Sóti Dezső
- Smith Robert úr, ideje felébredni! – szólt egy kellemes női hang. A férfi hunyorgó szemekkel, összeráncolt homlokkal emelte fel fejét. A szemközti falról egy méteres női fej nézett vele farkasszemet az óriás képernyőről. - Smith Robert úr, ideje felébredni! – ismételte újra a szőke szépség mézesmázos hangján. - Kösz, már fent vagyok! – válaszolta kissé ingerülten, de rögtön rájött milyen ostoba, hiszen egy géppel beszélget. - Köszönjük, hogy igénybe vette szolgáltatásunkat! További kellemes napot! – mondta a virtuális nő, és elsötétült a hatalmas képernyő. Olyan furcsának találta ezt a megszólítást. Talán azért – gondolta, mert még nem tette senki a neve után az „úr” szócskát. Milyen érdekes – töprengett, hogy az egész világon a keresztnevet teszik előre, csak Magyarországon maradt meg ez a fordított névhasználat. Az ükapját, aki még a huszonegyedik század elején született, Kovács Zoltánnak hívták. Ezen azonban nem volt sok ideje töprengeni, mert aznap egy fontos megbeszélésre volt hivatalos. Felkelt, papucsának orrával megrúgott az ágy szélén egy kapcsolót, mire az egy bukó mozdulattal, halk zümmögés kíséretében egybeolvadt a fal síkjával. A szűk kis lyukban, amit lakásnak neveztek, minden berendezés a praktikus helykihasználásnak volt alárendelve. Útban a konyha felé megállt egy pillanatra az ablak előtt, és egy kicsit süttette magát a beömlő verőfényes napsütésben, és végigpásztázta az alant elterülő tájat. Valójában azonban nem igazi ablak volt, csupán egy hologram, mely egy hegyekkel övezett kis tóról készült, s a napsütés megtévesztő látszatát egy hátulról világító speciális lámpa hozta létre. Tulajdonképpen a kis lakásban nem volt egyetlen valódi ablak sem. Azokkal csak a lakótömb szélén elhelyezkedő lakások rendelkeztek, de áruk emiatt csaknem a duplájára rúgott, s a kilátásban sem nagyon lelték örömüket az ott lakók, mert az többnyire a néhány méterre levő szomszédos házra esett, és az alacsonyabban fekvő szinteken még napsütéses időben is épphogy csak annyi fény hatolt be az ablakon, hogy némi természetes félhomály uralkodott. Robert a kávégép alá tette a kis porcelánra hasonlító műanyagcsészéjét, és már szörcsögött is a forró fekete folyadék. A konyhából egy tengerparti sétányra lehetett „kilátni”. Miközben a kávéját szürcsölgette, a falba süllyesztett monitoron végignézte, hogy mi található a konyhagép tárában. Hosszas tépelődés után végül a „sonkás tojásrántotta füstölt sajttal” feliratra bökött. A gép halk morgások, kattogások, zúgások hallatásával adta hírül, hogy már dolgozik az étken. Másfél perc múltán félrehúzódott egy plexilemez, és mögötte megjelent egy tányéron a végtermék. Elővett hozzá egy szelet extrudált kenyeret, az automata egy vékonyka műanyagpohárba ananászízű kólát töltött, majd nekilátott az omlett elfogyasztásának. Annyira ízlett neki, hogy felmerült benne az a naiv gondolat, hogy talán valódi tojásból készült, és hogy kíváncsiságát kielégítse, a tárolórekeszből kiemelt egy ugyanolyan feliratú színes tasakot. Elolvasta a hátoldalán kis betűkkel feltűntetett összetevőket, de csakhamar csalódnia kellett, mert a rengeteg vegyi anyag, és kód között egyetlen ehetőre sem lelt. Evés közben végigböngészte a Neten a híreket, és szokásához híven néhány gyilkosságról, tömegszerencsétlenségről, és a fociról szóló filmanyagot letöltött. Mikor végzett az evéssel, a tányért és a villát berakta a mosogatógépbe, a poharat pedig a hulladékmegsemmisítő „műanyag” feliratú rekeszébe hajította, amit az rögtön bedarált.
1
Aznap különös gonddal válogatta össze az öltözékét. A kissé már divatjamúlt lila türkizcsíkos tépőzáras öltönyét vette fel, ami alá egy szolid, testhez tapadó sötétzöld bársonyutánzatú trikót húzott. Kamera! – mondta, mire a két és fél méteres képátlójú meglehetősen elavult 3D holoképernyő életre kelt, és a közepén saját egész alakos képe jelent meg. Össze-vissza forgolódott, fel-alá járkált, miközben térbeli mását figyelte, aki mintha a szomszéd szobában járkált volna. Végül elégedetten állapította meg, hogy megjelenése megfelelő az alkalomhoz. Kilépett az ajtón, amely önműködően bezáródott mögötte, majd végigment a hosszú, szűk folyosón az ajtók két tömött sorfala között, míg el nem ért a liftekig, melyekből három – három sorakozott mindkét oldalon. Északi kapu – mondta. Néhány másodpercnyi várakozás után az egyik ajtaja kinyílt, ő pedig belépett. Becsukódott az ajtó, és gyomrának enyhe emelkedése, valamint az emeletszámok csökkenésének néhány másodpercig tartó gyorsuló üteme adta tudtára, hogy a kabin süllyedni kezdett. A harminchatodik emeletnél azonban lassulásra váltott, a harminckettediknél pedig félrecsúsztak az ajtót képező lemezek, és egy középkorú nő lépett be testhez tapadó citromsárga nadrágban, narancssárga áttetsző plasztikdzsekiben, hosszú szőke műhajjal a fején, arcán pedig annyi festékkel, amennyivel a felvonókabint is ki lehetett volna festeni. A kezeivel két feltűnően egyforma, néhány centiméteres rágcsálószerű állatot szorított a hasához, melyekről Robert gyanította, hogy kutyák. - Háj! – köszönt oda a nő tizenéves csitriket megszégyenítő csicsergő hangján, amiből nem volt nehéz rájönni, hogy a plasztikai műtétei mellett egy hangszálműtéten is átesett. - Hello! – köszönt vissza. - Maga is az északi kapuhoz? – csivitelte szoprán hangján. - Azért állt meg ez a lift te hülye vén picsa – gondolta, de csak annyit mondott: - aha. - Klónok? – kérdezte Robert, miközben tekintetével jelezte, hogy kérdésének tárgyai az állatkák. - Igen, testvérkék. – válaszolta arcára erőltetett műmosollyal, majd az ajtó felé fordult. - Így is mondhatjuk. – akarta válaszolni, de aztán inkább lenyelte, és annak ellenére, hogy roppant visszataszítónak találta a denevérfejű kis korcsulatokat, annyit mondott: - Aranyosak. A nő talán hatvannál is több volt, de harmincnak akart látszani. Robert elgondolkodott, vajon honnan van ezeknek pénzük, hogy folyton átszabassák az arcukat, zsírtalaníttassák a testüket, és még ki tudja miféle bőrregeneráló terápiákat végeztessenek. Nem valószínű, hogy dolgozik – gondolta – de úgy hallotta, hogy az utóbbi tíz évben, mióta ezeket a műtéteket is teljes mértékben gépek végzik, nagyon lezuhant az áruk, talán még az AJ-ből1 is ki lehet spórolni. - Nyugodjatok meg picinyeim! Utaztatok ti már a liftben, ettől nem kell félni. – csiripelte a nő, háttal Robertnek az ajtó felé fordulva. Az állatkák addig egészen nyugodtak voltak, de most fülsértő, vad csipogásszerű ugatásba kezdtek. - Mégiscsak kiszállok a déli autnál2, meggondoltam magam – mondta a nő a szíszínek3, bár elég lett volna, ha annyit mond, hogy „déli aut”. 1
Alanyi Járulék kijárat 3 CC: Commander Computer: Vezérlő számítógép 2
2
A felvonó fékezni kezdett, megállt, és a nő a szilikátplasztik műkövön hangosan kopogva kiriszált. A fülke elindult lefelé, majd rögtön utána egy oldalirányú rándulás jelezte, hogy vízszintes irányba folytatja útját. Nagyjából fél perces utazás után a viszonylag tágas északi hallban találta magát, ahol a fullplexi homlokzat ellenére is alkonyi szürkület uralkodott. Kilépett az épületből, a meleg, párás levegő a tömb száraz, hűvös kondicionált klímája után fullasztóan hatott. Budapest city közép-, és centrálkerületeire az állandó párásság volt a jellemző a rengeteg régi hidrogéncellás kocsi miatt, melyek napi több ezer tonna vízgőzt bocsátottak ki. A szemben levő toronytömb teteje napfényben úszott, ami egyértelmű jelének bizonyult, hogy a city felett süt a nap. Robert nem szeretett sok időt tölteni odakint, hamar megfájdult a feje, hozzá volt szokva a tömb 21százalékos oxigénszintjéhez. Az szűk úton egy-egy sávban különféle színű autók haladtak 40-50 km/óra sebességgel, 80 cm-es követési távolságokkal. A cityben már több évtizede nem lehet vezetni, a forgalmat gépek vezérelték, így az autók egy irányban polarizált, kívülről feketének tűnő ablakai mögött ülő utasok mással foglalták le magukat. A hosszabb ideje úton levők többnyire aludtak, míg mások csak bámultak kifelé, de a többség egy cyberszemüveg, vagy egy 3D monitor segítségével csetelt, szörfölt, vagy gémelt. Ezek leginkább hozzá hasonlóan AJ-ből vegetáltak, bár akadt a kocsik között néhány áruszállító, és luxuslimuzin is. Az employerek1, és a felső szférába tartozók többnyire inkább aircarral2 közlekedtek. A HÉV-állomás mindössze kétszáz méterre volt az ő lakásától, egy magasabb, kilencven emeletes lakótömb tetején, melyhez két, az épület oldalán fel-le kúszó 40 személyes panorámalift szállította az utasokat. A nagy, tágas fülkében nagyjából húszan várakoztak unott arccal. Fölötte a „42. KER. CSÖMÖR STATION” felirat látszott, és egy visszafelé számoló óra jelezte hogy 50 másodperc van hátra a felfelé indulásig. Bezáródott a kabin, és emelkedni kezdett. A szemben levő ablakok fokozatosan gyorsuló tempóban süllyedtek lefelé, és mikor az autók már hangyányivá zsugorodtak feltűnt a házak felett az azúrkék égbolt, s a környező házakról visszaverődő napfény vakító világosságot varázsolt a tágas plexikapszulába. Kiszállás után egy széles folyosón, majd egy egyszemélyes szűk kis kapun haladtak át, ahol mindenkinél egy csippantás jelezte, hogy a gép az IP3alapján regisztrálta az utasokat. Ahol pedig majd útjuk végeztével kiszállnak, ott egy ugyanilyen kapun mennek át, így az útért az utas számlájáról pontosan a megtett távolság utáni összeget vonják le. A többség ezzel a rendszerrel elégedett is volt, csupán néhány renitens zúgolódott újra és újra, akik a személyiségi jogaik megsértésére hivatkoztak. A probléma valójában a huszonegyedik század eleje óta létezett, de az igazi vihar az IP-k kötelező beültetésekor robbant ki, majd hamar le is csendesedet, ahogy az emberek meggyőződtek a rendszer előnyeiről. A hagyományos értelemben vett készpénz eltűnése, és a bűnözők kiszorulása a városokból átmenetileg a katasztrofális közbiztonság ugrásszerű javulását, és ezzel a becsületes adófizető polgárok megelégedettségét eredményezte. Így azokkal a mitugrászokkal, akik a mindenre kiterjedő központi ellenőrizhetőség veszélyeit emlegették, már senki sem törődött.
1 2
Employer: dolgozó, munkás
1-1,5 km-es magasságban légifolyosókon közlekedő, 1-6 személyes automatavezérlésű jármű. 3 Identity Plate: Néhány négyzetmilliméternyi felületű, két tizedmilliméter vastag hártya, amely egy zselészerű, szövetbarát anyagba ágyazott nanoprocesszort foglal magába. A csukló feletti részen ültetik be a bőr alá csecsemőkorban, és az illető összes személyi adatát tartalmazza. 3
A peronon, ahol az előző turnusban érkezők várakoztak verőfényes napsütés fogadta. A távolban a vattaszerű felhőpamacsok mintázta égbolton pontvonalakat rajzoló aircarok húztak el a messzeségbe. Ahogy elnézte a csillogó gépeket, elképzelte magát ahogy bent ül és lenéz a városra, valahogy szörnyen szerencsétlennek érezte magát. Mindössze az nyújtott neki némi vigaszt, hogy ha felveszik, néhány éven belül talán neki is tellik egy ilyenre. Közben a távolban egy épület mögül a kanyarban meredeken bedőlve feltűnt a szupravezető mágnespályán nesztelenül suhanó szerelvény. A vágány néhol földig lenyúló oszlopokra, máshol pedig az épületek oldalába csimpaszkodó pilléreken nyugodott. Pillanatok alatt odaért az állomáshoz, és lényegesen lassúbb sebességgel besiklott az átlátszó csőbe, amelynek – a szerelvény megállása után – az ajtajai pontosan egybeestek, és egyszerre nyíltak a vonatéival. A kocsiban az összemosódó beszélgetések kakofóniája keveredett a holomonitorok hangszóróiból áradó reklámok harsogásával. Felületes szemlélő számára úgy tűnhetett, mintha a cseverészők nagyobbik része csak úgy magában beszélne, s csak a fülüktől a szájuk elé benyúló vékonyka drót árulta el hogy telefonálnak. Robert körülnézet, hátha talál egy ablak melletti ülőhelyet, de nemhogy az ablak mellett, de máshol sem igen akadt. Elhaladt egy családi ülőhely mellett is, amely két pár egymással szembefordított fotelből állt, s három feltűnően nagydarab fickó terpeszkedett félig fekvő helyzetben elterülve, mintha legfőbb céljuk az lett volna, hogy irreálisan felpuffasztott kezeikkel és lábaikkal minél nagyobb területet fedjenek le. A legújabb divatnak megfelelően voltak öltözve szinte teljesen egyformán, ráadásul még a „frizurájuk” elkészítésénél is ugyanarra a menüpontra klikkeltek: tarra borotvált fej, - csupán a búbján meghagyva kis ovális szigetecskét - valami olajszerű géllel fényesre polírozva. Miközben elment mellettük megpróbált nem odanézni, de érezte magán a gúnyos, megvető pillantásukat, amely annyira az arcukhoz tartozott, hogy talán már arcizmaik alapállapotává vált. - Van itt még egy hely – mondta az egyik kajánul vigyorogva, de Robert tovább ment, mintha meg sem hallotta volna. - Mondom, van még egy hely! Hozzád ugatok köcsög! Legalább figyeljé’ ide ha neked pofázok! Hallod? Robert megállt az ajtó mellett az ablak felé fordulva, de a szeme sarkából látta, amint az egyik feláll, és elindult felé. A szívverése a duplájára gyorsult, érezte hogy elönti a forróság. - Ha hellyel kínállak bazmeg, legalább annyi tiszteletet aggyá’, hogy válaszolsz! – kiabálta a fülébe, s közben egyik kezével hátulról a nyakát szorítva maga felé fordította Robertet, aki közben segítséget remélve lopva körbepillantott. Az utasok azonban meredt arccal bámultak kifelé az ablakon, s ha valamelyik kíváncsiságból mégis odanézett, azonnal visszafordította a tekintetét. Robert abban reménykedett, hogy talán annyi együttérzés mégis csak lesz valakiben, hogy küld egy ES1-t. Közben pedig arra gondolt, hogy miért pont vele, és miért pont aznap történik ez. - Hagyd má’ a picsába Jimmy! Mi a faszt szórakozol? – szólt közben oda egyik haverja. - Kussoljá’! Ez az én ügyem – válaszolta amaz. - Bocs, nem akarok leülni – hebegte Robert.
1
ES: Emergency Signal: Vészjelzés, melyet a Personal Server ES billentyűjével lehet elküldeni. A rendőrség ez alapján tudja azonosítani a bajba került személyt, és annak tartózkodási helyét. Az indokolatlan riasztás azonban bírsággal jár, mely minden esetben az ES küldőjét terheli.
4
-
Akkor meg ezt ugassad bazmeg! Ha embernek érzed magadat, akkor komukináljál bazmeg! - Verbális kommunikációra gondolsz? – ironizált az iménti „nyelvbotlására”, de rögtön meg is bánta, mert a behemót húshegyet szemmel láthatóan roppant felbőszítette, és a szorítás olyan erőssé vált, hogy Robert szédülni kezdett, úgy érezte hogy kiguvadt szemei pillanatokon belül kipattannak. - Ne játszd itt nekem a professzort te seggfej, mert kiverem a fejedből azt a sok eszet! – ordította. - Megkérem a tisztelt utasokat, hogy halkabban beszélgessenek! – szólalt meg egy női hang egy rejtett hangszóróból. - Kussolj te kurva! Robert megpróbálta leszedni nyakáról a hústorony kezét, de annak betonkeményre edzett izmai továbbra is satuként szorították. Eközben kinyíltak a kocsi ajtajai, és az automata bemondta az állomás nevét. - Na mi van, verekedni akarsz? Hogy jössz te ahhoz, hogy a karomat fogdosd mi? – üvöltötte felháborodva az izomgombóc. - Dehogyis, csak szeretném, ha elengednéd a nyakamat – nyögte. - Szeretnéd mi? Legközelebb majd meggondolod, hogy kit nézzél szarnak. Nem vagy te sehol hozzám képest. Majd ha bocsánatot kérsz, akkor elengedlek. Közben az ajtó továbbra is nyitva maradt, a kocsiban a beszélgetések kusza moraja megszűnt, csak a holotévékből harsogó eklatáns reklámszöveg hallatszott. - Small Jimmy feltartott kézzel kifelé! – törte meg a csendet egy ellentmondást nem tűrő hang. A peronon két feketeruhás rendőr állt, arcukat egy csillogó fekete búra takarta, ami köztudottan egy információs monitor volt, és már több rendőrviccnek is képezte alapját. Az egyik egy sötét, henger alakú kis tárgyat maga elé tartva célba vette Jimmyt. A másik néhány méterrel odébb állt, a sisakján aprócska kis kocsányon lógó miniatűr kamera folyamatosan rögzítette az eseményeket. - Small Jimmy! Antiszociális és agresszív magatartásoddal veszélyezteted a békés adófizető polgárok nyugalmát, ezért nyomatékosan felszólítalak, hogy hagyd el a szerelvényt! Ellenkező esetben a BTK. 265. paragrafusa ötödik cikkely harmadik bekezdésének értelmében fájdalommal járó fizikai kényszert fogok alkalmazni! Az ebből eredő egészségkárosodásért a rendőrség nem vállal felelősséget. Jimmy a zsaru felé fordult, és bal kezével barátságosan átölelte Robertet. - Le merném fogadni, hogy ezt a sódert arról a miafaszról olvastad. Ilyen hosszú szöveget biztos nem tudsz bebiflázni. Egyébként is minek turbózzátok magatokat srácok? Csak dumálunk a haverommal, nincsen itt semmi gebasz. - Utoljára figyelmeztetlek: kifelé! Jimmy lassan levette Robert válláról a kezét, és elindult az ajtó felé, de mielőtt kilépett volna, megállt. - Hé kurvára nem csípem ezt a stílust öreg. Majd ha megkérsz, hogy... Egy éles csattanás kíséretében vakító kékesfehér szikra kötötte össze egy pillanatra a rendőr fegyverét Jimmy fejével, teste hatalmasat rándult, és mint egy marionettfigura ha elvágják a 5
zsinórt, összecsuklott. Mielőtt a két járőr kivonszolta az eszméletlenül fekvő, rángatódzó férfit, az amelyik eddig csak szemlélte az eseményeket, még egy rövid jogi ismertetőt intézett az utasokhoz. - Elnézést kérek az előbbi incidensért, és felhívom a figyelmüket, hogy az ebből adódó esetleges pszichikai trauma következményeiért a rendőrséget a 2050/275-ös számú kormányrendelet értelmében sem anyagi, sem erkölcsi felelősség nem terheli! További jó utat! A szerelvény tovább rótta útját, s Robert rendkívül kényelmetlenül érezte magát, mert az utasok közül többen is őt figyelték, de mikor pillantásuk találkozott, azok gyorsan más felé néztek. Ezért inkább kifelé bámészkodott, és mint máskor, most is ámulattal vegyes irigykedéssel nézegette az összezsúfolt lakótömbök között üdítően ható, óriási zöld pázsittal fedett kerteket, melyekhez impozáns méretű épületek tartoztak, többnyire valamely letűnt kor stílusjegyeinek elnagyolt utánzásával. Később azonban a szerelvény a föld alatt folytatta útját, így figyelme a hozzá legközelebb eső képernyő felé fordult. Éppen egy új fogyasztókészüléket demonstráltak roppant látványos animációval. A masina valamilyen sugárzás segítségével cseppfolyóssá teszi a zsírt a szövetekben, így használója napok alatt akár több kilót fogyhat. A néző úgy érezhette, mintha ő maga lebegne a zsírsejtek közt, azok pedig a sugarak hatására leengedett léggömbként zsugorodnak. Majd egy kilencven kilós nőt mutattak, ahogy napról napra egyre soványabb lett, míg végül három hét múlva egy gyönyörű alakú ötven kilós szexbombává vált. Aztán egy jólfésült, agilis kommentátortól megtudjuk, hogy a hölgy manökenként helyezkedett el, majd összeismerkedett egy jóképű, dúsgazdag floridai üzletemberrel, és nemsokára összeházasodnak. Robert elmosolyodott, hiszen köztudott volt, hogy számítógépes trükk az egész. Viszont a mellette álló nő, aki egyébként az átlagnál valamivel kövérebb, úgy nyolcvan kiló lehetett, és az egész szemfényvesztést átszellemült arccal nézte, benyúlt a retiküljébe, elővette a PS-ét, megnyomott rajta néhány billentyűt, s rövidesen egy hangjelzés adta tudtára, hogy regisztrálták a megrendelését. - Hihetetlen, hogy ezeket a vackokat még van, aki megveszi – gondolta Robert, miközben megvető mosollyal szemlélte a jelenetet. A következő station-nél kiszállt, és csakhamar már a harsány reklámoktól zajos aluljáróban volt. A shopok színpompás képernyői egymást túlharsogva próbálták a gyanútlan vásárlókat magukhoz csábítani, de az egészből csak egy idegesítő, szürke, kakofonikus massza lett. A zűrzavart csak fokozta a középen felállított hangszórókból dübörgő térítő propaganda, amihez önjelölt ripacsok pantomimszerű bohóckodást adtak elő egy térhatású kivetítő előtt. - …és akkor az Úr keze lesújt a bűnösökre! – harsogta egy öblös hang mennydörgés és tüzes villámok kíséretében, s közben a szektatagok nevetségesen görcsös igyekezettel próbálták előadni amint kínok között pusztulnak el. Gyorsan tovább állt, mielőtt még valamelyik „miszsziós testvér” észrevenné hogy megállt, és az információs táblák felvilágosítását követve befordult egy szűkebb folyosóra, ahol a hangzavar és a tömeg jóval elviselhetőbb lett. Komótosan ballagott, hiszen a kelleténél korábban elindult, így még rengeteg idő állt rendelkezésére. Egyszer csak a rengeteg villódzó shop között észrevett egyet, melynek szolid kirakata teljesen elütött a többitől. Középen, egy polcon számára ismeretlen tárgyak voltak kirakva, a kirakat
6
többi részében pedig színes műanyagdobozokban CMC1-k sorakoztak katonás rendben. A kirakat felett pedig egy furcsa szó volt régimódi betűkkel kiírva: „KÖNYVESBOLT”. Halvány információelmélet órai emlékek bukkantak fel benne a „könyv” szóval kapcsolatban, meg egy gyerekkori múzeumlátogatás. A „bolt” szóról pedig sejtette, hogy a shop régies elnevezése. Aztán mintegy hipotézisének a beigazolódásaként észrevett egy sokkal kisebb feliratot is a másik alatt, melyen ez állt: „Information Shop”. Közelebb ment a bejárati üvegajtóhoz, mely hang nélkül félresiklott. Odabent furcsa, múzeumokra elékeztető szag csapta meg az orrát. Körben ütésálló plexilapok mögött a falat CMC-k borították, mindössze egy kis pultféle egy IP-cash regiszterrel2 képezte a berendezést. Középen pedig egy piramis alakú szekrényen szintén átlátszó szarkofág alatt azok a bizonyos könyvek voltak elhelyezve. Néhánynak elolvasta a címét, és a szerzőjét, de nem sokat mondott neki. - Jó napot! – mondta váratlanul mögötte egy hang. Robert egy pillanatra összerezzent, és mikor megfordult, szemben találta magát a hang tulajdonosával, egy idősebb, elegáns férfival. - Hello! – köszönt vissza kissé gyanakodva, majd folytatta a nézelődést, de szeme sarkából azért figyelve az öregre – ki tudja, talán bolond, vagy buzi – gondolta. - Netán segíthetek? Robert néhány pillanatig zavartan nézett az öregúrra, majd zavarában csak annyit hebegett, hogy: - Nem, kösz. Amaz valószínűleg észrevette Robert zavarát, mert elnézően elmosolyodott, és szinte bocsánatkérően folytatta: - Elnézését kérem, de elfelejtettem megemlíteni, hogy én vagyok a shop asszisztens. - Shop asszisztens? – csodálkozott, és egy kissé megkönnyebbült. Azt hittem, hogy ők, mármint maguk csak azokban a rohadt drága exkluzív shopokban dolgoznak. Nem hittem volna, hogy egy ilyen kis mini shop nem a szokásos self-szerviz3 alapon működik. Ráadásul úgy látom, hogy nem túl nagy itt a forgalom, és hát az ember mindenhol csak azt hallja, hogy a humán erőforrás nem rentábilis. - Hát igen. Az emberek túlnyomó többsége már nemigen vásárol személyesen. Pláne ezeket nem – mutatott a színpompás CMC-kkel telezsúfolt falra. De hát ezeket is csak azért tartom, mert egyébként szinte üres lenne a bolt. - Szeretnék kérdezni valamit, persze csak ha nem találja indiszkrétnek. Mennyi itt az ön honoráriuma? Tudja, csak azért kérdezem, mert úgy néz ki, hogy hamarosan én is melózni fogok, és fogalmam sincs, hogy mostanában mennyit fizetnek a munkáért. Az öreg újra elnézően elmosolyodott. - A helyzet az, hogy ez a kis üzlet az enyém, és tulajdonképpen az időm nagy részét itt töltöm. Természetesen self-szerviz módban is lehet vásárolni a könyvek kivételével, így végül is akkor jövök-megyek amikor kedvem tartja. De nem szeretném feltartani az unalmas locsogásommal. Bizonyára játékot szeretne venni. Éppen ma érkeztek a legújabbak. Itt van például egy vadiúj real-game az Alien Massacre, vagy ez a másik sláger a Goregutter. - Nem, köszönöm, engem már nem érdekelnek a játékok. 1
CMC: Compact Memory Crystal: Kis méretű, négyszögletes lapka formájú általános adathordozó. IP-cash regiszter: Fizetésre szolgáló készülék. 3 Önkiszolgáló 2
7
-
Nem? – kérdezte az öreg meglepetten de furcsa mód némi öröm csillant a szemében. – Hogyhogy nem? Én azt hittem, hogy a játékok minden fiatalembert érdekelnek. - Annak idején én is elég sokat game-eltem, sőt, mondhatni mást sem csináltam. De aztán egyszer csak elegem lett az egészből. De gondolom, ez önt nem érdekli. - Dehogynem, folytassa csak! - Tudja, nemrég volt a harmincadik születésnapom, és akkor rájöttem, hogy életem első három évtizedében tulajdonképpen nem csináltam semmit. Úgy értem, hogy természetesen elvégeztem az iskolákat, mint mindenki más, de azon kívül semmit nem tettem le az asztalra. A cybersisakkal a fejemen töltöttem gyakorlatilag minden időmet. Rájöttem, hogyha nem kezdek valamit magammal, ugyanolyan zombivá válok, mint a többiek. Én többre akarom vinni, nem akarok abban a rohadt patkánylyukban rohadni életem végéig. - És hogyan tervezi ennek a realizálását? - Elárulom magának, hogy éppen egy interjúra igyekszem egy dzsobbal1 kapcsolatban. - Hát, sok szerencsére lesz szüksége, manapság nem olyan könnyű elhelyezkedni. De ha nem game-et szeretne venni, akkor mi késztette arra, hogy betérjen ide? - Tulajdonképpen ezek érdekelnének – mutatott a könyvek felé. - Á, az én kis kedvenceim. Netán olvasni szeretne? - Úgy érti, hogy történeteket, meg ilyesmi? - Nem is a TV csatornák programjaira gondoltam. - Eddig nem nagyon foglalkoztam ilyesmivel. Legutoljára iskoláskoromban olvastam ilyesmiket, de akkor is inkább CMC-ről néztem a kötelezőket. - Jöjjön csak egy kicsit! A shop túlsó felére tessékelte, ahol meglehetősen semmitmondó, kissé puritán csomagolású CMC-k voltak elhelyezve. - Ezekből sajnos nem sokat adok el, pedig nem drágák. Na lássuk csak! Tizennégy – mondta fennhangon, mire az egyik rekesz kinyílt, ő pedig kivette a kis lapkát, aminek a helyére rögtön egy másik csúszott. – Itt van például ez. Több tucat regény van rajta, és mindössze 3 euroba kerül. De ha gondolja, vannak olyanok is, melyeken filmen is megvan ugyanaz, így az ember össze tudja hasonlítani elképzeléseit másokéival. - Dzsokéj Mór összes műve – olvasta Robert. - Jókai Mór – helyesbített az öreg, majd megfordult, mert az ajtón belépett valaki. - Á, üdvözlöm doktor úr! - Jó napot! – válaszolta a jövevény – a Desiderius T. Shaw-ért jöttem. - Tudom, máris hozom – mondta az öreg serényen, belépett a kis pult mögé, enyhén meghajolt, és a pult alatt megnyomott egy kapcsolót, a pult mögötti fal ajtószerűen elmozdult befelé, s mikor teljesen kinyílt, egy irodaszerű kis helységet tárt fel. Körben polcok voltak elhelyezve tömérdek könyvvel, a szemben levő sarokban pedig egy kis asztalka egy lámpával. Előtte egy falba süllyesztett monitoron a kis üzletet lehetett szemmel tartani. Az öreg rövid keresgélés után leemelte az egyik könyvet, s kifelé jövet a rejtekajtót visszahúzta eredeti helyzetébe.
1
Dzsob: Ómagyarul: munka
8
-
Sajnos csak egy 2010-es harmadik kiadást sikerült megszereznem, viszont meglepően jó állapotú – mondta, és átadta. - Tökéletes – válaszolta, és áhítattal megsimogatta a fedőlapot. - Mennyi? - Nyolcszázötven. - Rendben. Az öreg az IP regiszterhez ment, és beütötte az összeget, ami megjelent a képernyőn, a másik pedig a klaviatúra melletti kis négyszögletes lapkára nyomta a hüvelykujját. - Köszönjük, hogy nálunk vásárolt! – mondta egy bájos nő a képernyőn, majd eltűnt. - Hát, még egyszer köszönöm, és ha majd szükségem lesz valamire, szólok – mondta, és újonnan szerzett portékáját becsúsztatta diplomatatáskájába, majd távozott. - Nyolcszázötven euro egy ilyen izé? – hitetlenkedett Robert. – Több, mint egyhavi AJ-m. - Bizony, mindennek megvan az ára. A doktor úr viszont nem AJ-ből él. - Na és hány regény van egy ilyen könyvben? - Általában egy kötet csak egy regényt tartalmaz, esetleg két-három kisregényt, vagy néhány novellát. - Egyet? – töprengett – Nyolcszázötvenért, ezen pedig több tucat van, és ez csak három euro? - Nézze fiatalember! Nem mindig a mennyiség számít. Ezek – mutatott a könyvgúla felé – inkább régiségnek, vagy még inkább műtárgynak számítanak mintsem adathordozónak. Az értéküket nem lehet terabyte-okban mérni. Tudja, annak idején azokat a papírlapokat melyekből ezek a kötetek készültek, még valódi fából állították elő. Sajnos pont’ e miatt nem túl időtállóak, és csak néhány tízezer példány maradt fenn, azoknak az értéke viszont napról-napra nő. A vásárlóim túlnyomó többsége valójában a gyűjtőszenvedélyének a megszállottja, általában miután megveszi hazaviszi, beteszi egy csíramentes vákuumvitrinbe, és ha el szeretné olvasni, akkor elolvassa CMC-ről. Egyébként meg néhanapján előveszi, belelapozgat, megsimogatja, és visszateszi. Talán meg fog lepődni, ismerek olyan tehetősebb embereket, akiknek egész kis könyvtára van, több száz könyvvel. - Azt hiszem, ezt megveszem – tűnődött Robert a kezében levő kis CMC-t forgatva. - Tudja mit? Magának adom ajándékba azzal a feltétellel, ha ígéretet tesz, hogy legalább egyet-kettőt elolvas a rajta levők közül. - Végül is azért akartam megvenni, úgyhogy azt hiszem ezt megígérhetem. Ja, és kösz! - Szívesen, és ha netán kedvet kapna az olvasáshoz, van itt még bőven read-CMC. - Akkor, viszlát! - Viszlát! – válaszolta az öreg, miközben Robert távozott. Elindult az eredetileg kitűzött irányba, a „Sashalom business center” tábla útmutatását követve a felszínre vezető mozgólépcső felé, az oda vezető folyosón azonban egy csapat rebellis1 tanyázott két oldalt a földön ücsörögve, ami ismét felborította Robert lelki nyugalmát, de mivel másfelé nem tudta úti célját megközelíteni, kénytelen volt tovább menni. - Hé öreg! Nem kérsz egy kis aromás szénhidrogént? – szólította meg az egyik szemüveges, aki éppen egy műanyagpohárból szürcsölgetett valami színes löttyöt. Bár a kontaktlencse alanyi jogon járt minden arra rászorulónak, a rebellisek közül érthetetlen módon mégis sokan viseltek szemüveget, ami elég drága hóbort volt. Robert először arra gondolt, hogy 1
Többnyire fiatalokból álló antiglobalista lázadók 9
tovább megy, mintha meg sem hallotta volna, de a HÉV-en történtek után jobbnak látta, ha nem így tesz. - De igen kérek! A rebellis egy kicsit meghökkent, valószínűleg erre nem számított, és a mellette heverő ütöttkopott hátizsákból előhúzott egy műanyagpoharat, egy zacskóba rejtett flakonból telitöltötte, majd átnyújtotta. Jobb csuklója – az IP-nél - a rájuk jellemző módon be volt tekerve. - Kösz! Az orrát megcsapta az alkohol jellegzetes szaga, és az érettségi bankettje jutott eszébe, ahol utoljára ivott szeszesitalt. Szerette volna megkérdezni, hogy nekik miből tellik erre, hiszen a legolcsóbb pia is belekerült 200 euroba, de inkább nem forszírozta a témát. - Ha kell, tudok neked szerezni ebből olcsón. Mondjuk százért. - Köszi, de tudod, én nem iszom, mármint úgy általában. - Rosszul teszed. Ezt a trágyadombot józanul úgysem lehet elviselni. Bár ahogy elnézlek így kirittyentve, biztos te is valami „rentábilis humán erőforrás” vagy, Mr. Marketingmanager, vagy ilyesmi, úgyhogy gondolom fingod sincs, hogy nekünk egyáltalán mi a problémánk. - Tévedsz. Én is AJ-ből élek, mint a többi csóró, csak ma egy kicsit ki kellett öltöznöm, mert egy interjúra készülök. - Szóval melózni akarsz. Hihetetlen, hogy még vannak olyan emberek, akik azt hiszik, hogy a társadalom hasznos tagjává válhatnak. De azért ez dicséretes, mármint hogy te legalább akarsz magaddal kezdeni valamit, nem úgy, mint ezek a birkák, - kezével széles mozdulatot tett az aluljáró felé - akik mint valami agyatlan zombik egész életüket a gépre kapcsolva töltik. Tudod mit? Igyál még egyet. Így legalább könnyebb lesz elviselni a kudarcot, amikor két lábbal kirúgnak. - Nem kérek, kösz. Már így is a fejembe szállt. - Addig igyál, amíg ide nem érnek a zsaruk. - Miért kéne jönniük? – kérdezte ijedten. - Nézzél csak fel oda jobbra a sarokba! Látod azt a műkövet, amelyik világosabb mint a többi? Na, a mögött egy rohadt IP regiszter van, és az a kocka azért világosabb, mert az elődjét vandál, antiszociális elemek hogy-hogynem betörték, és a masina kinyiffant. De asszem ezt is mindjárt lezúzom a picsába, csak még ezt legurítom. - Még mindig nem értem az összefüggést. - Mi az, idáig hibernálva voltál, vagy mi a fasz? Na akkor elmagyarázom. Azt, hogy már percek óta itt állsz, ez a szar detektálja, és egy beállított idő elteltével küld egy riasztást. Minket nem érzékel, - jobb kezét felemelve a betekert csuklóját jelentőségteljesen ide-oda forgatta – de te az átlagostól eltérő magatartásod miatt, mármint hogy itt a lépcső tövében percekre megállsz, gyanússá válsz. Azt azért gondolom tudod, hogy ezekkel a kibaszott detektorokkal tele van az egész city. Csakhogy nekünk van egy detektor-detektálónk, így aztán mindig tudjuk hol kell keresnünk. Ha nem hordanánk ezt a „csuklóvédőt”, mi is egy statisztikai elem lennénk a központi adatbázisban. Ha akarják, egy pillanat alatt utánanézhetnek, hogy ma mikor, és merre jártál, mit és mennyiért vásároltál, és lehet hogy mikor hazaérsz találsz a gépeden egy reklám-mailt, ami furcsa módon valahogy kötődik az aznapi vásárlásaidhoz. 10
Robert úgy tett, mintha az egészet elhitte volna, de valójában csak egy demagóg, paranoiás zagyvaságnak tartotta. – A kormány ilyesmit úgysem engedne meg – gondolta magában. - De most a tettek mezejére lépünk, úgyhogy a saját érdekedben jobban tennéd, ha most elhúznál. Robert némi megkönnyebbüléssel hagyta ott a társaságot, nem szerette ezeket izgága, balhés fazonokat. Szinte nem telik el nap, hogy valamelyik csatornán ne találkozna randalírozó rebellisekről szóló beszámolókkal. Az ember lépten-nyomon csak azt hallja róluk, hogy a társadalom alapvető stabilitását képező demokráciát akarják szétzúzni, káoszt és anarchiát hozva ezzel létre. Robert úgy gondolta, ha a médiának ez az egybehangzó véleménye róluk, akkor bizonyára így is van, éppen ezért amennyire lehetett kerülte őket. Úgy ötven-hatvan métert tehetett már meg, amikor egy csattanás, és az azt követő törmelékcsörömpölés ütötte meg a fülét. Szaporábbra vette lépteit, de csakhamar a kíváncsiság úrrá lett félelmén, és megállt egy exkluzív gyorsétkezde kirakata előtt, várva az esemény következményeit. Az 3D interaktív aromaszintézeres1 price list2-et böngészve elhűlve álmélkodott az íncsiklandozó, valódi húst is tartalmazó különféle burgerek árain. Néhány perc elteltével egy nagy police-aircar húzott el húsz-huszonöt méterrel a hömpölygő kocsiáradat felett az aluljáró irányába, s mielőtt még kieresztett kerekein megpihent volna az aszfalton, négy feketeruhás, rohamsisakos rendőr pattant ki, és félelmetes méretű elektron-emittereikkel a kezükben lerohantak a lépcsőn. Robertet elgondolkoztatták a látottak, és már nem volt benne annyira biztos, hogy amiket az imént hallott, az csak alaptalan koholmány. Az irodaház, ahova igyekezett egy százhúsz emelet magas impozáns méretű épület volt, az egész felülete átlátszatlan füstüveggel borítva, teteje magasan kiemelkedett a többi toronyház fölé. Két, felfelé elkeskenyedő gúlaszerű toronyból állt, mint két, alapjánál összenőtt monolit, a két elnyújtott piramisszerű monstrumot helyenként vízszintes, átlátszó folyosók kötötték össze, ahol a liftek vízszintes irányban biztosították az összeköttetést köztük. Robert először azt sem tudta, merre keresse a bejáratot a teljesen sík, csillogó felületen, melyen csak egy aranyszínű, bevésett felirat volt: „United Euro-Atlantic Cybernologic Corporation”. Ahogy közelebb ért, középen a cégfelirat alatt hirtelen feltárult a bejárat. Odabent hűvös, oxigéndús levegő fogadta, és az volt az első benyomása, mintha egy egzotikus trópusi tájra csöppent volna, valamikor a múlt század tájékán, mikor még voltak ilyenek. A baloldalon egy vízesés morajlott, jobbra egy őserdő, és egy hegyoldal térhatású panorámája mosódott egybe a mennyezet helyén araszoló bárányfelhőkkel, és a padlót borító zöld, gyepszerű szőnyeggel. Középen egy szökőkút csobogott, melyet növényekből (vagy legalább is annak tűnő) és kövekből álló kis sziklakert övezett. Az egész kompozícióba harmonikusan beleolvadt a szemközti sziklafal, az aljában nyolc barlangnyílásszerű lyukkal, és famintázatú ajtókkal. A látványtól megbabonázva indult el a szemközti oldal irányába, amikor egy éles hang ütötte meg a fülét: - Hova, hova barátocskám? A hang egy megtermett, magas, fényesre borotvált fejű fickótól származott, aki valamivel idősebb lehetett Robertnél. A fekete egyenruhás őr az oldalt félkörívesen elhelyezkedő fajellegű pult mögül lépett ki, ami a nagy bámészkodásban teljesen elkerülte a figyelmét. Azért is érte 1 2
Illatokat előállító gép Árjegyzék 11
váratlanul, mert az ember már nemigen találkozhatott humán recepciósokkal, általában csak szállodákban, fogadásokon, szóval csupa olyan exkluzív helyen, ahol ő nemigen szokott megfordulni. - A kilencvenkettedikre. - A kilencvenkettedikre mi? Na és, minek akarsz te odamenni? – kérdezte a behemót őr, miközben mackós járással közelebb caplatott, majd hanyag mozdulattal egyik kezét az övén lógó paralizerre helyezte. - Már várnak. – válaszolta bátortalanul. - Na és megkérdezhetem, hogy név szerint ki az aki vár? Robertnek egész úton a fejében volt a név, de most hirtelen nem jutott eszébe, pedig úgy érezte, hogy szinte ott van a nyelvén, csak ki kellene mondani. Idegesen előhalászta zakója zsebéből a PS-ét, és reménykedve hogy feljegyezte a nevet, nyomkodni kezdte a kis billentyűket, de mindhiába. - Az a helyzet, hogy nem jegyeztem fel, de egy interjúra… - Szóval, nem tudod kihez jöttél. - A neve nem jut eszembe, de… - Tehát ügynök vagy. - Dehogyis… - Na kifelé! Itt nem fogsz házalni! – mondta felemelt hangon, és kezével fenyegetően mutatott a kijárat felé. - Nézze, én időre jöttem – fogta könyörgőre, mert tudta, hogy emiatt a kis rövidzár miatt talán élete nagy lehetőségét szalasztja el. - Azt mondtam, kifelé! – üvöltötte, és vészjóslóan elindult felé. Robert jobbnak látta, ha elindul a kijárat felé, s mikor már majdnem odaért eszébe jutott a név. - Reiner Richard! Az őr tekintete egy pillanat alatt megenyhült, visszaballagott a pult mögé, és kissé lehajolva kimondta az imént elhangzott nevet, tekintetét egy monitorra szegezve. - Az ön nevét megkérdezhetem? - Smith Robert. - Fáradjon a lifthez! Reiner úr már várja. Kilencvenkettedik emelet, 9265-ös room. - Igen tudom, köszönöm. A liftnek – a bejárat felőlit kivéve – minden oldalát, még a mennyezetét is tükör borította, így az ember a szűk kis kabin ellenére úgy érezte magát, mint egy hatalmas tükörlabirintusban. - Plíz rum námber! – mondta egy női hang. - Kilencezer-kettőszázhatvanöt. - Tenk Jú. Az enyhe oldalirányú lökésekből lehetett érezni, hogy a néhány perces felfelé tartó út során a fülke többször is pályát váltott, mire a kijelző a 92-es számnál megállapodott. A folyosónak, ahova érkezett, mindkét oldalán ajtók sora futott végig, felettük számok világítottak. Mikor megtalálta a megfelelőt, tanácstalanul megállt előtte azon tanakodva hogy bekopogjon- e, kisvártatva azonban az ajtó feltárult, és valahonnan a feje fölül egy hang szólalt meg: - Kérem, fáradjon be! 12
Belépve a helységbe, lenyűgözte annak impozáns mérete, a szűk kis iroda helyett amire számított, egy terem méretű szoba fogadta. Az egyik falát egy hatalmas ablak képezte, a city toronyházainak panorámáját nyújtva. Mellette egy hatalmas mahagóni színű íróasztal mögött egy középkorú férfi ült, s ahogy Robert odaért felállt, és kezet nyújtott neki. - Hello! Reiner Richard humanpower-maneger. - Hello! Smith Robert. - Foglaljon helyet! – mutatott a vele szemben levő bőrfotelre. - Tenksz! Richard megérintett valamit az asztallapon, majd annak egy négyszögletes darabja felhajlott, az addig alul lévő oldalán egy monitor képernyőjét fedve fel. Rövid ideig matatott rajta, s közben különféle hanghatások jelezték neki a műveletek végrehajtását. - Tehát az ön szakmája cyberoperator, és ha jól látom idáig még sehol nem állt alkalmazásban. Nos, feltennék egy triviálisnak tűnő kérdést.: - Miért óhajt nálunk dolgozni? Egyáltalán miért akar dolgozni? Robertet kissé váratlanul érte a kérdés, és csak rövid tépelődés után válaszolt. - Az egyik oka az, hogy szeretnék anyagilag előrébb jutni, mondjuk egy nagyobb lakást valamelyik külső kerületben, egy aircart, ilyesmit. Ezeket az AJ-ből soha nem fogom elérni. A másik ok az, hogy szeretném olyasmivel tölteni az időmet, aminek van értelme, ami leköt. - Számtalan szórakozási lehetőség közül választhat, ráadásul a kormány jóvoltából ingyenesen. - Ezeket már mind unom. - Ezek szerint azért szeretne dolgozni, mert unatkozik. - Nem egészen. Inkább arról van szó, hogy úgy érzem magam, mint egy megtűrt valaki, vagy inkább mint valami parazita. Nem akarom úgy leélni az életemet, mint a többi AJ-s, egy lyukban vegetálni életem végéig, dagadtra hízva élvezkedni a cyberspace-ben, aki csak azzal hajt hasznot, ha kinyiffan, és az AJ feltételeként felajánlott szerveit beültetik valamelyik nagykutyába. - Fogalmazhatunk úgy, hogy üresnek érzi az életét? - Azt hiszem, igen. Ez a megfelelő kifejezés. - A CV1-jéből nem derül ki egyértelműen, hogy milyen munkát szeretne nálunk végezni. - Végezhetném például a készülékek javítását. Úgy tudom, itt az országban végzik az Európában értékesített készülékek szervízelését. - Hmm – Richard elnézően elmosolyodott – elárulok magának valamit, de ígérje meg, hogy nem adja tovább, mert ez nem publikus. A készülékek javítását már régen automatizálták, és nem manuálisan végzik, ahogyan azt az emberek nagy része gondolja. Gondolja csak végig! Például automata porszívóból cégünk napi huszonkétezer darabot gyárt, aminek nagyjából a fele kerül az európai piacra és ennek tizennyolc százaléka legalább egyszer meghibásodik. Ha ezeket hagyományos módon javítanánk, akkor rengeteg embert kellene alkalmaznunk, ami elég költséges mulatság, ezért a gyakorlatban ez a következőképpen néz ki.: A javításra bekerült gépek a szervizgépsorra kerülnek, ahol eltávolítjuk a burko-
1
Curriculum Vitae: önéletrajz 13
-
-
-
-
-
-
-
-
latot, és egy új gépre áttesszük. A rossz belső rész a reciklikálóba kerül, az elégedett felhasználó pedig kap egy új gépet. Te jó ég! Ezt a pazarlást! Lehet, hogy csak egy forrasztás engedett el, vagy a processzort kell kicserélni. Lehet. De gondolja végig, hogy idő kell ahhoz, hogy a hibát diagnosztizálja, és erre az időre munkabért kell adni, helységet, és megfelelő szociális körülményeket kell biztosítani, és akkor sem biztos, hogy egyáltalán javítható- e, nem beszélve a javítással járó hibalehetőségekről, egyszóval a humán alkalmazás összes járulékos költségével számolnunk kell. A számítások szerint egy porszívó manuális javításának a költségéből 2,6 db új gép állítható elő. Furcsa, a shopban egy ilyen porszívó 50-60 euro, és mégsem rentábilis a javításuk? Maradjon köztünk, az előállításuk kb. nyolc euro. Az egészben már csak azt nem értem, hogy mi szükség van erre a burkolatátszerelésre? Nem olcsóbb lenne simán kicserélni egy újra? Esetleg a felhasználók is elégedettebbek lennének. Pszichológiailag nem szerencsés megoldás. Megmagyarázom. Másnak is ugyanaz jutna eszébe, mint az imént önnek, vagyis az értékrendjükben devalválódnának ezek a készülékek. De akkor ezek szerint tényleg ennyit is érnek. Van egy régi, örökérvényű szabály: minden annyit ér, amennyiért el lehet adni. Mindössze el kell hitetni az emberekkel, hogy az a bizonyos dolog boldogabbá teszi őket, vagy hogy valamiért feltétlenül szükségük van rá. Ez a reklámok lényege. Úgy látom, hogy fölöslegesen jöttem el. Nem egészen. Lenne egy másik munka, amit humán erőforrással tudunk csak megoldani. Arról van szó, hogy amikor az üzemben valamilyen meghibásodás történik, akkor az európai egység, egy speciális szerelőcsapat jön át Franciaországból ennek elhárítására. Ez azt jelenti, hogy sokszor órákra leáll a termelés, és ez bizony elég jelentős veszteség. Nem is tudom. Attól tartok, hogy ezek az intelligens gépsorok meghaladják a tudásomat. Nincs mitől félni, mert a munka egyszerűbb, mint hinné. Ezek az automata gyártósorok öndiagnosztizálóak. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy amíg a szerelőkocsi elviszi a hiba helyszínére addig minden információ rendelkezésére áll a hiba okáról, sőt az elhárítás módjára is tanácsot ad a computer. A monitoron megnézi melyik alkatrészt kell kicserélni, ennyi az egész. Ha a pszichológusunk alkalmasnak találja, akkor akár már holnaptól kezdhet is. Pszichológus? Miért csodálkozik? Már vagy száz éve a pszichológusé a döntő szó humán erőforrás tekintetében. Sajnos úgy néz ki, hogy legalább egy órát fog késni, mivel Brüsszelben a rossz időjárási viszonyok miatt repülési korlátozást vezettek be, úgyhogy lesz időnk egy kicsit beszélgetni. Miattam tesz meg ekkora utat? Természetesen nem csak ön miatt, mert akkor a Neten hoztuk volna létre a meetinget. Vajon százötven éve, amikor még az employerek sokkal többen voltak, akkor is így ment ez? 14
-
-
-
-
-
1
Pszichológusokat természetesen már akkor is alkalmaztak ezen a területen, bár akkor még ez meglehetősen gyerekcipőben járt. Mostanában sokszor gondolkozom azon, vajon mi az oka, hogy bár ezek az automata üzemek ontják magukból a rengeteg fogyasztási cikket, annak ellenére az emberek nagy része mégis olyan alacsony színvonalon él, hogy szinte csak az alapvető dolgokra futja. Ez is, mint szinte minden relatív. Ha jól sejtem, az ön lakása, az a bizonyos „lyuk” is egy intelligens vezérlésű, oxigéninjektoros légkondicionálóval, termikus kiegyenlítővel ellátott épületben van, gondolom a szokásos szórakoztatóelektronikai berendezésekkel felszerelve. Igen, nagyjából jól látja. Ha belegondol, még jelenleg is a világ lakosságának kétharmada csak álmodozhat ilyen luxusról. De hadd kérdezzem meg, otthon milyen tévéje van? Egy régebbi típusú kétszázötvenes 3D holo, még aromaszintézer nélküli. Ha egy kicsit belegondol, egy ilyen készülék 40 évvel ezelőtt még csak álom volt, 15 éve pedig még csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak. Összefoglalva, maga olyan körülmények között él, amelyet még a dédapja megirigyelhetett volna, s amihez még az is társul, hogy annyi pénzt kap az államtól, amiből fenn tudja tartani magát, anélkül, hogy bármit kéne ezért tennie. Az összes háztartási munkát gépek végzik el ön helyett, sőt, még vásárolni sem kell mennie, csak leadja a rendelést, és a tunnelen1 küldik a kaját. Na jó, de ilyen alapon a középkori körülményeket is említhetné. Én csak próbálok rávilágítani a szegénység és gazdagság fogalmának viszonylagosságára. Persze az ember nem az a fajta, amelyik ismeri az elégedettség fogalmát. Akinek sok van, az még többre vágyik. Az utóbbi néhány évtized legtöbb társadalmi problémájának ez volt a fő oka. Régebben az embereknek megvolt a lehetőségük, vagy legalábbis a remény arra, hogy anyagi téren elérjék a kitűzött céljaikat. Ma viszont a társadalom hangulatát az unalom, és az elégedetlenség uralja, és ha nem lenne ez a tömegkommunikációnak nevezett jól működő gépezet, ami a „helyes” irányba tereli az egyénnek az élet fontos dolgairól kialakult elképzeléseit, szerintem a rendszer már régen összeomlott volna. De a probléma gyökere legalább száz évre nyúlik vissza. Ha nem untatja, erről szívesen beszélgetnék, tudja én szociálpszichológiából diplomáztam, ez a kedvenc témám. Egyáltalán nem untat, mostanában én is sokat töprengtem azon, hogy miért lett ilyen a világ amilyen. Ahhoz, hogy a jelenségeket megértsük, vissza kell mennünk úgy százötven évet a huszonegyedik század elejére, vagy még inkább a huszadik század végére, amikor a tömegtermelésben alapvető változások mentek végbe. Legelőször csak néhány termék gyártását automatizálták, különböző mértékben. A múlt század elején azonban a fejlettebb országokban az alapvető termékeket már emberi beavatkozás nélkül állították elő. Ezekből az iparágakból felszabaduló munkaerőt először még elnyelték a kiegészítő, illetve az egyéb területek, mint például a kereskedelem, szolgáltatás, adminisztráció, és így tovább, de már sok országban a tömeges munkanélküliség elkerülése érdekében így is a munkaidő csökkentésére volt szükség. Később azonban a kibernetika fejlődésével ezek az iparágak is géTunnel: Csőhálózaton közlekedő, kis méretű lakossági áruszállító eszköz. 15
pesedtek. Először az adminisztráció, majd a szállítás, a bányászat és az újrahasznosítás, nagykereskedelem, építőipar, és legvégül a kiskereskedelem, a gyógyászat, valamint a szórakoztatóipar. Mára már a rendszer annyira automatikus, hogy szinte emberi beavatkozás nélkül is önfenntartó. De gazdasági, és társadalmi téren is sok minden megváltozott. Mivel a versenyben a legnagyobb cégek voltak a legelőnyösebb helyzetben, a huszonegyedik század húszas éveire a világ termelésének túlnyomó részét egy maroknyi multinacionális mamutvállalat tartotta kézben. Ennek eredményeképpen a felső tízezer mesés vagyonokra tett szert, míg a munkájukat elvesztő tömegek nyomorúságos körülmények közt éltek. Ez sok országban a baloldal, sőt a szélsőségek megerősödéséhez, zavargásokhoz vezetett, néhol csak hajszál híján, a kormány drasztikus, vagy inkább brutálisnak mondható beavatkozásával sikerült a polgárháborút elkerülni. Ám a kormányok rájöttek, hogy ez az állapot nem tartható fenn sokáig, a különbségeket valahogy ki kell egyenlíteni, hogy a társadalom visszanyerje stabilitását. Ennek kézenfekvő módja az volt, hogy a multikra akkora adót kell kivetni, hogy abból a munka nélkül maradt tömegek megfelelő színvonalon tudjanak élni. Csakhogy ennek a megvalósítása nem volt olyan egyszerű, hiszen a gazdasági elit tartotta kezében a kormányokat is, és csak akkor látták be a helyzet tarthatatlanságát, amikor több országban is szélsőbaloldali, illetve neokommunista kormány került hatalomra. Tulajdonképpen két alternatíva közt választhattak. Egyik lehetőség, hogy karhatalommal tartják fenn a rendet, ami egy diktatórikus rendőrállamot, egy instabil társadalmat eredményezne, ami nyilvánvalóan nem tartható fenn sokáig. A másik, hogy vagyonuk egy részét feláldozzák biztonságuk érdekében, de még így is olyan életszínvonalon élhetnek, amit egy átlagember legmerészebb vágyálmaiban sem tud elképzelni. Ekkor vezették be az alanyi járulékot, amely járt minden olyannak, akinek nem sikerült munkát találnia. Nem véletlen, hogy sem a segély, sem pedig a munkanélküli szó nem szerepel a névben, ugyanis annak idején elég feszült volt a helyzet, és nem akartak senkinek az önérzetébe taposni efféle kifejezésekkel. A megélhetési problémákon kívül azonban más jellegűek is felmerültek. Először is az önbecsülés kérdése. A kormányok minden létező eszközzel egy újfajta, életművész embertípus példaképét állították fel, aki boldogan, gondok, és persze gyerekek nélkül végigszórakozva éli le az életét. Ez utóbbi érthető, hiszen minél kevesebb az „életművész”, annál kevesebb részre oszlanak az anyagi javak. Aztán ott volt az unalom problémája. Az emberiség első néhány ezer évében az egyén idejének, és energiájának nagy részét a szükséges javak megszerzése kötötte le. A helyzet azonban néhány évtized alatt gyökeresen megváltozott, és a felszabadult energiákat le kellett kötni, mert ha nem tudjuk konstruktív célokkal lekötni, akkor könnyen destruktív irányt vehet, mint ahogyan be is bizonyosodott az IP kötelező bevezetését megelőző időkben. Ennek érdekében az összes létező szórakozási és művelődési lehetőséget ingyenessé tettek, és a szórakoztatóipar fejlődésének nem kis anyagi támogatással hatalmas lendületet adtak. De hiába nyújtottak az embereknek szórakozást, pénzt, kényelmet, biztonságot, egy dolgot nem tudtak adni, és ez az életcél. Ez sokkal nagyobb gondnak bizonyult, mint ahogy azt először gondolták. A depresszió, és egyéb lelki betegségek, valamint az öngyilkosságok ugrásszerűen megnövekedtek, és először nem igazán értették, hogy miért, hiszen mindenkiben az a meggyőződés élt, vagy inkább éltették, - hogy most végre beköszöntött az emberiség kényelmes, problémáktól és konfliktusoktól mentes aranykora. Az életcél kérdésé16
nek megoldására annak idején volt néhány halvaszületett ötlet, melyeknek a lényege az volt, hogy az egyénnek még akkor is elfoglaltságot kell biztosítani, ha ezzel a társadalomnak semmi hasznot sem nyújt. Az egyik ilyen próbálkozás például, hogy az a cég, amely fizikai területen humán erőforrást alkalmaz, minden egyes dolgozó után egy meghatározott mértékig annyi adókedvezményt kap, amennyi a munkavállaló bére, azaz alkalmazásuk a munkáltatónak egy fillérjébe sem került volna. Ennek ellenére a multik túlnyomó többsége az elején felvázolt okok miatt nem élt ezzel a lehetőséggel. Így hát nemhogy aranykor, hanem az általános degeneráció jelei kezdtek mutatkozni a mind jobban eltunyuló társadalom mentális állapotán, aminek talán elsődleges oka a tanulás motivációjának a megszűnésében keresendő. Két alapvető csoport alakult ki. A túlnyomó többség, akikben fel sem ötlött, hogy valaha is elhelyezkedjen, a kötelező tizennyolc éves korig tartó tanulást is egy fölösleges baromságnak tartotta, és sajnos a közvélemény nyomására ezt néhány országban lejjebb is vitték. Mellesleg a kormányoknak, és az őket irányító gazdasági elitnek a műveltség és a tanultság drasztikus visszaesése csak kedvezett, hisz’ annál könnyebben manipulálhatták a beszűkült látókörű, idióta TV sorozatokon, és akciófilmeken elcsökevényesedett agyú tömegeket saját céljaik érdekében. A másik út, a hoszszú, több évtizedes kemény tanulás útja, melynek a végén ott a felemelkedés reménye, ami azonban nem mindenkinek adatik meg, ebből kifolyólag első sorban értelmiségi szülők unszolására vágtak bele néhányan. Talán elcsépelt közhelynek tűnik, de a világon mindent az egyéni érdekek irányítanak. A gazdasági evolúció igazi nyertese az, aki a saját akaratát úgy tudja tálalni az információszelektációs képességüktől megfosztott, funkcionálisan analfabéta zombiknak, hogy ezt saját érdeküknek gondolják, amire ráadásul ő maguk jöttek rá. Ennek két gyakorlati manifesztációja a reklám, és a tömegtájékoztatás. Az igazi baj szerintem akkor kezdődött, amikor az anyagi javak korlátlan urai ezeken a területen is abszolút monopolhelyzetbe kerültek, és ezzel az alapvető összefüggéseket megvilágító objektív információtól sikerült elvágni a médiának ily módon kiszolgáltatott választópolgárt. Ekkor váratlanul belépett egy harminc körüli, bronzbarna bőrű, vastagon sminkelt nő, a nyomában hat ízelt fémlábon lépkedő bőröndjével. Mikor az íróasztalhoz ért, a két férfi udvariasan felállt, bár ezt a legtöbb nő az egyenjogúsága elleni nyílt támadásnak vette. - Bemutatom cégünk pszichológusát miss Kowalskit. - Háj! Smith Robert. - Hello! Áj em Samantha Kowalski. - Inkább ha lehet, szívesebben beszélgetnék magyarul. - Nem fog túl sok beszélgetni madzsarul – mondta erősen tört akcentussal. - Én azt hittem, hogy a pszichológus beszélgetni szokott a páciensével. - Az az érzésem, hogy a pszichológiáról alkotott elképzelései meglehetősen anakronisztikusak. – mondta Richard, Robert zavarán mosolyogva. Samantha megérintette önjáró bőröndjét, s annak doboz-teste halk zümmögéssel szétnyílt. Kiemelt belőle egy az átlagosnál valamivel ormótlanabb cybersisakot. Hátradöntötte Robert székének támláját, majd nagy gondossággal Robert fejére illesztette, miközben többször elismételte, hogy: – Nem mozogni! Arcára helyezte az orrát-száját hermetikusan beborító maszkot, a sisak pántját az álla alatt szorosra húzta, s ekkor Robert ezernyi apró tűszúrást érzett a fejbő17
rén. Kezeire a nő egy-egy kesztyűt húzott, csuklójánál olyan szorosan rögzítve, hogy érezte saját ütőerének lüktetését. - Elnézést, nem akarok beleszólni a munkájába, de megkérdezhetem, hogy mi ennek az egésznek az értelme? – hangja a maszk alól tompán tört elő. - Megvizsgál a fiziolodzsikal rieksönsz. - Aha – válaszolta, mintha mindent értene, bár valójában semmivel sem lett okosabb. A nő leült a fotelba, gyakorlott mozdulatokkal a saját fejére is egy sisakot helyezett, csak az orra, és sötétzöldre pingált szája látszott ki, jobb kezére egy kesztyűt húzott, amivel a levegőben hadonászva a külső szemlélő számára láthatatlan objektumokat aktivizált. Robert hirtelen egy csodálatos mezőn találta magát. A nap szikrázóan sütött, a madarak csiripeltek, és ahogy körülnézett, észrevette a rengeteg színpompás pillangót, melyek cikázva repkedtek az enyhe szellőben hajladozó virágok felett. Az illatokról az oxigénautomatákra asszociált, bár sok olyan szagot is felfedezett, amit nem tudott azonosítani, de valahogy mégis kellemesnek találta. A látóhatár szélén, a szélben hajladozó fák koronája fölött a messzeségbe vesző, kéklő hegyek csúcsai törtek a felhők felé. Saját maga is meglepődött, hogy ez a rét, amilyenhez hasonlón még életében nem volt, ennyire megnyugtató érzéssel tölti el, és el is határozta, hogy egy ilyen szoftvert beszerez magának. Az idilli környezetet azonban nem élvezhette sokáig, hirtelen egy másik váltotta fel. Egy óriási, univerzális szerelőrobotokkal telezsúfolt csarnokban találta magát, körös-körül a kígyószerűen tekergőző flexibilis gépkarok őrjítő sebességgel préseltek, csavaroztak, hegesztettek, félelmetes, fülsértő ricsaj kíséretében. Először érdekesnek, sőt lenyűgözőnek találta a csápszerűen nyüzsgő gépkarok kavalkádját, a villámgyors, mégis hajszálpontos mozdulatokat, de aztán egyre jobban idegesítette a megbolydult termeszvárra emlékeztető rovarszerű forgatag. Csakhamar azonban ismét változott a helyszín. Egy tükörsima tó közepén ringott egy csónakban. A felszín felett néhány arasznyira tejszerű köd lebegett, amitől a partot nem látta tisztán, csupán néhány, a tó fölé boruló fűzfa sziluettje bukkant ki a lomhán kavargó pára ritkásabb pamacsain át. Rothadó avar szaga terjengett a levegőben, a csendet időnként távoli tücsökciripelés, és a csónak enyhe ringatózásának betudható diszkrét loccsanások törték csak meg. A félhomályból ítélve alkonyat, vagy talán pirkadat lehetett. A szinte fekete víztükör semmit nem árult el a mélyéről, és minél jobban nézte, annál inkább kezdett dideregni, ha tehette volna legszívesebben evezni kezdett volna a part felé. De hirtelen, egy szempillantás alatt egy nagy szobába került, amin se ablak, se ajtó nem volt, csak négy, nagyjából hat-hét méter hosszú fehér fal. A helységet az opálos mennyezetből áradó homogén fehér fény világította meg. Lefelé tekintve is csak a vastag jégpáncélhoz hasonló padlót látta, így az volt az érzése, mintha testetlenül, légies súlytalanságban lebegne a szoba mértani középpontjában. Eleinte, főleg az előző borzongató helyszín után ezt sokkal barátságosabbnak érezte, de csakhamar számára is furcsa, megmagyarázhatatlan szorongás lett úrrá rajta, s mikor már úgy érezte, hogy ez rosszabb, mint a csónakázás a tavon, beugrott a következő felvétel, amiről Robert gyakorlott szeme rögtön megállapította, hogy nem profi felvevővel készítették. Egy sportos öltözetű, vézna fickó baktatott egy lepusztult, leginkább külvárosi elhagyott gyártelepnek tűnő, szeméttel borított nagy placcon át. Mögötte szinte hangtalanul leereszke18
dett egy nagy luxusaircar, miközben kiengedte a kerekeit, és azon gurult tovább. Már egészen közel ért a gyalogoshoz, amikor az meghallotta, és futásnak eredt, de már túl későn. A kocsiból négy ember ugrott ki, a legelöl álló egy elektronemittert húzott elő. Egy kékesfehér villanás, és éles csattanás után a menekülő a fölre rogyott. Az elsőként odaérő valamit mondott neki, majd néhányszor gyomron rúgta. Erre a másik három a náluk levő baseballütőkkel, és vasrudakkal ütni-verni kezdték. Először karját maga fölé tartva próbált védekezni, de azt az első ütések eltörték, és a következők a védtelenné vált fején csattantak. Kezét a felszakadt sebre tapasztotta, közben könyökével arcát próbálta védeni. Haja pillanatok alatt vértől lett csatakos, s néhány másodperc múlva keze lehanyatlott. Az ütések tovább záporoztak a bordáira és vérrel borított fejére, de már semmilyen reakciót nem mutatott. Egyikük elővett egy pisztolyt, a többiek erre abbahagyták a csépelést, és hátrébb álltak. A lövedék szétrobbantotta a szerencsétlen fejét, a vér és agyvelődarabok háromszög alakban spricceltek szét a betonon. Annak ellenére, hogy a neten szinte minden héten rászán néhány eurót egy pár hasonlóan brutális felvétel megnézésére, Robertet a látottak jobban felkavarták, mint ahogy azt várta. Nem tudta, hogy a vizsgálat eredménye szempontjából jó, vagy rossz, de érezte, hogy az adrenalin szétárad benne, s következtében szívverése hevesebbé válik. De a következő jelenet sem volt vidámabb. Egy meglehetősen sötét szobában volt. Egy ágyon fekvő öregember mellet ült egy középkorú nő, aki az öreg kezét szorongatta, s szipogva törölgette orrát, és a sírástól kipirosodott szemét. Az öreg nyitott szájjal hörgött és zihált, arcát a fájdalom időnként torz grimaszba rántotta. Egy-két perc múlva hirtelen csend lett, félig csukott szempillái alól üveges tekintettel meredt a távolba, a nő pedig kissé remegő kezével lecsukta a halott szemeit. Majd egy gyönyörű táj felett lebegett. Körülötte zöld növényzettel borított, meredek gerincű hegyek magasodtak, alatta pedig egy fehéren habzó zúgókkal szabdalt azúrkék folyó kanyargott. A szélben hajladozó fák susogása egybeolvadt a folyó apró vízeséseinek távoli sistergésével. Lassan haladva lebegett az egyik hegycsúcs irányába, s ahogy mind közelebb ért, úgy tárult fel a mögötte kitáruló panoráma. Mikor már teljes egészében betöltötte volna látóterét, a kép hirtelen elsötétült. Egy kéz lecsatolta róla a sisakot, és lassan visszazökkent a valós világba. A pszichológusnő visszahelyezte a készülékeket a lépegető kofferbe, elköszönt, és elment. - Azt hiszem, akkor ezzel végeztünk is. Az eredményről néhány napon belül értesítjük. - Néhány napon belül? – kérdezett vissza – Azt hittem, hogy most helyben megmondják, hogy kellek e, vagy sem. - Az a helyzet, hogy ez igénybe vesz egy kis időt. – válaszolta zavartan. Pár másodpercig álltak egymással szemben, Robert elgondolkozva bámulta a padlót, Richard pedig feszengve masszírozta állát. - Na jó – törte meg a csendet Richard – öntsünk tiszta vizet a pohárba. Nincs értelme, hogy most napokig bizonytalanságban legyen. A teszt eredménye negatív lett. - Negatív? Mit jelent az, hogy negatív? - Nézze! A részleteket nem ismerem, és az a helyzet, hogy a végeredmény szempontjából azok amúgy is mellékesek. Ha úgy tetszik, bizonyos tesztszituációkra adott reakciói nagyobb mértékben tértek el, mint ahogy kellett volna. Sajnos ez van. - Aha, értem. – válaszolta letörten, majd néhány másodperc múlva kissé vidámabban folytatta - De azért nem bántam meg, hogy eljöttem, egész jól elbeszélgettünk. 19
- Szerintem is. - Akkor báj! - Báj! – válaszolta, és kezet fogtak. Odalent a hall sarkában elhelyezett műbőr ülőgarnitúrán egy néger férfi ült, Robert közeledtére felállt, és közelebb ment hozzá. - Smith Robert? - Igen, az vagyok. - Hello, én Nekambi inspector vagyok. Csak egy pár percre rabolnám az idejét. Kérem foglaljon helyet! - mutatott iménti ülőhelye irányába, majd mikor kényelembe helyezkedtek, folytatta - Történt ma délelőtt egy őőő… kis incidens. - Hadd közöljem már előre, hogy nem kívánok feljelentést tenni az ügyben, a nyugalmam többet ér. - Szóval ön jelen volt az eseménynél? - Hogyhogy jelen voltam-e? Az én nyakamat szorította az a barom a HÉV-en! - Micsoda, önt bántalmazták a HÉV-en? - Miért, nem ezért keresett meg? Mellesleg egyáltalán honnan tudta, hogy itt vagyok? - A rendőrségnek megvannak a megfelelő eszközei, de azt hiszem ez most nem fontos. Inkább mesélje el az útját a HÉV-től idáig! Robertnek csak most esett le, hogy miről is van szó. - Átvágtam az aluljárón, feljöttem a lépcsőn, és be ezen az ajtón. - Nem állt meg véletlenül útközben? - Hát, most hogy mondja, valóban betértem egy information shopba egy kicsit körülnézni. - És utána, megállás nélkül jött ide? - Úgy emlékszem. - Néhány szemtanú szerint viszont ön megállt nem messze a mozgólépcsőtől. - Néhány szemtanú szerint? - kérdezett vissza halvány, gúnyos mosollyal a szája szegletében, és már tudta, hogy amit akkor hallott, az mind igaz. - Tényleg, most már emlékszem. Megálltam, mert nem akartam túl korán ide érni. A felügyelő egy darabig csak bámult a szemébe, tekintete most már idegességéről árulkodott. - Na jó! Akkor nézze meg ezt! Zsebéből egy tenyérnyi képet húzott elő. Rajta egy fej forgott lassan körbe, és minden fordulatnál valami megváltozott rajta. Hol szemüveggel, hol borostásan, vagy szakállas lett, vagy éppen ezeknek a kombinációja. Robert rögtön felismerte. - Nem látta őt egészen véletlenül ma délelőtt? Pontosabban akkor, amikor megállt hmm… várakozni. - Hát, elképzelhető, tudja elég sok ember jár-kel az aluljáróban. - Egy lélek sem járt arra akkor. - Ezt honnan veszi? Csak nem ezt is a „szemtanúk” mondták? – kérdezte gúnyosan. - Azt hiszem, néhány dologgal nincs egészen tisztában. Garázdaság, államellenes izgatás, számítógépes bűncselekmények egész sora, és még egy halom bűncselekmény van ennek a személynek a listáján. Vigyázzon ezekkel a rebellisekkel, mert könnyen hatásuk alá kerülhetnek azok akik bedőlnek a demagóg ideológiájuknak, és ezek többnyire menthetetle-
20
nül elindulnak lefelé a lejtőn. Netán rögtön az elején bűnpártolással kezdik, ha esetleg bűncselekménnyel kapcsolatos információt hallgatnak el. - Miféle bűncselekményről beszél? – kérdezte ártatlan ábrázattal. - Azzal gyanúsítjuk, hogy szándékosan megrongálta az aluljáró burkolatát. - Nem értem, miért rongálta volna meg, de azért az megnyugtató, hogy a rendőrségnek van annyi szabad kapacitása, hogy még egy ilyen piti ügyben is rögtön nyomozást indítson. A felügyelő talán most jött rá, hogy Robert belelát a lapjaiba, és egy kicsit más hangnemre váltott. - Vigyázzon, mert könnyen rossz társaságba keveredhet, és hamar priusza lesz, akkor pedig sajnos megszűnik az AJ juttatása. Akkor miből fog megélni? Nem árt, ha ezeket végiggondolja! Minden esetre saját érdekében nyomon fogjuk követni a mozgását! - Hogy érti ezt? Bizonyára nem arra gondol, hogy a közterületeken elhelyezett IP regiszterek adatait fogják felhasználni, mert ezt tudtommal törvény tiltja, és ha jók az információim, csak indokolt esetben, ügyészi engedéllyel tehetik meg. - Úgy gondolja? – kérdezte kaján mosollyal, majd felállt, és kifele menet még odalökte: Na báj! Komótosan baktatott vissza az állomásra. Az aluljárói incidens színhelyén – mintha mi sem történt volna – a műkő burkolat teljesen ép volt, ami teljesen természetes volt számára, sőt, talán azon döbbent volna meg, ha nem így lett volna. Bekukkantott a „KÖNYVESBOLT” feliratú information shopba, de egy lélek sem volt bent. - Szerinted mi lesz ennek a világnak a jövője, mondjuk mi lesz itt száz év múlva? – kérdezte egy notebook-ot a hóna alatt szorongató középkorú nő. - Száz év múlva? – kérdezett vissza. Nem lesz itt senki – mutatott körbe. - De igen, akik hisznek, azok itt maradnak a Földön, mert a Biblia azt mondja… - Nem – vágott közbe – én nem így értettem. Az a sok fölösleges ember, mint te meg én, meg ezek itt, nem lesznek már. - A Jelenések könyvében meg van írva… – és a gépen keresni kezdte az odavágó idézetet, de Robert szó nélkül otthagyta. Már a HÉV megálló peronján állt, de az egyre erősödő vizelési ingere arra kényszerítette, hogy meglátogassa az állomás mellékhelységét. Dolga végeztével a szárítógép fertőtlenítő ibolya-fényében fürdette a kezét. A tükörből figyelte, amint az egyik fülke ajtaja lassan kinyílt, s a nyílásban egy fej bukkant elő. Rögtön felismerték egymást. - Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte Robert, és közelebb lépett. Amaz berántotta a fülkébe, és belülről bezárta. - Ott vannak még a bejáratnál? – kérdezte idegesen. - Kicsodák? - Á! – legyintett. Állambiztonságiak. Persze nincs nagy betűkkel rájuk írva, de én száz méterről kiszúrom őket. Kurva életbe! - sziszegte, és ököllel a falba ütött. - Keresnek téged. - Kösz szépen! Ha nem mondod, nem jövök rá. - Megkeresett egy zsaru, egy színes fickó, és a te képedet mutogatta. - Nekambi. Na és? Köptél? - Nem mondtam semmit. 21
-
Hát persze! – hitetlenkedett egy fanyar, gúnyos mosoly kíséretében. Most elkapnak ezek a rohadékok. Régóta a nyomomban vannak. Lezárták a fél várost. - Kérdezhetek valamit? Miért vagy te ilyen fontos nekik? - Nem csak rólam van szó. Elég sokan vagyunk, a többiekhez rajtam keresztül akarnak eljutni. Olyan információk vannak a birtokunkban, amikről te még a legmerészebb álmodban sem gondolnál. De ettől függetlenül mi alapjaiban veszélyeztetjük az ő szépen felépített kis társadalmukat. Az még egymagában nem lenne olyan nagy baj, ha engem sittre vágnának. Csakhogy ezáltal olyanokhoz jutnak el, akik tényleg számítanak. - Nem muszáj köpnöd nekik semmit. - Látom fogalmad sincs, hogy ezek milyen módszerekkel dolgoznak. Azt is előhúzzák az agyad legrejtettebb zugaiból amire már te sem emlékszel. Olyankor valahogy elfelejtik a hangzatos jelszavaikat az emberi jogokról. Rövid csend - Van egy bicskád? – kérdezte Robert. - Micsoda? Minek kell az neked? - Add ide! – válaszolta ellentmondást nem tűrő határozottsággal. Robert bal csuklóján feltűrte a ruhát, kinyitotta a bicskát, és kitapogatta az IP-jét. Remegő kézzel helyezte bőrére a pengét, és mélyen belenyomva egy félkört írt le vele. A vér kétoldalt csöpögött le a padlóra. A másik undorodva figyelte a „műtétet”. - Segíts már! Fogd meg a szélét, és húzd felfelé! A bőrt lenyiszálta a húsról, a helyén sötétvörös vér gyülemlett össze. Mikor végzett, visszaadta a bicskát, belső zsebéből egy halom papírzsebkendőt vett elő, felitatta vele a vért, és beledobta a vécébe. Néhányat a sebre helyezett, és visszahúzta ruhája ujját. A másik még mindig megrökönyödve tartotta mutató- és hüvelykujja között a levágott darabkát. - Ezzel kijutsz – mondta Robert elégedetten. Egy darabig csak álltak szótlanul, egymással farkasszemet nézve. - Miért? Ezt miért csináltad? Nem is ismersz engem. Ezért sittre fognak vágni. - Talán mert már kicsit másképp látom a világot. A másik elmosolyodott és csak ennyit mondott: - Jó reggelt kívánok!
22
