rínyi Miklós 1660-ban, Kodály Zoltán pedig 1954- ajánlott magatartás. Igenis fel kell venni a kesztyût, meg ben kiáltott föl nemzetünk védelmében. Ma a ma- kell vívni a párbajt a magyart támadókkal – de felkészülten, gyarság helyzete kedvezõbb: békében élünk, megsza- érvekkel felvértezve. Valamikor híres vívók voltunk; nem badultunk az idegen megszállástól, magunk dönthetünk ve- lehet csak támadni, idõnként vissza kell lépni, így lehet elõzetõinkrõl és a jobb jövõnk érdekében választott politikáról. készíteni a tusst. A legfontosabb, hogy legyen jó, igaz a Gazdaságunk viszont stagnál, adóssághegyet görgetünk ma- magyarság ügye. És annak is lássék. Legyen jó minden törgunk elõtt, alacsony a foglalkoztatottság, ezért is kevés az vényünk, szülessék vitában, meghallgatva mind a belülrõl, adóbevétel, a világméretû recesszió erõsen sújtja exportun- mind a kívülrõl jövõ – jó szándékú – kritikát. Legyen jó a kat, éles belpolitikai vitáink pedig megszólalásra és kritikára politika, szolgálja a nemzetet, a népet. Mérjen egyenlõ mérkésztették a külföldet. cével, támogassa a rászorulót, még inkább azt, aki saját maA magyarországi viszonyokat ért bírálatdömpingben ren- ga is mindent megtesz önmaga és családja, közössége javágeteg a túlzás, a félremagyarázás, a simulékony és konflik- ért. Becsülje meg a tehetséget, építkezzen hosszú távra. Letuskerülõ európai politikusoknak nem tetszik a szókimondó gyen jó fizikai és mentális állapotban az ország, legyen és idõnként érdes retorika, különösen pedig a radikális egészséges a közhangulat. Tisztelje mindenki a törvényeket, jobboldal harsány és felelõtlen, sokakat ijesztõ és taszító be- és annak megszegõi kapjanak visszatartó erejû büntetést. szédmódja. A törvények jobb elõkészítésével talán elkerül- Folytassunk jó és eredményes külpolitikát, és ezt támogassa hetõ lett volna a Magyarország-kép jeminden, az európai értékekkel azonolentõs (reméljük csak suló politikai irányzat. átmeneti) megromlása, Örüljünk, hogy vannak amit Oplatka András barátaink, szövetségeseolyan pontosan tárt ink. Hamis és értelmetlen elénk elõadásában. a póz, hogy „egyedül va1989-ben a világ gyunk”. A régi rómaiak csodálattal adózott Matudták, hogy „az orszá„A sok tényezõ közül, melyek segítenek abban, hogy fajunk meggyarországnak a „tárgyagok biztonságának legjobb mentessék a teljes megsemmisüléstõl, kétségtelenül legfontosabb lásos forradalom”-ért, a zálogai nem a hadseregek az a vélemény, melyet rólunk külföldön táplálnak.” békés rendszerváltozásért, vagy a kincsek, hanem a Széchenyi István: Önismeret (1857) ami az összes kommunisbarátok”. Nálunk mintha ta dominó eldõltéhez vezetett. A németek soha el nem mú- sokan elfelednék, hogy a NATO és az Európai Unió tagjai ló hálát emlegettek. Ma minderre kevesen emlékeznek, és a vagyunk, és hogy ez a két intézmény nem rosszakarónk. világ vezetõ lapjai jóvoltából a külföldi kormányok és politi- Amíg a NATO fennáll és mi a tagja vagyunk, nem fenyegetkusok, meg az újságolvasók jelentõs része tényleg azt hiszi, het minket többé sem idegen nagyhatalom, sem ellenséges hogy Magyarországon „veszélyben van a demokrácia”, sõt koalíció. Az Európai Uniótól pedig jelentõs összegû támotalán már el is bukott. gatást kapunk országunk fölemelkedéséhez. Csak régi és kipróbált barátainkkal együttmûködve van esély kijavítani az EU hibáit, és kiutat találni a jelenlegi pénzügyi válságból. „Fel kell venni a kesztyût” Célszerû „nyitni,” további gazdasági és politikai kapcsolatoMi a teendõ, mi a helyes válasz a kevés jóhiszemû és a szá- kat építeni, de nem szövetségeseinknek hátat fordítva. mos rosszhiszemû külföldi bírálatra? Noha érthetõ, hogy sértve érezzük magunkat, de a megsértõdés sosem jó politi- Az elveszett presztízs: „álkurucok” felelõtlensége ka, a harag pedig mindig rossz tanácsadó. Történeti és politikai tapasztalatokra épülõ meggyõzõdésem szerint – önbe- A 20. század történelme sok leckét kínál számunkra. Az csülésünket nem feladva – érdemes megfogadni Illyés Gyula egyik nagyon fontos lecke az, ami ennek az írásnak a mottó1943-as tanácsát: az erõs nemzet képes „szembenézni a ked- ja, hogy mennyire fontos „az a vélemény, melyet rólunk külvezõtlen véleménnyel, vagyis nyugodt férfiassággal megvizs- földön táplálnak”. Békék és határok múltak ezen, ma pedig gálni: nem az igazat mondják-e? Nem kitûnõ leckealkal- milliárdos támogatások, befektetések és üzletek. Harminc évvel ezelõtt Az elveszett presztízs címmel könymak-e elsõsorban hibáink levetésére? Csak ezután – az esetleges hibák elismerése és leküzdése után – foghatunk abba, vet írtam arról, hogyan romlott meg a 20. század elején a amit ma legtöbben az elsõ tennivalónak mondanának: az magyarokról a szabadságharc nyomán széles körben kialaellenséges propagandát ellenpropagandával legyõzni. Ter- kult rokonszenvezõ kép.2 A millennium idején a nyugati lamészetesen nem ellenségeink ócsárlásával; [...] Nem hang- pok még „mintaszerû alkotmányos állam”-ról és csodálatos gal kell felkerülnünk, hanem valódi – s immár megszaporo- fejlõdésrõl írtak, Magyarországot a Monarchia „stabilizáló és liberalizáló” tényezõjének tekintették. A fordulat az dott – értékeink felmutatásával.”1 Nem puhaság, nem meghátrálás, nem defetizmus az itt 1904–06. évi politikai válság alatt kezdõdött, a Tisza Istvánt
Z
1 Illyés Gyula: Hírünk a világban. Magyar Csillag, 1943. december. Új közlés: Hírünk a világban. (Elõszó és jegyzetek: Szigethy Gábor.) Budapest, Magvetõ, 1985; Budapest, Neumann Kht., 2003.
12
2 Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894–1918). Budapest, Magvetõ, 1986.; 2. kiad. Budapest, Magyar Szemle Kiadó, 1994.
megbuktató harsány „álkuruc” koalíció felelõtlen radikalizmusa, majd ügyetlen kormányzása nyomán. Az addig velünk rokonszenvezõ angol és francia sajtó elõször jóindulatú tanácsokkal próbálta észhez téríteni a magyar politikusokat, de azok és publicistáik a bírálók sértegetésével válaszoltak, bértollnoknak, a magyarellenes osztrák vagy szláv körök ügynökének kiáltották ki õket. A 19. század végére többségében szláv- és románbaráttá vált francia sajtóhoz és történetíráshoz csatlakozva ekkor vált már nem az akkori magyar kormány, hanem életre szólóan a mindenkori magyar politika szenvedélyes ellenfelévé H. W. Steed, az akkori világ legfontosabb lapjának, a londoni Timesnak a bécsi tudósítója, és R. W. Seton-Watson („Scotus Viator”), egy idealista gondolkodású, szigorú presbiteriánus ifjú skót történész-publicista.3 A magyarokat 1848 óta ugyancsak ismerõ és kedvelõ Skandináviában is a 20. század elején nyert teret az a nézet, hogy a szabadságért egykor bátran harcoló magyarok elnyomják nem magyar honfitársaikat. A norvégok nemzeti költõje, Björstjerne Björnson a magyarok barátjából kérlelhetetlen kritikusunkká vált, amikor 1907-tõl kezdve felkarolta a „hárommillió elnyomott szlovák” ügyét, és a magyarországi nemzetiségek asszimilációjára törekvõ politikát „Magyarország legjelentõsebb iparágá”-nak nevezte.4 Norvégiában ma is nagy kultusza van Björnsonnak, és sokan az õ publicisztikai írásai alapján teszik skatulyába a magyarokat és a szlovákokat.
Világpolitikai érdekek Megkönnyítette és részben motiválta a magyar politikáról alkotott brit és francia vélemények radikális megváltozását, hogy 1904 és 1907 között – elsõsorban a gazdaságilag és katonailag rendkívül megerõsödõ és mind agresszívabb Németország féken tartása érdekében – kialakult az angol– francia–orosz „entente”, miközben az Osztrák–Magyar Monarchia az Oroszországgal megromló viszony miatt is kitartott a Németországgal még 1879-ben megkötött kettõs szövetség mellett. Az 1906 és 1910 között Magyarországot irányító koalíció támogatta ezt a külpolitikát. A külföld nem ekkor „fedezte fel” a magyarországi nemzetiségi kérdést, de elsõsorban ezért kezdte kritizálni és mindinkább elmarasztalni a szláv és a román kisebbséggel szemben követett magyar politikát. Nem volt teljesen alaptalan a bírálat, Mocsáry Lajostól Jászi Oszkárig magyar részrõl is erõsen helytelenítették a Wekerle Sándor, Apponyi Albert, ifj. Andrássy Gyula és Kossuth Ferenc vezette „nemzeti koalíció” türelmetlen lépéseit, az 1868-as liberális nemzetiségi törvény semmibevételét, de erõs túlzás volt „a civilizált Európában példa nélkül álló” magyar elnyomásról, erõszakos asszimilációról beszélni.5 Az egymással rivalizáló két európai politikai és katonai szövetség a Monarchiát és benne Magyarországot külpolitikai kényszerpályára állította, a trónörökös, Ferenc Ferdinánd életét kioltó szarajevói merénylet pedig belevitte a világháborúba. 1914 elõtt a nyugati nagyhatalmaknak eszükbe sem jutott a Monarchia felosztása, a szerb, román és cseh nemzeti ábrándok valóra váltása, de az ellenséggé vált magyarokról
már könnyen elhitték, hogy alkalmatlanok egy többnemzetiségû ország vezetésére, hogy egy stabil és békés Európa elõfeltétele a Monarchia „nemzeti” államokra szabdalása. Seton-Watson, aki a háború elõtt a Habsburg Monarchia szerkezeti megreformálása és egy méltányosabb nemzetiségi politika mellett érvelt, a Szerbiának átadott hadüzenet pillanatában „leírta” a négyszáz éves államalakulatot, s annak elszánt ellenfelévé, elpusztításának fáradhatatlan harcosává vált. Vagyonát és egészségét nem kímélve küzdött azért, amit nemcsak saját hazája, hanem valamennyi kis közép- és kelet-európai nép, sõt az egész emberiség érdekének hitt. Ebben a meggyõzõdésben és az ebbõl fakadó politikai célokért folytatott küzdelemben ideális társának bizonyult Wickham Steed, aki a Times tulajdonosa, Northcliffe sajtómágnás (mellékesen a késõbb a magyar revízió élharcosává váló Lord Rothermere bátyja) esze és jobbkeze volt. Kettõjük körül politikusokból, egyetemi szakemberekbõl és újságírókból, valamint a háború elsõ hónapjaiban az antantországokba emigrált szláv politikusokból – Tomas Masaryk vezetésével – komoly erõt képviselõ csoport szervezõdött, s ez újságcikkekben, könyvekben, elõadásokban, gyûléseken és magánbeszélgetésekben érvelt amellett, hogy Ausztria-Magyarország nemzetiségeit föl kell szabadítani, elõ kell segíteni, hogy a soknemzetiségû birodalom helyén független nemzeti államok jöjjenek létre. Nagy teljesítmény volt a birodalmi mentalitású, a „balkanizálódást” lesajnálva emlegetõ briteket, majd a létével a föderatív szerkezet sikerét bizonyító Egyesült Államokat errõl meggyõzni. Ez úgy sikerült, hogy a szerb, horvát, cseh és román nemzeti mozgalmak céljait összekapcsolták a francia, brit, olasz érdekekkel, majd Wilson amerikai elnök nagyszabású, egy új nemzetközi rend létrehozására irányuló látomásával.
Európai magyarságkép és Trianon Félrevezetõ és leegyszerûsítõ lenne a Monarchia és vele együtt a történelmi Magyarország elpusztulását annak tudni be, hogy a magyar sajtó és közvélemény a magyar belpolitikát kezdetben óvatosan bíráló külföldi szerzõk éles támadásával azokat szenvedélyes magyarellenessé tette, akik azután írásaikkal, majd a világháború alatti propagandájukkal elõkészítették a trianoni igazságtalanságot. De a nyugati magyarságkép megváltozása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ellenséggé vált Magyarország fölött a háború végén korábbi brit és francia barátai is könnyû lelkiismerettel mondták ki az ítéletet: bûnös nemzet, földaraboltatik. Abban pedig személyesen is nagy volt Seton-Watson és Steed 3 Jeszenszky Géza: A történelmi Magyarország egyik sírásója: H.W. Steed. In: Emlékirat és történelem. A VII. Hungarológiai Kongresszus (Kolozsvár, Cluj-Napoca, 2011. augusztus 22–27.) azonos címû paneljének anyaga. Budapest, Magyar Történelmi Társulat– Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 2012. (Szerk. Horváth Jenõ és Pritz Pál). 18–34. 4 Beretzky Ágnes: Björnstjerne Björnson és Magyarország. Valóság, 2001/2. 62–74. 5 Scotus Viator: Racial Problems in Hungary. London, Constable, 1908. Különösen xix-xx. és 204. Vö. hivatkozott könyvem 247–257.
13
szerepe és felelõssége, hogy hová csapott le a bárd, hol húzták meg Trianonban a határokat.6 A külföldi kritika fogadtatása mindig fokmérõje a közvélemény érettségének. Az egészséges, nem traumatizált társadalmak, mint a legtöbb nyugati, nemcsak a dicséretet vagy a korrekt hangú bírálatot fogadják el, hanem a hamisnak ítélt véleményekre sem reagálnak túlzott indulattal. Inkább eredetét, valóságtartalmát kutatják, a kifejezett ellenszenvet pedig szinte kihívásnak tekintik. A fölháborodás, a teljes visszautasítással párosuló ellenvádaskodás általában a nemzeti tudat sérültségének, betegségének a jele. A diktatúrák szokták a belsõ bírálatot hazaárulásnak, a külföldit pedig ellenséges cselekménynek fogni föl. Ez jellemezte a kommunista rendszereket, és akkoriban fontos szerepet töltöttek be a külföldi vélemények, hiszen belföldön a bírálat nem juthatott szóhoz, a fönnálló intézmények és viszonyok nem tették lehetõvé az õszinte véleménynyilvánítást. Ma szerencsére ez nincs így, szabad tere van a bírálatnak – és a bírálat bírálatának is.
Jászi: kísérlet Magyarország mentésére A 20. század eleji Magyarország „polgári radikális” gondolkodói félfeudálisnak, elmaradottnak, de önerõbõl megváltozhatatlannak látták az akkori viszonyokat, ezért kérték reformprogramjuk támogatását a külföldi közvéleménytõl, s ezért álltak ki 1914 elõtt – vállalva az ezzel járó erkölcsi elítélést – a magyar viszonyok külföldi bírálói mellett. De volt egy jelentõs különbség a hazai „rendszerkritikusok” két csoportja között, és ez különösen 1919 után ütközött ki. Egyesek tisztánlátását a hagyományos magyar politikai elittel, majd a Horthy nevével azonosított ellenforradalommal szembeni indulat elhomályosította, és készek voltak szövetkezni a kialakuló kisantanttal a hazai rendszer megdöntése érdekében. Jászi Oszkár viszont 1914 elõtt a külföldi bírálatban található igazságelemek ellenére nem fogadta a külföldrõl jött véleményeket kritikátlanul. Széles körû társadalombírálatának csak egyik eleme volt a hazai nemzetiségi politika elítélése, õ az általános demokratizálás keretén belül remélte biztosítani a nemzetiségi jogokat. Seton-Watson és a hazai nemzetiségi politikusok viszont elsõsorban a magyarországi nem magyar népek nacionalista törekvéseinek adtak hangot, az utóbbiak számára csak jól felhasználható eszközt jelentettek a demokratikus jelszavak. Jászi meglehetõsen korán észrevette Seton-Watson erõsödõ elfogultságát, az általános magyarellenesség felé sodródó magatartását, de remélte, hogy nyilvános és magánjellegû figyelmeztetéseivel ezt a tendenciát megállíthatja. 1914-ben további együttmûködésük feltételéül szabta: „csak olyan irodalmi propagandában veszek részt, amely egészében megbélyegzi ugyan azokat a súlyos vétkeket, amelyeket a magyar oligarchia a nemzetiségek nyelve és kultúrája ellen elkövetett, ugyanakkor azonban tiszteletben tartja annak a Az EURÓPÁBAN. Tegnap, ma, holnap címû melléklet a Budapesti Európa Intézet Alapítvány és az MTA Európa-történeti Témacsoportjának támogatásával készült
14
magyar népnek az eszményeit és jogos önérzetét, amely államunk történelmi keretei között akarja megvalósítani a termékeny harmóniát az összes nemzetiség között”.7 Jászi nem a történelmi Magyarország sírásója volt, mint ma egyesek hirdetik, hanem megmentõje próbált lenni, 1914 elõtti és 1918/19-es politizálásával egyaránt.
A belsõ kritika: hazaárulás? Ma újra felmerül, hogy „szabad-e árulkodni a hazára?” Lényeges kérdés, milyen is az a haza. Ha egy országban diktatúra van, ahol nincs reális lehetõség az ellenvélemény kimondására, ahol nem lehet nyílt fórumokon bírálni, ott valóban rendkívüli jelentõsége van annak, hogy az ország hibáiról, bûneirõl, visszásságairól legalább a külföld tájékozódjon, és ilyen módon is nyomást lehessen gyakorolni a tekintélyuralmi rendszerekre. Erre még nagy szükség van a mai világban is létezõ autoriter országok esetében. De ott, ahol szabad parlament és szabad sajtó van, mint nálunk, és ahol minden külföldi és belföldi kritikus vélemény nyilvánosságot kap és szabadon ütközhet, ott nem szokás a politikusoknak saját belpolitikai viszályaikkal a külföldön panaszkodni, ráadásul egyoldalú prezentálásban. Ez ugyanis visszaüt az egész országra. Ha egy országnak romlik el a képe, azt nem kormányokhoz fogja kötni a külvilág, hanem mindig az adott közösséghez. Bár a kormányzati lépésekért mindig az aktuális kormány a felelõs, de jó és rossz következményeit egyaránt a nép, az egész lakosság viseli. Ugyanez vonatkozik a külföld kritikájára is: szólhat egy adott kormánynak, de a közvéleményben az ülepszik le, hogy az adott ország, nemzet ilyen meg olyan. Kormánypártiaknak és ellenzékieknek közös érdeke egy reális, ugyanakkor minél kedvezõbb Magyarország-kép, ennek fenntartása, védelmezése, terjesztése. Könnyû belátni, hogy gazdasági szempontból mennyire fontos, milyen híre van egy országnak a külföld elõtt. Minden rossz hír, természeti csapás, járvány, terrorizmus, belsõ nyugtalanság elriasztja a turistákat. Még fontosabb, hogy jönnek-e a befektetõk, a munkahelyteremtõk. Szerencsére ezen a téren nem léptünk át egy küszöböt, a politikai bírálatok negatív hatása az idegenforgalom és a befektetések területén még nem okozott komolyabb károkat. Ez annak is köszönhetõ, hogy a kifogásolt törvényeket, intézkedéseket az Országgyûlés módosította, és az ellenzéki vélemények jól láthatóan jelen vannak a médiában, sõt az utcán is, cáfolva, hogy Magyarországon nincs véleményszabadság, hogy az emberi jogokat nem tartják tiszteletben. Nem örülök, hogy legújabban Románia kezdi átvenni Magyarország helyét az Európai Bizottság és a lapok aggodalmaskodó megnyilvánulásaiban. Ez ugyan eltereli a figyelmet rólunk, de könnyen vezet hamis általánosításokhoz, hogy a kommunizmusból megszabadult népek nem érettek 6 Jeszenszky Géza: A Csallóköz elvesztése. Esettanulmány Trianon történetéhez. Rubicon, 2005/6. 6–7. 7 Jászi Oszkár - R. W. Seton-Watsonnak, 1914. ápr. 27. Közli Jeszenszky Géza: Jászi Oszkár és R.W. Seton-Watson levelezése az elsõ világháború elõtti években. Századok, 111 (1977):749–774.
a demokráciára. A romániai helyzet rosszabbodása ugyanakkor komolyan érinti az ottani másfél milliós magyar közösséget. A Romániával szembeni külföldi kritikában azonban ennek a nyomát sem fedezhetjük fel. Miért?
Trianon öröksége és az értetlenség Itt jön elõ ismét Trianon öröksége. Ahogy bemutattam, az 1920-as békeszerzõdés létrejöttében és a konkrét határvonalak meghúzásában nem kevés szerepe volt a világháború elõtt megromlott és a háború következtében rendkívül negatívvá váló Magyarország-képnek. A második világháború és a hazai zsidóság tragikus sorsa ezt a képet tovább sötétítette. Az 1956-os forradalom ugyan „lemosta a gyalázatot”, majd a rendszerváltozásban vitt magyar szerep széles körû rokonszenvet keltett, de a több milliós magyar kisebbségek léte már 1990-ben is bizonyos félelem és gyanakvás forrása volt. A világ tartott attól, hogy a szabadságukat visszanyert országok között kiújulnak a területi viták. Látjuk, hogy milyen könnyen verik félre a harangokat (bel- és külföldön egyaránt) a történelmi Magyarországot ábrázoló térképek, autós matricák okán, még inkább, ha „hatvannégy vármegyé”-rõl, esetleg nyílt területi igényekrõl olvasnak, hallanak. A „kettõs állampolgárság” sem tetszik olyan nyugati füleknek sem, akiknél régi és természetes gyakorlat, hogy a külföldön élõ nemzettársak megtartják, leszármazottaik megkapják eredeti hazájuk állampolgárságát, útlevelét. Számunkra nehezen érthetõ és elkeserítõ, hogy a nemzetállamokban gondolkodó külföld nemigen érti meg, hogy a feszültségeket nem a magyar határokon kívül élõ, „elszakított” magyarok sorsa és jövõje iránt felelõsséget érzõ és vállaló, érvényes nemzetközi konvenciók betartását, egyes példamutató megoldások követését szorgalmazó magyar magatartás okozza, hanem a kisebbségbe került magyarokat diszkrimináló, anyanyelvük használatát korlátozó, beolvasztásukra törekvõ politika. Hogyan lehet megváltoztatni a kettõs mércét, hogyan lehet elnyerni a nemzetközi közösség támogatását a jogvédõ, senkit sem fenyegetõ magyar állásponthoz? Itt sem a meghunyászkodás, a hallgatás az alternatívája a panaszkodásnak és a sehová sem vezetõ radikális hangnak. Csak nem szabad magas labdákat feladnunk, nem szabad könnyû támadási felületeket kínálnunk érzelmi, szimbolikus politizálással. Erõsen vitatott politikusok és írók újratemetése, még oly szerény „kultusza” rendkívül jól jön azon szomszédainknak, akiknek a háza ég.
A múltértékelés politikai kockázatai Az Antall-kormány természetesen nem ellenezte Horthy Miklós földi maradványainak hazahozatalát, de a szigorúan magánjellegû eseménybõl nem a kormány, hanem ellenzéke és a külföldi sajtó kreált ügyet. Figyelmeztetõ, hogy a Horthyval tényleges szerepben és történelmi megítélésben egy lapon sem emlegethetõ, háborús bûnösként kivégzett román Antonescu és szlovák Tiso kultusza, rehabilitálásuk követelése az elmúlt években gyakorlatilag elhalt, mert ezen szomszédainknál a politikai elit felmérte, hogy milyen károkat
okozhat az ügy. Lehet és indokolt reális, árnyalt képet rajzolni Horthyról, ez meg is történt az elmúlt két évtizedben, sajnos azonban nem terjedt el a közvéleményben. Semmiképp sem indokolt azonban makulátlan hõst faragni az egykori kormányzóból, aki itthon megosztó, külföldön pedig elutasított személyiség. Szobrok, közterületi elnevezések és szenvedélyes belsõ viták helyett sokkal több esélye lenne a külfölddel is megértetni, hogy nem Horthy, hanem Hitler küldte a halálba (magyar gazemberek közremûködésével) félmillió honfitársunkat, akik a német megszállás elmaradása esetén értékeikkel együtt túlélhették volna a világháborút. Most azonban néhány szükségtelen lépéssel (megtetézve a Jobbik számos súlyos, külföldön a hazainál is nagyobb port felvert provokációjával) elértük, hogy a világsajtóban annyi hamis, bántó állítás jelent meg a magyar múltról, egy olyan méltánytalan, megalapozatlanul negatív nemzetképet ültetve el rólunk, hogy ezt nehéz lesz elfeledtetni és korrigálni.
Kisebbségek határokon túl A magyar múlt és jelen téves és rosszindulatú beállítása ismét többszörösen sújtja a Kárpát-medence magyar kisebbségeit. Sérti õket magyar voltukban, és ezt a többségi nemzetek türelmetlen egyénei és pártjai, elõítéleteik beigazolásaként, tapssal fogadják. A magyar közösségek sérelmeire eddig sem volt nagyon fogékony a világ, mert azt hitte, hogy a jogos magyar igények támogatása gyengíti a stabilitást és megkérdõjelezi a jelenlegi európai határokat. Most pedig már olyant lehet olvasni a francia sajtóban, hogy Budapest „gerjeszti a romániai magyarok nacionalizmusát”. Amikor Romániában a magyarok éppen egy hatalmas politikai tisztogatás áldozatai. Ugyanez a velünk régóta és gyakran foglalkozó francia szerzõ értetlenkedik azon, hogy Közép-Európában „az exmagyar birodalom miatt ma is gondok vannak a települések neveivel.” Nem tetszik neki, hogy az osztrákok Bratislavát Pressbourgnak [sic!], a magyarok pedig Pozsonynak nevezik! Pedig a nemzeti villongások, ellentétek elsõdlegesen nem a történelembõl, hanem a nem vagy rosszul ismert történelembõl erednek! Természetesen nem mondhatunk le a magyar kisebbségek védelmérõl, és ebben minden szabadon választott magyar kormány egyetértett és egyet is fog érteni. De jóval könnyebben támogat a külföldi közvélemény egy olyan országot, amelynek jó a híre a sajtóban, és amely jó partnere! Az a hatásos, ha egy tekintélyes demokrácia szólal fel hátrányos helyzetû vagy üldözött csoportok, nemzeti kisebbségek ügyében, s nem az, amikor a Szovjetunió kiabált az amerikai feketék „védelmében”. Magyarország saját elvei miatt tekinti államalkotónak nem magyar hátterû nemzetiségeit, biztosít számukra országos és helyi kulturális autonómiát, és nem abban a naiv reményben, hogy ettõl szomszédjai megenyhülnek és nemzetállami fikciójukat feladva teljesítik magyar lakosságuk autonómia-igényét, a magyarok által (is) lakott területeken pedig bevezetik a kétnyelvûséget, ahogy illene. Külföldi nyomás nélkül ez nehezen képzelhetõ el, de egy minden tekintetben példamutató, tekintélyes Magyarország – baráti országok támogatását maga mögött tudva, és
15
rámutatva, hogy a kisebbségekkel szembeni türelmetlenség világszerte még mennyi feszültséghez és konfliktushoz vezethet – elérheti a külhoni magyarok jogos igényeinek a nemzetközi felkarolását. Ebben a kampányban is jellemezze hangnemünket az általam mindig vallott régi tanács: „suaviter in modo, fortiter in re” – legyen visszafogott a nyelvezet, de határozott a fellépés!
Hiteles országpropaganda
Szkok Iván: Új alkotmány születik (2011. április 25.) Barta Réka: Egy család Magyarországon – ahogy én képzelem A 2011-ben kiírt, Magyarország múltja, jelene és jövõje címû gyermekrajzpályázat gyõztes alkotása.
Ha figyelembe vesszük, hogy a romló gazdasági helyzetben a szélsõségességnek és az erõszaknak milyen sajnálatos terjedését látjuk világszerte, s hogy a türelmetlenség, különösen a magyar kisebbségi közösségekre nézve súlyosan hátrányos intézkedések, sõt törvények mennyire felerõsödtek egyes szomszédjainknál, akkor rendkívül fontos megõrizni megfontoltságunkat és hazánk belsõ nyugalmát. Akadhatnak egyének, publicisták, akik a külföldi kritikát nehezen viselik és arra indulatos szavakkal válaszolnak, de könnyû belátni, hogy ezzel csak önmagunknak ártunk, míg a higgadt érvelés mindig hatásos. Csak pár hónapja, hogy a magyar miniszterelnök az Európai Parlamentben Magyarországgal szemben elhangzott, zömében alaptalan és sértõ vádakra visszafogottan, nyugodt hangon válaszolt – és ennek kifejezetten kedvezõ visszhangja volt. Tudomásul kell venni azt is, hogy a mai hírközlési viszonyok mellett minden hír, esemény „kikerül” külföldre és alakítja megítélésünket. Fontos az összehangolt és hiteles tájékoztatás is, és ez elsõsorban nem pénzkérdés. A kommunista idõszakban volt „tájékoztatási hivatal”, hivatalos országpropaganda, de ki hitte el a hazugságokat, ki olvasta a propagandakiadványokat? CeauÕescu rendszere hatalmas pénzeket költött idegen nyelveken (általában rossz fordításban) megjelenõ könyvekre és folyóiratokra, de ezek semmit sem segítettek egyre romló megítélésén. Itt kell visszatérnünk Széchenyihez és Illyés Gyulához. A külföldi hírünkrõl, a nemzeti önismeretrõl a Magyar Csillagban 1943–1944-ben jelent meg eszmecsere. Illyés mellett a Magyar Szemlét szerkesztõ és a német megszállást követõen meggyilkolt Balogh József, valamint Keresztury Dezsõ jutott el oda, hogy mind az önostorozás, mind az önfelmentés és bûnbakkeresés értelmetlen és kontraproduktív. Fontos a külföld véleménye, fontos arra figyelnünk, de a cégér csak akkor ér valamit, ha jó a bor. Nehéz, de nem lehetetlen feladat rendbe hozni „hírünket a nagyvilágban”. A mai törvényhozóknak a történelem példát mutat, hogy napjaink tudásával, meggyõzõdéssel a jövõnek üzenjenek és megfeleljenek. A festmény fõmotívuma a törvényasztalon látható, Magyarország Alaptörvénye. A kompozíció fõalakja Szent István, az államalapító, az alkotmány ikonikus jelképe a kardot a pengéjénél fogja, melynek jelentése kettõs: figyelmeztetés a vállalkozás komolyságára, a megfontoltságra, másrészt a markolat vetett árnyéka a vörös mezõn a kettõs kereszt heraldikus képi magyarázata. A szarvasmotívum a pogány eredetre és a honfoglalók mondavilágára, õsi törvényeire való utalás. A festmény centrális, szimmetrikus szerkezetével az ünnepélyességet kívántam hangsúlyozni, a portrékkal a szellemi és mûvészeti múltunk bõségébõl ízelítõt adni, és a koronázási palást arcképcsarnokát megsejtetni. Szkok Iván
16
