Zöldi Józsefné Az erdő titkai Életformáló kirándulás

Zöldi Józsefné

Az erdő titkai Életformáló kirándulás Állt egy kedves kis ház a dombtetőn. Messziről is jól látszott. Este, mikor besötétedett és csak a csillagok ragyogtak, hívogatóan fénylett két ablakszeme. Ebben a házban lakott Erik, Máté és Netti. Testvérek voltak. Édesapjuk erdész, ezért vették meg ezt a kis házat, ami itt van az erdő szélén, de mégis közel a városhoz. Erik 16 éves volt, Máté 12, Netti 5. Nagyon szerettek itt élni. A fiúk fenn laktak a padlásszobában és esténként hallgatták, ahogy susog a kis fenyves, amint ringatta a szél. Ilyenkor úgy tűnt, hogy beszél. Regét mond az erdőről, amit nem érthet meg akárki. Az ablak párkányára könyököltek, elnéztek a messzeségbe és álmodoztak. Halk beszélgetésben maguk elé idézték az erdő állatait és növényeit. Annyi szépséget láttak már ezen a vidéken, ami mindig új kalandra hívta őket. Reggel van. Erik ébred először és mindjárt az ablakhoz siet. Kinyitja és mélyen beszívja a friss hajnali levegőt, majd körülnéz. A Nap éppen hogy csak piroslik a horizont szélén, amit félig takarnak a fák. Hűvös a levegő, de egyetlen tenyérnyi felhő sincs az égen, tehát várhatóan szép idő lesz. Az ablakhoz közeli fán egy kis madár csiporog csendesen, meghitten, csak úgy magának. Látni nem lehet, de hangja megfigyelésre hív. Erik csendesen előveszi a magnóját, óvatosan a párkányra teszi és elindítja a felvételt. Néhány perc múlva leállítja és bejegyzi naplójába: „5. hangminta, május 22. hajnal.” Máté még alszik, ezért csendesen felöltözik és lemegy a földszintre. Kirándulást terveztek mára… Előkerülnek a hátizsákok, készülnek szendvicsek, teák… egy kis sütemény is akad. Az egyik nagy zsebbe növény- és állathatározó, térkép, jegyzetfüzet, ceruza kap helyet. Kikészítve a túrabakancs, pulóver, esőkabát…

Ekkorra Máté is ott toporog és a kis Netti is.. Ő labdát is szeretne vinni. Erik még a fényképezőgépét teszi el. Nagyon szeret fotózni. – Felhívtam Péter és Ákos anyukáját, jöhetnek a fiúk is! – szólt be édesanya. – Lenn a réten találkozunk. – Hurrá! – csap egymás tenyerébe a két fiú jókedvűen. Gyorsan reggeliznek néhány falatot és indulnak is.

Vidáman futnak le a dombról. Tele vannak életkedvvel, kalandvággyal. Édesanya Nettivel kézen fogva sétál lefelé, mosolyognak a fiúk jókedvén. Érzik, kellemes lesz ez a nap. Édesapa már kinn van az erdőn, talán vele is összefutnak majd… Péter és Ákos is széles mosollyal várja őket, hátukon feszülő hátizsákkal. Mennének mindjárt, de aztán mégis megvárják Nettiéket. – Csókolom, Anna néni! – köszön Péter. – Köszönöm, hogy mi is jöhetünk! – Szívesen! A fiúk is örülnek nektek. Indulhatunk? – Hát persze! – Akkor irány a Baglyas! Előre mehettek, de csak annyira, hogy visszanézve mindig lássatok minket! Egymást ne hagyjátok el és ne legyetek túl hangosak! Az erdei állatok füle érzékeny. Ha harsányak vagytok, akkor semmit sem fogtok látni! – Úgy lesz! – ígérik, és máris indulnak. Tempósan lépkednek az erdő széléig, vidáman beszélgetve. Ahogy beérnek a fák közé, elcsendesedve néznek körül. A reggeli Nap szelíd fénye átsüt a zsenge lombokon, fénysávokkal rajzolja tele az erdőt. A levegő még kissé párás, harmat csillog az üdezöld fűszálakon, melyek itt-ott visszatükrözik a napfényt. Madárdaltól hangos az erdő. A kis szárnyasok vidáman röppennek ágról-ágra, örülve az új napnak. – Ez gyönyörű! – suttogja Péter. – Milyen szép a mi világunk! – Igen, szép. – mondja áhítattal Erik is. – Isten szépnek alkotta, hogy örömünk legyen benne. – Isten alkotta? – ámult el Ákos. – A tanár úr azt mondta az iskolában, hogy önmagától keletkezett. – El tudod képzelni, hogy ez a sok szépség csak úgy magától lett? – kérdezte Erik. – Figyeld meg, minden mennyire tökéletes! Ezer és ezer törvényszerűségnek engedelmeskedik. – Mi azt tanultuk, hogy a világ egy ősrobbanással kezdődött. 2

– De te is tudod, hogy egy robbanás esetén minden szana-széjjel repül, káosz lesz és magától nem rendeződik el. A teremtett világban pedig rend van. – érvel Erik. Olyan lassan ballagtak, hogy édesanya és Netti is utolérték őket. – Hallom, milyen izgalmas dolgokról beszélgettek… – Igen, erről a csodaszép világról… – válaszolt Péter. – Erik azt mondja, hogy Isten teremtette. – Igen. Valóban Ő alkotta! Nézzétek csak a sok kis madarat, ahogy itt röpködnek! Ők is Isten teremtményei! – Nem a törzsfejlődés útján jöttek létre? – kérdezte Péter. – Tudod, az evolúcióhoz is éppen annyi hit kell, mint a teremtéstörténethez. – magyarázza Anna néni. – Akik abban hisznek, nem tudják megmagyarázni, honnan keletkezett az élet. Az első élő sejt. Miből indult el a fejlődés? – Tényleg… – Ők sem tényekkel számolnak, csak feltételezésekkel, bizonytalan eredettel. Akkor én inkább Isten jóságában és mindenhatóságában hiszek. Ő az, aki akarta, hogy legyen ez a csodaszép világ, ő alkotta az embert, mégpedig szeretetből! – Isten hatalmas lehet, ha mindent Ő alkotott! – gondolkodott el Péter. – Te Erik! Mesélj már nekem Istenről! – Isten fenn lakik a Mennyben, a felhők fölött. Mindig is ott lakott. Egy fényes, tökéletesen tiszta és szép világban. Angyalok veszik körül. Sok ezer éve Isten elgondolta, hogy embert alkot, aki hasonlít rá. Létrehozott neki egy gyönyörű kertet itt a Földön, Édent. Egy meseszép vidék volt, ahol folyton teremtek a fák, szelídek voltak az állatok. Az oroszlán és a bárány együtt laktak és egyik állat sem bántotta a másikat. – Milyen jó lehetett! Az embert sem bántották? – Nem. Ádám gyakran megsimogatta a tigrist és a leopárdot. Olyanok voltak, mint egy-egy hatalmas cica. – Mitől változott meg ez ennyire, hogy ma széttépik egymást az állatok? – Tudod, történt egy szomorú dolog. Van Istennek egy ellensége. Valamikor hatalmas, csodaszép angyal volt, angyalfejedelem. De egyszer Isten ellen fordult és fellázadt. Gonosz lett és vele sok-sok angyal is. Ez a gonosz angyal, akit ma Sátánnak hívnak, tönkre akarta tenni a teremtett világot, az embert is, hogy Istennek szomorúságot okozzon. Sajnos, sikerült is neki. Becsapta Évát és Ádámot. Azóta van könny, betegség, halál. Azóta bántják az állatok egymást. – Ha a Sátán okozta mindezt, miért nem pusztította el őt Isten? Nem tehette volna meg? 3

– De, megtehette volna. Csak hát gondoljál bele… Ha akkor éltél volna, te mit szóltál volna hozzá? Hiszen akkor még nem tudta senki sem, mi az a halál! Mennyi nyomorúság fog következni a bűn miatt! Ha Isten akkor elpusztítja Sátánt, akkor mindenki félni kezdett volna Istentől és azt hitték volna, hogy Ő gonosz. Inkább hagyott időt arra, hogy meglássák, mivé változott ez a bukott angyal, hogy mindent tönkretesz. – Értem. De hát akkor az ember elég reménytelen helyzetbe került, nem? – Igen, sok rossz következménye lett annak, hogy az ember nem Istenre, hanem a Sátánra hallgatott. De Isten nem mondott le alkotásáról, akit szeretett. Talált egy megoldást… A kis Máté hirtelen megállt és maga elé mutatott izgatottan: – Nézzétek! Ott! – suttogta. Az út, amin mentek, egy völgy mentén haladt és szemben domboldal emelkedett. A fák egyformaságát egy kis üdezöld tisztás szakította meg. Erre a pici rétre ballagott ki egy kis őzike. Ők a fák takarásából kíváncsian figyelték. Erik lassan, óvatosan levette a hátizsákját, és a lehető legkisebb zajjal kivette fényképezőgépét. Legszívesebben kapkodott volna, de félt, hogy a kis állat észreveszi a hirtelen mozdulatokat és elszalad. Édesanya keze csendet intett finoman. Eriknek sikerült néhány kedves képet készítenie, de nem merte örömét hangosan kifejezni, pedig szíve szerint indiántáncot járt volna! Az őzike nyugodtan rágicsálta a friss füvet. Néha felnézett, figyelt, de mivel semmi veszélyt nem érzett, legelészett tovább. Olyan bájos volt és kedves! Ahogy ott álltak és figyelték, valami zajt hallottak. Egy csoport közeledett hangosan beszélgetve. Az őzi is felkapta a fejét, és pár ugrással felkapaszkodott a dombtetőre és eltűnt az erdőben. A fiúk egy kis bosszúságot éreztek emiatt, rosszallás látszott az arcukon, amint a hangoskodók elhaladtak mellettük, de nem szóltak semmit. – Látjátok! Ezért kell csendben maradni, ha látni akarjuk az erdő életét! Jó dolog a vidámság, de a lármától minden világgá szalad! – Azért jó mégis, hogy nem előbb jöttek! Néhány képet sikerült készíteni. Akarjátok látni? – kérdezte Erik. – Persze! Mutasd! – lépett oda mindjárt Péter. – Szép fotó lett! Bár kicsit messze van… – Nem baj. Otthon majd dolgozok rajta… Van egy jó programom a gépen. – Lehet, hogy egyszer átmegyek hozzád… Érdekelne engem is a fotózás. Megmutatod, hogyan kell csinálni? 4

– Örömmel! Hiszen a barátom vagy! Milyen jó lesz együtt barangolni majd és mindent megörökíteni! A többiek úgyis zsörtölődnek sokszor, ha megállok valami szép virágnál. Nincs türelmük várni, míg a legjobb beállítást megtalálom, a legszebb fényeket… – Édesanya! Én kezdek éhes lenni… Mikor érünk valami lankás helyre? – kiáltott fel Máté. – Nemsokára ott leszünk a Barátság-forrásnál, ott pihenhetünk, ehetünk is! Erik és Péter még nem éhesek. Kicsit lemaradnak a többiektől. Áhítattal néznek fel a hatalmas bükkfák oszlopos törzseire. – Mint a természet temploma! Nem is láttam még ennyire szép erdőt! – Igazad van! Valahogy olyan különleges itt minden. Még egy mélyebb völgybe kellett leereszkedniük. Ahogy melegszik az idő, egyre párásabb a levegő. Sok errefelé a patak… Egy kanyar után kiérnek az erdőből és a szemük is eláll a csodálkozástól! Mintha valami trópusi vidékre érkeztek volna! Embermagasságú saspáfrányok nőttek nagy csoportban, amit a zsurlófű selymes világoszöld szálai tarkítottak. Egyszerűen lenyűgöző! Nem is tudták, hogy ilyen szép a Mecsek! Még nem jártak errefelé… – Csodálatos! – ámul el Erik. – Sokszor eljövök majd ide! – Eljövünk együtt! És készítünk sok szép fotót! – lelkendezett Péter. – Rendben! – nevetett Erik. – Nézd csak! Édesanyáék már letelepedtek a kis tisztáson. Kezdek én is éhes lenni… Siessünk! Futásnak eredtek és egykettőre a többiek közé ültek. Megnyíltak a hátizsákok, előkerültek a finom szendvicsek, itókák, édességek. Elégedetten falatozott a kis társaság. *** Jócskán megcsappantak a tekintélyes készletek, mindenki jóllakottan ült a fapadon az utolsó falatot majszolgatva. A kisebbek már tervezték, hogy a közelben lévő patakocskán gátat építenek. Erik és Péter azonban kissé távolabb mentek, hogy néhány szépséget lefotózzanak. Egy kedves kis fahídon mentek át és Péter letekintett. – Nézd csak! Itt van négy hatalmas szál zsurlófű a mélyben. Ha így felülről nézzük, pont olyan, mint egy tűzijáték! – Tényleg! Mindjárt le is fotózom! – Lehetne az a címe: Erdei tűzijáték! – nézte Péter lelkesen a digitális képet. 5

– Annyi szépség van itt! Ezeket a páfrányokat is meg kellene örökíteni valahogy! Állj oda alájuk, lehessen látni, milyen hatalmasak! Egyik kép kattant a másik után. Találtak harmatos harangvirágot, égszínkék pillangót, szitakötőt… Észrevették a fény adta lehetőségeket is. Ami árnyékban volt, sokkal sötétebb, komorabb volt, amit pedig sütött a Nap, az derűs, harsány. A legjobban az tetszett a fiúknak, ahogy a bükkfák lombjain át-átsütött a Nap, számtalan színárnyalatot hozva létre. Ahogy tovább haladtak, egy kismadarat láttak az út szélén. Sajnos, már nem élt. A hátán feküdt… Erik a cipőjével óvatosan kissé oldalra fordította. Feje piros-fehér-fekete sávos volt, szárnyán sárga csík húzódott végig. Gyorsan elővették az állathatározót és Erik a jegyzetfüzetébe írta: „Május 23. Barátság-forrás közelében halott tengelic.” Le is rajzolta úgy, ahogy találták. Szomorúan nézték egy ideig… Az ösvényen előttük egy kidőlt fatörzs állta útjukat. Arra leültek egy kicsit. – Az úton azt mondtad, hogy a világ az ember bűne miatt ment tönkre. – mondta elgondolkodva Péter. – És hogy erre Isten talált egy megoldást. Elmondanád, hogy mit? Mert gyanítom, hogy az Édenkertben a madárkák sem pusztultak el… – Nem, ott minden élt, virult és boldog volt. Ott még nem ismerték a halált, sem a betegséget. Minden csak azután változott meg, amikor az ember engedetlen lett Istenhez. – De kár, hogy így történt! Isten milyen megoldást talált rá? – Tudod, Isten nem csak jóságos Isten, aki nagyon szeret minket, hanem egyben végtelenül tiszta, igaz és szent. Ő nem vállal közösséget a bűnnel, nem viseli el. Ezért kellett eltávolodnia tőlünk. Ugyanakkor vágyott az emberek szeretetére és nagyon bánkódott amiatt, hogy minden így megváltozott. A bűn következménye a halál. Azóta az emberek is meghalnak. Ez a bűn büntetése. – Igen, a nagymamám is meghalt tavaly… el is temették. Anyukám azt mondta, hogy a föld alatt elporlad… ez olyan szomorú! – Szomorú, tényleg. Csakhogy ezzel nincs ám vége! Mert az embernek nem csak teste van, hanem lelke, szelleme is. Van egy belső lényünk, ami nem hal meg, hanem felmegy Istenhez. – Ez komoly? Akkor a nagymamám nem halt meg egészen? – De nem ám! Van folytatás! Ez a földi élet csak előkészület az igazi, örökkévaló életünkre, ahol már nem lesz bűn! – Úgy gondolod, hogy halálunk után tovább élünk? – Igen. Ha arra gondolsz, hogy egy kisbaba az édesanyja hasában kilenc hónapig fejlődik, nő elrejtve egy zárt világban, aztán megszületik és 6

megkezdődik az igazi élete. A kisbaba sem látja az édesanyja arcát, de belőle él. Azt mondják, hallja az édesanyja hangját, amikor beszél, énekel. Mi is meghallhatjuk Isten hangját, ha Őrá figyelünk és csendben vagyunk. – Ez csodálatos lehet! És milyen lesz az örök életünk? – Úgy írja a Biblia, hogy kétféle lehetőség van… – A Biblia? – Igen. A Biblia Isten beszéde. Isten szent emberei írták, ahogy ihlette őket a Szent Lélek. Isten mindent megíratott kezdetektől fogva, amit Róla tudnunk kell ahhoz, hogy megismerhessük Őt. – Kezdetektől fogva? Az mikor volt? – Több, mint hatezer éve. Akkor teremtette Isten ezt a földi világot. – Nem több? Földrajzórán sokmillió évekről beszélnek… – Mert az evolúcióból indulnak ki. A Biblia szerint az emberiség történelme nincs hétezer éves. Sok régészeti lelet is ezt támasztja alá. – Szóval a Bibliában le van írva az emberiség történelme a világ kezdetétől fogva? – Igen, részben. Leginkább Izrael népének történetén keresztül pillanthatunk bele a világtörténelembe is. Azokról az emberekről szól, akiknek volt valami közük Istenhez, találkoztak, beszélgettek Vele valamilyen módon. – Ez nagyon érdekes! Ha hazamegyek, elolvasom a Bibliát! A nagymama úgyis nekem adta az övét… – Kezd az elején, akkor mindent jól megértesz! Majd beszélgetünk róla! Ha valamit nem értünk, majd megkérdezzük édesanyát vagy édesapát. Ha van kedved, eljöhetsz velünk az imaházba is! Ott minden alkalommal magyarázzák a Bibliát. Nagyon sokat lehet tanulni az ifjúsági órán is. – Ifjúsági óra? Az mi? – Tudod, a gyülekezetben összejönnek a fiatalok, akik hisznek Jézusban, énekelünk, imádkozunk együtt, játszunk, kirándulunk… Van egy vezetőnk, Lenke, aki elmeséli a bibliai történeteket, együtt beszélgetünk a tanulságokról és mindig van valami igazság benne, amit használhatunk a saját életünkben is. Én nagyon szeretek ott lenni! – Jó lehet! Egyszer én is elmegyek veled! Talán vasárnap… majd megbeszélem otthon! Már kényelmetlenné vált a fatörzs, ezért felálltak és visszafelé ballagtak. Megint látták a kismadarat. – Arról nem beszéltél mégsem, milyen megoldást talált Isten! – jutott eszébe Péternek. – Csak egyetlen megoldás volt. Mivel a bűn következménye a halál, ezért ez ellen kellett valamit tenni. Eltörölni nem lehetett, hiszen akkor sérült 7

volna az igazság és el lenne ismerve a bűn, mint szükségszerű rossz és soha többé nem lett volna tiszta a világ. Isten azt gondolta el, hogy elküldi a Fiát erre a Földre. Megszületik emberi testben, mint bármelyik kisbaba, de Isten Lelkével beteljesedve él közöttünk. – Ő volt Jézus Krisztus, ugye? Nagymama beszélt erről egyszer. – Igen, Jézus Krisztus itt élt a Földön, tanította az embereket Istenről. Mindig úgy beszélt róla, mint Atyáról, aki nem megközelíthetetlen magasságokban lakozik, hanem figyel minket és törődik velünk. Aztán meg tudott gyógyítani mindenféle betegséget és hatalmas tömeg kísérte mindig. – Mégis megölték…. – Tulajdonképpen igen. De Ő éppen ezért jött, hogy megöljék. – Hogy-hogy? – Az életével fizetett a mi bűneinkért! Magára vette az egész világ bűneit, minden emberét, és vállalta mindenki büntetését! Roppant teher lehetett! Ő, aki sohasem vétkezett, egészen tiszta volt, helyettünk halt meg. Aki elfogadja Istennek ezt az ajándékát hittel, azt Isten már nem bűnös valójában látja, hanem Fián keresztül. – Fián keresztül? Hogyan? – Amikor Isten lát téged, látja, amikor csaltál, barátságtalan voltál, lusta és önző. Látja a szíved mélyén lévő gonosz indulatokat. Látja, hogy a bűn miatt te is méltó vagy a halálra. De ha befogadtad Jézust a szívedbe, akkor Isten Jézust látja. Az Ő tiszta, bűntelen életét. – És akkor többet nem fogok bűnt elkövetni? – Amikor befogadod az Úr Jézust, akkor Ő megtisztítja a szívedet! Tisztább leszel, mint a születésed napján! Olyan öröm lesz a szívedben, amilyet soha nem éreztél még! És mivel az Úr Jézus benned lakik, hallani fogod az Ő hangját. Segít mindig jól dönteni, elkerülni a bűnt! Becsülni, szeretni fogod a tisztaságot, mert Jézus is szereti. Akkor lesz örömöd, ha tiszta vagy. Ha mégis követnél el bűnt, akkor kérned kell Istent, hogy bocsásson meg neked. Ő akkor Fiára néz, kihullott vérére, áldozatára és megbocsát! – Gondolod, hogy én is befogadhatnám Jézust a szívembe? – Péter, Jézus mindenkit elfogad, aki Őhozzá megy! Ő már régóta vár rád! Nála nincsenek véletlenek! Szerintem az Úr adta ezt a szép kirándulást is, hogy Őróla beszélgethessünk! – Most is átadhatom a szívemet Neki vagy csak az imaházban? – Isten mindenütt jelen van, hallja, amit mondunk. Gyere, imádkozzunk most! A mennyei angyalok boldogan őrködtek afelett, hogy most senki ne járjon arra, ne zavarja meg ezt a szent pillanatot. Erik imádkozott elsőként: 8

– Úr Jézus! Köszönjük, hogy itt lehetünk színed előtt, a természet templomában! Köszönjük, hogy Te látsz bennünket és hallod a hangunkat! Köszönjük, hogy meghaltál értünk, hogy mi élhessünk! Olyan csodálatos a te szereteted! Kérlek, fogadd el az én barátomat, hadd legyen ő is a gyermeked! Köszönöm, hogy meghallgattál! Ámen. – Úr Jézus! Én csak azt kérem Tőled, hogy bocsássad meg sok bűnömet, amiket elkövettem! Fáj, hogy ezért Neked meg kellett halnod! Kérlek, fogadd el az életemet, Neked adom! Szeretném, ha ezután mindig velem lennél! Köszönöm! Ámen. – Jaj, Péter, olyan boldog vagyok! Most már nem csak barátok leszünk, hanem testvérek is! – Testvérek? – Hát persze! Én is Isten gyermeke vagyok, és most már te is! Így lélekben testvérek vagyunk! – Erik, ez csodálatos! A két fiú futásnak eredt, mert a szívükben ébredt hatalmas öröm kitörni készült… Hamar odaértek a forráshoz, ahol a kicsik játszottak. Erik már messziről kiáltott: – Édesanya! Nagy dolog történt! Édesanya letette a könyvet, amit éppen olvasott, ahogy fél szeme a kisebbeken volt. – Mi történt? – Péter! Péter átadta a szívét a Megváltónak! – újságolta Erik örömmel. – Ó, ennek én is nagyon örülök! – állt fel mindjárt. – Isten hozott a nagy családban, Péter! Tudod, hogy most odafönn a Mennyben milyen boldogok az angyalok? – Boldogok? Miért? – Mert mindig hatalmas az öröm, ha egy bűnös Jézushoz tér! – Én is olyan boldog vagyok! Olyan könnyűnek érzem magam! – Mert tiszta lettél és Jézus belépett a szíved ajtaján! – nevetett Anna néni. Péter felnézett az égre, amely nyári kékjével, pufók felhőivel olyan derűsen nézett vissza. Szinte látta, ahogy ujjonganak az angyalok… De aztán eszébe jutott valami. Megkereste a gyerekeket, akik már tekintélyes gátat tapasztottak össze a nedves földből, egészen elterelték a kis patakocska útját. Fülig maszatosan voltak a sártól, főleg a kis Netti, de vidáman dolgozgattak. Péter leguggolt melléjük. – Milyen csinos kis gátat építettetek! Egy hód is megirigyelhetné! – majd komolyan öccsére nézett. – Ne haragudj, öcsi, amiért reggel veszekedtem 9

veled és türelmetlen voltam! Nem volt szép tőlem! És az sem, hogy tegnap nem segítettem! Ezután másképp lesz, ígérem! Ákos csodálkozva nézett fel. Miért beszél így a bátyja? És olyan különös a hangja! A szeméből valami érthetetlen szeretet sugárzik… – Én nem is haragudtam! Tényleg… Péter egy puszit nyomott a feje búbjára, amit Ákos végképpen nem tudott hova tenni. Ámulva nézett utána, még a gátról is megfeledkezett. Lassan délutánba hajlott az idő, ideje volt visszaindulni. Még megették a maradék sütit, megitták a teát és friss forrásvízzel töltötték meg az üvegeket, majd elindultak hazafelé. Most a Nap a másik oldalról sütött, egész más színt adva a tájnak, mint reggel. Tele voltak élményekkel, örömmel. Csak Ákos nem örült. Szegénynek feltörte a lábát az új cipője. A fájdalomtól nagyon pityergőre állt a szája… – Jó, hogy ilyen közel vagyunk a tisztáshoz. Mindjárt segítünk a bajon…– mondta Anna néni. Tényleg hamar kiértek. Bár onnan még egy jó órát kellett gyalogolni a városig, de a tisztás és az erdei út között, ami hazafelé vezetett, volt egy műút. Édesanyának mentő gondolata támadt. Elővette a mobilját és feltárcsázta édesapát. – De jó, hogy elértelek, kedves, hol vagy éppen?… Még tart az irtás? Mikor végzel?… Hú, az jó lenne! Ákos lábát feltörte a cipő és nagyon nehéz lenne most gyalogolni neki… Köszönöm, aranyos vagy! Várunk! – Szerencséd van, kislegény! – tette le édesanya a telefont. – Gyula bácsi nincs messze és éppen végzett a munkájával, így értünk tud jönni. Addig is, míg várunk rá, bekenem sebkenőccsel a lábadat. Jó gyógyszer, négyféle antibiotikum van benne, hamar meggyógyul tőle minden seb! Az amerikai barátnőm, Eszter küldte. Alig időztek tíz percig, egy zöld autó gördült be a széles tisztásra és megjelent Gyula bácsi teljes életnagyságban. – Isten áldjon benneteket! Hol van a kis sebesült? – kérdezte nevetve. – Itt vagyok, Gyula bácsi. Feltörte a lábamat a cipő… – Nézzük csak… Egészen új… Akkor azért. Tudod, nem érdemes kockáztatni. Erdőben jobb a kényelmes, jól bevált viselet. – Most megtanultam egy életre, hogy jobban át kell gondolnom a dolgokat, ha útra kelek. – Jól van, akkor rendben is vagyunk. Gyertek, szálljatok be! Még jó, hogy az erdészeti autóval jöttem ki, különben nem férnétek el… 10

Nem sokára már kinn gördültek az országúton, maguk mögött hagyva a napsütötte erdőt. – És hogy telt a napotok? – Édesapa, képzeld, gátat építettünk a patakon! Eltereltük a víz folyását! Új medret csináltunk neki! Lett egy nagy kanyar és ott egészen lelassult a víz! – A végén még kis mérnökök lesztek! – nevet édesapa. – Nekünk is van egy jó hírünk! – kapcsolódik a beszélgetésbe Erik. – Péter átadta szívét az Úr Jézusnak! – Ez tényleg jó hír! – pillant hátra. – Akkor boldog idők várnak rád! – Már most is olyan örömben vagyok! – nevetett Péter – Alig várom, hogy hazaérjek és olvassam a Bibliát. Szeretnék mindent tudni Jézusról! – A Máté evangéliumnál kezdjed! Az Jézus életéről szól. Csak Ákos nem volt vidám, sajgott nagyon a sarka. Gyula bácsi a tükörből kacsintott rá: – Mindjárt hazaérünk! Addig is bújjál ki a cipőből, akkor nem nyomja a sebet…. Tudjátok, az élet útjára is gondosan kell készülnünk. Ha mindig gondolkodtok, mielőtt tenni készültök valamit, akkor kevesebb kellemetlenség ér benneteket. Az okos ember előrelátó, számol az esetleges következményekkel. Na, de meg is érkeztünk! – kanyarodott Péterék háza elé. – Köszönjük, Anna néni, ezt a szép kirándulást! Életem legszebb napja volt! – búcsúzott Péter. – Azért én is jól éreztem magam, csak ez a cipő rontott el mindent a végére… – mondta Ákos. – Máskor is megyünk még, addigra meggyógyul a lábad! – intett mosolyogva Anna néni. – Majd holnap beszélgetünk! – fogott kezet Erik a barátjával. – Igen, feltétlenül! Még sok mindent nem tudok Jézusról. Holnap találkozunk! Lelkes integetések közepette kigördült az autó az útra. Csak a kis Netti maradt nyugodt, édesen szendergett édesanyjának dőlve…

Vakációóóó! Végre eljött a várva-várt nap, amikor utoljára mentek iskolába! Alig várták a gyerekek, hogy hazaérjenek, már szövögették terveiket a 11

nyárra. A szekrény mélyére kerültek a kitisztított táskák, a könyvek, atlaszok, amikre még szükség lehet. Az íróasztalon nem maradt más, mint néhány ceruza. Fiókjai is üresen ásítottak, csak pár jegyzetfüzet árválkodott bennük… Erik és Péter az árnyas teraszon ültek, cappuccinót ittak, kekszet majszoltak és tervezgettek. – Én a hétvégén máris elutazom – mondta Erik. – Tudod, fenn a Bakonyban most lesz az Életjel. – Életjel? Mi az az Életjel? – Egy ifjúsági konferencia. Van fönn egy nagyszerű épület sok-sok szobával, hatalmas parkkal kinn a község szélén. Lankás dombok veszik körül. Nem tudom, miért olyan különleges számomra, de annál szebb vidéket nem láttam még! Olyan öröm ott lenni! Te nem szeretnél eljönni? – Mehetnék én is? Mennyibe kerül? – Nem olyan vészes, pár ezer forint. Három napos a rendezvény, az idén az Isten szerint való élet lesz a téma. De arra gondoltam, hogy ha vége van, mi még maradhatnánk néhány napig és barangolnánk a környéken. Mit szólsz hozzá? – Ez nagyszerű lenne! – kiált Péter, arcán már ott az utazás izgalma. – Még ma megbeszélem az anyukámmal! Remélem, elenged! Azt mondja, hogy nagyon megváltoztam az utóbbi időben. Én is érzem ezt a változást. Mindig jó kedvem van, szívesebben segítek, valahogy minden a helyére került, mióta Jézus a szívemben él. – Úgy örülök, Péter, hogy te is Jézusé lettél! A barátságunk is mélyebb lett azóta. Észrevetted? – Igen. Izgalmasabbak a beszélgetések és nem csak a számítógép előtt ülünk egész nap. Azóta valahogy szívesebben vagyok a természetben és a gyülekezetben. Annyi sokat tanultam Jézusról és sok új barátom lett. – Az Életjelen is találkozunk sok fiatallal szerte az országból. – Erik, én most haza is mennék, hogy megbeszéljem anyukámmal, hiszen mindjárt itt a hétvége… Nagyon remélem, hogy elmehetek! – Én is szeretném! – kísérte ki barátját Erik. – Hívj fel, ha tudod a választ! – Rendben! Addig is Isten áldjon! – Téged is! Péntek reggel már ott ültek az autóbusz felső emeletén, egészen elöl, így jól látták az elsuhanó tájat. 14 fiatal utazott Pécsről és az ifjúsági vezető. Remek napnak ígérkezett! 12

Kisbérben át kellett szállni egy másik buszra, ami csak másfél óra múlva jött. Volt idejük kicsit sétálni és beszélgetni. – Emlékeztek a tavalyi Életjelre? – kérdezte Lenke. – Én sose felejtem el! – mondta Bea. – Amikor együtt imádkoztunk este beteg apukámért és az Úr kijelentette, hogy meggyógyítja őt, az felejthetetlen maradt. Azután tényleg átsegítette egy nehéz szívműtéten, a halál árnyékának völgyén és így együtt maradt a család. Én akkor adtam át életemet az Úr Jézusnak. Éppen egy éve… – Emlékszem rá! – mondta nevetve Timka. – Úgy fél kettő táján boldogan, de holtfáradtan estünk az ágyba, és te kértél bennünket, hogy énekeljünk még veled, mert az örömtől nem tudsz aludni! – Remélem, most is lesznek hasonlóan szép élményeink! Mindig úgy tele vagyok várakozással! – ábrándozott Laci. Az emlékezés felszította szívükben a vágyat, hogy újra együtt énekeljenek, imádkozzanak. Alig várták, hogy megérkezzenek végre. De ez is eljött. A busz begördült az állomásra és már Súr felé indult velük. Egy órácska múlva ott álltak a Békesség Szigetén. Így hívták a tábort. Péter csodálkozva nézte az impozáns épületet, a hatalmas területet, ami hozzá tartozott. Néhány sátor volt felverve a ház körül. Ők benn kaptak helyet, így mindjárt felmentek az emeletre. Abban a szobában, ahol az ő ágya állt, még hat fiú volt elszállásolva. Szerencsére, Erik is köztük volt. Egymás melletti ágyat választottak és gyorsan kipakolták a holmijukat. A konferencia megnyitásáig még volt teljes négy órájuk! Erik ismertette az épületet, bemutatta őt néhány szervezőnek, azután sétára indultak a közelben fekvő tó felé. A fényképezőgépet is vitték magukkal. Péter ámulva nézett szét, ahogy kiértek a községből. A dombok alacsonyak voltak és nagy kiterjedésűek. Mindenfelé messzire elláttak. Pécs környékén megszokta, hogy mindenütt hegyek zárják a kilátást vagy magas házak. Itt pedig körös-körül látni a horizontot, ahogy belekéklik a táj. A lágyan meleg napsütésben csak úgy ragyogott a dombok sokféle barnája, a vetések sokszínű zöldje és a kora nyári virágok üde tarkasága. Széles földutak vezettek a határba, lábuk alatt elomlott a homok, amibe puhán belesüppedtek. Őzek hosszúkás nyomait is látták, amit Erik mindjárt lerajzolt a füzetébe. – Nézd csak, Erik, mennyi lepke van errefelé! – mutatott Péter az útszéli virágokra, amiken valóban szinte táncoltak a kis kék pillék. – Megpróbálom lefotózni őket. – vette elő a gépet Erik. – Közelről menynyire szépek! – Mi lehet a nevük? – kérdezte Péter. 13

– Ott a zsákomban a határozó, keresd ki! Addig még készítek néhány felvételt. – De sokféle lepke létezik… – lapoz Péter figyelve. – Hopp, azt hiszem, ez lesz az! Égszínű boglárkalepke! Így hívják! Szép neve van… – Amilyen szép ő maga is. Egyszercsak kakukk közeli hangja szakította félbe a beszélgetésüket. Annyira közelről hangzott, hogy akaratlanul is elindultak afelé. Magasan, egy fa tetején állt és egyre csak fújta egyforma nótáját: Kakukk! Ka-kukk! – Hatalmas nagy! – sóhajtott Péter. – Nem látni a mintázatát. Kikeresem a határozóból. Meg is van! Áprilisban érkeztek… Ezt hallgasd meg! „Azokat a ritkás erdőket kedveli, amelyeknek sűrű az aljnövényzete. A tojó énekesmadarak fészkeit keresi meg és azokba egy-egy tojást rak, összesen 18-at. A fióka 12 nap múlva kikel és 10 óra leforgása alatt a többi kis fiókát kidobálja a fészekből, hogy csak őt etessék a kismadarak. 3 hét alatt eléri a felnőtt méretet. Főleg hernyókkal, mégpedig szőrös hernyókkal táplálkozik.” – Erőszakos egy madár… Pedig milyen kedves hangja van, a nyár egyik hírnöke. Tényleg nem férnek meg az állatok sem békességben. Kegyetlenül harcolnak az életért. És nekik nincs örök életük, csak ez az egyetlen… De itt is vagyunk a tónál – vette a kanyart Erik. – Már látszik! Sajnos, nincs sok időnk, de majd visszajövünk még ide. Kicsit lepihentek, elmerengve nézték a kis hullámok ringó játékát, ahogy meg-megborzolta néha a szél. Érezték a víz különleges, hűvös illatát és valami édes békesség, megilletődöttség vett erőt rajtuk. A partszéli nádasból érdekes madárhangok szűrődtek ki, de most már nem volt idejük kutatni az eredetük után. Elindultak a tábor felé, hogy még fel tudják frissíteni magukat az esti előadás kezdete előtt. Az épületen kívül egy hatalmas sátor volt felállítva, mert olyan sokan jöttek, hogy már nem fértek volna el a főépületben. A pódiumon énekes csoport állt és egy fenségesen szép dalt énekeltek: Eljött hozzám, mikor még bűnben éltem, Felnyitotta a szemem. Szolgává lett, magát megalázta, Bűneimért szenvedett… Sosem fogom megtudni azt, Milyen nagy volt az áldozat… 14

Eljöttem, hogy áldjam, csodáljam, imádjam Azt, Ki értem adta önmagát. Csodálatos Isten, dicsőséges Bárány, Fogadd el szívem imádatát! Péter lelke valami leírhatatlan érzéssel telt meg. Könnyei folytak az arcán, ahogy a csodaszép dallam útján imádat ébredt a szívében. Az ő bűneiért is fizetett a drága Megváltó és most eljöhetett, hogy imádja nevét ezért. Olyan jó, hogy többször elénekelték egymás után! Érezte, ahogy a jelenlevők imája összeforr és felszáll az Úr Jézus elé. Csodálatos érzés volt! Az ének után üdvözlés következett, majd az esti előadás. Egy szlovákiai testvér, Barkóczi Sándor beszélt, témája ez volt: Élet és halál a nyelv hatalmában. Érdekesnek ígérkezett. Péter nagyon figyelt. „Isten adott nekünk, embereknek, egy csodálatos tulajdonságot, a beszéd képességét. – kezdte beszédét az előadó. - Megköszöntük-e már az Úrnak, hogy tudunk beszélni és gyönyörű szép magyar nyelven el tudjuk mondani mindazt, ami a szívünkön van? Ez egy hatalmas ajándék! Ugyanakkor Isten számadásra fog hívni bennünket! Minden üres beszédért, hiábavaló szóért Isten előtt felelni fogunk! Nem mindegy, hogy mit mondunk, milyen hangnemben beszélünk! „Mind a halál, mind az élet a nyelv hatalmában van, és amiképpen ki-ki szeret azzal élni, úgy eszi annak gyümölcsét.” (Péld. 18:21.) A szónak ma is nagy hatalma van! A kedves szó képes felvidítani szomorú szíveket, bátorítani csüggedteket, felemelni az elesetteket. Bizonyára azt is megtapasztaltuk, hogy küzdelmes időszakunkban valaki nem szépen szólt, még egy lapáttal rátett amúgy is nyomasztó terhünkre, szava még jobban lesújtott. Éreztük, hogy az az ember a nyelvét nem áldásra, hanem kárunkra használta. Egy édesanya kéri a nagylányát: – Kérlek, mosogasd el az edényeket! A leány nekifog, bár semmi kedve hozzá. Amit az ember nem szívesen csinál, ott hamar becsúszik egy kis ügyetlenség is. A tányér kiesett a kezéből, és millió darabra tört a földön. Beszalad az édesanya: – Mi történt? – Hát, édesanya, éppen a legszebb tányérod összetört. – Jaj, te haszontalan, semmit nem érek veled! Ez volt az utolsó tányér abból a készletből, amit a menyegzőmre kaptam, és most azt is összetörted! Minden tönkremegy a kezed között! Nem lesz belőled semmi! Nem leszel 15

jó gazdaasszony, ha férjhez is mész, minden elég a kezedben! Tűnj innen, majd én megcsinálom! Nem is gondolja az édesanya, mennyi átkot zúdított a leányára. A kislány sírva elszalad. Látja, hogy kárt okozott, fáj is neki, hogy ilyen ügyetlen volt, és vissza-visszajön a gondolataiba: „Belőled nem lesz semmi!” Az eredménye az egésznek az lesz, hogy a kislány nem mer férjhez menni, fél a feladattól. Odasül a rántás, némely kislánynak még a receptes könyv is. Kísértenek édesanyja szavai: „Belőled soha nem lesz jó gazdaasszony!” Sok félelem születik ilyen módon, ami megkötözi érzékeny lelkét. Mennyire másképpen is lehet! Ha az édesanya látja kislánya ijedtségét, akkor nem fokozza azt, hanem elkezdi buzdítani: – Kislányom, tudod, mennyi tányért összetörtem én már életemben? Ne félj, lesz másik, az Úr majd gondoskodik róla! Máskor legyél figyelmesebb, de ne félj, megáld az Úr, leszel te még nagyon ügyes háziasszony! A jó Isten ad neked majd otthont, ad kedves férjet, és akkor jobban odafigyelsz mindenre. Nem mindegy, mit mondunk, mert a következménye vagy félelem, vagy reménység!” Péter ámulva hallgatta Sándor testvér beszédét. Érezte, hogy élet árad belőle! El is határozta, hogy ezután jobban vigyáz a beszédére, főleg kisöccsével szemben. Az előadás után még énekeltek, imádkoztak, majd vacsorázni indultak. Senki nem sietett, hiszen nem mentek sehova, és nem is késtek el sehonnan. – Jöttök ti is velünk? – toppant eléjük Ági. – Hová mentek? – kérdezte Erik. – Imádkozni! Hallottad te is, hogy szabad imádkoznunk Sándor testvérrel. Angéla úgy érzi, hogy le kell tenni bűneit a kereszt alá és szívét az Úr Jézusnak adni. Mi is szeretnénk ott lenni, amikor ez megtörténik! – Akkor nagy örömben lesz részetek! – ködlött fel az emlék Péter lelkéből – Én is szívesen csatlakozom hozzátok! Egész kis csapat gyűlt egybe már az asztal körül. Lenke is ott volt már. Csendben az ajtóra mutatott. – Valaki már imádkozik odabenn… Segítsünk neki! Imádkozzunk mi is érte! Lehajtották fejüket és az imára kulcsolt kezekre hamarosan könnycseppek hullottak, ahogy az ég Urához könyörögtek egymásért… 16

Egy 20 év körüli lány jött ki, ragyogó szemében az öröm csillogott. Angéla kicsit reszkető szívvel ment be. – Ne félj, imádkozunk érted! – bíztattuk mindannyian. – Olyan jó volt imádkozni! – tört fel a boldog sóhaj Barbi lelkéből. – Barkóczi testvér annyi szeretettel vitt az Úr elé imában! Lelkem hullámai teljesen elcsitultak… Imádkozzunk ezért a kislányért is! Újra felemelték szavukat az Úr Jézushoz Angéláért, aki lélekben leborult a Golgota aljába. Az az öröm és béke, Isten Lelkének jelenléte rászállt a kinn imádkozókra is, szinte nem is érezték az idő múlását, csak azt, hogy milyen jó az Úr közelségében elpihenni. Nyílt az ajtó, Angéla jött ki, arcán ujjongó örömmel: – Győzelem! – lendült magasba mindkét keze. – Én is az Úr gyermeke vagyok! Sokan megkívánták ezt az örömöt és egyik fiatal a másik után ment imádságba az Úr elé. Felejthetetlen élmény volt! Legtöbb résztvevő aludt már, így halk léptekkel felment mindenki a szobájába, hogy másnap frissen tudjon figyelni az üzenetre, amit küldeni fog az Úr. Lassan az egész tábor elpihent, Isten őrző szeme vigyázta gyermekei álmát…

Milyen Isten szolgálata? Másnap reggel korán ébredtek a fiúk és a késői fekvés ellenére úgy érezték, hogy tökéletesen kipihenték magukat. Ahogy Péter kinézett az ablakon, csodálatos látvány tárult a szeme elé. Az ablak félkör alakú volt, függöny nélkül, és mögötte a reggeli napfényben a zöld dombok derűs üdesége tárult elé. A pufók kis bárányfelhők könnyed puhasága bájossá tette a képet. Nem tudott betelni vele… – Ugye, milyen szép a kilátás? – állt meg mögötte Erik. – Engem is lenyűgöz, pedig évek óta gyönyörködöm benne. Lefotózzuk, jó? És akkor otthon is nézegetheted! – Ez jó ötlet! Bár úgy érzem, hogy örökre elraktároztam az emlékeim közé… – Gyere, most már menjünk reggelizni, mert hamarosan kezdődik az áhítat.

17

A délelőtti előadás előtt megint a jól ismert ének csendült fel, majd újabbak következtek. Erik énekelt a többiekkel, Péter pedig próbálta megtanulni őket. Erik elhozta a magnóját és felvettek mindent. Ez jó, mert otthon majd újrahallgathatják és megtanulhatják jobban. Éneklés után egy Svájcból érkezett testvér, Alun Morris tartott előadást Isten szolgálatáról. József történetéről beszélt, de olyan eleven vidámsággal, élénk taglejtésekkel, hogy magával ragadta a fiatalokat. Szinte itták szavait. Angolul beszélt, Jani fordította. Jákóbnak 12 fia volt, és a 11. gyereket jobban szerette a többinél. Mert idős korában nemzette Józsefet. Gondoljátok el: jönnék ide reggel és mondanám, hogy „Az Isten megáldott engem, 117 éves vagyok, és tegnap a feleségem gyermeket szült!” Tudjátok, egy gomb sem maradna az ingemen a büszkeségtől! Ezért szerette Jákób Józsefet! És mert szeretett felesége, Rákhel gyermeke volt. Ha szerettek valakit, akkor szeretnétek neki adni valamit. Jákób egy csodálatos színes ruhát adott Józsefnek, ami modern, szupermodern volt! Nagyon előkelő köntös volt ez. Testvérei látták, és dühösek lettek. Egy barátságos szót nem tudtak hozzá szólni, és ez egyre rosszabb lett. József odament a testvéreihez, és mondta: – Volt egy csodálatos álmom, és szeretném elmondani nektek! Arattuk a búzát, és kévékbe raktuk őket. Az én kévém a mező közepén volt, a tiétek pedig térdre estek az enyém előtt. A testvérek még mérgesebbek lettek: – Uralkodni akarsz fölöttünk? Józsefnek volt egy másik álma is. Látta a Napot és a Holdat, mint apát és anyát, és 11 csillagot, amint meghajoltak előtte. Az összes testvére torkig volt vele. – Meg kell ölnünk! Mégsem ölték meg, eladták az izmaelitáknak rabszolgának. József Egyiptomba kerül. Abba a városba, ahol egy nagyon fontos ember élt, Potifár, a Fáraó szolgája, az elit seregek kapitánya. Gazdag ember volt, sok földdel, nagy vagyonnal bírt, sok szolgája volt. Azon a napon ment a rabszolgapiacra szolgákat vásárolni, amikor éppen József érkezik megkötözve. Potifár egy erős embert keres. Nagyon jó szeme volt a rabszolgákhoz. Látta, hogy a legtöbb rabszolga satnya, életunt… de aztán látott egy embert, élet van a szemében, erős karakter. Őt akarom! Ifjú még, 17 éves. Kidobták a testvérei, eladták, elfelejtették. Idegen országban van, nem érti a nyelvet. Láncban van, semmi jövője nincs, az egész világ sötét előtte. De ő nem adta fel, Isten vele volt. 18

Potifár egy erős férfit keresett, és megvette Józsefet. Potifár a főnök, József a rabszolga. Olvassátok csak a Bibliát! Lassan olvassátok, gondoljatok a versek mögé! Potifár utasítást ad Józsefnek: – Ma este egy nagy ünnepség lesz, 300 vendéggel. Holnap reggel 4 órakor kelj fel, és menj mosogatni! Semmit ne törj össze! Ha kész vagy ezzel 300 ember részére, akkor takarítsd ki a konyhát! Fogd a porszívót, szívj fel minden port! Mosd le a falakat, pucold meg az ablakokat! Aztán menj a nappaliba, és mikor azzal végeztél, menj a hálószobába! És figyelni fogom, hogy mindenhonnan letörölted-e a port! Ellenőrizni foglak, nem söpörtél-e valamit a szőnyeg alá! Aztán menj mind a 13 hálószobába, aztán menj ki, és takarítsd fel az udvart. Aztán megnézem. Jött az ellenőrzés. Potifár nézi József munkáját. Csak úgy fénylett, szikrázott a konyha! Az összes tányér tökéletes volt. Semmi por nem volt sehol. Ez a József egy jó ember! Szorgalmas és ügyes! Ha a fiatalembereknek mondjuk Svájcban, hogy az istentisztelet után vigyék el a székeket, akkor kelletlenül húzzák a szájukat: – Nem azért jöttem, hogy székeket emelgessek! Azért jöttem, hogy Istent dicsérjem! József megcsinált mindent, amit Potifár parancsolt neki! Tökéletesen! Nem csak úgy, hogy „…elment a főnök, meleg van ma, pihenjünk egy kicsit…”, és amikor látja közeledni a főnököt, akkor hamar, kapkodva összecsapja a munkát… Amikor hétfőn reggel dolgozni mentek, ne a főnököt szolgáljátok a hivatalban, hanem Istent szolgáljátok! Jézus Krisztus követeként menjetek oda! Mondjátok a főnöknek: Mit tehetek? Türelmetlenül várom, miben segíthetnék! - Mindent, amit tesztek, Isten dicsőségére tegyétek! Teljes szívetekből, teljes lelketekből és minden erőtökből! Mivel József mindenben a legjobb tudása szerint járt el, Potifár mindenek felügyelőjévé tette őt, mindenét kezére bízta. Miért? Potifárnak rengeteg munkája volt. – Dolgoznom kell a palotában, otthon is problémáim vannak a szolgákkal, a mezőn is dolgoznom kell, el kell adnom a termést, tárgyalnom kell a kereskedőkkel. Nem alszom jól, ideges vagyok, nem eszem, kikészülök idegileg! Mit tegyek? Tudom! Rábízom Józsefre, mert ő sokkal okosabb, mint én vagyok, ő meg tud oldani minden problémát! – így gondolkodott. – Gyere ide, József! Ez a földekről szóló nyilvántartás. Minden dokumentálva van, amiket eladtam, amiket befektettem. Ez a banki nyilvántartás. Nem akarok többet vele foglalkozni, vedd és csináld! És ne mondd el senkinek, van egy kis pénzem! Itt a széfkulcs… 19

József életén áldás volt, mert mindent úgy tett, mintha Istennek tette volna. Jöttek nehézségek az életébe, de mindig hűséges volt. És egyszer eljött az a nap, amikor Isten felmagasztalta őt. A fáraó első embere lett, fényes ruhákban járt és a testvéreit, családját is meg tudta menteni. Ti is legyetek hűségesek minden munkátokban és Isten áldása veletek lesz! Péter ámulva figyelt. Úgy hallgatta volna még tovább, de vége lett. Az ének alatt gondolkodott, hogy ő vajon hogyan dolgozott eddig? Igyekezett kibújni a munka alól, amikor csak lehetett… Mi lenne, ha ezután úgy dolgozna, mintha az Úr Jézusnak tenné? Meg kellene próbálni! Hamar elmúlt a nap, szinte röpültek az órák. Péter nagyon örült, hogy eljöhetett, úgy érezte, kincset talált itt. Egyszerűen jó volt itt lenni és tanulni, még többet megtudni Istenről. Este korábban lefeküdtek, mint előző nap. Kicsit beszélgettek, ismerkedtek a többi fiúval, aztán elnyomta őket az álom. Másnap reggel frissen ébredtek. Már csak egy előadás volt, azután táborbontás következett, vége lett a konferenciának. Nekik is költözniük kellett, mert a főépületet bezárják, lent a földszinten kapnak egy szobát, amihez kis fürdő is tartozik, azt külön lehet zárni. A mellette lévő lakásban él egy család, ők vigyáznak a házra. Még 11 óra sincs, sokan már útra kelnek, mert indul a vonat, ami hazaviszi őket. A pécsiek is készülődnek, vidáman integetnek az ott maradó fiúknak: – Érezzétek jól magatokat és vigyázzatok egymásra! Majd meséltek, ha hazajöttök! Hamar kiüresedett a hatalmas épület. Szinte el sem hiszi az ember, hogy itt nem régen még több százan ültek és hallgatták Isten Igéjét. A helyiek nekifogtak, hogy kitakarítsák a szobákat, lebontsák a sátort. Néhány óra alatt minden a helyére került. A fiúk is segítettek, amiben tudtak. Azután megkapták a kulcsot és berendezkedtek a kis lakásban.

Bakonyi kalandok Erik és Péter hazatelefonáltak a szüleiknek, elmesélték mindazt, ami történt velük a konferencián. Megígérték, hogy vigyázni fognak 20

magukra. Délután öt óra volt még, mikor mindent elrendeztek a lakásban. Arra gondoltak, kicsit szétnéznek a környéken. Messzire nem volt érdemes menni, ahhoz már késő volt. Átmentek a községen, mert azt hallották, hogy arra is van egy tó. Már háromnegyed órája kutyagoltak, még mindig nem értek a lakott terület szélére. Idegen emberek kíváncsian nézték őket, amint hátizsákkal a hátukon ballagnak ki a községből. Erik is, Péter is olyan furcsán érezték magukat. Szótlanul mentek és az integető barátaikra gondoltak, akik már hazafelé tartottak. Ők meg itt maradtak lélekegyedül. Soha nem gondolták volna, hogy ez megtörténik velük, de honvágyuk támadt. Egyre lassabban bandukoltak, míg Erik megszólalt: – Szerintem menjünk vissza. Késő van már így elindulni… – Jó, menjünk! Én is erre gondoltam. Lehajtott fejjel indultak vissza. Mikor bekanyarodtak abba az utcába, ahol a tábor épülete volt, ismerős hang szólította őket. – Békesség, testvérek! Hát ti? – Mi itt maradtunk még három napra. – válaszolt halkan Erik. – Azt gondoltuk, hogy jó lesz itt barangolni kicsit a környéken, ha már ideutaztunk. Csak azzal nem számoltunk, hogy nyomasztani fog az egyedüllét… – Várjatok! - mondta Hajnalka. – Hívom a férjemet, sétálunk veletek egy kicsit. – Itt a tábor közelében van egy út. Felvezet a dombtetőre. Gyakran kiballagunk ide. – csatlakozott a fiúkhoz Józsi. – Messzire ellátni és olyan szép minden, hogy felüdül az ember, ahogy szemlélődik. – Itt lakunk közel. – vette át a szót Hajnalka. – Ha valamire szükségetek van, bátran átjöhettek! Szívesen segítünk! Közben felértek a dombra. A Nap éppen lenyugvóban volt, narancsszínűre festette az eget. Távolabb már piros árnyalatot öltött. Annyira szép volt, hogy percekig gyönyörködtek benne. Amerre elláttak, minden olyan különösen ragyogott az alkonyi fényben. Erik nem győzte lefotózni a sok szépséget, amit látott. – Áldjon az Úr titeket! – állt meg mellettük egy autó és Gyuri arca mosolygott rájuk. – Láttam, amint erre indultatok, gyorsan hazaszaladtam a fényképezőgépemért, és kijöttem én is. Láttam a napokban, hogy Erik szeret fotózni. Gyertek el hozzánk holnap este! Az elmúlt évek alatt készítettem sok diát erről a tájról, a Tátráról, szívesen levetítem nektek! A fiúk egykettőre megvigasztalódtak, ahogy a helyi testvérek szeretettel körülvették őket. Olyan jól elbeszélgettek, hogy már erősen sötétedett, mire hazaértek. 21

– Ne féljetek, nem vagytok egyedül! – bíztatták őket. – Mindjárt itt mellettetek, a másik lakásban lakik egy hívő család. Mi is itt vagyunk a közelben. És azt se felejtsétek el, hogy az Úr Jézus veletek van és vigyáz rátok! – Igen, az Úr velünk van! – mondta már az ágyban Erik. – És küldött testvéreket, hogy megvigasztaljon bennünket. Arra gondoltam, hogy holnap hazamegyünk, de most már mégsem szeretném ezt. Reggel kimehetnénk a tóra és a közeli erdőbe, délután pedig átmegyünk Gyuriékhoz. Te hogy gondolod? – Én is szívesen maradnék! Tényleg annyira szép ez a vidék! És lenyűgöz a testvérek szeretete… – Akkor aludjunk! Holnap majd megbeszéljük a többit. De először köszönjük meg az Úr Jézusnak, hogy így gondoskodott rólunk! Összekulcsolták kezüket és szívből köszönetet mondtak azért, mert nem hagyta őket magukra, hanem velük volt és segítséget is küldött. Azután édesen, mélyen elaludtak. Még éppen pirkadt, már kidobta őket az ágy. Megköszönték Istennek az éjszakai nyugalmat, azután mindent bepakoltak a hátizsákba, amire szükségük lehetett és útnak eredtek. A közeli boltban vásároltak elemózsiát és elindultak a tó felé. Nem siettek. Minden apróságot szerettek volna látni, megörökíteni. Ahogy kiértek a már jól ismert földútra, akkor kelt fel vérvörösen a Nap. Szép lassan megváltoztak a színek, a fények, minden élénkebb és derűsebb lett. Az útszéli pipacsok ragyogni kezdtek, ahogy átsütött szirmaikon a fény. Erik szinte megállás nélkül fotózott. Ámultak azon a sok szépségen, ami eléjük tárult. – Ha odaérünk a tóhoz, elmagyarázom a fotózás lényegét és te is próbálkozol majd, jó? – fordult Erik Péter felé. – Az nagyon jó lesz! – csillant fel Péter szeme. – Így szemlélődni is olyan érdekes, de alkotni valamit ebből a sok szépből, az még jobb lehet. – Itt vagyunk a tónál! Most nem kell úgy sietni, ráérünk nézelődni… A fűzfa alatt volt egy faasztal padokkal, oda telepedtek le és elővették az ennivalót. Ahogy majszolták a szendvicseket, hallgatták a nádi madarak csattogását, a víz halk csobogását. – Mióta kirándultunk a Mecsekben, tudod, mikor Jézus a szívembe költözött, azóta olvasom a Bibliát. – kezdte halkan Péter. – Többször úgy van írva, hogy Jézus kinn tanított a szabadban. Hol egy domboldalon, hol a tengerparton. Ahogy most ebben a meghitt csendben ülünk és csak a szellő libeg, a víz csobog, szinte várom, hogy megszólal az Úr és tanít minket. 22

„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.” Tegnap estig nem igazán értettem ezt, de most már tudom, hogy a sírást öröm váltja fel, ha a Megváltó vigasztal! – Igen, csodálatos is a Hegyi beszéd! Én is sokszor elgondolkodtam rajta. Az Úr Jézus teljesen másképpen értelmezi a boldogság fogalmát, mint az emberek. „Boldogok a lelki szegények… a szelídek… akik sírnak… a békességre igyekezők… a tiszta szívűek…az irgalmasok… akik az Úrért szenvednek…” A világ szemében nem ez a boldogság. Az emberek úgy gondolják, akkor boldogok, ha sok a pénzük, mindenük megvan, nem kell dolgozni, csak szórakozásból áll az élet. Talán ezért nem szép az életük… – A minap a kezembe került egy cikk egy milliomos színésznőről. Hatalmas villája volt, luxusjachtja, saját szigete a Karib-tengeren… A cím keltette fel a figyelmemet: A pénz nem boldogít? – Elolvastam. Saját kisgyermeke előtt lett öngyilkos… Mindene megvolt, de mégsem volt boldog… – Igen, akik nem ismerik az Úr Jézust, azok ellene mondanak az igazi boldogságnak. A Hegyi beszéd szerint a jóságosan tevékeny élet ad örömet és az Úrral való kapcsolat. Aki szelíd, az legyőzve saját önzését, finoman viselkedik. Az irgalmas mások felé nyújtja a kezét, segít, ad. Aki békességre igyekszik, az gyakran feladja a maga igazát. A tiszta szívű sokat van együtt az Úrral, gyakran tart bűnbánatot és tudatosan elfordul a bűntől. Igaz, hogy aki így él, azt üldözni fogják. Nem illik a többi közé. De éppen ez jelzi, hogy megváltoztunk, mások lettünk. Ha hasonlítunk a világhoz, akkor még nem történt változás. – Tudod, most úgy érzem, mintha megelevenednének a Biblia lapjai. Ha behunyom a szemem, érzem, hogy itt van az Úr Jézus és tanít minket, hogy jól értsük az Ő beszédét. Már magasan járt a Nap, a meleg elől árnyékba húzódtak a fiúk. Érdekes módon most jó volt egyedül lenni, békesség vette őket körül. Egy alacsony törzsű fa alá ültek és nézelődtek. Hirtelen egy csapat cinege surrant a levelek közé hangosan csivitelve. Ugráltak ágról-ágra, csipkedték a rügyeket. Eriknek sikerült fotóznia. Erről eszébe jutott, hogy megígérte Péternek, hogy megtanítja a gép kezelésére. Péter jó tanulónak bizonyult, volt érzéke a széphez. Ösztönösen jól rendezte el a képen belül a témát, pedig még nem is tudta, mi az az aranymetszés. Mikor Erik elmagyarázta, már tudatosan is figyelt a kompozícióra. Ahogy az idő elhaladta a delet, úgy döntöttek, hogy visszamennek a házba, hogy a rekkenő hőség elől egy kicsit elbújjanak. Meleg lett 23

nagyon. A madarak is elhallgattak, szinte megállt az élet. A meleg homok porzott a lábuk alatt, ahogy hazafelé ballagtak. Ahogy mentek fel a lépcsőn, már messziről látták a csomagot az ajtóban. Egy székre volt odatéve. Mi lehet az? – Te Erik! Ez egy éthordó! – kiáltott fel Péter meglepetten. – Van egy üzenet is: „Jó étvágyat! Hajnalka.” – De aranyos, hogy gondolt ránk! Mi lehet benne? Tulajdonképpen nagyon éhes vagyok! Gyorsan bementek, lepakoltak mindent, épp csak kezet mostak és felnyitották a dobozokat. Gulyáslevest találtak és friss kenyeret. Nagyon jó illata volt! Néhány perc alatt eltűntették! – Felséges volt! – nyújtózott el Erik. – Szerintem aludjunk egyet! Úgyis annyira meleg van… – Olyan nyomasztó a levegő… vagy fáradtak lennénk? De az alvás biztosan jót tesz! – állt fel Péter. Gondosan bezárta az ajtót és ő is ledőlt az ágyra. Nem telt bele tíz perc sem, már aludtak mindketten. Arra ébredtek, hogy zeng az ég, süvít a szél, szinte teljesen sötét van. Ijedten ugrottak ki az ágyból. A villámok szinte egymást érték. Az óra még koradélutánt mutatott, de mintha este lenne. Lenyűgözve álltak az ablakban… Nem tudtak betelni azzal a szépséggel, amit láttak. Az ég meghatározhatatlan színekbe öltözött. Néhol narancsos fények játszottak beleolvadva a sötétszürke, hamvas felhőkbe, máshol zöldes volt az égbolt. Szemből, mint valami égi óceán hullámai, fenyegetően torlódtak előre a fekete felhők. Félelmetes volt, ahogy valahonnan mélyről tompán felhördült az ég. – Gyere, készítsünk néhány képet! – kapott észbe Erik. Ahogy kiléptek, a szél belekapott a ruhájukba, hajukba, majd’ feldöntötte őket. A villámok egyre sűrűbben csattogtak, a morajlás szinte folyamatossá vált. A fekete felhők rémisztő sebességgel borították be az eget, majd elsimultak és szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna – Képzeld, ha ez kint ér bennünket! – mondta döbbenten Péter. – Igen, az esőkabát nem sokat ért volna… Gyere, menjünk vissza, ne ázzunk el, ha már itthon vagyunk. – húzta befelé Erik a barátját. – Hihetetlen, hogy a viharban is mennyi szépség van! Még sohasem láttam így. Tudod, nálunk mindent elzárnak a magas házak vagy a hegyek, nem lehet kilátni a városból. 24

– Valóban lenyűgöző! Ennek a zivatarnak a közeledtét éreztük délelőtt! – gondolkodott el Erik. – Én nem éreztem semmit. Még szellő se fújt… – Éppen ez az! Ezek a komor, hatalmas felhők tolták maguk előtt a meleget, szinte izzott a levegő! A légnyomás is magas ilyenkor… Azért voltunk olyan fáradtak. – Már világosodik… – nézett ki Péter. – Az ilyen vihar hamar átszáguld felettünk… Gyere, nézzünk ki! – Hú, de finom lett a levegő! – lélegzett mélyeket Péter. – Fenséges ez az esőillat! Nagyon szeretem! – Nézd csak, milyen mélyek lettek a színek, teltek, erősek! Megváltoznak ilyenkor a fényviszonyok… Nem lenne kedved kijönni velem ide a dombra? – Menjünk, Erik! Szeretném látni az eső hatását. Úgyis műút vezet fel, nem leszünk sárosak. De esőkabátot vigyünk, hátha szükség lesz rá! A levegő könnyű volt és friss, ahogy kiértek a házak közül. Mindenütt kis patakokban folyt a víz a lábuk alatt. Komor volt minden. Az útszéli fű szinte ráfeküdt a földre, mintha átfésülték volna. Mekkora szél lehetett! Alig értek azonban a domb feléig, kisütött a Nap. Arany fényével elárasztotta a vidéket és mosolyogni kezdett minden egyszerre! Életre keltek a színek, kivirult a határ! A fűszálakon, virágokon csillogtak az esőcseppek, visszatükrözve a Nap fényét. Csodaszép volt! A fiúk felváltva fotóztak, nem tudtak betelni ezzel a sok szépséggel. – Vissza kellene mennünk… – jutott eszébe Péternek. – Megígértük Gyuriéknak, hogy meglátogatjuk őket. – Tényleg! Hát akkor menjünk! Ő is nagy fotós, biztosan szép képei vannak. Szerintem tanulhatunk is tőle. Kedves estét töltöttek náluk. A falon megelevenedett a világ, ahogy Gyuri kivetítette a képeit. Irénkével felváltva mesélték élményeiket. Fantasztikus fotókat láthattak! Lélegzetelállító magasságokban jártak a Tátrában, ahol vastag láncok voltak a sziklákra erősítve, hogy a turista le ne zuhanjon. Láttak virágos fennsíkokat, havas hegytetőket, parányi tengerszemeket, párás ködbe vesző hegycsúcsokat… Mintha egy másik világba csöppentek volna… Sötét este volt, amikor hazafelé sétáltak. Az utat már szinte magától megtalálta a lábuk. Nem siettek. Ahogy a tábor közelébe értek, megszűnt a 25

közvilágítás és a Hold fényénél botorkáltak haza. Mielőtt bementek volna, leültek a lépcsőre, amit már felszárított a délutáni Nap és belefeledkeztek az égbolt szépségébe. Egyetlen lámpa sem zavarta ezt a szemlélődést. – Nézd, szinte milliónyi csillag hunyorog odafenn! – mondta áhítatosan Erik. – Nem is hittem volna, hogy ennyi sok van! – A városban sohasem látni a fény miatt… – Itt tisztán ki lehet venni a csillagképeket. Ott a Göncölszekér! – mutatott fel Erik. – Kár, hogy a többit nem ismerem… Van otthon egy csillagtérképem, most jó lenne kicsit böngészni rajta… – Olvastam régi hajósokról, akik a csillagok fénye, helyzete, iránya alapján tájékozódtak a tengeren. – mélázott el Péter. – Egy-egy orkán alaposan megkeverte őket a végtelen óceánon. Olykor több napig is szakadt az eső, sokemeletnyi hullámok dobálták a hajót és mire a vihar elült, nem tudták, hova keveredtek. Ilyenkor a Nap állása vagy a csillagoké tudott útmutatást adni. Kvadránssal vagy szextánssal bemérték az égitesteket és máris tudták, merre járnak, a térkép megmutatta. Izgalmas lehetett! – A régi emberek okosak voltak. A pásztorok, vándorok is a csillagok alapján tájékozódtak. Sokkal nagyobb jelentősége volt az égitesteknek, mint ma. Ha most felnézünk az égre, nekünk nem jelent semmit. Egyszerűen csak szép. De a régieknek az életük függött tőle. – Más világ volt, az biztos. Ma nem olyan fontosak a csillagok… – Bár… Tudtad, hogy mi is lehetünk csillagok? – Mi? – Pál apostol írja, hogy úgy kell fénylenünk ebben a hitetlen világban, mint a csillagoknak! Persze, a szó régi értelmében, amikor még irányadók voltak és követték fényüket. – Értem! Úgy kell élnünk, hogy az emberek felfigyeljenek az Istentől kapott fényre és kövessék, igaz? – Pontosan! Nagy feladat! – Én szeretnék ilyen fény lenni! – mondta áhítattal Péter. – Én is! Kitartóan fényleni, mint a csillagok! Mindig ott lenni azon a helyen, ahova Isten állított, hogy bárki megtaláljon és segítséget jelentsen neki az igazság és szeretet fénye… Érezték, hogy ez a kívánságuk kedves az Úr előtt, mert öröm ébredt szívükben, a Lélek öröme.

26

Madárlesen Másnap ahogy világosodott, ők is felébredtek. Vidámak voltak és jókedvűek. – Érdekes, otthon ilyenkor még háromszor megfordulok és tovább alszom… – Téged is úgy kell kicincálni az ágyból? – dobta Péter Erikre a kispárnáját, mire az azonnal felpattant. – Párnacsatázzunk? Na, megállj! – és már röpült is vissza a kispárna. Még jó, hogy semmi törékeny nem volt a szobában – egyszerű szobácska volt – mert a fiúk igencsak belefeledkeztek a küzdelembe. De egyszer csak bemosolygott a Nap az ablakon és ez észretérítette őket. – Gyere, készülődjünk, mert múlik a drága idő! – kezdte az ágyazást Erik. – Ez az utolsó teljes napunk, holnap délben már a buszra kell mennünk. – Hát igen… – komolyodott el Péter is. – Mit csináljunk ma? – Én szívem szerint felmennék megint a dombra, ahol tegnap voltunk. Végigmennék az úton. Kíváncsi vagyok, hova vezet. Erdőt is láttam a környéken. – Jó, menjünk arra. Tegnap úgysem időztünk fenn sokat. Rendbetették a szobát, magukat, elrendezték a hátizsákot. – Ne felejtsük itthon a határozót! – jutott eszébe Péternek. – Rengeteg ismeretlen virágot láttam tegnap, amiket lefotóztunk. Ha alkalom adódik, kikereshetnénk őket. – Rendben, betettem. Indulhatunk! Az ajtót gondosan bezárták, a kis kulcsot betették a cipzáros zsebbe, nehogy elvesszen. A székre kitették a tiszta éthordót egy kis cetlivel: „Finom volt az ebéd! Aranyos vagy, hogy gondoltál ránk! Köszönjük! Péter és Erik” A közeli boltban vettek néhány buktát, kólát, aztán nyakukba vették a világot. A kedves, lankás dombok most párás ködbe vesztek. Kellemes volt az idő, sokat mérséklődött a meleg, az eső lehűtötte a levegőt. Mire felértek az első domb tetejére, már fényben úszott a vidék. Ahogy bandukoltak, élesen trillázó madárhang ütötte meg a fülüket. Lehetetlen volt nem meghallani. Rögtön keresni kezdték az eredetét, honnan is jöhet? A domb kukoricával volt bevetve, élénk zöld színt adva a 27

tájnak. A kukoricatáblák végében, az út mentén itt-ott néhány kis bokor állt, alig méteresek. Az egyik ilyen bokorból áradt a madárcsicsergés. Meglassították lépéseiket, óvatosabbak lettek, hogy el ne riadjon a madárka. Úgy háromméternyire értek, amikor megpillantották. Ott ült az egyik ágon és égre emelt fejecskével trillázott önfeledten. Sárga mellénykéje csak úgy lüktetett a daltól. Erik óvatosan a földre eresztette hátizsákját. Bosszankodott magában, amiért nem vette elő a gépet eddig. Ha most elszalasztja a ragyogó alkalmat… A cipzárnak azonban akkora hangja volt a nagy csöndben, hogy a madárka ijedten csapta össze a szárnyait és világgá repült. – Hát én mindjárt sírva fakadok! – mondta bánatosan Erik. – Soha életemben nem láttam még ilyen közelről madarat! – Elrepült, sajnos… De látni is jó volt. Keressük ki a határozóból, ha már így megismerkedtünk vele! – Igazad van, mentsük a menthetőt… – válaszolt csüggedten Erik. – Meg is találtam. Citromsármány. „Egész Európában honos, nyílt terepen és erdőszéleken fészkel, többnyire a talajon. Télen csapatokban, rajokban mozog.” – Ez tényleg nyílt terep. – nézett széjjel Erik. – Bár sikerült volna lefotózni! Péter nem szólt. Mivel is vigasztalja barátját? Érezte a veszteséget, a pillanat elillanását. Szó nélkül továbbmentek, de most már a fényképezőgéppel a kezükben. Alig mentek néhány métert, amikor a madárka újból megszólalt, mégpedig az előttük lévő bokorban. Szinte rohantak volna, de uralkodtak magukon. A hátizsákot otthagyták az út szélén és óvatosan lopakodtak közelebb. Péter gondolt egyet. Megállt, hogy Eriknek nagyobb esélye legyen. Erik imádkozott magában, hogy Isten ajándékozza meg őt, segítsen, hogy le tudja fotózni élete első madarát. Egyre izgatottabb lett, ahogy megpillantotta a sárgamellű dalnokot. Időnként égre emelte fejét és elfújt egy strófát. Aztán körülnézett alaposan, majd megint dalolni kezdett. A dal alatt Erik tett néhány lépést, majd mozdulatlanná merevedett. Ahogy a sármány újra énekbe fogott, újra lépett pár aprót lassan. Néhány perc múlva egész közel ért. Lassan, a dal alatt, feljebb emelte a gépet. Talán ötöt is trillázott a madár, mire a szeme elé ért a gép. „Csak óvatosan! – intette magát gondolatban. – El ne repüljön!” Olyan közel hozta a keresőben, amennyire lehetett és kattintott párat. Dal közben. Szívében diadalt érzett és hálát az Úr iránt. Most már 28

nincs veszteni valója, próbált még közelebb menni. Minden lépés után újabb képet készített. Egy méterre lehetett, amikor a kismadár észrevette és fejvesztve menekült. Péter odarohant. – Sikerült? Hadd lássam! – Nézd! Itt még messze van, de ez már egészen jó. Otthon még tudok nagyítani rajta. Teleobjektívvel micsoda kép lehetne! Kértem az Úr Jézust, hogy segítsen és legalább tíz képet tudtam készíteni. Úgy örülök! – Tényleg jó az Úr, hogy ilyen kérést is meghallgat! Úgy szeretném, ha én is tudnék fotózni egy madarat! – mondta vágyakozóan Péter. – Nem tudom, találkozunk-e még egyszer vele… – sajnálta meg barátját Erik. Ahogy ezt kimondta, felcsendült újra a jól ismert dalocska, de most a hátuk mögött. Jól látszott, hogy egy vizesebb mélyedésnél egy nádszálon üldögél. Ahogy fújta a dalát, lágyan ringatta a szél. Erik Péter kezébe adta a gépet. – Láttad, hogy csináltam. Amikor énekel, kicsit közelebb mehetsz… Péter izgatottan elindult visszafelé. Mikor úgy öt-hat méterre közel ért, lassított és megkezdte az araszolást. Szíve a torkában dobogott. Úgy tíz perc alatt ért olyan közel, hogy fotózhasson. Néhányszor kattintott, majd a szemén hagyva a lencsét, próbált közelebb menni. Azonban a nádas rész mélyebben volt az útnál, a lába megcsúszott és hangos huppanással ült a földre. Erik odaszaladt, hogy barátját felsegítse. Hála Istennek, nem lett semmi baja. És a gépnek sem, mert Péter szorosan fogta. – Homályos lett a képed, nézd csak! Bemozdult. – mutatta Péter felé Erik a gépet. – Az exponálás pillanatában nem szorítottad a homlokodra eléggé. Rosszul tartottad. Péter majdnem sírva fakadt. Elszalasztotta a nagy lehetőséget. – Ha exponálsz, a jobb kezed a gombon, a ballal támassz alá és közben szorítsd a homlokodhoz. Mindig gondolj erre tudatosan! – Most már mindegy… – keseredett el Péter. Mintha Isten szeretete akarná vigasztalni, megszólalt a madárka az út túloldalán. Kissé magasan volt, egy sás tetejében. – Fogd a gépet! – nézett bíztatóan Erik. – Jó az Úr! Péter új lendülettel, izgatottan cserkészte be a kis sármányt. A Nap állása nem kedvezett neki, mert éppen szembe sütött. Sikerült lefotóznia, de a színek fakók voltak. – Nem is olyan könnyű ez a fotózás…– mondta csüggedten. – Figyeltem, nem röppent messzire. Hallgassunk, hátha… 29

És valóban pár perc múlva újra hangzott a kis dal, mint édes muzsika a fülüknek. Péter újra próbálkozott és most ragyogó képeket készített. Ugrált örömében, mikor meglátta! Bánatát egyszerre elfújta a szél… – Köszönöm, Istenem! Tudtam, hogy jó vagy! Megfigyelték, hogy a kis citromsármány három helyszín között repked kitartóan. Nem értették. Ha már unta a zaklatást, távolabb repült, de néhány perc elteltével újra visszajött. Mi lehetett ennek az oka? – Talán fészke van a közelben! – csapott a homlokára Erik. – Azt olvastad, hogy a földön fészkel, ugye? Bogarásszunk kicsit a fű között! Óvatosan keresgélni kezdtek. Péter lágyan hajtogatta szét a fűszálakat, különösen a bokrok közelében. – Hijj! – hangzott egy ijedt rikoltás, és a meglepett Péternek csaknem az arcát érte a madárka szárnya. – Erik, megtaláltam! – kiáltott örömmel Péter. – Gyere ide! Kicsi fészek volt, fűből és valami szőrből szőve. Öt kicsi pettyes és finoman itt-ott hajszálcsíkozott tojást találtak. Lefényképezték hamar. – Gyere, menjünk el, hogy az anyamadár vissza tudjon ülni, mert a tojások kihűlnek! – húzta Erik Péter karját. Jó messzire mentek és valóban pár perc múlva visszarepült az anyamadár. Párja ijedten figyelt a közelben. – Most hagyjuk őket. Menjünk tovább! Szívükben hálával, elégedetten baktattak fel a következő dombra. A nap melegen tűzött, de most nem érezték azt a hőséget, amit tegnap. A levegő friss és üde volt. Nagyokat lélegeztek és örömükben néha futásnak eredtek. – Valamit hallok! – emelte kezét a füléhez Péter. – Figyelj csak! – Aha! Én is hallom! Mi lehet ez? Nézzük meg! Sietve indultak tovább. A hang egyre erősödött. – Kolomp! Talán birkanyáj közeledik! Nahát! Még sohasem láttam nyájat! A dombtetőn át a völgybe néztek és látták, ahogy fehér kis pamacsok áramlanak le a tetőről. A pásztor messziről követte őket, az út széléről kolompolt. Hihetetlen gyorsasággal jöttek, pillanatok alatt ott voltak. Sokkal előbb, mint a pásztor. Már hallották, ahogy harsog a fű a foguk alatt. – Közelebb kellene menni! Olyan szép kép lehetne! – És ha kutyája is van? – Az bizony lehet! Legyünk óvatosak! 30

Elindultak befelé a rétre, és hamar a nyáj között találták magukat. Néhány birka meghökkent egy picit és bámultak rájuk. Erik rögtön fotózta őket. Aztán hamar magukhoz tértek és legeltek tovább, de kitértek az útjukból és beljebb mentek, a vetés felé. A pásztor izgatottabban kezdte rázni a kolompot. – Gyere, menjünk, nehogy bajt csináljunk! Gyorsan kimentek az útra. A pásztor akkor ért oda sántikálva. Látszott, hogy nehezére esik a menés. Csak rázta a kolompot és sietett, ahogy bírt. Erik csak hátulról merte lefotózni, ahogy siet a nyája után. – Gyere, menjünk tovább! – karolt barátjába Péter. De Erik lába lecövekelt. – Nézd! – suttogott maga elé halkan, ijedten. Péter gyorsan odanézett. Egy távoli fánál, az erdőszélen ült egy állat. Mereven nézte őket. Mintha farkas lett volna! Tudták persze, hogy aligha farkas, talán egy elvadult kutya, de az még veszedelmesebb… – Én nem merek tovább menni! – mondta ijedten Péter. – Gyere, forduljunk vissza! – Félelmetes, ahogy néz – fordult vissza Erik is. Sietősre fogták a lépteiket és időnként visszanéztek, hogy ott van-e még a farkaskutya. Ott volt. Akkor mertek csak lassítani, amikor már leértek a dombról, nem látszott az erdő. Fellélegeztek! A nyáj leért a legelőre, nyugodtan harapdálták a füvet egy helyben. A pásztor ott állt mellettük. Erik odaadta a gépet Péternek, hogy ő is készítsen néhány képet róluk. – Ott oldalt is van egy kis erdőcske… – mondta aztán. – Megnézzük? – Megnézhetjük! Úgyis kicsit meleg van már itt a tűző napon! Arrafelé vették az irányt. Kicsit süppedős volt a talaj a tegnapi esőtől, de az erdőbe érve már az avarban jártak. Jóval hűvösebb volt odabenn, a fák meghitten zárták körül őket, az elrejtettség érzését keltve bennük. – Nézd csak, milyen kedves! – mutatott egy fára Erik. Egy világosbarna csiga volt körültekeredve a kis fa törzsén. – Talán szárítkozik a tegnapi eső után. – vélte Péter. – Bár a csigák a nedves levegőben jönnek elő. – Mennyire harmonikus, jó nézni. A barnának legalább hatféle árnyalata. Látod? – Fotózd le! – Tényleg… 31

Találtak egy kidőlt fatörzset, arra ültek le. – Meg is ebédelhetnénk! Szomjas is vagyok! – Együnk! – Hát tudod, sok minden eszembe jutott erről a nyájról. A Biblia szerint az Úr Jézus a nyáj előtt megy és vezeti őket. Ez a pásztor úgy sántikált a nyája után… – Az Úr Jézus tökéletes pásztor, jól gondoskodik rólunk! És mindig megvéd. Bár, lehet, hogy ez a pásztor is látta azt a félelmetes kutyát, ezért maradt a nyáj és a kutya között. – Lehet, erre nem gondoltam. – Ez a farkaskutya éppen olyan félelmetes volt, mint amilyen a Sátán lehet. – mondta Erik. – Van egy Igevers erről, Péter apostol írja: „Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szertejár, keresve, kit nyeljen el!” Én nagyon megijedtem tőle! – És ahogy ott lesben állt és csak nézett azzal a gonosz szemével! Amíg élek, nem felejtem el! – Isten ellensége is ilyen gonoszul figyel bennünket! Nem tetszik neki, hogy mi az Úr Jézuséi vagyunk! De a jó Pásztor véd bennünket! Amíg Ővele vagyunk, addig nem jöhet közelebb! De ha elkóborolnánk, azonnal ránk vetné magát! Ezért kell vigyázni, mert csak az Úr Jézus közelében vagyunk biztonságban! – Erik! Én szeretném kérni ezt a védelmet! Nem imádkoznánk most ezért? – Imádkozzunk, Péter! – Úr Jézus! – fakadt fel a sóhaj Péter szívéből. – Én még nagyon fiatal bárányka vagyok a Te nyájadban és félek az ellenségtől. Kérlek, Te őrizzél engem és ne engedd, hogy valaha is elcsatangoljak a nyájadból! Köszönöm, hogy vigyázol rám! Ámen. – Ámen! – mondta Erik. – Én is ezt kérem Tőled, Uram! Csendben ültek még egy kicsit, belső békességgel a szívükben, majd hazafelé indultak. Az ajtóban ott volt az éthordó, de tele… Finom borsóleves illatozott benne, tojásos nokedli és saláta. A fiúk egészen elérzékenyültek e gondoskodó szeretet láttán… Egyáltalán nem maradtak egyedül… Akármerre mentek a faluban, mindenütt ismerős testvérek köszöntötték őket kedvesen. Ettől egészen otthon érezték magukat.

32

Utolsó nap a Bakonyban Borús napra ébredtek az utazás reggelén. Már este figyelték, ahogy a sötét égen a villámok szinte játszadoztak. Dörgést nem hallottak, a kisülések nagy magasságokban keletkeztek. Az éjjel esett az eső, de most csendesebben jött, mint a minap, fel sem ébredtek rá. – Mit tegyünk ma? – tanakodtak az ajtó előtt. – Messzire nem érdemes menni, mert legkésőbb 11-re itthon kell lennünk. – Pakoljunk össze most mindent, hogy útra készen legyünk! – Jó, addig gondolkodunk a többiről… Kevés kis holmijukat hamar összeszedték, a mosdót kitakarították, a kis szobát is rendbe tették. – Azt hallottam, hogy mindjárt a domb alatt vezet egy út, ami egy kirándulóhelyre ér ki. Valami kápolnaféle van ott. Elmenjünk oda? – kérdezte Erik. – Menjünk! Legalábbis egy darabig mehetünk. Egy óránk van odafelé, egy vissza. Erre most figyelni kell, nehogy itt hagyjon a busz. – Akkor ne vesztegessük azt a kevés időt! Induljunk! A domb alatt valóban ott volt az út. De milyen út? Valamikor autók járhattak arra, mert két sávban ki volt taposva. De a két nyom között derékig ért a fű. Ez azért is volt kellemetlen, mert az éjszakai eső után nem kívánatos zuhataggal fogadták a fiúkat. – Biztos, hogy erre akarunk menni? – ült ki a bizonytalanság Péter arcára. – Másfelé már nincs időnk. Ha most visszafordulunk, akkor a szobában fogunk ülni indulásig. – Akkor menjünk még egy kicsit… Hátha látunk valami érdekeset… Kitartóan gyúrták a sarat, kerülgették a nagy tócsákat. Hamarosan egy tisztásra értek ki. Felfedeztek egy másik utat, ami valamivel feljebb volt az övékénél, de azzal párhuzamos. Úgy látszik, több út is vezet ide… Úgy gondolták, hogy nem mennek tovább. Mivel sehova nem lehetett leülni, csak úgy a fának dőltek és szemlélődtek kicsit. Ahogy ott ácsorogtak elszomorodva, halk zizzenéseket hallottak. Kutatva néztek a hang irányába, és majdnem felkiáltottak a meglepetéstől! Egy csapat őzike jelent meg a tisztás szemközti oldalán. Gyanútlanul rágicsálták a füvet, a bokrok hajtásait. Egész kicsi állatkák is voltak a csapatban, akik eleven ugrálással tébláboltak a felnőttek között. 33

Erik óvatosan készített néhány fotót, nehogy világgá szaladjanak. Próbáltak megbújni és semmi zajt nem ejteni. Az őzikék néha figyeltek, két fülük, mint valami antenna, feszült a levegőnek. Erik remélte, hogy a szél járása kedvez nekik, és nem veszik észre őket! Úgy látszik, mindent rendben találtak, mert nyugodtan eszegettek tovább. Lassan a tisztás felé lépegettek, annak szélén haladva kissé feljebb visszamentek az erdőbe. – Érdemes volt mégis átlábalni ezen a dzsungelen! – sóhajtott örömmel Péter, miután ő is készített felvételt az őzekről. – Milyen bájosak ártatlan szépségükben! Elnéztem volna még őket! – Én is… de indulnunk kell visszafelé… Sajnos, elmúltak a bakonyi napok… – Még nem! Hátha hazafelé is látunk valamit! Menjünk a másik úton, talán az járhatóbb! Kimentek a rétre és elindultak visszafelé. Akkor vették csak észre, mekkora nagy a tisztás. Egy régi gémeskút ágaskodott a közepén, láthatóan már rég nincs használatban. Persze, muszáj volt lefotózni! Igaz, az égbolt konok szürkesége miatt nem lett valami különleges… Ez az út valóban jobb volt, gyorsabban is haladtak. Egyik oldalon egy kis erdősáv húzódott, a másikon fiatal kukoricatábla. A bozótból ismerősen csengett ki a citromsármány trillája, amit mosolyogva üdvözöltek, bár a dalnokot nem látták sehol. Lefotóztak néhány útszéli virágot, bár inkább csak a bogáncs lila kis torzonborz frizuráját. Fiatalságában bájosan üde volt… – Nézd csak! – kiáltott fel Erik. – Milyen érdekes pillangó! Sohasem láttam ilyet! Egy bogáncsvirágon nagy lepke ült szinte mozdulatlanul. Sötétszürke szárnyait fehér, szabálytalan foltok díszítették. Elegáns kis pille volt és láthatóan nem sietett. Erik gyorsan beállította a paramétereket, változtatott a fehéregyensúlyon, hiszen most sokkal nagyobb volt a fény, mint az erdőben. Egyre közelebb ment a pilléhez folyamatosan kattintva, változtatva a kompozíciót. Persze, a lepke ezt már megelégelte, és finoman átlibbent egy másik virágra. – Próbáld meg te is! – adta a gépet Péter kezébe Erik. Péter izgatottan cserkészte be a szép lepkét. Talán a nedvesebb, hűvösebb idő miatt a pille nem repkedett olyan elevenen, mint máskor szokott. Jól odaszorította a homlokához a gépet, nehogy bemozduljon exponálás közben. 34

Örömmel nézték a fiúk a jól sikerült felvételeket. Egészen megvigasztalódva indultak most már haza. Ez az utolsó délelőtt is tartogatott némi meglepetést, nem rontotta el kalandváró jókedvüket! Úgy érezték, örökre szívükbe zárták ezt a vidéket! A buszmegállóban Eszter várta őket, aki kislányai elé jött az iskolához. Neki adták át a kulcsot és köszönték meg ezt a néhány napot. Szép üzenetet küldtek a kedves testvéreknek, akik szeretetükkel megszépítették az itt töltött időt. Hevesen integettek a buszról, majd az ülésbe süppedtek csendben. Isten iránt hálás szívvel gondoltak vissza az elmúlt hétre és úgy érezték, hogy kincseket kaptak - szépséget, szeretetet, lelki kincseket. Ennél többet most nem adhatott a Bakony…

Újabb tervek készülőben – Látom, ébren vagy… Mesélj! Milyen volt a Bakonyban? – fordult felé csak úgy fektében Ákos. – Nagyon izgalmas volt… Gyönyörű az a vidék… – Péter egy pillanatra úgy érezte, hogy ha kilépne az ajtón, újra a kedves dombok integetnének hívogatóan feléje. Rálépett az emlékezés útjára és mesélni kezdett. Ákos ámulva hallgatta. – Fiúk! El kellene szaladni a boltba! – nyitott rájuk anyu. – Néhány apróság még kellene az ebédhez. – Én nem megyek! – húzta a takarót a fejére Ákos. – Muszáj most? – pottyant ki az emlékek édes hangulatából Péter. – Be kell fejeznem az ebédet. Ma délutános vagyok és hamarosan indulnom kell dolgozni. – Jó, majd megyünk… – mondta kelletlenül Péter. Abban a pillanatban érezte, hogy az öröm elillant a szívéből. Rossz kedve lett a saját barátságtalan feleletétől. Egy kép jelent meg lelki szemei előtt, ahogy József készségesen nekifog mindannak a temérdek munkának, amit Potifár rábízott. Morris testvér szavai csengtek a fülében: „Úgy tedd, mintha Jézusnak szolgálnál!” Rögtön kiugrott az ágyból, megmosakodott, felöltözött és odament édesanyjához. – Itt vagyok, anyukám! Szívesen elmegyek a boltba! Ne haragudj, hogy nem jöttem azonnal! 35

– Nem haragszom! Fáradt lehetsz a hosszú út után… – simogatta meg édesanyja szeme. – Ma, sajnos, nem érek rá, de holnap majd elmondod, hogy telt a kis nyaralásotok, jó? – Rendben. Ez a lista? – emelt fel az asztalról egy papírt Péter. – Igen. Még egy liter tejet írjál hozzá! Itt a pénz. – Mindjárt itt vagyok… – lépett ki lendületesen az ajtón. Úgy érezte, most helyesen cselekszik. Ahogy édesanyja elment dolgozni, Péter körülnézett a lakásban. Most valahogy más szemmel látott mindent. Úgy találta, hogy elég nagy a rendetlenség a szobájukban, ezért nekifogott, hogy némi rendet teremtsen. – Gyere, öcsi! – hívta Ákost is. – Rakd össze a lemezeidet! Tönkremennek így hamar… Itt egy doboz, ebbe belefér az összes. A tanszereidet is válogasd át! Az asztalodat majd lemosom és felporszívózok. Úgy szeretném, ha rend lenne! – Mióta lettél ilyen rendes? – húzta el a száját Ákos. – Eddig is jó volt így… – Nem tudom, valahogy zavar ez a rendetlenség… Tudod, azon a kiránduláson, amikor a Barátság-forráshoz mentünk, megismertem Jézust. Úgy érzem, azóta megváltozott az életem. – Ennyire megváltozott? Nem túl lelkesítő… – Arra gondoltam, hogy mi is kitakaríthatnánk a szobánkat, nem kell mindig anyura várni! Neki úgyis annyi dolga van! Gondolj bele, egész délelőtt főzött, mosott, most pedig még a munkahelyén is dolgozik nyolc órát… – Jó, igazad van… Csakhát utálok takarítani… – Most egyszer alaposan rendbe teszünk mindent, utána pedig vigyázunk rá. Ha minden azonnal a helyére kerül, akkor nem lesz ekkora rendetlenség. – fogott hozzá Péter a saját portájához. – Vannak szép énekeim… Betenném őket, akkor kellemesebben megy az idő… Ahogy felcsendültek az ismerős dallamok, egy pillanatra imádattal állt meg Isten színe előtt, majd serényen dolgozni kezdett. „Eljöttem, hogy áldjam, csodáljam, imádjam Azt, ki értem adta önmagát…” – dúdolgatta ő is a kedves éneket. Ákos csodálkozva figyelte… Alig egy óra múlva ragyogott a szoba. Péter gyönyörködve nézte. Mennyivel kellemesebb így! Vajon mit fog szólni anyu, ha meglátja? Evés után az edényeket is elmosogatta és összesöpörte a konyhát. Valahogy most örömöt okozott a munka… Éppen elkészült, amikor csengettek. Erik állt az ajtóban. 36

– Nagy hírem van! – ült le a szobában. – Mikor elmeséltem otthon a bakonyi kalandjainkat, édesapa remek ötlettel állt elő! Máté most el fog menni gyerektáborba, egy hétig nem lesz otthon. Te addig ott lehetnél nálunk és minden hajnalban édesapával mennénk az erdőbe. Elmagyarázna mindent, amit ismerni érdemes… Van kedved hozzá? – Ez nagyszerű! Naná, hogy van kedvem hozzá! – mondta örömmel Péter. – Holnap megbeszélem anyuval… Remélem, nem lesz szomorú, amiért megint magára hagyom… – És velem mi lesz? – kerekedett el Ákos szeme. – Megint egyedül maradok? – Te, Ákos! Máté a barátod… Nem szeretnél vele menni a táborba? – Nem lenne rossz… Milyen táborba megy? – Egyházi táborba. Ott a Bakonyban rendezik, ahol mi is voltunk. Sok gyerek lesz ott, mindenféle foglalkozások, kirándulás… Bibliai történeteket is tanulnak… – Péter nagyon szépeket mesélt a Bakonyról… Csakhát én nem ismerem a Bibliát… – gondolkodott el Ákos. – Nem olyan régen még én sem tudtam semmit Istenről… Olyan volt a Biblia, mintha kínaiul írták volna… – mosolyodott el Péter. – Most pedig a legkedvesebb olvasmányom. Te is megismered, megszereted majd… – Ha anyu elenged, akkor szívesen elmegyek. Már csak azért is, mert Mátéval mennék és megismerhetném a Bakonyt! Ahogy reggel az édesanya benyitott a fiaihoz, alig ismert a szobára. Minden katonás rendben sorakozott, a tisztaság jó illatát érezte. Péter már az íróasztalánál ült és a Bibliát olvasta. Mosolyogva nézte édesanyja csodálkozását. – Ezután mindig így lesz, anyukám! – ígérte. – Hát, fiam, nekem ez a legnagyobb ajándék! Mindig is szerettem volna, hogy a fiaimból rendes emberek váljanak. Féltem, hogy egyedül majd ez nem sikerül, de örülök, hogy ilyen jók vagytok! – Az Úr megsegít! Nagymama is mindig a szépre tanított és te is, anyukám… – Anyu, elmehetnék én is a Bakonyba? – kérdezte Ákos. – Gyerektábor lesz ott. Máté is megy! Addig Péter ott lakhatna Erik szobájában, Máté helyén és Gyula bácsival minden nap kimennek az erdőre. – Na, várjál csak! Kicsit lassabban! Semmit nem értek… – Máté táborba megy és Erik meghívott engem magukhoz arra az időre. – vette át a szót Péter. – Gyula bácsi erdész és megmutatna érdekes dolgokat 37

a Mecsekben. Hogy Ákos se legyen egyedül, elmehetne Mátéval a táborba, lenne kedve hozzá. – Gondolkodom rajta, jó? – ígérte édesanya és a konyhába sietett. Kissé meghökkent az újabb ötleten, amivel a fiúk előrukkoltak, de nem akarta elrontani az örömüket. Egész évben derekasan tanultak, megérdemelnek egy kis pihenést. És hát az erdészék voltaképpen rendes emberek… Igaz, számára érthetetlen, amit Jézusról mondanak, de láthatóan szépen élnek, békességben. Még örült is, hogy fiai az ő fiaikkal barátkoznak és nem keveredtek rossz társaságba. Péter is hogy megváltozott az utóbbi időben… Már nem olyan goromba, ha kér tőle valamit, sokkal rendesebb lett, lehet számítani rá… – Jól van, drágáim, elmehettek! Ma szabadnapos vagyok, átmegyek Annához és mindent megbeszélünk… – Jaj, de jó! Úgy szeretünk, anyukám! – ugrott Ákos édesanyja nyakába. – Én is szeretlek titeket! – ölelte mosolyogva magához kisfiát. – Akkor most elmegyek Annához, utána mindent megbeszélünk!

Az első ifjúsági órán Miután édesanyjuk megjött a jó hírrel, hogy mindent elrendezett, a két fiú örömében rögtön nekiállt összecsomagolni mindazt, amit majd magával visz, pedig még négy napot várniuk kellett az indulásig. Esténként együtt tervezgettek. Ákos tele volt kérdésekkel, így Péternek el kellett mesélnie, milyen a Békesség Szigete, mekkora az udvara, parkja, lehet-e focizni… Igyekeztek otthon segíteni mindenben. Péter már önként jelentkezett, hogy elmegy vásárolni, hogy édesanyjának ne kelljen semmit cipelni, ha egyedül lesz. Éppen kijött a boltból, amikor ismerős hangot hallott. – Hé, haver! Már meg sem ismered szegény barátodat? – Szia, Karcsi! – nyújtott kezet Péter. – Az évzáró óta nem láttalak… – Persze, hogy nem… Nem jársz arra, amerre én! – mondta hetykén Karcsi. – Az évzáró óta ünnepelünk! A jövő héten nálam lesz buli, eljössz? – Nem érek rá, van már programom. – Mit csinálsz? – Eriknél leszek és túrázni fogunk… 38

– Nem mondod!? Öregem! Hagyod veszni a drága időt! Gyere hozzám a buliba! Lesz minden, kaja, pia, nők, amit akarsz! – mondta méltatlankodva Karcsi. - Karácsonykor milyen jól szórakoztunk, emlékszel? – Ha ráérnék, sem mennék többé ilyen helyre. – Aztán mért nem? Megbántott valaki? – vonta kérdőre Karcsi. – Nem bántott senki. Csak… tudod… – kereste Péter a szót – néhány hete megtértem. Megismertem Istent. – Istent? - nézett nagyot osztálytársa. – Csak nem vallásos lettél? Öregem, elment az eszed? Akkor nem is élsz, csak a templomban ücsörögsz! – Dehogy! – mondta mosolyogva Péter. – Éppenhogy most okosodtam meg! Azóta boldog vagyok, és úgy érzem, hogy van értelme az életemnek. – Hát, te tudod… Én máshol keresem a boldogságot. Most járok egy lánynyal, cuki baba, mindent megenged nekem… Az ám a boldogság! Te meg menj, azt’ bújd az erdődet Erik barátoddal! Összeilletek! – intett kaján nevetéssel Karcsi. Péter kissé zavartan nézett utána. Talán rosszul döntött volna? Megpróbált befelé figyelni és érezte azt a csendes, helyeslő örömöt, amit már többször is, amikor jól választott. Érezte Isten jótetszését és megnyugodott. Dúdolgatva vitte a szatyrot hazáig. Éppen elpakolta, amit vásárolt, amikor csörgött a telefon: – Halló, Erik vagyok! Elfelejtettem mondani, hogy ma ifjúsági óra lesz. Szeretném, ha eljönnél velem! – Hány órakor lesz? – Délután fél ötkor. – Rendben van, megyek! Hol találkozzunk? – Az iskola előtt jó lesz. Legyél ott négykor, jó? – Ott leszek! Béke veled! – Veled is! Ákos gyanakodva nézett bátyjára: – Elmégy valahova? – kérdezte. – Igen, Erikkel… ifjúsági órára. – Elmennék én is veled… – Te még nem vagy annyi idős, de a gyerekórára elmehetsz. Lenne kedved? – Máté is megy? – Biztosan… – Akkor megyek! Néhány óra múlva ott várakoztak az iskola előtt. Nem sokáig kellett ácsorogni, a következő busszal már érkezett Erik és Máté. 39

Máté és Ákos pár lépéssel előre siettek és élénken beszélgettek. Péterék egy kicsit lemaradtak tőlük. – Két része van az ifjúsági órának – mondta Erik útközben. – Először énekpróba van Ritával, aztán beszélgetés és Biblia-tanulmányozás Lenkével. Szeretsz énekelni? – Az Életjel óta igen. Korábban sohasem szerettem az énekórákat, de Istennek énekelni jó! Örömöt ad! – Majd veszek át neked olyan lemezeket, amin Istent dicsérő énekek vannak. Némelyik gyönyörű! De már itt is vagyunk. Majdnem mindenkit ismersz az Életjelről… Talán Lídiát, Etát és Marcsit nem… – mutatta be Erik a lányoknak. Mindenki mosolyogva kezet fogott Péterrel. Laci barátságosan a vállára vert: – Isten hozott, atyámfia! Csakhogy megkerültél! Életjel óta nem is láttalak! – Ezután mindig jövök! Jó itt lenni veletek! – Gyertek énekelni! – szólt gitárral a kezében Rita. – Péternek még minden ének új lesz, több idő kell a gyakorlásra. Valóban soha nem hallott énekek kerültek elő. Péter először csak hallgatta őket. Dávid szintetizátorral kísért, Rita gitárral. Nagyon szép volt. Próbált ő is bekapcsolódni. Az egyik ének különösen megérintette. Szeret az Isten engem végtelen! Ezt érzem – oly jó ez ma nekem! Tele a szívem, benne van Ő! Minden oly szép lett, mindenem Ő! Szeret az Isten! – örülök én! Betölt egészen, hisz az enyém! Újjá lett minden, nyitva az ég… Hálás szavam hadd érjen Elé! Péter ámulva hallgatta, egészen elbűvölte a dal szépsége! Újra és újra visszatértek erre a néhány sorra: Szeret az Isten, örülök én… Úgy érezte, hogy az a különös öröm most egészen betölti. Mire másodszor is elénekelték, már jól tudta a dallamot is. Énekóra után röpke szünet következett, majd egy másik teremben a nagy asztalt ülték körbe. Lenke mindenkit mosolyogva köszöntött, külön szeretettel Pétert, aki most jött el először közéjük. Néhány közérdekű kérdést megbeszéltek, azután átadta a szót Leventének. 40

Péter meglepődve hallgatta, hogy Levente imádkozik, Igét olvas a Bibliából és azt magyarázza. Nem volt idősebb nála, mégis úgy beszélt, mint egy tanár. Azt fejtegette, hogy ha mi bátran megvalljuk Jézust az emberek előtt, akkor majd Ő is megvall minket az Atya előtt. Péter nem értette ezt először, de Levente elmondta, hogy lesz majd egy nap, amikor minden embernek oda kell állnia Isten ítélő széke elé, és ott dől el, hogy a Mennyországba mehet, vagy pedig a Pokol vár rá. Csak az mehet a Mennybe, akit az Úr Jézus a magáénak vall, mert már itt a Földön ismerte és szerette Őt és nem szégyellte elmondani másoknak sem a megváltás hírét. Utána imádkoztak. Aki akart, hangosan, egymás után. Kérték, hogy az Úr adjon bátorságot és helyes feleletet, amikor Róla vallást kell tenniük. Péter a Karcsival való találkozásra gondolt és örült, hogy bátran elmondta, hogy szereti Jézust. Érezte is az örömöt a szívében! Lenke egy érdekes történetet olvasott fel a Bibliából, ami vagy négyezer évvel korábban történt, még az ókorban. Egy király, akit Nabukodonozornak hívtak, leigázta Izraelt és elvitte az ország minden nemes családjának fiait azzal a céllal, hogy átneveli őket, és mint hű csatlósokat, visszaküldi az országba. – Ezeknek a fiataloknak megváltoztatták a nevüket, a ruházatukat, az ételeiket. Perzsa nyelven kellett beszélniük, a médek és perzsák törvényeit tanulmányozniuk, isteneiket imádniuk. Jólétben éltek, de teljesen átnevelték őket. – mesélte Lenke. – Ez kegyetlen lehetett! – gondolt bele Bálint. – Elszakítva az édesanyjuktól, testvéreiktől, egy vadidegen országban… – Igen, eleinte biztosan nem volt könnyű. De mivel szépen bántak velük, megbecsülték őket, egy idő után beletörődtek helyzetükbe. – folytatta Lenke. – Volt azonban négy fiatalember, akik nem fogadták el a király ételét, nem imádták az idegen isteneket, hanem ragaszkodtak az élő Istenhez. Elnézték ezt nekik, mert igen kedves természetűek voltak és okosak. Egyszer Nabukodonozor felállíttatott egy arany állóképet és elrendelte, hogy mindenki azt imádja! Amikor megszólalnak a hangszerek, mindenki boruljon arcra! Aki nem teszi, azt a hatalmas kemencébe dobják, ami ott lángolt a közelben. – Nehéz helyzet volt! – élte át a történetet Lídia. – Vagy megalkudni, vagy meghalni! – Igen! Megalkudni, vagy meghalni! Ez volt a tét! Megszólaltak a hangszerek… A hatalmas tömegben mindenki leborult, amilyen gyorsan tudott. Csak hárman álltak szálegyenesen, az égre nézve. 41

– Hárman? – csodálkozott Timka. – Nem négyen voltak barátok? – De igen. Csakhogy Dániel nem volt ott az ünnepségen. Sidrák, Misák és Abednégó volt jelen. A király felajánlotta kegyét kedvelt ifjainak: még egyszer megfúvatja a hangszereket… Ha akkor sem hajolnak meg, kegyetlen a büntetés! Olvassuk el az ifjak feleletét a Bibliából! Keressétek meg a Dániel próféta könyvében a 3. fejezetet, és valaki olvassa fel a 17-18 verseket! – „Ímé, a mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből, – olvasta hangosan Zoltán – és a te kezedből is, ó király, kiszabadít minket. De ha nem tenné is, legyen tudtodra, ó király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállíttattál, nem imádjuk!” – „Ha nem tenné is… mi akkor sem!” Bíznak Istenben, de ha mártírhalált kell is halniuk hitükért, akkor sem imádnak más istent! Idegen országba kerültek idegen emberek, szokások közé, és nem keveredtek bele azok dolgaiba. Megőrizték tisztán magukat és a hitüket. Ezért tudtak állva maradni, Istenről bizonyságot tenni! És látjátok, Isten is bizonyságot tett mellettük! A király dühében hétszerte jobban befűttette a kemencét, úgyhogy akik odavitték őket, mind meghaltak. Rémülten látta azonban, hogy a tűzben négy alak le-föl sétál. A negyedik olyan, mint Isten Fia! Odament közel és kiáltott: „Sidrák, Misák és Abednégó, a felséges Istennek szolgái, gyertek ki és jöjjetek ide!” Csodálkozva látta mindenki, hogy nem égett meg a ruhájuk, még csak a füstnek a szaga sem volt érezhető rajtuk, csak a kötelek égtek le… A király törvénnyé tette, hogy mindaz, aki Sidrák, Misák és Abednégó Istene ellen beszél, meghaljon, mert nincs több olyan Isten, aki így szabadítson! Egy pillanatra csend lett, szinte érezték a helyzet nagyszerűségét! – A történelem során gyakran állították választás elé Isten szolgáit. Vagy megtagadják hitüket, vagy meghalnak. Mi is kerülhetünk választás elé. Talán nem az életünk lesz a tét, csak megbecsült helyünk. Hogy meg tudjatok állni, már a kezdetekben meg kell őriznetek magatokat tisztán! Ma is folyik az átnevelés a világban. A tudomány, amit az iskolában tanultok, tagadja Isten létezését. A televízió, amit az emberek naponta néznek, a bűnös életmódot reklámozza. Nektek el kell fordulnotok ezektől, mert ha hatással van rátok, ti is le fogtok borulni az arany állókép előtt! Csak az tud megállni, aki megőrzi magát tisztán! Segítsen meg benneteket az Úr! Ámen. – Ámen! – mondták egyszerre. 42

– Van kérdésetek? – kérdezte kedvesen Lenke. – Valóban ilyen káros a tévé? – kérdezte Marcsi. – Igen, káros. – mondta Lenke határozottan. – Gondolj bele! Van egy kedves történet, egy férfi találkozik egy csinos, bájos lánnyal és udvarolni kezd neki. Igaz, hogy otthon várja a felesége, de őt olyan színésznő játssza, aki el van hízva, zsémbes és lusta. A néző akaratlanul is a kis fiatal csinoskának szurkol, és ezzel együtt a bűnnek. Ha sok ilyen filmet néz valaki, elfogadja a házasságtörés gondolatát, természetesnek látja a paráznaságot és nem riad meg nagyon a gyilkosságtól sem. Nem is beszélve a kifejezetten kegyetlen, sátáni filmekről, ahol a mágiát és a varázslást népszerűsítik. És ma a világ üdvözli ezeket… – Tényleg így van! – mondta elgondolkodva Péter. – Ezután nagyon megválogatom, mit nézek meg, hogy megőrizzem magam tisztán! – Én már régóta nem nézek tévét! – szólt Ági – És nem is hiányzik! Olvasok, zenét hallgatok és hasznossá teszem magam otthon. Most a kishúgomnak kötök egy pulóvert, így soha nem unatkozom… – Mi gyakran járunk kirándulni és gyönyörködünk Isten alkotásaiban! – mondta Erik. – Nekem az a legnagyobb örömöm – mosolyodott el Dávid, – ha gyakorolhatok a hangszeremen! – Látjátok – foglalta össze Lenke, – annyi minden jó dolog van, ami örömöt jelent, nem unatkozik soha, aki az Úr szolgája. És nem is boldogtalan! Mert mellette ott van Isten teljes hatalmával! Az Úr legyen veletek! Jövő pénteken találkozunk! Gyertek, köszönjük meg az Úrnak a mai estét!… Már alkonyodott, ahogy kifelé indult a kis csapat. Az ima hangjai még ott csengtek Péter fülében. Ő is kért erőt ahhoz, hogy elforduljon a tévétől. Tiszta akart maradni, az Úré! – Várjuk meg Ákost és Mátét, az ő csoportjuk is jön már… – Az Úr Jézusról tanultunk, hogy mennyire szereti a gyerekeket! – újságolta Ákos örömmel. – Engem is szeret! Berta néni mondta! – Persze, hogy szeret! – nyomott barackot öccse fejére Péter. – Ő mindenkit szeret, de a gyerekeket különösen! Ahogy mentek hazafelé, Péter úgy érezte, hogy megtalálta azokat, akikkel jól érzi magát. Akik úgy szeretik Jézust, ahogyan ő is. Ettől nagy jóérzés áradt el a szívében…

43

Az erdő mélyén Végre eljött a várva-várt nap! Izgatott készülődés, egy utolsó ellenőrzés, könnyes búcsú édesanyától és máris siettek a buszra, ami az állomásra viszi őket. Ott várakozott már a kis gyereksereg. – Ákos is megjött! Nagyszerű! – lépett feléjük Berta néni. – Hamarosan itt a busz. Iratok, telefon megvan? – Itt van a kis zsebben! – mutatott a táskájára Ákos. – Úgy örülök, hogy megyünk táborozni! – Minden évben jól érezték magukat a gyerekek. Idén királyi tábor lesz… – Királyi tábor? – Igen. Lesznek testőrök, szolgák, hadvezérek és két király. Minden nap valaki más, aki előző nap kitünteti magát valamivel. Aki a király, az dönt aznap például arról, hogy milyen játékot játszanak. Ő ül az asztalfőn díszes székben és kiszolgálják őt. – Ez igen! – kottyant közbe Máté. – Jó dolog lesz királynak lenni! – És ki fog szolgálni? – Aki rosszul viselkedik vagy rendetlen a szobája… – mosolyodott el Berta néni. - De önként is lehet szolgálatot vállalni. – Én hadvezér akarok lenni! – húzta ki magát Ákos. – Ha van sok ötleted?! Miért is ne? – Érdekes tábor lesz! Úgy örülök, hogy eljöttem! – csillogott Ákos szeme, ahogy beleélte magát a várható izgalmakba… – Most áll be a busz, vigyázzatok! – húzta hátrébb a csapat egyik-másik tagját Berta néni. – Lídia, figyelj, kérlek a nagyobbakra, én a kicsikkel maradok… A csöppök felözönlöttek a buszra. Mindenki ablak mellett akart ülni, Lídia és Berta néni győzött megfelelő helyet keresni mindegyiküknek… Amikor elhelyezkedtek végre, már indult a busz. Izgatottan, nevetve intettek búcsút az ottmaradottaknak… – Milyen szép a kilátás az ablakodból! – ámult el Péter, ahogy Erikékhez értek. – Ezek a fenyők gyönyörűek! – Én is szeretek nézelődni… Itt figyeltem meg az első madaramat. Aztán édesapa észrevette, hogy kedvelem őket és segített készíteni egy madáretetőt. Ahogy lehullt az első hó, amint hazaértem, már az ablakból lestem, érkezett-e vendég az etetőre? Így ismertem meg a cinegéket, az 44

erdei pintyet, a pirókot… Tavasz végén zöldikék, csicsörkék, vörösbegyek is érkeztek. Kezdtem naplót írni róluk, felvenni a hangjukat… – Hát, Erik, irigyellek… Ugye, nem baj? – Persze, hogy nem! – nevetett Erik. – De majd te is megismered őket… – Lakótelepen is fel lehetne állítani etetőt? – Persze, csak nem lenne ilyen zavartalan. De a kékcinkék, széncinkék, verebek biztosan megkeresnének… – Én nekik is örülnék! – mondta ábrándozva Péter. – Ahogy egyre jobban megismerem a természet világát, úgy szeretnék még többet felfedezni belőle… – Remélem, a héten lesz rá alkalmunk! Édesapa is biztosan mutat néhány érdekességet! – hagyta ott Erik az ablakot. – Gyere, csomagolj ki és talán el is mehetnénk valamerre. Messzire nem, mert ahhoz késő van már, de a Barátság-forrást felkereshetnénk, ahol múltkor voltunk! Holnap reggel pedig édesapával kelünk útra… Anna néni tett a zsákjukba ennivalót, betették a fényképezőgépet, távcsövet, térképet, elemlámpát, iránytűt, telefont, meleg kabátot is. Így felszerelkezve elindultak. Ráérősen mentek… Úgy tervezték, hogy a forrásnál ebédelnek, kicsit széjjelnéznek… Talán madarakat is sikerül megfigyelniük. A Bakonybeli madárles óta mindig vágytak erre. A forrásig már ismerték az utat, nem is nagyon kellett keresni. Mintha sokkal hamarabb odaértek volna… Felidézték az első kirándulás emlékeit, ami Péternek annyira drága volt! Az Úr Jézussal való első találkozást! – Milyen boldog vagyok azóta! – örvendezett Péter. – Valahogy más lett a világ… Más lettem én is… – Tényleg nagyon megváltoztál! – ismerte el Erik. – Tavaly az iskolában gyakran kötekedtél… Mindig ott voltál a verekedők között… Most sokkal békésebb, barátságosabb vagy! – Néha én is meglepődök magamon. Nincs bennem az a feszültség, mint régen, ami kötekedésre ingerelt. Most békessége van a lelkemnek. – És mi van a bulikkal? Nem hiányoznak? – Képzeld! – állt meg egy pillanatra Péter. – A minap találkoztam Karcsival és hívott a házibuliba, amit ő szervez. Magam sem hittem volna, hogy ennyire hidegen hagy… Már nem az én világom… – Ennek szívből örülök! Azóta vagyunk ilyen jó barátok mi ketten. – Igen. És remélem, hogy ez a barátság már egy életre szól… 45

Érezték azt a szeretet, ami összekötötte őket, ami már több, mint barátság. Krisztusban testvérek lettek. Mind a ketten pontosan értették most már, amit a Biblia ír az első keresztényekről, akiknek „szívük, lelkük egy volt”. Ők is ezt érezték. Közben leültek a forrásnál lévő asztalkához és falatoztak egy kicsit. Régen volt már reggel, és az erdő zamatos, fűszeres levegője meghozta az étvágyukat is. Csendben ettek és közben füleltek, madárhangok után kutattak. A közeli csalitosban cinegecsapat csipkedte az ágakat hangos örvendezéssel… A forrás egy völgyben volt. Kétoldalt magasan emelkedtek a hegyoldal fái, szinte körülölelték őket. Az égbolton fenn, magasan egy nagyobb madár körözött lassan… – Valami ragadozó lehet! – nyúlt a táska felé Erik, hogy elővegye a meszszelátót. – Talán kicsit közelebb tudjuk hozni… Aha… Megvan a drága… Alulról világos a mintája… Valószínűleg egy légáramlatra feküdt fel, azzal viteti magát… Látod, mindig feljebb csavarodik! – Elég nagy madár! – nézett Péter is a távcsőbe. – Megkereshetnénk a határozóban… – Ahhoz elég keveset láttunk belőle, de az talán segít, hogy erdő közelében él. – lapozott Erik. – Kakasólyom… nem lehet, sárgás a hasa… Szirti sas – szirteken él, északon… A vércse sokkal kisebb… Békászósas… persze, hogy nádban él… és a barna rétihéja is vízközelben… Egerészölyv… Ez az! Erdőkben fészkel, aminek közelében van nyílt terep… Itt a völgy, mint egy rét, húzódik végig… Nézd csak, a mintázata is mintha ilyen lenne… – Ezek a ragadozók nagyon egyformák… de valami hasonló volt… Kár, hogy nem nézhetjük meg közelebbről… – Már egészen magasan száll, látod? Egy pont csak az egész madár… A ragadozó madarakat nem könnyű megfigyelni… Talán alkonyattal, ahogyan vadásznak a réten… De ahhoz is kell némi szerencse, hogy éppen a közelünkben találjanak egeret… – Most pedig fényes délután van… úgyhogy ennyi volt… De legalább tudom, hányféle ragadozó van… sas, sólyom, ölyv… – Nem is néztük az összeset! – nevetett Erik. – Van még karvaly, héja is… – Picit madarásztunk legalább… Mit csinálunk ezután? Ugye, nem akarsz estig itt ülni? – Megnézzük a térképet, mi van itt a közelben… Itt a Barátság-forrás… Nem messze van a Melegmányi völgy. Oda lemehetnénk… – Az híres völgy! Tanultunk is róla! Valami mésztufa lépcsők vannak ott, amin vízesést képez a lezúduló víz. 46

– Ez izgalmasan hangzik! Megnézzük? – csillant fel Erik szeme. – Én is kíváncsi vagyok rá! És itt van közel! – Akkor induljunk! Fiatal még a délután! Nagy lendülettel lementek az egyetlen úton, amit kissé benőtt a csalán. Örültek is, hogy hosszú nadrág van rajtuk, így a csípéseket megúszták. Péternél volt a fényképezőgép. Már kezdett belejönni a használatába, bár még előszeretettel alkalmazta az automata beállításokat. – Nézd, ott mennyi zsurló nőtt! – mutatta Erik. – Mint valami leheletfinom fátyolszőnyeg. Megtöri az erdő markáns arculatát ezzel az üde lágyságával. Milyen szép! – Le is fotóztam… Főleg ott mutat jól, ahol kettészeli a kis patak. Nézd csak! – mutatta a kijelzőn megjelenő képeket Péter. – Ugye, szépek lettek? – Egészen jók! Van érzéked a komponáláshoz! – dicsérte Erik. – Ez a legszebb, ahol a patakra rádőlt a fa. Egészen kiszélesedik a folyása miatta… Ahol ritkábban nőttek a fák, ott egész szőnyeg volt valami apró, lila virágból. Ahogy közelebbről megnézték, elcsodálkoztak, milyen furcsa a virág. Mintha egy fenevad tátott szája lenne. Szinte ijesztő! – Ez aztán a képmutatás! Messziről üde színpompával csalogat, csak közelről látod, milyen gonosz! – képedt el Péter. – Valami kosborféle lehet… – gondolkodott el Erik. – Némelyik emberrel is így járunk. Messziről kedves, vágysz a barátságára, de ha jobban megismered, megijedsz tőle… – Talán ilyesmire gondolt az Úr, amikor arra int, hogy vigyázzunk, mert vannak olyanok, akik juhoknak álcázva jönnek Isten népe közé, de belül ragadozó farkasok, akik csak ártani akarnak a nyájnak. A napokban olvastam. – Nem könnyű felismerni az ilyen embereket, mert eleinte juhoknak látszanak. Csak később derül ki róluk, hogy pusztítani akarnak… – Addig, míg ez kiderül, nem tesznek sok kárt? – De, biztosan… Azonban hiszem, hogy az övéit védi Isten. – mondta Erik. – És az a támadás, ami éri őket, jó arra, hogy megerősödjenek, hogy éberek legyenek. Az a jó, hogy minden a javukra van azoknak, akik hisznek! – Akkor csak Istenben kell bízni és Ő megőriz! – nyugodott meg Péter. – Pontosan! Ameddig az Úr közelében maradsz, nem lesz semmi bajod! Az út erősen balra kanyarodott és kiszélesedett. Más utak is keresztezték. Ritkább lett az erdő és kis sziklacsoportok jelentek meg az út mentén. – Nemrég olvastam egy kis füzetben, hogy a tyúkanyó a szárnyai alá gyűjti a kiscsibéket, ha veszély közeledik. Ott csipegetnek a közelében az 47

apróságok, a kotlós pedig figyel. Ha ragadozó csapna le az égből, riasztó hangokat ad és a kicsik mind a szárnyai alá futnak, így védve vannak. Csak az marad kiszolgáltatott, aki messzire kóborol, vagy nem figyel a vészt jelző hangra. – Érdekes, hogy ezt mondod, mert erről is van egy Ige. A 91. zsoltárban van megírva. Egyik kedvenc versem. Így van: „Tollaival fedez be téged, és szárnyai alatt lesz oltalmad; pajzs és páncél az ő hűsége.” Tollai puhán, simogatva befednek, de ez olyan erős védelem, mint egy páncél. Csodálatos a mi Istenünk! – Akkor tényleg nincs mitől féljünk! Egyre több lett a lapos sziklacsoport az út mentén, erre már a fiúk is felfigyeltek. – Ez lenne a mésztufa? – csodálkoztak rá. – Valahogy másképpen képzeltem el…. – Ott tényleg olyan lépcsős, de nem túl meredek… – Alig csordogál rajta valami kis víz… – Na, akkor most, hogy láttuk a nagy vízesést, talán pihenhetünk is egy kicsit! – nevetett Erik. – Öt óra van. Lassan el is indulhatunk visszafelé, hogy időben érkezzünk! – Még ráérünk egy kicsit… Az előbb láttam egy nagy lepkét, gyönyörű narancsszínűt… Hátha van több is… – Nézzél körül!… Talán ott a virágosabb részen… – Hú, Péter, itt négy is van! – kiáltott örömmel Erik. – Fotózzuk le! Jaj, de szépek! Egyik kép készült a másik után. Többféle lepkét is találtak, volt, amelyik párban repkedett. Nem győztek betelni velük. – Nem Melegmányi völgy lesz ez ezentúl, hanem Pillangós völgy – keresztelte el Erik a helyet. – Ennyi lepkét még nem láttam egy helyen… – És milyen szép nagyok! Én is szeretnék fotózni néhányat! – Persze! – nevetett Erik. – Szólj rám, mert nagyon belefeledkezem a pillékbe… Mikor minden lepkét lefotóztak, elindultak visszafelé. Már több, mint fél órája mentek, de nem láttak bekötő utat. – Szerintem már be kellett volna kanyarodni! – vélte Péter. – Én is így érzem… Nem figyeltünk eléggé. Gyere, menjünk kicsit vissza és figyeljük az út szélét. Visszamentek, de nem találtak semmilyen utat. – Nézd csak, itt van az a patak, amire rádőlt a fa. Emlékszel? Lefényképeztem… 48

– Tényleg! Na, akkor jó helyen vagyunk! Menjünk tovább és hamarosan megtaláljuk az ösvényt. Mentek kitartóan, csendben, feszülten lesték az utakat, de egyet sem láttak. Valamiféle kerítést találtak, mögötte irtás volt, halomba rakott fák. – Te Erik! Mi nem jártunk erre! – döbbent meg Péter. – Én sem emlékszem rá… – nézett körül Erik. – Vagy annyira elbeszélgettünk volna, hogy nem figyeltük meg? – Szerintem menjünk vissza, mert erre nem jártunk! Visszamentek újra, de nem találtak rá az útra, amin lejöttek. – Próbáljunk a völgy másik felén kijutni! Nem lehet, hogy csak egy út vezet ide… – Jó, de előbb nézzük meg a térképet! Hátha segít eligazodni! – Hogy ez előbb nem jutott eszembe! – csapott a homlokára Erik, majd kiterítette a pázsitra a Mecsek-térképet. – Itt van a Barátság-forrás. Nem mutat lefelé utat… Akkor min jöttünk le? – Hát, eléggé benőtte a csalán… Talán csak a víz mosta ki… – Igazad lehet… Akkor azért nem találjuk most…Ez itt a völgy… A túlfelén kell lennie útnak… Látod, itt is van a térképen. Menjünk arra! Ez egy kis kerülővel, de visszavezet a Tripamerfához! – Na, végre, hogy találunk megoldást! – könnyebbült meg Péter. – Már kezdtem megijedni… Ahogy túlértek a vízesésen, egy kis út kapaszkodott felfelé a dombra. Örömmel léptek rá. De korai volt az öröm, mert egy irtáshoz vezetett. Körülnéztek, de az útnak nem volt folytatása. Ezért visszamentek a völgybe másik utat keresni. Volt még egy, de az befelé vezetett az erdő mélyébe. Nem mertek arra indulni, mert lassan sötétedett. – Erik, én félek! – suttogta Péter. – Nem találjuk az utat és kezd már szürkülni. Több, mint egy órát jöttünk, ha megtaláljuk az utat, akkor is sötét lesz, mire kiérünk! Félelmetes az erdő akkor! – Nem szabad félnünk! – reszketett picit Erik hangja is. – Isten velünk van! Imádkozzunk! – Jó! Az jó lesz! Talán az Úr tud utat mutatni! – Úr Jézus! – kulcsolta imára kezét Erik. – Te látsz bennünket itt az erdőben. Tudod, hol vagyunk és azt is, hogyan juthatunk haza! Kérlek, segíts meg és vigyázzál ránk! Ámen. – Ámen. – mondta rá Péter. – Most mit csináljunk?

49

– Tudod mit? Lefelé jöttünk végig. Légvonalban nem vagyunk messze és mindig felfelé kell mennünk. Vágjunk át toronyiránt az erdőnek. Kicsit nehezebb menni, mert nincs út, de csak felfelé mehetünk! – Jó, menjünk, mert beesteledik! Ahogy beértek az erdő sűrűjébe, már éppen hogy láttak valamit. Sűrű volt az erdő, és az avar alatt letört ágak egész halmaza volt. Néha térdig szakadt a lábuk az ágak közé, amit takart az avar. Nehéz út volt, de nem fordultak vissza. Mikor már szinte semmit nem láttak, észrevettek egy szélesebb utat. Arrafelé igyekeztek… Egy traktor által kitaposott út volt. – Menjünk ezen tovább! – indítványozta Erik. – Itt világosabb is van… – Erik! Félek, hogy nem érünk haza! Mi lesz velünk éjjel az erdőben? – Ne félj! Emlékszel, miről beszélgettünk? Isten a tollaival fedez be, ha védelemre lesz szükségünk! Bízzuk Rá magunkat! Elővették az elemlámpát, mert már nem lehetett látni. Körülöttük a vaksötét erdő és az orrukig sem láttak előre. Felerősödtek az esti hangok. Most még a tücsökciripelés is ijesztően hangzott. Valahol messze elnyújtott hangot hallottak. Ijedten gondoltak arra, hogy a ragadozók is elindultak éjszakai portyájukra. Ez megkétszerezte erejüket. Csakhamar felértek a domb tetejére, és nagy megkönnyebbülésükre egy műút mellett kötöttek ki. De ilyenkor már senki nem járt arra. Nem tudták, hol vannak, teljesen elvesztették a tájékozódó képességüket. Akkor Eriknek mentő ötlete támadt. – Felhívom édesapát! Ő ismeri az erdőt és biztosan tud erről az útról. Megkérjük, jöjjön el értünk autóval és keressen meg bennünket! – Ez lesz a legjobb megoldás! – csillant reménység Péter szemében. Gyorsan elővették a mobiltelefont és felhívták Gyula bácsit. – Édesapám! – mondta Erik csaknem sírós hangon. – Itt vagyunk az erdőben, eltévedtünk. Egy műúton kötöttünk ki valahol a Melegmányi völgy fölött. Kérlek, gyere el értünk, mert nagyon félünk!… Nem, itt maradunk és várunk!… Jó, kiállunk az út szélére, hogy lássál!… Köszönöm, édes apukám! – Jön? – nézte feszülten Péter. – Igen, jön! Hála az Úrnak! Még nem ment haza, bementek az erdészet irodájába valami papírmunka végett. – lélegzett fel Erik. – Álljunk ki az út szélére, hogy észrevegyen minket! Eltelt vagy negyed óra és rémülten gondoltak arra, hogy esetleg nem találja meg őket autóval sem. Körülöttük a sötét erdő a titokzatos neszeivel, fölöttük a csillagok szikráztak hideg fényükkel. A levegő is 50

hűvösebb lett és talán a félelem is segített, de fázni kezdtek. Felvették meleg kabátjukat és figyeltek. – Erik! Kapcsold fel a lámpát és ha hallod az autó zaját, körözz vele! – De okos vagy! Akkor édesapa biztosan meglát! Éppen elővették, amikor hallották az erdészeti autó hangját, amint felfelé kapaszkodott. Pár kört írtak a levegőbe és az autó meg is állt mellettük. – Szálljatok be gyorsan! – nyitott ajtót édesapa. – Hol kóboroltok ilyenkor? – De jó, hogy ránk találtál! – borult sírva Erik édesapja vállára! – Már majdnem félni kezdtünk! – Na, jól van… Most hamar hazamegyünk és otthon mindent elmeséltek! Csengett a telefon, édesanya kereste őket. Elmondták, hogy már hazafelé tartanak. – Tudjátok, hogy nagyobb baj is lehetett volna? – kérdezte a sötétben édesapa, ahogy kikanyarodott a városba vezető útra. – Az éjszaka az erdőben nem tréfadolog! – Tudjuk… – mondta megszeppenve a két kamasz. – Na, itthon is vagyunk. Most elmesélitek, hogyan is volt… A fiúk mindent elmondtak… Eleinte halkan, remegve, de egyre jobban átélve a délután eseményeit. Az útkeresés izgalmát már csaknem nevetve mondták, hogyan ingáztak ide-oda… – Bezzeg, akkor nem nevettetek! – mosolyodott el édesapa is. – Máskor ismeretlen útra ne menjetek délután! A turistajelzések, sajnos, nem teljesek. Minden évben helyezünk ki táblákat, de az arra járók gyakran elteszik emlékbe. Nem gondolnak az utánuk jövőkre, akiknek az tájékozódást adhat. Azért örülök, hogy jó irányba indultatok el, hogy gondolkodtatok és a legjobb megoldást választottátok! – Igen, imádkoztunk! – mondta teljes hittel Péter. – Talán Isten adta azt a gondolatot, hogy hívjunk fel téged!… – gondolkodott el Erik. – Érdekes, hogy ez korábban nem jutott eszünkbe?… – Most akkor köszönjük meg mennyei Atyánknak, hogy vigyázott rátok és nem esett semmi bajotok! – zárta le a beszélgetést édesapa. – Azután pedig irány az ágy, fáradtak vagytok… Hálaadó imádság szállt az ég felé Ahhoz, Akinek gondja van az övéire és nem hagyja őket magukra, hanem tollaival fedezi be őket. A félelem lehullott róluk és felváltotta azt a kimondhatatlan hála és biztonság érzése. Aznap este nem kellett ringatni őket, hogy aludjanak, de még birkákat sem kellett számolniuk… Ahogy lehajtották a fejüket, már erőt is vett rajtuk az álom. 51

Babás szerkövek Szépen terített asztal várta a fiúkat a reggelihez. Az egész konyha hangulata különösen kedves volt, szívesen időztek itt. A világos barna szekrények monotóniáját itt-ott olajzöld terítők oldották, és egy csokor sárga virág, ami olyan volt, mint a napraforgó, csak kisebb. Az ablakot halványsárga függöny keretezte és ahogy beáradt a reggeli napfény, az egész konyhát derűssé varázsolta. Farkaséhesen ültek asztalhoz és nevetve emlegették a tegnapi napot. Kamaszos hangjuk betöltötte a konyhát. – Látom, megéheztetek! – hozta be a főznivalót a kertből Anna néni. – Hát, egész éjszaka nem ettünk… – nevetett Erik. – Édesapa hol van? – Már kiment az erdőre. Nem akart benneteket korán felébreszteni a tegnapi kaland után. Kilencre itthon lesz és akkor megbeszélitek a továbbiakat. – Már megijedtem, hogy ma sehova sem mehetünk! – mondta Erik. – Tudja ő is, hogy ezt a pár napot szeretnétek az erdőben tölteni… – Jó reggelt, álomszuszékok! – nyitott be Gyula bácsi. – Hagytatok nekem is valami harapnivalót? – Persze! Gyere, édesapám, reggelizzél velünk! – húzta ki Erik a mellette levő széket. – És… merre szeretnétek ma menni? – Egészen Gyula bácsira bízzuk magunkat! – mondta komolyan Péter. – Szeretnénk, ha kicsit jobban megismerhetnénk az erdő életét. – Rendben. Azt terveztem, hogy elmegyünk egy magasleshez, de mivel a hajnalt rendesen átaludtátok – már csak délután érdemes a lesre ülni. Alkonyattal jobban járnak a vadak. – És addig itthon leszünk? – ijedt meg Erik. – Dehogy! – nevetett Gyula bácsi. – Megmutatom a babás szerköveket. – Babás szerkövek? – ámult Péter. – Az mi? – Érdekes formájú sziklák a Mecsek nyugati részén. Jó kis túra lesz… – Akkor csomagolunk is! – állt fel Erik. – Az ennivalót már összekészítettem. – mosolyodott el Anna néni. – Csak nekem van ilyen tündér édesanyám! – ölelte át Erik. – Tulajdonképpen a többi felszerelés már együtt van tegnapról. Gyorsan letöltöm a képeket, hogy tudjunk újabbakat fotózni. Mindjárt jövök. – Gyere, Péter, addig elrendezzük a hátizsákokat! – állt fel Gyula bácsi is. – Én is jöhetek, édesapa? – lépett be a kis Netti. 52

– Most messzire megyünk, kicsim, elfáradnál… – simogatta meg kislánya arcát édesapja. – De majd máskor jöhetsz te is, jó? Fél óra múlva már a buszon ültek, ami átvitte őket a városon, majd egy másikkal kiutaztak Éger-völgyig. Onnan indult a túra. – Milyen sok ház épült itt! – csodálkozott el Erik. – Mi is közel lakunk a természethez… – mondta megértéssel Gyula bácsi. Ahogy elhagyták az utolsó házat, meredek emelkedő vitt fel a tóhoz. – Milyen érdekes a talaj! – furcsállotta Péter. – Szinte vörös… – A Mecsek jelentős része mészkőből áll, ezért humuszban szegény, de vasoxidban gazdag a talaj. – magyarázta Gyula bácsi. – Ott vadkacsákat látok! – mutatott a tóra Erik. – Menjünk le! Szeretnék fotózni… – Csak vigyázzunk, mert elég meredek… Mire a tópartra értek, a kacsák már messzire úsztak. – Kicsit húzódjunk vissza és várjunk! – javasolta Gyula bácsi. – Nem kell sietnünk, miénk az egész nap… – Milyen különös illata van a tónak… – ábrándozott Péter. – Mitől ilyen sárgás a vize? – Nagyon sekély, alig méteres. Csak egyetlen lefolyása van. Patakok táplálják a vizét, ezért nem cserélődik gyorsan. Elszaporodnak az algák, moszatok… – Jól látok? – mutatott izgatottan Erik egy kidőlt fatörzsre, ami kissé a víz fölé hajolt. – Öt teknős ül ott szinte mozdulatlanul. – Lám-lám… – lépett közelebb Gyula bácsi. – Mocsári teknősök. Már alig találhatók az országban, mert a mocsaras vízpartokat feltöltötték, beépítették. Szeretik az ilyen helyet, ahol nem mozog nagyon a víz és bőven találnak ennivalót. – Meg sem mozdulnak… mintha kőből lennének! – fotózta őket Erik. – Erről jut eszembe – tette le a zsákját Gyula bácsi. – Egy kollégám kölcsön adta erre a hétre a fényképezőgépét, hogy te is tudjál fotózni kedvedre, Péter. – De rendes tőle! Köszönöm, Gyula bácsi! – játszottak meleg villanások Péter szemében. – Úgy örülök!… Ugyanolyan, mint Eriké! – Így akkor máris tudod használni. Fotózd le te is a teknősöket és indulunk tovább!

53

Ahogy felértek a Delelő-kúthoz, ittak finom forrásvizet és nyakukba vették az erdőt. – A Mohosi kiskútig meg sem állunk! A zöld jelzés a miénk. – adta ki vidáman a parancsot Gyula bácsi. – A lábatok elé is nézzetek, mert néhol patak keresztezi az utat! Már fényes nappal volt, mégis sötéten borult rájuk az erdő. A tölgyfák elég sűrűn nőttek. – Hú! – csapott a lábára Péter, agyonnyomva egy szúnyogot. – Tudnak ám csípni! – Van belőlük bőven errefelé, mert sok a patak. Nedves környezetben jobban szaporodnak. – Csak ne csípnének ennyire! – kaparta meg a lábát Péter. – Nem minden nap adódik ilyen jó falat nekik… – nevetett Erik. – Csak ne nevess! Előbb-utóbb téged is megtalálnak! – Ha magasabban leszünk, akkor már kevesebb lesz. – mosolygott Gyula bácsi. Egyszer csak véget ért az erdő, a domboldal kopaszon ívelt az út két oldalán. Legalább 15 fokkal melegebb lett hirtelen. – Tarvágás. Ez a legrosszabb fakitermelési mód. Tönkremegy az állatok élőhelye, kiszárad a talaj. Emiatt bizonyos növények egészen eltűnnek. Például a gombák. A Mecsek legismertebb gombái a kőgomba és a rókagomba. De gyilkos galóca is szép számmal előfordul. Szereti a tölgyest… – Akkor miért irtanak ki egész erdőrészeket? – Csakis gazdasági szempontok alapján… Egyébként ez itt a Pál-irtás. Valószínűleg ősszel kis facsemeték lesznek telepítve, amik majd nagyra nőnek idővel… – Jó lenne újra erdőben haladni! – törölte le homlokáról az izzadságot Péter. – Nem is gondoltam, hogy ennyire meleg van. – Hamarosan újra árnyékban haladunk… – vigasztalta Gyula bácsi. Jó félóra múlva elérték a Mohosi kiskutat, ahol jólesően terültek el a fűben. – Szomjas vagyok! – indult a forrás felé Erik. – Még ne igyatok, mert ki vagytok melegedve. Hamar tüdőgyulladást lehet kapni így. Pihenjetek legalább tíz percet! Addig meg is ebédelhetnénk… Előkerült a hátizsákok tartalma… A zsemlében finom szalonnakockák voltak és zöldpaprika. Jóízűen falatoztak mindhárman. 54

– Messze van még az a babás kő? – heveredett le újra Erik. – Még feleúton sem vagyunk! – nevetett édesapja. – Hát, nem mondom, vannak távolságok itt a Mecsekben! – Vannak… De érdemes útra kelni, mert sok érdekességet fogtok látni és mire a hétnek vége lesz, meg is edződtök! Na… – állt fel Gyula bácsi, most már ihattok, aztán megyünk tovább! Enyhe emelkedőn baktattak tovább és hamarosan elérték a Jakabhegyet. Ahogy kiléptek a fennsíkra, egy várromot láttak. – Ezek a pálos kolostor romjai. – indult el a falak mentén Gyula bácsi. – Nagyon régen, 1225-ben Bertalan pécsi püspök összegyűjtötte a Mecsekben élő remetéket és nekik építtette a kolostort. Gyakran támadták meg őket a rablók, de tovább éltek itt mégis. Az idők folyamán bővítették, újjáépítették a rendházat. 1500-as években mégis el kellett hagyniuk a török háborgatások miatt. Sokáig romosodott, míg 1736-ban helyreállították, sőt, újabb szárnyakat is csatoltak hozzá. De nem lakták sokáig, mert II. József császár feloszlatta a rendeket és a XVIII. századra teljesen lakatlanná vált a kolostor. Száz évvel később rendbe akarták hozni, de nem lett belőle semmi. Falainak egy részét lebontották és a közeli erdészház épült fel belőle. A fiúk némán hallgatták a kolostor történetét, képzeletükben törökökkel viaskodó szerzeteseket láttak. Megérintették őket régi idők szelei és a múlandóság gondolata. – Gyula bácsi! Isten akarja, hogy követői ilyen elszigetelten éljenek a semmi közepén? – kérdezte Péter. – Nem. Isten azt akarja, hogy az emberek között éljünk és hirdessük az Evangéliumot. Néha jó, ha van egy hely, ahová visszavonulhatunk, elfordulhatunk egy kicsit a világi dolgoktól, de Isten azt szeretné, ha újra az emberek felé fordulnánk. Az Úr Jézus is szolgált, tanított, járta az országot Izraelben, hirdette Isten szeretetét. Némán mentek tovább a Remete barlang felé, ami tulajdonképpen nem is barlang, csak egy üreg. Hamarosan kiértek Zsongor-kőre. Egy hatalmas, kiálló szikla volt ez a hegy szélén. Szinte a vidék fölé magasodott. Alig mertek a korlátokkal kiépített kilátóra lépni, olyan szédületes mélység tátongott alattuk. Önkéntelenül is kapaszkodtak a korlátba. Amerre elláttak, mindenütt hegyek és erdők… Messze települések látszottak és az óriási Hermann Ottó-tó. 55

– Zsongor-kőnek is van ám legendája! – hívta fel a figyelmüket Gyula bácsi. – Zsongor legény menyasszonyát elrabolta a török basa, aki a Jakabhegyi várban lakott. Zsongor kiszabadította a leányt, lóháton menekültek, ám szökésüket az őrök észrevették és üldözni kezdték őket. Nem tudtak elmenekülni előlük, és nehogy fogságba kerüljenek, egy kiálló szikláról a mélybe ugrattak. Halálra zúzták magukat. A közeli faluban élők eltemették őket a szikla alatt elterülő tisztáson – amely ma is látszik ott a réten – és azóta Zsongor-kőnek hívják ezt a sziklát. – Hogy volt lelkiereje ennek a Zsongornak itt leugrani? – nézett a mélybe iszonyodva Erik. – A félelem nagy úr… és a török rabság abban az időben sok szenvedéssel járt. – mélázott el Gyula bácsi. – Nem is beszélve arról, hogy a legény nem akarta visszaadni menyasszonyát a basának. – A régi világ egyáltalán nem volt jó világ – ahogy sokan mondják. – vetette fel Péter. – Talán csak az emlékezet szépíti meg… – Az uraknak mindig nagy hatalmuk volt…– indult vissza Gyula bácsi. – Gyertek, ideje tovább indulni. Kezd melegem lenni itt a tűző napon… Most figyelni kell, mert a zöld háromszög jelzésű útra térünk. Rettenetesen meredek és sziklás, úgyhogy vigyázva haladjunk! Valóban meredek volt! Mintha lábujjhegyen jártak volna. De a látvány lélegzetelállítóan szép volt! Ahol a fák ritkábban nőttek, a lombok között messzire lehetett látni. Előttük volt a végtelen erdő… – Hopp, piros háromszög! – kiáltott fel Gyula bácsi. – Ez vezet a babás szerkövekhez. Érdekes sziklacsoporthoz értek. Kisebb-nagyobb sziklák bújtak ki a fák lombja közül, melyek szinte rózsaszínben izzottak a szikrázó napsütésben. – Éppen olyan a formája némelyiknek, mint a Grand-kanyon szikláinak! – csodálkozott el Péter. – Hogy tud ez így kialakulni? – Ezeknek a szikláknak az anyaga vörös homokkő. Régen ebből készítettek lépcsőket, sírköveket, útszéli kereszteket. Itt a hegyi faluban laktak a kővágók. Aztán később kvarc és gránit görgetegek kerültek a lágyabb homokkőbe és cementálódtak. Az idők folyamán a szél és a víz elhordta a puhább anyagokat, így alakult ki a sziklák mai formája. – fejezte be a kiselőadást Gyula bácsi. – Nahát! Édesapám mindent tud! – dagadt Erik melle a büszkeségtől. – Mindent nem, de ennek utánanéztem… – nevetett Gyula bácsi. – Meséje is van ám a köveknek! Akarjátok hallani? 56

– Feltétlen! – fonta össze karját a mellén Erik. – Szóval, élt régen Cserkúton két gazdag család. Egyszer koldus tévedt be hozzájuk alamizsnát kérve. Elzavarták, ezért megátkozta őket: akkor váljanak kővé, amikor a legboldogabbak. Telt-múlt az idő, el is felejtkeztek az átokról, s történetesen mind a két gazdag ember leánya ugyanazon a napon ment férjhez. Az egyik család már lefelé tartott a pálos kolostortól, a másik násznép akkor igyekezett felfelé. Pont ott találkoztak össze, ahol a legkeskenyebb az út a szakadék felett. Egyikük sem akart kitérni a másik elől, azt mondták, inkább itt váljanak kővé, semhogy kitérjenek. A régi átok beteljesedett, mind a két násznép kocsistól, lovastól kővé dermedt. Ez látható itt a hegy oldalán Kővágószőlős felett. – Na, ez tényleg mese! Zsongor története sokkal hihetőbb volt! De valóban érdekes formájuk van a szikláknak… – ismerte el Péter. – Induljunk el lassan… – javasolta Gyula bácsi. – Most már enyhébben lesz lejtős a hegyoldal és hamarosan kiérünk Cserkútra. Onnan busszal hazamehetünk. Aztán ahogy elnézlek benneteket, ma már nem megyünk sehova. Korán lefekszünk és majd hajnalban ülünk ki a magaslesre. – Jó is lesz, mert kifárasztott ez a hegyi túra… – mondta őszintén Péter. – Reggel frissebbek leszünk. – Rendben! – nézett rájuk vidáman Gyula bácsi. Busszal hamar hazaértek. Lefürödtek és dőltek is az ágyba. Anna néni ugyan szerette volna hallani a nap történetét, de látva fáradtságukat, lemondott erről. – Fáradékonyak még a fiúk, de majd belejönnek! – mosolygott a férje. – Azért ahhoz képest, hogy ritkán jönnek az erdőbe, elég jól bírták. Ez a Péter gyerek is egész jóravalónak látszik! Sokat változott a múltkori kirándulás óta. Örülök, hogy barátok lettek! – Erik is sokkal kiegyensúlyozottabb azóta. A jó barát nagy kincs!… Beszéltem Mátéval is… Remekül érzi magát! Jelentkezett hadvezérnek. Valami királyi tábort alakítottak ki… Ő lesz a felelős a játékokért… – Amilyen kis kópé, biztosan sok mindent kitalál… – nézett kedvesen felesége szemébe. – Fáradt vagyok én is egy kicsit… Gyere, Annám, tegyük el mi is magunkat holnapra! A Nap még le sem ment, de már ágyban voltak mindannyian. A nagy túra után jólesően pihentek el…

57

Magaslesen – Hej, legények, ébresztő! – kapcsolta fel a villanyt Gyula bácsi. – Át akarjátok aludni az egész napot? – De hiszen éjszaka van még… – dörzsölte a szemét Erik. – Hát, ha akartok valamit látni az erdő életéből, akkor ideje indulni… – Kelünk, Gyula bácsi! – ült fel Péter. – Gyere, Erik! Még sohasem voltam magaslesen… Olyan izgalmasnak ígérkezik…. Nem telt bele fél óra, már útra készen álltak teljes felszerelésben. – Szerencsétek van! Az erdészeti autó egy jó darabon elvisz bennünket. Egyik kollégámnak éppen arra van dolga… Hepehupás, gödrös utakon ment az autó, néha nagyot döccent egyegy kátyúban, úgyhogy a fiúk teljesen felébredtek útközben. – Na, itt kiteszlek benneteket… – állt meg Imre bácsi. – Innen, sajnos, gyalogolnotok kell. De már pirkad… – Köszönjük, Imre! – nyújtott kezet Gyula bácsi. – Talán te is összeakadsz azzal a bakkal… – Jó lenne megtalálnom, mert már túl nagy kárt csinált eddig is. Szóltam a vadászoknak is, hamarosan kilövik. Na, érezzétek jól magatokat! – indította újra az autót Imre bácsi és elindult egyenesen tovább. – Mi erre megyünk! – állt az élre Gyula bácsi. Keskeny ösvényen kapaszkodtak felfelé. Sötét volt még, a világnak nem volt se színe, se formája. Épp annyit láttak, hogy megtalálja lábuk az utat, ami hamarosan szélesedni kezdett és egy tisztásra értek ki. Megálltak egy pillanatra. Minden mozdulatlannak látszott, csak egy-egy madár rikkantott néha. A rét túloldalán, egészen a szélén magasles állt. Alig lehetett észrevenni, úgy beleolvadt a környezetbe. Arrafelé vették az irányt. – Először Erik menjen fel, aztán Péter. Ne ijedjetek meg, egy kicsit inog. Óvatosan minden mozdulattal! A magasles valóban mozgott egy kicsit, de ahogy elhelyezkedtek, már egészen stabilnak tűnt. Volt egy pad benne, ahová le lehetett ülni, bár igazán jól az látott, aki állva szemlélődött. – Ha most csendesen, türelmesen várakoztok, akkor észrevétlenül megfigyelhetitek az állatok hajnali jövés-menését. Beszélgetni csak csendben szabad. A fényképezőgépeket tartsátok készenlétben, bár még sötét van a fotózáshoz… 58

Egy ideje ültek már csendben, de nem történt semmi. Percrőlpercre világosodott. Most már kezdtek elválni a bokrok a fáktól, lassan színe lett a tájnak. Ahogy nézelődtek, meglepetésükre éppen a magasles alól egy róka sétált elő. Egy nagyobb madár volt a szájában. Ahogy a tisztás szélére ért, könnyed futásnak eredt és a szemközti oldalon eltűnt az erdőben. – A koma most megy haza az éjszakai portyából – mondta csendes vidámsággal Gyula bácsi. – Ilyenkor kis kölykei vannak, azoknak viszi az eleséget. – Milyen csendben futott! Semmit nem lehetett hallani! – ámult Erik. – Amelyik állat az erdőben zajt csap, az felhívja magára a figyelmet. Könynyebben lesz eledel belőle. A rókák esetében pedig ugrik a zsákmány… Még talán el sem tűnt a róka, a mellettük lévő sziklásabb partoldalból nyúl ugrált elő. Kicsit fülelt, aztán fejét oldalra tartva rágni kezdte a füvet. Annyira bájos volt, hogy a fiúk önkéntelenül elmosolyodtak. – Azt hiszem, mezei nyúl… Bár még nem látszik jól a színe, de az üregi nyúl termetesebb. A nyúl is éjszaka eszik, majd napközben a fű között szunyókál. 1 kg növényt kell megennie ahhoz, hogy erős, fürge maradjon… A nyuszi igyekezett is ezt teljesíteni, fogai megállás nélkül őrölték a fűszálakat. A rétre akkor értek az első napsugarak. Gyengék voltak még, alacsony szögből, mégis kedves sávokban simogatták a réti világot. Ahova odasütöttek, minden barátságosabbá vált, a színek életre keltek. – Nézzétek, fiúk! – mutatott a szemközti erdőszélre Gyula bácsi. – Csak lassan, mert közel vannak! Egész közel a fák közül egy őzmama ballagott elő gidájával. A Nap aranyos fénye szelíden csillant meg bundájukon. A kicsi gida körülugrándozta mamáját és szopni kezdett. A suta közben legelt és lépegetett újabb fűszálak után. A kis gida utánaszaladt könnyedén és megint próbálkozott. Közben az őzmama figyelt, de nem érzett veszélyt. Már egészen közel jártak a magasleshez, mellettük mentek el kecsesen. – Nem messze van egy patak, oda járnak inni. Az erdő szélén búzát vetettek, napközben a magas szálak között rejtőznek el és alkonyatig pihennek – mondta Gyula bácsi. – Hogy milyen édesek voltak! Úgy megsimogattam volna a kis gida pöttyös bundáját! – ábrándozott Péter. – Nem hiszem, hogy díjazta volna! Pláne a mamája!… 59

– Nem haragszik érte a búza tulajdonosa, ha bemennek az őzek? – kérdezte Erik. – Hát, nem örül neki! – ingatta a fejét Gyula bácsi. – Mert nem is azzal okoz kárt, amit megeszik, hanem amit letapos. Ezt nevezik vadkárnak. Ha ez tetemes, akkor az erdőgazdaságnak fizetnie kell a mezőgazdásznak kártérítést. Hogy ez minél kisebb legyen, létrehoztunk vadföldeket az erdő belsejében. – Vadföldeket? – csodálkozott Péter. – Igen. Nagy réteket felszántottunk, bevetettük búzával, majd körülkerítettük, hogy amíg kicsi a növény, ne tapossák le az állatok. Amikor érni kezd, megnyitjuk és a vad oda jár enni, nem a mezőgazdasági területre. Így helyben is tarthatók a vadak, ami szintén előny. – Az jó, hogyha nem vándorolnak el… – Igen. Erre van még egy módszer, a sózó felállítása. – Sózó? – kérdezte Erik. – Igen. Magas farönk tetejét elmélyítjük és tele tesszük sótömbökkel, amit a szarvas és őz nyalogathat, rágcsálhat. Szükségük van ásványi anyag pótlására. Nem is szívesen hagyják el azt a területet, ahol sózó van! – magyarázta Gyula bácsi. – De lassan indulhatunk vissza, mert már aligha látunk valamit. A rókák hazaértek azóta, a nyulak is elpihentek, az őzek is nyugalmas fészkükre mennek. – Milyen érdekes az erdő élete! Még sohase láttam ehhez foghatót! – mondta őszinte csodálkozással Erik. – Kijöhetünk néha figyelni őket, mert itt mindig történik valami… Üljünk le egy kicsit, harapjunk egy falatot. Alighogy elővették a szendvicseket, a mellettük lévő fára hangos veszekedéssel szállt két mátyásmadár. Nem tudni, min kaptak össze, de éktelen rikácsolást műveltek! Időnként egymásnak repültek és vágtak a csőrükkel. Szép rózsás, kék tollaik kissé megritkultak közben. Az egyik szajkó megunta a dolgot és elrepült, a másik utána! Egy darabig még hallani lehetett éles hangjukat… – Ez volt aztán a meglepetés! – füttyentett Erik. – Még jó, hogy a kezem ügyében volt a gép. Ezt nézzétek, micsoda remek felvételek! – Az enyémek sem rosszak, bár kicsit elém hajoltál a nagy izgalomban… – Ne haragudj, nem is gondolkodtam… Olyan váratlanul jött! – Dehogy haragszom! Látod, ez a kép egészen jó lett! – mondta Péter örömmel. 60

– Ha van türelmetek, madarakat még leshettek, mert ők a reggeli fénnyel jönnek elő. – mondta Gyula bácsi. – A másik oldalon egy öreg lucfenyő van, azt is szorgalmasan látogatják ilyenkor… – Persze, hogy van türelmünk! – lelkesedett Erik. – Olyan jó helyen vagyunk, hogy belelátunk a fa koronájába. Biztosan sok szép képet készíthetnénk! – De akkor mozdulatlannak kell lenni, mert a madarak a legkisebb mozgásra elrepülnek! – figyelmeztette édesapja. – Maradjatok itt még egy órácskát, addig én elsétálok a patakhoz, megnézem a nyomokat. Igaz, szabadságon vagyok, de azért körülnézek. A nagy mozgás után elcsitult minden. A szendvics is elfogyott. A fiúk megegyeztek, hogy egyikük a fenyőt figyeli, másikuk a tölgyet, és óvatosan jeleznek, ha látnak valamit. Messziről sokféle hangot hallottak. Némelyik ismerős volt Eriknek, de a legtöbbet nem hallotta még. Feszült figyelemmel várta, hogy közelebb reppenjenek. De alighanem a madarak mást gondoltak, mert nem jöttek arra a tölgyre. Át- meg átreppentek a réten, néha mintha kergetőztek volna, de nem jöttek közel. Kezdtek elszomorodni, amikor meghallották régi ismerősük, a kakukk hangját. Nem lehetett messze, öblös búgása egészen betöltötte a rétet. Figyelték, honnan jön a hang. Egy közeli fa csúcsán lévő száraz ágat választotta ki magának és csak fújta egyforma dalát. Mellén jól látszott a csíkozás. Csőrével néha beletúrt szárnya alá, majd újra nótázott egyet. – Könnyen dalol! – súgta Erik. – Nem kell a fiókáiról gondoskodnia… A kis énekesmadarak már a sokadik kukacot viszik nekik, nevelik a sajátjuk helyett. Talán észre sem vették, hogy az édesgyerekeik elpusztultak… – Nem tudom, nekem mégis olyan kedves a hangja! – súgta vissza Péter. – Valahogy hozzátartozik a nyárhoz… A fenyőre közben egy csapat fekete sapkás madárka érkezett. A fiúk elég hirtelen mozdulattal fordultak oda, de a kismadarak rá sem hederítettek. Egyfolytában firegtek-forogtak, szinte tornamutatványnak beillő mozdulatokat tettek és közben éles, sziszegésszerű hangokat adtak ki. Olyan bájosak voltak a reggeli fényben! Mikor már eleget fotózták őket, megkeresték a határozóban a nevüket. Barátcinegének hívták ezt az egyszerű, de nagyon kedves kismadarat. 61

– Na, fiúk, madarásztatok? – kapaszkodott fel Gyula bácsi. – Mit láttatok? – Kakukkot és barátcinegét. Nagyon sok madár röpködött erre, hallottuk a hangjukat, de nem jöttek közelebb… – Itt a természetben nem is olyan könnyű megfigyelni őket. – mondta Péter kicsit kedvetlenül. – Helyhez vagyunk kötve itt a magaslesen. Ha pedig lent vagyunk, ők olyan magasan repülnek, hogy úgy sem látunk belőlük semmit… – Ha ennyire szeretetitek a madarakat, éppen találhatunk megoldást a megfigyelésükre… – sajnálta meg Gyula bácsi őket. – Erikkel már építettünk madáretetőt, amit sok kismadár látogat télen, de ilyenkor csak elvétve. De a kert végében építhetnénk itatót! Meleg nyárban hasznos is a madárkáknak és mi is megfigyelhetjük őket! – Jaj, de jó! Gyula bácsinak mindig olyan jó gondolatai vannak! – örvendezett Péter. – Délután neki is foghatunk! De most gyertek le, mert még én is mutatnék valamit! – ment lefelé mindjárt. Ingott az egész alkotmány, ahogy lefelé lépkedtek. Szinte megszédültek közben. Amint leértek, jó volt kicsit nyújtózkodni. A hosszas ácsorgás után jóleső volt a gyaloglás, mozgás. A patak felé vették útjukat. – A patak egy helyen kiszélesedik és a vaddisznók gyakran járnak oda dagonyázni. – magyarázta Gyula bácsi. – A nyomok alapján az éjszaka is jól érezték magukat… Ha kis szerencsénk lesz, talán látjuk őket. Ilyenkor már kis malacaik vannak, csíkos hátú, turcsi orrú apróságok… Ha találkoznánk eggyel, félre kell húzódni, amennyire lehet, mert a malacaiért ölni képes a mamájuk! – Állítólag Zrínyit is egy vaddisznó ölte meg! – mondta ijedten Péter. – Nem veszélyes a közelükbe menni? – Zrínyit vadkan ölte meg, ami meg volt sebesítve – vadászat közben. De most csendes hétköznap van és ha nem bántjuk őket, nem megyünk annyira közel, akkor semmi baj nem történhet. Nehéz terepen mentek, mert errefelé csak patak-mosta utak voltak. Néha kis tisztások szegélyezték, ahol kicsit könnyebb volt haladni. – Milyen szép gombák nőnek ott, édesapám! – mutatott előre Erik. Egy fa tövében egész csokorra való gomba nőtt. Ahogy közelebb mentek, látták, hogy halvány olajzöld kalapja szinte selymesen fényes. – Hozzá ne nyúljatok! – kiáltott rájuk Gyula bácsi. – Ez a gyilkos galóca. Mérgező gomba. 62

Elővett egy papírzsebkendőt, azzal fogta meg óvatosan a tönkjét. Ahogy kivette a földből, jól látszott, hogy szép hófehérek a kalapja alatt a lemezkék. – Látjátok, ezek a gyilkos galóca ismertető jelei: olajzöld, fényes kalap, hófehér lemezek, a kalap alatt a törzsön gallér és alul elálló, nagy bocskor. Ez a gomba minden esetben mérgező! Ha valaki eszik belőle, egy félnapnap múlva csillapíthatatlan hányása lesz. Azután jobban érzi magát, de a gombaméreg tovább pusztít. Megöli a májsejteket, tönkreteszi a vesét és a delikvens pár nap múlva meghal. A fiúk megrettenve hallgatták… – Tehát egy aranyszabály: Sohasem nyúlunk ismeretlen gombához! Csak azokat szedjük le, amiket felismerünk. Azután is megmutatjuk gombaszakértőnek az összeset. Ha jónak találja, akkor még aznap meg kell főzni és elfogyasztani. A maradékot pedig ki kell önteni. – Nem is tudtam, hogy a gombaszedés ilyen veszélyes. Ezután nem eszem meg a gombát! – mondta ijedten Péter. – Az butaság volna. A gomba jóízű, tápláló eledel, nagyon értékes tápanyagokat tartalmaz. Arról nem is beszélve, milyen finom ételek készíthetők belőle! Csak figyelni kell, ennyi az egész. – Pedig mennyi ilyen galóca van itt! – nézett körül Erik. – Szeretik ezt a párás, meleg klímát, ami a Mecsekben van! – indult el újra Gyula bácsi, eldobva a gombát. Alig mentek néhány métert, messziről halk röfögés és vékony hangú visítozás hallatszott. Gyula bácsi megfogta a karjukat és egy fa mögé húzta őket. Onnan kandikáltak kifelé. A koca ment elöl és őt követte visongva hét darab csíkos hátú kismalac. Édesek voltak, ahogy libasorban a mamájuk után döcögtek… Gyorsan készítettek pár felvételt. Amint a mamájuk észrevette a gombákat, kicsinyei mellé ment és próbálta őket elterelgetni onnan. Nem volt könnyű hétfelé figyelnie, így össze-vissza cikázott közöttük, meg-megdöfve az oldalukat, amit a kicsik visítva nyugtáztak. Kicsit felborult a rend, de szerencsésen túljutottak a veszélyes területen. – A vaddisznó nagyon okos állat. – mondta Gyula bácsi, amint a malacok elmentek. – Láttátok ezt az igyekezetet, ahogy óvta a kicsinyeit az anya? Mi jut erről eszetekbe? – Talán így vigyázza egy édesanya kisfiát, hogy ne szaladjon az autó elé… – vélte Péter. 63

– Vagy ne essen le a mászókáról! – toldotta meg Erik. – Igen, igazatok van. De a gomba halálos méreg. Nekem a bűn jutott eszembe róla. A bűn, ami megmérgezi az embert. Bár először finomnak tűnik, de utána felemészt belülről. Az az okos édesanya vagy szülő, aki a bűntől is óvja gyermekét. Ilyen igyekezettel… Akkor van remény arra, hogy fiaink Isten közelében maradjanak és boldogok legyenek! – Nem felejtjük el a gyilkos galócát! – ígérte Erik. – Ha nekünk is lesznek majd gyermekeink, így védjük őket a bűntől. – Én pedig – amíg ez bekövetkezik – óvlak téged! – mondta nevetve édesapja. – Úgyhogy ne haragudj rám, ha néha erősebben szólok! Láttad, a mama még meg is döfködte őket, hogy baj ne legyen! – Nem fogok haragudni! – ígérte mosolyogva Erik. – Lehet, hogy nem mindig fogom felismerni a galócát… Olyankor csak figyelmeztessél, édesapám! A szeretet hullámai jólesően terültek szét közöttük és a békesség légköre megsimogatta a szívüket. Hamarosan egy turistaúthoz értek és végig lefelé haladva mentek le a hegyről. – Nehéz lett volna itt felkapaszkodni reggel! – ismerte el Erik. – Jó, hogy Imre bácsinak erre volt dolga! – Valami bakot emlegetett, amit le kell lőni. Miért? – kérdezte Péter. – Mert ez a bak a nála fiatalabbakat megsebesíti és megöli, ahogy vetélkedik velük. Nem elégszik meg azzal, ha feladják a harcot, megadják magukat. Nem hagyja őket elmenni, mint a többi őz, hanem öl. Több ilyen felnyársalt őzet találtunk. Ha sikerül megfigyelni, merre van a járása, akkor kilövik. Különben ő öli meg az összes kis bakot és ezt nagyon megsínylené a vadgazdaság. – Nahát! Nem is gondoltam, hogy az őzek is ilyen gonoszak tudnak lenni! – csodálkozott Erik. – Azért ez nem olyan gyakori jelenség…. De ha az erdész észleli, feltétlenül tenni kell ellene. A Nap már magasan járt, teljes fényével árasztotta el az erdőt. A kabátok a hátzsákba kerültek és a citromléből is több fogyott… Bizony, hosszú gyaloglás várt még rájuk, míg leértek a városba, de annál jobban esett a délutáni pihenő.

64

A kerti itató – Kipihentétek magatokat? – kopogott be az ajtón Gyula bácsi. – Ha most nekifogunk, akkor még ma elkészül az itató! – Én nem vagyok fáradt, csak gondolkodom. – ült fel Péter. – Ha arra gondolok, milyen sok madarat ismerhetek meg, akkor nem sajnálok semmi fáradtságot. – csatlakozott Erik is. – Akkor gyertek velem! – hívta őket. – Megmutatom a helyet, ahova gondoltam. A kert kissé magasabban volt a háznál. Egyik oldalát kis fenyves szegélyezte, de a ház mögött a kerthez kis rét is tartozott. A kertet kerítés vette körül, de kiskapu volt rajta, így bármikor kimehettek a rétre. – Száraz, meleg hónapokban szívesen használják az itatót a madarak. – magyarázta Gyula bácsi. – Fontos, hogy legyen egy védelmet nyújtó bokor a közelben, ha macska vagy más ragadozó jönne! Ezért gondoltam ide a bodzabokorhoz. – Ez nekünk is jó lenne, mert el tudunk rejtőzni és le tudjuk fotózni őket! – lelkendezett Erik. – Les-sátrat is építhetünk! Van a fészernél tavalyi kukoricaszár… – Nagyszerű lesz! Neki is foghatnánk! – Akkor Erik hozzon ásót és köveket a pince melletti rakásból. Mi pedig Péterrel hozzuk a kukoricaszárakat és egyéb hozzávalót. Szorgalmasan dolgoztak, nagy lelkesedéssel. Képzeletükben már ott volt a sok szép madár… Gyula bácsi kijelölte az itató határait és elkezdte az ásást. Sekélyen hagyta az elejét, majd ahogy haladt a les-sátor helye felé, úgy egyre mélyült a gödör. Amikor készen volt, kibélelte vastag, fekete nylonnal, hogy a vizet ne igya be a föld és erre tett szépen egymás mellé köveket. Amikor egészen kibélelte velük a kis tavacskát, akkor a szélein körbe keskenyebb kövek leverésével rögzítette a nylont és így szebb is lett az itató. – Na, most telehordhatjuk vízzel! Ez a ti dolgotok! Addig én kigondolom a sátrat… – nézett körül Gyula bácsi. – Hozzuk máris! – ugrott a két fiú, és hamarosan tele vödrökkel érkeztek. – Lassan öntsétek, mert még nem annyira stabil! Egészen megtölthetitek! Vagy húszszor fordultak, mire a kis tó megtelt vízzel, öröm volt nézni! Az enyhe szél fodrozta a vizét… A mély részbe tettek nagyobb köveket, amik kilátszottak a vízből, erre rá is szállhattak a madarak… 65

– Még szebb lenne, ha növényeket ültetnénk köréje… Majd még ezen is gondolkodunk! – mondta Gyula bácsi. – De most előbb a sátrat építjük meg. Arra gondoltam, hogy körbe rövid karókat verünk a földbe félig és ahhoz rögzítjük a kukoricaszárat… Erik, hozzatok karókat a fészer mellől, addig én keresek drótot, fogót… Gyula bácsi az ásóval kijelölte a kört, majd annak mentén teljesen lenyomta az ásót. Így egy rés keletkezett, amibe belehelyezte a karókat félig és kalapáccsal lejjebb verte, amennyire lehetett. Így tett, míg körbe nem ért egészen, majd óvatosan letaposta a széleket. Középre egy hosszú vasrudat szúrt le, majd egy-egy csomó kukoricaszárat összefogva a rúdhoz erősítette. A szárak másik végét pedig a karókhoz. A kunyhónak azon a felén, ami nem az itatónál volt, egy rést hagyott, hogy be tudjanak bújni a fiúk. Elöl két kis kockát vágott ki és a félbevágott szárakat a szomszédaikhoz erősítette. – Így tudtok leselkedni és az objektívek is kiférnek. – nézte elégedetten Gyula bácsi. – Na, bújjatok be, jó lesz-e? A két fiú óvatosan bemászott és kikémlelt a lyukon. Pontosan ráláttak az itatóra, még a közeli bokor ágai is képben voltak. – Nagyszerű, édesapám! – bújt ki Erik. – Annyira ügyes vagy! Mennyi izgalmat fogunk itt átélni! – Örülök, hogy tudtam segíteni. Most menjünk, hadd illeszkedjen az egész a tájba, hadd szokták a madarak a látványt. – mosolygott édesapja. – Egyébként is készülődnünk kell, ma este megyünk a gyülekezetbe! A fiúk minden maradékot elhordtak onnan, egészen szép lett a kunyhó környéke. A kis Netti is megcsodálta. – Egészen olyan a csúcsa a címerektől, mint egy indiánkunyhó! – tapsolt örömmel. – Ugye, majd én is figyelhetem a madarakat! – Hát persze! – simogatta meg kislánya fejét az édesapa. – Gyere, most bemegyünk. Holnapra már megszokottabb lesz a madárkáknak a kunyhó… Péter számára már ismerős volt az imaház. A fiatalok örömmel köszöntötték és hívták az énekpróbára. Nem volt hosszú, csak egyszer áténekelték a számára oly kedvessé vált éneket: Szeret az Isten, örülök én! – Ezt fogják ma este elénekelni a gyülekezetnek. Péternek középtájon kerestek helyet. Egyedül kellett ülni ismeretlen felnőttek között, mert minden fiatal játszott a zenekarban valamilyen hangszeren. A lányok fuvoláztak vagy klarinétoztak, némelyikük a mandolincsoportban játszott. A fiúk gitároztak, Levente szaxofonozott, Dávid a 66

szintetizátornál ült, Erik basszusgitározott. Egy imádság után mindjárt játszottak egy éneket. Péter még sohasem hallotta őket, így egészen elámult a zene szépségén. A fuvola, klarinét finom hangján indult a dal halk gitárkísérettel, majd bekapcsolódott a mandolinok csengő-bongó hangja, végül a szaxofon mélyebb tónusa. Egyszerűen gyönyörű volt! Az ének csodaszépen hangzott, Péter szemébe könnyek gyűltek, ahogy hallgatta. Legszívesebben énekelt volna, de még nem volt bátorsága hozzá. Az ének után Gyula bácsi ment fel a szószékre és a Bibliából olvasott fel néhány igeverset. Egy apostolról beszélt, akit Filepnek hívtak. Megszólította őt Isten, hogy menjen el egy járatlan útra, ami Gázába vezet. Filep engedelmesen elindult, pedig nem tudta, miért kell odamennie. Ahogy haladt az úton, újra szólt a Szent Lélek Filepnek: „Csatlakozzál ahhoz a szekérhez!” A szekéren egy előkelő néger ember ült, Kandaké királynő pénzügyminisztere. Ez az ember nagyon messziről érkezett, heteken át utazott, hogy meghallgassa az istentiszteletet a jeruzsálemi templomban. Amikor Filep utolérte a poroszkáló fogatot, felült a szerecsen mellé. „Érted-e, amit olvasol?” Nem értette. Éppen Ésaiás próféta tekercsét betűzte, ami Jézus Krisztusról szólt. Filep akkor mindent elmagyarázott neki, hogy ki volt Jézus, mit cselekedett, míg a Földön járt és miért kellett meghalnia és hogyan támadott fel és ment az Atyához. Éppen egy tó mellett haladtak el, és ez az ember meg akart keresztelkedni, mert hitt Jézusban. Mihelyt ez megtörtént, az Úrnak Lelke elragadta Filepet onnan. A komornyik pedig ment tovább az ő útján örömmel. – Ennyi a történet – mondta Gyula bácsi. – Mit jelent ez ma nekünk? Hála legyen az Úrnak, hogy ma is küld Filepeket hozzánk, akik értik és elmagyarázzák az Igét. Akik beszélnek Jézusról… Miért merítkezett be a szerecsen komornyik? Mert Filep elmondta neki az Evangéliumot a kezdetektől, ami Keresztelő Jánossal kezdődött, aki bemerítette azokat, akik megbánták a bűneiket és megtértek Istenhez. Az Úr Jézus azt mondja, hogy aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül! Tehát örök élete van! A keresztségnek kétféle jelentését tudjuk. Először is egy temetés. Alámerül a régi ember és feltámad egy új Jézus Krisztussal. Új emberré válik. Másodszor így tesz vallást arról, hogy megtérését komolyan gondolja. Ez egyfajta bizonyságtétel Isten felé, az emberek felé és az ördög felé is, hogy Jézus Krisztus gyermeke akar lenni. 67

Amikor Jézus Krisztus bemerítkezett, – pedig Ő bűntelen volt – akkor megnyílt az ég és a Szent Lélek rászállt galamb formájában és szózat hangzott az égből: „Ez az én szerelmes Fiam, akiben gyönyörködöm!” Ha te is komolyan gondolod az Úr Jézus követését, akkor ez a te utad is. Ha engedelmeskedsz az Úr Jézus parancsának, akkor az Atya benned is gyönyörködni fog! És egy napon majd nagy sokaság fog állni a Bárány Jézus Krisztus előtt fehér ruhában. János látta ezt látomásában és kérdezte: „Kik ezek és honnan jöttek?” Egy mennyei lény válaszolt: „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, és megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették a Bárány vérében.” (Jel. 7.14.) Akarsz ott lenni a fehér ruhás seregben? Akkor mosd meg lelki ruhádat, tisztítsd meg szívedet a Bárány vérében! És akkor biztonságban leszel! Ott már nem lesz könny és szenvedés, hanem örökös öröm! Kívánom szívemből, hogy mindannyian ott legyünk! Ámen. Péter egy egészen új dolgot hallott: bemerítkezés. Úgy érezte, hogy ezt neki is meg kellene tennie, hiszen komolyan gondolja az Úr Jézus követését. El is határozta, hogy beszélni fog erről Gyula bácsival. Otthon, amikor már mindenki pihenni tért, bekopogott a dolgozószobába. – Gyula bácsi, szeretnék kérdezni valamit! – óvatoskodott be az ajtón. – Gyere bátran! – intett kedvesen. – Mi nyomja a lelkedet? – Tulajdonképpen a bűneim. Már az erdőben megvallottam az Úr Jézusnak, de a ma esti prédikáció alapján úgy érzem, hogy ezzel még nincs elrendezve. Alá szeretnék merítkezni, de nem tudom, hogyan kell… – Örülök, hogy ilyen elhatározásra jutottál. Ezt azt jelenti, hogy valóban komolyan veszed az Úr követését. Ha jónak gondolod, minden este beszélgethetnénk a hit útjáról, amíg itt vagy nálunk, hogy mindent tudj, ami Krisztus követésével jár. Ha hét végén is úgy gondolod, hogy szeretnél bemerítkezni, akkor megbeszéljük a részleteket! – Ez nagyon jó gondolat, Gyula bácsi. – mondta Péter komolyan. – Eddig Erikkel beszélgettünk csak erről, de olyan sokat szeretnék még tudni! – Ma fel kell dolgoznod a prédikációban hallottakat. Holnaptól minden este az Úr követéséről beszélgetünk majd. – simogatta meg a karját Gyula bácsi. – Gyere, Erikkel is meg kell beszélnünk valamit. Felmentek a padlásszobába, ahol Erik éppen a fotókkal foglalkozott, amiket ma készített. – Azt szeretném még megbeszélni veletek, hogy mi legyen a holnapi nappal? – mondta Gyula bácsi. 68

– Arra gondoltam, édesapám, hogy holnap tarthatnánk egy kis pihenőt. Szeretnénk kipróbálni a lesfotózást a kunyhóból. Este ültethetnénk növényeket a partjára, hogy szép legyen a fotó. Kicsit tudunk is beszélgetni és az izmainknak sem árt egy kis lazítás… – mosolyodott el Erik. – Rendben. Akkor holnap szabadnap! – nyugtázta édesapja. – Péter szeretne bemerítkezni. Kérlek, majd meséld el neki, hogy milyen volt a te bemerítésed! Isten áldjon benneteket, aludjatok jól! – Édesapámnak is jó éjszakát kívánunk! – búcsúzott Erik. Amint becsukódott az ajtó, izgatottan kérdezte: – Tényleg bemerítkezel? Az nagy dolog, tudod? Akkor már nincs visszaút! – Igen, tényleg! Komolyan gondolom! – mondta Péter. – Igaz, még nem tudok olyan sokat az Úr Jézusról, de amit tudok és átéltem, az olyan szép! Azóta öröm van bennem és minden olyan jó! – Az Úrban soha nem csalódunk, hidd el! Ő mindig jót akar nekünk! Gyere, köszönjünk meg mindent Neki! Örvendező, komoly ima szállt az ég Urához, Aki annyi szépséggel, szeretettel vette körül őket. Kértek áldást szeretteikre is, majd pihenni tértek.

Egy esős nap A fiúk a Nap első sugaraira ébredtek, amely aranyfénnyel töltötte meg a szobát. Mindjárt eszükbe jutott az előző napi sátorépítés és izgatottan készülődni kezdtek, hiszen azt már tudták, hogy a kora reggeli vagy az alkonyi időpont a legalkalmasabb a madárfotózásra. A konyhában ott ült Gyula bácsi és a reggeli újságot olvasta egy kávé mellett. – De korán keltetek! Nem arról volt szó, hogy pihentek ma? – kérdezte csodálkozva. – Pihenünk, persze, de azért megnéznénk a kis tavat… – Pedig jó lenne pár napot pihentetni a dolgot, hogy megszokják. – mondta Gyula bácsi. – De pár nap múlva én már nem leszek itt. – szomorodott el Péter. – Igazad van… Hát akkor próbálkozzatok! Talán arra vetődik valami madárka… Bár reggel még aligha szomjasak… – De legalább kipróbáljuk, milyen a sátorban időzni. – mondta elszántan Erik. 69

– Kimegyek én is veletek, mert a madarak látják, hogy gyanús ember érkezett. Ha ti bementek a sátorba, de engem látnak visszamenni, akkor megnyugszanak… – állt fel Gyula bácsi. – Különben nem vagytok éhesek? Mert a sátorban már nem lehet zörögni… – Egy kenyeret bekapunk… Szeljek neked is, Péter? – Köszönöm, kérek! – válaszolta Péter. – Vajjal kenem meg csak, nem kívánok mást. – Rendben. Van egy kis uborka is… – Az kitűnő! Pár perc alatt bekapták, ittak egy csésze teát, majd a géppel együtt elindultak a tavacskához. Csodák-csodája, ahogy kiléptek, még éppen látták, ahogy egy madárka elrepült. Reménykedve bújtak a sátorba. – Akkor jó vadászatot! – kívánta Gyula bácsi és magukra hagyta őket. – Elég szűk a hely – nézett körül Erik. – Sokat nem mozoghatunk… – Lehet, hogy jó lenne valami puha dolgot kihozni majd, mert elég kemény a föld és nem is a legtisztább… – Majd kérdezősködünk édesapától. – mondta Erik. – A tiéd a bal oldali nyílás, enyém a jobb. Most már csak várni kell… Beállították a távolságot, azzal se kelljen az időt vesztegetni, ha madárka jönne… És csak vártak… vártak… – Ez nem lesz jó… Már leszakad a karom és eltörik a lábam… – suttogta Erik. – Kellene majd egy állvány is, ami tartja a gépet… Próbáltak lassan, halkan helyezkedni, mert félóra után teljesen elgémberedtek. Éppen elrendezték magukat csendben, egy kis feketerigó szállt le, szedegetett a fűben a tavacska mellett. Mindig közelebb ugrált, egész a szélső kövekig. Mikor észrevette a vizet, egy kis csattogással felreppent a szélére, majd bele a sekély vízbe és vidám pancsolásba kezdett. Csak úgy fröcskölte a vizet! A fiúk nem győztek kattintani… Néhány perc múlva kiröppent, megrázta magát és a bodzabokor alá ugrált. A fiúk izgatottan nézték vissza a képeket. Remek felvételek lettek, ahogy a reggeli napfényben csillognak a szanaszét repülő vízcseppek! Igaz, csak egy feketerigó, de olyan aranyos volt, ahogy önfeledten pancsolt! Reménykedtek, hogy jönnek még madarak, de egy órája ültek már benn és semmi eredmény. – Erik! Szerintem menjünk be, mert én már nem érzem a tagjaimat… – Jó, menjünk… Majd alkonyattal kijövünk megint… Addig kitalálunk valami növényeket, mert így elég üres a kép…

70

Óvatosan kimásztak, amennyire merev tagjaikkal tudtak. Jót nyújtóztak, majd bementek a konyhába. Édesapa még mindig ott ült, a kis Nettivel beszélgetett. – Alakítani kell még a körülményeken. Így nagyon kényelmetlen. – mondta Erik. – Valamit kellene betenni, ami puha a térdünknek. – Van két kis tábori szék a padláson, még a papátoké volt. Sikáljátok meg egy kicsit és vihetitek! – Az jó lesz! Köszönjük! Gyere, Péter, megtervezzük a növényeket! – Én nem leselkedhetek? – szomorodott el Netti. – Dehogynem! Gyere, elkísérlek! Édesapa megfogta kislánya kezét és elindultak a sátor felé. Bebújtak és a kis Netti izgatottan nézett ki a lyukon. – Látsz valamit, bogaram? – Csak a tavacskát… Más nincs ott… Meg a szép virágokat. – mondta kedvetlenül Netti. – Mért nem repülnek ide a madarak? – Még nem szokták meg, hogy itt a tó meg a sátor. Kell egy pár nap, mire idemerészkednek… – Hát pár napig nem ülhetünk itt! – nyitotta nagyra a szemét. – De nem ám! Vár a finom kakaó! Inkább azt figyeljük, jó? – Jó! Aztán ha letelt a pár nap, megint kijövünk. – Rendben. Gyere, bújjunk ki… Bent a fiúk már harmadszorra rajzolták le a tavacskát. Figyelembe vették a napsütés irányát is és próbálták megtervezni, milyen növényeket ültessenek a két oldalára. Végül díszfűnél maradtak. Ugyanis sásféle nem maradt volna meg, mert nem nedves állandóan a talaj… – Édesapám, bemennénk busszal a vásárcsarnokba és vennénk néhány cserép díszfüvet. – Jó, de olyat válasszatok, ami bírja az erős napsütést! – Édesanyám, nem kell valamit vásárolni? – ajánlotta fel Erik. – Hozhatnátok 2 l tejet, 2 kg kenyeret és 1 kg zöldpaprikát, akkor ma nem kellene boltba mennem… – Már indulunk is! Sietünk haza! Szinte futva igyekeztek a buszmegállóba. Hamar beértek a városba, gyorsan elintézték a bevásárlást, majd a füveket nézegették a virágboltban. Találtak egy fajtát, ami sziklakertbe való. Szép sötétzöld, vékony szálai selymesek voltak. Vettek öt cseréppel és még két cserép világosabb fajtát, hogy szebb legyen. 71

Szomorúan vették észre, amint kiértek a csarnokból, hogy erősen borul az idő. Mi lesz akkor a madárlessel? Mire hazaértek, már csöpörögni kezdett. Bánatosan néztek ki az ablakon. – Ne szomorkodjatok! Esős időben hamarabb megerednek majd a növények, mert nedvesebb a föld és a levegő is. – mondta Anna néni. Ezen aztán teljesen megvigasztalódva felmentek a szobájukba. Péter felhívta telefonon az édesanyját, majd Ákost is. Örült, hogy mindketten jól vannak. Ákos tele volt élményekkel, jól érezte magát a táborban. Ebédig kiválogatták és rendszerezték a felvételeiket a számítógépen és azokat, amik jól sikerültek, lementették lemezre. Közben felidézték az elmúlt napokat és tervezték a következőket. Néhány kiemelkedően jó kép sikeredett Erik szarvasa vagy Péter őzikéje bárhol megállta volna a helyét! A szarvas fejedelmi tartása miatt különleges volt, Péter képe pedig a reggeli fények játékától lett bájos. A veszekedő szajkók és a fürdő feketerigó vízcseppjei sem mindennapi felvételek! Életük legjobb képeit készítették a napokban! A finom ebédet együtt fogyasztották el. Péter felajánlotta, hogy elmosogat, de Anna néni mosolyogva elutasította. – Csak pihenjetek! Hamar elszalad úgyis ez a hét… – Gyere, Péter! Eszembe jutott, hogy fel kell mennünk a padlásra a tábori székekért! Felkapaszkodtak és meglepődtek, mennyi régi holmi van odafenn. Találtak egy kis polcot is, amiről úgy gondolták, hogy jó lenne állványnak a sátorba. Mindent le is vittek, de még vigasztalanul esett az eső. Mintha nem is nyár lenne, hanem csak tavasz. Öt óra felé kezdett kisütni a Nap. – Lássuk, mit tehetünk – indultak fel a rétre. A polc bevált, csak egy sor téglát kellet alátenni, így pont a lyuknál volt a deszka. A székek is elfértek. Mindjárt kényelmesebb lett a sátor! Mivel egész nap esett, így a növényeket is kiültették. Anna néni segített. – Fontos, hogy a földlabdával együtt vegyük ki, akkor könnyebben megered. – mutatta. Ástak kis gödröket, jól beöntözték, majd elültették a fűcsomókat. Egyik oldalra négy bokrot, a másikra hármat. Anna néni felajánlotta, hogy az udvarban lévő pampafűből vesz ki egy kicsit nagy földdel és elültetik arra az oldalra, ahol több a fű. Ez magas fajta növény volt, jól mutatott a háttérben. A másik oldalra egy bokor törpe sárga virágot ültettek. 72

Gyönyörködve nézték a végeredményt. Le is fotózták, és madár nélkül is remekül mutatott! Netti kis papírhajót is tett a vízre… – Azért ezt a napot sem pazaroltuk el – mondta Erik, – de most tényleg várnunk kell, míg megszokják. Alkonyodott és Péter alig várta, hogy beszélgethessen Gyula bácsival. Beültek a dolgozószobába és elővették a Bibliát. Imádkoztak bölcsességért, vezetésért, majd Gyula bácsi kezdett beszélni. – Tudom, Péter, hogy most nagyon boldog vagy, mert az első szeretet van a szívedben Isten iránt. Ez életed legszebb időszaka. De mielőtt rálépsz végleg a keskeny útra, tudnod kell, hogy ez a világ kiveti magából Isten gyermekeit, mert különböznek tőle. Lehet, hogy csak gúnyolni fognak, de lehet, hogy bántanak. Az Úr Jézus a tanítványait is figyelmeztette. „E világon nyomorúságotok lesz; de bízzatok: én meggyőztem a világot.” Egy segítséget is küldött Jézus, miután felment a Mennybe, a drága Szent Lelket. „És én kérem az Atyát, és más vigasztalót ad néktek, hogy veletek maradjon mindörökké. Az igazságnak ama Lelkét: akit a világ be nem fogadhat, mert nem látja őt és nem ismeri őt; de ti ismeritek őt, mert nálatok lakik, és bennetek marad.” Ezeket a János evangéliumában olvassuk. Istent ez a világ be nem fogadhatja, mert nem ismeri és nem szolgálja őt. Szeretnélek kérdezni, hogy kész vagy-e így is az Úr Jézus követésére? – Igen, kész vagyok. – mondta határozottan Péter. – Megváltozott az életem és örömöm van. Találkoztam Karcsival néhány napja és megmondtam neki, hogy nem megyek a bulijára, mert megtértem. Akkor ő is gúnyolódott. De mégsem fájt, mert örültem, hogy megvallottam hitemet. – Ennek nagyon örülök! – mondta Gyula bácsi. – Csak őrizd is a szívedet, és ne engedd soha, hogy bárki megingassa a hitedet! A te Megváltód érted sokkal többet szenvedett, hogy te boldog lehess! Ne bánd az elutasítást, mert ez jelzi, hogy valóban van különbség közted és a világ között. Légy türelmes a gúnyolódóval és imádkozzál érte! Az Úr pedig cselekszik…. Az első próbát kiálltad. Az Úr őrizzen meg téged, Péter!

73

Szarvaslesen Gyula bácsi óvatosan benyitott a fiúk szobájába, és finoman felköltötte Pétert. – Még csak hajnali 3 óra van. Este későn telefonált Imre bácsi, hogy kimegy egy másik magasles közelébe, ahol sok a gímszarvas. Volna kedved eljönni? – Volna, Gyula bácsi! – mondta halkan Péter. – Akkor Eriket is megkérdezzük. – ment át a másik oldalra. – Erik, hajnal van, jönnél szarvaslesre? – Mi? – nézett értetlenül Erik. – Imre bácsi telefonált, hogy most megy ki egy olyan leshez, ahol sok a szarvas. Ha akarunk, mi is mehetünk vele. Péter jönne. – Igen, persze, hogy akarok... Mindjárt elkészülünk… – Jó, akkor szólok édesanyádnak, hogy csomagoljon valami harapnivalót… 15 perc múlva indulunk. – Szervusztok, fotóművészek! – nyújtott kezet a fiúknak Imre bácsi. – Ezt már szeretem, amikor valaki áldozatot is hoz azért, amit kedvel. És hát szarvasleshez korán érdemes kelni… – Mi örülünk, Imre bácsi, hogy jöhetünk. – mosolygott Erik. – Nem minden fiatalnak van lehetősége magaslesen szarvast figyelni! Ez is egy kiváltság! – Jól mondod, fiú! – komolyodott el Imre bácsi. – Akkor indulunk is. Most egy másik területre megyünk fel, Árpád-tető mögé. Ezen a részen 85 db magasles van Sokkal jobb utakon mentek, mint a múltkor, egész Árpád-tetőig vezetett a műút. Onnan megint döcögős erdei úton haladtak. – Úgy négy óra múlva jövök visszafelé ezen a szakaszon. – állt meg Imre bácsi. – Ha gondoljátok, haza is viszlek benneteket! – Annak örülünk, igaz, fiúk? – búcsúzott Gyula bácsi. – Akkor várunk, Imre! Az autó elment, ők pedig egy keskeny ösvényen elindultak felfelé. Egy nagy rétre értek ki. Már világosodott… Itt a magasles nagyobb volt és a rét szélének közepén volt felállítva. Felmásztak és körülnéztek. A hajnali eget borító vékony felhőfátyol alá kelet felől laposan besurranó virradati fények ezerfelé szóródva különös hangulatot keltettek. A fák, bokrok körvonalai sejtelmesen váltak el az égbolt sötétjétől. Egy-egy rigó fuvolázva köszöntötte az első fényeket. Énekük messze hangzott, szinte 74

betöltötte a rétet. A fiúk nagyokat szippantottak a friss hajnal párás, fűszeres levegőjéből, magukba szívva az erdő különleges illatát. Kezdett világosodni. A fák között gyenge köd libegett. Gyula bácsi távcsővel pásztázta az erdő széleit. A gukker megremegett a kezében, mert a köd fehéren gomolygó párájából egy szarvas bontakozott ki sejtelmesen. Fenséges látvány, ahogy az erdő koronás királya lassú, könnyed mozdulatokkal kilépett a rétre. Beleszagolt a levegőbe, feszült figyelemmel nézett körül és mivel veszélyt nem érzékelt, egészen kijött a fák takarásából. – Haj, de gyönyörű bak! A vadászok mit nem adnának ezért a pillanatért! – suttogta Gyula bácsi. – Nézzetek balra, fiúk! Ott láthatjátok az erdő egyik legszebb szarvasbikáját! – Hatalmas agancsa van! – csodálkozott rá Erik. – Fenséges állat! – Bárcsak közelebb jönne! – nézett a keresőbe Péter. – Így még nem sokat mutatna a képen… – Maradjatok most már csendben és ne mozogjatok! Figyeljétek meg a viselkedését, a mozdulatait! Persze, fotózhattok is közben… Lassan, szinte ráérősen legelni kezdett. Néha felemelte gyönyörű fejét, körülnézett, majd újra az evésnek szentelte a figyelmét. Ahogy fűcsomótól-fűcsomóig haladt, lassan a rét közepére ért… Éppen akkor kelt fel a Nap és halovány narancsos fényénél különleges színt kapott a táj. A szarvas megállt egy pillanatra, felemelte gyönyörű fejét és elbőgte magát, mintha csak üdvözölni akarná az újra ébredő Napot. Nyomában más bikák is jöttek ki a rétre, követték az öreget. Az agancsuk furcsán kerek volt és vaskos. Némelyik pont úgy nézett ki, mintha masni lett volna a füléhez kötve. – Nemrég váltottak agancsot. Most éppen növesztik az újat és még barkás. Ilyenkor nagyon érzékeny, vigyáznak is minden mozdulattal. – mondta halkan Gyula bácsi. – Úgy nyár közepéig csapatban élnek. Ha eljön az ősz, a szarvasbőgés ideje, akkor különválnak. A szarvasbikák megküzdenek egymással a tehenek birtoklásáért. A legerősebb egyed adja tovább kiváló tulajdonságait az utódoknak. Olyankor a bika se lát, se hall! Naponta ezerszer is hallatja hangját. Egész csapat tehén jár vele, akikre féltékenyen vigyáz. – Szívesen megnézném bőgéskor! – csillant fel Péter szeme. – Lehet, hogy majd kijövünk! Akkor akár egész nap lehet figyelni, de alkonyatkor a legintenzívebb az udvarlás. Olyankor egész nap zeng az erdő a bikák bőgésétől, agancsok csattogásától. 75

Közben a fiúk egyik képet készítették a másik után. Valami irritálhatta Péter orrát, mert váratlanul nagyot prüszkölt. Gyorsan kezét a szájához kapta, de így is szinte belehasított a reggeli csendbe. A szarvas felkapta a fejét, majd lendületes futással eltűnt az erdőben. A többi utána! – Bocsánat! – szégyellte el magát Péter. – Olyan váratlanul jött! – Nincs semmi baj! – vigasztalta barátját Erik. – Már sok fotót készítettünk, egészen jók lettek a hajnali fényben! – Olyan a fotózás, mint egy vértelen vadászat. – mondta Péter elgondolkodva. – Igazán teleobjektívvel lehetne jó képeket csinálni, de így leskelődni is nagyon szeretek… Szebbnél szebb képek születnek és a vadat sem kell megölni… Csak a tagjaim kezdenek gémberedni… – Óvatosan mozogjál egy kicsit! Vagy ülj le! Majd szólunk, ha látni lehet valamit… – Aztán majd késő ősszel és télen is kijöhetünk. – mondta elgondolkodva Gyula bácsi. – A szórásnál mindig látni vadakat csapatostul! – Mi az a szórás, Gyula bácsi? – kérdezte Péter. – Amikor megjön a fagy, az állatok nem találnak elég eleséget az erdőn. Ha hosszú a tél, nagyon lesoványodnának, de mi ezt nem szeretnénk, mert akkor romlik az állomány. Így etetjük a vadat. Kijön 2-3 naponként egy autó és egy kijelölt helyre eleséget szórnak ki. Ez lehet siló, széna, vadgesztenye, árpa vagy kukorica. A szarvasok, őzek, vaddisznók már ismerik a kocsi hangját és rögtön jönnek szemezgetni. Ha jól elrejtőzünk, megfigyelhetjük őket egészen közelről. A ködös reggelen nagyon szép a látvány, biztosan remek fotók születnének! – De jó lenne kijönni akkor is! – lelkesedtek a fiúk. – Elképzelem a sok agancsos bikát egy csoportban… nagyon impozáns lehet! – Az! Tényleg lenyűgöző! – bólintott Gyula bácsi. – Akkor erre még visszatérünk ősszel! Már egészen kivilágosodott. A madarak eleven vidámsággal röppentek át a réten, mintha a hosszú éjszaka után most örömöt okozna nekik a gondtalan csicsergés. Aztán szorgos gyűjtögetésbe kezdtek, mert a fák fészkeket rejtettek és az éhes fiókák tátott csőrrel várták a friss falatot. Nem messze tőlük egy elég nagy állat jött hangos csörtetéssel. Látták ezüstszürke hátát, ahogy haladt előre. Néha megállt, beleszagolt a fűbe, túrt egy kicsit. Láthatóan talált valamit, mert enni kezdett. Ekkor látták, hogy pofája fehér, rajta az orrától a szemén át a füléig húzódó fekete sáv van. 76

– Borz. – intett feléje Gyula bácsi. – Ártatlan erdőlakó. Csigák után kutat a nedves lyukakban. Mindenevő, igen falánk jószág. Szereti a magokat, gyümölcsöket és a madarakat, egereket, pockokat, gyíkokat is. Talán hazafelé tart, mert a nappalt pihenéssel tölti. – És hol van nappal? – kérdezte Erik figyelve a borzot, aki a rét túloldalán eltűnt a sziklák között. – Hatalmas üregrendszert építenek a föld alatt néhány méterrel. Egész nagy család van együtt. Hatalmas rendszereket képesek kiépíteni, amiben vannak alvókamrák, játszóhelyek, napozók… – Napozók? – nézett nagyot Péter. – Gondolom, néha beáznak a járatok… talán ott szárítkoznak… – mondta Gyula bácsi. – Fedeztek fel már több hektárnyi üregrendszert is, amit az egymást követő generációk akár évszázadokig is használnak… – Eddig még sohasem láttam borzot, milyen jó, hogy kicsit megismerhettem… – örült Péter. – Talán ott a szikláknál van az üreg bejárata… – jegyezte meg Gyula bácsi. – Érdemes lenne alkonyattal kijönni, akkor az egész család előjön… Észre sem vették az idő múlását, annyi érdekes dolgot tudtak meg az erdő életéről. Ekkor már teljes nyári fényével tűzött a Nap. Az erdő üdén ragyogott a zöldnek ezerféle árnyalatában. A magaslest fák vették körül az egyik oldalon, a fiúk oda is lestek néha, hátha közelről is látnak madarakat. – Nézd csak! – mondta izgatottan Péter és a közeli fához mutatott. A fa alatt egy kis vörös mókus keresgélt. Kapirgált a fű alatt lévő avar között és talált is egy makkot. Két mellső mancsába fogva élvezettel rágcsálni kezdte, közben ide-oda tekingetett. Kedves látvány volt, a fiúk nagy igyekezettel fotózták. Egy idő múlva újabb mókus érkezett. Kissé távolabb kezdett keresgélni, majd egyre közelebb jött. Akkor észrevette a már ott lévő mókuskát és dühösen támadásba lendült. Egy pillanat alatt a fa koronájába szaladtak és lélegzetelállító hajsza következett. Csak úgy repültek a vékony ágakon, néha a törzs körül csavarodva kúsztak felfelé, majd fordultak, és fejjel lefelé szaladtak. A farkuk elő-elővillant a lombok közül. Percekig hajtották egymást, a végén már csak játéknak, bolondos kergetőzésnek tűnt az egész. Mint ügyes légtornászok, lendültek át egyik fáról a másikra. Az egyik megunta és meghúzta magát a favillában és onnan figyelte társát. Az pedig egy elegáns mozdulattal a földön termett és tovább keresgetett. – Hihetetlen, amit ezek a kis állatkák műveltek itt öt perc alatt! – mondta elképedve Erik. – Rendkívül ügyesek! 77

– Szükségük is van ügyességre, főleg, ha a nyuszt kergeti őket! – helyeselt Gyula bácsi. – Egyik legnagyobb ellenségük a nyuszt. – Nyuszt? – kerekedett el Péter szeme. – Az meg miféle állat? – Emlős, a menyétfélék családjába tartozik. Olyan fél méter hosszú, sárgásbarna színű a bundája és ugyanúgy a fák odvaiban lakik, mint a mókus. Mászni, ugrani, futni ugyanolyan ügyesen tud, csak sokkal nagyobb. – mondta Gyula bácsi. – A nyusztnak nincs ellensége? – kérdezte Erik. – Hát, talán a nagyobb ragadozó madarak… és az ember. Gyönyörű bundája miatt előszeretettel vadásszák. A mókusok már rég odébb libbentek. A fiúk leültek kicsit a padra, hogy pihenjenek. A szél mintha erősödött volna, meg-megborzolta a hajukat, ami igen jólesett a fokozódó melegben. Hátra dőlve nézték az azúrkék eget, amin pufók kis fehér felhők úsztak. Madárdalos békesség vette körül őket. Olyan jó volt itt lenni és csendben szemlélődni! Megunhatatlan szépség az erdő! – Ott előttetek, a fán… – mutatott előre Gyula bácsi. – Az a csuszka. A párja is a közelben lehet… Egész évben együtt maradnak. A fa törzsén egy szürkéskék hátú madárka szaladgált. Időnként megállt, majd találhatott valamit, mert csőrével kopácsolni kezdett, keményen véste a kérget, majd kiemelt valami apróságot. Ennyi munka után nagyobb falatot érdemelt volna… Kissé odébb lépett, fordulásnál látszott élénk narancssárga melle. Szeménél fekete csík húzódott a szárny kezdetéig, torka fehér volt. Most fejjel lefelé kopogtatott… – Csinos kis madár és igen ügyes! – bólintott elismerően Erik. – Viszonylag gyakori a Mecsekben, szereti a lombos erdőket. – mondta Gyula bácsi. – Ilyenkor lárvákat, hernyókat, szúnyogokat, legyeket, bogarakat szed össze, de télen kénytelen magokkal pótolni étrendjét. A csuszka is faodvakban költ, amit sárral tapaszt be, hogy csak 3 cm-es legyen a bejárat. Mostanra már nagyok a fiókái is… Ahogy beszélgettek, egy őzmama sétált ki a rétre két kis gidájával. Meg nem szűnő gyanakvással vigyázta a láthatatlan erdei veszélyeket. Mikor meggyőződött arról, hogy pillanatnyilag nincs mitől félni, legelni kezdett, de fél szeme mindig a gidákon volt. – Ikrek? – kérdezte Erik. – Nem. Nem ikrek. Amelyik egy picit sötétebb, annak a mamáját a kóbor kutyák úgy két hete nagyon meghajszolták. Nem tudták elkapni, de azután néhány nap alatt elpusztult. Az elárvult őzgida napokig bolyongott az 78

erdőben. Már arra gondoltunk, hogy állatkertbe visszük, amikor egyszer csak láttuk, hogy ez az őzmama elfogadta és sajátjaként eteti. – Kóbor kutyák hajszolják az őzeket? – Hát, sajnos… Mindig éberen kell figyelnünk, mert a gazdáik által megunt, kidobott kutyák elvadulnak, csapatokba verődnek és nagy pusztítást végeznek a vadállományban. – mondta Gyula bácsi. – És mi történik ezekkel a kutyákkal? – kérdezte Péter. – Legtöbbször lelövik őket, mert különben egészen kiirtják az őzeket. – nézte a kis gidákat Gyula bácsi. – De ha van olyan vadász, aki befogja az ilyen kutyát és idomítja, akkor jól jár, mert a ragadozó kutyából lesz a legjobb hajtókutya. Még a vadkant is megállítja! A kis gidák önfeledten ugrándoztak. Olyan kedvesek voltak, ahogy gondtalanul játszadoztak! Mamájuk szüntelen figyelte őket, hogy a legkisebb veszély esetén is riadóztatni tudjon. – Nem sokára itt lesz Imre bácsi. – nézett az órájára Erik. – Igen, lassan készülődnünk kellene, mert aztán gyalogolhatunk haza! – hagyta helyben Gyula bácsi. Még ki sem mondta, éles autóduda hangja hasított a levegőbe. Az őzek egy pillanat alatt benn voltak az erdőben. – Hát akkor menjünk! – álltak fel. – Ettől a hangtól úgyis világgá ment minden! Alig egy óra múlva otthon voltak és élénken mesélték Anna néninek és Nettinek, amit a magaslesről láttak. – Édesapám, megígérted, hogy én is veletek mehetek! – mondta szemrehányóan Netti. – Holnap te is jöhetsz! És édesanya is! – simogatta meg kislánya fejét édesapja. – Holnap lesz az utolsó nap, hogy Péter nálunk van, ezért azt gondoltam, hogy egy grillpartival zárjuk ezt a kellemes hetet! – Jaj, de jó! – ujjongott Netti. – Milyen hamar elment ez a hét! – tűnődött el Péter. – Ne szomorkodj, nincs még vége a nyárnak! – bíztatta Erik. – Majd néha eljössz 1-2 napra, hiszen az itató körül még nem is igazán tudtunk leskelődni. – Délután kiülhettek néhány órára! – mosolygott rájuk Anna néni. – Ma meleg, igazi nyári nap van, biztosan lesz forgalom az itató körül! – Igaz… Hiszen még csak dél van…

79

– Mindjárt ebédelünk. Azután aludnotok kellene kicsit, hiszen nagyon korán keltetek. Négy óra felé már nincs az a nagy meleg, akkor elviselhető a világ a les-sátorban is. – mondta Gyula bácsi. A csirkepörkölt nokedlival, uborkasalátával felséges volt! Nem is nagyon kellett bíztatni a fiúkat, szinte dőltek az ágyra. Jól esett most elpihenni…

Az itató réme A nővények szépen megeredtek az itatónál, üdezölden mosolyogtak a víz partján. Jó volt nézni… A fiúk izgatottan, kalandváró jókedvvel helyezkedtek el a kukoricasátorban. – Milyen jó volt ez a hét! – emlékezett Péter. – Egy percig sem unatkoztam! Sokat tanultam édesapádtól. Érdekes, úgy érzem, minél többet beszél az erdő rejtett életéről, annál több kérdésem van. – Tényleg sokat láttunk, tapasztaltunk… El is fáradtunk rendesen, de jó volt. – Jó volt… – mélázott el Péter. – És az is jó volt, hogy esténként beszélgettünk a hit dolgairól. Úgy érzem, sokat tanultam, de még többet szeretnék. – Ha ez így van, gyere el te is a Biblia-iskolába! – indítványozta Erik. – Szeptemberben kezdődik. Én is megyek. – Fogjuk győzni az iskola mellett? – Nem annyira vészes… Minden hónapban egy szombatot tanulunk Budapesten, az egyházközpontban, aztán az előadások alapján itthon. Legfeljebb kibővül kicsit a reggeli és esti Biblia-olvasás… – Én szívesen megyek! – kezdett lelkesedni Péter. – Nincs annál nagyobb vágyam, mint hogy ismerjem a Bibliát, Isten szavát! A nyáron szeretnék bemerítkezni és valóban az Úr Jézus követésére indulni. – Annyira örülök, hogy barátok és testvérek lettünk! Ez is az Úr segítsége! Hirtelen élénk sivalkodást hallottak. Eddig el is feledkeztek a tóról, most meglepődve néztek ki a lyukon. Színes madárgomolyagot láttak, hulló tollakat. Három stiglic veszett össze valamin. Majdnem beleestek a vízbe… – Jó lesz, ha figyelünk! – készített néhány felvételt Erik. – Úgy látszik, tényleg megtalálják a vizet a madárkáink… 80

A stiglicek felrepültek a levegőbe, még ott is folytatták a kergetőzést. Néha elővillant piros fejük vagy sárgás szárnyuk… Jókora ribilliót csináltak… A Nap oldalról sütött és ahogy alkonyatba fordult, finom, lágy fény öntött el mindent. A fiúk most már folyamatosan lesték a vizet… Egy kisebb cinkecsapat érkezett, úgy tűnik, ők megfértek békességben… Kettő a partról kortyolgatott, egy ráállt a víz közepén lévő kőre és onnan próbálkozott. Csőrét a vízbe mártotta, felvett egy kortynyi vizet, majd fejét hátrahajtva, lecsurgatta a torkán. Vagy tízszer ismételte folyamatosan. Szomjas lehetett… Aztán a parthoz röppent és élénk fürdőzésbe kezdett. A többiek is követték a példáját, és három kismadár szórta a vízcseppeket önfeledten. A fiúk jókat derültek rajtuk. De a vidámságnak egy perc alatt vége lett! Hirtelen az égből, mint egy villám, vágott közibük egy ragadozó madár! A cinegék ázott szárnyaikkal nem tudtak felrepülni, így a bodzabokorban kerestek menedéket. A fekete szárnyú, csíkos mellű madár egy lendülettel a levegőbe rúgta magát és odébbállt. – Milyen madár lehetett ez? Szerintem máskor is vissza fog térni! – Mindjárt megnézem… – lapozott a határozóban Péter. – Csak a karvalynak van ilyen sötét tolla… Hallgasd csak! „Állandó madarunk, de kóborol, főként a fenyveseket kedveli. Májusban rak fészket… a tojót is ő eteti… Kis madarakra, főleg verebekre, pintyekre, seregélyekre vadászik. Védett.” – Hát, most cinkékkel próbálkozott, de nem sikerült neki… Tán még mindig ott bújnak a bokorban… – Talán, míg megszáradnak… Meg biztosan félnek is… – Állandóan nem lehet félni, de az biztos, hogy folyton ébernek kell lenniük. Ha kicsit is lankad a figyelmük, elpusztulnak… Szemük újra a lyukra tapadt… Egyszer csak látják ám, hogy az előbbi karvaly kényelmesen vitorlázik lefelé, majd leszáll az itató szélére. Szikár testét kinyújtotta, meglengette a szárnyait, majd ivott néhány kortyot. Kicsit toporgott a part környékén, majd egy elegáns mozdulattal ellibbent. – Nem tudom, a kismadaraink ide mernek-e jönni, ha ez a karvaly itt portyázik? – vetette fel a kérdést Péter. – Nem tudunk semmit tenni ellene, majd vigyáznak magukra. Az biztos, hogy ebben a hőségben szükségük van vízre. – törölte meg a homlokát Erik. – Nagyon meleg van idebent… Nekünk is inni kellene… – Nem hoztunk semmi italt… Én még bírom egy kicsit… – Én is… – figyelt újra kifelé Erik. 81

Egy erdei pinty volt a következő vendég. Félénken tipegett egy ideig, kortyolt párat és már el is repült… – Ő már okosabb… – súgta Erik. – Hanem kellene valami huzatot csinálni, ha elmegyünk, hogy legközelebb kicsit szellősebb legyen a kunyhó… – Nézd csak! Milyen madárka ez? – nézett ki Péter. – Ismerős… Láttam télen is az etetőn… Királyka. – figyelte Erik. – Milyen pici! Piros a feje búbja. – Hazánk legkisebb madara. Nem költözik el. A fenyőkön él, ott is épít fészket. Talán a mi fenyőinkben is van királyka-fészek… Egyszer meg kellene lesni, hová tart. Ritkán kerül szem elé, félénk kis madárka… – Már el is röppent… Még sohasem láttam királykát! De jó, hogy Gyula bácsi megépítette az itatót! Igaz, csak rövid ideig látjuk őket, de egészen közelről. Nézd, milyen szépek a fotók! – Szépek! Te mindig olyan jól eltalálod az elhelyezést! Az enyémek is jók. Egyébként a fények is ideálisak. Ennél csak a hajnali fények izgalmasabbak! – Nem jönnénk ki hajnalban egy picit? Mielőtt kirándulni megyünk… – Kijöhetünk, bár eléggé fáradtak leszünk… – Nem baj, majd jövő héten kipihenjük magunkat! Otthon úgysem leshetek madarakat… – csüggedt el egy picit Péter. – Mért mondod így, Péter? Hiszen van telefonunk! Egyszerűen csak megbeszélünk egy reggelt és feljössz. Fotózunk, figyelünk, ameddig jönnek a madarak, kicsit beszélgetünk, azután hazamész… Ezt bármikor megtehetjük! – Persze… – mondta Péter. – De az biztos, hogy madáretetőt készítek én is, még ha csak az erkélyre tudom is kirakni… – Tudod, mire gondoltam? – fordult Erik Péter felé. – Ha kimész a lakótelepről, ott van egy kicsi erdő. Nem nagyon megy arra senki, mert tényleg nem nagy. Készíts ott etetőt! Talán itatót is tudsz csinálni… Ilyen sátrat nem, de ágakból készíthetsz takarást magadnak. Legalább szellősebb… Lesz saját kis főhadiszállásod! – Te, Erik, ez nem is rossz ötlet! – jött izgalomba Péter. – Jövő héten megcsinálom! – És akkor majd én megyek hozzád madárlesre! – nevetett Erik. Kis verébcsapat érkezett az itatóra, élénk csiripelésükre kilestek a fiúk. Ide-oda röppentek, ittak, fürödtek… Az alkonyi fényben olyan kedvesen melegbarna volt a tolluk, ahogy vidáman szökdécseltek a parton. 82

Mintha egy kő zuhant volna, úgy vágott közéjük a karvaly! Még szétrebbenni sem volt idejük… Egy kis veréb ott vergődött a karmai között… A fiúk legszívesebben kirohantak volna, hogy elkergessék, de addigra a verebecske már nem élt. A ragadozó tépte egy darabig, majd két karma közé fogta és elrepült vele. A fiúk kiszaladtak. Látták a szétszóródott tollakat, a kis vérfoltokat. Döbbenten figyelték. Mikor fölocsúdtak, földdel szórták be azt a részt. Nem volt kedvük további fotózáshoz… bementek a házba. – Édesapám! Mit lehetne tenni a karvaly ellen? – kérdezte komoran Erik. – Semmit, fiam. Védett madár, nem sok van már belőle. Fiai vannak ilyenkor neki is, azoknak visz eleséget. – De éppen madarat? Miért nem fog bogarakat? – A pockokat is összeszedi, meg az egereket… A madarak közül azt kapja el, amelyik nem vigyáz magára! – Édesapja kicsit gondolkodott, eszébe jutott valami… – Éppen így vagyunk mi is a bűnnel. Isten mondja Kainnak: Vigyázz, mert a bűn az ajtó előtt leselkedik és reád van vágyódása, de te uralkodjál rajta! A karvaly is a leshelyéről figyel vagy a levegőből és azt a madarat választja ki, amelyik elfeledkezik az éberségről. A kísértés mindig akkor győz felettünk, ha nem figyelünk eléggé! Amikor ellustulunk lelki értelemben, átadjuk magunkat a gondtalan élvezeteknek, akkor könnyen a bűn prédáivá válunk. Mire fölocsúdunk, már halálos a baj. Ezért int az Úr Jézus is, hogy „Vigyázzatok és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a lélek ugyan kész, de a test erőtelen.” A Márk evangéliumában olvashatjátok. – Mindig a testtel van a baj… Belül a lélek tényleg kész, Isten után vágyódik… – Igen. A test és a lélek örökös küzdelemben vannak egymással. A test evilági örömöket kíván, amik sokszor csak bűnös úton elérhetők, a lélek Isten közelébe vágyik. Lelkiállapotunkat az határozza meg, hogy melyik győz bennünk. Ha a lélek, akkor lelki emberek vagyunk, tudunk embereket Jézushoz vezetni, szolgálni, mindenre van erőnk a Krisztusban! Ha a test, akkor csak a magunk dolgaival akarunk foglalkozni, a szórakozás, testi jólét lesz a vágyunk és Isten szolgálatára alkalmatlanokká válunk. Lelkünk ellensége arra törekszik, hogy felébressze bennünk a vágyat a test kívánságai iránt. – Akkor nem is szabad semminek örülni? – kérdezte Péter. – Dehogynem! – mondta Gyula bácsi. – Isten sok mindent azért alkotott, hogy az embereknek örömet szerezzen. Örömöt okoz az étel íze, az ital 83

frissessége, a víz adta tisztaság, a természet felfedezése, az alkotás is. Az elpihenés egy fárasztó nap után mennyire jól esik! Csak arra kell figyelni, hogy mi a fontossági sorrend! Az első hely Istent illeti az életünkben. Ha ezt a helyet elfoglalja valami más, például a fotózás, akkor Istentől eltávolodtok és a szenvedély uralkodik. Akkor az erőtök elfogy, Istennel a kapcsolat megszakad, unalmas lesz a Biblia. Ha ezeket a jeleket észlelitek, mindig meg kell keresni, mi került Isten helyére az életetekben! – Tényleg nagyon figyelni kell! – ismerte el Erik. – Semmilyen öröm nem ér annyit, hogy felcseréljem az én Istenem szeretetével! Az a legnagyobb boldogság az életben! – Még az itató rémétől is tanulhatunk valamit! – csodálkozott Péter. – Nem szeretnék a kisveréb sorsára jutni! – Isten vigyáz rád és időben figyelmeztet, ha ilyen veszély közeledik! Csak légy engedelmes és repülj tovább! – mondta Anna néni. – Köszönjük meg az Úrnak, hogy őrködik felettünk! – kulcsolta össze a kezét Gyula bácsi. Mindnyájan hálás szívvel hajtották meg magukat és hálát adtak az isteni védelemért.

Az utolsó nap Péter korán kelt. Úgy érezte, ezt az utolsó napot ki kell használnia, hogy minden perce tartalmas legyen… – Erik, nem jössz ki a sátorba? – kérdezte halkan, óvatosan ébresztve barátját. – Fáradt vagyok, Péter, még aludnék egy kicsit… De te menjél nyugodtan! Majd érted megyünk, ha indulunk! – fordult másik oldalára Erik. Péter elszántan felöltözött, csendesen vette a gépet és a határozót, majd kisurrant a házból. Ahogy a kert végébe ért, egy pillanatra megállt… A lélegzete is elállt attól a szépségtől, amit látott. A Nap éppen akkor kelt fel az ég alján élénk narancsszínűre festve a kóbor felhőfoszlányokat. A gyenge súrlófények hihetetlenül finommá varázsolták a tájat. A kerítésnél lévő mályvabokrok virágai csak úgy mosolyogtak, ahogy a szelíd fény életre keltette szirmaikat. Péter sohasem látott virágot ennyire szépnek! „Isten mosolya!” – gondolta hálával, ahogy gyönyörködött bennük. Szíve imádattal hajolt meg e sok szépség Teremtője felé. 84

A reggeli levegő frissessége, üdesége, illata átjárta az ébredő világot. Számtalan madár köszöntötte vidáman az első sugarakat, csak úgy zengett a rét az éneküktől. Péter bebújt a sátorba és kényelmesen elhelyezkedett. Beállította a gépet és csendesen figyelt. A kis tavacska vizét gyengén fodrozta az enyhe szellő, megtörve tükrének simaságát. A hosszú fűszálak lágyan hajoltak fölé a maguk sokféle zöldjével. Néhol megcsillant egy-egy harmatcsepp a kelő Nap fényében… Egyszerű kis madár szállt az itatóra. Barnás, szürkés tollait puhán rajzolta a fény. Csipegetett valamit a fűben, majd kortyolt párat és felreppent a levegőbe. Ahogy mindig feljebb repült, csak úgy áradt a dal kis torkából. Péter ámulva nézte. Még sohasem látott olyan madarat, amelyik röptében énekel. Amikor már messze repült, keresgetett a határozóban. Az erdei pacsirtára ismert a kis madárban. A könyv azt írja, hogy gyakran éjszaka is énekel. Csodálatos lehet a nagy csendben! Múlt az idő, a rét most már nyári ragyogással lett tele. Ahogy újra kileskelt, egy érdekes madárka érkezett a bokrok felső ágára. Hosszú farkát élénken billegtette. Szárnya vége, háta és farka sötét volt, amúgy törtfehér a tollazata. Őt már ismerte Péter egy korábbi kirándulásról. Őszapó. Figyelve ült meg az ágon. Hosszan nézelődött, de mindent rendben találhatott, mert hamarosan leszállt a partra, kövekre és vidám fürdésbe kezdett. Aranyos volt, ahogy pancsolt a vízben. A reggeli fényben csak úgy szikráztak a szerteröppenő vízcseppek! Mikor elégnek érezte a reggeli fürdőt, megrázta magát és visszareppent a felső ágra. Csőrével rendezgette a tollait, majd száríttatta magát az egyre feljebb kúszó Nappal és halkan, lágyan mondogatta néha: „Tupp! Tupp!” Kissé nyikkant a kertkapu és Erik csúszott be a kunyhóba óvatosan. – Lassan jöhetnél, mindenki indulásra kész! Sikerült valamit fotóznod? – Igen! Nézd ezeket a csodaszép virágokat a reggeli fényben! Gyönyörűek! És a táj is! – váltotta sorban a képeket Péter. – Egy erdei pacsirta jött először. Nagyon szépen énekel! De nem is akárhogyan, hanem ahogy feljebb emelkedik a levegőbe, úgy fújja egyre cifrábban! Az imént egy őszapó fürdött… Aranyos volt… – Érdemes volt kijönnöd! De most már gyere, mert mindent beraktunk az autóba…

85

Hamarosan elhagyták a várost és a stramm kis autó vidáman szelte a hegyi kanyarokat. – Egy erdészházba megyünk, ahol sok meglepetés vár rátok! – kacsintott a visszapillantó tükörből a gyerekekre Gyula bácsi. – Fél óra múlva ott leszünk. Én délután visszajövök majd a városba, mert öt órakor érkezik a busz, amivel Máté és Ákos érkezik, addigra az állomáson kell lennem. Őket is kihozom majd ide és este tábortűzzel búcsúztatjuk ezt a remek hetet! – Jaj, de jó lesz! – tapsolt örömében Netti. – Úgy örülök, hogy én is kint lehetek az erdőben! Kár, hogy Máté csak délután jön haza… – Annyit elárulok a sok meglepetésből – húzta magához édesanya a kislányát, – hogy Katica és Ancsa is ott lesznek. – Nahát! – csodálkozott Netti. – Akkor nem fogok unatkozni! Sokat fogunk játszani, ugye? – Persze. Hoztunk tollast, ugrókötelet, labdát, társasjátékot, úgyhogy válogathattok! Néhány babát is tettem be… – Akkor tényleg jó lesz! – nevetett Netti. Egy erőteljes kanyar után erdei kocsiútra tértek, ami egy nagy tisztásra vezetett. A tisztás szélén kedves faház állt. Előtte néhány autó parkolt, ami mind vidám fiatalokat hozott. – Íme, a meglepetésem! – mutatott nevetve Gyula bácsi az ifjúságra. – Isten hozott benneteket! Reméljük, kedves napot tölthetünk együtt! – Hát, ez tényleg meglepi! – fogott kezet Erik vidáman a fiúkkal. – Nem tudtunk róla… – Javaslom, hogy pakoljunk be mindent, azután megbeszélhetjük a nap programját! – mondta Gyula bácsi a vidám társaságnak. Lelkesen cipelték be a sok kenyeret, krumplit, szalonnát, hagymát – mindent, amit hoztak erre a napra. Az autók aztán elmentek, hogy estére majd újra visszajöjjenek a jeles ifjúságért… – Rebeka és Ági készítettek szendvicseket nekünk, amit most elfogyasztunk. Azután kis túrára indulunk a környéken. Délelőtt Anna néni és Dóra néni remek kolbászos paprikás krumplit készít, ami várja ebédre a kifáradt társaságot – mosolyodott el Gyula bácsi – majd bibliai játék következik! Az első díj egy Biblia, a második egy értékes evangéliumi könyv, a harmadik egy csomag gyönyörű képeslap a természetről, Igékkel és a vigaszdíj egy tábla csokoládé. Este a tábortűznél beszélgetünk. Szüleitek jönnek értetek autóval úgy 22 óra körül. Úgy beszéltük meg, hogy ma nem sietünk… Remélem, jól érzitek majd magatokat! Most egy kis áhítattal kezdjük meg a napot és kérjük együttlétünkre Isten áldását, őrző kegyelmét! 86

Imádság hangja szállt Isten elé, majd egy Igét olvastak Nehémiás könyvéből: „Menjetek, egyetek kövéret és igyatok édest és küldjetek belőle részt annak, akinek semmi nem készíttetett, mert szent e nap a mi Urunknak, és ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségetek!”(Neh. 8:10.) – Vannak napok, amikor az Úr azt akarja, hogy örüljünk. – kezdte a magyarázatot Gyula bácsi. – Ezek mindig lelki örömök, de testi formában is kifejezésre jutnak. Itt annak örül a nép, hogy hazatértek a fogságból és újra hallhatták Isten Igéjét, a Mózes törvényeit, amit az Úr adott. Régóta nem hirdette senki nekik a tiszta Igét, mert idegen földön kellett szolgálniuk, senki nem törődött a lelkükkel. Most megszabadultak és saját hazájukban hallgathatták Isten beszédét. Örültek nagyon, az egész nép felemelt kezekkel áldotta a nagy Istent, majd leborultak az Úr előtt. Ezután hazaküldik őket Nehémiás és Ezsdrás, hogy egyenek, igyanak finomakat, örvendezzenek, mert ez az Úrtól rendelt örömidő! Olyan jó, hogy néha mi is kijöhetünk a világ zajából és ilyen örvendező napot szentelhetünk az Úrnak! A világ öröme nem sokat ér, csalóka és múlandó, messze visz Istentől. De az Úrnak öröme a mi erősségünk! Kívánom nektek, hogy a mai nap ilyen megerősítő, megszentelt örömmel teljen el! Most akkor az Úr beszéde szerint együnk kövéret és igyunk édest és örüljünk! Ámen. – Ámen! – mondták rá a fiatalok, akik csillogó szemmel hallgatták a Bibliából felidézett történetet. Mintha maguk előtt látták volna Gyula bácsi szavai nyomán az elcsigázottan hazatérők szabadságos örömét, amint áhítattal hallgatják az Úr beszédét. Az ő szívükben is öröm ébredt, amit néhány énekkel kifejezésre is juttattak. Rita kísérte a gitárján… Majd imádságban köszönték meg a nekik ajándékozott öröm-napot! Miután mindenki jóllakott, élénk csoportot alkotva indultak az erdei ösvényen. Rugalmas léptekkel, vidáman beszélgetve mentek néha a völgybe le, néha dombnak fel. Ilyenkor meglassult a csapat, elcsitult a beszélgetés, fújtató tüdők küzdöttek levegőért, belélegezve az erdők friss oxigénjét. Egyszer csak megállt a csapat eleje, Gyula bácsi bevárt mindenkit. – Nézzétek meg ezt a hatalmas fát! – mutatott előre. – Vajon hány éves lehet? – Meg kellene számolni az évgyűrűit! – javasolta Marcsi. – Igen ám, de azt nem lehet… – mondta Kristóf. – Az imént láttam egy tuskót az út szélén, ahhoz esetleg viszonyíthatnánk! – állt elő az ötlettel Levente. 87

– Remek ötlet! – indult visszafelé Gyula bácsi. – Ki számolja meg az évgyűrűket? Több jelentkező is akadt. Ujjaikkal lépegetve számolták a tuskón kirajzolódó köröket. – 43! – kiáltott diadalmasan Marcsi. – És ha a nagy fát derékba vágnák, mennyiszer lenne vastagabb, mint ez? – kérdezte Gyula bácsi. – Talán ötször… – vélte Angéla. – Akkor 215 éves lenne… – mélázott el Gyula bácsi. – Micsoda világokat élt végig! Árnyéka alatt talán huszárok pihentek meg vagy a hegyre tartó szerzetesek, gombát szedő gyerekek, rőzsét gyűjtögető asszonyok. Ha ez a tölgy eszmélni és beszélni tudna… Kőszegen van egy elszáradt gesztenyefa, az 800 éves! Képzeljétek el, hogy Észak-Amerikában a Csendes-óceán partjainál vannak olyan fenyők, aminek a magassága meghaladja a 100 métert! – Az iszonyú magas! – képzelte el Eta. – Olyan, mintha négy darab tízemeletes házat egymás tetejére raknánk… – Elgondolni is alig lehet! – ámult Timka. – Ezeket a hatalmas fákat el is nevezték. Egy 135 m-es fát „Az erdő atyja” néven tartanak számon. Speciális fúróval mintát vettek a törzséből, és több, mint háromezer évgyűrűt számoltak! Egy „Herkules” nevűt kivágtak és 9,5 m volt a törzsátmérője. – Nahát! Egy házat fel lehetne építeni a törzsére! – indult be a fantáziája Zolinak. – A Kaliforniában lévő szálkásfenyők között vannak 4900 évesek is. – Talán még Noé ültette az özönvíz után! – nevetett Levente. – Nem hiszem, hogy Noé arra járt, de nem vagy messze az igazságtól! – nevetett Gyula bácsi is. – Egyébként is Noé többre becsülte a szőlőt…– vetette közbe Erik. – Igen, valóban! Ír is róla a Biblia…– helyeselt Gyula bácsi. – Bár Noé nagyon sokat dolgozott fával. 120 évig építette a bárkát. – Milyen sokáig! – csodálkozott el Péter. – Mégsem tértek meg az emberek, amikor látták őt dolgozni? – Nem. Sokan gúnyolódtak Noén. „Micsoda esztelenség bárkát építeni a szárazföld közepén! Noénak elment az esze! Víziói vannak…” És csak nevettek. Hiába mondta nekik, hogy majd a víz fog idejönni, mert Isten megítéli azt a nemzedéket, nem hittek neki. Akkor kezdtek gondolkodni, amikor gyülekeztek az állatok a bárka köré, de akkor már késő volt. Isten maga zárta be az ajtót. 88

– Szörnyű lehetett küszködni az áradó vízzel, és emlékezni, hogy ott volt a lehetőség! – mondta Lenke. – A ma embere éppen így fog járni. Isten gyermekei hirdetik a kegyelem lehetőségét Jézus Krisztusban, de nem kell az embereknek. Élik világukat, esznek, isznak, szórakoznak… Csak akkor fognak észbe kapni, amikor az ajtó bezáratik, a kegyelem ajtaja és többé nem lehet Istenhez térni! – Szívet tépő lesz emlékezni azokra a barátokra, ismerősökre, akik beszéltek nekik Jézusról. – folytatta Gyula bácsi. – Ennél csak az lesz borzasztóbb, mikor az elkárhozottak a Pokol gyötrelméből látni fogják a Menny csodálatos örömét és marcangolja őket az önvád, hogy ők is ott lehetnének, ha elfogadták volna Jézus Krisztus váltságát, ami ajándék volt. Semmit nem kellett tenni érte, mégis elvetették. Inkább a bűnt választották. – Milyen jó, hogy én már elfogadtam! – örvendezett Péter. – Már az ajtón belül vagyok, biztonságban! – Akkor az a feladatod, hogy másokat is segíts, hogy be tudjanak lépni! – mondta komolyan Lenke. – Az Úr Jézus menteni akarja az embereket, hiszen Neki mindenki drága! Nagyon drága! Akkor élünk az Úr örömére, ha az Ő mentő szeretetével forgolódunk az emberek között! – Imádkozzunk, hogy alkalmas eszközök lehessünk és az Úr munkálkodjon azok szívében, akikhez szólunk! – kulcsolta imára a kezét Gyula bácsi. Az együtt elmondott kérést Isten hallotta és örömmel áldotta meg ifjú gyermekeit. Mély békesség töltötte meg a szívüket és Isten helyeslésének öröme… Visszafelé valahogy könnyebb volt az út. Fáradtan ültek a kerti asztalokhoz és jóízűen ették az illatozó paprikás krumplit. Szó nem esett közben… Anna néni mosolyogva figyelte az éhes társaságot, ahogy láthatóan nagy élvezettel falatoztak. – Ez nagyon finom volt! – törölte meg a száját Laci. – Köszönjük szépen Anna néninek! És persze Dóra néninek is! Nagyon jól esett! – Egészségetekre! – mosolygott Anna néni. – Csak hordjátok ide be a tányérokat, a többire ma ne legyen gondotok. Mi Dóra nénivel elintézzük. – Hát akkor tegyetek egy kis rendet és kezdődhet a játék! – javasolta Gyula bácsi. – Lenke fogja vezetni. Egykettőre rend lett az asztalokon, csak az üdítős poharak sorakoztak tarka összevisszaságban. – Mindenki kapott két lapot. Bibliai nevek vannak rajta. – kezdte Lenke. Kérlek, olvassátok át! Megkeverem a kis kártyákat és egyenként olvasom fel a rajtuk lévő kérdéseket. Akinél ott van a jó válasz, annak szabad 89

megmondani. A többiek hallgassanak! Persze, találgatni szabad a saját lapotokról, amit esetleg nem ismertek. Ha nem tudjátok kitalálni, akkor félreteszem és a végén újra kérdezem. Akinek előbb betelik a lapja, az nyer! – Bárcsak elnyerném a Bibliát! – súgta Péter Eriknek. – De nem valószínű, hogy első lehetek! – Semmi sem lehetetlen! – bíztatja Erik. – Íme, az első kérdés: Ki volt az első keresztyén nő Európában?- kezdte a játékot Lenke. – Lídia! – vágja rá örömmel Marcsi. Le is borítja mindjárt azt a kockát a kis lappal. – Erre a földre telepítette le a fáraó Jákób családját – Gósen. – mondja Dávid. – Helyes! – adja oda a kártyát Lenke. – Kinek írta fel egy titkos kéz halálos ítéletét a falra? – Belsazár! – ugrott fel Ági. – Jó! – mosolyodott el Lenke. – Mi volt József egyiptomi neve? Mindenki böngészgetni kezdte a lapjait, nem nála van-e, de nem szólt senki. Péter izgult, talán nála van és nem ismeri fel… Végre talált egy ismeretlen nevet. – Jézabel? – kérdezte félénken. – Jézabel egy királyné volt, Akháb király felesége… – Megvan! Várjál, betűzöm! Czafenat-Pahneakh – kiáltott izgatottan Bálint. – Az ám! Szép cifra neve volt! Tessék, a kártyád! – Melyik asszír király segítségét kérte Akház király a szíriaiak elleni harcban? – Tiglát-Pilézer – mondta Erik örömmel. – Most egy könnyű kérdés: Melyik városban született meg az Úr Jézus? – Betlehemben! – nyújtotta a kezét Rebeka. Már több, mint egy órája játszottak, érdekesebbnél érdekesebb kérdések hangzottak el. Péter lapján is gyűltek a kártyák, persze nem tudott mindent, hiszen nem olyan régen kezdte el olvasni a Bibliát. Egy idő után már azt figyelte, mennyi mindent tudnak a többiek. Volt néhány kérdés, ami kifogott rajtuk, azt Lenke mindig elmagyarázta, hogy a végén és majd legközelebb tudják. – Beteltek a lapjaim! – kiáltott fel örömmel Erik. – Akkor megvan a nyertesünk! – mosolygott Lenke. – Játszunk tovább, hamarosan kiderül, ki lesz a második… 90

Timka lett a második, Levente a harmadik. A vigaszdíjat Péter kapta, mivel még nem ismerhette jól a Bibliát. – Péter! – hívta félre barátját Erik. – Ezt a Bibliát szeretném neked adni! Nekem már van, örülnék, ha elfogadnád! Amit a nagymamádtól kaptál, az elég régies. Ez nagyobb betűkkel van írva, jól tagolt, könnyebb eligazodni benne… – Valóban nekem adod? – csillant meg az öröm Péter szemében. – Rendes vagy, Erik, köszönöm! De akkor te fogadd el a csokoládét! – Nem-nem! Az a tiéd! – Jó, akkor majd együtt megesszük! – Rendben. Gyere, kezdődik a következő játék! – Most négy csoportba rendezlek titeket. – ismertette a következő játékot Lenke. – Mindegyik csoportnak el kell játszania egy bibliai történetet és a végén elemezzük, melyik csapat volt a legtehetségesebb! Izgatott készülődés kezdődött. Ági csapata az irgalmas szamaritánus történetét játszotta, Leventéék Keresztelő János lefejezését, Laciék Izrael átkelését a Vörös-tengeren, Dávidék a vándorló Izraelt, amikor el voltak csigázva az éhségtől, szomjúságtól és manna hullott az égből, víz fakadt a kősziklából. Mindenki kitett magáért és szinte megelevenedtek a bibliai idők… Nem tudták eldönteni, melyik csoporté volt a legjobb, mert mindenki nagyszerűen játszott. – Most pogácsa-szünet következik! – hozott ki Dóra néni két nagy tál pogácsát. – Az este sütöttem, kóstoljátok meg! – Jaj, de aranyos! – örvendeztek a lányok. Még puszit is kapott Dóra néni. Éppen a pogácsát eszegették, amikor megérkezett Gyula bácsi Mátéval, Ákossal és Lídiával. – De régen láttalak, öcsi! – ölelte meg testvérét Péter. – Milyen volt a tábor? – Csudajó! – nevetett Ákos. – Mátéval ketten voltunk a hadvezérek! Nagyon sok játékot kitaláltunk! Egyszer király is voltam! Mindenki nekem hozta a finomságokat! – Majd holnap mesélsz! – húzta magával Berta néni. – Gyere, vannak itt kislányok, a hátsó réten játszunk együtt valamit! A hosszú utazás után jó lesz kicsit mozogni! – Nekünk még egy forduló van hátra. – mondta Lenke. – Ennek címe: Ki mondta? Bibliai idézeteket mondok és ti leírhatjátok, hogy ki mondta azt a mondatot. Aki többet talál el, több pontot kap. Kezdjük! – „Én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!” Ki mondta ezt? 91

– És ezt? „Mondtam nektek, hogy ne vétkezzünk e gyermek ellen, de ti nem hallgattatok rám!” – „… lásd, hallgattam szavadra, és megbecsültem személyedet!” Peregtek a mondatok egymás után. Ismerős történetek elevenedtek meg egy percre. Mindenki erősen törte a fejét a jó feleleten. Sercegtek a tollak, teltek a papírok. Amikor az utolsó kérdés is elhangzott, ellenőrzés kezdődött. Mindenki kicserélte lapját a szomszédjával, egymásét javították. – Most mindenki annyi tejkaramellát kap, ahány pontja van! – hozta ki Lenke a házból a nagy dobozt. – Sorban mondjátok a pontotokat és tarthatjátok a tenyereteket! Megteltek a zsebek cukorkával… – Most kérek mindenkit, hogy széledjen el itt a közeli erdőben és hozzatok hullott gallyakat, rőzsét az esti tábortűzhöz! – mondta Gyula bácsi. Mindenki párosával menjen! Egy kis mozgás jót tesz a lábatoknak a sok ülés után, a friss szél kifújja a fejetekből a gondolkodás okozta fáradtságot Egy óra múlva találkozunk! Erik és Péter együtt indultak gallyat szedni. Valóban jól esett a délutáni ücsörgés után ez a kis mozgás. Ahogy átmentek a réten, a virágok szépsége fotózásra hívta őket, amint a lemenő Nap fényében ragyogtak. – Látod, milyen különleges hatása van a virágnak ellenfényben? – kérdezte Erik. – Ellenfény? Az pontosan mit jelent? – Amikor fotózod a virágot és a fény forrása a virág mögött van, átsüt a szirmokon. Teljesen más a rajzolata, a mintája, színe, sokkal finomabb és kicsit olyan földöntúli… – Tényleg érdekes! – próbálta ki mindjárt Péter. – Azért gallyat is szedjünk, mert hamar eltelik az egy óra… – indult az erdő felé Erik. Ahogy beértek a sűrűbe, mindjárt észrevették azt a vastagabb ágat, ami ott feküdt nem messze az ösvénytől. – Ha ezt bevisszük, nem is kell többet gyűjtenünk… – örült Erik. Nekifogtak, hogy kihámozzák a tavalyi avarból. Nem volt könnyű, mert félig beágyazódott a talajba… Mikor végre sikerült kimozdítani, egy nagy gombóc gurult a lábaik elé. Meglepődve ugrottak félre… – Nahát, egy sün! – ismerte fel Erik. – Megbolygattuk a pihenését. – Hamarosan úgyis útnak indult volna, mert éjszakai állat. De majd egy másik vacok után kell néznie, mert a fát már nem tudjuk úgy visszatenni. 92

– Gondolod, hogy talál magának másik helyet? – Nagy az erdő! Lehet, hogy több ilyen búvóhely is várja, hiszen elég nagy területet bejár. Olvastam, hogy összeszed mindenféle bogarat, csigát, gilisztát, egeret… Nagy étvágya van! De kell is neki, mert téli álmot alszik és akkor nagyon lefogy. Ilyenkor felszedi magára, amit lehet, hogy életben maradjon a következő télen… A sün első meglepetéséből fölocsúdva és mert senki nem akarta bántani, lassan elindult. Aranyos volt, ahogy bele-beleszimatolt a levegőbe. – Gyere, vigyük a fát, mert lejár az idő! – állt Erik a favilla közé. Már nagy kupacban álltak a gallyak, Gyula bácsi éppen nekifogott a tűzrakás készítésének. Újságokból laza gombócokat gyúrt, majd körberakta vékony, rövidre tört ágakkal. Erre tett kissé vastagabb gallyakat, majd néhány karvastagságú fát állított fel úgy, hogy a végük csúcsban összeért. Meggyújtotta a papírt. Fellobbant a lángocska, majd halk pattogás jelezte, hogy belekapott a gallyakba is. Hamarosan vidáman pattogott a tűz. A kerti asztalon sorakoztak a kenyerek, szalonnaszeletek, hagymafejek Anna néni és Dóra néni jóvoltából. A nyársak is készen várták az éhes ifjúságot, egész rakás volt benn az erdészházban. A tűz köré húzták a padnak kialakított farönköket és leültek körben. A tűz lángja kissé mérsékeltebben lobogott, kezdtek a vastagabb ágak is átizzani. A szalonnaszeletek a nyársakra kerültek és vidáman pirultak a lángok fölött. A kiolvadó zsír néha belecseppent a tűzbe és el is égett azon nyomban… A szalonna pirulni kezdett, finom illatfelhők fokozták a fiatalok étvágyát. Jóízűen evéshez láttak. Gyula bácsi újabb ágakkal táplálta a tüzet. Jókedvű beszélgetés vidám zsongása töltötte be a levegőt. Mire mindenki jóllakott, be is sötétedett. Ahogy ott ültek a tűz körül, tekintetüket szinte vonzotta a pirosan izzó zsarátnokok játéka. Ahogy lebbent a szellő, úgy izzott fel a parázs, apró kékes lángocskák születtek. – Szeretnék kérni tőletek valamit! – törte meg az áhítatos csendet Dóra néni. – Tudjátok, nagy kertem van, ami tele van elöregedett gyümölcsfákkal. A jövő héten jönnek munkások és kivágják őket, mert ősszel szeretnék újakat telepíteni. Örömet szereznétek, ha eljönnétek néhányan és segítenétek felvágni és behordani a színbe. – Én szívesen megyek! – mondta Erik. – Én is! – csatlakozott Péter. – Természetesen mi is jövünk! – jelentkeztek a lányok. 93

– Szerintem mindnyájan ott leszünk, Dóra néni! – mondta Levente. – Nekünk van elektromos fűrészünk, esetleg elhozom és vágni is tudunk segíteni. – Jaj, de aranyosak vagytok! – érzékenyedett el Dóra néni. – Akkor szeretettel várlak benneteket csütörtökön! Ennivalót ne hozzatok, az én vendégeim lesztek! – Örülök, hogy ilyen lelkesek vagytok! – mondta Gyula bácsi. – Hiszem, hogy Isten előtt is kedves, ha segítünk egymásnak. Nekem is van fűrészem, szabadságon is vagyok, úgyhogy szívesen csatlakozom hozzátok! – De jó, megint együtt leszünk! – lelkendezett Ági. – A mai nap úgy is eltelt, remélem, jól éreztétek magatokat! – mosolygott Gyula bácsi. – Nagyon jó volt! A séta és a játék is! Dóra néni kertjében pedig gyakoroljuk majd a fák életének meghatározását! – mondta Dávid vidáman. – Akkor most köszönjük meg Istennek, hogy adta számunkra ezt a napot, amikor együtt örülhettünk! Szinte már sötét volt, amikor megfogták egymás kezét, az izzó tűzhely körül egy kört alakítottak és így adtak hálát az Úrnak az együttlét öröméért.

A segítés szolgálatában A Nap lágy sugaraival melegen simogatta meg Péter és Ákos arcát a reggeli csendben. A fény életre keltette gondolataikat, felnyitotta szemüket. Próbáltak ugyan aludni még, de nem sok sikerrel. Kidobta őket az ágy… Édesanyjuk a konyhában várta fiait. Virslit főzött, friss kenyérrel és mustárral nagyon finom volt. Közben elmesélték élményeikből, ami éppen eszükbe jutott. – Jövőre is szeretnék elmenni a táborba! – mondta lelkesen Ákos. – Tudtátok, hogy az Úr Jézus is király? Mégpedig a királyok Királya! Minden királynál hatalmasabb és nagyobb! – Ha az Úr megsegít minket, akkor elmehetsz. – simogatta meg mosolyogva kisfia fejét az édesanyja. – Örülök, hogy jól érezted magad! – És édesanyám, te mit csináltál, amíg nem voltunk itthon? – kérdezte érdeklődve Péter. 94

– Volt néhány szabadnapom, egy kicsit csinosítottam a lakásunkat, de pihentem is. Kezembe került egy érdekes könyv, azt olvasgattam. Az a címe: A Messiás. Még nagymamátok hozta valahonnan. – Nem is láttam azt a könyvet! – csodálkozott Péter. – Pedig neked biztosan tetszene! – mondta édesanyja kedvesen. – Jézus Krisztus életéről szól, de egészen részletesen. Tulajdonképpen egy izgalmas regény, de több annál! Sok mindenről elgondolkodtam azóta, hogy olvastam! Teljesen másképpen látom most már a Biblia történeteit. Megértettem, hogy miért is halt meg Jézus. – Milyen jó hallani a szavaidat, édesanyám! – mondta nagy jóérzéssel Péter. –Tudod, fiam, valahogy szeretnék többet tudni Róla! Merthogy Ő ma is él, mert feltámadt. Szeretném tudni, hogyan van Ő jelen az emberek között a mostani időkben. – Éppen egyik este magyarázta ezt el Gyula bácsi nekem. – mondta Péter. – Az Úr Jézusnak az volt a küldetése, hogy az áldozatot bemutassa a mi bűneinkért. A halál nem győzhette le, mert ő maga az élet, ezért visszament az Atyához. De nem hagyta az embereket egyedül, elküldte a Szent Lelket maga helyett. Az Úr Jézus emberi testben volt jelen a Földön, ezért helyhez volt kötve. Aki találkozni akart Vele, meg kellett keresnie, oda kellett utaznia, ahol éppen tartózkodott. De a Lélek mindenütt jelen van, és csatlakozni tud a mi lelkünkhöz, lakozást vesz bennünk, ha kérjük, így saját szívünkben találkozhatunk Istennel. – Én is szeretnék találkozni Istennel. – mondta csendesen édesanyja. – A napokban felmegyek Annához és kicsit elbeszélgetünk erről. – De örülök, édesanyám! Imádkozni fogok érted! Akkor az egész családunk az Úr gyermeke lesz! Milyen boldogok leszünk ezután! – Úgy legyen, fiam! – kezdte el édesanya leszedni az asztalt. – Elmennél a postára feladni a csekkeket? – Persze, szívesen! – Már elkészítettem minden ebbe a kis szatyorba. Vigyázz a pénzre! – Rögtön itt leszek! – indult vidáman Péter. Útközben legszívesebben énekelt volna! Mennyire megváltozott minden! Nem is gondolta, hogy édesanyja is Isten felöl gondolkodik. Jó az Úr! – Hello, Péter! – köszönt rá András. – Hallottad, mi történt? – Szia! Nem hallottam semmit! – fogott kezet osztálytársával. 95

– Karcsi részegen vezette a motorját a hegyi utakon és lezuhant a szakadékon. A buli után felmentek a haverokkal kis éjszakai száguldásra… Most kórházban fekszik. Sok törése van, belső zúzódásai, elég vacakul néz ki. – Szegény Karcsi! Délután meglátogatom! – szomorodott el Péter. – Látod, mi lesz a vége az alkoholnak? Én soha többé nem iszom, mert Isten gyermeke lettem. – Hallottam róla. Karcsi rendesen gúnyolódott efelett a bulin. Azt mondta, hogy te egy béna alak vagy, ha az imádkozásban találsz örömöt. Neki nincs szüksége Istenre ahhoz, hogy boldog legyen… – emlékezett vissza András. – És most összetörve fekszik a kórházban… Túl kicsi az ember, hogy nélkülözni tudná Isten védelmét! – Igazad van, én is ezen gondolkodtam! De megyek is, sietnem kell! – nyújtotta kezét András. – Még találkozunk! Péter léptei meglassultak, ahogy Karcsira gondolt. Milyen fölényes volt még nemrég… Az ember sohasem tudhatja, mi vár rá… Délután felkereste az András által említett kórházat. A fehér folyosón különös szag terjengett, mely összeszorította Péter gyomrát. Amúgy is izgult egy kicsit, mert még sohasem volt egyedül kórházban. Valamikor a nagymamáját látogatták meg, de akkor édesanyjával együtt jöttek. Most az intenzív osztály ajtaján nyomta meg a csengőt. Egy fiatal nővérke engedte be, kapott kalucsnit a lábára, védőköpenyt a ruhájára és szájkendőt. Így mehetett csak a betegszobába. Teljesen megrémült attól, amit ott látott. Egyik ágyon eszméletlenül feküdt egy beteg, szájában vastag cső. A lélegeztetőgép monoton hangon fújta, szívta a levegőt. A másik ágyon egy férfi feküdt, mindenütt csövek lógtak belőle és egy gép hangos sípolással jelezte a szívverését. A nővérke a harmadik ágyra mutatott. Az ágy fölé vastag rudazat volt szerelve, amelyen csörlők voltak. Ott feküdt Karcsi sápadtan. Egyik karjába infúzió folyt, a másikba vér. A dereka egy pányvába volt csavarva, ezt tartotta a csörlő. Az egyik lába gipszben volt, a másikból vastag rudak és csavarok álltak ki. Péter majdnem sírva fakadt, amikor meglátta Karcsit, még a hányingerét is legyőzte, amit a szagok és a látvány okozott. – Szia, Karcsi! – simította meg a karját gyöngéden Péter. – Szia! – mondta alig hallhatóan. – Mondták a fiúk, hogy mi történt veled… 96

Karcsi nem válaszolt, csak két könnycsepp gördült a szeméből a párnájára. – Most menjen el, kérem, még nagyon gyenge! – mondta a nővérke. – Eljövök többször is! – simította meg újra. – Imádkozom érted! – Köszönöm! – lehelte Karcsi és becsukta a szemét. Péter megrendülve, lassan ballagott az utcán. Karcsin gondolkodott. Elhatározta, megkéri a gyülekezetet, hogy segítsenek imádkozni érte. Eljött a csütörtök reggel. A fiatalok szállingóztak már Dóra nénihez, egyik érkezett a másik után. A szobában átöltöztek egyenként olyan ruhába, amit nem kellett félteni a munka hatásaitól és tettre készen álltak az udvaron. Először terepszemlét tartottak, feltérképezték a várható feladat nagyságát. A nagy kertben ott hevertek a kivágott fák, öreg, göcsörtös ágaik töredezve meredtek a levegőbe, leveleik kókadtan lógtak… – Először le kell gallyaznunk a fákat a motoros fűrésszel. Ki vállalja? – nézett körül Gyula bácsi. – Péter és Erik. Rendben. Két fiút kérek, akik kötéllel felhúzzák a rönköket az udvarba a daraboláshoz. Levente és Bálint. Jól van! – Nem lehetne itt összevágni őket? – kérdezte Dávid. – Lehetne, ha lenne 300 m hosszabbítónk, merthogy a villanyfűrész működtetéséhez áram kell… – Értem. És mi lesz a mi feladatunk? – Ti majd bakokra emelitek a rönköket és tartjátok, amíg fűrészelem. Ehhez legalább három fiúra lesz szükségem. Zoltán, Kristóf, Dávid – ti maradtatok. Vállaljátok? – Persze! Ehhez igazán erő kell! – tapogatták meg muszklijukat. – És mi? – kérdezték a lányok. – Ti majd a felvágott tuskókat behordjátok a színbe. Nem kell messzire vinni. Szépen sorba rakjátok, hogy rendesen nézzen ki a télig. Ez lányoknak való feladat. Addig is segíthettek Dóra néninek. – Gyertek, kedveskéim! – hívta őket Dóra néni. – Előkészítjük az ebédet. – Menjünk, Péter! – hívta barátját Erik. – Nekünk kell elkezdeni a munkát, miénk az első fázis. Felbúgott a fűrész hangja és vijjogva mart bele a fába. Nagy lendülettel, jó kedvvel nyesték egyik ágat a másik után. Péter tartotta a fát, hogy Eriknek kézre essen. Ha csak a törzs maradt, azt Bálinték kötélre hurkolták és felhúzták az udvarba. Ment a munka, mint a karikacsapás! 97

Kinn a tarra vágott kertben hamar melegük lett. Megálltak egy pillanatra és magukba szívták a frissen vágott fának azt az érdekes, különös illatát. Gyula bácsiék egy hatalmas diófa alatt dolgoztak, így helyzetük valamivel kellemesebb volt. Nem is kellett annyit hajlonganiuk, hiszen a fűrészasztal tartotta a rönköt. A fűrész fel-felerősödő hangja kizárt minden beszélgetést. A lányok néha hideg üdítőt vittek körbe, ami jól is esett ebben a melegben. – Hoztam egy kis narancslevet! – mosolygott Péterre Lídia. – Kérsz, ugye? – Persze, köszönöm. – törölte meg az arcát Péter. – A szép időre ma nem lehet panaszunk… – Meleg van, az biztos! Te is igyál, Erik! – nyújtotta a teli poharat Lídia. – Köszönöm, hogy gondoltál ránk… – itta ki rögtön Erik. – Dóra néni rám parancsolt, hogy senki nem maradhat szomjas! – nevetett Lídia. – Dóra néninek arany szíve van! – adta vissza a poharat Erik. – De folytassuk, mert még sok van vissza… Timka és Ági szorgalmasan hordták be a feldarabolt fát. Ügyeltek arra, hogy szép, rendezett legyen a rakás. Éppen a felénél tarthattak, amikor Dóra néni ebédhez hívta a társaságot. Mindenki megmosakodott, felfrissült egy kicsit, majd egy tele tányér töltött káposztával leült a diófa alá rakott székek valamelyikére. – Javaslom, hogy ne lakjatok egészen jól, mert akkor nehezebben megy a munka! – nevetett Gyula bácsi. – Mert ha ez a felséges töltött káposzta megüli a gyomrotokat… Kértek tejfölt? – Nagyon finom, az biztos! – szuszogott teli szájjal Kristóf. – Én még ennék, de szót fogadok! – Szívesen adok még! – ajánlotta Dóra néni kedvesen. – Majd, ha készen lesz a munka! – emelte fel játékosan az ujját Gyula bácsi. – Jobban is esik majd akkor. A tányérok kiürültek, a jóllakottság derűje ült az arcokon. – Eszembe jutott valami, ha már így együtt vagyunk. – kapott a fejéhez Péter. – Egy osztálytársam, Karcsi, súlyos motorbalesetet szenvedett, mert ittasan vezetett. Most intenzív osztályon fekszik, mert összetörte magát, nagyon gyenge és fájdalmai vannak. Arra gondoltam, hogy imádkozhatnánk érte együtt. – Isten útjai kifürkészhetetlenek. – mondta komolyan Gyula bácsi. – Hátha ezzel a legénykével is terve van. Imádkozzunk most mindjárt érte! Összekulcsolódtak a kezek és a fejek meghajlottak Isten előtt. 98

– Mindenható Istenem! Élők és holtak sorsa a Te kezedben van. Te ismered múltunkat, jelenünket és jövőnket is. Te látod ezt a fiatalembert. Tudod, hogyan került bajba… Kérünk, ha van célod az ő balesetével, mutasd meg nekünk és vezess bennünket, hogy ne legyen hiábavaló ez a fájdalmas tapasztalat. Kérünk, segítsd meg őt a betegágyán, fordítsd magad felé a szívét, hogy megismerjen Téged. Ha úgy kedves Előtted, gyógyítsd meg őt! Jézus nevében kérünk Téged! Ámen. – Ámen! – zúgta rá a kis csapat. – Istennél minden lehetséges. – nézett messze Gyula bácsi. – Nála nincsenek véletlenek. Ami a mi szemünkben tragédia, az az örökkévalóságból nézve egy mentő kötél lehet. Bízzunk Isten jóságában!... Te látogatod, Péter? – Igen. Egyszer voltam nála. Szeretnék gyakran bemenni hozzá. – Ismeri még őt valaki közületek? – Én ismerem. – mondta Erik. – Néha több osztály is ment egyszerre kirándulni, találkoztunk már… – Akkor kérlek, kísérd el néha Pétert! – Szívesen megyek. Hátha az Úrnak terve van Karcsival… Elgondolkodva folytatták a munkát. Teli gyomorral valóban lassabban haladtak egy kicsit, bár enyhe szellő kezdett fújni és ez jót tett, enyhítette a meleget. Délután öt óra volt, mire az utolsó fát is legallyazták. – Míg a többiek összeaprítják az összes fát, mi levághatnánk még a vastagabb ágakról a kis gallyakat. – javasolta Erik. – Mit szólsz hozzá? – Persze! Tüzelőnek az is jó! – helyeselt Péter. Mindjárt munkához is fogtak. Ez is elég sokáig tartott, tekintve a fák mennyiségét. A fiúk felhordták talicskában, Gyula bácsi felaprította. Mikor a lányok az utolsó darabot is a helyére tették, jóleső fáradtsággal nézték egymást. A jól végzett munka, a segítés öröme ott volt az arcukon. – Mosakodjatok meg, öltözzetek tiszta ruhába, angyalkáim! – mondta Dóra néni. – Aki akar, ehet még töltött káposztát, de frissen főtt kukoricát gondoltam búcsúzásul. – Én a kukoricára szavazok! – nevetett Gyula bácsi. – Azt hiszen, én is! – mosolygott Kristóf. – Bár az a töltött káposzta rendkívüli volt! – Örülök, hogy ízlett! – mosolygott Dóra néni. Egy fél óra múlva mindenki tisztán, csinosan ült a diófa alatt, bár látszott rajtuk az egésznapi munka. Arcuk törődött volt és a mozgásuk is lassabb a szokásosnál. 99

A kukorica szépen fogyott, az üdítők is. – Köszönöm, hogy segítettetek, derekasan dolgoztatok! – mondta Dóra néni. – Kész felnőttek vagytok már! Nem felejtem el nektek! – Szívesen tettük! – mondták többen mosolyogva. – Arra gondoltunk, amíg dolgoztunk, hogy a nyár végén, mire szikkad egy kicsit a fa, eljövünk és felaprítjuk a tuskókat! – ajánlotta Levente. – Akkor Dóra néninek csak tüzelni kell és melegedni… – Mi pedig arra, hogy holnap délután eljövünk Péterrel újra és eltüzeljük a hasznavehetetlen gallyakat és máris rend lesz a kertben. – mondta Erik. – Nagyon aranyosak vagytok, köszönöm! Ez már a szívetek jóságából fakad! Isten áldjon titeket! Mindannyiótokat! – érzékenyedett el Dóra néni. Péter arra az Igére gondolt, amit a napokban olvasott a Példabeszédek könyvében. „Aki mást felüdít, az maga is üdül.” Úgy érezte magát, mint aki ajándékot kapott. Ez az öröm még este is ott volt a szívében, amikor a fárasztó nap után jólesően tekerte körbe magát a puha paplannal.

Új nyári lehetőség Péter úgy ébredt, mint akit kerékbetörtek. Karjai, lábai minden mozdulatnál fájtak, nehezek voltak, mintha ólomból lettek volna. Ennél fogva nem volt valami fergeteges jókedve, de belül, a lelke legmélyén örömöt érzett. A jócselekedet jutalmát. Arra gondolt, hogy a délelőttöt pihenéssel tölti és elkezdi olvasni azt a könyvet, ami édesanyját úgy megérintette. Be is vackolta magát a vetett ágyon csendesen, hiszen Ákos még aludt. Ő valahogy már megszokta a koránkelést Erikéknél. Elkezdett olvasni. Ahogy belemélyedt a könyvbe, megszűnt számára a világ. Mintha egy időgéppel visszakerült volna 2000 évet és ott lenne a Genezáreti tavon, ahol Péter és János, Jakab és András halásztak. Ahol elérte őket Jézus hívó szava: Kövessetek engem! Szinte látta maga előtt Jézus szelíden hívó tekintetét. Majdnem egész nap olvasott, csak étkezésekkor ment ki a konyhába. Édesanyja megértően mosolygott, hiszen őt is ennyire lebilincselte az a könyv. Azóta él a szívében a vágy, hogy kapcsolatba 100

kerüljön a ma élő Jézussal. Imádkozik is, keresi Őt. Ma délután találkozik Annával, aki segít neki elindulni ezen az úton… Péter elkíséri édesanyját, hiszen ők Erikkel elígérkeztek Dóra nénihez. Úgy érzi, talán kicsit könnyelmű ígéret volt, mert minden tagja fáj. De az ígéret szent, Dóra néni várja őket, számít rájuk, ezért sóhajtozva, de elindul. – Örülök, hogy jöttél! – üdvözli Erik. – Látom, te is elég rozogán vagy! Édesapa megszánt bennünket, kivisz minket autóval és velünk is marad. – Ennek örülök! Már elképzeltem azt a hatalmas kazal fát, hogy égig fog érni a lángja… Dóra néni sem tétlenkedett egész nap. Némelyik fa ágait, amelyik nem volt túl göcsörtös, metszőollóval lenyeste, rövidre vágta gyújtósnak. A maradékot két kazalba rakta egymástól távolabb. Némely eltüzelni való, feleslegessé vált holmi, régi bútordarab is odakerült. A fiúknak nem volt más dolguk, mint meggyújtani és figyelni rá. Gyula bácsi meglocsolta némi gázolajjal, hogy jobban lángra kapjon. A meleg nyári estén két kazal hősége vette őket körül. Most mégsem kívánták a szelet, mert féltek, hogy a szikrákat elfújja. Először toronymagasra csaptak a lángnyelvek, mindent felfaló sziszegéssel kaptak a fába. Péter lenyűgözve nézte a selymes lángok ezerszínű játékát. A vöröstől a sárgáig minden szín képviselve volt. Elképzelte a befűtött kemencét, ahova Nabukodonozor dobatta az ifjakat. Nem volt könnyű próba! Hamarosan alábbhagyott a nagy lobogás, összeroskadt a tűz. A fiúk kerti villával piszkálták, hogy oxigénhez jusson és minden teljesen elégjen. Néhány óra múlva már csak két szenes kör jelezte, hogy itt kazal volt valamikor. A biztonság kedvéért jól meglocsolták vízzel, nehogy egy árva zsarátnok lángra lobbanjon az éjszaka szellős hűvösén… Kormos, füstös ruhájukat levetették, megmosakodtak és vidáman nézték Dóra néni örömét, amint hálálkodva köszönte meg a segítségüket. – Nem is tudom, hogyan lett volna nélkületek! – simította meg a karjukat. – A jó Isten fizesse meg a jóságotokat! – Örömmel segítettünk, Dóra néni. – mondták mosolyogva. – Ősszel, a faültetésnél is számíthat ránk! Bár akkor már iskolába kell menni, egy szombaton szívesen eljövünk! Dóra néni tipegő léptekkel kihozott egy-egy kehely gesztenyepürét, amit jóízűen megettek, majd hazaindultak. Gyula bácsi Pétert egészen a lakásuk ajtajáig vitte és kedvesen köszönt el tőle. 101

– Ügyes voltál, Péter! Örülök neked! A jövő héttől lesz néhány alkalom azok számára, akik be fognak merítkezni. Téged is elvárlak! – Feltétlenül ott leszek, Gyula bácsi! – intett búcsút Péter. Édesanyját elgondolkodva találta, amint belépett a lakásba. Valami nagyon nyomhatta a lelkét. Talán a bűneivel vívódik, mint ő is még nem olyan régen. Tudta, hogy most magányra van szüksége, ezért csendesen elbúcsúzott és aludni tért. Másnap frissen ébredt. Nyoma sem volt a fáradtságnak! Vidáman ment ki a konyhába, hogy harapjon valamit. Az asztalon egy üzenet várta: „A gyülekezetbe megyek. Szeretném elrendezni Istennel az életemet. A testvérek imádkoznak értem. Kérlek, ti is ezt tegyétek itthon! Édesanya” Péter nyomban meghajtotta magát és Isten elé vitte vergődő édesanyját. Tudta, hogy az Úr Jézusnál gyógyulás van, új kezdés. Ezt kérte édesanyja számára. Mikor Ákos felébredt, elmagyarázta neki pár szóban a helyzetet és együtt is imádkoztak. Izgatottan várták haza… – Áldott legyen az Úr! Olyan nagyon boldog vagyok! – ölelte magához fiait édesanya, ahogy hazaért. – Meghallgatta kérésemet az én Istenem, megtisztította szívemet egészen és most már én is az Övé vagyok! Teljesült édesanyám utolsó kívánsága… – Anyukám! – csillogott könny Péter szemében. – Annyira örülök! Milyen jó az Úr hozzánk! – Igen, nagyon jó! – mosolygott könnyes szemmel édesanya. – Meg nem érdemelt szeretettel szeret! – Akkor ezután együtt megyünk a gyülekezetbe, ugye? – kérdezte Ákos. – Persze, kisfiam! – ölelte át édesanyja. – Most el kell mennem egy kicsit, a szomszédasszonnyal van egy kis rendeznivalóm. Hamarosan jövök! – Az Úr veled lesz, anyukám! – intett megértően Péter. – A Zákeus útja nem könnyű, de az Úr segít! – Tudom. – simította meg Péter arcát édesanya. – Benne reménykedem! Péter elővette a könyvet, de most csak félig tudott figyelni rá. Egyre édesanyjára gondolt. Néha felsóhajtott a Mindenhatóhoz segítségért. Ahogy nyílt az ajtó, rögtön a folyosón termett és kutatva nézte édesanyja arcát, amiről nagy öröm sugárzott. – Elrendeztünk Ilonával egy régi sérelmet. Az Úr adott erőt ahhoz, hogy békülést kezdjek. Most olyan könnyű a szívem! Ezután minden más lesz! – mondta édesanya boldogan. 102

Az egész lakást, mint a Nap sugara, úgy borította el az öröm, Isten jelenlétének öröme. A békesség, szeretet jóleső érzése áradt el közöttük. Édesanya délutános volt, így reggelente összeültek a konyhai asztalnál és együtt olvastak néhány Igét a Bibliából, annak magyarázatát és imádkozva kezdték a napot. Minden reggel imádkoztak Karcsiért is, hogy az Úr könyörüljön rajta. Hétágra sütött a Nap, szellő se rezdült, igazi kánikula fogadta a lakás hűvöséből kilépő fiúkat. – Gyere, együnk egy fagyit, utána menjünk Karcsihoz. Van ott a közelben egy jó cukrászda. – indítványozta Erik. – Az bizony jó lesz! Nagyon meleg van ma! Talán jön valami zuhi? – kérdezte Péter. – Nem érzem nyomasztónak a meleget… Egyszerűen csak nyár van… A fagyi finom volt és jólesett ebben a melegben. Épphogy elfogyott, már ott is voltak a kórház bejáratánál. A nővérke jó hírrel fogadta őket, Karcsi már osztályra került, nem kell az intenzív részlegen kezelni. Ennek örültek, hiszen akkor állapota javult! – 26-os kórtermet mondott a nővérke… Ez lesz az! – nyitott be óvatosan Erik. Csupa fiatal fiú feküdt ott. A csörlőkről rögtön felismerték Karcsi ágyát. – Sziasztok! – köszöntek, majd Karcsihoz léptek. – Hogy vagy, Karcsi? – kérdezték részvéttel. – Sokkal jobban! – mosolygott rájuk. – Kapok fájdalomcsillapítókat, így elviselhető, csak ez a mozdulatlanság kínoz! Nem nagyon foroghatok, mert el van törve a medencém. Néha úgy érzem, beszakad a hátam! – Ez valóban rossz lehet… – mondta együttérzőn Péter. – Én egy éjszaka tízszer is megfordulok… – Tudod, – nézett Péterre – lehet, hogy neked volt igazad! Mire mentem a nagy boldogságommal? A buli így végződött, a csaj elhagyott, úgy érzem, az egész életem tönkrement… – Talán nincs még veszve minden! – vigasztalta Péter. – Ha Isten megsegít, felépülhetsz még… – Félek, hogy nem tudok majd járni… – csillogtak könnyek Karcsi szemében. – Képzeld, egy tolókocsiban ücsörögni egy életen át… A jobb lábam darabokra tört… – Köszönd meg Istennek, hogy megtartotta az életedet! Egy akkora esésnél a gerinced is törhetett volna! – mondta komolyan Erik. 103

– Igen, rosszabb is lehetne…– nézett maga elé Karcsi. – Köszönjem meg? Hiszen éppen Őt gyaláztam… Talán amiatt büntetett meg. – Nem tudom… Én azt érzem, hogy megállított téged egy szörnyű úton… Rossz felé indultál. – húzott széket maga alá Erik. Péter is leült. – Ahogy belevetetted magad a dorbézolásba… – Igen, ki akartam próbálni az élet minden örömét. Éppen azt terveztük, hogy a következő bulin kipróbáljuk a füvet. – Hova vezetett volna ez? – kérdezte csendben Erik. – Nem tudom… Talán a heroinhoz… – Végiggondoltad, miféle élet az? Lopni, csalni, talán ölni is az anyagért, piszkos, igénytelen környezetben víziókat keresni, megundorodni az élettől… Ezt akartad? – Nem… – Vagy az alkohol rabságában, kényszerítésében ütni, verni a családot? Azokat, akik szeretnek? Másnapos életuntsággal belekötve mindenkibe, megutálva magadat? – Ezt sem… – Pedig ez a végállomás! Annak az útnak ez a vége, amire ráléptél! Ezért mondom, köszönd meg Istennek, hogy megállított! Gondolkodjál ezen! – Igazad lehet! – döbbent meg Karcsi. – Erre nem gondoltam… Még tegnap is Istent szidtam a helyzetemért… Jót akarna ezzel? – Igen. Olyan voltál, mint egy dacos, engedetlen gyermek, aki vakmerően rohan a vesztébe. Isten most megállásra kényszerített. Van néhány heted, míg itt leszel, hogy átgondold az életedet… A többi rajtad áll! – Gondolkodni fogok ezen, ígérem! – mondta Karcsi csendesen. – Mi pedig imádkozunk érted! – mondta bíztató mosollyal Erik. – Bízzunk az Úr jóságában! – Olyan meleg van ma! – sóhajtott fel Karcsi. – Hoztunk üdítőitalt, kérsz egy pohárral? – kérdezte Péter. – Igen, örülnék neki! Csak olyan nehéz még inni is most… – Segítünk! Igyál! – tartotta oda Karcsi szájához a poharat, kissé megemelve a fejét. – Köszi, ez jólesett! – dőlt hátra Karcsi. – Kérhetnék még egy szívességet, mielőtt elmentek? – Persze, mit szeretnél? – Masszírozzátok meg kicsit a hátamat, mert rettenetesen fáj… Talán el is aludnék egy kicsit…

104

– Szívesen! – nyúlt Erik óvatosan Karcsi háta alá. Ujjaival nyomkodta a gerinc melletti izmokat. Hamar elfáradt a keze, mert Karcsi nem tudott elmozdulni, így teljes súlyával a kezére nehezedett. – Most kicsit én is… – váltotta fel Péter. – Milyen rendesek vagytok! – mondta Karcsi suttogva. – Ne haragudjatok, hogy ezzel terheltelek benneteket… – Ha ez jólesik neked, mindig szívesen megtesszük! Próbálj aludni! És majd gondolkodj azon, amiről beszélgettünk! Holnap újra eljövünk! – Jó, várlak titeket! – intett bágyadtan búcsút Karcsi. – Szegény, nagyon sajnálom! – mondta Péter már a téren. – Sokat szenved. – Igen, nehéz helyzetben van most, de talán hasznára lesz. – gondolkodott el Erik. – Ha megtér Istenhez, akkor áldására lesz minden nyomorúság és sokkal boldogabb lesz az élete ezután! – Majd segítünk neki! – mondta Péter lelkesen. – Lehet, hogy ez az Istentől rendelt szolgálatunk erre a nyárra? – Lehet! És mit mondjak? Még az erdőjárásnál, lesfotózásnál is izgalmasabb! Valakit Jézushoz vezetni – nincs annál szebb az életben! – Én is ezt érzem… Olyan megmagyarázhatatlan öröm van bennem! – Talán azért, mert Isten akaratával összhangban vagyunk… – Arra gondoltam, talán kellene evangéliumi könyvekből olvasni neki történeteket, mások bizonyságait, ahogy megtalálták az Urat. Meg az evangéliumból az Úr Jézus csodáit… Akkor hit ébred a szívében! – Jó gondolat… Körül is nézek a polcomon este… - helyeselt Erik. Otthon ki is nézett egy könyvet: „A szabadok bilincsei, a nyugtalanok nyugalma”. Ahogy beleolvasott, csupa olyan életutat látott benne, mint Karcsié volt és az abból való szabadulást. Ez jó lesz… És a Biblia! Félre is tette, nehogy otthon maradjon, ha holnap mennek hozzá.

105

Érdekes látogatás – Békesség! – nyújtotta a kezét Erik, amikor délután találkoztak. – Békesség! – köszönt vissza Péter, ahogy a gyülekezetben sokszor hallotta. – Tulajdonképpen miért köszönnek így egymásnak a hívő testvérek? – Biztosan emlékszel, hogy az Úr Jézus is mindig így köszönt a tanítványainak: Békesség néktek! Vagy héberül: Shalom! Ez egyben egy jókívánság is… Jézus mondja is nekik, hogy amikor bemennek valahová, így köszönjenek: Békesség e háznak! Abban az időben ez jelezte azt is, hogy jövetelüknek békés célja van. Ma talán az összetartozást jelenti és kicsit bizonyság is mások számára. Ha látnak két embert, akik így köszönnek egymásnak és kedvesen beszélgetnek, ez talán felkelti az érdeklődésüket, esetleg alkalmat adhat a Jézusról való beszélgetésre. – Neked sohasem volt kellemetlen így köszönni? – kérdezte Péter. – De… eleinte… Aztán egy ifjúsági órán Lenke beszélt arról, hogy aki szégyelli megvallani az emberek előtt, hogy ő Jézushoz tartozik, azt az Úr Jézus is szégyelli majd az utolsó napon. Azóta másképpen érzem. Inkább egyfajta hitvallás nekem. – Akkor békesség, testvér! – nyújtott újra kezet Péter. – Most már én sem fogom szégyellni ezt a köszönést, sőt, büszkén mondom ki, mert az én Uramtól származik és Őt jelképezi. Közben a kórház bejáratához érkeztek. Már jól ismerték a járást a kórterem felé. Karcsit elég rossz hangulatban találták. – Szia, Karcsi! Hogy vagy? – Hogy lehetnék? – fonta össze bosszúsan a karját a mellén. – Egész nap csak itt fekszem és unatkozom. Délelőtt voltak benn anyuék, de azóta csak bámulok ki az ablakon. Ott sem látni semmit, csak a kék eget. Ma még egy felhő sincs sehol, hogy legalább azt figyelhetném. A szobatársaim hazamentek tegnap. – Akkor most örülj, mert sokáig itt maradunk! – telepedett le Erik az ágy melletti székre. – Mit mondanak az orvosok a törésekről? – Néha elvisznek röntgenre, de még eddig nem szóltak semmit. Minden változatlan. Várni kell. – mondta lemondó sóhajjal. – Kényszerpihenő… Nehéz dolog. De talán nem véletlen. – Talán nem… Gondolkodtam arról, amiről tegnap beszélgettünk. Elég meredek, de nem vetem el. Ma miről lesz szó? – Arra gondoltunk, olvasunk neked Jézus csodáiról, más emberek életéről, ha szívesen hallgatod. 106

– Hát, nem mondom, hogy nem csináltam már izgalmasabbat is életemben, de most még ennek is örülök. Jézus személye érdekel, mert alig tudok Róla valamit. – Akkor Jézusról olvasunk ma neked. Az elejéről kezdjük? – A karácsonyi történeteket ismerem. Szívesebben hallanék arról, amikor már felnőtt… Hogyan szólt az emberekhez, mit csinált közöttük… – Akkor ott kezdem, amikor találkozott Keresztelő Jánossal… – nyitotta ki a Bibliáját a Máté evangéliumánál. – „Azokban a napokban eljött Keresztelő János, aki Júdea pusztájában prédikált. Ezt hirdette: Térjetek meg, mert elközelített a Mennyeknek országa!” – Ki ez a Keresztelő János? – Isten ígéretéből született. Az volt a küldetése, hogy az emberek szívét előkészítse a Messiás fogadására. – mondta Péter. – Igen, útkészítőnek is mondták. – folytatta Erik. – Mivel már akkor 400 éve nem szólt Izrael népéhez Isten a bűneik miatt, most sokezrével özönlöttek ki a pusztába, hogy hallják az Isten üzenetét. Kemény volt ez az üzenet: „A fejsze pedig ott van már a fák gyökerén: ezért minden fa, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágatik, és tűzre vettetik.” Ez a közelgő ítélet hirdetése, melyet egy rövid idő előz meg, amikor még vissza lehet térni Istenhez. – Érdekes üzenet. – gondolkodott el Karcsi. – Talán nekem is szól… A fejsze már ott van a fák gyökerén… Ebben a törött állapotomban pont ezt érzem… – De a folytatás kétféle lehet! – emelte fel ujját Erik. – A jó fákat megtisztítja Isten, hogy többet teremjenek, csak a rossz gyümölcsöt termő fákat vágja ki egy idő után. – Isten megállított engem, ahogy tegnap mondtátok. Most el kell döntenem, hogy mégis folytatom azt az utat vagy visszafordulok… Nem könnyű döntés… – Nem könnyű tényleg… Talán segít az, ha előrevetíted magadnak a lehetséges folytatást. – tűnődött Erik. – Én annyit tudok mondani neked, hogy mióta befogadtam az Urat, sokkal boldogabb vagyok. Valahogy minden a helyére került az életemben. – mondta Péter. – Én még nem akarok dönteni. Előbb megismerem a Biblia Jézusát, aztán meglátom. De sokat gondolkodtam ezen… – morzsolta a paplan csücskét Karcsi. – Itt hagyjátok a Bibliát nekem? – Persze, azért hoztuk! 107

– Én még hoztam egy magyarázatos könyvet is az evangéliumokhoz… – vett elő egy könyvet Péter. – Nekem sokat segített. Tudod, én is csak nemrég kezdtem olvasni a Bibliát… – De rendesek vagytok! Sosem gondoltam volna! – nézett rájuk Karcsi. – Mikor tavaly még együtt próbáltuk ki a borokat, emlékszel, Péter? Belevaló srácnak gondoltalak, de most már látom, hogy akkor mégsem voltál az. Mitől változtál meg ennyire? – Erikkel mentünk kirándulni és a teremtésről beszélgettünk. Erik beszélt Isten szeretetéről, ahogy menteni akarja a világot és minden embert hív magához. Akkor úgy éreztem, hogy válaszolni akarok erre a hívásra. – És nem akartál gondolkodni rajta előbb? Ez a döntés teljesen megváltoztatja az ember életét! – Akkor nem gondoltam át felettébb és ennek örülök is. Ha várok, talán nem ismerem meg azt az örömet, amit azóta érzek. Akkor jöhettek volna akadályok és sokkal nehezebb lenne. A Bibliában is olvastam, hogy akkor kell elindulni, ha meghalljuk Isten hangját. Ha tétovázunk, akkor az ellenség támad, kételkedést sugall, kirángat a kegyelem légköréből. Utána ki tudja, szól-e újra az Isten és mikor? Nem érdemes várni! – Péternek igaza van. Évekkel ezelőtt egyik barátomnál láttam egy riportot Sennával, az autóversenyzővel. Emlékszel még rá? Akkor ő volt esélyes a világbajnoki címre. A riport végén elmondta, hogy elért hozzá Isten hívó szava és sokat gondolkodik erről. Ha a versenynek vége lesz, azután majd egészen Isten felé fordul. Képzeld, a következő futamban karambolozott és meghalt! Nem volt azután! Annyira megrázott akkor! – Úgy tűnik, nekem is ez lesz a legfontosabb kérdésem a napokban… – mondta csendesen Karcsi. – Örülök, hogy ilyen sokáig itt voltatok és mindezt elmondtátok. Kérjétek a Jézusotokat, hogy segítsen, jó? – Rendben, imádkozni fogunk érted! Már eddig is megtettük! – állt fel búcsúzáshoz Erik. – Ezt a könyvet is itt hagyom. Különböző emberek megtéréséről szól… – Köszönöm! És várlak titeket megint! – Jövünk, ahogy lehet! – fogtak kezet Karcsival. – Szép jó napot a fiataluraknak! – köszönt barátságosan a belépő orvos. – Megvigasztaltátok a barátunkat egy kicsit? Ma nagyon ráfért! Biblia? – nézett kutatva Erik szemébe az orvos. – Magvas olvasmány… – Igen, mi szeretjük olvasni. – mondta Erik. – Látszik is rajtatok, hogy valahogy mások vagytok, mint a többi fiú… Régóta olvassátok? – Kicsi korom óta. – mosolyodott el Erik. 108

– Én néhány hete… – tette hozzá Péter. – Ez derék dolog! Még beszélgetünk erről! Mikor jöttök? – Holnap ilyenkor szeretnénk itt lenni… – Akkor találkozunk holnap! – veregette meg Erik vállát az orvos. – Hogy vagy, Karcsi? – Sokkal jobban! – Az remek! Egyre szebbek a röntgenfelvételek! Szépen forr össze a jobb lábad is! Reméljük a legjobbakat! A két fiú csendesen kiment a kórteremből. Csodálkozva néztek egymásra. Ez a beszélgetés váratlanul érte őket. Mi lesz ebből? Másnap reggel Péter elgondolkodva ült az asztalnál. Édesanyja szalonnás tojást készített reggelire, aminek fenséges illata visszahozta a valóságba. Mosolyogva nézte szorgoskodó alakját és nagy szeretetet érzett iránta. Mennyi mindent megtesz értük, hogy szép legyen az életük! Felkelt az asztaltól és átkarolta édesanyja vállát. – Szeretlek, anyukám! Édesanyja mosolyogva simította meg nagyfia arcát. Jólestek a gyengéd szavak, a mögötte érződő szeretet. Ákos is odabújt anyukájához és kisfiús mosollyal nézett rá. – Milyen jó, hogy mi egy család vagyunk! – Jó, bizony! Hálás vagyok Istennek, hogy két ilyen kedves fiút adott! – karolta át őket édesanyjuk. – De gyertek, együnk, mert kihűl a tojás. – terelgette őket az asztalhoz. Míg édesanya kiosztotta a tojást, Péter felaprított néhány paprikát, paradicsomot egy tányérra, Ákos pedig kenyeret szelt. Jó étvággyal fogtak a reggelihez. – Tíz órára megyünk Gyula bácsihoz, ugye? – kérdezte Péter. – Igen. Ma lesz az első alkalom. Nem tudom, hányan leszünk… – Úgy hallottam, 12 bemerítkező lesz. Két hét múlva lesz a nagy nap! – Én is mehetek veletek? Amíg ti beszélgettek, mi játszanánk Mátéval egy kicsit. – Jöhetsz, persze. Egy óra múlva indulunk…

Majdnem dél volt, mire a beszélgetésnek vége lett. Angéla, Bea és Marcsi egymásba karolva indultak le a dombról. Zoltán és Bálint is elbúcsúztak. Anna néni odalépett Péterékhez: 109

– Szeretnélek meghívni benneteket ebédre. Máté és Ákos nagyon belemelegedtek a játékba, Erik szívesen beszélgetne kicsit Péterrel, azután úgyis Karcsihoz mennek délután. Maradjatok kicsit velünk! – Köszönjük, örömmel maradunk. Úgyis régen beszélgettünk mi is. – mondta kedvesen Márta, Péter édesanyja. – De örülök! – mosolyodott el Péter. – Akkor kiülünk a sátorba Erikkel. – Ebéd után tiétek a délután! – nevetett Anna néni. Verőfényes dél volt, százágra sütött a Nap. Felmentek ugyan a kukoricasátorhoz, de csak úgy szikrázott a levegő. – Tegnapelőtt cseréltem a tavacska vizét. Minden este locsolni kell a füvet körülötte, hogy szép maradjon. Szórtam ide egy kis virágmagot, elég szépen kel… Egy-két hét és talán már virágzik is… – Nagyon szép lett! Mekkorát nőttek a füvek is! Fotóztál azóta? – Igen, kiültem pár napja… Egy seregélycsapat lepett meg. Nem is tudtam, hogy a seregély közelről ilyen szép! Mindig csak rosszat hallok róluk, hogy meglepik a cseresznyefát és képesek egy délután tönkretenni az egész termést. Majd a gépen megmutatom a képet. Késő délután készült és olyan szép, ahogy a napfény játszik az olajzöld, kissé fényes tollakon! – Most nem érdemes fotózni… Túl éles a fény… – Én is arra gondoltam, hogy inkább a lugasban ülhetnénk le. Meg mutatni is szeretnék valamit! Gyere! Erik az udvar felé indult és a fészer melletti farakásnál állt meg. – Nézd csak! – mutatott egy nyílásra a farakásban. – Ott fészkel egy házi rozsdafarkú pár. Véletlenül vettem észre. Egyik délután csak sétálgattam erre, mikor vékony hangocskákat hallottam. Elindultam a hang irányába és akkor pillantottam meg a kis madárkát, amint kireppent a farakásból. Egész mélyen van a fészek. Jó kis helyet találtak. Ez már a második költés lehet… – Ki kellene lesni, ahogy etetik őket… – Mindig a barackfára szállnak előbb, körülnéznek, azután mennek a fészekbe… Gyere el holnap egész napra és akkor megfigyeljük őket. Nem sokára kirepülnek a kicsik is… – Nagyszerű gondolat! – lelkesedett Péter. – Gyere, üljünk a lugasba, kellemesebb most ott… – Okosan! – ért oda éppen Anna néni. – Hoztam nektek egy kis fagyit és üdítőt! – tette a tálcát az asztalra, majd indult is a ház felé. – Köszönjük, édesanyám! – mosolygott Erik. – Jól fog esni ebben a nagy melegben! – A városban most még melegebb van… 110

– Ez igaz… Az aszfalt csak úgy süt ilyenkor. – Őszintén megmondom, nem sok kedvem van bemenni, de megígértük Karcsinak… - mondta Péter. – És a doktor úrnak is… Nem tudom, mit akar mondani… – mélázott el Erik. – Majd kiderül… Nagyon rendesnek látszik… De addig még van két óránk. Már sokszor gondoltam arra, hogy adós vagy nekem a megtérésed történetével! – Tényleg nem meséltem még el… Tudod, én születésem óta járok a gyülekezetbe. Tulajdonképpen hitben nőttem fel. Mióta eszmélni tudok, Jézus neve naponként elhangzott a házunkban. Olyan természetes volt mindig is nekem az, hogy Ő él és velünk van, mint a levegő. Igazán közel 9 éves koromban kerültem Hozzá. Éppen az új imaház épült, amikor egyszer édesapám engem is magával vitt. Akik ott segítettek, beszélgetni kezdtek, én pedig csendben bejártam a terepet. A ház állt már, a tető is fenn volt, de az ajtók és ablakok helye még üres volt. Mennyezet sem volt, csak a tető és a maradék gerendák szanaszéjjel hevertek a porban, benn az épületben. Aznap éjjel érdekes álmom volt. Ott voltam a félkész imaházban, egy ilyen gerendán ültem. Velem szemben Jézus ült és tanított engem. Nem emlékszem sem a szavaira, sem az arcára, de tudtam, hogy Ő volt! Attól a perctől kezdve biztos voltam benne, hogy az Ő követésére indulok. Jobban odafigyeltem a prédikációkra, sokat olvastam keresztény könyveket, így egyre jobban megértettem Isten akaratát. – Akkor merítkeztél be? – kérdezte érdeklődve Péter. – Akkor még nem. Valahogy nem volt alkalom… És éppen egy ébredés volt a gyülekezetben, amikor kiáradt a Szent Lélek sokakra. Én is szerettem volna megkapni ezt a csodálatos mennyei Vezetőt. Akkoriban minden hétfőn külön imaórát tartottak azok számára, akik közelebb akartak kerülni Istenhez. Csodálatos alkalmak voltak! – Hány éves voltál akkor? – Még csak 13. Az akkori lelkipásztor aggódott kicsit a fiatalságom miatt, a szívembe nem láthatott. Az Úr megint egy álmot küldött segítségül, hogy a testvért meggyőzze. Azt álmodta, hogy mentünk többen egy úton. Kegyetlenül fújt a szél, fákat csavart ki és döntött az útra. A villámok olykor keresztülhasítottak a viharos égen. Egyszer így szóltam: - Nézze, testvér! Fel van írva az égre, hogy 3 nap múlva itt lesz a világ vége! Ő akárhogy meresztette a szemét, csak valami körvonalakat látott. – Milyen furcsa álom! 111

– Tudod, éppen 3 nap múlva imádkoztunk és akkor megkaptam a Szent Lélek ajándékát. Az álom és az áldás között pontosan 3 nap telt el. Valóban vége lett a világnak bizonyos értelemben az én életemben és kezdődött egy új Jézus Krisztussal! – Minden álomnak ilyen fontos szerepe van? – gondolkodott el Péter. – Nem. Az álmokkal nagyon vigyázni kell! – mondta komolyan Erik. – Vannak, akik minden mozzanatot, amit álmodnak, megpróbálnak megmagyarázni és babonás félelembe vagy hiábavaló reménységbe esnek. Az olyan álmot, amely Istentől van, meg tudod különböztetni a többitől. – Hogyan? – Először is megmarad benned Isten jelenlétének tudata, ami örömmel és imádattal tölt el, közelebb visz Istenhez. Másodszor érzed a jelentőségét és az útmutatását. Isten ritkán szól álom által, de akkor meg tudja fordítani az életedet. – A Bibliában is olvastam, hogy Pál apostolt is álom által küldte Macedóniába. – emlékezett Péter. – Isten vezetése nagyon sokrétű! Csak meg kell mindig bizonyosodni, hogy valóban Ő szólított-e meg! Bár az ember lelke megérzi… – Nekem még nem szólt így az Úr… – Tudod, az mindegy, hogyan szól… Ha hallod a hangját a szíved mélyén, érted, hogy mit szeretne, akkor nem számít, hogy ez hogyan jutott el hozzád. A lényeg az, hogy tudjon vezetni. – Értem. – bólintott Péter. – Engem leginkább a Biblia Igéi által vezet. – Az Igében sok útmutatás van. Minden benne van, amit az embernek Istennel kapcsolatban tudnia kell ahhoz, hogy örök életet nyerjen. A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéje által. – mondja Pál apostol. – Olyan jó, hogy én is meghallottam Isten hívó szavát! És nemsokára bemerítkezek! – Örülök én is veled! – mosolygott Erik. – Boldog alkalom lesz! Emlékszem, ott álltam én is fehér ruhában, szívem tele volt Isten dicséretével, hogy engem is megtalált és kiválasztott! Úgy éreztem, ennél csak a Mennyben lesz nagyobb örömöm! – Én is várom már az alkalmat, amikor hitemről így is vallást tehetek! – mondta Péter. – Fiúk! Nem indultok még? – jött hátra Anna néni. – 10 perc múlva itt a busz… – Hű, de elment az idő! – nézett órájára Erik. – Tulajdonképpen készen vagyunk. Akár indulhatunk is… 112

– Ezt a rántott husit vigyétek el Karcsinak! Egy kis sütit is csomagoltam… - adott át Anna néni egy csomagot. – Örülni fog neki biztosan… A kórház épületében kellemesen hűvös volt a kinti levegőhöz képest. Szinte jól esett belépni… Karcsi szobáját hamar megtalálták. Még mindig egyedül volt… – Úgy örülök nektek! – mosolygott Karcsi. – Egész nap ezt az órát vártam! – Pedig majdnem elbeszélgettük az időt! – nevetett Erik. – Édesanyám figyelmeztetett… és ezt a kis ennivalót küldi neked! – De rendes tőle!... Pedig nem is ismer… – Meséltünk rólad neki, azóta mindig érdeklődik felőled. Tudod, szoktunk imádkozni is érted! – Nahát! – képedt el Karcsi. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire fontos vagyok nektek! De el kell hinnem, mert mindig jöttök hozzám, pedig bizonyára lenne más dolgotok is… – Na, megjöttetek? – lépett be vidáman a doktor úr. – Karcsi már nagyon várt titeket! Minden nap jöttök? – Igyekszünk, amilyen gyakran csak lehet. Tudjuk, hogy egyedül van szegény. – nyújtott kezet az orvosnak Erik. – Nagyszerű fiúk vagytok! – kezelt Péterrel is. – Most van egy kicsi időm az esti vizitig, szívesen töltöm veletek, ha megengeditek. – Persze, hogy megengedjük! – hozott széket Erik. – Tudjátok, a Biblia nekem is nagyon fontos, ezért figyeltem fel rá mindjárt. – kezdte az orvos. – Amúgy szólítsatok egyszerűen Dávidnak, nem vagyok még annyira öreg! – Nem lesz könnyű… – mondta félénken Péter. – Dehogynem! – bíztatta az orvos. – Krisztusban testvérek vagyunk! Ha Istent tegezhetjük és mégis tiszteljük, akkor ez sem lehet probléma. – Hát igen, csak a szokások… mégiscsak egy orvos… – Akkor én kérlek erre! Így jó? – mosolygott Péterre. – Rendben, megpróbálom… – adta be a derekát a fiú. – Szokatlan lesz…. – Mi már gyakoroljuk Karcsival, igaz? – nevetett Dávid. – Ma próbáltam néhányszor, tényleg nem könnyű… – mosolygott Karcsi is. – Majd belejövünk, ha többször találkozunk. – vélte Dávid. – A doktor úrnak… akarom mondani, neked mindig fontos volt a Biblia? – kérdezte Erik. – Nem mindig. – komolyodott el az orvos. – Az én családomban gyűlölt könyv volt. – Hogyhogy? 113

– A szüleim zsidók. A legtöbb zsidó pedig egyszerűen istenkáromlásnak veszi, amit a Biblia Jézus Krisztusról ír. – Olvastam már erről… – bólintott Erik. – Egyszerűen nem akarják meglátni, hogy Jézusban minden prófécia beteljesedett, amit Isten prófétái a Messiásról jövendöltek. Sajnos, minden mérlegelés, gondolkodás nélkül elvetik. – Ez borzasztó! Hogyan lehet, hogy Isten népe, a zsidó nép ennyire elfordult Jézustól? – Tudod, – mondta az orvos – már Jézus korában sem fogadták el Őt, mert királyi sarjat vártak, aki Dávid király trónjára ül és nagy néppé teszi Izraelt politikailag. Meg aztán Jézus rendre áthágta a zsidó hagyományokat, megtörte a szombatot, ezzel sokak ellenállását kivívta, főleg a vallási vezetőkét. – Miért tette ezt? – kérdezte Péter. – Mert a vezetők a saját rendelkezéseikkel gúzsba kötötték az embereket. Isten törvényéhez, amit Mózesnek adott, még tettek hozzá, szigorítottak rajta, így megnehezítették azt. Például meghatározták a lépések számát, amit egy ember szombaton megtehet. Ha messzebbre ment, egyszerűen megkövezték, mert megtörte a szombatot. Így szombaton még jót sem mertek tenni az emberek. Később ugyan kitalálták, hogy „ahol az ételem, ott a szállásom” alapon letették az ennivalójukat és onnantól számították újra a szombatnapi utat… Ezt akarta Jézus helyes mederbe terelni. – Így a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték… – Pontosan. Inkább egészen elvetették személyét, minthogy jobban átgondolták volna szokásaikat az Ige fényében. – mondta szomorúan Dávid. – Bár mostanában egyre több rabbi lát világosan és hisz Jézus Krisztusban. Ennek örülök! – A Bibliában írva van, hogy egyszer majd siratják az Úr Jézust, mint az egyetlen fiút… vagy valami ilyesmi… – emlékezett Erik. – Igen, Zakariás próféta jövendölte ezt: „A Dávid házára és Jeruzsálem lakósaira pedig kiöntöm a kegyelemnek és könyörületességnek lelkét, és reám tekintenek, akit átszegeztek, és siratják őt, amint siratják az egyetlen fiút, és keseregnek utána, amint keseregnek az elsőszülött után.” Tudjátok, csodálatos a Biblia, Isten szava. Ez a jövendölés még azelőtt íródott, hogy Jézus Krisztus élt volna… – Én is olvastam egy ilyen történetet… – emlékezett Erik. - Egy ezredes, aki szeretett vadászni, nem hitt abban, hogy a Biblia Isten beszéde lenne. Egyszer egy angol orvossal beszélgetett és elmesélte, hogy nagy utakat tett meg a keleti országokban. – Volt ön Babilonban? – kérdezte az orvos. 114

Akkor elmesélte a tiszt, hogy hallotta, hogy Babilon romjai között nagyon sok vad ütött tanyát, ezért felbérelt embereket, hogy elkísérjék oda. Amikor odaértek, már sötétedni kezdett. Nagyon megrökönyödött, mikor látta, hogy emberei visszafordulnak. Hiába kérte őket, hogy maradjanak, hiába ígért dupla pénzeket, nem segített. - Nem maradunk – válaszolták – és ha a világ minden pénzét ideadnád, még akkor sem maradnánk. Még nem volt arab ember egy sem, aki naplemente után Babilonban tartózkodott volna. Akkor jönnek a szellemek és kíméletlenül az alvilágba hurcolnak. Azonban mégis igazságosak akarunk lenni veled… Elmegyünk egy óra járásnyira, és reggel ugyanide visszatérünk. – És akkor mi lett a vadásszal? – kérdezte Karcsi. – Meg kellett várnia a reggelt… – És mi a történet lényege? – kérdezte kíváncsian az orvos. – Akkor az angol orvos felnyitotta a Bibliát és felolvasott egy próféciát, melyben valahogy így írt Ésaiás: Olyan lesz Babilon, a királyok ékessége, mint ahogy elpusztította Isten Sodomát. Nem lakják emberek, nem ver sátrat az arábiai, még a pásztorok sem, hanem vadállatok ütnek ott tanyát. – Hihetetlen, mennyire ráillik a kép az ezredes tapasztalatára! – csodálkozott Karcsi. – Pedig ez a prófécia akkor hangzott el, amikor Babilon még virágzása teljében volt! – Igen, tényleg igaz a Biblia! És amit a jövőre ír, az egyszer jelenné válik… – mondta komolyan az orvos. – Akkor eljön majd a nap, amikor a zsidó nép felismeri Jézusban a Messiást? – kérdezte Karcsi. – Igen, eljön! Már eddig is sok prófécia beteljesedett. Izrael állam léte már maga egy csoda! – Doktor úr, jöjjön gyorsan! – nyitott be egy nővérke. – A kettesben rosszul van az a kislány… – Jövök! – állt fel mindjárt. – Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk! Remélem, találkozunk még! – Reméljük! – mosolyogtak a fiúk. – Milyen kedves ember! – nézett utána Péter. – A végére tényleg elfelejtettem, hogy orvos… – Már délelőtt is beszélgettünk egy kicsit. – mondta Karcsi. – Megígérte, hogy néha benéz, hogy ne legyek egyedül. – Látod, Isten milyen jó hozzád! – nevetett Erik. – Valóban különös… – gondolkodott el Karcsi. – Lehet, hogy tényleg Isten keze van a dologban… Mármint, hogy itt vagyok… 115

– Ő megsebez, de be is kötöz… – idézett egy Igét Péter. – Épp ma reggel olvastam. A Jób könyvéből… – Ha elfogadod az Úr Jézust, akkor valóban áldásodra lesz ez a sok szenvedés. – Úgy legyen! Holnap is eljöttök? – Nincs terhedre, hogy minden nap itt vagyunk? – kérdezte Erik. – Dehogy! Ez a nap fénypontja! Ha nektek nem sok mindig idejönni… – Szívesen jövünk! Holnap is! – nyújtotta kezét Erik. – Addig is vigyázz magadra! – Igyekszem… Bár, most már talán Isten vigyáz rám… – Bizonyosan! Akkor holnap jövünk! Karcsi elgondolkodva nézett utánuk. Ha minden keresztény ilyen kedves, akkor jó lenne közéjük tartozni! Eddig gúnyolta őket, pedig semmit nem tudott róluk. Ezt jóvá kell tennie a többiek előtt… Bár, ki tudja, hol járnak… Egyedül Andris jön be néha… Talán vele beszélget erről…

A számítógép vonzásában – Édesanyám! Nem lenne ellenedre, ha ma újra felmennék Erikékhez? – kérdezte Péter az édesanyját. – Tegnap meghívott egész napra. Egy kismadár odaköltött a farakásukba és szeretnénk megfigyelni őket. Délután pedig bemennénk Karcsihoz, onnan jönnék haza. – Te is mennél, Ákos? – Én ma inkább itthon maradnék… Találtam egy érdekes könyvet… Valami Patrícia írta… Az a címe: Az ezüst út. Nagyon érdekes! – Jól van, legalább én sem leszek egyedül… – simította meg édesanya kisfia fejét. – Este majd együtt vacsorázunk! – Köszönöm, anyukám! – mosolygott kamaszos kedvességgel Péter. – Akkor csomagolok is. Hátizsákjába tett néhány holmit és a fényképezőgépét, amivel anyukája lepte meg a minap. Használtan vette és részletre, bár ez a gépen nem látszott meg. Ugyanolyan volt, mint Eriké. Gondosan csavarta a pulóverébe, mert tokja nem volt…

116

– Jókor jöttél! – üdvözölte Erik. – Éppen egy kis tízórait készítek. Kiülünk a lugasba, jó? – Persze! – mondta vidáman Péter. – A többiek? – Bevásárolni mentek… Rám nem tartottak igényt… – nevetett Erik. – De ha majd megérkeznek, segítünk behozni a dolgokat, jó? – Magától értetődik! – bólintott Péter. Jó étvággyal eszegettek és örültek az árnyas csendnek. A farakástól nem voltak messze, így fél szemük mindig ott volt. A párizsis kenyerek elfogytak éppen, amikor látták kiröppenni a madárkát… – Most szedeget mindenféle rovarokat és majd visszajön. Figyelnünk kell! Arra az ágra szokott szállni… – mutatott Erik a barackfa egy kiálló ágára. – Még nem is mutattam az új fényképezőgépemet! – nyitotta a táskáját Péter. – Igaz, nem új, de NikonD80-as, mint a tiéd. – Tényleg, hadd lássam! – vette kezébe Erik. – Egész rendes állapotban van, az objektívje is tiszta. Ez fontos! – A munkatársától vette anyukám, aki valamikor kedvet kapott a fotózáshoz, de nem nagyon van rá ideje. Most megszorult anyagilag és eladta. Havonta is törleszthetjük és ez jó nekünk. Úgy örülök! – Nagyszerű gép! – kattintott párat Erik. – Szépen rajzol az obi, jók a színek… Ahogy a szemén tartotta Péter gépét, megjelent az ágon a kis rozsdafarkú. Furcsa hangot hallatott, mintha egy ág törne el… Erik gyorsan lefotózta, majd Péternek adta a gépet. A kismadár besurrant a farakás közé és csak a csiporgó hangokról tudták, hogy éppen eteti a csöppségeket. – Most majd újra elmegy… – mosolygott Erik. – Ki tudja, hányszor egy nap… Úgyhogy többször is próbálkozhatunk. Húzódjunk közelebb… Péter egészen közel ment a fához, a lugas széle még éppen takarta. A madármama elszállt már, így feszülten várta, hogy visszatérjen. Már majdnem elzsibbadt a keze, ahogy tartotta a gépet, amikor rászállt arra az ágra. Csőrében apró kukacok tekergőztek. Figyelmesen körülnézett, majd a farakás egy kiálló fájára röppent és óvatosan beugrált a résen. A kicsik élénk csipogással fogadták a csemegét. – Nézd, milyen jó lett ez a kép! – mutatta Péter örömmel. – Ennél szebb nem is lehetne! Minden tolla szépen látszik, még a rozsdaszínű farka is! – Tényleg remek! – nézte a képeket Erik. – Nekem is már van róla pár fotóm. Mindjárt érkezik a párja is, ha a mama kirepül… Fotózd le a farakáson is! – Rendben. De közelebb nem mehetek, mert ott nem vagyok takarásban. – Innen is még jó a kompozíció! – mutatott a helyére Erik. – Nézd csak!... 117

Valóban jó képek készültek. Aztán már csak figyelték őket, ahogy rendületlen szorgalommal, megállás nélkül hordják az eleséget. – Most már megértem, hogy a rovarok mért olyan szaporák. – gondolkodott el Péter. – Ha az összes kismadár jóllakik, az tekintélyes mennyiségű mindenféle férget jelent… – Én azt a kitartást csodálom, ahogy egész nap megállás nélkül keresgélnek és csak hordják szakadatlanul. Minden áldott nap… Ilyenkor a szüleimre gondolok, hogy mennyit dolgoznak, fáradnak, míg sok év alatt felnövünk… A kapu előtt megállt egy autó és élénk dudálásba kezdett. – Megjött édesapám. Gyere, segítsünk behozni, amit vásároltak! – ugrott fel Erik. – Jó, hogy itt vagytok! – nevetett édesapa. – Rendesen megpakoltam az autó hátulját… – Sebaj! Egy pillanat alatt behordjuk! – kapta ki a szatyrokat Erik. Néhány perc múlva a konyhában sorakozott a sokféle csomag. A válogatásban is segítettek, édesanya kezére adtak mindent. – Ügyesek voltatok, köszönöm! – mosolygott rájuk édesanya. – Most hamar rendbe teszem a konyhát és ebédelhetünk is! Tegnap főztem töltött paprikát, ma csak melegíteni kell… – Hú, az finom! – nyalta a száját Péter. – Az egyik kedvencem! – Majd szólok, ha megterítettem! – mondta kedvesen Anna néni. – Gyere, addig mutatok valamit a szobámban! Fenn az emeleten mintha picit melegebb lett volna, Erik bekapcsolta a ventillátort. – Találtam a neten egy fotós oldalt, ahová fel lehet tölteni a fotóinkat. A többi fotós értékeli, leírja, hogy mi a hibája vagy miben jó. – ült a számítógép elé Erik. – A napokban feltettem az őzes képet és elég jó pontot kaptam rá. – 4,6 – nem rossz! – ismerte el Péter. – Főleg így elsőre… A többi képet is felteszed? – Ahhoz kreditpontot kell gyűjteni. Ha értékelem mások fotóit, azért kapok pontokat, 0,1 kreditet egyért. – Akkor nagyon sokat kell értékelned! – lepődött meg Péter. – Hát, igen…Méghozzá szakmai szempontok alapján. Értékelni kell a hangulatát, mondanivalóját, címét, a téma elhelyezését, szerkesztését, a kép élességét, színharmóniáját… – Az komoly munka! 118

– Ha jó kedvvel csinálom, még élvezem is! Annyi üzenete lehet egy fotónak! – mondta lelkesen Erik. – Holnap egész nap ezzel szeretnék foglalkozni. Ha én értékelem a legtöbb képet aznap, akkor kapok 6 jutalomkreditet. – Nem veszi el túl sok idődet? – aggódott Péter. – Tudod, szünidő van, belefér… – legyintett Erik. – Jöhettek ebédelni! – kiáltott fel Anna néni. Az ebéd finom volt. Mindenki csendben evett, csak a kanalak zörgését lehetett hallani. Hamar kiürültek a tányérok. Anna néni mosolyogva figyelte. – Kinek adhatok még? – kérdezte vidáman. – Én ennék még egy gombócot! – mondta szerényen Péter. – Én is kérnék! – csatlakozott Erik. – Nagyon finomra sikerült! Anna néni örömmel mert újra. Egy háziasszonynak ez a legszebb dicséret… – Az biztos, hogy jól főz az én Annám! – mondta elismeréssel Gyula bácsi. – Ti meg csak egyetek, mert most nőttök, fejlődtök, kell az energia! A fiúk próbáltak is megfelelni a bíztatásnak, és még egy gombócot eltűntettek… – Felséges volt ez a töltött paprika! – sóhajtott a szobájában elnyújtózva Erik. – Legszívesebben aludnék egyet, de akkor elmegy az egész délután. Inkább nézegessük a fotókat, jó? – Nézegethetjük! – egyezett bele Péter. – Van egy fotós, Mazsola néven van fenn, nagyon szépek a madárfotói. Olyan lágyak, mintha puha kis vattagombócok lennének, mégis kellően élesek. – mutatta Erik. – Tényleg szépek! – nézte sorban Péter a képeket. – A fény lehet a titka… – Erőslacc képeit is szeretem… Az elrejtettség érzését kelti bennem ez a virágfotó. Nézd csak ezeket a mély színeket! – Csodaszép! Ez az átlós szerkesztés nagyon előnyös! Sosem láttam még ezt a virágot… – mutatott egy másik képre Péter. – Írhatunk is értékelést, ha már beszélgetünk róla! Az a kép címe, hogy „Unalmas tucatka”. Szerinted az? – kérdezte Erik. – Nézzük csak… „Unalmas? Kizárt! Annyira nem az, hogy nem is ismerem! Erre, délen nem honos... Legalábbis én még nem láttam... Hol fotóztad? A kép pedig méginkább nem az! Az ellenfény kedvessé, meleggé varázsolja a színeket. Csodaszép!” 119

– Ő erre válaszolni fog? – Igen. Megjelenik nála az értékelés, és módja van írni az értékelőnek. Egy igazán jó értékelésért néha plusz kreditet is adhat. De ez most nem olyan szakmai értékelés volt… – Nézd csak, micsoda érdekes kép! – mutatott egy fotóra Péter. Egy nyitott könyv közepébe gyűrű volt állítva, annak árnyéka szív alakot formázott a lapon. – Nagyítsd, ki, légyszi! – Húha, egy zsoltáros könyv… Ennek aztán van mondanivalója! Írok értékelést a fotósnak… – lelkesedett Erik. – „Nagyon sokat mond nekem a fotód! Külön örömmel tölt el, hogy a könyvben egy zsoltár szövegét olvashatom, ami máris felülemeli gondolataimat a látszaton! A gyűrű, az általa vetített szív-árnyék szeretetkapcsolatra utal – remélhetőleg Azzal, akiről szól a zsoltár. Nagyon beszédes kép, köszönöm az élményt!” – Most bizonyságot is tettél az Úr mellett! – ámult Péter. – Kíváncsi leszek a válaszra… – Nem akartok még indulni? – kopogott be édesanya. – Ilyenkor szoktatok Karcsihoz menni… – Mindjárt megyünk… – nézett az órára Erik és kelletlenül kikapcsolta a gépet. – Ma valahogy nem sok kedvem van elmenni… – De tudod, hogy Karcsi mennyire vár! – Tudom, persze, megyünk is, csak szívesebben időznék a képekkel… A virágok világának üdesége után a kórházi szoba lesötétített, fojtott levegője nyomasztóan hatott rájuk. Karcsi éppen aludt. – Felköltsük? – kérdezte suttogva Péter. – Szerintem hagyjuk aludni… – súgta Erik. Óvatosan mindent az éjjeliszekrényre tett, amit hoztak és csendben elhagyták a szobát. Odakint szinte fellélegzett Erik. – Nem tudom, mi az oka, de ma valahogy nem volt bennem semmi mondanivaló Karcsi felé. Talán jobb is így… – Lehet, hogy szomorú lesz, hogy nem beszélgettünk vele… – Holnap úgyis eljövünk. – Rendben, akkor holnap találkozunk! – nyújtott kezet Péter. – Köszi a mai napot, jól éreztem magam! – Örülök neki! Én is… – búcsúzott Erik és futásnak eredt, mert éppen az ő busza állt a megállóba. Ahogy egyedül maradt, leverten nézett ki az ablakon… Olyan üresnek érezte magát, nem volt egy értelmes gondolata sem. Az a meghitt öröm sem volt a szívében, amit Isten jelenléte ad. Valami nincs rendben… 120

de mi? Á, lehet, hogy csak rossz kedvem van ma… – gondolta. – Nem is csinálok semmit már, legfeljebb a képeket nézem… Amint a képekre gondolt, elevensége visszatért. Alig várta, hogy bekapcsolja a gépet és lássa, írtak-e választ, küldtek-e a képére értékelést. Késő estig ezzel foglalkozott. Garantáltan övé lesz a sok jutalomkredit, mert képtelenség, hogy ennél többet értékelt volna valaki. Már nagyon álmos volt, de megvárta az éjfélt, hogy láthassa, valóban megkapta-e… Igen! 6 kredit ékeskedett a neve alatt! Most akár hat képet is feltölthet! Melyiket is… – keresgélt a fotói között. Ez a virág egészen kedves, mutatós, de talán nem elég éles. Virágnál mindig a közepén, a porzókon kell legyen a DOF… De talán ez a másik… Kicsit vágott a kép egyik széléből, így átlóba került a két harangvirág. Sötétített rajta csöppet, adott rá egy kis kontrasztot… egyre jobban tetszett a kép… Valami csinos keret és máris teheti fel. Erdei harangok – ez lesz a címe!... Milyen jól mutat a képek között… Kíváncsi lesz, hány fotósnak tetszik majd, mit írnak róla… Fáradtan dőlt az ágyba, de az izgalomtól nem tudott aludni. Egyre arra gondolt, melyik öt képet tegye még fel. Szeme előtt virágok tűntek fel, lepkék cikáztak… sokat forgolódott, míg végre elaludt.

Jó hír – Azt hittem, már nem is jössz! – nyújtott kezet Péter. – Elkéstem az előző buszt… – mosolyodott el Erik. – Képzeld, sok értékelést kaptam a harangvirágos képemre és sokan válaszoltak az értékeléseimre is! Újabb két kreditet kaptam az értékelésekért, most sok kreditem van! Szerinted melyik képemet tegyem fel? – Nem tudom, Erik… Talán a mókusosat… – Nézegettem, de fotós szemmel mégsem olyan jó… Talán a gombákat teszem fel, azokat olyan érdekesen süti a Nap… – tervezgetett Erik. – És te mit csináltál délelőtt? – Olvastam… Tudod, a Messiás-t… Nagyon érdekes könyv! Mintha én is ott járnék Jézussal Galileában… Éppen ott tartok, amikor egy csodálatos nap után hajóba küldi a tanítványait, hogy menjenek át a túlsó partra, ő maga pedig imádkozik. De hatalmas vihar kerekedett a tengeren, toronymagas hullámok omlottak rájuk, majdnem elsüllyedtek! Eszelős félelemmel várták a halált, amikor egy fehér alakot láttak közeledni a víz 121

tetején. Ettől még jobban megijedtek, míg fel nem ismerték, hogy az Úr jön feléjük. – Ismerem a történetet. Ő parancsolt a viharnak és a tenger elcsitult… Képzeld, micsoda kép lenne ebből! – Te mindent képekben látsz! – nevetett Péter. – Tényleg így van… – gondolkodott el Erik. – Bármilyen tárgyra nézek, gondolatban már helyezem is kompozícióba, hogyan lenne a legjobb… – Na, meg is érkeztünk… Karcsi biztosan örül… Úgy látszott, Karcsi megint alszik, de amint közelebb mentek, hirtelen kinyitotta a szemét. – Sziasztok! Nem mertem elaludni, hátha megint elmentek… – Szia, Karcsi! – köszöntötték. – Felkelthettetek volna tegnap! Úgyis olyan unalmas nap volt. Dávid doktor is szabadnapos volt, anyuék sem jöttek tegnap… – Olyan jól aludtál… – Nem baj, fő, hogy most itt vagytok. Mi hír a nagyvilágban? – Semmi különös hírről nem tudunk… Egyik nap telik a másik után… – Azt hittem, nektek érdekesebbek a napjaitok… – Ezen a nyáron sokat kirándultunk Gyula bácsival, jártuk az erdőt… De azt mondtad akkor, hogy az számodra unalmas… – mondta Péter. – Igen, akkor unalmas volt… De most mit nem adnék azért, ha meg tudnék tenni egy ilyen túrát! Végre friss levegőt szívhatnék, a fehér szobafalon kívül látnék valami színeset, a fertőtlenítő szagán túl éreznék virágillatot… – Majd ha felépülsz, akkor eljössz velünk, jó? – próbálta vigasztalni Erik. – Hol lesz az még? Hat hét… szinte örökkévalóságnak tűnik… Bár Dávid doktor azt mondja, szépek az eredmények…Egy-két hét és levehetjük a gipszet és a csörlőket. Igaz, még újabb műtét következik, amikor kiszedik ezeket a vasakat… – dugta ki abroncsos lábát nagy nehezen a paplan alól. – Aztán rehabilitáció… Újra meg kell tanulnom járni… Valószínűleg az iskolát sem kezdhetem el rendes időben… – Majd segítek! – mondta készségesen Péter. – Egy osztályba járunk… Mindig viszem a leckét, elmondom a magyarázatot és együtt tanulunk. – Meglátjuk. Még messze van. Az iskola igazán nem érdekes. Viszont olvastam a könyvet, amit hoztatok. Amiben az a sok élettörténet van. Most már látom, micsoda élettől menekültem meg. Nem is tudtam, hogy emberek ilyen mélyre süllyedhetnek… – A bűnnek nagy hatalma van… 122

– Már meg is köszöntem Istennek, hogy megállított! Belátom, hogy sok rossz dolgot tettem. Idővel olyan mélyre kerültem volna, mint ezek az emberek a könyvben… – Isten útjai csodálatosak! Első pillanatra keservesnek látszik, de azután látjuk, hogy mégis jót tett velünk! Isten úr a helyzetünk felett! – mondta lelkesen Péter. – Én is ebben reménykedem. Képzeljétek, délelőtt kértem Őt, hogy fogadjon el engem is. Azóta valahogy olyan klassz minden… – És ezt csak most mondod? – csillant fel Péter szeme. – Ez nagyszerű! Hú, de örülök! – Én is örülök! Bocsánatot kértem azért, mert gúnyolódtam felette és más bűneimért is. Most valahogy olyan könnyű vagyok… – Isten irgalmas! Megbocsátott neked is! Most öröm van a Mennyben! Még sokáig elbeszélgettek új örömükben, szinte nem is érezték az idő múlását. Csak mikor a nővérke hozta be a vacsorát, akkor döbbentek rá, milyen késő van. Sietve elbúcsúztak a közeli viszontlátás reményében. – Nahát, micsoda örömhír várt ma! Nem hittem volna! – mondta még az utcán is mosolyogva Péter. – Tényleg igaz, hogy Isten megsebez, de be is kötöz. Láttad Karcsi arcán azt a tiszta örömöt? Nem csak a teste gyógyul, hanem a lelke is! – Valóban csodálatos, amit cselekszik velünk az Úr ezen a nyáron! – mondta elgondolkodva Erik. – De valamiért most nem olyan nagy az örömöm, mint amikor te megtértél. – Fáradtnak is látszol, olyan kedvetlennek… – Majd próbálok többet pihenni. Lehet, hogy holnap nem jönnék, nem baj? – Nem, persze, pihenj csak! Majd az ifjúsági órán találkozunk! – Rendben! Addig is Isten áldjon! – nyújtotta a kezét Erik. – Téged is! – mosolygott Péter. Néhány esős nap következett, ami felüdülést hozott. Kicsit lehűlt a levegő, kellemesebb lett az élet. Péter segített édesanyjának gyümölcsöt hámozni, lekvárt eltenni. Öröme telt a munkában. Sokat beszélgettek egyegy bibliai történetről, Isten törvényeiről. Izgatottan várták a bemerítési ünnepélyt, ami a következő vasárnapon lesz. Készültek rá nagyon! Karcsihoz is minden délután bement a kórházba, mert látta, mennyire örül neki. Sokat beszélgettek Jézusról. Péter mindig elmesélte, amit a Messiás-ból olvasott, mert Karcsi szívesen hallgatta. Összevetették az evangéliumokkal és sokat tanultak így együtt. 123

Egyik délután Léviről beszélgettek, az adószedőről, aki később a Máté nevet kapta. Ő otthagyta mindenét, pénzét, munkáját, amikor Jézus hívó szava elért hozzá. Éppen ezt taglalták, amikor Dávid doktor lépett be mosolyogva. – Szép jó napot a fiataluraknak! Jó hírem van! Holnap gipszlevétel és a csörlőket is eltávolítjuk! – Ez tényleg jó hír! – örült Karcsi. – A vasakat mikor veszik ki? – Az még odébb van egy kicsit. Nem lehet mindent egyszerre! – Akkor holnaptól már jobban forgolódhatok? De jó! Végre, nem leszek úgy ágyhoz kötve! – De nem ám! Szép lassan kiülsz az ágy szélére, majd mankóval teszel is pár lépést. Lassan elkezdődik a munka! Vége a lebzselésnek! – emelte fel tréfásan az ujját Dávid doktor. – Én nem is bánom! – mosolygott Karcsi. – Igazán meguntam már ezt a szobát… – Hát, akkor holnap… – indult is kifelé. – A doktor úr tudja… azaz tudod, hogy milyen fontos lépést tett Karcsi? – Lépést? – hökkent meg Dávid doktor. – Csak nem azt akarod mondani, hogy felkelt az ágyból? – Nem, dehogy! – nevetett Péter. – Hanem hogy kérte Jézustól, hogy fogadja el őt is… – Én ne tudnám? – nevetett most már Dávid is. – Hiszen minden nap beszélgetünk a hit útjáról. Legkedvesebb betegem Karcsi és igen örülök, hogy Jézus Krisztus megkereste őt, mint elveszett báránykát! Most mennem kell, de még sokat beszélgetünk, rendben? – Persze! – mondták egyszerre. – Szervusztok! Legyetek jók! – intett az orvos vidáman. – Szervusz! Igyekszünk! – válaszolták a fiúk. – Nagyon kedves. Minden nap bejön egy kicsit, ahogy az ideje engedi. Már mindenki úgy emleget, hogy a Dávid doktor betege… – Tényleg Isten ajándéka ő… – Igen, és te is! – mondta Karcsi. – Én? – Persze. Titeket küldött az Úr hozzám, hogy felemeljen. Tényleg javamra vált ez a hosszú betegség! – Holnap már felkelhetsz!

124

– Igen! Anyukám hogy fog örülni! Ő is sokat aggódott értem… A fatert nem érdekli, ő biztosan most is részegen fekszik már valahol… de anyu örülni fog… Karcsi hangja szomorú lett. Kicsit megérintette az a gondolat, hogy lassan haza kell majd menni. Ugyan nem volt jó itt feküdni, de annyi csodálatos dolog történt vele, valahogy biztonságban érezte magát. Péter megérezte, hogy Karcsi szeretne egyedül maradni, ezért elbúcsúzott. Hazafelé azon gondolkodott, hogy neki nincs apukája, mert meghalt. Nem volt rossz ember, édesanya mindig szeretettel emlékezik rá. Neki is csak szép emlékei vannak róla. De már 7-8 éve, hogy egyedül vannak. El sem tudna képzelni egy részeges, verekedő, káromkodó, durva apát. Biztosan megszökne ő is otthonról… Ahogy így elgondolkodott, észre sem vette, hogy Andris jön vele szemben. – Szia! De régen láttalak! – köszönt rá. – Szia, Andris. Hát, jó néhány hete tényleg… – Hová mész? – Éppen Karcsinál voltam és most ifjúsági órára megyek. – Egy hete voltam nála és arról beszélt, hogy azt az Istent keresi, akit meggyalázott. Nem tudom, megtalálta-e? – Igen, megtalálta. Sokat beszélgetünk erről… – Ahogy beszélt róla, arra gondoltam, hogy én is szívesen vennék egy kis oktatást ebben a témában… Nem mehetnék el veled arra az ifjúsági órára? – Dehogynem! – mondta Péter örömmel. – Oda bárkit szívesen várnak! – A szüleim délutánosak, csak itt az utcán unatkozom. Hátha engem is elér valami abból a jóból, amit belőletek érzek!

„Vesd porba a nemes ércet…” Sokan összejöttek ifjúsági órára. Péter bemutatta mindenkinek Andrist, aki talált még egy ismerőst Bálint személyében. Valamikor szomszédok voltak és most örültek a találkozásnak. Éneklés után először Marcsi mondott néhány szót. Arról beszélt, hogy a bennünk lévő Szent Lélek jelez, hogy ha valami nincs rendben. Megszólal bennünk az a titkos vészcsengő és olyankor jó megkeresni az 125

okát és helyrehozni, korrigálni a hibás lépést, hogy a keskeny úton maradjunk. Erik feszülten figyelt, mert úgy érezte, hogy ez éppen neki szól. Napok óta cseng benne az a bizonyos vészcsengő. Érzi, hogy távolodik az Úrtól, nincs meg az a belső öröme, ami korábban megvolt. Olvassa ugyan a Bibliát minden reggel, de mintha semmit sem mondana… Igen, meg kell keresni ennek az okát, mert ez így nem jó… Lenke üdvözölte Andrist és mindjárt folytatta is Marcsi témáját. Egy érdekes bibliaverset olvasott fel: „Vesd a porba a nemes ércet, és a patakok kavicsába az ofiri aranyat: És akkor a Mindenható lesz a te nemes érced és a te ragyogó ezüstöd. Bizony akkor a Mindenhatóban gyönyörködsz, és a te arcodat Istenhez emeled. Hozzá könyörögsz és meghallgat téged…” Jób. 22: 24-27. – Vannak időszakok – kezdte Lenke, – amikor nem tudjuk az arcunkat Istenhez emelni. Úgy érezzük, mintha fal lenne Isten és ember között. Ennek oka mindig a bűn. Ahogy Marcsi is mondta, érdemes megkeresnünk az okát, hogy helyreálljon Istennel a régi, meghitt kapcsolat. „Egyszer egy ember meglátogatta a barátját, aki megmutatta neki a falut, ahol élt. A falu főterén egy gyönyörű kastély állt, körülötte tágas park pompázott sok virággal. Megálltak előtte, gyönyörködtek benne. – Vajon mit érhet ez a birtok? – kérdezte a vendég. – Az árát nem tudom biztosan, de azt tudom, hogy mibe került a tulajdonosának. – Nos? Szeretném tudni… – Ráment a lelkének az üdvössége!” Vannak nemes és jó dolgok, amik csak azért válnak bűnné, mert elfoglalják a szívünkben azt a helyet, ami Istent illeti meg! Több időt szentelünk rá, nagyobb a lelkesedésünk iránta, szívesebben foglalkozunk vele, nagyobb örömünk van benne… Érték lett a számunkra. Valóságos érték: nemes érc, ofiri arany! Vannak dolgok, amikben semmi kivetnivaló nincsen, mégis akadállyá válik az Istennel való kapcsolatban. Ha ezt érzékeljük, ne sajnáljuk kidobni, ha mégoly kedves is nekünk, mint az arany! Amikor Pál apostol megtért a damaszkuszi úton, ahol Isten fénye ráragyogott, akkor élete teljesen új fordulatot vett. Ami addig érték volt a számára: előkelő neveltetése, gondos, kiemelkedő iskolázottsága, egzisztenciája a farizeusok között, méltósága, hírneve – mind a porba került! Ami drága volt korábban, már csak „kár és szemét”. Az Úrért! 126

A mi igazi célunk a földi életen túl van. Itt töltött éveink alatt tesszük meg az utat odáig. Nem bizonytalan dologért futunk, hanem a győztesek hervadhatatlan koszorújáért és az örök életért! Ha egy sportoló az olimpiára készül, akkor mindenről lemond – értékes, tiszteletre méltó dolgokról is – azért az egy célért! Úgy táplálkozik, hogy a lehető legjobb formájában legyen. Naponta edz, fárad, küzd órákon át, hogy felkészüljön. Szinte semmi mással nem foglalkozik, ami idejét és erejét elvenné ettől a tevékenységétől. Mindent ennek az egynek rendel alá, remélve, hogy győzni fog! Mi választhatunk: földi vagy mennyei célokért futunk? Aki ma el tudja dobni a nemes ércet és az ofíri aranyat, annak a Mindenható Isten kárpótol mindent! Milyen szépen írja az Ige: „Kiáltasz hozzám és én meghallgatlak! Megszabadítom a nem ártatlant is a te kezeid tisztaságáért!” Eljön majd egy nap, amikor ott fenn a Mennyben Isten trónja előtt állnak azok, akik győztek! Akik mindent veszni hagytak Istenért, mert Ő volt a legfontosabb számunkra! Azok különleges ajándékot kapnak: fehér kövecskén új nevet! Ez a név nagy titok lesz! Csak Isten tudja és az, aki kapja! Egy bensőséges megbecsülés, mint egy titkon súgott drága szó! Minden aranynál többet ér! Kívánom nektek, hogy ragyogjon túl a mindennapokon a Menny tiszta fénye! Ha látjátok a célt, kitartóbban tudtok futni – mindent beleadva! Ámen. – Amíg beszéltél – mondta halkan Lídia – Isten megmutatott egy dolgot nekem, amit le kellene tennem. Lesz miről gondolkodnom… – Bennem is van egy ilyen elhatározás. – szólt Bálint is. – Én mindennél jobban szeretném azt a fehér kövecskét! – Az is drága ígéret, hogy ha kidobunk mindent, ami az Úr elé tolakszik, akkor Isten meghallgatja az imádságainkat! – gondolkodott el Zsuzsi. – És megszabadít másokat is miattunk! – toldotta meg Erik. – És te, Andris, értettél valamit az Igéből? – kérdezte Lenke. – Én még nem látom igazán azt a mennyei célt, hogy elindulnék, de keresni fogom… Az biztos, hogy rengeteg minden van a szívemben, ami mind akadály lehet. Lehet arany is, de főként értéktelen kavicsok… – Isten segíteni fog, hidd el! – biztatta Lenke. – Ha keresed Őt, megtalálod, mert Ő már tárt karokkal vár! – Megpróbálom… Az imádság után mindenki elszéledt. Erik most nem busszal ment, hanem gyalog. Gondolkodni akart Istennek üzenetén. Azt napok óta érezte, 127

hogy valami nincs rendben. Valami Isten elé került a szívében. Míg Lenke beszélt, az Úr megmutatta neki, hogy ez a fotózás volt. Mást se csinál napok óta, mint képeket dolgoz fel, értékel, lesi a többiek válaszát, a pontozást, bosszankodik a kritikákon, örül a dicséreteknek… Nem szívesen mozdul el a gép mellől. Ha el is megy, az első dolga, hogy keresi ezt az oldalt, amint hazaér. Tényleg elfoglalta az első helyet a szívében! – Ezért vagyok ilyen kedvetlen! – gondolta csodálkozva. – A Biblia unalmas lett, a barátaim is… Karcsinak sem tudtam mit mondani, mert eltávolodtam Istentől… Haszontalan lettem. De én ezt nem akarom! Én az Úr szolgája szeretnék lenni, aki segít másoknak! Úr Jézus, bocsáss meg nekem! – súgta. Könnyes szeme a csillagok fölé kémlelt, szíve Istent kereste. – Nem megyek többé arra az oldalra, Te vagy a legdrágább nekem! És milyen csodálatos! Eláradt benne a jól ismert békesség, Isten jelenlétének öröme. Ezt soha semmiért nem cseréli fel! Nincs ennél szebb érzés a világon! Az Úr Jézus megbocsátott!

Fehér ruhában Végre elérkezett a nagy nap! Erre gondolt Péter, ahogy az ágya szélén ült reggel. Akaratlanul is összekulcsolta a kezét, ahogy gondolatai Istent keresték. A hála és az odaszánás érzései kavarogtak benne… Kért az Úrtól egy útravaló Igét. Ahogy kinyitotta a Bibliáját, erre az Igére esett a tekintete: „És közöttetek járok, és a ti Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek!” (3Móz.26:12.) Milyen csodálatos ígéret! Tizennégyen álltak fehér ruhában a gyülekezet előtt. Tizennégyen határozták el, hogy mostantól új életet kezdenek Istennel. Elindulnak az Ő követésére… Arcukon valami tiszta öröm ragyogott, tekintetükben komoly elhatározás tükröződött. Az ifjúság zenés, verses műsorából megannyi jó tanács, bíztatás hangzott feléjük, amit átjárt a mennyei öröm. Gyula bácsi az alámerítés fontosságáról beszélt, amiben maga az Úr Jézus is példát adott, pedig neki nem volt szüksége rá, de ennyire fontos ez a lépés! Beszélt arról a változásról is, ami ezt a bizonyságtételt követi majd. A kísértésekről, a támadásról, de az Úr Jézus védelméről is, hiszen mostantól Hozzá tartoznak ők is. 128

– Nekem is ezt ígérte az Úr! – ködlött fel Péterben a reggeli Igéje. Istenetek leszek és ti az én népem lesztek. Milyen csodálatos! Ahogy ünnepélyesen a medence felé mentek, Péter észrevette, hogy az egyik testvér zsebéből feketén kandikált ki a pénztárcája. – Testvér! – súgta halkan. – Véletlen a zsebében maradt a pénztárcája… – Nem véletlen az, fiam! – mondta a testvér komolyan. – Annak velem együtt be kell merítkeznie! Tudod, míg nem hittem Istenben, két kézzel szórtam a pénzt szórakozásra. Ezentúl másképp lesz! Az Úr ügyére fogom adni annak a kétszeresét! Péter csodálkozva hallgatta. Zákeus jutott eszébe, aki az Úr Jézussal való találkozása után hasonló elhatározásra jutott. Akkor azt mondta Jézus: „Ma lett üdvössége ennek a háznak!” A Lukács evangéliumában olvasta… Minden bemerítkező néhány mondatban elbeszélte megtérésének történetét, találkozását az élő Jézussal. Meghatott bizonyságtételek voltak ezek, régi életek felködlő foszlányai, megjárt mély útjai nyomán, de az új kezdet boldog reménységével. Arról a csodás szeretetről beszéltek mindannyian, ahogy az Úr ma munkálkodik, keresve az elveszetteket. Eljött a pillanat, amikor Péter is ott állt a vízben. Ahogy behunyta a szemét, úgy érezte, mintha a Jordán hullámai fognák körül és hallaná a zord próféta, János hangját: „Térjetek meg!...” De ehelyett Gyula bácsi hangját hallotta: – Én téged, Kertész Péter, alámerítelek a te hited megvallására és bűneid bocsánatára az Atya, a Fiú és a Szent Lélek nevében! Abban a pillanatban még hallotta az énekkar dallamát: „Dicsőség, dicsőség Istennek!”, majd lágyan elborította a víz. A következő pillanatban segítő kéz emelte, fehér lepedővel körülfogták a kíváncsi szemek elöl, és a pár lépésnyire lévő öltözőbe kísérték. Szívében ujjongott az öröm: – Tiéd vagyok, Úr Jézus, egészen! Semmi el nem szakíthat Tőled! A pillanat nagyszerűsége elmúlt, de ott maradt belül az Úr jelenlétének csodálatos öröme… A gyülekezet még imádkozott értük és útravalót is kaptak. Egy emléklapot, egy Bibliát és egy szál kardvirágot. – Ez a lapocska emlékeztessen titeket a mai napra, ha néha előveszitek! A Bibliát naponta olvassátok, mert élet van benne és útmutató a számotokra! Istennek minden akarata benne van elrejtve! A kardvirág jelképezze a 129

Lélek kardját, amit a mai naptól fogva forgattok majd. Az Úr legyen veletek és tartson meg titeket, hogy majd egyszer, fenn a Mennyben mindannyian ott legyünk a fehér ruhások nagy seregében és pálmaággal a kezünkben énekeljük a Bárány Énekét! A testvérek örömmel köszöntötték őket a megváltottak nagy családjában. Péter édesanyját kereste és boldogan ölelte át, hiszen közös volt az élmény, egyszerre léptek be Isten népe közé. Ebben a pillanatban erősebb volt közöttük a szeretet, mint bármikor korábban. Isten gyermekei lettek! Péter alig várta, hogy átélését megossza Karcsival. Erikkel még este megbeszélték, hogy együtt mennek. – Régen voltam Karcsinál… – mondta Erik odafelé. – Valóban… fáradt voltál… én megértem. – Tudod, igazából a szívemmel volt a baj… – Csak nem voltál beteg? – rémült meg Péter. – Nem, dehogy… Csak a kapcsolatom romlott meg Istennel… Túl fontossá vált a képfeldolgozás… Éjjel-nappal az foglalkoztatott, szinte szenvedéllyé vált… – Igen, éreztem rajtad a változást… Bár a fotózás és a képfeldolgozás is szép dolog. – Igen, valóban. – hagyta helyben Erik. – De ifjúsági órán értettem meg, hogy még a tiszteletre méltó, nemes dolgok is válhatnak akadállyá, ha fontosabbak lesznek Istennél. – Így már értem. Lehet, hogy egyszer nekem is meg kell tanulnom ezt a leckét… Jelenleg azonban minden gondolatom az Úr Jézus. – Ez az első szeretet. Vigyázni kell rá, soha el ne veszítsük! Nekem most majdnem sikerült… – Milyen jó, hogy Isten időben szól az ő szolgáin keresztül! Lenkének az Úr adta ezt a gondolatot, ezt az Igét, hogy ezzel szolgáljon. – Isten sokféleképpen üzen. Ha meghalljuk szavát és szót tudunk fogadni Neki, akkor Ő megőriz minket! Egy szirénázó mentő éppen akkor kanyarodott a kórház felé, egymás szavát sem értették tőle. A hordágy, amit kiemeltek, csupa vér volt, sietve tolták az épületbe… – Szegény… biztos balesetet szenvedett… – Így nézhetett ki Karcsi is… de hála az Úrnak, ő már jól van. Még az Urat is megismerte! – nyomta meg a lift gombját Erik. 130

Ahogy kinyílt az ajtó, Andris szállt ki belőle. – Szia! Csak nem Karcsinál voltál? – csodálkoztak rá. – De igen. Meglátogattam egy kicsit. – mosolygott Andris. – Jól teszitek, hogy jöttök, mert holnap másik városba szállítják… – Várható volt… De ez javulást jelent! – Hát akkor sziasztok! Mennem kell… – Szia! Jó, hogy találkoztunk! Majd hívlak! – de már csukódott is az ajtó… Karcsi szomorkás mosollyal várta őket. – Jó, hogy jöttetek!... Erik, de régen láttalak… – Tényleg holnap elutazol? – kérdezte Péter. – Igen. A Balaton-parton van egy rehabilitációs kórház, oda visznek. Meg kell tanulnom újra járni… – Akkor ne szomorkodj! Hamarosan egészséges leszel és erős! – Persze… csak most egy ideig nem találkozok kedves emberekkel. Ti is messze lesztek, Dávid doktor is itt marad… Kicsit magányos leszek ott… – Majd hívunk telefonon! Esetleg lesz ott számítógép, akkor email-ben vagy msn-en is elérünk… Ne félj, nem hagyunk magadra! Valamit majd kitalálunk! – És talán az Úr oda is rendelt neked egy hívő társat… Ki tudja?... – Lehet, hogy igazad van… Akkor inkább mesélj! Bár Andris már elmondta a tegnapi nap eseményeit. Azt mondta, olyan volt az arcod, mint egy angyalé… – Közel volt hozzám az Úr… – mosolyodott el Péter. – Most már egészen az Övé vagyok! – Ha egészséges leszek megint, szeretnék én is majd bemerítkezni. – mondta Karcsi. – Délelőtt volt itt édesapád, Erik. Sok lelki kérdésről beszélgettünk. Nem is tudtam, hogy ilyen kedves apád van… Jó neked… Nagyon okos… – Mondta, hogy hamarosan meglátogat majd… Örülök, hogy még időben, míg itt vagy… – Szeretnék majd elmenni a gyülekezetbe is… Andris is olyan jó véleménynyel van róla… – Nem tudtam, hogy már holnap utazol, de hoztam néhány jó könyvet. Vidd magaddal! És a Bibliát is. Meglátod, sosem leszel egyedül, mert Isten veled lesz! Kinyílt az ajtó és egy egész sereg fehér köpenyes ember lépett be. – Megkérem a fiatalurakat, várakozzanak odakinn néhány percig! – kacsintott Dávid doktor. 131

A fiúk mosolyogva mentek ki… Ez a Dávid doktor mindig olyan barátságos… Érezni a hangján, hogy kedveli őket… Alig várakoztak pár percet, már jöttek is ki… – Két perc és itt vagyok! – súgta oda Dávid cinkos mosollyal. – Várjatok meg! – Már a reggeli vizitet sem kell megvárnom, hétkor itt a mentő… – mondta Karcsi, mikor visszamentek. – Nem is mondtad, hogy lábra tudtál-e állni azóta? – Egy pillanatra csak… Úgy remeg a lábam, semmi erő nincsen benne… Mint egy kisbabának, mikor megpróbál felállni… De azt mondta az orvos, hogy ennyi törés esetén ez természetes. Éppen ezért kell elmennem, hogy megerősödjek. – Na, itt is vagyok! – lépett be Dávid doktor. – De szomorúak vagytok! – Hát, egy kicsit… – vallotta be Karcsi. – de azért örülök, hogy már járni tanulok… – Ez a beszéd! Csak semmi nyavalygás! Néhány hét, és elfelejtheted a kórházat. De azért engem ne felejtsetek el. Keressetek meg néha! Egészen megkedveltelek titeket. Ha valami bajotok van, bátran jöhettek hozzám, segíteni fogok! És maradjatok Istenhez hűségesek, mert egész életetek boldogsága ezen áll vagy bukik! És hát a Mennyben is szeretnék találkozni veletek! Ne haragudjatok, mennem kell, mert ügyeletes ma a kórház. Isten legyen veletek! – fogott kezet mindhármukkal. – Veled is, Dávid doktor! Sohasem fogunk elfelejteni! Találkozunk még! – ígérték. – Ilyen kedves orvossal sohasem találkoztam eddig… – nézett utána Karcsi. – Mennyi betegnek lehet a vigasztalására… Mostanában gyakran gondolok arra, hogy szeretnék én is orvos lenni… Annyi a szomorú ember egy kórházban… – Ha kicsit szorgalmasabban tanulsz, még nincs veszve semmi… – vélte Péter. – Lehet, hogy ez is betegséged egyik áldása lesz, hogy együttérző ember válik belőled. – Igen, lehet… Tényleg mintha kicserélődtem volna! A barátaim biztosan nem ismernek rám. De ha kimegyek majd közéjük, első dolgom lesz jóvátenni azt a gyalázatot, amit Isten ellen elkövettem. Egyben az lesz az első bizonyságtételem… – Íme, így lesz Saulból Pál… – mondta Erik elgondolkodva. – Csodálatos az Isten kegyelme, ahogy a rosszból is jót hoz elő! Nyílt az ajtó és egy törékeny, kedves, halk szavú asszony lépett be. Már messziről mosolygott. 132

– Ő az anyukám! – csillant fel Karcsi szeme. – Ti pedig a fiam barátai vagytok, ugye? – kérdezte kedvesen. – Köszönöm, hogy a betegsége alatt végig vele voltatok. Sokat mesélt rólatok és nagyon megváltozott azóta, hogy veletek barátkozik. Ugye, mindig a barátai maradtok? – Ezt megígérhetjük! – mondták komolyan. – Talán az új kórházban is meglátogatjuk! – Köszönöm. – mondta Panni néni komolyan. – Ugye, nem haragszotok, de össze kell pakolnom Karcsi holmiját a holnapi úthoz… – Persze, hogy nem… – álltak fel mindjárt. – Te pedig ügyes legyél és gyógyuljál meg! Imádkozunk érted! – búcsúzott Erik. – És minden nap felhívunk! Nem leszel egyedül! – Köszönöm! Rendesek vagytok! Isten is velem lesz, tudom! – intett Karcsi újra és újra, míg el nem tűntek az ajtóban… – Nagy meglepetésem van számotokra! – mondta Gyula bácsi, amikor Péter egyik nap felment hozzájuk. – Imrének van egy nyaralója a Balaton-parton, ami most pár napig üres lesz. Felajánlotta, hogy odamehetünk. Arra gondoltam, hogy mi hárman mennénk először két napra, körülnézünk kicsit a nádban és Karcsit is meglátogathatjátok. Utána hazahozom Pétert és leviszem a családot még néhány napra… Mit szóltok hozzá? Ez lenne a nyár utolsó kirándulása… – Én nagyon örülök neki, Gyula bácsi! – mosolygott Péter. – Ez tényleg koronája lenne a nyárnak! – Én is szívesen megyek! – mondta örömmel Erik. – Ilyen melegben jólesik majd a vízparton csavarogni… – Hát, akkor beszéld meg otthon édesanyáddal, Péter. Holnapután indulnánk…

133

Vízi expedíció Már magasan járt a Nap, mire a nyaralóhoz értek. Behordták az élelmiszereket, kicsit rendet raktak, ettek, aztán egy üdítő mellett kupaktanácsot tartottak. – Mivel a mai nap amúgy is ilyen töredék, javaslom, hogy délután látogassátok meg Karcsit. Örülni fog nektek! – mondta Gyula bácsi. – Aztán alkonyattal kicsit sétálunk a parton. – Szerintem is így lesz jó… – helyeselt Erik. – A madarak megfigyeléséhez kicsit korábban kell indulni… – Karcsi örülni fog nekünk, hiszen itt egészen egyedül van talán… – mondta Péter. – Sajnálom szegényt, hogy az egész nyara eltelt a betegségével… – Igaz. – gondolkodott el Erik. – De talán mégis a legjobb időben történt. Visszatartotta őt egy olyan életúttól, aminek végén szakadék várt volna rá… – Így van. Akkor induljatok hozzá, vigyetek neki édesanya süteményéből. Én majd a hét második felében látogatom meg. Körülnézek addig, milyen lehetőségeink vannak.. – állt fel Gyula bácsi. – Legkésőbb négykor találkozunk.

Vidám nevetgélés, beszélgetés hangjai szűrődtek be a kis házba, ahol Gyula bácsi éppen olvasott. – Jó napot, Gyula bácsi! – köszönt vidáman Karcsi. – Isten hozott! Hát te hogy kerülsz ide? – kérdezte csodálkozva. – Egy kedves doktornő megengedte, hogy kicsit tolókocsiban elhozhatjuk Karcsit, hogy lásson valamit a nyárból. Megígértük, hogy vigyázunk rá! – Megsajnált, hogy csak a négy fal között élek régóta. – mosolygott Karcsi. – Hát, akkor ne vesztegessük a drága időt! Irány a Balaton-part! Gyula bácsi úgy tervezte, hogy kicsit bebújnak a nádba, de a tolókocsi miatt inkább a sétányokon maradtak. Néha leültek kicsit, beszélgettek… – Hogy boldogulsz a járással? – érdeklődött Gyula bácsi. – Néhány lépést már meg tudok tenni, de még kapaszkodom közben. Sokat kell tornáznom, hogy erősödjenek az izmaim. Minden délelőtt kemény foglalkozások vannak… – És jól érzed magad ebben a kórházban? 134

– Nincs rossz dolgom… – mosolygott Karcsi. – Napról-napra erősödöm és ennek örülök. Egy fiúval összebarátkoztunk a szobából, együtt járunk a foglalkozásra, Zolinak hívják. Neki is van Bibliája és már egyetemre jár. Sokat beszélgetünk… – Látod, milyen csodálatosak Istennek útjai! Mindig rendel melléd valakit, aki továbbsegít! – Én is ámulok ezen! És persze, örülök neki, mert még nagyon sok kérdésem van… Egy fagyis autó dallamkürtje szakította meg beszélgetésüket. Gyula bácsi vett mindegyiküknek egy-egy tekintélyes adag fagyit, ami igen jól esett ebben a melegben. Igaz, már alkonyodott, de nem sokkal lett hűvösebb… Ahogy csendben nyalták a fagyit, Karcsit egyre inkább elbűvölte a naplemente szépsége. A horizont szélén a puha felhőfoszlányokat pirosra festette a Nap, mögötte az égbolt narancsos fényben ragyogott, majd beleolvadt az este kékjébe. A vízre fényes aranyhidat vetett a napkorong. A levegőben sirályok repkedtek az enyhe szélben. – Ez egyszerűen csodaszép! – mondta Karcsi áhítattal. – Nem is emlékszem, hogy valaha láttam volna ilyen fenséges naplementét… – Valóban lenyűgöző! Készítettem pár felvételt... – Nagyszerű! De most már vissza kell indulnunk, mert Karcsit nem engedik ki többet, ha nem érünk vissza időben. – Igaz, erre figyelnünk kell! – fordította meg a kocsit Erik. Egészen az ágyáig kísérték Karcsit és mindenben segítettek neki, amire szüksége volt. – Köszönöm ezt a szép délutánt! Örülök, hogy eljöttetek! Most még nagyobb igyekezettel fogok dolgozni, hogy hamar lábra álljak! Már szeretnék kint lenni… – A doktornő azt mondta, hogy szépen haladsz. Talán iskolakezdésre rendbe is jössz… – mondta Péter. – De még a csavarokat is ki kell szedni, az újabb műtét. Igaz, az már kevésbé lesz terhelő… Majd meglátjuk… De igyekezni fogok! – Hát, akkor Isten veled! Ha tudunk, holnap is eljövünk! Aludj jól! Ahogy elcsendesedett a szoba és mindenki álomba szenderült, Karcsi elgondolkodva nézett ki a nyitott ablakon. Végigfutottak gondolatai 135

a megtett utakon, míg végül Isten jóságán pihentek meg. Érezte, hogy minden rendben van, Valaki vigyázza az életét, Valaki szereti! Mosolyogva csukta be a szemét és érezve arcán az esti szél hűvös simogatását, ő is elaludt. Épphogy pirkadt, Gyula bácsi már ébresztette a fiúkat. Megpakolták a hátizsákokat és útnak indultak. A partnak azt a szakaszát szerették volna elérni, ahol nem nagyon járnak emberek és ehhez bizony gyalogolni kellett. Már rég elhagyták a városka határát, kanyargós ösvényeken haladtak kisebb-nagyobb bokrok között, mikor egy vadvirágos, üde rétre értek ki. A fű harsogó zöldjéből illatos virágfejek mosolyogtak a kelő Napra, kitárva szirmaikat a fénynek. – Gyula bácsi! Időzzünk itt egy kicsit! – kérte Péter. – Annyi gyönyörű virág nyílik, szeretném lefotózni őket! – Tényleg szépek! Ritka ez augusztusban, talán a víz közelsége miatt ilyen frissek. – A reggeli fények is olyan szelídek még… egy fél órát kérünk… – vette elő gépét Erik is. – Nem bánom… Amíg fotóztok, én kicsit előre megyek, felderítem a terepet… Majd gyertek tovább, előre az úton, ha meguntátok a virágokat! A fiúk is különváltak, ahogy újabb virágokat találtak a nagy réten. Péter nem tudott betelni ezzel a sok szépséggel… Ahogy ott bújt a magas fű között, hogy alulnézetből fotózzon egy szép rózsaszín virágot, tekintete a közeli bokorra esett, melynek száraz ágán egy ismeretlen madár ült. Kékeszöld a hasán a toll, a háta élénk narancspiros. – A virág megvár…– dobbant nagyot a szíve! Közel hozta a keresőben a madárkát, amennyire lehetett. Úgy érezte, ajándékba kapta ezt az alkalmat… Egy kicsit még közelebb is tudott kúszni, bár minden mozdulatot harsogóan hangosnak érzett. A madár is észrevehette, mert elreppent… Péter felegyenesedett és Eriket kereste, aki a rét túlfelén bogarászott a fűben… – Erik, gyere ide! – indult el feléje. – Milyen madár lehet ez? – Nem ismerem… – nézte Erik a felvételt. – Nézzük meg a határozóban! Letelepedtek és lapozgatták a könyvet. Az egyik oldalon ismerősen feszített egy ugyanolyan madárka, akárcsak a fotón.. 136

– Szalakóta! – olvasta Péter. – Nahát, de furi neve van… Afrikából jön hozzánk májusban és augusztus végén megy vissza… Nálunk költ… faodúkban… – Hát, akkor már nem sokáig lesz nálunk… Lehet, hogy éppen a búcsúzásában zavartad meg! – nevetett Erik. – Ugyan! – nevetett Péter is. – De nagyon szép madár! Egész véletlen vettem észre… – Nézd csak! Édesapa ott jön valakivel! Gyere, menjünk eléjük! – Nézzétek, kit találtam! – kiáltott Gyula bácsi messziről. Egy fiatalember intett barátságosan… Hátán tömött zsák, kezében hatalmas fényképezőgép. – Egyik erdésztársam fia – mutatta be Gyula bácsi. – Róbertnek hívják. – Robi vagyok! – nyújtott kezet a férfi nevetve. – Látom, ti is éppen lencsevégre kaptatok valamit… – mutatott a gépekre. – Erik vagyok, ő pedig a barátom, Péter. Valóban fotózgattunk. Péter egy szalakótát talált… – Hadd nézzem!... Ez igen! Szép kis madárka… Kicsit alulról fotóztad, ez jó… és a fények is tökéletesek… – Éppen hasaltam egy virág miatt, mikor megláttam… – mosolygott Péter. – Ezzel a géppel mesterfotó lehetne! – mutatott Robi masinájára. – Hát, valamivel többet tud, az igaz… Nem akartok velem jönni egy vízi kalandra? – Vízi kalandra? – kérdezte Erik meglepődve. – Tudjátok, én hivatásos fotós vagyok. Egész nyáron a természetet járom, a képeket pedig eladom a szaklapoknak. Most éppen felszereltem egy csónakot leskunyhónak. Láttatok már ilyet?... Nem?… Akkor megmutatom. Kíváncsian és izgatottan mentek Robi után. A partnál ott hasalt a vízen egy szörny. Nem lehetett másnak nevezni. A csónakban jó méter magasan emelkedett egy boltosulás, ami zöld hálóval volt sűrűn átszőve. Néhol nádkötegek voltak rögzítve az oldalán. Itt-ott lyukas volt az egész alkotmány. – Mi ez a rémség? – kérdezte Péter. – Gyertek, nézzétek meg belülről! – hívta őket Róbert. – Ez a háló elrejt bennünket a madarak elöl. A csónakkal be tudunk állni a nádba szép lassan, mint egy úszó sziget. Olyan közel tudunk menni a vízimadarakhoz, szinte karnyújtásnyira! – Hú, ez izgalmasan hangzik! – jött lázba Erik. – És veled mehetnénk mi is? 137

– Ha már így összetalálkoztam a tisztelt kollégákkal… – nevetett Róbert. – Csak aztán vigyázzatok a mozdulatokkal, a zajokkal, mert lesfotózni csak csendben lehet! – Mi ezt tudjuk már! Van leskunyhónk a kert végében! – magyarázta Erik. – Hát akkor mindent tudtok… – Édesapám is velünk jön? – nézett ki a partra Erik. – Én itt maradok, fiam! Nem férünk el annyian és öreg is vagyok már az efféle gubbasztáshoz. Csak menjetek! Én itt pihenek a réten, olvasgatok, szemlélődöm. Aztán majd jöttök! Róbert veletek lesz! – Visszahozom őket! – intett Róbert. – Akkor horgonyt felszedni, fiúk, indul az expedíció! Ki tud evezni?... Mindketten? Remek!... Péter, itt a távcső! Ott elöl találsz egy lyukat… Kérlek, folyamatosan kémleld a vizet és halkan jelezz, ha látsz valami érdekeset, jó? Mi Erikkel evezünk. A zöld hálón át jól lehetett látni a partot, a vizet, mindent… A lapátok halk csobbanással merültek a vízbe, a fura csónak komótosan haladt előre. Már mentek így vagy fél órája, mikor Péter halkan jelzett. Óvatosan bevonták az evezőket és Róbert lassan előremászott, hogy tájékozódjon. A parttól nem messze egy kidőlt fa volt a vízben, koronája csontosan meredt az ég felé. Ágain fekete madarak ültek. – Kormoránok. – suttogta Róbert. – Még kicsit közelebb kell mennünk, de lassan. Mintha csak a víz sodorna… Péter, szólj, ha szabad szemmel is látod őket! Még eveztek csendben pár percet, majd Péter intésére letették a lapátokat. – Mindenki a gépéhez! – adta ki az utasítást Robi. – A víz visz bennünket, pont sodrásirányban vagyunk. Éppen előttük haladunk el… A fiúk izgatottan tették a lencsét a lyukba és azon át látták a nagy fekete madarakat, amint a vizet lesték. Egy éppen elrúgta magát, levágott a vízre, majd visszaült a fájára. Csőrében egy nagyobbacska hal csillogott. Nagy zsivaj támadt körülötte, egyik el is akarta venni, de ügyesen lenyelte a zsákmányt. – Na, lássuk az eredményt! – mosolygott a fiúkra Robi, amikor elhagyták a kormorán-fát. – Ha nagyon rosszak, még visszamehetünk, de akkor folyamatosan evezni kell… Jól sikerültek a fotók… a fiúké is, de Robié különösen. Az ő gépe egészen közel tudta hozni a madarakat. Teleobjektív volt felszerelve.

138

– Ez fantasztikus! Tisztán látszik a hal a csőrében és ahogy csöpög róla a víz… Nem csoda, hogy fizetnek a képeidért! – mondta őszinte csodálattal Péter. – Régóta csinálom már… és tényleg jó a gép. A tieitek sem rosszak. Ki lesz most a navigátor? Erik? Ok. Akkor evezzünk, Péter! Kicsit gyorsult a csónak, de hamarosan jelzett Erik. – Szürkegémet látok… kettőt is… – suttogta. – Akkor támadóállásba! Célozzuk meg őket! Messziről úgy látszott, mintha a gém a víz tetején állt volna, de közelebbről látszott, hogy egy botféle áll ki a vízből, azon áll mereven. Ő is a reggelit vigyázza… A másik éppen felröppent, talán gyanúsnak találta a csónakot, mindenesetre a túlsó part felé vette az irányt… Röptében is szépen mutatott… – Récék! – mutatott Robi csendben a part irányába. Egy egész család evezett sorban. Időnként a víz alá buktak, úszóhártyás lábuk kalimpált az ég felé, majd újra a felszínre jöttek, de valamivel előrébb. Barna fejük csillogott a fényben. – Barátrécék voltak. – mondta Robi most már hangosabban. – Eddig csak tőkésrécét láttam…– mondta Erik. – Pedig gyakori a barátréce is… meg a cigányréce…böjti réce… és vannak csak átvonuló fajok vagy ritka vendégek… Ilyen az üstökös réce, a kontyos réce, csörgő réce… – Látom, récékben nagyon otthon vagy! – mondta elismerően Péter. – Hát, szeretem is a madarakat, meg ezzel keresem a kenyeremet. Ott valahol lesz egy nyílás, oda beevezünk! Ügyesen manővereztek Robi vezényletével és egy kis beltavacskán kötöttek ki, amit sűrűn karéjozott a nád. A keleti oldalon egy nádcsomóhoz rögzítették a csónakot és távcsővel körülnéztek kicsit. Hirtelen ijedt visítás hangzott a fejük felett. Ahogy kileskeltek, egy karcsú, fehér madár lebegett egyhelyben a csónak előtt sűrű szárnycsapásokkal. Gyorsan fotózták, mert ilyet még nem láttak! Percekig repkedett a madár, néha mintha támadni akarna, feléjük lendült. De mikor látta, hogy csónak nem mozdul, elrepült. – Azannya! – kiáltott Robi! – Ez lesz az idei sztárfotóm! Ezt nézzétek! Hihetetlen! – Milyen madár volt ez és miért sikoltozott? – Küszvágó csér a drágám és talán fészke lehetett a közelben a nyáron… El akart minket ijeszteni… De ez a fotó! Több, mint remek… – Szép madár – nézte Péter is a képeit. – Ahogy oldalt fordul, látszik, hogy a feje felső része fekete. És milyen szép piros a csőre! 139

– Tegyétek el jól, fiúk, ezeket a képeket, mert ez ritka pillanat volt! Olyan közel jött és olyan sokáig maradt, hogy nem is lehetett rossz képet készíteni róla. A csér már messze járt, a nádas újra megelevenedett. Sokféle cserregő, surrogó, csattogó hang kavalkádja hallatszott. – Honnan lehet tudni, hogy melyik hang kihez tartozik és merre szól? – érdeklődött Péter. – Hogy biztonsággal eligazodj a madarak világában, sokat kell tanulni, tapasztalni, figyelni. Járni a természetet… Vannak profik, akik nagyon érzékeny mikrofonokkal járják a lápot, rétet, erdőket, messziről bemérik a madarat és felveszik a hangját. Feljegyzést készítenek, merre látják, hol fészkel…stb. Hálót feszítenek ki, amibe a madarak beleakadnak, így megfogják őket, egy számmal ellátott gyűrűt rögzítenek a lábukra, megmérik őket, mindezt leírják, majd szabadon engedik. – Ezt miért csinálják? – kérdezte Erik. – Így figyelik meg a madarak előfordulási helyeit, vándorlását, vonulását. A különböző országok adatait egyeztetik és lehet, hogy a HN2153-as számú szürkegém, ami itt született a Balatonon, Szicília szigetén kerül emberkézbe vagy éppen átrepül a Szaharán túlra. – Nahát! – ámult Péter. – Ilyen messzire repülnek? – Persze. Amikor itt hideg tél van, ezek a madarak mind délre vonulnak. De amint meleg lesz itt is és sok az élelem, akkor visszajönnek. – Egy kócsag szállt a vízre! – jelezte Erik. – Hát, akkor munkára fel! Egy kiálló ágdarabra szállt, csőrével a tollait igazgatta, ami puhán, selymesen fehér volt… Ült egy ideig, majd ellökte magát és szárnyra kelt… – Nem sokáig maradt… – Nem, épp, hogy megmutatta magát… – Azt javaslom, kicsit menjünk be a nád közé, ott időzzünk egy órácskát, aztán visszaviszlek benneteket. – Ilyenkor mindig szalad az idő… – mondta szomorúan Péter. – Ne bánkódj! Ahogy melegebb lesz, úgyis elbújnak… – vigasztalta Robi. – Na, akkor fogjuk a csáklyát, mert a nádba csak azzal tudunk beállni… Hosszú rúddal nyúltak le a tófenékig, úgy lökték előre magukat. A nád hosszú, éles levelei súrolták a csónak oldalát. Néhány perc múlva meg is álltak és kikémleltek a lyukakon. A szüntelen cserregés elhallgatott egy kicsit, de hamarosan újra kezdődött. – Nézzétek csak, micsoda mestermű! Ezt is érdemes lefotózni! 140

A fiúk érdeklődve néztek ki és nem messze a csónaktól egy pompásan megépített fészket láttak. Mintha ember szőtte volna! Néhány nád össze volt fogva és erős fűszálakkal körbeszőve. Olyan formája volt, mint egy felfelé néző kucsmának. – Ez egy nádirigó fészke. Ember nem tud különbet szőni. Nézzétek, ahogy hajladozik a nád, úgy mozog vele a fészek is. Épp olyan szoros, hogy ne csússzon le, de el se törjön, ha erős szél fúj… – Tényleg remek… de jó lenne látni a madárkát is… – Hát, talán, bár a fiókái is anyányiak már… de mintha hallanám a hangját… - figyelt Robi. – Az a ritmikus cserregés… halljátok? Figyeljetek, hátha erre száll… Le nem vették szemüket a nádról, már majd beszakadt a hátuk a hajolástól… Éppen feladni készültek, mikor a közeli nádszálra szállt egy barnás-sárga madárka. Nagyon szép volt, ahogy a Nap rásütött. Kicsit körülnézett, de nem foglalkozott a fészekkel. Ahogy jött, úgy tovább is állt… – Hát, minden kívánságotok így teljesüljön! – mondta nem kis elismeréssel Robi. – Most már vissza is mehetünk… A másik part mentén gondoltam, hátha láttok néhány parti madarat… cankót, bíbicet… Csáklyával hamar kijutottak a nyílt vízre és a túlsó partnak vették az irányt. Ott csak gyéren volt nád, inkább kicsit homokos-köves volt a part. Péter végigpásztázta, de egyetlen árva madarat sem látott… – Eljárt az idő… Lassan dél lesz, meleg van… Meg amúgy is augusztus, sok madárfaj készülődik a hosszú útra… – magyarázta Robi. – Tavasszal, a költési időben egész telepek vannak erre… bár akkor is kicsit beljebb, a lápos részen… – Azért elég sok madarat láthattunk! – mondta elégedetten Erik. – Amikor reggel elindultunk, alig reméltük, hogy ilyen vízi túrára lesz kilátás! Érdekes, hogy éppen itt találkoztatok édesapámmal… – A sors kifürkészhetetlen akarata… – mosolygott Robi. – Inkább Isten ajándéka! – mondta Péter. – Isten? Te hiszel Istenben? – kérdezte Robi. – Igen. Tavasz óta. – Az nem sok… És te? – kérdezte Eriket. – Én? Amióta megszülettem. – Ja, persze, elfelejtettem, hogy apád pap. – Lelkész. – igazította ki Erik és kicsit szomorú lett amiatt, hogy új barátjuk hangjában némi gúnyt érzett. – Te nem hiszel Istenben? 141

– Nem. Én önmagamban hiszek. Amíg van két erős kezem, lábam, van értelmem, addig nem fohászkodok senkihez! – Karcsi is ezt mondta… – jegyezte meg halkan Péter. – Kicsoda? – Karcsi, az osztálytársam. Aztán egy éjszaka motorozás közben lezuhant a sziklákon és összetörte magát. – Meghalt? – Nem, hála Istennek, él! És a betegsége közben megismerte Isten szeretetét. Most alig várja, hogy újra járni tudjon és elmondja a barátainak, hogy eddig hamis elképzelése volt Istenről. – Hát, ő tudja… Nekem más terveim vannak… A napokban Horvátországba megyek fotózni, majd Erdélybe… A riportfotózásba is szeretnék belekóstolni… Szóval, előttem az élet! – Én is szeretek fotózni – mondta Erik, – de megtapasztaltam, hogy nem ad annyi örömet, mint Isten. Én nem cserélném fel semmivel a Vele való közösséget! – Csodálkozok rajtad, de mindenki a maga sorsának a kovácsa. – Köszönetképpen, amiért veled lehettünk ma délelőtt, csak egy mondatot mondok. Egyszer még szükséged lehet rá. Akármi ér az életben, tudnod kell, hogy Isten szeret téged és vár rád! – Ó, köszönöm, nem felejtem el! – mosolygott Robi. – De meg is érkeztünk. Köszöntem a társaságotokat, jó volt veletek! Vigyázzatok magatokra! A fiúk óvatosan kiszálltak, majd a partról integettek. Gyula bácsi is ott volt a közelben, Robi a csónakból kiáltotta: – Minden jót! Remek fiai vannak! Én átmennék a déli partra… – Isten áldjon! – intett vissza Gyula bácsi. – Köszönünk mindent! – További jó fotózást! – intett a fiúknak is, majd behúzódott a sátor alá és evezni kezdett. A kis csónak erőteljesen távolodott a parttól. – Na, hogy éreztétek magatokat? – Hú, nagyon jó volt! Sok madarat láttunk! Érdekes ez a nádi világ! De Robi nem hisz Istenben… – Beszélgettetek erről? – Igen, már egészen itt a partnál került szóba… – De köszönetképpen mondtam neki, hogy Isten szereti őt… – mondta Erik. – Jól tetted, fiam. Talán egy kritikus pillanatban eszébe jut majd… De hadd lássam a képeket! 142

– Egészen jók! – mondta Gyula bácsi egy fél óra múlva. – Tényleg közel tudtatok menni így a madarakhoz. Ez a nap akkor várakozáson felül sikerült. – Én olyan éhes vagyok! – mondta Péter. – Hajnal óta nem is ettünk, de a kalandos csónakázás közben eszembe sem jutott… – Hát, akkor falatozzunk! – vette elő Gyula bácsi a szendvicseket. – És igyatok is, mert meleg nap van, kell a folyadék! Nekidőltek egy-egy fának és élvezettel nyújtóztak el. Erik tekintete a messzeségbe révedt, ahogy a tájat figyeli. Lenge szellő hozza a víz érdekes, hűvös illatát. Egy-egy hullám halk csobbanással ütődik a partnak. Megunhatatlan szépség! – Tudod, mit látok a szemedben? – kérdezte édesapja. – Amit Péter apostol érezhetett. Ő is szerette a tengert, az éjszakai halászatot, a hullámok játékát, az embert próbáló viharokat. Lényében volt a vizek szeretete. Aztán egy napon elfordult mindezektől… Erik érdeklődéssel fordult édesapja felé. Tudta, most szép történetet fog hallani. Várta a folytatást… – Egy fáradt reggelen, mikor nem volt fogás és a szakadt hálókat foltozgatták a parton, egyszer csak odaszólt egy férfi: – Gyere velem! – És Péter ment. Otthagyta a hálót, a hajót és társaival együtt Jézus nyomába szegődött. Vele járt éjjel-nappal három éven át. Látta a csodákat, a meggyógyult embereket, a megváltozott életeket. Hallotta Jézus tanításait a Mennyországról, a szerető Istenről, aki Atyánk lett és felismerte, hogy a megígért Messiással találkozott Jézusban. Nagy volt az öröme! Ám egy napon durva kezek fogták meg a Mestert, megkötözték, megkorbácsolták… Ő ott állt a főpap udvarán, messziről figyelte az eseményeket. Félt. És amikor felismerték, hogy az Ő tanítványa, akkor háromszor is letagadja ezt. Jézust keresztre feszítették… Milyen keservesen sírt azon az éjszakán! Mindennek vége! Tanítványtársai, akikkel korábban halásztak, lesték a mozdulatait, megszokták, hogy ő a hangadó. Ők is elbizonytalanodtak. Elfeledkeztek arról, amit Jézus mondott, hogy a harmadik napon fel fog támadni… – Én elmegyek halászni! – mondta Péter. A többiek is mentek vele. Vissza oda, ahonnan elhívta őket az Úr. De akkor éjszaka valami nem volt rendben. Hiába vetették ki újra és újra a hálót, minden alkalommal üresen húzták be. Egyetlen hal sem volt benne, még mutatóban sem. Ilyen még nem történt. Nem volt áldás a munkájukon. Már hajnalodott, amikor 143

csüggedten fordították partnak a hajót. Kikötéshez készülődtek, amikor kiáltott valaki a partról: – Fiaim! Van-e valami ennivalótok? – Azt gondolták, talán halat akar venni valaki. Kedvetlenül válaszolták: – Nincsen! – Vessétek a hálót a hajó jobb oldala felöl, és találtok! – kiáltotta vissza az idegen. Nem is tudtak számot adni róla, miért engedelmeskedtek. De amikor ezt megtették, a hálót már nem bírták kivonni a halak sokasága miatt. Csodálkozva néztek a partra, és Jánosban felujjongott az öröm: – Az Úr van a parton! Péter, ahogy ezt hallotta, felhúzta ingét, és gondolkodás nélkül úszott kifelé. Nem érdekelték már a halak, a tó, a hajó, még társai sem, akik kínlódtak a temérdek hallal. Elgyötört szíve vitte Jézus elé! Neki rendeznivalója van a Mesterrel! Az Úr várta övéit. Ismerte lelkük minden rezdülését. Tudta, hogy fáradtak, frissen sült hallal, kenyérrel kínálta őket – mert a többiek is hamar partot értek. Miután jóllaktak, Jézus szeme a messzeségbe nézett. Tekintetével átfogta a tavat, mely csillogott a reggeledésben, a rengeteg halat, mely sok pénzt ért, a masszív kis hajót, és Péterhez fordult: – Péter… Jobban szeretsz-e engem ezeknél? Péter összerezzent a kérdésre, eszébe jutott, hogy azzal, hogy elindult halászni, visszament arra a helyre, ahonnét elhívta őt az Úr. Tudta már, miért nem fogtak semmit. Most döntenie kell, melyiket szereti jobban: munkáját, vagy az Urat? Egyiket a másikért el kell hagynia. A kettő együtt nem megy! – Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! – Legeltesd az én bárányaimat! – feleli Jézus. Kis idő múlva újra kérdezi az Úr: – Péter… Szeretsz-e engem? Péter csodálkozva nézett az Úrra: – Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! – Őrizd az én juhaimat! – inti Jézus. Igen, éppen ő volt az, aki kezdeményezte az éjszakai halászatot, aki visszavitte társait a tengerre. Lehajtotta a fejét, és újra hallotta Mestere halk hangját: – Péter…Szeretsz-e engem? 144

Ez a halk, fájdalmas kérdés összetörte Pétert. Hányszor bizonygatta még a tagadás előtt is, hogy szereti Mesterét! És mégis meg tudta tenni! Háromszor is! Annyira megbánta már! Annyit sírt miatta! Ma éjszaka is meggyőződött róla, hogy már Jézus nélkül semmit nem ér az élete. És valahányszor szívébe néz, mindig azt látja, hogy ő ennek ellenére mégis szereti Urát! Sírva mondta: – Uram, te mindent tudsz… Te tudod, hogy én szeretlek téged! – Legeltesd az én juhaimat! – mondta újra Jézus, de hangja már kedvesen, megbocsátón ölelte Pétert. Eltörölve szörnyű bűne, lelke újra szabad! Könnyes szemét hálásan emeli Jézusra. Benne ígéret volt. Megértette, hogy neki már csak az lesz a feladata, hogy az Úr nyájára legyen gondja! Rálépett a neki kijelölt útra. A nagy csendben szinte látták maguk előtt a tűz körül ülő tanítványokat… A kérdés ott visszhangzott a szívükben: „Jobban szeretsz-e engem ezeknél?” Ezt a kérdést egyszer mindenkinek meg kell válaszolnia! – Uram, te mindent tudsz, Te tudod, hogy én szeretlek Téged! – suttogta Erik csendesen. Péter szemében is könny csillogott.

Búcsú a nyártól Már késő este volt, aludt a család. Péter kiment az erkélyre és nézte az éjszaka fényeit. A Mecsek lába sok házával, utcáinak lámpáival olyan volt, mint egy fénylő gyöngyökből álló nyakék… De most figyelmét nem ez kötötte le… Visszafelé gondolt, arra a kora-nyári kirándulásra, mikor először hallott Istenről, amikor szívét kitárta Előtte, hogy befogadja szeretetét. Mennyi minden történt azóta! Talán egyetlen nyara sem volt olyan mozgalmas, mint ez a mostani! Mennyi sok barátja lett az ifjúságból! De Erikhez került igazán közel. Mintha új testvért kapott volna benne. Gyula bácsi egy kicsit az apukáját pótolta kedves magyarázataival. Mennyi mindenre megtanította! Felnyitotta szemét a természet szépségeire és Isten titkaira is. Megmutatta az erdő rejtett életét, de sokkal inkább az Istenhez vezető utat. Azóta minden napja csupa öröm… Ez az öröm ragadta meg Karcsit is… „Isten belőlünk sugárzó szeretete”… – olvasta a minap valahol. Teljesen megváltozott az ő élete is… 145

– Nem tudsz aludni, fiam? – kérdezte édesanya gyöngéden. – Csak gondolkodom… – mondta Péter halkan. – Hálás vagyok az Úrnak azért a sok áldásért, amit ezen a nyáron kaptam… De legjobban annak örülök, hogy mi már hívő család vagyunk. – Bizony, fordulópont volt ez az idei nyár. Isten szeretete beragyogta a házunkat. – Sokat gondolkodom azon, hogy majd hová mennék továbbtanulni… Sokáig erdész szerettem volna lenni, mint Gyula bácsi… A lelkem mélyén azonban egyre erősödik a vágy, hogy lelkész legyek, aki továbbadja Isten szeretetének jó hírét és segít az embereken… – Az Úr segítsen meg elhatározásodban, fiam! – mondta csendesen édesanyja. A szél hűvösen fújni kezdett, szorosabbra fogták a kabátot magukon. Hiába, elmúlt a nyár… Elmúlt… De micsoda nyár volt!

146

Tartalomjegyzék

Előszó Életformáló kirándulás Vakációóóóó Milyen Isten szolgálata? Bakonyi kalandok Madárlesen Utolsó nap a Bakonyban Újabb tervek készülőben Az első ifjúsági órán Az erdő mélyén Babás szerkövek Magaslesen A kerti itató Egy esős nap Szarvaslesen Az itató réme Az utolsó nap A segítés szolgálatában Új nyári lehetőség Érdekes látogatás A számítógép vonzásában Jó hír Vesd porba a nemes ércet Fehér ruhában Vízi expedíció Búcsú a nyártól

147

1 3 13 19 22 29 35 37 40 46 54 60 67 71 76 82 86 96 102 107 118 123 127 130 135 147

Zöldi Józsefné

Gyógyulás Istentől Joshua is felpakolta apró gyermekeit a kordéra, útnak irányította a kis csacsit és kedves integetések között elindultak. Rebeka édesanyja kezét fogva ment a kocsi mellett. Jól esett most a sétálás. A Nap arany fényével elárasztotta már a vidéket, derűssé téve a tavasz üdezöldjét. Senki nem szólt, mert a látvány lebilincselő volt. Már messze jártak a falutól, amikor hirtelen vad ordítozást, száguldó lovasok hangját hallották közeledni. Döbbenten fordultak hátra, majd szinte megbénultak a félelemtől. Szír lovasok! Csak úgy porzott nyomukban a föld! Az anya kicsinyeihez rohant védelmezően. A szamár a hangtól megijedt, és ahogy menekülni igyekezett, felfordította a kordét. A gyerekek mind alá kerültek édesanyjukkal együtt. Rebeka segíteni akart édesapjának, de akkorra a harcosok mind ott is voltak. Legtöbben meg sem álltak, mert látták, hogy nincstelen, szegény emberek ezek, de az egyik lovas észrevette a szépséges Rebekát. Hirtelen megállította a lovát és felkapta a kislányt. Szegény ijedtében levegőt sem kapott, de aztán szívtépő sikoltozásba kezdett: – Édesapám! Édesanyám! Segítsetek! Az apa rohanni kezdett a katonák után, de azokat pár perc múlva elnyelte a messzeség. Joshua a földre roskadt. Nagy fájdalmában a szakállát tépte, a ruháját hasogatta. Két kezét az ég felé tárta: – Nagy Isten! Miért? – egyebet nem tudott mondani, csak rázta a zokogás. A gyerekek rettegve, sírva kapaszkodtak édesanyjukba, aki úgy érezte, a szíve szakad meg ebben a pillanatban. Beborult a világ, sötét lett egyszerre, fagyos leheletével körülvette őket a tél. Mi történt a szépséges Rebekával? Miért rabolták el? Hogyan lett élete Istenre mutató fény? Mindez kiderül a könyvből!

A könyv ára: 600 Ft/db + postaköltség Megrendelhető: [email protected] Tel: 0620/66 999 82

148