Magyarország II. világháborút követő négy évtizedének megítélése nemcsak a közvéleményben, a politikai beszédben, de a történettudományban, ill. társtudományaiban sem egységes. Talán a szociológia volt az első, amelynek képviselői felhívták a figyelmet olyan jelenségekre, folyamatokra, melyek ellentmondtak a nap mint nap hangoztatott, ideológiával telített kijelentéseknek. Ilyen téma volt egyebek közt a társadalom perifériáján élőkkel kapcsolatos politika. Sem a szegénység, sem a hajléktalanság nem jelent meg az ideológiai megnyilatkozásokban, hiszen azok szerint hivatalos politika szerint a szocializmus központosított ellátási rendszerében mindenki részesedett a megtermelt javakban. A valóságban azonban a II. világháborút követően nem sikerült felszámolni a szegénységet, sőt társadalmi aránya sem nagyon változott. Érdekes azonban, hogy maga a közvélemény nem tudott, vagy nem akart tudni erről a jelenségről. 1982-ben egy erre irányuló közvéleménykutatás eredményei szerint a megkérdezettek harmada úgy nyilatkozott, hogy Magyarországon nincs szegénység. Szociológiai vizsgálatok ugyanakkor jelezték, hogy a magyar társadalomban a korszak egészében folyamatosan jelen volt a szegénység, aránya a különböző számítások szerint is érintette a társadalom egynegyed, egyötöd részét. A hatvanas és hetvenes évek konszolidációja elsősorban a lakosság mindennapi életének könnyebbé tételét jelentette, az életkörülmények pozitív megváltozását, ami egyben a szegénységben érintett társadalmi réteg nagyságának csökkenését is magával hozta. Szintén nemlétezőnek minősítették a hajléktalanságot, azonban ez nem jelentette azt, hogy nem volt jelen a mindennapokban. A hajléktalanok számát korabeli hivatalos statisztikai adatok hiányában nehéz megbecsülni, azonban a szociológiai kutatások a nyolcvanas évek elején kb. 30-60 ezerre teszik számukat, de a korábbi évtizedekre vonatkozóan ez a szám 100 ezer körül mozgott. Az elégtelen lakásviszonyok miatt még tovább is növelhető ez az adat, hiszen sok esetben állandó lakhelynek minősítették a barlanglakásokat éppúgy, mint például a lakókocsiban történő életvitelt. A hajléktalanság problematikájával azonban csak két évtizeddel ezelőtt szembesült a magyar társadalom, először a fővárosban, majd a nagyvárosokban, napjainkban pedig már kisvárosainkban is. Hasonló felismerések más esetekben is történtek, az évtizedekig tartó elhallgatások után több mindenre csak az elmúlt két évtizedben derült fény. Más esetekben ez az időszak sem volt elég. Az 1944 végétől 1948-ig tartó néhány esztendőt általában olyan lehető-
ségként értékelik, amelynek lényege egy polgári demokrácia kialakítása, a valódi többpártrendszer megszületése, egy a társdalom egészét érintő
2
jólét megteremtése volt. A rendszerváltás előtti évektől kezdve azonban a
feltárt, elsősorban diplomáciai jellegű források megerősítik, hogy a Szovjetunió eleve a saját maga hatókörébe akarta vonni Magyarországot, hasonlókép Közép-Európa többi államához. A szovjet helytartók a Magyar Kommunista Párt (MKP) Szovjetunióban edzett ejtőernyősei voltak, mint Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály. Jelenlétük, politikájuk célja Magyarország betagosítása volt a világháborút megnyerő, a legyőzött országokat hadizsákmánynak tekintő Szovjetunióba. 1948 nyarán egyesült az MKP és a Szociáldemokrata Párt, ami a többpártrendszerű demokrácia történetének végét jelentette. A többi párt is hamarosan elveszítette jelentőségét, amely jelenség mögött egyértelműen a Rákosi Mátyás vezette MKP állt. A háború utáni választások győztese, a Kisgazdapárt jelentéktelenné tétele 1947-től vezetőjének, Nagy Ferencnek kikényszerített emigrációja után már könnyű feladat volt. A jelképes dátum 1949. február 1., amikor megalakult a magyar Függetlenségi Népfront, amelynek tagjai elfogadták a kommunista és szociáldemokrata párt egyesüléséből létrejött Magyar Dolgozók Pártja vezető szerepét. Az ezt követő évek 1953-ig, ill. 1956-ig Rákosi-korszakként került be a történelemkönyvekbe. Ezekben az években a politika az élet minden területét átfogta, totalitásként borult rá a magyar társadalomra. A rendszer ideológiája minden eszközzel egy új embertípus létrehozásának eszméjét közvetítette. A szocialista ember teljesen feladja magát, és a közösség érdekében cselekszik. Elutasítja a múltat, kivéve a munkásosztály szempontjából haladó eseményeket. A szocialista ember számára a polgári magatartásforma abszolút rosszként jelenik meg. A Rákosi-rendszerben a mindennapi élet teljes horizontját áthatotta az új embereszmény közvetítése. Az iskolai oktatásnak ugyanúgy, mint a művészeti alkotásoknak nem volt más feladata csak a központi ideológia terjesztése. Fel sem merült, merülhetett, hogy az egyén, az individuum kivonja magát a politika alól, máskülönben egyből kiközösítésre számíthatott, ami természetesen egzisztenciális veszélyeket rejtett magában. Az élet minden területét átfogó, a társadalom minden szegletébe utat találó átpolitizáltság, totalizáltság nem tette lehetővé a problémák társadalmi szintű kibeszélését. Példaként említhető a szovjet csapatok megítélése, a felszabadulás vagy megszállás kérdése. A szovjet csapatokat egyszerre fogadta mindenki örömmel, hiszen megjelenésük drámai esztendők végét jelentette, ugyanakkor a kísérő jelenségek, erőszaktevések egyértelmű undort váltottak ki. E kettőség feldolgozására azonban egyáltalán nem volt lehetőség, arra több mint négy évtizedet kellet várni. A doni mezőkön meghalt, eltűnt apa, nagyapa emlékét csak a család őrizhette, miközben naponta lefasisztázták a magyar katonákat. Az új embereszmény elvárásként jelent meg, de totális, mindenütt jelenlévő erkölcsi imperatívusza éppen az ellenkező hatást váltotta ki. Az emberek kifelé úgy viselkedtek, mint akik megtestesítői az új magatartástípusnak, részt vettek a Szabad Nép félóráikon, ha kellett, tapsoltak, felvonultak, és néha önkritikát is gyakoroltak. Az új erkölcs nyomán azonban az emberek befelé fordultak. A közösség elveszítette értékorientáló szerepét, a látszatkeltés technikáinak kifejlesztése és gyakorlása össztársadalmi szintre emelkedett. Az egyéni érdek képviseletéről szó sem lehetett, ezért inkább azok mint össztársadalmi érdekek kerültek
Szocialista
munkáért érdemérem
1954
3
felszínre. Aki erősebb volt a látszatkeltésben, az tudta jobban érvényesíteni akaratát. Nagy Imre miniszterelnöksége ugyan lazított a kereteken, de a hatalmi játszmák rövid időt adtak a totális látszatvilág felszámolására. 1956 forradalma azonban több szempontból is katarzis értékű volt. Megmutatta, hogy a kizárólag központilag irányított politizálás, az egyoldalú, más véleményeket véresen megtorló politikai vezetés kudarcot vallott. Másrészt a szovjetek könyörtelen beavatkozása, a forradalom leverése világossá tette azt is, hogy nincs lehetőség a semlegesség politikai víziójának beteljesítésére, a birodalmi érdekek hálójából való szabadulásra.
Kádár Jánosnak az 1956-os forradalomban játszott szerepe csak a rendszerváltás utáni évtizedben vált valóban kutathatóvá. 1956 szeptemberében Kínában, októberben pedig Jugoszláviában töltött el néhány hetet hivatalos küldöttség tagjaként. Pekingből hazatérőben megállt Moszkvában, és október 6-án tárgyalásokat folytatott a szovjet vezetőkkel. Nem a tárgyalás témája az elsődleges, hanem az időpont, ugyanis ezen a napon temették újra a koncepciós perben halálraítélt és kivégzett egykori kommunistát, Kádár barátját, Rajk Lászlót. Az 1949-es perben Kádár János tevékeny szerepe ma már vitathatatlan. Nemcsak a temetés, hanem az általános közhangulat is jelezte, hogy az őszi hónapok komoly kihívás elé állítják a pártvezetést. Talán ezzel is indokolható, hogy mintha nem igazán tért haza örömmel október 23-án délelőtt a pártvezetőség stábja. Az estére meghirdetett tüntetést először nem engedélyezte az MDP Politikai Bizottsága, amelynek Kádár is tagja volt, majd az elutasítást visszavonta. Kádár a tüntető tömeggel a Kossuth-téren találkozott a koraesti órákban. A következő napokban lelkiekben fel kellett dolgoznia azt a tényt, hogy a tüntetők között a munkásság is jelen volt, hasonlóképp más társadalmi csoportokhoz. Október 25-én a Parlament előtt szovjet katonák lőni kezdték az összegyűlt tömeget, és több száz halott maradt a téren. A sortűztől függetlenül ezen a napon leváltották Gerő Ernőt az első titkári pozícióból, és helyette Kádár Jánost nevezték ki a feladatkör ellátására. Másnap a Központi Bizottság előtt elmondott helyzetértékelő beszédében megjelent a későbbi évtizedekben követett politika egyik eleme: „össze akarunk fogni minden olyan erővel, amely hisz a népi demokratikus rendszerben és a szocializmus építésében, valójában egyes esetekben azokkal is, akik nem akarnak ez ellen harcolni”. A felkelés ekkor már vidékre is átterjedt, és több városban is, többek között Győrben, Nagykanizsán vagy Esztergomban, a tüntetőkre tüzet nyitottak, ami azonban nem állította meg a forradalom terjedését. Egyértelművé vált a pártvezetés előtt, hogy amennyiben nem lépnek, hatalmukat kockáztatják. Október 28-án Nagy Imre és Kádár János meggyőzte a Szovjetunió Magyarországon tartózkodó képviselő-
4
Munka Érdemrend
it, hogy szükség van a kompromisszumra. A retorika is megváltozott,
arany fokozata
az ellenforradalom kifejezést felváltotta a nemzeti demokratikus mozga-
1954
lom összetétel. Nagy Imre rádióbeszédében közölte az országgal, hogy a szovjet katonák nemcsak Budapestet, hanem lassan az egész országot
is elhagyják. Sor került szimbolikus intézkedésekre is, visszaállították a Kossuth-címert, ill. március 15-ét a nemzeti ünnepek közé emelték. Október utolsó három napján azonban sorsfordító külpolitikai esemény történt, amelynek hatására a magyar forradalom sorsa is megpecsételődött. Október 29-én Izrael, épp a magyar események okozta zavart kihasználva, megtámadta Egyiptomot, és ebben megszerezte két vezető európai ország, Nagy-Britannia és Franciaország támogatását. A Szovjetunió ugyan addig támogatta Egyiptomot, de most visszavonta támogatását, természetesen azon elvárással egyetemben, hogy a Nyugat mutasson passzivitást a közép-európai, így magyarországi politikájával szemben. Miután az Amerikai Egyesült Államok a NATO tagjaként egyértelművé tette Moszkvában, hogy nem avatkozik be hazánkban, október 31-én megszületett a parancs a Forgószél hadműveletre, a magyar forradalom leverésére. Ezzel párhuzamosan Kádárt jelölték ki a szovjet fővárosban a fegyverek teremtette régi-új rendszer vezetőjének. Kádárt Moszkvába szállították, ahonnan már miniszterelnökként tért vissza. A következő több mint három évtizednyi időszakot róla nevezték el, és hatása alól a mai napig nem tud szabadulni a magyar társadalom. Egy közvéleménykutatás szerint a forradalom fegyveres leveréséhez végül beleegyezését adó Kádárt a magyar lakosság egy része az elmúlt évezred végén Mátyás király után a magyar történelem legnagyobb alakítójaként nevezte meg. A Kádár-rendszer röviden és egyszerűen szólva vérben fogant. Az 1956 és 1963 közötti időszak a megtorlás éveiként került be a történettudományi feldolgozásokba, de az ezt követő két és fél évtized relatív jóléte miatt a köztudat szinte teljesen megfeledkezett a halálos ítéletekről, az életfogytig tartó börtönbüntetésekről, egzisztenciák tönkretételéről. A Rákosi- és Kádár-rendszer megkülönböztetése azt sugallja, hogy egymástól független, jól szétválasztható korszakokról lenne szó. Nemcsak Kádár személye miatt nem tekinthető pontosnak ez a szétválasztás, hiszen ő is vezető tisztségeket töltött be Rákosi Mátyás rémuralma idején, bár ült annak börtönében is. A két rendszer közti kontinuitást a megtorlások esetében jól megragadhatjuk, ugyanis egyrészt a perek alapját a Rákosi-rendszer törvényei adták, másrészt az eljárások, a perek előkészítése, lefolytatása ugyanolyan módszerrel történt, mint korábban. A szovjet csapatok jelenléte szintén a két rendszer közti hasonlóságot mutatja. Joggal fogadhatjuk el azt a véleményt, miszerint ha Kádár 1964ben elveszítette volna hatalmát, akkor a magyar történelem legvéresebb diktátoraként marad meg a történeti emlékezetben. Nagy Imre és társainak halálra ítéltetése és kivégzése egyértelműen Kádár nevéhez köthető, aki el akarta feledtetni azt a tényt, hogy ő is tagja volt az ellenforradalminak minősített kormánynak. A megtorlások során kivégzettek számát tekintve a szemet szemért primitív, a jogállamiság gondolatvilágával gyökerében ellenkező elv érvényesülése figyelhető meg. Maga Kádár is elismerte, hogy amikor a halálra ítéltek száma elérte a forradalom idején meghaltak számát, leállították az ilyen ítéleteket hozó pereket. Az elv érvényesítésére jó példa a Juta-dombi események miatt meghozott ítélet. A Juta-dombi összecsapásban 11 szovjet katona veszí-
Mezőgazdaság
kiváló dolgozója
kitüntetés
tette életét 1956. november 4-én. A perben ugyanennyi halálos ítéletet hoztak, amelyből végül hetet hajtottak végre.
5
Az 1956-ot követő perek három éven át folytak, amelynek során 35 ezer személy ellen folytattak eljárást, és hoztak meg a halálos ítéletek mellett hosszú időre szóló börtönbüntetéseket. Ugyan 1963-ban általános amnesztiát hirdettek, de voltak, akik csak a hetvenes években szabadultak. A kiszabadult rabok csak hosszú évek keserves munkájával tudtak újra egzisztenciát teremteni. Jelképes dátumként 1963 szerepel a Kádár-korszak értékelésében, ami után a mindennapok életében nagyobb mozgástérben élhetett a magyar társadalom túlnyomó többsége. Ugyanakkor a passzív tömeg megnyerésére hozott intézkedések már 1956 forradalma után megjelentek. A nagyobb arányú béremelések mellett eltörölték a kötelező terménybeszolgáltatást, bevezették a nyereségrészesedést, ill. a teljesítménybérezést. Már ezek az intézkedések meghozták a rendszer szempontjából előnyös hatásokat, amit jelez, hogy 1957 elején már sikertelenek voltak a felkelés megismétlésére mozgósító felhívások. A rendszer legitimitásának alacsony fokát tehát olyan gazdasági intézkedések meghozatalával próbálták emelni, amelyek pozitív hatással voltak az állampolgárok mindennapi életére. Tény, és ezt a korszak általános értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a hatvanas és hetvenes évek szinte mindenki számára anyagi felemelkedést hozott. Olyan lehetőséget teremtett e másfél évtizednyi fejlődés, amellyel a társadalom nagy része olyan változásokat tapasztalt saját életében, melyről korábban nem is álmodott. A világgazdasági folyamatokkal, és kihívásaival, a magyar gazdaság belső gondjaival nem kellett foglalkoznia, azt meghagyta a párt és az ország vezetőinek. Azonban maga a vezetés sem tudott valójában mit kezdeni a hetvenes évek elejétől megmutatkozó válságjelenségekkel. Kádár is legitimációs eszköznek tekintette a jóléti intézkedéseket, azokat nem akarta visszavonni. Elkezdődött a hitelek felvétele, hogy egyrészt pótolják a költségvetési hiányt, másrészt hogy fenntartsák a jólét látszatát. Tíz év alatt, 1980-ra az ország adósságállománya megtízszereződött, több mint 9 milliárdra emelkedett. Virágzott a magyar másodgazdaság, az életkörülmények javultak. A nyolcvanas években tettek intézkedéseket a piacgazdaság egyes formáinak bevezetésére, de ez nem volt elég az elmúlt évtizedek hibás döntéseinek az ellensúlyozására. A válság a mindennapokban is megjelent, az árak emelkedtek, a bérek azonban a növekedést nem tudták ellensúlyozni. Amikor 1987ben bevezették az új adórendszert, már Magyarország gazdasági helyzete katasztrofális állapotban volt, és ezt az emberek már érezték. A Kádárrendszer megrendült, de a rendszerváltásra ekkor még csak kevesen gondoltak. Az igazi fordulat éve 1989, amikor egyik napról a másikra hirtelen véget ért Magyarországon a szocializmus. Traumája, az évtizedes kötelező hallgatások azonban máig is hatnak, nem engedik a korszak széleskörű és mélyreható megbeszélését. Kiállításunk is csak az első lépés ahhoz, hogy elkezdjük újra átgondolni azt a rendszert, amiben a mai társadalom nagy része fiatal, szerelmes, gyermekeiért aggódó volt, saját lakásában tévézett, saját kocsijával nyaralni indult, és csak néha kacsintott rá az Öreg. Azóta tudjuk, hogy ez nem összekacsintás volt, hanem csak tikkelés. (TZB)
6
A szocializmus egyik tabu témája volt az alkoholizmus, és ezért pontos adatokkal nem is rendelkezünk arról, hogyan alakult Magyarországon az alkoholfogyasztás a II. világháborút követő évtizedekben. Az elhallgatás politikájának egyik érdekes jelensége, hogy az ötvenes években eltűnt a kocsma elnevezés, helyette az italbolt kifejezést kellett használni. A rendelkezésre álló becslések szerint az egy főre eső fogyasztás a négy évtized alatt több mint tizenegyszeresére emelkedett. Míg a tiszta alkoholra számított átlag 1951-ben nem haladta meg az 1 litert, addig 1989-ben több volt 11 liternél. Utóbbi adat is már egy csökkenés utáni időszak eredménye, ugyanis a nyolcvanas évek elején még nagyobb mértékű volt az alkoholfogyasztás. A kedvelt szeszes italok fajtái időközben megváltoztak. A sör, illetve az égetett szeszesital fogyasztása folyamatos emelkedést mutatott, míg a borfogyasztásnál csökkenés figyelhető meg a hetvenes évektől. Az emelkedés mértéke a sör esetében döbbenetes arányt mutat. 1950-ben az egy főre számított fogyasztás 8,3 liter volt, 1990-ben már minden magyar állampolgár 105,3 litert gurított le a torkán. Nemcsak mennyiségi szempontból terjedt a sörfogyasztás, hanem társadalmi megközelítésben is. A századelőn a sör kimondottan városi ital volt, falun ünnepi italnak számított. A háború utáni időszakban azonban a sörfogyasztás demokratizálódott, azaz a falvakban is kedvelt itallá vált. BOR
SÖR
ÉGETETT SZESZEK
ÖSSZESEN
1950
33,0
8,3
1,50
4,9
1960
29,9
36,8
2,80
6,1
1970
37,7
59,4
5,40
9,1
1975
34,2
72,3
7,22
10,1
1980
34,8
86,0
9,28
11,7
1985
24,8
92,4
10,86
11,5
1990
27,7
105,3
8,50
11,0
Az alkoholfogyasztás mértéke Magyarországon (liter/év) Az alkoholizmus terjedésének egyik jele, hogy Magyarországon az ötvenes évektől folyamatosan emelkedett azok száma, akik májzsugorodásban haláloztak el. A Kádár-kori konszolidáció egyik legsúlyosabb ára talán az, hogy a magyar felnőtt lakosság szinte egésze érintett az alkoholfogyasztásban. Egy 1983-ban elkészült, de kéziratban maradt felmérés szerint már a 30 évesnél fiatalabb korosztály esetében is előfordult a májbetegség diagnosztizálása, ami jelezte e korosztály érintettségét is. 1988-ban a 20 év alatti fiatalok egynegyede fogyasztott rendszeresen töményitalt. Az alkoholfogyasztás elsősorban a férfiakat érintette, de megfigyelhető volt, hogy a városban élő nők között a hetvenes években
Névnapok
áldozatai
Kartársak, hoztam orvost, megkezdhetjük az elvonokúrát! (karikatúra, Ludas Matyi, 1975. december)
megjelent a rendszeres italozás. A nyolcvanas évek közepén született tanulmány alapján Vas megye a kevésbé érintett megyék közé tartozott az alkoholfogyasztásban.
7
Ugyanakkor megyénkben felülreprezentált volt a nagyivók száma, azaz azoké, akik nemcsak rendszeresen, hanem sokat is isznak. A hatalom ugyan érzékelte az alkoholfogyasztás problémáját, azonban azt elsősorban devianciának tekintette, és a törvény erejével próbálta kezelni. Az 1961. évi V. törvény a Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyvéről bevezette a kényszerelvonó kezelést, abban az esetben, ha egy bűncselekmény elkövetése mértéktelen alkoholfogyasztással függött össze. (TZB)
cs. nagy istván:
Sokféle részögösről (Tinódi dallam) Egyik ember sokat csácsog érdemeiről, talponálló-öndicséret bűzlik messziről, habár alig áll a talpán, kerüld messziről. Másik gyorsan hajt és felejt s lassikán tanul, visszapillantó tükörre s agyra köd borul, műtőfényben, késközelben, későn józanul. Van részögös, kinek minden napja látomás, hogy közelg a világvég, a gomba-robbanás, s nem késik a „békebeli” rend-feltámadás. Más rongyember ha szeszekkel birkózván kidől, lépcsőre ül, borzongva hűl, téboly kelti föl, s egy világos villanással kitör és betör. Hát aki disznóvá vadult Hamletként beszél, s kire szamárfület ragaszt a szentiváni éj, s kit lóvá tesz s Othellóvá bicskás szenvedély! Dicső ember, ne tapodd meg méltóságodat, bátorsággal vedd eszedbe józanságodat. Józan szívvel kormányozzad tenvilágodat!
Ennek lőn írása az szép, jó Sárvárban, Tinódi Sebestyén könyv-nyomtatásában, Nem szerzé búvában egy hideg szobában, Szerzé bit-gitáron Vas új városában, * Sok csudák közt halljatok egy csudát Sárvár város gyárkéménye ezernél több… * (Tinódi Gitáros Sebestyént olvashatjuk itt) * Lantos-gitárosunk íme föltámadott, s körülnéz Sárváron, amelyre rá is ismer, meg nem is. Ennyi embert régen nem láthatott itt, ennyi nagy házat és ilyen zászlókat sem. De nem siratja a „régi dicsőséget”, mert nagyobb annál az új! És ha minden jól megy, a sárváriak felléptetik a legközelebbi „Ki mit tud”-on.
8
Az október 23-i budapesti diáktüntetés, majd fegyveres felkelés híre hamar eljutott vidékre is, ahol szintén tüntetések, fegyveres harcok, sortüzek zajlottak. Vas megyében elsőként Szombathely mozdult meg, október 25-én a vasutasok leverték a vörös csillagot, majd saját őrséget hoztak létre. Nemzetőrség alakult, lefegyverezték a gyűlölt Rákosi-rendszer rendfenntartóit. Sárváron október 27-én délután 3 órakor a Cukorgyárból indult el a menet. A Rákóczi úton, a Fő téren keresztül a Barneválig vonultak, nemzetiszínű zászlót emelve a magasba. A dolgozókat maguk mellé állítva visszatértek a Fő térre, közben a „Boldogasszony anyánk” kezdetű katolikus himnuszt énekelték. A téren szétoszlott a tömeg, mások a szovjet emlékművet döntötték le és vontatták a Pleckás-tó gödrébe. Este az emberek visszatértek a Fő térre, ahová litániára gyűltek össze. Abai Imre plébános megáldotta a zászlókat. Az ÁVH parancsnoka kérte a plébánost, hogy csillapítsa le a tömeget, akik be akarták törni a rendőrség ajtaját. Abai Imre a kérésének eleget tett, a tömeg így lassan hazaszállingózott. Még ezen az estén a Hazafias Népfront irodájában egy 10 pontos követelést állítottak össze. Október 29-én az ÁVH iratanyagát a tömeg a plébános közreműködésével elkezdte elégetni. Másnap megalakult Sárváron a Nemzeti Bizottság helyi szervezete, amelynek elnöke a plébános lett. A tagságába nyolc személyt választottak be. 31-én Munkástanács alakult a gimnáziumban. Ezekben a napokban Abai plébánosnak többször kellett lecsendesítenie az összesereglett tömeget. Hol a rendőrség és ÁVH tagjaira támadtak, hol pedig személyes sérelmeket kívántak megtorolni. A rövid ideig tartó mozgalmakat november 4-én és 5-én megjelent szovjet tankok taposták el. A nemzetőrök maroknyi csapata a várba szorult be, 5én pedig az első szovjet katonák is megjelentek a városban. Ugyanezen a napon az ÁVH parancsnoka felszólította Abai Imrét, hogy újfent csillapítsa le a lázongó tömeget, ez alkalommal az akkori rendőrség ablakából. 1957. február 23-án a többszöri békére való buzdítások és az indulatok lecsillapítása ellenére is letartóztatták Abai Imre plébánost. Szombathelyre vitték, ahol többször is megkínozták, megverték, illetve körmei alá gombostűket vertek. Az első fokú ítélet 12 év börtönt, teljes vagyonelkobzást és jogaitól való 10 évi eltiltást mondott ki rá. Másodfokon azonban 2 év 6 hónapra csökkentették, majd kegyelemből felezték a büntetését. 1959. október 28-án ez utóbbi büntetést háromévi próbaidőre felfüggesztették. A börtönben szerzett tüdőbetegsége 1970. január 16-án Budapesten ölte meg. Bár nem Sárváron működött, de itt született Török István 56-os vértanú is. A forradalom kitörésekor Győrben, a Vagongyárban dolgozott. A felkelés után Szigethy Attila Dunántúli Nemzeti Bizottsági elnök közvetlen munkatársa lett. Október 27-én egyszer Sárváron is járt. A szabadságharc leverését követően nyugatra menekült, de 1958 tavaszán Amerikából hazatért, hazahozta a honvágy. Bár a Kádár-rendszer amnesztiát ígért a hazatérőknek, Török Istvánt hazatérése után rögtön letartóztatták. 1958. december 1-jén a bíróság halálos ítéletet mondott ki rá. Másnap hajnalban bitófán végezték ki. Jeltelen sírba temették, majd a rendszerváltást követően, 1991-ben találták meg maradványait. Április 12-én Sárváron a Soproni úti temetőben helyezték örök nyugalomra. (SzG)
Abai Imre
Török István
9
Csütörtök van, késő délután. Nehéz órákat élünk, megrendülve hallgatjuk a budapesti véres harcokról szóló híreket és bizakodva gondolunk a jövőre. Az imént hangzottak el a rádióban Nagy Imre és Kádár János elvtársak szavai. A villamos vezetője, a népszerű „Tóni bácsi” kocsijával járja a város utcáit, s nem hallhatta a párt és a kormány új vezetőinek szavait. De arról, amit mondtak, az utasoktól máris értesült. - Kádár János, meg Nagy Imre igen népszerű emberek. Én is bízom bennük, s bízhat bennük az egész ország. - Tóni bácsi is elítéli a Budapesten lezajlott vérengzést, de ugyanakkor kimondja, hogy sok jogos kö-
vetelését teljesíteni kell a magyar népnek. Mi (…) mélységesen elítéljük az ellenforradalmi erők galád tetteit és követeljük azok megbüntetését. Tudjuk, hogy az ellenforradalmi erők tevékenysége népi demokratikus államunk, a munkásparaszt szövetség megdöntésére irányult. Biztosak vagyunk abban, hogy az új Központi vezetőség és új kormányunk, Nagy Imre elvtárssal az élen, minden erejével azon munkálkodik, hogy a múlt hibáin és a jelen eseményekből okulva megindítsa országunkban a legszélesebbkörű demokratizálási folyamatot. Éppen ezért üdvözöljük és minden erőnkkel támogatjuk az új Központi Vezetőséget és kormányunk politikáját.
Kitűző 1962-ben leltároztak be a Nádasdy Ferenc Múzeum műtárgyai közé
10
A hatvanas évek elején két alkalommal, majd a következő évtized végén egyszer országos, reprezentatív felmérést végeztek számos olyan kérdéssel kapcsolatban, amelyek a magyar olvasási szokásokat vizsgálták. Az első vizsgálat négyezer háztartást, a két évvel későbbi, 1964-es kétezer, míg az 1978-as egyezer család megkérdezése alapján tett megállapításokat. Az 1978. évi felmérésben Sárvár lakosságát is megkérdezték, ezért is érdemes egy kicsit elidőzni e témánál. A vizsgálatok alapján nemcsak az olvasási szokások tárulnak fel, hanem tágabb összefüggésekben, többek között a szabadidő eltöltésének módjairól, ill. általában a napi időbeosztásról nyerhetünk ismereteket. A felmérések másfél évtizede alatt csökkent a teljes lakosság körében azok száma, akik rendszeresen vettek könyvet a kezükbe. Ugyan növekedett az olvasók tábora, még ha csak kis mértékben is, de egyrészt kevesebbet olvastak az emberek a hetvenes évek végén, ráadásul éppen a gyakori olvasók csoportja fogyatkozott meg. A jelenség összefüggésben áll azzal, hogy bár mind a férfiak, mind a nők körében nőtt a szabadidő, de ezt a növekvő időmennyiséget nem olvasásra fordították. Az időmérleg vizsgálatok szerint a szabadidő eltöltésében egyrészt nagy arányt képviselt a második gazdaságban végzett munkára fordított órák száma, másrészt a motorizáció, a kiskertek, nyaralók elterjedése szintén elvette az időt az olvasás elől. A hetvenes évekre ezek mellett az általánossá váló televíziózás sem hagyható kívül, ami szintén időt vett el és igénybe. Az 1964. évi adatok szerint a kérdezőbiztosok a háztartások majdnem egyharmadában nem találtak egyáltalán könyvet, egyötödében pedig csak néhány kötetet. Másfél évtized alatt azonban ezen a téren komoly változás állt be. A hetvenes évek végén csupán a háztartások 13 százalékában nem volt egy darab könyv sem, és nagyjából hasonló arányban volt található csak néhány példány. A másik véglet esetében is jó irányú elmozdulást regisztráltak, ugyanis a 300 kötetesnél nagyobb családi könyvtárak aránya az egészen belül csaknem megháromszorozódott, 14,9 százalékra emelkedett. Az átlagos kötetszám így természetes módon szintén emelkedett, az 1964-es 58 kötetről másfél évtized múlva 167 kötetre. Az 500 kötetnél nagyobb magánkönyvtárak esetében az átlag kötetszám 1028 darab volt. A vizsgált időszak alatt a magyar könyvkiadás jelentős fejlődésen ment át. 1965 és 1980 között megduplázódott mind a könyvek száma, mind a példányszám. A hatvanas években inkább a választék bővült, azaz többfajta könyvet adtak ki, de az átlagos példányszám nem növekedett. A hetvenes években azonban nemcsak a választék bővült, hanem az egyes kötetek példányszáma is emelkedett. A mennyiségi adatok után érdemes a minőség oldaláról is megközelíteni a kérdést, azaz mit olvastak az emberek, mire használták a könyveket. Minden háztartásban a könyvek túlnyomó része, kétharmada szépirodalmi jellegű, míg minden tizedik mű a gyermek és ifjúsági irodalom kategóriájába sorolható. Utóbbi esetben azonban már szóródást
11
mutat a foglalkozási csoport szerinti vizsgálat. A mezőgazdasági fizikai munkából élők, ill. általában a középszintű beosztású szakemberek és alkalmazottak könyvtárában az előfordulási arány háromszor nagyobb, mint az értelmiségi foglakozást űzőknél. A kézikönyvek átlagban a magánkönyvtárak könyvállományának a 3,1 százalékát alkották, de a legmagasabb arányt itt a nyugdíjasok könyvtára mutatta fel, míg a legalacsonyabb mértékben a betanított és segédmunkások rétege szerezte be az e kategóriába tartozó könyveket. Tartalmi szempontból megállapítható, hogy a klasszikus magyar próza majdnem egyformán magas arányban képviselt az értelmiségi, ill. az alkalmazott és középszintű szakembereknél. A külföldi prózát legkevésbé a mezőgazdasági fizikai dolgozók tekintették olvasmányuknak. A krimiket az értelmiségi réteg szerezte be a legnagyobb arányban, míg a mezőgazdasági szakmunkások a legritkábban vásároltak detektívtörténeteket. A képzőművészeti albumok lapozgatására legnagyobb eséllyel az értelmiségiek körében került sor. A sorozatok közül a hetvenes évek végén A világirodalom remekei című változatos szerzőket és könyvcímeket felvonultató összeállítása fordult elő leggyakrabban a vizsgált háztartásokban. Ezzel szemben az Olcsó Könyvtár és a Panoráma útikönyvek kötetei a legkevésbé kerültek ki a könyvespolcra. A leggyakrabban olvasott, ill. vásárolt könyvek tízes listája egyes pontokon hasonló eredményt mutat 1962-ben és 1978-ban, míg máshol lényeges különbség látható. Jókai Mór regényei mindkét felmérés idején minden társadalmi rétegben, végzettségi csoportban vitték a prímet. Őt követte Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond. Érdekes, hogy 1978-ban már nem szerepelt a listán Émile Zola, vagy Tolsztoj, míg új slágerként jelent meg Rejtő Jenő. Míg 1969-ben Berkesi András a 19. leggyakrabban olvasott szerző volt, addig 1978-ban már a legolvasottabb szerzők listájának élmezőnyében találhatók művei. Szilvási Lajos, Passuth László szintén a kedvelt szerzők közé tartoztak. 1978-ban a Biblia a családok egyötödében megtalálható volt, Marx és Engels művei pedig csaknem 13 százalékukban. (TZB)
12
A bűvös kocka szabadalmát feltalálója, Rubik Ernő, az Iparművészeti Főiskola oktatója 1975. január 30-án nyújtotta be a Találmányi Hivatalhoz. Azonban két évet kellett várni a cím szerinti
Térbeli logikai játék
el-
fogadásához. Eredetileg a játék szemléltető eszköznek készült grafikus hallgatók számára. A bűvös kocka vagy Rubik-kocka sikerét jelzi, hogy az 1977-ben elinduló gyártása utáni években elnyerte a BNV-díjat, majd a Kulturális Minisztérium nívódíját. Külföldi forgalmazása 1980-ban indult, és Nagy-Britanniában egyből az év játéka lett. 1982-ben megrendezték az első világversenyt is. A budapesti kockaforgatón a leggyorsabb versenyzőnek 23 másodperc alatt sikerült a kocka minden oldalán összerakni a színeket. A világrekord ma 16 másodperc. A játék újdonsága, hogy az addigi kétdimenziós összerakós játékok helyett három dimenzióban kell forgatni az oldalakat. A variációk ugyan szinte végtelenek, több mint 43 trillió, mégis elvileg minden ös�szeforgatásnál 50 lépés elég az egyszínű oldalak kirakásához. A játék nemzetközi sikerét a díjak elnyerése mellett jelzi az is, hogy többek között a németországi Spiegel 1981-ben több oldalon számolt be arról, hogy megfejtették a kocka kirakásának általános receptjét. A bűvös kocka egyik változata a Dominó, ami szintén Rubik Ernő találmánya (1983). A kockához képest itt egy sor hiányzik, ami jóval megkönnyíti a megoldást, ugyanis itt csak alig több mint 406 millió variációs lehetőségből kell kiindulni és kirakni a számokat mindkét oldalon egytől kilencig. Kevésbé ismertek, de szintén Rubik Ernő nevéhez köthető az 1977-es Kígyó című játék, illetve az 1985-től forgalomban lévő Bűvös
Megoldási
lehetőség (részlet, Spiegel, 1981/4.)
négyzetek (Karikavarázs vagy Magic) is. (TZB)
13
A tanító néni megkérdezi a gyerekektől az iskolában: – Ki tud Sárváron egy olyan utcát mondani, mely nincs felásva? – Egyet tudok! – mondja Pisti az első padban. – Na mondd meg! – Nem mondom meg, mert akkor azt is feltúrják. (Sárvár 4. - ünnepi kiadvány, 1971. aug. 20.) – Miért volt idén olyan nagy szárazság? – Hogy ne tudjon gyökeret verni az új mechanizmus! Hazánkba látogat Brezsnyev elvtárs. Hatalmas fogadást kapott. Pihenésképpen
a
Duna
mentén
korzózik Kádár elvtárssal, és elmélkedik: - Kellene valami olyat csinálni, aminek örül a nép. Megszólal a sofőr: - Hajtsak a Dunába, elvtársak?
Valamivel
el kell oszlatni a büdösséget (karikatúra, Sárvár, 1978. augusztus 20.)
Kovács megkérdi Szabótól: – Mondja, mit terveznek a nyárra? – Hát, kérem, felkeressük egy kicsit Bécset, aztán Münchent, Berlint, Rómát, Toulouse-t és esetleg Párizst. – Autón? – Ugyan! Rádión
14
Mint sárvári lakosok, roppant büszkék vagyunk, hogy városban élhetünk ezután, hogy lakóhelyünk – élve a kapott és szerzett lehetőségekkel – ilyen rangra küzdötte fel magát. Mindenekelőtt a szocializmus építését szolgáló, az utóbbi évtizedben kipróbált politika volt az a lombosodó fa, amelynek gyümölcseként termett városunk. Ennek talaján fejlődött az egész ország, gyarapodott a vidék, gazdagodott megyénk, amelynek fejlesztésére – közte Sárvárt név szerint is kiemelve – néhány éve külön határozatot hozott az MSZMP Politikai Bizottsága. (Tóth Gyula, a Járási Pártbizottság első titkára) A városi státusz tovább növeli a lehetőségeket is. Nemcsak, s elsőnek talán nem is anyagi jellegű, gazdasági igények kielégítésére gondolok. Arra a mélyebb, pozitív tartalmú erkölcsi, érzelmi töltésre, amely a város lakóinak önigényességében, a szülőváros fokozódó szeretetében, tudatosabb védelmében és gyarapításában, a tiszta, szép, virágos városi külső megteremtésében, általában a városért való tenniakarásban, tudatosabb közreműködésben jelentkezik majd. Ez az erősödő, tettrekész közvélemény a leg-
nagyobb új lehetőség. (Kiss Sándor, Sárvár Tanácsának VB Elnöke) Jó úton haladnak, de még legkevésbé teremtődtek meg a művelődési, kulturális feltételek. Sok lesz itt a tennivaló a várkomplexum művelődési centrummá alakításában, a sokrétű s mind színvonalasabb, városiasabb kulturális igények kielégítésében, a szakközépiskola kialakításában, korszerű művelődési otthon építésében. Elemi igény felnőni a kereskedelmi és egyéb ellátásban is a városi szintre, hogy megfelelő vonzó hatást gyakorolhassanak a környékre, kielégítsék s tovább alapozzák a kulturáltabb igényeket. Szálloda nélkül sem maradhat sokáig a város. Bár idegenforgalma most van kibontakozóban, de kívánatos, hogy néhány év múlva necsak keresztül hajtsanak a városon, hanem legyen értelme megállni, akadjon látnivaló s el is tudják helyezni a vendégeket. (Tóth Gyula, a Járási Pártbizottság első titkára) Sárvár, 1968. augusztus 20.
Fiatalok – idősebbek legkedveltebb vásárlóhelye a SÁRVÁRI SZÖVETKEZET NAGYÁRUHÁZA, ahol
mindent
egy
helyen
megvásárolhatnak.
Élelmiszer,
háztartási-vegyi áruk, háztartási edényáruk, tűzhelyek, rádiók, televíziók, villamossági cikkek, motorkerékpárok, kerékpárok és alkatrészeik, bútorok, fekvő és ülőgarnitúrák, ruházati cikkek, gyermek és felnőtt felsőruházat, kötött áruk, fehérneműk és divatáruk, lábbelik, bőrönd- és bőrdíszmű áruk.
A LEGDIVATOSABB ÉS LEGNAGYOBB VÁLASZTÉKBAN KAPHATÓ! KERESSE FEL ÁRUHÁZUNKAT!
Nagyban befolyásolta az ember és az idő viszonyát a telefon hiánya. Magyarországon az elektronikus kommunikáció fejlődése a 20. század első felében még követte a nemzetközi szintet. A második világháború után azonban a továbbfejlesztés nagy késéssel indult, s a későbbiekben sem sikerült ledolgozni a hátrányt. Az infrastruktúra fejlesztését elhanyagoló szocialista korszakban a telefont elsősorban az állami intézmények, vállalatok közötti kapcsolattartás eszközeként kezelték, a magánlakások telefonnal való ellátottsága háttérbe szorult. Kivételesen szerencsésnek mondhatta magát a Kádár-korszakban az, aki a telefonigénylés benyújtását követő 5-10 éven belül telefonvonalhoz jutott. Kivétel természetesen volt, bár a protekció ebben az esetben korántsem volt annyira hatékony, mint a gépjármű- vagy a lakásigénylések esetén. A siralmas telefonhelyzet bőven szolgáltatott muníciót a korszak humoristáinak, karikaturistáinak. Karikatúrák tucatjai élcelődtek azon, hogy amire az igénylő telefonhoz jut, nyugdíjba vonul. Mindez persze a hétköznapokban számos nehézséget és bosszúságot okozott. Telefon hiányában a néhány perc alatt elintézhető ügyekből egy-két napos, rendszerint utazást igénylő ügyintézések keletkeztek. A magyarországi falvak nagy részén még a nyolcvanas évek közepén is az volt a „normális” állapot, hogy a helyi postahivatalokban csak nappal működő, hosszú várakozási időt igénylő, kézi kapcsolású nyilvános telefont lehetett használni, ami hétvégéken rendszerint nem működött, mert zárva volt a postahivatal. Ilyenkor a hivatal előtt elhelyezett készülékről lehetett „felkurblizni” a központot, ahol előbb feljegyezték, majd felhívták és kapcsolták a kívánt számot. A kapcsolás sokszor hosszú perceket vett igénybe. Aki fülkéből telefonált, az jól tette, ha előre takarékoskodott a pénzérmékkel vagy tantuszokkal, mert hamar elfogyott a beszélgetésre szánt idő a várakozás alatt. A tantusz 1946-tól a 70-es évekig kapható ötforintos nagyságú, rézből készült telefonérme volt. A nyilvános fülkéből telefonálásnak megvolt a sorrendje. A telefonáló először bedobta a tantuszt, leemelte a kagylót, megvárta a búgó hangot, majd tárcsázott. Ha a kért szám nem jelentkezett, visszakapta az érmét. Vagy nem. Optimális esetben a két fél beszélhetett egymással, így a tantusz beleesett a telefon perselyébe. Azaz „leesett a tantusz”. Később a húszfilléresek váltották fel a tantuszt, innentől kezdve a „húszfilléres esett le”. Az otthonról telefonálás is bonyolult volt. Aki felvette a kagylót, várnia kellett, míg vonalat kap, ugyanis kicsi volt a hálózatok keresztmetszete. Magyar specialitás volt az ikertelefon: azaz, amikor két előfizető kapott egy vonalat, és ha egyik beszélt a készülékén, a másik telefonja süket maradt. A politikai és gazdasági vezetők „természetesen” előnyt élveztek a telefonigénylés során, számukra emellett az úgynevezett K-vonalak (közvetlen vonal) rendszere is rendelkezésre állt. Fénykorában, a 80-as években közel háromezer állomással rendelkezett a hálózat, csak „vona-
15
las ember” rendelkezhetett vele, tehát státusszimbólumnak számított. A K-vonal sokkal gyorsabb volt, mint a városi hálózat, így rövid idő alatt kapcsolatba lehetett lépni a másik féllel. Leginkább az orvosok, vállalatvezetők, magasabb beosztású párt- és tanácstagok rendelkeztek otthoni készülékkel. A magánelőfizetők száma a kistelepüléseken elenyésző volt. Magyarország a távbeszélő-ellátottságot tekintve az európai rangsor végén állt még az 1980-as évek végén is. (SzG)
A reggeli kávé elfogyasztása már évtizedek óta hozzátartozik mindennapjainkhoz. A második világháború előtt a középrétegek gyakran egy kávéházba tértek be, hogy a napilap elolvasása mellett fogyasszák el a fekete italt. A szocializmus idején jelentősen átalakult a kávézás szokása. A háborút követően a fogyasztás jelentősen visszaesett, a határok bezárultával pedig a valódi kávéhoz jutás is megnehezült. Ezért a boltokban – jegyre – szinte csak pótkávét lehetett kapni. A híres, nagy múltú kávéházakat is bezárták a Rákosi-korban, így a budapesti New York átmenetileg sportszerboltként működött. A közösségi helyek – mint „kispolgári csökevények” – eltüntetése az ehhez kapcsolódó emberi kötelékek szétrombolását is jelentette. A New York később újra visszakapta eredeti szerepét, de most már Hungária Kávéház néven. A többiek szerepe is jórészt háttérbe húzódott – a szocializmus nem „tűrte a kisipar, kiskereskedelem jelenlétét” -, legtöbbjük az olcsóbb kategóriájú presszóként, vagy „eszpresszóként” működött tovább, amelyek sajátos keverékét adták a kávéházaknak, cukrászdának, illetve a bároknak. Az otthonokba szorult kávézás alapeszköze kezdetben a lombikos, spirituszos főző volt, amelyet lassan kiszorított a villany- és gáztűzhelyre való berendezés („kotyogó”), majd az elektromos kávéfőző. A háborút követően a közellátás katasztrofális helyzetben volt, gyakran a fél- vagy egész napos sorban állás után sem lehetett élelmiszert kapni a jegyre. A lassan javuló ellátás az 50-es évek elejére a mélypontra zuhant. Az alapvető élelmiszerek eltűntek a boltok polcairól. 1951-től újra bevezették a jegyrendszert (liszt, kenyér, cukor, hús, zsír, tej, szappan). A hatvanas évek elejétől fokozatosan javult az ellátás. Már nem a mindennapi élelmiszerért álltak sorba az emberek, hanem a hiánycikkek beszerzéséért. Narancsot és banánt például csak karácsony előtt lehetett az üzletekben kapni. De nem mindig volt kapható a Közértekben a sertésés marhahús, rizs, a mirelit-áruk, bor, sör. A hatvanas években 40 fillérért lehetett kapni egy kiflit, 3 forint
Éttermi
belső
Sárvár, 1960/70-es évek
16
60-ért egy kiló kenyeret vagy egy liter tejet, 50 fillérért egy gombóc fagyit, 4 forint 80 fillérért 10 deka felvágottat, 3,50 forintért egy csomag Terv-cigarettát. Ugyanakkor a havi átlagbér nagyjából 800-1100 forint között mozgott. A hetvenes években a lakossági fogyasztás 50%-át tették
ki az élelmiszerekre és élvezeti cikkekre fordított összeg. A közellátás javulásával újra lehetett kávét kapni a Közértekben, újra kinyitottak az elegánsabb kávéházak is. Azonban az egykori életformát ez már nem tudta visszahozni, a kávéivás az otthonokba és munkahelyekre húzódott. Átalakult a reggelik összetétele is. Míg korábban a munkás- és parasztcsaládokban a kenyér és a szalonna volt a fő étel, a 60-as, 70-es évektől egyre inkább a korábban csak polgárokra jellemző szalámi, felvágott, vaj került az asztalra a kifli és zsemle mellé. Azonban a vagyoni különbségek ezt is befolyásolták. A jobb életkörülmények között élők gyakrabban fogyasztottak hentesárut, sajtot, a rosszabb keresetűeknél az állati eredetű zsiradékok fogyasztása maradt a jellemző. A felnőttek a kávé mellett teát, tejet fogyasztottak, a gyerekek az említett italok mellett kakaót vagy tejeskávét kaphattak. Az ebédet a legtöbben a munkahelyükön fogyasztották. A 40es évek végétől egyre inkább terjedt az üzemi étkeztetés, a gyárak legtöbbjének saját konyhája és ebédlője volt, illetve kiépült az étkeztetési vállalatok hálózata is. Bár ezzel nagyon sok dolgozó nő válláról levették a mindennapi ételkészítés súlyát, az üzemi ételek mennyisége, minősége, a hosszú sorban állás állandó feszültséget, bosszúságot szült. Az utcakép jellegzetes képviselői voltak az önkiszolgáló éttermek a maguk háromszögletű alumínium tálcáival, kék csíkkal „díszített” tányéraikkal és a főként gyerekeknek szórakozást nyújtó, könnyen hajlítható alumínium evőeszközeivel, fémlábú, de furnérlapos asztalaival és székeivel. A vendéglátó-hálózatban a presszók mellett megjelentek a büfék, „tejivók”, lángossütők (főként üdülőhelyeken). Mellettük a bisztrók is, amelyek jellegzetesen magyar sajátosságok, keverékei a pecsenyesütőknek, „tejivóknak”, cukrászdáknak, önkiszolgáló éttermeknek. (SzG)
Vár Vendéglő
és esszpresszó
az ún. Lapos, Sárvár
A korszak kezdetén – a negyvenes és ötvenes években – a legelterjedtebb tömegtájékoztatási eszköz a rádió, illetve a sajtó volt. A kezdeti színes sajtóvilágot az ötvenes évek elejére teljesen elszürkítették. Rengeteg lap megszűnt, a többiek pedig a párt szolgálatába álltak. A lapok csak a párt által sugallt, és azt dicsőítő szövegeket közvetíthettek. Kritikának, bírálatnak helye nem volt! A vicclapok is csak a rendszer által ellenségnek bélyegzett csoportokat, személyeket (Tito, nyugatiak, „kulákok”, „burzsujok” stb.) gúnyolhatták. A párt szócsöve a Szabad Nép volt, emellett a Népszava a szakszervezetek lapjává vált. A megyei napilapok is megmaradtak, megyénkben a Vasmegye, de csak a központ által átadott és engedélyezett információkat közölték. Az 56-os forradalmat követően a Szabad Nép helyébe a Népszabadság lépett mint a párt hivatalos lapja. Az országos napilapok között a Magyar Nemzet a Hazafias Népfront, míg Népszava továbbra is a szakszervezetek lapja volt. Megyénkben a Vasmegyét a Vas Népe váltotta fel, az emberek többsége ezt olvasta leginkább. A Kádár-korszakban a lapok
17
már nemcsak a párt, és a vezetőség „dicső tetteiről” tudósítottak, hanem az emberek hétköznapjaival is foglalkozhattak, csekély mennyiségű kritika is megengedett volt, a vicclapokban már a problémák, visszásságok is megjelenhettek. A különböző érdeklődési köröket is kezdték már kielégíteni, az Élet és Irodalom közéleti és kulturális hetilapként jelent meg, az Élet és Tudomány pedig a tudományos élet újabb eredményeit közölte. A fiatalok számára a Pajtás, a Kisdobos, vagy az Ifjúsági Magazin kínált olvasnivalót. A rádió a 60-as évek elejéig volt az egyik legfontosabb közvetítő eszköz. Legfőképpen a hivatalos propaganda eszközeként kezelték. Később az ideológiai elvárások csökkentek, színesedett a műsor. Kívánságműsor, zenei órák, beszélgetés, kabaré, sport szerepelt a repertoárban. Sőt, a rádió hullámhosszain a korszellem változásával a fiataloknak szóló könnyűzenei adások száma is növekedett. A Kossuth Rádióban a Szabó család a hétköznapi ember problémáit jelenítette meg a kor színészeinek tolmácsolásában. Népszerűsége évtizedekig töretlen maradt. Bár nem nézték jó szemmel a rendszer vezetői, sokan hallgatták a nyugati adásokat, a Szabad Európát, az Amerika Hangját. Ezek popzenei adásai révén ismerte meg a fiatalság az új áramlatokat, melyet az állam kénytelen-kelletlen tudomásul vett. A 80-as évek második felében jelent meg Magyarországon a kereskedelmi rádiózás. Az első csatorna, a Danubius Rádió kezdetben csak németül sugárzott műsort, majd magyar nyelven is, 1989-től pedig kizárólag magyarul. 1955-ben kísérleti jelleggel kezdték sugározni a Magyar Televízió adásait hetente egyszer egy-két órában. A rendszeres műsorszolgáltatás 1958-ban indult, akkor heti négyszer naponta 3-4 órán keresztül. Később fokozatosan növekedett az adásidő, öt-, majd hatnapossá vált, de a hétfői adásszünet a hetvenes évek végéig fennmaradt. A 80-as évektől sugárzott az MTV 2-es csatornája is, de csak kis műsoridőben. Az előfizetők száma is fokozatosan emelkedett, 1958-ban 16 ezer fő volt a számuk, 1960-ban százezer, 1972-ben a kétmilliós határt is elérte, a nyolcvanas évek végére pedig a 2,9 millió főt. A korszak első televíziókészüléke volt a Kékes, majd megjelent a Munkácsy, később a székesfehérvári üzemben kezdtek el Videotonokat gyártani. Kezdetben a környékbeliek közös tévézésre gyűltek össze ott, ahol volt készülék. A műsor egyre inkább színesedett, rétegződött. Kialakultak a nagysikerű, közízlést is befolyásoló szériák, mint a Ki mit tud? vetélkedősorozata, Táncdalfesztiválok vagy olyan filmsorozatok, mint a Tenkes kapitánya, Hosszú, forró nyár, Kloss kapitány, Tüskevár és mások. A gyerekeket a rajzfilmek és bábjátékok ültették a képernyők elé, a TV Maci esti műsorában Mazsola és Tádé, Kisvakond, a Futrinka utca lakói, Mátyás király vagy a Magyar népmesék hősei várták a fiatal korosztály tagjait. Főleg a férfiakat vonzották a sportközvetítések, futballmeccsek, világbajnokságok. 1965-ben a direkt politikai műsorok aránya az összműsoridő
Rádióműsor
(Vas Népe, 1962.)
25,5%-át, a szórakoztató műsorok a 47,5%-át, az ismeretterjesztők a 9,4%-át, a gyermekműsorok a 10,8%-át tették ki. A hetvenes évek elejére a politikai és tájékoztató műsorok aránya 27%-re emelkedett, 55%
18
művészi és szórakoztató, 18% ismeretterjesztő volt. (SzG)
A korszak elején a vasútvonalak jelentették szinte az egyetlen, mindenki számára elérhető távolsági közlekedési módot, a hálózat sűrűn kiépítettnek volt mondható. A hatvanas évekig csekély kivétellel gőzmozdonyok vontatták a szerelvényeket, ezt követően terjedtek el a villany-, és dízelmozdonyok (M41, M62, NOHAB). Ugyanekkor növekedett a menetidő, lassanként eltűntek a fapados, a harmadosztályú kocsik. Azonban a zsúfoltság nem sokat változott, hétvégi ingázás, a nyaralóhelyekre való utazás során sokszor a kocsik folyosóján kellett az utazóknak ácsorogni. A vonalhálózatban a hatvanas évektől állt be változás, ekkor sok mellékvonalat felszámoltak, forgalmukat közútra terelték. A közúthálózat a hatvanas évekig rendkívül alacsonyan fejlett volt, az utak alig 10 százalékát borította szilárd burkolat. A vasútvonalak megszüntetésével együtt erőteljes közúthálózat-fejlesztésbe fogtak, aszfaltborítást kaptak a nagy országos utak, majd a falusi bekötőutak is. A hetvenes évek elejére az első autópálya, az M7-es is elkészült Budapest és Zamárdi között. A háborút követően nagyjából 13 ezer személygépkocsi futott az országban. A Rákosi-rendszerben azonban a gépjárműveket is államosították, magánkézben alig 1-2000 maradt. Ugyanakkor megszüntették az autók kereskedelmi forgalmazását. A Kádár-rendszerben egy központi elosztó vállalat (Merkúr) feladata lett a személygépkocsik előjegyeztetése. Számos tréfa és kabaré témája lett az autóra való hosszú – 5-8 év – várakozás. Kezdetben a papucs alakú Wartburgot (1967-ben 60 ezer Ft), Moszkvicsot, Volgát, Pobedát lehetett kapni, később jelentek meg a hazai piacon a Skodák (1967-ben 61 ezer Ft), Zsigulik (később Ladák), Zastavák, Trabantok (népnyelven „papírjaguárok”, „szappantartók”) (1967-ben 44 ezer Ft). Ritkán nyugati autót is behoztak, természetesen drágábban lehetett kapni (Opel, Fiat). Egy keleti kocsi ekkor nagyjából 80-100.000 forintba került. A hatvanas évektől egyre többen jutottak hozzá a gépkocsihoz, kinyílt a világ, könnyebbé vált az utazás. Hozzájárult ehhez a – hetvenes évekig – olcsó benzin (6,50 Ft/liter) is. Az üzemanyagot az egyetlen állami forgalmazó, az ÁFOR-hálózat árusította. A személygépkocsik terjedésével a korábban népszerű motorkerékpárok (Pannónia, Danuvia, Csepel) egyre inkább háttérbe szorultak. Korábban a család kedvelt közlekedési, kirándulóeszköze volt az oldalkocsis motorkerékpár. A hazai gyártás megszűnésével egyre inkább az NDKból importált MZ-k terjedtek el. A kismotorok közül a Rigát, és a Babettát keresték előszeretettel, főleg a fiatalok. A nyolcvanas évek népszerű sorozatának főhőse, Linda egy Jawa motoron „száguldott” a bűnözők után. A vonatokat a tömegközlekedésben ekkor kezdte felváltani az autóbusz-közlekedés. A hatvanas években a „Bözsinek” vagy „Fakarusznak” gúnyolt Ikarus 55-ös farmotoros járműveket aztán később az Ikarus-gyár 200-as sorozatai váltották fel. A kerékpárokat továbbra is töretlen népszerűség övezte, bár a gépkocsik elterjedésével kissé háttérbe szorultak. Munkába járáshoz, ügyeket intézni, bevásárolni azonban az emberek ezután is biciklivel jár-
Áfor-kút Sárvár, 1960-as évek második fele
19
tak. A felnőttek körében a Csepel-, a fiatalok és nők körében a „Campingbicajok” voltak kedveltek. Míg a korszak kezdetén még működött a belföldi légiforgalom a nagyvárosok között, 1969-ben megszűntették. A külföldre irányuló forgalmat előbb a Maszovlet, majd a Malév bonyolította, bár ez nem volt elterjedt utazási forma. Egyrészt drága is volt, illetve a nehéz kiutazások miatt is inkább csak a hivatali útra igyekvők vették igénybe. A városi tömegközlekedésben is változások történtek. A hetvenes évekig a vidéki nagyvárosok többségében működtek villamosok. Ekkor azonban sokat felszámoltak, például a szombathelyi vonalat is. A helyüket a helyijáratos autóbuszok vették át. Budapesten a villamos-, a modernizált trolihálózat, illetve az 1970-re elkészült metró bonyolította városon belül a lakosság közlekedését. Sajátosan szocialista látványként működtek a Budai-hegyekben, vagy a Börzsönyben az úttörővasutak. 10-14 éves, jeles vagy jó tanulmányi eredményű fiatalok jelentkezhettek úttörővasutasnak iskolai időben és a nyári szünetben. Az állami vezetők célja ezzel a munkára, a felelősségtudatra nevelés volt, a gyerekek láttak el minden feladatot a pénztárosi tevékenységtől a váltókezelésig. Csak az állomásfőnökök és a mozdonyvezetők voltak felnőttek. A tömegközlekedésért nem kértek sokat, a helyijáratos busz-, ill. metró-, vagy villamosjegy évtizedeken keresztül 1-2 forintba került. (SzG)
Gárdonyi Géza Általános Iskola Sárvár, 1960-as évek
20
A második világháború utáni éveket a magyar szellemi élet szereplői valóban felszabadulásként élték meg. A nyugati és a magyar népi kultúra mellett keleti hatások is érték a művészetet. A magyar szellemi élet sok kiválósága: Illyés Gyula, Márai Sándor, Cs. Szabó László, Áprily Lajos, Déri Tibor, Füst Milán mellett az újabb generáció tagjai is megszólaltak: Weöres Sándor, Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes. Újabb folyóiratok jelentek meg, Válasz, Valóság, Alkotás, amelyben a különféle irányzatok képviselőinek munkái jelenhettek meg. A filmművészet nehezebben állt talpra, de 1947-ben mutatták be Radványi Géza feledhetetlen filmjét, a Valahol Európában-t. A zenei életben Bartók már nem vett részt, de itthon maradt és fontos szerepet vállalt Kodály Zoltán (Missa brevis). A képzőművészetben Bernáth Aurél, Pátzay Pál, Berény Róbert, Szőnyi István, Czóbel Béla, Márffy Ödön, Barcsay Jenő munkássága kiemelkedő. Az oktatásban bevezették a 8 évfolyamos képzést, átalakították a középiskolák rendszerét (tanító- és óvónőképzők, gimnáziumok, polgári iskolák), illetve lehetővé tették, hogy mindenki, nemre, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül részesülhessen oktatásban. Az esti tagozatokon lehetett pótolni az elmaradt képzéseket, a dolgozók gyerekeinek a kollégium létesítése könnyítette meg a képzésben való részvételt (NÉKOSZ). A negyvenes évek végére, ötvenes évek elejére a szellemi élet elszürkült. Az alkotókat bebörtönözték, emigrálásra (Márai, Zilahy Lajos),
vagy egyszerűen hallgatásra kényszerítették. Csak olyan művek jelenhettek meg, amelyek a párt, szűkebben a vezetőség (Rákosi), illetve a munka, a munkás dicsőítését mutatták be. A filmek, operettek is a forradalmi és hősi romantika, vagy éppenséggel a korábbi rendszerek gúnyolásaként születtek meg (Erkel, Föltámadott a tenger, Mágnás Miska, Állami Áruház). Ezekben a művekben is a legjobb színészek (Kiss Manyi, Gózon Gyula, Latabár Kálmán) játszottak Keleti Márton, Gertler Viktor, Bán Frigyes, Várkonyi Zoltán rendezők irányítása mellett. Betiltották „pesszimizmusa” miatt Madách: Az ember tragédiáját, vagy Bartók Csodálatos mandarinját is. Rengeteg – főként nyugati klasszikust – vettek le a polcokról, de nem lehetett kiadni Rejtőt, vagy Nick Carter detektívregényeit sem. Ugyanakkor nagy figyelmet fordítottak a lakosság szellemi nevelésére. Így olcsó, egyszerű kiadásban (Olcsó Könyvtár) megjelentek a klasszikusok, a Faluszínház, Déryné Színház vidéki fellépéseken mutatta be darabjait, a falvakban mozik, rádióállomások, kultúrházak létesültek, igaz ezekben csak a rendszer által engedélyezett, az osztályharcot, a pártideológiát közvetítő művek kaphattak szerepet. A Szikra Kiadó gondozásában sorra jelentek meg a munkásmozgalom és a kommunizmus nagyjainak (Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi, Gerő, Révai) gondolatait, munkáit tartalmazó könyvek. Az oktatást államosították, az egyházaktól elvették az iskolákat. A hitoktatást előbb fakultatívvá tették, majd üldözték azokat, akik beíratták gyerekeiket. A középiskolai oktatásban a továbbtanulásra felkészítő gimnáziumok, valamint a szakképzést nyújtó szakközépiskolák működtek. Előírták a tananyagot (az osztályharc, ill. a munkásmozgalom kiemelt szerepet kapott), elbocsátottak rengeteg „rendszeridegen” pedagógust. Az egyetemek, főiskolák önállósága megszűnt, a gondolkodást háttérbe szorították, helyette a tananyag egyszerű visszamondását írták elő. Ezen a fojtott légkörön Nagy Imre első kormánya enyhített. Az elhallgattatott szerzők újra publikálhattak, felpezsdült a szellemi élet (Körhinta, Liliomfi, Hannibál tanár úr). Az 1956-os eseményeket követően ismét megmerevedett kissé a kultúra. Az Aczél György nevével fényjelzett kultúrpolitika a három T jegyében határozta meg a tűrt, támogatott, tiltott művek listáját. Tiltólistára került minden 56-ot forradalomnak nevező munka, nem lehetett említeni a szovjet megszállást, Trianont, a kisebbségben lévő magyarok sorsát, Nagy Imre nevét, valamint a többpártrendszert. 56-os tevékenységükért bebörtönözték Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt, másokat internáltak, hallgatással sújtottak (Göncz Árpád, Örkény István), ill. többen önkéntesen vonultak vissza (Illyés Gyula, Sánta Ferenc, Nagy László stb.) A hatvanas évektől aztán ez szigor enyhült, az elítéltek kiszabadultak, munkáik megjelenhettek. Későbbiekben a Nyugatra emigráltak, illetve a határainkon túl élő magyarok munkái is megjelenhettek. A városi lakosság egynegyede rendszeres olvasónak vallotta magát. A legkedveltebb szerzők közé Mikszáth, Jókai, Móricz, Gárdonyi, Victor Hugo, Tolsztoj, Berkesi, Rejtő, Passuth, Szilvási Lajos, Hemingway és Szabó Magda tartozott. A nagy magyar klasszikusokat ezekben az évtizedekben többször is kiadták. A hetvenes években Remarque, Moravia, Németh László vagy Erich Knight könyvei is bekerültek a legolvasottabb szerzők közé. A színház- és filmművészet virágzott. Nagy sikerrel szerepeltek
Kossuth Járási Kulturház Sárvár, 1960-as évek eleje
21
A
sárvári mozi műsorkártáyja
22
olyan színészek, mint Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Zenthe Ferenc, Bessenyei Ferenc, Sulyok Mária, Dayka Margit, Tolnai Klári, később Latinovits Zoltán, Márkus László, Ruttkai Éva, Törőcsik Mari. Olyan rendezők mellett kaptak szerepet, mint Gertler Viktor, Várkonyi Zoltán. A komoly művészeti értékeket hordozó Álmodozások kora, Tízezer nap, Zöldár mellett a szórakoztatást szolgálták, a magyarság dicsőségét idézték fel a nagy magyar klasszikusok megfilmesített változatai (Egri csillagok, Kőszívű ember fiai, Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán). A televízió elterjedéséig a mozik nagyon népszerűek voltak. Az ötvenes évek magyar, szovjet és kelet-európai filmjei után a hatvanas évektől egyre több nyugati, amerikai, angol, olasz és francia filmet vetítettek. Generációk nézték élvezettel Louis de Funés Csendőr-filmjeit, vagy Piedone (Bud Spencer) olasz majd amerikai kommersz mozijait. Egy mozijegy 1-2, majd később már 5-10 Ft-ba került. A hatvanas években általában évente 14 alkalommal, később már csak nyolcszor, 1980-ban már csak ötször látogattak el az emberek a moziba. A színházak ünnepélyszámba mentek, oda kiöltözve jártak. Az ötvenes évek kemény diktatúrája után a hatvanas évektől már nem nagyon szóltak bele a repertoárba. A korszak elején történt látogatószámfellendülést követően a hatvanas évektől csökkent a színházba járók száma, a hetvenes években minden 100 főből 6 látogatott előadásokat. Az oktatásban a Rákosi-korszak egysíkú, szürke tananyagát követően megváltozott a koncepció. Bár továbbra is mindenkinek kötelező volt az orosz nyelv tanulása, nagyobb szerepet kaptak a művészeti tantárgyak, a humán tárgyakban pedig a nemzeti jelleg. Egységesítették a középfokú oktatást, azaz a négyévfolyamos gimnáziumok mellett szakközépiskolák, illetve szakmunkásképzők működtek. A tankötelezettség határa továbbra is 14 év volt. Az 1949-es 21%-hoz képest 1990-re 83%-ra emelkedett a 15 éven felüliek körében az általános iskolát végzettek aránya. Míg 1949-ben a 18 éven felüliek 5,5%-a végzett középiskolát, ez az arány 1990-ben 29%-os volt. A 25 évnél idősebbek körében a felsőfokú végzettségűek aránya 0,5%, illetve 10%. A 70-es években nagy iskolaépítő akció kezdődött, sok falu ekkor korszerű épületet kapott. Ugyanakkor több falu iskoláját körzetesítették, mert ez gazdaságosabbnak bizonyult, ugyanakkor a diákok hatékonyabb nevelését a mesterségesen felduzzasztott osztályokban nehezebben lehetett megoldani. Ugyanekkor Sárváron is két új oktatási intézményt adtak át. Az Alkotmány úti lakótelepen az Urbán Ernőről (ma Nádasdy Tamás) elnevezett általános iskolát, valamint egy korszerű szakközép- és szakiskolát (Rudas László, ma Barabás György). Az egykori polgári iskolából 1951-ben gimnáziumot létesítettek, amely 1956-ben vette fel a Sárváron elhunyt krónikás, Tinódi Sebestyén nevét. Az egykori hercegi katolikus fiúiskola Entzbruder Dezső nevét kapta 1957-ben, 1960-tól koedukált intézményként működött. A volt Állami Elemi Iskola előbb leányiskoláként működött, majd 1960-tól fiúk is járhattak ide. Ekkortól Gárdonyi Géza Általános Iskola. Urbán Ernő Kazamaták titka című regénye a sárvári bajor kincsek utáni kutatást eleveníti fel kalandos formában, bár ideológiáktól sem mentesen. A könyvből 1972-ben film is készült, melyet a Nádasdy-vár falai között forgattak Bánhidy László főszereplésével és helyi fiúk statisztálásával. (SzG)
A második világháború előtt a konyha volt a hétköznapi családi élet színtere. Az asztal körül gyűlt össze a család, a rokonok és ismerősök. A szocializmus idején a konyha szerepe megváltozott. Az üzemi étkeztetés megjelenésével, a nők munkába állásával, a félkész és késztermékek elterjedésével már nem volt szükséges, hogy a nők az egész napot a tűzhely mellett töltsék. Az új építésű panellakásokban a konyhák kisméretűekké váltak, a főzést követően a család étkezését máshol kellett megoldani vagy szorongani a négyszemélyes asztal mellett. Mivel a konyha alkalmatlannak bizonyult az együttlétre, a vasárnapi ebédet követően a családtagok a szobába vonultak, hogy ott töltsék a délutánt. A konyha a hatvanas évekig nemcsak a főzés, a családi étkezés színtere volt, hanem a tisztálkodásé is. A legtöbb lakásban még nem volt külön fürdőszoba, így a napi és a heti tisztálkodást is a konyhában, lavórban, vagy fémkádban oldották meg. A hatvanas évektől felépült új lakásokban és családi házakban már az elkülönített fürdőszoba is megjelent. A reggelit és a vacsorát többnyire otthon fogyasztotta el a család, a reggeli általában hideg étel volt, míg a vacsorára egyesek a déli maradékot ették meg, mások frissen készítettek meleg ételt, vagy a reggelihez hasonló összeállítású hideg étel fogyasztottak. Gyerekeknek, idősebbeknek, főleg a szegényebb családoknál, gyakran adtak vacsorára úgynevezett „aprítóst”, azaz tejbe, kakaóba kockázott zsemlét vagy kenyeret, ritkábban kalácsot. Uzsonnaként szinte kivétel nélkül vajas vagy zsíros kenyeret („zsíros deszkát”) ettek hagymával, paprikával, paradicsommal. A vasárnapi ebéd volt a családok ünnepe, amikor többnyire bőségesebb és ízletesebb ételek kerültek az asztalra. Ezt leggyakrabban húsleves (maradékot eltéve másnapra), krumpli és rántott hús alkotta. Kezdetben ez volt az egyetlen húsos nap a héten, később más napokon is megjelent az asztalon a hús, vagy húspótló (rántott parizer). A konyha padozata általában járólappal fedett volt, korszerűbb lakásokban már megjelent a linóleum is, ill. a mosogató és a tűzhely környékét pedig csempe borította. A bútorzatra a célszerűség volt jellemző, a vizespad vagy vízcsap mellett állt a tűzhely, vele szemben a szekrénysor (hétköznapi nevén „kredenc”). A konyhaasztalt – melyet általában viaszosvászonnal takartak le - sokszor a tűzhely mellett, máshol az ablak alatt helyezték el, alatta betolva általában négy hokedli állt. Az asztal és a tűzhely felett több helyen polcok sorakoztak a fűszereknek, fedőknek. A falakra népi bölcsességet, idézetet vagy tréfás szövegeket tartalmazó vászon vagy papír falvédőket akasztottak a szennyeződések ellen. A konyhák jó részén korábban egy heverő („sezlon”) is helyet kapott, az új lakásokból (a helyhiány miatt is) ez hiányzott. A korszak elején jellemző nehéz, díszesen faragott és üvegezett szekrényeket (amelyek üveglapja alkalmas volt a rokonoktól kapott képeslapok kihelyezésére) előbb az egyszerűbb formájú, könnyen tisztítható bútorok foglalták el, majd megjelentek a beépített, előre gyártott konyhaszekrények is.
Én már felnövök (karikatúra, Sárvár, 1970. augusztus 20.)
A régi építésű házak többségében a konyha mellett kamra is volt, az új panelekben nem mindenhol. Ha volt is, csak annyi helyet hagytak,
23
ami egy sor polcnak elegendő volt. A fémvázon álló, deszkázott polcok („stelázsi”) egyhangúságát sok helyen színes papírcsíkkal „dobták fel”. A hatvanas évektől kezdve egyre több konyhában háztartási gépek váltották fel az emberi erőt. Könnyebbé vált a házimunka a közellátás javulásával is. Már nem otthon sütötték a kenyeret, hanem a boltban vásárolták – falun is. Az előbb kézi hajtású, majd elektromos robotgép, vagy a közismert nevén „kivehető ajtós NDK-turmixgép”, kávédaráló, a fatüzelésű „sparherdeket” felváltó villany- és gáztűzhelyek egyszerűbbé, gyorsabbá tették a konyhai munkát. A dézsában végzett mosogatás helyét a beépített, hideg-melegvizes csappal ellátott mosogatószekrények vették át. Az ételek tárolása is egyszerűbbé vált, megjelent a hűtőszekrény, így az emberek hosszabb távra is vásárolhattak élelmiszert. A szovjet Szaratov típusú gépeket később a jászberényi Hűtőgépgyár Leheljei váltották fel. Kikerültek a háztartásokból a nagyméretű fém vájdlingok, dézsák, vizesvödrök, vizeskorsók, az üstök. A régi világból talán csak a gyúródeszka és a sodrófa maradt. A mozsarakat a különféle darálók (mák, dió, kávé) váltották fel. A korábbi fa-, fém- és üvegtárgyakat egyre inkább felváltották a műanyagok. Szinte mindent lehetett kapni műanyagból, főképpen a hetvenes évektől (evőeszköz, fűszertartó, tányér, pohár). A nyolcvanas évekre a műanyag használati tárgyak megszokottá váltak a konyhában. A főzőedényeket szinte kizárólagosan a „Bonyhád” feliratú piros zománcozott lábasok és fazekak képviselték. Kedvelt konyhai felszerelések közé tartozott a szódás- és a habszifon. Ezzel otthon is elő tudták állítani ezeket a termékeket. Korábban a szódás, „szikvizes” árusította házhoz szállítással a szénsavas vizet, vagy az üzletben lehetett dróthálós, csereszabatos szifonokat vásárolni. (SzG)
A szocialista rendszer a munkások, parasztok és „dolgozó értelmiség” képviselőjének szerepében tetszelgett. Azonban a Rákosi-rendszerben a munkásokat az egyre fokozottabb munkaversenyek, sztahanovista-mozgalom, bércsökkentés, a vasár- és ünnepnapi kötelező munka sújtotta. A fegyverkezés, önellátás jegyében épültek fel a hatalmas gyáróriások, Sztálinváros/Dunaújváros, Csepel, Ózd kohói, finomítói. Az életszínvonal a Rákosi-rendszerben jelentősen csökkent, még a háború előtti szintet sem érte el. Az 1956-os forradalom és szabadságharcot követően Kádárék igyekeztek javítani a dolgozók helyzetét. A gyárakban a hetvenes évekig 48 órás volt a munkahét, azaz szombaton is dolgozni kellett. Az erőltetett iparosítás jegyében egyre nőtt a munkásság létszáma, aminek a faluról elszivárgó lakosság adta újabb
Barnevál
a régi bejárattal
és újabb utánpótlását. A szocialista ideológia szerint mindenkinek megvan a munkához való joga, ezért sok felesleges munkást alkalmaztak, mert
24
munka nélkül senki nem élhetett. A „lézengőket” a rendőrség kmk-ért (közveszélyes munkakerülés) letartóztatta.
A Kádár-rendszer első felében jelentős életszínvonal-javulás történt, emelkedtek a bérek, igyekeztek jobb életkörülményeket teremteni, csökkentették a nagyipari beruházásokat, majd bevezették előbb a kétheti, később a heti szabad szombatokat. Ez lehetővé tette, hogy az emberek mellékes jövedelmek szerzésére több időt fordítsanak. A fusizás, maszekolás, „svarcolás” (feketézés) tömegessé vált. A 80-as évektől a vgmk-kat (vállalati gazdasági munkaközösség) is engedélyezték, azaz az üzemek gépeivel lehetett maszekolást végezni. Ugyanakkor a rendszer a végletekig kihasználta az embereket. Mindennaposak voltak a túlórák, sok területen a hétnapos munkahét. A falusiak számára az ingázás jelentett nagy terhelést, mert a műszakkezdetre gyakran másfél-két órával korábban kellett elindulni, és haza is en�nyivel később érkeztek. A „kommunista szombatokon” ingyenesen végeztek el különféle társadalmi munkákat. A legtöbb üzemben különböző kulturális, sport- és egyéb „hobbi”-körök, brigádok működtek. Ezek a dolgozók közti szorosabb kapcsolatok kialakulását, a párt számára pedig a szabadidő ellenőrzését tették lehetővé. Nem vitatható azonban ezeknek a csoportoknak a hasznos szerepe, a sport-szakosztályok keretében rengetegen tudtak olcsón vagy éppenséggel ingyen mozogni, a természetbarát- és turistacsoportokban a munkások olcsón juthattak el az ország különböző helyeire. A legtöbb üzem vagy iparág nyaralót tartott fenn valamelyik üdülőterületen, leginkább a Balatonnál. Ide a munkáscsaládok olcsón tudtak 1-2 hetes üdülésre jönni. Az üdültetés feladatát az üzemek szakszervezetei szervezték. A politikai és ideológiai szempontból is fontos, kiemelkedő munkateljesítményeket a Kiváló dolgozó-kitüntetésekkel, Szocialista brigádjelvényekkel, vagy egyéb, az adott üzem, vagy ágazat saját kitüntetésével ismerték el. A „szocialista brigádok” a munka és a verseny mellett a közösségi élet kereteit is kellett, hogy jelentsék. Feladatokat vállaltak fel, amelyeket, ha teljesítették és egy éven keresztül jól dolgoztak, jelvénnyel (bronz, ezüst, arany fokozat), illetve brigádzászlóval jutalmazták. Sárváron az államosításokat követően a Cukorgyár, a két Téglagyár, a Vajüzem és néhány kisebb vállalat működött. A Cukorgyár a folyamatos fejlesztések hatására az 1980-as évekre az egyik legkorszerűbbé vált az országban. A Vagongyár megépítéséig a legtöbb munkást foglalkoztató cég volt, jelentős volt a kultúrában (Cukorgyári kastély) és a sportban betöltött szerepe (Kinizsi SE, Természetbarát, Teke, Kézilabda stb. szakosztályok). Több sikertelen kísérlet (Budapesti Hűtőgépgyár, Fémbútor- és Drótszövetgyár) után 1967-ben a győri Magyar Vagon- és Gépgyár indította be a termelést az évtizedek óta üresen álló egykori Selyemgyár épületeiben. 1971-ben aztán új, korszerű szerelőcsarnokot építettek fel a Rábasömjén felé vezető út mentén. Hamarosan 2000 főnek adott munkát az üzem. A Vagongyár megépítését követően új futballpályával és –csapattal gazdagodott a város, az új üzemcsarnok szomszédságában kialakították a Vasas FC telepét. A Sárvári Baromfifeldolgozó Vállalat (Barnevál) a Selyemgyár maradék épületeinek felvásárlásával tovább bővült, munkásainak száma
Érzem az illatot: Ez már Sárvár
(karikatúra, Sárvár, 1970. augusztus 20.)
a 70-es évek végén 1100 fő volt.
25
A kisebb üzemek közül említésre méltó a Cipőipari KTSZ, a Bőrdíszmű, a Rába Ruhaipari KTSZ, a Téglagyár (egyikük időközben megszűnt). Nagy vitát váltott ki az Állatifehérje Terméket Előállító Vállalat (ÁTEV) Sárvár határában felépített üzeme, amelynek bűze időről-időre elborította a várost. A helyiek által csak „döggyár”-ként hívott üzem a vágóhídi hulladékot dolgozta fel állateledelnek. (SzG)
A szocializmus legnagyobb munkaszüneti napja május 1-je, a Munka ünnepe volt. A munkásság korábban is igyekezett megünnepelni ezt a napot felvonulásokkal, de az állam részéről nem történt kezdeményezés a munkaszüneti nappá történő nyilvánítására. Erre csak a háború után, 1946ban kerülhetett sor. Már ekkor felmerült a Magyar Kommunista Pártban, hogy hozzanak létre olyan szervezőbrigádokat, amelyek felelősek lesznek a nap méltó megünneplésére, szavalókórusokat választanak a nép buzdítására, mozgózenekarokat hoznak létre a hangulat fokozására. 1949-ig a megemlékezéseket még a „Május Elseje Szervezőbizottság” készítette elő, direktívákat fogalmaztak meg számukra és a moszkvai felvonulásról készült filmfelvételeket vetítettek nekik. Az egyik utasítás az volt, hogy Rákosi Mátyás képe nem lehetett magasabban, mint Leniné és Sztáliné, valamint ez utóbbiból kellett többet vinni a felvonuláson. 1949-től a hadsereg is felvonult az eseményen. Ettől kezdve a részvétel a felvonuláson kötelező volt. A gyárak, üzemek, termelőszövetkezetek, hivatalok csoportokban vonultak fel, tábláikon a kommunista vezérek képei valamint dicsőítő feliratok, szocialista jelvények szerepeltek, illetve az új ipari termékeket vonultatták fel. Divattá vált az éppen aktuális gazdasági, társadalmi változást megjeleníteni (tervgazdálkodás, téeszesítés, békekölcsön-jegyzés), hogy ezzel is hassanak az emberek gondolkodására. A párt- és tanácsvezetők a dísztribünökön szónokoltak a népnek, az ideológiai előadás sokszor órákon keresztül zajlott. Május elseje a Rákosi korban nemcsak magát a napot jelentette, hanem az azt megelőző lázas készülődést, a dekorációk elkészítését, üzemek, házak feldíszítését, a dicsőítő versek tömeges gyártását. Ezekre versenyeket írtak ki, amelyeket díjaztak. A május elsejei munkaversenyek is hozzátartoztak a korszakhoz, ekkor szinte kötelezően mindenkinek 2300 százalékot „illett” teljesíteni. Sárváron a Rákóczi út, Várkerület, Lenin út vonalon vonultak fel a helybeliek, majd a Kossuth téren tartották meg a nagygyűlést. A cukorgyár, a tejüzemek, téglagyárak, iskolák, kisüzemek, boltok, hivatalok dolgozói, tanulói egymás után vonultak fel. Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően a Kádár-rendszer hatalmasai először 1957. május 1-jére hívtak össze nagyméretű tömeget a Felvonulási térre. A későbbiek folyamán a kötelező parádék kötöttsége enyhült, a felvonulások szerepe gyengült, a kötelező jellegűből „önkéntesen kötelezővé” vált. Elmaradtak a végtelen hosszú
26
ideológiai trakták, a vezetők a szervezett megmozdulások jegyében igye-
keztek elvegyülni a „dolgozó néppel”. Az emberek szívesen mentek a május elsejei népünnepélyekre, mert a barátok, ismerősök egy-egy sör, virsli mellett kellemesen elbeszélgethettek, sportrendezvények, játékok tették változatossá a nap programját. A városi rendezvényekre ebben az időszakban már a Várpark nyugati részén kialakított gyűléstéren került sor. A rendszerváltás után is megmaradt május 1-je, mint ünnep-, és munkaszüneti nap. Az ideológia eltűnt, a kötelező felvonulások elmaradtak. Egyszerű munkaszüneti nappá vált, amelyen az üzemek szervezetten már nem vettek részt. A sör-virsli-zene háromszögben zajló rendezvényt esetlegesen sport színesíti. A rendszerváltástól figyelhető meg az a trend, hogy a három- vagy négynapos, úgynevezett hosszú hétvégék a helyi önkormányzatok, vagy szervezetek által szervezett majálisok népünnepélyekké váltak. (SzG)
27
1978-ban a teljes rekonstrukciót követően átadták a nagyközönségnek a sárvári várat. Akárhogy alakítjuk is a szórendet: képletesen és valóságosan a közművelődés költözik 1978. augusztus 20-ával a Nádasdy vár ódon, de megújhodott falai közé. A múzeummal együtt – amely 1945 óta megszakítás nélküli lakó a várban – a művelődési központ, a városi könyvtár (járási jogkörrel) és a családi események ünnepélyes megülését szervező fiatal intézmény rendezkedik be a pincétől a padlásig: torony alatti fogadócsarnokban, termekben és díszteremben, toronyszobákban, bástyákon, várudvaron… Kiknek szól és milyen lesz berendezkedés? Ezt kérdeztük Kutszegi Istvántól, Söptei Istvántól, Urbán Lászlótól és Póczik Istvánné dr.-tól. A MŰVELŐDÉSI KÖZPONT Kutszegi István: – A munkák miatt a lakosság évek óta nem járt a várban. Nagy várakozással várja a megnyitást... A mi felelősségünk, hogy holnap és holnapután megfeleljünk e várakozásnak. A vár a látogató számára mindenképpen csodálatos lesz. Az évszázados falak, a reneszánsz hangulat, a helyreállítás során előbúvó és megújuló műemléki szépség elbűvöli az embert. Az épület megmozgatja a népművelő fantáziáját. A különböző termek a maguk szépségében, hangulatában alkalmasak 60-80 személy befogadására, az úgynevezett kamaraműfajok bemutatására, nemcsak zenében, hanem irodalomban és képzőművészetben is. A MÚZEUM A múzeum eddig is a várban volt – mondja Söptei István igazgató. – Területünk azonban most többszöröse a korábbinak. Tizenkilenc teremben állíthatunk ki és a folyosókon. Azt az elképzelést valósítjuk meg, hogy – története köré építve kiállításainkat – igyekszünk Sárvárt bemutatni; a középkorban elsősorban a magyar művelődéstörténetben játszott
28
szerepét. A Nádasdyak sárvári tartózkodásáig történeti kiállítást építünk, egy teremben bemutatjuk a Nádasdyak idejében a Sárváron és a Nádasdybirtokon működő nyomdászatot, művelődésben betöltött hatásukat. Tinódy és azon írók munkásságát, akik Sárvárral kapcsolatosak... Az időszakos kiállítások termében nyílik augusztus 20-án a sárvári művészek tárlata. Ezenkívül rendelkezünk műhelyekkel, kutatószobákkal, a padlástérben iskolai foglalkozásra is alkalmas teremmel. Megújhodott múzeumunk dunántúli, sőt országos viszonylatban is érdeklődésre tarthat számot. Lesznek unikumaink, amelyek eddig itt nem voltak láthatók. Bútoranyagunk a fertődinél gazdagabb. A KÖNYVTÁR Középfokú könyvtári feladatkört kell ellátnunk – mondja Urbán László igazgató –, magas szintű olvasói szolgáltatást, igényes szolgálatot a kutatásban és tájékoztatásban. Jó, tágas elhelyezést kaptunk, bővíthetjük szolgáltatásainkat. Egész eddigi könyvtárunkat beletehetnénk az új felnőtt kölcsönző szabadpolcos kiválasztó termébe és még hely is maradna. Összes terünk most 1389 négyzetméter, az eddigi 275 volt. Ebből is látszik a színvonalemelkedés. Ezzel párhuzamosan nő a létszámunk, a könyvekre fordítható keretünk. Az új feltételek között gyakorlatilag a kétszeresét fordíthatjuk könyvekre, ugyanígy hanglemezekre is. Sok mindent meg tudunk vásárolni, amit eddig nemcsak pénzhiány, hanem hely hiányában sem tudtunk. Kibővített és új szolgáltatásokat valósíthatunk meg. A HÁZASSÁGKÖTŐ TEREM Póczik Istvánné dr.: – A házasságkötő terem, előtere, a hozzákapcsolódó folyosó, s a társadalmi szertartásokat és ünnepségeket szervező iroda bútorzatával teljes egészében a vár stílusához alkalmazkodik. Vértesi Péter festőművész hatalmas paravánfala a terem
rendeltetését szimbolizálja... Nagyon szép, ünnepélyes lesz a terem, a megyében egyelőre párját ritkítja. Az első boldogító igen augusztus 26án az egy órakor kezdődő esküvőn hangzik el. É ezután már a névadókat is ebben a pompás környezetben tarthatjuk. EGYÜTT A „hogyan együtt?” kérdésre az intézmények vezetői elmondták: nem véletlen az intézmények egymás mellé kerülése a várban. Eddig sem különültek el, az egymás munkájára, tevékenységére épülés azonban még szélesebb lesz, következetes konzultálást, programegyeztetést, a technikai felszerelések kölcsönös használatát stb. követeli meg. Az objektum adott, az együttműködésnek csak szubjektív feltételei vannak, s ez az intézmények vezetőin nem múlik. A gazdasági szervezőmunkát a művelődési központ vállalta. Az épület fenntartásához, kezeléséhez ő kapta meg a személyzetet és az anyagiakat. Mindannyian meggyőzőn hangoztatták, hogy a vár a közművelődésé. Egyikük sem hajtogatja: eddig a mienk, az a tietek, itt mi becsukódunk. Téli hangversenyt például a művelődési központ csak a lovagteremben rendezhet, de ez a múzeumé; a könyvtári fénymásoló is dolgozik mindegyiküknek. Előfordulhat, hogy a művelődési központ fizeti a honismereti tanfolyamot, de helyet a könyvtár vagy a múzeum ad neki… Tartalmában a vár a közművelődésé. Hasonlóan a Budavári palotához, másodikként az országban. Szakmailag és módszertanilag érdekes és izgalmas kísérleti műhellyé is válhat, szeretnék, ha válna. Az intézmények vezetőinek, dolgozóinak lelkes, egymást segítő munkája minden bizon�nyal meg is hozza gyümölcsét: a városban és környékén élő, dolgozó emberek szeretetét, érdeklődését, részvételét. Sárvár, 1978. augusztus 20.
A hatvanas, hetvenes évek politikai indíttatású, a társadalom jólétének, ill. jólétérzetének növelését célzó intézkedések egyik eredménye a magyarországi lakáshelyzet jelentős javulása mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. 1960 és 1979 között országos viszonylatban majdnem másfélszer annyi lakás épült, mint századunk első negyvennégy évében ös�szesen. Ha a II. világháború utáni 1979-ig tartó időszakot tekintjük, akkor az összehasonlítás eredménye 89 százalékos növekedés. A lakott lakások száma 1980-ban 3,4 millió volt, ami 700 ezerrel több, mint 1960-ban, ami egyenletes növekedéssel évente 35 ezer újlakás felépítését jelenti. Nemcsak mennyiségi szempontból tapasztalható dinamikus fejlődés, hanem hasonló jelenségeket figyelhetünk meg a minőség területén, de érdemes utalni arra is, hogy más vonatkozásban ez a dinamizmus nem figyelhető meg. A Központi Statisztikai Hivatal jelentései szerint, melyekre az előbbiekben is támaszkodtunk, a 100 lakott lakásra jutó összes helyiségek száma 375-ről 571-re növekedett. Érdemes rátekinteni a helyiségek megoszlására. A legkevésbé a konyhák száma nőtt, ami természetes, hiszen egy lakáshoz egy konyhát építenek. Ugyan ez természetesnek tűnik, azonban egy kis emelkedés itt is kitapintható, ami mögött sejthető, hogy több olyan nagyobb lakás, családi ház épült, amelyben már két konyhában is lehetőség nyílt a gasztronómiai tevékenység folytatásához. A civilizációs fok fejlődését rögzíti az a tény, hogy a fürdőszobák, esetleg mosdófülkék száma a három és félszeresére nőtt. Mindez azt jelenti, hogy amíg a háborús évek elején a lakások alig több mint kétharmadában volt fürdőszoba, mosdófülke, addig két évtized múlva szinte mindenütt (96,4 százalék). A száraz statisztikai adatok mögé enged bepillantani a WC-vel való ellátottság arányának felfelé mozduló változása. Érdekes azonban, hogy ez az emelkedés majdnem ugyanannyira futott fel, mint a fürdőszobaarány, de jóval alacsonyabb értékről indult, 28,7 százalékról 93,7 százalékra, míg az utóbbi esetben 62,3 százalékról kellett felfutni a 96,4 százalékos arányra. A feltűnő különbséget egy érdekes mentalitástörténeti jelenség magyarázza. Más történeti korszakokban is megfigyelhető, hogy a magasabb társadalmi rétegek szokásai leszűrődnek az alacsonyabb rétegek felé. A fürdőszoba is hasonló példa, és megépítése, vagy egy addig más funkciójú helyiségben történő kialakítása is magyarázható ezzel, azaz egy magasabb státusban már megtalálható, mindennapos szokás, ill. beltérhasználat beszüremkedése. A WC viszont azért haladt lassabb ütemben, mert használatához vízvezetékes folyóvíz ellátottság kell, míg a fürdőszobához nem. Utóbbit akár közkútról hozott vízzel is használatba lehetett venni. A lakásbeszerzések egyik kedvenc szlogenje volt, egyfajta minimál elvárás, a két szoba összkomfort. Ami az előbbit illeti, a kétszobás lakások képviselték az egészen belül a legmagasabb arányt, igaz mértéke, ha lassan is, de csökkent, és már a hetvenes évek közepére 50 százalék alá esett. A három és fél szobás lakások aránya egyik évtizedről a másikra majdnem ötszörösére emelkedett. (1965: 4,7 százalék, 1979: 22,9 százalék). Komfortosság vonatkozásában 1980-ra a lakásállomány 51,1 százaléka volt összkomfortos, 11,7 százaléka félkomfortos, míg a maradék harmadnyi lakás nem rendelkezett komforttal.
Entzbruder
lakótelep
29
A hatvanas években indult meg a panellakások építési hulláma. Az előre legyártott betonelemekből álló lakrészeket a helyszínen szerelték össze. Nagy hatásfokú építésre adott ez a technika lehetőséget, így próbálva kielégíteni a folyamatosan növekvő igényeket. Sárváron az első panelépület a várossá avatás tizedik évfordulójára készült, és sajnos jelentősen csökkenti a kilátás élményét a vár tornyából. Sárvár azonban még a szerencsésebb városok közé tartozott, ugyanis többek között Miskolcon vagy Debrecenben történelmi városrészek estek áldozatul a panelépítési programnak. Jellemző a panelépítkezésekre, de más korabeli térkialakításra is, hogy a vizeshelyiségek, a WC, a fürdőszoba, a konyha egy blokkban rendeződnek, a csőhálózat egy csomóban fut. A megoldás tovább gyorsította a nagyüzemi gyártás folyamatát. A lakások lakótere lényegében ugyanarra a sémára épült, kis konyha, előtér, később még hall, ill. a szobák. Két szobás lakásokban ezek a helyiségek egybenyíltak. A nappali sorszekrényei majdnem faltól falig értek, vagy akár teljesen beborították a hosszú falat. A televíziót, melynek minden lakásban kitüntetett helye volt, mint egy vendégnek, vagy a sorszekrényen helyezték el, vagy az egyik sarokban. A nappali éjszakára hálószobává alakult. A kisszobát pedig általában a gyerekek vették birtokba. A konyha mérete a városi lakásokban igencsak kicsi volt. Ezt indokolták azzal, hogy az üzemi konyhán, a menzán a család minden tagja elfogyaszthatta fő étkezését, és a család asszonyának nem kell otthon főznie, több időt tud szánni más feladataira. A lakás megszerzésére a Kádár korszakban nagyobb esélye volt mindenkinek, mint ma. A most fiatal generáció tagjai is egyik legfonto-
Kossuth Tér, Sárvár
sabb életcéljának tekintik az önálló lakás vásárlását, és eszükbe sem jut más nyugat-európai megoldást (pl. bérlemény egy egész életen át) elfogadni. A lakás megszerzése, vagy a családi ház felépítése azonban minden energiájukat lekötik, és amikor először elfordítják a kulcsot a zárban, már váláson gondolkodnak. Ez is a Kádár-kor öröksége. (TZB)
Az elmúlt évtizedek megítélésében sok egymással ellentétes vélemény létezik, de a könnyűzenében számos olyan személyiség dolgozik a mai napig, akik pályájukat jó néhány évtizeddel ezelőtt kezdték. Ők voltak a színészek mellett a kor igazi sztárjai, bár ez nem jelentette azt, hogy mindig mindent megtehettek. Ha végigkövetjük az ötvenes évektől a magyar könnyűzene történetének alakulását, akkor jól láthatjuk, mennyire bővült nemcsak a választék, a szórakozási lehetőség, hanem például a műfaj politikai szerepe. Az ötvenes és hatvanas éveken hétvégenként megteltek fiatalokkal a szórakozóhelyek táncparkettjei, ahol a párok még a régi hagyományoknak megfelelően, a tánc illemtana által előírt módon egymásba
30
karolva táncoltak a jórészt dobosból, zongoristából álló zenekar dalla-
maira. Az idősebb korosztály pedig szívesen hallgatta a magyar nótákat, vagy híres operettek ismert részleteit. Az utóbbi műfajban legnépszerűbb Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettje volt, amelynek legismertebb színpadi változatát a televízió számos alkalommal bemutatta Honthy Hanna méltán híres alakításával. Látszólag a politika nem sokat törődött a könnyű műfajokkal, pedig itt is érvényben volt Aczél György hírhedt három T politikája, amelyet soha nem foglaltak törvénybe, mégis a korszak művelődési, kulturális politikájának alkotmánya volt. 1966-tól mindenki számára ismertté vált a Magyar Szocialista Munkáspárt kongresszusán. Az elv hatalmi szempontból közelítette meg a kultúrát, és eredetileg inkább az irodalmi életre vonatkozott. A hatalom ideológiája szempontjából fontos alkotókat támogatott, a rendszerre veszélyesnek ítélteket tiltott, míg a köztes, tűrt kategóriába azok kerültek, akik ugyan nem a rendszerhűségükről voltak ismertek, de veszélyt sem jelentettek. Természetesen szubjektív kategóriákról volt szó, és amiatt könnyen át lehetett kerülni az egyikből a másikba. Csak a zenészeket tekintve, hol türt kategóriába tartozott, hol pedig a tiltottba Bródy János és kollégája Szörényi Levente, a zenekarok közül pedig például a Beatrice (alakulás éve: 1978.). A hatvanas évek végétől a nyugati zene egyre nagyobb hatása figyelhető meg a magyar könnyűzenében. A Nyugat népszerű mindent elsöprő, új magatartást is reprezentáló zenei irányzata, a rock and roll lassan utat talált Magyarországra is. Hazai legnagyobb képviselője Fenyő Miklós, aki kezdettől fogva képviselte az új stílust, nem mindig kiváltva a hivatalos kulturális politika tetszését. Számos profi előadóművész először a televízió tehetségkutató versenyén, a Ki mit tud? című műsorban tűnt fel. Az 1968-as verseny méltán lett híres, hiszen ezen szerepelt és nyert első díjat a Hungária zenekar Fenyő Miklós vezetésével, ill. a Neoton. Az első verseny döntőjét azonban hat évvel korábban, 1962-ban rendezték meg, amikor ugyan első díjat nem nyert, de feltűnt Koncz Zsuzsa. A hatvanas és hetvenes évek nagy beat zenekarai, mint az Illés (alakulás éve: 1957.), az Omega (alakulás éve: 1962.) lehetőséget kaptak arra is, hogy külföldön lépjenek fel. Azonban épp egy londoni interjú miatt 1970-ben tiltották el Illéséket egy évre a fellépéstől. Eleinte a Szabad Európa Rádió tiltott adásai ismertették meg a fiatalokkal a legújabb slágereket, de már a hetvenes évek elejétől a Magyar Rádió is egyre gyakrabban sugározta az új zenei irányzatokat. A Music TV engedélyezett sugárzása a nyolcvanas évek végétől pedig a magyartól teljesen eltérő videoklippek világát hozta el. (TZB) ÉLJEN MÁJUS 1-EK! Sok szép emléket őrzök de... kiállítás - korszak - kalauz felelős kiadó: Dr. Nagy Zoltán megyei múzeumigazgató felelős szerkesztő, grafika: Takács Zoltán Bálint múzeumigazgató szerzők: Szibler Gábor Takács Zoltán Bálint gépelés: Nagy Lajosné
A kiállítás létrejöttében segített: Városgazdálkodás, Sárvár Nádasdy-vár Művelődési Központ és Könyvtár A kiállítás építésében közreműködött: a Nádasdy Ferenc Múzeum munkatársai a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának Informatikai Csoportja a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának Kiállításrendező Csoportja
Regősök Tinódi idején és ma (karikatúra, Sárvár, 1978. augusztus 20.) A Nádasdy Ferenc Múzeum a Vas Megyei Múzeumok Igazgatóságának a tagintézménye. Fő támogató: Sárvár Város Önkormányzata
31
Köszönjük
mindazoknak, akik fe
-
ajánlásaikkal hozzájárultak kiáll tásunk sikeréhez!
Béky Albert, ifj. Bíró Jánosné Bódi Gyula Károly Burka Zoltán Csabai József Csizmadia József Ferencz Lajosné Góczán Tibor Hámori Balázs Hédi Zoltán Hende Márton Horváth Ernőné Horváth Tivadar Kovács Sándorné Kölkediné Hujber Veronika Magyar Róbert Mihályfi Sándor Nagy Imre Németh László Németh Margit Pajor János Pék József Prépost László Pungor Jánosné Rátz Péter Rédecsi László Szabó Lajosné Szabó Lászlóné Szélesi Jánosné Mezőfi Ágnes Szemes Tibor Szibler Andrásné Szibler Imréné Szibler Szabolcs Takács Tiborné Tóth Erika Tóth Lajos Török Miklós Varga János Varga Jánosné Vider Józsefné Vörös Józsefné Wittinger Oszkár
Nádasdy Ferenc Múzeum 9600 Sárvár, Várkerület 1. ÉRTÉK ÉS ÉLMÉNY
32
