge Randall, harminckét éves nő, akit három államban köröznek. - Mi? Miért? - Ismert hacker. Szinte biztos, hogy ő juttatta be azt a vírust a stúdióba, ami tönkrevágta a rendszert, és átírta a legfrissebb mentéseket. - Jóságos ég! - szörnyülködött Harriet. - Miért tett ilyet?! - A gyilkosságok, a vírus, Mia eltávolítása... és most Georg Drakuciou kiiktatása egyetlen irányba mutat: Lars Mortensen és követői késleltetni akarták a Vérvonal elkészültét... vagy talán végleg megsemmisíteni azt, mielőtt szerte a világon nyilvános ságra kerülhetne. Harriet eltátotta a száját. - Ennyi sok gonoszság... egy játék miatt? - Jean-Pierre szerint a Vérvonal nem „csak egy játék" - hang súlyozta ki Lorna -, hanem egy rendkívül veszélyes politikai bomba. -Micsoda?! Bombaaa?! Az idősebb Paxton lány kelletlenül grimaszolt, mintha ismét valami agyas „ügynökpoén"-ra készülne. Vagy mintha nem akarna válaszolni. - Géntérkép - köpte oda végül. - A vámpírokról. Vagy mond juk úgy: vértérkép. - A fejét csóválta. - És ha tényleg az... sokkal hatalmasabbat robbanhat, mint az az atom, amit Hirosimára dobtunk. Persze, csak politikailag...

113

- Ezt nem értem. - Egyszerűsítek. - Lorna felállt, és olyan gesztusokat tett, mintha távozni készülne. - Gondolj rá úgy, mintha a világ öszszes beépített ügynökének, ipari kémeinek és külföldön műkö dő kémszervezetének a személyes adatait valakik felpakolnák az internetre... - Most hova akarsz menni? Lorna az ajtó felé intett. - Jean-Pierre rögtön itt lesz, bevisz a stúdióba. Meg kell bizo nyosodnunk arról, mennyire valós a feltételezés! Látnom kell a Vérvonalat... minél előbb! — Akkor ne a stúdióba menj, Lorn! Paulie gépén van belőle egy béta verzió... azzal játszott ma is. És fura volt, mert szerepelt a játékban Mortensen neve... meg az is, hogy Morgul... - Oké. Nézzük! - Hát... de Paulie most épp alszik. - Nem gond. Felébresztjük. - Lorna máris felfelé iramodott a lépcsőn. - Mindig is imádott. Hogy megörül majd, ha meglát!

Paulie ajtaja előtt meglepetten torpantak meg. Zajt hallottak; elmosódott zenefoszlányokat. - Mégsem alszik? - Nocsak! - Harriet bosszankodva elvigyorodott. - A kis mocsok! Pedig határozottan megtiltottam neki, hogy tovább játsszon! De legalább nem kell felébresztenünk. - Cinkosán a

114

nővérére kacsintott. - Fülhallgató lehet rajta, nem hallja, hogy jövünk... Ijesszünk rá!

Hogy ki ijedt meg jobban, amikor beléptek, nehéz lett volna megmondani. Az ablak tárva-nyitva állt, a betóduló, hűvös levegő szinte mellbe vágta őket. A számítógép bekapcsolva duruzsolt, a monitoron épp ekkor frissült a kép... ...de a fiú nem ült előtte. A fülhallgató ott hevert a klaviatúrán, törötten, mintha előzőleg leejtették és megtaposták volna. Csak a bal oldali hangszóróból hallatszott a halk zene, az is csak alig. Harriet nagyot nyelt, és az öccsét kereste a tekintetével. - Paulie! - krákogta. - Hol a pokolban... - Ezt nézd! - recsegte Lorna, és természetellenes gyorsaság gal a monitorhoz szökkent. A képernyő közepén ez állt: JÉGNÁSZ VÁR RÁD! ONTSD A VÉRED! IMÁDKOZZ LELKEDÉRT! - Úristen! - Ahogy Harriet megkapaszkodott az asztalban, hozzáért az egérhez, a képernyőn fakulni kezdett a kép, és egy cirkalmas menürendszer váltotta fel. A zene azonnal megszűnt.

115

De csak a fülhallgatóból; valahonnan az utcáról hallották tovább... ...egyre hangosabban. - Paulie! - Harriet a nyitott ablakhoz szaladt, és újra az öccse nevét kiáltotta. - Paulie... Pocok! Átfutott a fején a gondolat, hogy Paulie talán bebújt a szekrénybe, mert meghallotta, hogy jönnek és meg akarja viccelni őket... vagy hogy épp a fürdőszobába ment ki... Azonban a lelke mélyén ezerszázalékosan érezte, hogy ez most nem valami gyermeteg vicc. Véresen komoly! A nővére arcán is ezt látta: Baj van! Nagyon nagy baj! - Paulie! Egyre hangosabb lett a zene odalentről. - A rendőrautóból jön! - sziszegte Lorna. - Megvesztek ezek?! így felhangosítják... az éjszaka közepén?! Harriet szeme tágra nyílt. - Ismerem ezt a számot! - Próbálta együtt dúdolni, énekelni a beszűrődő hangfoszlányokkal. - Ez a... Have a Nice Fucking Life! Az Infra Blacktől! - Magyarázni próbálta. - Edison adta ide azt a lemezt, és... - Felsikoltott: - Úristen! Lorna! Mi van veled?! A nővére padlóba gyökerezett lábbal állt a monitor előtt, egész testében reszketett, a mellkasa emelkedett, süllyedt; úgy zihált, akár egy csapzott, árvízből menekülő, fuldokló kutya. Lihegett, még a szája is habzott.

116

Meredt szemmel bámulta a képernyőt. - Loooooorn! Térj már magadhoz! És ekkor ő is meglátta, mit bámul a nővére ily megigézetten. A számítógépen, teljes képernyőn. Mintha a YouTube-ról töltött volna le valami klipet. Önmagát nézte. De nem a mostani önmagát, nem a fekete hajú, fekete kosztümös ügynöknőt... ...hanem a hosszú, szőke hajú, régi önmagát. És még valaki volt abban a szobában, ahol a felvétel készült. Egy másik szőke lány. Diane Taylor. Nem hallatszott semmiféle hang a törött fülhallgatóból, csak Lorna egyre hevesebb zihálása és szuszogása, és az utcáról az az agyrepesztő, démoni zene. A lányok a klipen nevetgéltek, produkálták magukat, nagyokat mosolyogtak, hadonásztak. Aztán... A szőke Lorna a klipen megdermedt, mintha csak a monitor előtt álló, fekete hajú Lornát utánozná. Reszketett, vonaglott, elfordult a kamerától. A klipen kialudt a villany. És amikor ismét kivilágosodott... Pillanatok alatt megváltozott minden! A szőke Lorna átváltozott: vérgőzös, villogó szemű szörnyeteggé. Szájából megnövekedett vámpírfogak kandikáltak elő... Aztán, akár a támadó tigris, elemi erővel rávetette magát a rettegő, menekülni próbáló Diane-re. A fény hol kialudt, hol

117

felgyulladt, a kép szaggatott volt, akárha stroboszkóp villogna. Nem lehetett igazán látni, hogy mi történik, de a kamerába vér fröcsögött, és egy letépett alkar vágódott... Harriet csaknem elhányta magát. A véres háttérben egy tévéképernyőre ismerős név íródott, cirkalmas betűkkel: INFRA BLACK. - Úristen! Ez nem lehet... Émelyegve elfordult, és amit látott, még inkább letaglózta. Lorna, az igazi Lorna, a fekete hajú... ...szintén átváltozott vámpírrá. A nővére rávicsorgott, kitátotta a száját, és ajkai közül iszonyatos torokhangok hörögtek elő. Odalentről, az utcáról most egy másik ismerős Infra Black szám hallatszott: Can't Leave Without Killing. Nem távozhatsz gyilkolás nélkül!

Lorna morogva, hörgő hangokat hallatva enyhén előredőlt, mintha rá akarná vetni magát rettegésbe dermedt húgára, ám ehelyett vadul megperdült, és fogadta annak a szörnyetegnek a rohamát, ami sebzett vadkanként rontott be az ajtón. Gerda volt az, a túlsúlyos bébicsősz - immár ő is átalakulva. Két vámpír rontott itt egymásnak, Paulie szobájában, hogy megvívja végső csatáját. Bár Lorna még időben megperdült, és a rárontó némber útjába ugrott, esélye sem volt. Gerda több mint kétszeres súlyfö-

118

lényben volt modellalkatú ellenfelével szemben, és szó szerint lehengerlő, elsöprő volt a lendülete, ahogy érkezett. Elsodorta Lornát, döntötte a számítógépet, monitorostól, asztalostól, székestől. Maga alá gyűrte a vékony lányt, és csattogó agyarakkal a torkát kereste, akár egy farkas... A nagy roham Harrietet is érintette, egy hájas alkar mellkason találta, és leverte a lábáról. Az alacsony heverőnek csapódott, és beverte a fejét a falba. Nagyot koppant, de nem érzett fájdalmat. Legfeljebb a lelkében. Már tápászkodott is fel, azt sem tudva, miben kapaszkodik, mi kerül a keze ügyébe... Kiabálni, sikoltozni szeretett volna, de a mellkasát ért ütéstől bennszorult a levegő, és csak tátogott. Maximum nyöszörgésre futotta. - LOO...OOO... Legvészesebb rémálmai elevenedtek meg a szeme előtt, ahogy tántorogva próbált közelebb kerülni, hogy megüthesse valamivel a nővérét legyűrő, dagadt vámpírt. De csak nevetségesen könynyű, alkalmatlan tárgyak akadtak a kezébe... - Lorna! Lorn! A nővére egy pillanatra kiszabadult súlyos ellenfele szorításából, és az ablak felé lódult, ám Gerda elkapta a könyökét, és annál fogva iszonyatos erővel a falhoz csapta. Aztán egy hördüléssel rázúdult, és a vékony nyakba mélyesztette rettenetes fogait. Kicsordult a vér, a világos tapétára is fröccsent. Lornának vége lett!

779

Harriet megpróbált rárontani a nagydarab némberre, de az úgy legyintette meg egy visszakezes maflással vérszürcsölés közben, hogy még csak hátra sem nézett. Harriet hanyatt esett, és alaposan beverte a farcsontját, de a nyekkenéstől legalább kiszaladt a szorítás a tüdejéből, és visszajött a hangja: - Lorna! Úristen! Lorn! A nővére szeme kifordult, csak a fehérje látszott. Már védekezni sem bírt, hagyta, hogy a vérét igyák. Tátott szájából, hegyes szemfogai közül - talán utolsó leheletével - iszonyatos, szörcsögő, sziszegő, sípoló hangokat adott ki: - Fuss, Harry... fussssssss... Aztán elernyedt. Rajta már nem lehetett segíteni.

Harriet hisztérikusan zokogva, csetlő-botló léptekkel kitámolygott az ajtón. Rohanni próbált volna, menekülni, de alig bírta el a lába, annyira reszketett. Ezekkel a lábakkal képtelen lett volna lemenni a lépcsőn, legfeljebb legurulni és a nyakát törni. De tök mindegy, még csak nem is gondolt erre. Gyermeki ösztönnel a szobája menedékét kereste... Szinte beesett, és épp be tudta rántani az ajtót, amikor kintről egy súlyos test csapódott neki. Gerda. A dagadt vámpír! - Úristen!

120

Ráfordította a kulcsot, de tudta, hogy ez a gyenge ajtó nem védheti meg. Odatolta gyorsan az éjjeliszekrényét. Szánalmas próbálkozás... Minimum két négyajtós szekrény kellene! Meg acélbetétes ajtó! Gerda ismét nekirontott. A zár recsegett, ahogy a súlyos test nekifeszült. Harriet az ablak felé támolygott. Ha ki tudna ugrani... talán nem törné a nyakát... De akkor is, hova menekülhetne egy vámpír elől? Épp elérte az ablakot, és a kallantyú után kapott, amikor egyszerre két dolog történt. Berobbant mögötte az ajtó, és fadarabok, szilánkok röpködtek a súlyos női test körül. És iszonyatos csörrenéssel a képébe robbant az ablak, ahogy kívülről egy másik test is érkezett. Harriet felsikoltott, próbálta az arca elé kapni a kezét, de üvegszilánkok záporoztak az arcába, és egy pillanatra fel sem fogta, mi történik. Gerda hájas mancsa ráfonódott a jobb felkarjára, és akkorát rántott rajta hátrafelé, hogy csaknem kimozdította a vállcsontját a helyéről. Ugyanakkor az a valaki, aki az ablakon át érkezett, a derekát ragadta meg, felnyalábolta, és azon az úton át távozott vele, amerről érkezett. Kiugrott az ablakon. Szédítő ugrás volt. Harriet csaknem beleájult. Gerda mancsából kicsúszott ugyan a felkarja, de annyira nyilallt, mintha a nő karmai benne maradtak volna. Suhogás...

121

Gerda utánuk ugrott, és olyan éles hangokat hallatott, akár a bagzó macska. Egy igen kövér példány. Ám a férfi, aki kimentette Harrietet a káoszból, nem állt le verekedni a dagadékkal. Szélvészként suhant vele a sövény felé, úgy lendült át, akár egy gátfutó, és a következő pillanatban elzúgott Mrs. Simmons háza előtt. És még tovább... sövényen át, kerítés fölött, ahogy jött... A dagadt Gerda pedig közvetlenül a nyomukban vágtatott. Szélvészgyors üldözés, de a megmentője még Harriettel az ölében is gyorsabb volt. Egyre nőtt köztük a távolság. Már vagy a nyolcadik szomszédban jártak... aztán egy újabb sövény... A lány zokogott, levegő után kapkodott, és nem tudta eldönteni, próbáljon-e menekülni, vagy hagyja, hogy hurcolják. Még mindig nem bírta kinézni, hogy ki mentette meg. - Ed? - hörögte. - Lars? De ő nem lehet! Őt elkapták. Fogva tartják.

Hurcolója kiszökkent vele az utcára. Épp akkor, amikor egy metálszürke Volvo fékezett ott, csikorgó gumikkal. - Jean-Pppp... Behajították a hátsó ülésre. A megmentője is beugrott, aztán a sportkocsi már zúgott is tova. A kövér Gerda csalódottan üvöltött utánuk, de ezt a sebességet már nem bírta.

722

Elmaradt mögöttük, és leállt. Harriet zokogva, rázkódva emelkedett fel az ülésről, hogy lássa, ki mentette meg. Azt sejtette, hogy a volán mögötti, szőke üstök tulajdonosa Jean-Pierre lehet... ...de felismerte azonnal a másikat is. Ricardo Sanchez volt az, az „őrangyala".

Csak most ismerte fel, hogy visszafelé robognak az utcájukon, az ő házuk irányába. Mintha egy alakot látott volna derengeni a szobája kitört ablakában. - Lorna! - hebegte. - Ott... ott... - Nem ő az - vetette hátra Jean-Pierre fagyosan. - Lorna meghalt. Neki vége. - És Paul?! Vele mi lett?! És ő... Megállás nélkül zúgtak el a házuk előtt, az ott posztoló rendőrautó mellett, amelynek nyitott ablakán még mindig harsogott a dübörgő zene. De a kocsiban a két egyenruhás már nem hallgatta. Egyikük fejjel előre a műszerpultot támasztotta, mozdulatlanul, a másik derékig kilógott az oldalsó ablakon... ...mintha erővel cibálták volna ki. A kocsi szélvédőjén mocskos térképként kenődött szét a vér. A felnyitott csomagtartó irányából egy sötét alak szökkent feléjük. Szinte repült. Próbált megkapaszkodni a Volvo ajtópere-

123

mében, de túl nagy volt a sebesség, és Jean-Pierre egy picit - ol dalra rántotta a kormányt. Igaz, ettől a mozdulattól kissé meghúzták Mr. Johnson- kerí tését és elsodorták a postaládáját, de a támadó vámpír elhibázta őket. Eltűnt a túloldalon, a sötétben. Harriet úgy vetette hátra magát rémületében, hogy csaknem kizuhant a száguldó kabrióból. - Jóságos ég! - sikoltotta. - Nem - felelte Jean-Pierre megrovóan. - Már mondtam: a Jóságos csöppet sem ég! De az öcséd égni fog, ha nem maradsz nyugton!

Ez a különös mondat új reményt adott a lánynak, mert azt jelentette, hogy az öccse még él. - Mi van Paulie-val? - követelte. - Hova vitték?! Kik rabol ták el?! Jean-Pierre válaszra se méltatta. Már a széles Hawthorne Boulevard-on robogtak, és itt, ezen a fényárban úszó részen az elmúlt percek eseményei csupán egy képtelen rémálomnak tűntek. Ám Harriet még mindig reszketett, rázta a visszafojtott -zoko gás, és nem bírt magához térni. Ricardo félszegen fordult hátra, és barátian megfogtazét. a ke - Paul él - mondta megnyugtatóan. - Ne sírj!

124

- Ne sírjak?! - háborgott a lány. - Lorna meghalt! Ki tudja, mi lesz az öcsémmel, a házunkat vámpírok dúlták fel... és még ne is sírjak?! - Az öcsédet még megmentheted... - Hogyan? Azt se tudom, hol van? - Dehogynem. Harriet a könnyeit törölgette. - A Jégn... a Jégn... - Ott. És már csakis te segíthetsz rajta. Te hozhatod ki on nan? - Éééén?! - Teljesen elképedt ezen. - Hogyan? - Ha átveszed a helyét. -Micsoda?! Jean-Pierre kurtán felnevetett, és ő adta meg a választ: - Egyszerű csere. A te véred értékesebb, kislány... veled job ban járnak. - Felvetette a fejét, és hagyta, hogy a szél lobogtassa szőke fürtjeit. - De van egy fontos szabály: önként kell megten ned.

Hamarosan kiértek a városból, és a 405-ös úton vágtattak tovább, de nem mentek messzire. Egy kamionpihenőnél JeanPierre fékezett, és egy magányosan várakozó, sötét furgonlémel siklottak. Harriet meg sem lepődött, hogy az eléjük sétáló, latin fiatalemberben Ricardo legjobb cimboráját, Gomest merte is fel.

725

Vajon ő is vámpír? Mi más lenne? - Nos, kislány? - kérdezte Harriettől Jean-Pierre, amikor kur ta pacsikkal üdvözölték Gomest. - Kell egy fuvar? Jössz velünk aJégnászral Harriet összeszorította a száját. Aztán mégis kinyitotta. - Ha belemegyek... Paulie-t tényleg elengedik? - Arra mérget vehetsz. - És velem... velem akkor mi lesz? - szipogta. - Kiszívják a vérem? Szét fognak tépni? Megerőszakol egy falka vámpír... vagy ilyesmi? Jean-Pierre fontolgatta ezt. - Nem, nem hiszem - mondta aztán komoly képpel. - Ez túl egyszerű lenne. Ennyire olcsón biztosan nem úszód meg... Gomes durván felröhögött, Ricardo pedig komoran lehajtotta a fejét. Harriet megmakacsolta magát. Gyűlölte, ha szórakoznak vele, ha röhögnek rajta. - Rendben - motyogta csüggedten. - Vállalom a cserét. En gem... Paulie-ért. Vigyetek el oda... bármi szörnyűség is vár rám... Ám amikor kinyitották előtte a sötét furgon ajtaját, egy pillanatra megingott a fene nagy elszántsága. Mert odabenn, a kocsi belsejében Edison Khallent pillantotta meg... ...masszív üvegkoporsóban, jégbe fagyasztva, halálos dermedtségben, nyitott, lélektelen szemekkel, fájdalomtól utolsó görcsbe rándult arccal.

726

- Még van esély, Harry! - súgta a fülébe Ricardo, miközben betuszkolta, és odabilincselte őt a koporsó mellé. - A Morgulnak van szava. Kiállhat érted.

Folytatása következik:

Vérvonal 4. rész: A Morgul