Zöld gazdaság- és társadalompolitika Magyarországon 2010 után

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése

Zöld gazdaság- és társadalompolitika Magyarországon 2010 után Írta: Pogátsa Zoltán Nyelvi lektor: Moldován László

1


Tartalom: I . Helyzetelemzés.............................................................................................................2 II. Zöld gazdaság- és társadalompolitikai filozófia ........................................................ 10 III. Zöld gazdaságélénkítés ............................................................................................ 11 Irodalomjegyzék.............................................................................................................. 15 Jelen írás célja annak felvázolása, hogyan jutott Magyarország a jelenlegi átfogó gazdasági és társadalmi válságba. Ezek után vázolja a tágabban értelmezett zöld gazdasági és társadalomfilozófia alapelveit, majd bemutatja ennek egyik konkrétumát, az LMP Zöld élénkítés elnevezésű fenntartható gazdaságélénkítő programját. Az írás az ökopolitikai képzés háttéranyagának készült.

I . Helyzetelemzés Kelet-Európa újraperiferizálódott Kelet-Európa, és ezen belül Magyarország legnagyobb problémája, hogy a rendszerváltás óta nincs értelmes, koherens narratívája arról, hol képzeli el magát a világgazdaságon belül. Arról sem, milyen gazdasági fejlődési logika és stratégia alapján képzeli el középtávú jövőjét. Sem kutatóintézetek, sem egyetemek, sem pedig folyóiratok nem készítenek ilyen típusú metanarratívákat, alig születnek ilyen témájú könyvek, nincs társadalmi konszenzus arról, honnan hova tartunk, és főleg hogyan. Pedig ez elkerülhetetlen lenne. Az eddig gyors ütemben felzárkózó országokban (Svédország, Németország, Korea, Szingapúr, Írország) ugyanúgy léteznek ezek a viták és hozzáférhetők a metanarratívák, mint a régóta a magországokhoz tartozó legfejlettebb államokban (Egyesült Királyság, Hollandia). Az önértelmezés, a reflexivitás, a helyzetfelismerés elengedhetetlen feltétele az előrehaladásnak, nélküle állandó fejvesztett kóborgásra (random walk) ítéltetett egy ország. Azonban jelenleg a Baltikumtól Bulgáriáig a régió egyetlen országa nem volt képes olyan önmeghatározásra, amely egyrészt beilleszthető lenne a globalizáció utóbbi húsz évével kapcsolatos, keleten szinte ismeretlen irodalomba, másrészt a hosszabb távú, akár több száz éves tendenciákat is figyelembe venné. A kivéreztetett társadalomtudományos szféra Tallintól Szófiáig nyugati projektek beszállítójaként próbál megélni parciális kutatási eredményeinek áruba bocsátásával. Márpedig a rendszerváltás szimplicista, soha ki nem dolgozott és az empíria tükrében nem ellenőrzött logikája csődbe jutott. Az elképzelés alappillérei a mindenható állam helyett a mindenható piac, a multikra épített gazdaságok, az unión belüli automatizmusnak vélt fejlődés – mind érezhetően inognak. A GDP-ben mért felzárkózás a globális krízis előtt még megfelelően működött (Magyarországon már ez sem), ám erről utólag be fogjuk látni, hogy nem más volt, mint egyszerű rekonstrukciós hatás. Egy társadalmi-gazdasági összeomlás után a termelés helyreállását mindig is a kibocsátás relatíve magasabb növekedése fogja követni, akkor is, ha az lufikra alapozódik (pl. Baltikum), periferikus és kiszolgáltatott gazdasági pozícióba szorít be országokat (Közép-Kelet-Európa és a Balkán), vagy hiperkoncentrált belső tulajdoni struktúrára és ágazati monokultúrára épül (Oroszország). A GDP-n kívül még a bevett statisztikai adatbázisok szerint is (OECD, Eurostat) gyakorlatilag minden más társadalmi és gazdasági mutató stagnálást vagy leszakadást mutat: a bérek, a foglalkoztatás, az infrastruktúra, az innováció, a tudás, a demográfia, az egyenlőtlenségek. 2

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése Egy elfogulatlan, valóban mélyreható elemzés azt állapítaná meg, hogy Kelet-Európa újraperiferizálódott. Negyven, illetve hetven év orosz típusú, autokratikus-bürokratikus tervgazdasági kitérője után nagyjából elfoglalta azt a helyet, amelyet mindig is betöltött az európai kapitalista rendszer félperifériáján, perifériáján (Wallerstein, Szűcs). Nem tartozik ide Szlovénia, amelyik történetileg is a centrum apró sarka volt. Sok évszázados centrumörökségének felélése miatt egyelőre aránylag kedvező helyzetben van Csehország, amely azonban szerkezetileg ugyanúgy a kelet-európai modellhez tartozik, és relatíve kedvezőbb adatai mögött ugyanazok a tragikus folyamatok zajlanak, mint a szocialista blokk többi országában. Kelet-Európa nagyjából ahhoz hasonló félperiferikus helyzetbe illeszkedett vissza a globális kapitalista rendszerbe, ahol Dél-Amerika található. (Még maga a „félperiféria” kifejezés is reményt keltő önáltatásként működik – legyen szó akár Wallersteinről, akár Szűcs Jenőről –, amely csak a tragédia felismerésének elodázását segíti elő.) Bár statisztikailag sokszor csúcstechnológiai szintet képviselő exporttal épül be az unióba, valójában azonban e térség igazi exportterméke az alacsony hozzáadott értékű, alacsony bérezésű munka. Ez annak ellenére így van, hogy a statisztikákban luxusautók, mobiltelefonok és játékkonzolok szerepelnek, hiszen ezen termékek magas hozzáadott értékű termelési fázisai a globális termelési láncok más bázisországaiban, tipikusan az anyaországban történnek (Törökország). A kelet-európai társadalmak a kulturális, egészségi és demográfiai fenntarthatóságukhoz elégtelen bérszínvonalon nyomorognak, legalábbis azok, akiknek van munkája, mert a dependens versenyállam (Nölke and Vliegenthart, 2009) gazdasági modelljei a nyugati kapitalizmusokénál (skandináv, rajnai, angolszász, francia) sokkal alacsonyabb szintű foglalkoztatottságot képes csak biztosítani szerte a régióban (Pogátsa, 2010). Mindehhez társul a „túlterjeszkedőnek” bemutatott, hatékonytalan (mert hatékonytalanná tett) állam lebontása. A versenyállam a piactól várja olyan feladatok végzését, amelyre az nem képes, amely nem az érdeke. A befektetésekért nemzetközileg versenyző állam minden szakpolitikai feladatot a befektetések vonzásával kíván megoldani, legyen az foglalkoztatásteremtés, szociálpolitika vagy éppenséggel tudástranszfer. A térség államai néhány kivétellel képtelenek voltak saját kapitalizmusuk megfelelő kialakítására, 1997 után gyakorlatilag mind áttértek (Pogátsa, 2009;Drahokoupil, 2008;Myant and Drahokoupil, 2010) a magyarok által kifejlesztett dependens versenyállami modellre (Pogátsa, 2009). Csak a két jugoszláv utódállamban, az egykor félpiaci önigazgatást működtető Szlovéniában és Horvátországban (Pogátsa és Tarró, 2011) volt ez valóban lehetséges. Fennmaradt még valami belőle a klausi kísérlet nyomán Csehországban, illetve egész egyszerűen az ország mérete miatt Lengyelországban. Mindenhol máshol a dependens versenyállam vált meghatározóvá. A modell sajátossága, hogy nagyon alacsony foglalkoztatást képes csak biztosítani, a társadalom igen jelentős csoportjai örökre kiszorulnak belőle, és állami támogatásból, mélyszegénységben tengetik életüket. Munkához csak a középrétegek jutottak, azonban ők is olyan alacsony bérekkel versenyeznek a globális gazdaságon belül, amely csak kiszolgáltatott, defenzív, önkizsákmányoló, prekárius életstratégiákat tesz lehetővé, önérzetes középosztálybeli növekedést, demokrata állampolgári kurázsit nem. Végezetül egy rendkívül szűk elit teremtődött meg ezen országokban a politikai osztályból, az oligarchákból, a multinacionális cégek helyi vezetőiből, illetve a médiaelitből, tipikusan a fővárosokban. Az ő jövedelmeik elválnak a bérből és fizetésből élők nyomorúságos életszínvonalától, és elválnak érdekeltségi viszonyaik is. A Ferge Zsuzsa által

3

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése „terhes babapiskótának” nevezett társadalomszerkezet sokkal inkább svájcisapkára kezd hasonlítani. A sapka bojtjában élők a globalizáció részesei és nyertesei, kényelmes relatív pozícióikból adódóan az alattuk lévők szimbolikus törzsi mobilizációjának fenntartásában érdekeltek, az „oszd meg és uralkodj” elve alapján. Mindezt gyakran öntudatlanul teszik, azaz maguk sincsenek tudatában, hogy a szolidaritást, az empátiát, de egyben a perspektívát is nélkülöző neoliberális hegemón diskurzus fenntartásának részesei. Ők úgy tudják, egyszerűen csak realisták, amikor a máshol már részeiben kipróbált, fenntartható, az egyenlőtlenségeket enyhítő gazdasági alternatívákat elhessegetik, mint romantikus képzelgést. A rendkívül nyomott bértáblákból pedig meggyőzően mutatják ki, hogy nemzetközi szinten alacsonyak a társadalmi egyenlőtlenségek Kelet-Európában. Már hogyne lennének, ez a svájcisapka sajátossága. A rendkívül nyomott bértáblában a legalsó és legfelső decilis közti relatív különbség csekély. Ez azonban a gyakorlatban azt jelenti, hogy szinte mindenki az abszolút szegénységi küszöb alatt él, azaz a széles értelemben vett önfenntartásra képtelen. Aki nem, az a svájcisapka bóbitájának része. Munkaszerződés helyett vállalkozói szerződéses alapon kiemelkedő a bérezése, kétes privatizációkban vett részt, avagy network beágyazottsága miatt társadalmilag indokolhatatlanul magas fizetéseket és végkielégítéseket tesz zsebre. Két évtizeddel a rendszerváltás után az Eurostat adatai alapján a kelet-európai árszínvonal ma már alig marad el a nyugat-európaitól, egyes termékek esetében meg is haladja azt. A bérek azonban mindössze a nyugatiak negyedéről a harmadára emelkedtek. A megszokott narratíva nem bizonyítható: a bérek csigalassú felzárkózása rég levált a termelékenység káprázatosan gyors javulásáról, amely nem egy esetben ma már szintén megközelíti a nyugati szintet. Ahogy Esping-Andersen (1985) magyarázza nekünk az Északi Modell kapcsán, a gazdaságitársadalmi szerkezet hatással van a demokrácia minőségére, az pedig visszahat magára a fejlődésre. Nem elégséges az alkotmányos demokrácia liberális jogi kereteinek biztosítása, ha a társadalom nagy része anyagi függőségénél, képzetlenségénél fogva nem képes érdemben részt venni a folyamatokban. Az államnak képessé tevő állammá (enabling state) kell válnia, az anyagi biztonság, a társadalmi mobilitás és a szellemi tudás értelmében, ha működő demokráciát akar teremteni, ahhoz kötődő állampolgárokkal. Ezt azonban a felső középosztály által elfoglalt (captured state) kelet-európai államok nem teszik, ezért a demokrácia gyenge minősége visszaüt a politikai élet silányságán keresztül a gazdaságirányításra és a társadalompolitikára. Magyarország felélte erőforrásait Magyarországon a gazdasági erőforrások folyamatos visszaszorulása figyelhető meg egy évszázada. A századforduló kiemelkedően magas gazdasági fejlődésének véget vetett az első világháború fizikai pusztítása, maga után hozva a forradalmak további pusztítását. Trianon következtében elvesztek az egykori Magyar Királyság Budapesttel szembeállítható fejlődési pólusai, azok a részek, amelyek a török birodalom határharcaiból kimaradva, az ország középső részével szemben annak idején relatíve egyenes, töretlen gazdasági és társadalmi fejlődésen mehettek keresztül, és megőrizhették az elsősorban bányászatra alapozott fejlettségüket. Ráadásul a megmaradt Magyarország elvesztette gazdasági hátországának nagy részét is az új szomszédságban, a bezárkózó, önellátásra törekvő gazdaságpolitika eredményeképpen. A Horthyrendszer egyenlőtlen társadalmi viszonyai kizsákmányolták a nincsteleneket, a zselléreket, a parasztságot. A második világháború ismét teljes fizikai pusztulást hozott, majd a gazdasági és

4

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése kulturális tőkéti hordozó zsidóság és németség megsemmisítését, illetve kitelepítését. A háború után gyors rekonstrukciós korszak következett, amit azonban keresztülhúztak a háborús kártérítések, az állami rekvirálások, illetve az újabb forradalom. Most a középrétegek erőforrásainak felélése volt soron, amit megtetéztek azzal, hogy több millió falusi lakost tettek olyan gigatelepülések lakóivá, amelyek csak nevükben voltak városok, ám sem fizikai valóságukban, sem tartalmi működésükben nem hasonlítottak a klasszikus nyugati városfejlődésre. Az itt lakó milliók már nem folytathatták paraszti létformájukat, ám városi polgárokká sem ők, sem gyermekeik nem válhattak. Bár örültek közvetlen fizikai körülményeik javulásának, kulturális és gazdasági értelemben is a történelem holtvágányára kerültek. Világossá vált e gazdasági modell fenntarthatatlansága és versenyképtelensége, amit azonban az ideológiai és világpolitikai korlátok reformálhatatlanná tettek. A Kádár-rezsim – egyedül a térségben – a külföldi eladósodás csúcsra járatásával tartotta fenn a kedvező életszínvonalat és a társadalmi biztonságot. Látnunk kell, ez kizárólag magyar jelenség volt, a térség többi országa alacsony, vagy kifejezetten nem létező államadóssággal hagyta maga mögött a kommunizmust. A szovjet blokk globális összeomlása után Magyarország úttörőként vezette be a dependens versenyállam modelljét. Míg a régió gyakorlatilag összes országa kuponos privatizációval kísérelt meg saját jogú kapitalizmust létrehozni, addig Magyarország ebben soha nem is hitt. Kezdetektől fogva a külföldi működő tőkére alapozott, attól függő gazdaságot kívánt megteremteni. A komprádor elit menedzserként, technokráciaként, vagy az új médiaipar részeseként relatíve kiemelkedést remélhetett az államszocializmus nivelláló szürkeségéből, az ipari munkásságnak pedig természetesnek tűnt, hogy az állami mammutvállalatok helyett innentől multinacionális mammutvállalatokba jár majd dolgozni. A dolog megszokottsága csökkentette az átmenet sokkját, vállalkozóvá csak a kényszervállalkozók és az oligarcha életpályára vágyó nyomulósok léptek, hamar diszkreditálva a kezdetben mitikus „vállalkozó” alakját. A beáramló működő tőke nyomán Magyarország egy évtizedre mintaállam lett, a saját kapitalizmust megteremteni kívánó régiós társaival szemben a nemzetközi intézmények (EBRD, EU) előszeretettel mutatták be mint bezzeg gyereket, amely önként megnyitotta magát a nemzetközi tőkének. A privatizáció időszakában a magyar társadalom méltán remélhette, hogy a vevők által fizetett ellenérték csökkenti majd a magyar államadósságot, és ennek köszönhetően az ország megszabadul majd az eladósodottság csapdájából. Ez a folyamat el is kezdődött, az ezredforduló után azonban megfordult. A magyar állam ismét vészes eladósodás felé indult el, melynek eredményeképpen az évtized végére ugyanolyan mértékű külső adósságot sikerült felhalmozni, mint ami az államszocializmus bukásakor már egyszer létezett. A lényegi különbség abban található, hogy amíg 1990-ben még az állam tulajdonában volt a gazdaság java, úgy húsz évvel később már nem. Időközben pedig az állami rendszer egyetlen pozitív öröksége, a társadalmi tudás és kohézió is elamortizálódott. Egy hosszú évszázad folyamatos önkizsákmányolása odáig fokozódott, hogy az ország szinte minden belső erőforrását sikerült felszámolni. Az újraeladósodást a véleményformáló magyar elit szinte teljes egészében a politikai elit számlájára írta, és a „fiskális alkoholizmus” tréfás fogalmának megteremtésével hessegette el magától annak számvetésre késztető rémét, hogy emellett mélyebb, társadalom- és gazdaságszerkezeti okai is lehetnek a problémának. Habár a strukturális gyengeség az egész régióra jellemző, ez Magyarországon mindenekelőtt az alacsony foglalkoztatási szintet jelenti, amely fenntarthatatlanná teszi az állam finanszírozhatóságát. Az alacsony foglalkoztatás és az

5

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése alacsony bérekkel való versenyzés azonban nem független a gazdasági rendszerváltás alapstratégiájától. Az emellett a stratégia mellett kitartó véleményformáló elit magabiztosságát némileg megrendítette, hogy a 2008-as nemzetközi gazdasági és pénzügyi krízis alapjaiban kérdőjelezte meg azt a neoliberális világrendet, amely hazai világértelmezésének kényelmes nemzetközi keretét adta. Világossá vált, hogy Magyarország nem unikum, Amerikában, az Egyesült Királyságban, a Baltikumban, Izlandon, Görögországban, Írországban, és más országokban is recseg-ropog a rendszer. Ugyanaz a rendszer, melynek perifériáján sajátos pozíciójában Magyarország is elhelyezkedik. 2010 után azonban az alternatívákat nem ismerő magyar elit ismét megtalálta a módját annak, hogyan ne vegye elő a globális gazdasági helyünk és gazdaságszerkezetünk kérdését, amelyet oly kevéssé ért. Ehelyett visszahelyezkedett abba a kétosztatú szimbolikus politikai erőtérbe, amelyben mélyebb tudás nélkül, pusztán attitűdök és habitusok felmutatásával képes önmaga privilegizált helyzetének folyamatos legitimizálására, miközben az ország egésze a de facto államcsőd helyzetében ring. A hivatalos magyar államadóság továbbra is növekedési pályán mozog. A vissza nem fizetés kockázata a világ élvonalában van, a különböző implicit államadóssági tényezők (állami infrastruktúra és a lakosság szellemi, fizikai és egészségügyi amortizációja, nyugdíjak stb.) pedig még ennél is nagyobb terhet rónak a közeljövőre. Ez annak ellenére igaz, hogy 2010-et követően az állam radikálisan igyekezett csökkenteni az államadósság szintjét. A fenntartható költségvetési politika és az államadósság radikális csökkentése ugyan támogatandó politika és egy keserves tanulási folyamat eredménye, azonban nem mehet a hosszabb távú fejlődés rovására. Amennyiben nem történnek meg ezzel egyidőben a szükséges szerkezeti reformok is, akkor az egyszeri radikális adósságcsökkentés fenntarthatatlannak és az önkizsákmányolás újabb formájának fog bizonyulni. A magyar társadalom a hosszú huszadik század eredményeképpen mára gyakorlatilag minden erőforrását felélte. Minden eddiginél rosszabb helyzetben van. A mai magyar helyzetből létezik kiút, annak választásához azonban olyan paradigmatikus váltásra lenne szükség, amilyenre a magyarhoz hasonló periferikus országok elitjei és szavazói éppen strukturális adottságaiknál fogva a tapasztalat alapján nem képesek. A kelet-európaiak ugyanis foggal-körömmel ragaszkodnak ahhoz a gazdaságszerkezethez, amely a vesztüket okozta. Öndefiníciónkat ugyanis még mindig az államszocialista múlthoz való viszony határozza meg, és nem a globális gazdasági rendszeren belül kialakult új helyünk. Továbbra is minden társadalmi problémánkat külföldi befektetésekkel, piacosítással kívánjuk megoldani, az államra pedig mint túlterjeszkedő, elítélendő rosszra gondolunk. Az újrakezdéshez az első dolog, amit be kellene látnunk, hogy a „kommunizmus” vagy „kapitalizmus” kérlelhetetlen kettőségébe vetett hit hamis. A valóságban ezerféle gazdasági rendszer létezik, a jelenlegi berendezkedést nem lehet azzal elutasítani, hogy annak egyetlen alternatívája a csődtömegnek bizonyult államszocializmus lenne. A második felismerés az lenne, hogy nem igaz a „nincs mozgástér”, a kormányok unalomig hangoztatott hamis közhelye, amely csupán arra jó, hogy megindokolja semmittevésüket.

6

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése Soha senkinek nem sikerült még a felemelkedés azzal a gazdasági modellel (dependens versenyállam), amelyben Kelet-Európa vergődik. Ettől még persze lehetne működőképes, ha valamifajta izgalmas újítás lenne, ám az adatok tanúsága szerint nem az. A világgazdaság megteremtődése a nagy hódítások korához kötődik, amikor a világ gazdag, de gyengébb részeit kifosztó spanyolok és portugálok elherdálták a bejövő vagyont, és ebből felvirágoztatták Flandriát, Genovát, Hollandiát. Az angolok védővámokkal és a szabadalmak rablásával zárkóztak fel, építették ki saját textil-, majd gépiparukat, majd a hollandokkal együtt átvették a kifosztó szerepét az ibériaiaktól. A gyarmatosításnak elképesztően fontos szerepe volt meggazdagodásukban, ennek garanciáját pedig az államok adták. Mikor az élre törtek, hirtelen a szabad kereskedelem első számú propagálóivá váltak (Chang, 2008;Chang, 2002;Reinert, 2007). A felzárkózók újabb csoportja, Németország, az USA és Skandinávia ismét csak protekcionizmussal, az állam gazdaságszervező erejének igénybevételével, a hazai ipar támogatásával, leértékelésekkel váltak erősekké (Bieler, 2005.). Amint élre törtek, ők is rögtön a szabad kereskedelem oldalára álltak. A huszadik században meggazdagodó finnek függetlenedésüktől 1987-ig tiltották, hogy külföldiek húsz százaléknál nagyobb tulajdont szerezzenek vállalataikban. A második világháború utáni korszak nagy kiugrásai szintén az állam szerepének központi voltát, és a hazai gazdaság elsőrendűségét mutatják. Japán, Korea és a többi ázsiai tigris bár hivatalosan részévé vált a GATT által garantált globális szabad kereskedelmi rendszernek, ám de facto protekcionista politikát vittek. Az állam központi szerepet kapott a gazdaság szervezésében és finanszírozásában, a hazai tulajdonú vállalatok minél magasabb hozzáadott értékű termelésének elősegítésében. Meg is született az ázsiai fejlesztő állam fogalma (Johnson, 1982). Ebbe a körbe még a működő tőkét intenzíven, de tudatosan felhasználó Tajvan, Szingapúr, vagy újabban Kína is beletartozik (Castells, 2004;Yew, n.d.). Mint ahogy beletartozik Írország is (Pogátsa, 2008.), amely állami eszközökkel, képzésekkel támogatta a magas hozzáadott értékű, magas bérezésű munkahelyek létrejöttét. Írország soha nem volt Kelet-Európához hasonló olcsó reexport bázis, az amerikai vállalatoknak biztosított ehelyett lehetőséget az Európai Közösség vámjainak megkerülésére. Egyben egyfajta de facto adóparadicsommá is kinőtte magát. Mindebből tisztán látszik, hogy a szabad kereskedelemre, szabad tőkeáramlásra és valutaunióra építő Európai Unió messze nem ideális modell a felzárkózó országok számára. Kelet-Európa erről is megspórolta magának a vitát, ehelyett politikai és szimbolikus okokból rohant a szervezet kebelére, amely azonban igen nagy részben a neoliberális globális gazdaság kontinentális manifesztációjaként működik. A nemzetközi intézményi kötöttség ellenére is van azonban mozgástér. Ennek kulcsa a hazai gazdaság felépítése, mert csak ez hozhat magával foglalkoztatásbővülést és a hozzáadott érték növekedését. Ennek útja pedig az, hogy feladjuk az állam túlméretezéséről szóló hegemón diskurzust (amely ráadásul hamis), és ehelyett elkezdjük használni az államot. Kényelmességből ezt a rendszerváltás után nem tettük meg, ha egyáltalán volt gazdaságpolitika, az mindig a kisebb ellenállás irányába mozdult el. Az állam további lebontása helyett annak használata szükséges. Léteznek állami alapfunkciók, amelyek nélkül a gazdaság egész egyszerűen nem működőképes. Az adókat csakis 7

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése az állam tudja beszedni, ha gyenge az adóhatóság, akkor elmaradnak a bevételek. A mindent átszövő korrupció ellen a civilek rendkívül fontos szerepe mellett is végső soron csak az állam tud fellépni. Tőkepiaci, versenypolitikai és környezetvédelmi szabályozást és annak betartatását szintén csak jól működő állami szervek képesek végezni. Igazságügyi rendszert csakis az állam tud fenntartani, ha évtizedekig húzódnak gazdasági perek, akkor kiszámíthatatlanná válik a gazdasági élet. Közbiztonságot csakis az állam tud fenntartani, ha ez nincs meg, akkor nincs jogbiztonság, a rendpárti szélsőséges pártok megerősödnek. Alap-, közép- és felsőfokú oktatást elméletileg szolgáltathat magáncég, egyház vagy civil szervezet is, ám Magyarországon ezek egyelőre nem jöttek létre jó minőségben tömegesen, és Európa- szerte sem ez a minta. Ugyanez áll a közúti, vasúti és közösségi közlekedésre, de az egészségügyre is. Közigazgatást, önkormányzatokat nem lehet magánalapon működtetni. Szociálpolitikára, a munkaerőpiacon kívüliek (nyugdíjasok, kismamák, fogyatékkal élők, ifjúsági munkanélküliek stb.) eltartására is csak az állam képes. Mindezek tények, nem hitvita tárgyai. Ahol pedig nagyobb a gond, több az eltartandó, több a felzárkóztatandó, nagyobbak az infrastrukturális és tudásbeli lemaradások, ott sajnos többet kell költenie az államnak, legalábbis addig, ameddig nem történik meg a felzárkózás. A „kisebb, de erősebb állam” formula téves. Logikailag először kellene következnie az államreformnak; az alrendszerek átalakításából kiderülne, mennyiből tartható el a magyar állam itt és most. Ehhez kell megtalálni a bevételeket, igazságossági és hatékonysági elvek alapján. Ebbe a keretbe pedig még mindig beleférnek azok a viták, amelyek egy jóléti állami skandináv-rajnai modell vagy egy másik berendezkedés irányába vinnék el Magyarországot. Nyilvánvalóan nehezebb út az államreform, valamifajta társadalmi konszenzus kell hozzá, hosszabb ideig tart, és nehéz elfogadni, hogy Magyarország az elmúlt évtizedekben olyan rossz helyzetbe manőverezte magát, hogy már csak középtávú megoldás van, azonnali nincs. Az állam teljesítményéből totálisan kiábrándult polgárok azonban Csehországtól Magyarországon át Szlovákiáig több piacot és kevesebb államot ígérő pártokra adták a szavazataikat a 2010-es választásokon. Az elitek esetében érthető a vonzódás a relatív nyertes pozíció megőrzéséhez. A közép-európai polgár nem látott még jól működő államot, csakis államszocialistát és korrupt, hatékonytalan, bürokratikus posztszocialistát. Nem meglepő tehát, ha úgy vélekedik, hogy ebben a térségben az állam javíthatatlan; még mindig jobb, ha az adóm nálam marad, mintha korrupt politikusok ellopnák. A közgazdasági elit körében azért népszerű az adóversenyképesség gondolata, mert jól számszerűsíthető, ábrákon bemutatható, míg a versenyképesség sokkal puhább mutatói, mint a tudás, az egészség, a vállalkozókészség egy ortodox közgazdasági paradigma számára elkenős bölcsész jellegű externáliáknak tűnnek. A rendszerváltás után a kelet-európai polgárok gazdaságai tényleges periferizációjával egy időben a politikai és a gazdasági szabadság megnyílását élték át. Eltűnt a felülről érkező direkt politikai nyomás, megnyíltak a határok, lehetett utazni. A boltok megteltek áruval, sok helyen a konkrét éhínséget váltotta fel a soha nem látott áruválaszték. Az emberek a kis pénzükből fogyasztói termékeket vásárolhattak, „nyugatinak” érezhették magukat, miközben igazi tapasztalataik nem voltak a nyugatról, hiszen nem ott éltek, és ott tartósan vagy rendszeresen turistáskodni sincs elég pénzük mind a mai napig. A posztindusztrializációból, a posztmodernitásból nem sokat érzékelnek, a neoliberális paradigma válságáról nincs áttekintésük. De a „nyugati”, „fogyasztói” világ ideálját még várhatóan jó ideig megtartja a régió. Mindeközben pedig folytatódik a tényleges periferizáció. A legszegényebbek nem szavaznak, a

8

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése kilátástalanságban élő középrétegeket pedig még hosszú ideig mobilizálják politikailag a szimbolikus törzsi azonosságok és a megosztó politikai személyiségek.

9


II. Zöld gazdaság- és társadalompolitikai filozófia A zöld gazdasági filozófia radikálisan szakít a rendszerváltás paradigmájának számos elemével (Rauschenberger, Péter (szerk.); 2010). Központi filozófiai elemként behozza a vitákba a fenntarthatóság gondolatát, mind környezeti, mind pedig társadalmi értelemben. Bármilyen gazdaságpolitikai beavatkozás, reform csak akkor kielégítő, ha közép- és hosszabb távon is közelebb visz minket az adott alrendszer fenntarthatóságához. A másik fontos újragondolt alapelv az állam-piac-közösség hármasának viszonyrendszere. A rendszerváltás domináns paradigmája az állam leépítése és a közösségek szerepének ignorálása mellett a piac mindenhatóságában bízott, attól várta a gazdasági és társadalmi problémák megoldását. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy ez lehetetlen, a piaci szereplők sokszor vagy ellenérdekeltek, vagy nem tekintik feladatuknak a közösség által kívánatosnak tartott változásokat. Éppen ezért az eddigi gyengítéssel és leépítéssel szemben szükség van az állam és a helyi közösségek szerepének megerősítésére. Ebből adódóan az ökoszociális filozófia felismeri, hogy hatékony gazdaságpolitika nem létezhet társadalompolitika nélkül. Ez azt is jelenti, hogy az eddig alkalmazott adópolitika, szabályozás és monetáris politika mellett lényegi elemként meg kell jelennie a proaktív munkaerőpolitikának, szociálpolitikának, egészségpolitikának, környezeti politikának és fenntartható vidékfejlesztésnek. Mindezt folyamatosan megújítva, nem kampányszerűen, hanem előzetes hatástanulmányokkal, adatokra támaszkodva, illetve folyamatos utólagos monitorozással. Az állam és az önkormányzatok működésének komoly gátja, hogy a kiterjedt korrupció miatt elveszett a társadalom bizalma ezekben az intézményekben. Ezért szükséges olyan korrupcióellenes politika bevezetése, amely nem csupán szimbolikus jelentőségű, hanem érdemben beavatkozik a folyamatokba. Ilyen például a Freedom House és a Transparency International kampányfinanszírozási javaslata, amelyet az LMP támogatott és a parlament elé terjesztett. Mivel a nemzeti szintű gazdaságpolitika mozgásterét a globális gazdaság feltételrendszere igen gyakran korlátozza, ezért az ökopolitikai gazdaságfilozófia nem abból indul ki, hogy Magyarországnak kis és gyenge gazdaságként teljes egészében el kell fogadnia a nemzetközi feltételrendszert, hanem annak megváltoztatatását képviseli, és ehhez keresi nemzetközi szinten is a szövetségeseket. Meggyőződése, hogy hamis realizmus helyett a magyar kormányzatoknak is ezt kell tennie. Különösen igaz ez a „washingtoni konszenzus” néven ismert gazdaságfilozófiai irányzatra (dereguláció, tőkeliberalizáció, stabilizáció, szabad kereskedelem). A Magyarországon immáron periodikusan és egyre sűrűbben ismétlődő stabilizációk (1983, 1989, 1995, 2008, 2010-11) elnevezésük ellenére nem járultak hozzá a gazdaság stabilizálásához és egy fenntartható gazdaság kiépüléséhez. Ezzel szemben folyamatos megszorításokat jelentettek, amelyek pontosan azokat a területeket lehetetlenítették el, amelyek a növekedés motorjaiként szolgálhattak volna. Be kell tehát látnunk, hogy az eladósodottság visszafogása nem mehet a növekedési tényezők rovására. Éppen ezért kiadáscsökkentések és

10

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése bevételcsökkentések helyett arra van szükség, hogy az alrendszerek fenntarthatóan működjenek, és biztosítsák a magas foglalkoztatást és az ésszerű összetételű gazdasági növekedést.

III. Zöld gazdaságélénkítés Az átfogó zöld gazdaságfilozófián belül fontos szerepet játszik az LMP rövid távon is megvalósítható, konkrét gazdaságélénkítő terve, a Zöld élénkítés (Sebők és Scheiring (szerk.), 2009). Ez az átfogó gazdaság- és társadalompolitikánál természetesen szűkebb területet fog át, viszont igen fontos impulzust adhat a nemzetközi válság kontextusában a magyar gazdaságnak. Az LMP zöld gazdaságélénkítési programja beleilleszkedik a legmodernebb gazdaságfejlesztési trendekbe Amerikától Dél-Koreáig. Ezek lényege a pozitív társadalmi és környezeti hatások elérése, a kereslet növelése, ezeken keresztül pedig a munkahelyteremtés. Ezáltal tehát választ ad a magyar gazdaság legégetőbb problémájára. A fenntarthatóság szempontját szem előtt tartva a keresletet azok felé a területek felé tereli, ahol az kedvező hatást ér el. Mivel a magas eladósodottság mellett kiugróan magas hiánynövekedéssel járó gazdaságpolitika nem járható út Magyarország számára, ezért a kereslet átirányítása kézenfekvő és megvalósítható út. A nemzetközi alaphelyzetet a (1) hitelválságból kiinduló általános gazdasági válság, az (2) olajválság, és a (3) klímaváltozás hármas szorítása határozza meg: (1) Vége az olcsó hitelekre épülő gazdasági növekedésnek. (2) A hagyományos energiafelhasználás alapjául szolgáló nyersanyagkészletek kimerülőben vannak. Annak ellenére, hogy az olajár igen nagy volatilitást mutat, a hosszú távú trend stabilan növekvő globális keresletet és emelkedő nyersanyagárakat irányoz elő, amely politikai irányváltás hiányában az aktuális válság vége után ismét elkerülhetetlen lesz. (3) A klímaváltozás apropóján mára konszenzus alakult ki annak jelentőségéről és potenciális káros hatásairól, miközben továbbra is tapintható a bizonytalanság a megelőzéséhez szükséges intézkedések mértékével és várható hatásával kapcsolatban.

11


A Zöld élénkítés alapsémája:

12

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése Ahogy az a fentiekből is látszik, a Zöld élénkítés egyszerre operál kiadásnöveléssel egyes helyeken, kiadáscsökkentéssel máshol, valamint szabályozással. A konkrét lépéseket a következő táblázat foglalja össze:

13


Fentiekből látható, hogy a terv hatása összességében a költségvetés egyensúlyára semleges (nettó egyenlege nulla). Lényege a kiadások és a bevételek szerkezetében található. Az állami keresletet és kiadásokat fenntarthatatlan és pazarló folyamatok ösztönzése felől olyan irányba tereli át, amely a munkahelyek számát növeli (társadalmi és pénzügyi fenntarthatóság), illetve a zöldebb környezet megteremtését segíti elő (ökológiai fenntarthatóság).

14


Irodalomjegyzék Bieler, Andreas. „Globalization, the Rise of Neo-liberalism, and the Demiseof the Swedish Model: An Analysis of Class Struggle” In Monetary Union in Crisis: The European Union as a Neoliberal Construction, szerző: Berbard H. Moss, 266. London: Palgrave, 2005. Castells, Manuel. „Development and Crisis in the Asian Pacific” In End of Milleneum, by Manuel Castells, 212–291. te, 2004. Chang, Ha-Joon. Bad Samaritans: The Guilty Secrets of Rich Nations and the Threat to Global Prosperity. London: Random House Business Books, 2008. Kicking Away the Ladder: Development Strategy in Historical Perspective. Anthem Press, 2002. Drahokoupil, Jan. Globalization and the State in Central and Eastern Europe: The Politics of Foreign Direct Investment. Basees / Routledge, 2008. Esping-Andersen, Gosta. Politics against Markets. Princeton University Press, 1985. Esping-Andersen, Gotha. „The Three Political Economies of the Welfare State” Jánossy, Ferenc. A gazdasági fejlődés trendvonaláról. Budapest: Magvető, 1975. Johnson, Chalmers Ashby. MITI and the Japanese miracle. 1982. Myant, Martin and Jan Drahokoupil. Transition Economies: Political Economy in Russia, Eastern Europe and Central Asia. Wiley, 2010. Nölke, A. and A. Vliegenthart. „Enlarging the Varieties of Capitalism: The Emergence of Dependent Market Economies in East Central Europe” World Politics, 61 (4) 2009: 670–702. Pogátsa, Zoltán. „Hungary: From Star Transition Student to Backsliding Member State” Journal of Contemporary European Research, 2009: IV. Pogátsa, Zoltán. „Kelta Tigris és Pannon Puma: Mit tanulhat Magyarország az ír gazdasági csodából?” Európai Tükör, 2008.: XIII.9. Pogátsa, Zoltán. Still an Iron Curtain: Competitiveness and Responses to the Global Crisis in Central and Eastern Europe. Berlin: Das Progressiv Zentrum, 2010. Pogátsa, Zoltán. „Tatra Tiger: Success story or Belated Reconstruction?” Acta Oeconomica, I 2009: IV. Pogátsa, Zoltán és Adrienn Tarró. „Croatia's Alternative Transition Model” Journal of Business and Economic Research, 2011.

15

Ökopolitika az önkormányzatokban – Az Ökopolisz Alapítvány képzése Rauschenberger, Péter (szerk). A fenntartható jövő, a befogadó társadalom, és a megújuló demokrácia stratégiája – A Lehet Más a Politika választási programja. Budapest: Lehet Más a Politika, 2010. Reinert, Erik. How Rich Countries got Rich...And Why Poor Countries Stay Poor. Public Affairs, 2007. Sebők, Miklós és Gábor Scheiring (szerk.). Zöld Költségvetési Élénkítés. Budapest: Compass Közpolitikai Intézet – Ökopolitikai Műhely Alapítvány, 2009. Yew, Lee Quan. From Third World to First.

16

Zöld gazdaság- és társadalompolitika Magyarországon 2010 után

Recommend Documents