ZIG ZIGLAR VISZLÁT A CSÚCSON!

ZIG ZIGLAR

VISZLÁT A CSÚCSON!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Zig Ziglar: See You at the Top Pelican Publishing Company, Gretna, 1994 All rights reserved Fordította Komáromy Rudolf Fedéltipográfia: Szakálos Mihály Hungarian edition © by Network TwentyOne Kft., 1999 Hungarian translation © by Komáromy Rudolf, 1999

Cukorfalatnak, az én Piroskámnak, aki már sok-sok csodálatos éve feleségem és társa életemnek -pedig a java még hátravan!

Hiszem, hogy bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Hiszem, hogy az ember arra teremtetett, hogy eredményesen, sikeresen éljen, és mindannyiunkban ott rejtőzik a nagyság.

Tartalom

Köszönetnyilvánítás.............................................. 11 Előszó.................................................................... 15 Első rész: Lépcső a csúcsra................................... 19 Cél...................................................................... 19 Vége................................................................... 20 Első fejezet. A többre törekvő életforma......... 22 Második fejezet. Itt az idő................................. 37 Második rész: Énképünk....................................... 53 Cél...................................................................... 53 Első fejezet. A tolvajok...................................... 54 Második fejezet. Az elégtelen énkép okai........ 68 Harmadik fejezet. Az elégtelen énkép kifejeződési formái....................................... 81

Negyedik fejezet. Tizenöt lépés az egészséges énképhez................................ 93 Zig története.........................................................120 Harmadik rész: Kapcsolatunk másokkal............131 Cél......................................................................131 Első fejezet. Ahogy másokat látunk.................132 Második fejezet. Jót-rosszat továbbadunk.......152 Harmadik fejezet. A legfontosabb másik.........171 Negyedik rész: Célok..............................................187 Cél......................................................................187 Első fejezet. Valóban fontosak-e a céljaink?.... 188 Második fejezet. A célok jellemzői...................205 Harmadik fejezet. A célok kitűzése..................216 Negyedik fejezet. A célok elérése......................228 Ötödik rész: Hozzáállás........................................257 Cél......................................................................257 Első fejezet. Fontos-e a helyes hozzáállás?......258 Második fejezet. Hozzáállásunk biztosítása.....290 Harmadik fejezet. Elménk táplálása................314 Negyedik fejezet. Szokások és hozzáállások.....336 Ötödik fejezet. A rossz szokások vége, az újak kezdete..............................................360 Ráadásfejezet. Az öntudatlan elme......................379 Hatodik rész: Munka.............................................393 Cél......................................................................393 Első fejezet. A jó munkajutalma......................394 Második fejezet. Készenlét................................410 Harmadik fejezet. Befektetés, fáradozás, eredmény.......................................................417 Hetedik rész: Vágy..................................................423 Cél......................................................................423 Első fejezet. A középszertől a kiugrásig...........424 Második fejezet. Intelligens tudatlanság..........431 Harmadik fejezet. Dávid és Góliát...................440 Köszönetnyilvánítás Óhatatlanul csak a felszínen mozgok, ha megpróbálok köszönetet mondani azoknak a személyeknek, akik az évek során segítséget nyújtottak nekem. Néhányan azonban oly sokkal járultak hozzá a végeredményhez, hogy nem hagyhatom említés nélkül a nevüket. A sor élén az én Cukorfalatom áll, aki életemnek értelmet ad, miközben szórakoztatóvá teszi azt. Szeretete kiegyenlítő és ösztönző tényező, amely a körülményektől függetlenül mindig jelen van. Édesanyám a hit, bátorság, józan ész és szeretet élő példájával indított el az életbe, és nem kevés anyagot biztosított ehhez a könyvhöz. Mr. és Mrs. John R. Anderson kiemelkedő szerepet játszottak az életemben. Anderson úr apám helyett apám volt, saját fiaként bánt velem, őszinte érdeklődéséhez szeretet és - ha a helyzet úgy kívánta -jó szándékú szigor társult. Mr. Walton Haining sok mindent tanított nekem a józan paraszti észről és a nyilvánosság előtti érvényesülésről. Ugyanez áll Bill Cranfordra, első értékesítési igazgatómra, akinek türelme és személyes érdeklődése meghaladta a vezető és üzletkötő közötti szokásos kapcsolat szintjét. Drámai hatásában felülmúlhatatlan az a rövid idő, amelyet P. C. Merrell társaságában tölthettem. Felrázott, átlényegített és előrelendített azzal, hogy rávezetett, miként higgyek önmagamban. Hal Krause cége révén bel- és külföldi bemutatkozási lehetőséghez juttatott, kikövezte számomra az utat, amelyet szerzőként és előadóként lényegesen könnyebben járhattam végig. Munkatársaim a szónoki emelvényen - Cavett Robert, Bob Richards, Bill Gove, Dick Gardner, Ken McFarland és a néhai Charlie Cullen -valamennyien fontos szerepet játszottak, ami a bátorítást, útmutatást és lelkesítést illeti. Bernie Lofchick - "Bern testvér" - sok jó tanácsa, segítsége, biztatása és belém vetett hite további munkámban és magánéletemben egyaránt létfontosságúnak bizonyult. Barátom, egykori üzletfelem és előadó kollégám, Dan Bellus tapasztalatai felbecsülhetetlen értéket jelentettek az első kiadás közzétételekor. Carroll Phillips minden részletre kiterjedő figyelme e legutóbbi kiadás minőségén javított. Patti Bond mindkét esetben fáradhatatlanul gépelte a kéziratot, titkárnőm, Jorita Symington pedig mindent és mindenkit összehangolt. Mindketten ezer köszönetet és hálát érdemelnek. Külön köszönet illeti a nashville-i Ann Ander-sont, aki kinyitotta a szemem egy teljesebb, gazdagabb földi életre, amely egyben arról is gondoskodik, hogy Jézus Krisztussal tölthessem az örökkévalóságot. Megbocsáthatatlan mulasztás és rút hálátlanság lenne, ha nem méltatnám a segítséget, amelyet testvéreimtől kaptam. Mindig a bensőséges szeretet és kölcsönös buzdítás légköre uralkodott közöttünk. Remélem, hogy erőfeszítéseim köny-

vemben olvasható eredménye számukra is jelent valamit. A sor végére maradtak gyermekeim, akik mindannyian kivételesek, mind mások és mások, valamennyiüket a maga módján, de egyaránt szívből szeretem. Suzannel, a legnagyobbat sok serkentő, bátorító beszélgetést folytatok. Cindy, a középső csöndben jár-kel, mégis állandóan érezteti jelenlétét. A kis Julie mindenütt ott van, semmiből sem marad ki. Tom, a fiam kései, mégis örömteli érkezésével valósággal megfiatalított, újult reménnyel töltött el. Mindegyikük soksok öröm és hébe-hóba egy kis gond forrása. Ki-ki a maga adottságai szerint felmérhetetlenül sokkal gazdagította a családot. Mindegyikük Isten ajándéka, amiért nap nap után hálát adok az égnek. Valamennyi néven nevezett fogadja szívből jövő hálámat, akiket pedig név szerint nem említettem, azokat is biztosíthatom, hogy jobban értékelem segítségüket, mint hinnék. Mindenkinek minden jót, boldog jövőt kívánok, és viszlát a csúcson! KÉT ARANYIGAZSÁG Mindaz, amit magunk mögött hagytunk és az, ami előttünk áll, semmiség ahhoz képest, ami bennünk rejtezik. Ralph Waldo Emerson Képességeinket csak mi magunk használhatjuk ki. Félelmetes felelősség ez. Előszó A Viszlát a csúcson! fejezeteit lapozgatva, szembetűnő a másság. Nem szokásos, hogy a "Vége" az elején olvasható, szokatlan a hangvétel, a témaválasztás, a kifejtés módszere. Gyakoriak például a hirtelen váltások, amikor beszúrok egy anekdotát, aforizmát, idézetet, ezzel megtorpanásra késztetem az olvasót, és remélhetőleg arra is, hogy újra meg újra elolvassa az anyagot, ezáltal biztosan megértse a mondanivalót. Sajátos motívumot vetek fel akkor is, amikor hangsúlyozom, hogy csak akkor érhetünk el bármit az életben, amit akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Szerzőként hiszek abban, hogy az egész könyv "más" és hatásos, de célkitűzésem nem a mindenáron való "másság" elérése volt. A másság abból fakadt, hogy éppen úgy írok, ahogy beszélni is szoktam. (Olyan vagyok, mint a kancsal diszkoszvető: ha nem döntögetek is rekordokat, de legalább éberen tartom a közönség figyelmét.) Tizenkilenc esztendő alatt több mint háromezerszer mondtam el azt a beszédet, amely e kötet első kiadásának a címét - Biscuits, Fleas and Pump Handles (Linzerek, bolhák és szivattyúkarok) - viselte. Az anyag eredetileg belefért egy negyvenöt perces előadásba. Az évek során egész kötetté terebélyesedett, és két külön tanfolyam is kinőtt belőle. A Viszlát a csúcson! fejezeteiben számos témát érintek, de fő célkitűzésem az, hogy megosszam olvasóimmal a hittel, szeretettel, optimizmussal és lelkesedéssel kapcsolatos érzéseimet. Ez azért olyan fontos, mert napjainkban sokan nem látják tisztán, mi az igazi szeretet és igazi hit, meg aztán túlontúl "kifinomultak", semhogy kimutathatnák valódi érzéseiket vagy bármi iránti lelkesedésüket. Ami a szeretetet illeti, töredelmesen bevallom, hogy szeretem Istent, a feleségemet, a családomat, embertársaimat és a hazámat. Ami a hitet illeti - nem tudom, mit tartogat a holnap, de azt igen, ki tartja a holnapot, ezért bizalommal és hálával fordulok a jövő felé. Bibliám biztosít arról, hogy a múltamat elfelejtették és megbocsátották. A múlt tehát rendben. Jézus Krisztus mondotta (Jn 10,10): "Azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek." Ezek szerint a jelen is rendben. Egy másik bibliai hely (János 3,16: "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.") megnyugtat, hogy a jövő miatt sem kell aggódnom. Ha a múltam megbocsátva, a jelen biztos, a jövőm pedig visszavonhatatlanul garantált, miért ne lennék lelkesen optimista? A Viszlát a csúcson! bölcselkedő írás, de nem sok elméletet találni benne. Az elgondolások, módszerek és ötletek egy egész élet tapasztalataiból adódnak. Harmincévi értékesítési és humánerőforrásfejlesztési gyakorlat csapódik le bennük, meg a személyes ismeretség szinte valamennyi foglalkozási ág legkiválóbb képviselőivel. Aki felhasználja a kötetben sorakozó gondolatokat és eljárásokat, mások tapasztalataiból tanul, nem pedig mások teóriáiból. Ez az egyetlen praktikus lehetőség a fejlődésre, mert túl sok csalódással jár, túlságosan időrabló és szerfölött drága mulatság, ha mindent saját tapasztalatból akarunk megtanulni. Őszinte meggyőződéssel jelenthetem ki, hogy sokkal gyorsabban jóval többre vihettem volna az életben, ha pályám elején rendelkezésemre állt volna ez a könyv. Határozottan hiszem, hogy olvasóim sok szempontból gazdagodhatnak, ha hasznosítják azt a gondolkodásmódot, amelynek csiszolgatásával és papírra vetésével több mint kétezer órát töltöttem. A Viszlát a csúcson! kötetében több mint nyolcszáz anekdotát, aranymondást, példázatot, útmutató tanácsot és mulatságos esetleírást sorakoztatok fel. Célom az, hogy lekössem az érdeklődést, és a lényegi mondanivalóra irányítsam azt.

Remélhetőleg újabb olvasóim is osztják majd az első kiadások közönségének véleményét, miszerint ezt a könyvet nem lehet befejezni - csak elkezdeni, bármelyik oldalon felütni lelki felfrissülés végett, elolvasni egy fejezetét komplett szellemi töltekezés gyanánt, vagy elejétől végig megismerni a tartalmát életformaként. Aztán újrakezdeni. Isten áldása mindnyájukra, és ha felhasználják a könyvből tanultakat, akkor viszlát a csúcson! Első rész: LÉPCSŐ A CSÚCSRA CÉL I. MEGNYITJUK ELMÉNKET, FELRÁZZUK KÉPZELETÜNKET, GONDOLKOZUNK, FÖLÉBRESZTJÜK KÍVÁNCSISÁGUNKAT, EGÉSZSÉGES ELÉGEDETLENSÉGET GERJESZTÜNK A FENNÁLLÓ RENDDEL SZEMBEN. II. MEGHATÁROZZUK, HOGY MIT VÁRUNK AZ ÉLETTŐL, ÉS FELVÁZOLJUK AZ UTAT, AMELY EZEKNEK A DOLGOKNAK AZ ELÉRÉSÉHEZ VEZET III. FELÉBRESZTJÜK A BENNÜNK SZUNNYADÓ ÓRIÁST. IV. FELISMERJÜK MAJD LEKÜZDJÜK HAJLAMUNKAT A MEGFUTAMODÁSRA. VÉGE Talán szokatlan dolog a végével kezdeni egy könyvet, de hát ez egy formabontó könyv. Rólunk, a családunkról, a jövőnkről és arról szól, miként kaphatunk mindenkitől többet azáltal, hogy mindenkinek többet adunk. Hiszünk abban, hogy itt a vége a negatív gondolkodásnak, negatív cselekvésnek, negatív reakcióknak, kishitűségnek és reménytelenségnek, vége annak, hogy kevesebbel is megelégszünk, mint amennyit érdemlünk és amennyit képesek vagyunk megszerezni; vége annak, hogy kisszerű, kisstílű, szűk látókörű, középszerű elmék befolyásának engedjünk. Egy szó, mint száz, vége a világ legveszedelmesebb nyavalyájának, a "hozzáállás-elmeszesedésnek". Vagy legalábbis itt a vég kezdete. Irány a gazdagabb élet! Első fejezet. A TÖBBRE TÖREKVŐ ÉLETFORMA JÖVENDŐ MONDÓ MÉRLEG A kettő húszas bostoni járat A New York-i John Jonesnak Bostonba kell utaznia, ezért kitaxizik a repülőtérre, és jegyet vált. Mivel maradt még néhány perce, odaballag egy személymérleghez, rálép, bedob egy negyeddollárost, és a gép kiad egy cédulát: "Önt John Jonesnak hívják, a súlya nyolcvanöt kiló, és a kettő húszas bostoni járatra fog fölszállni." Jones megdöbben, mivel valamennyi adat megfelel a valóságnak. Valami trükkre gyanakszik, ezért ismét föllép a mérlegre, újabb pénzdarabot dob be, és ezt a szöveget kapja: "Önt még mindig John Jonesnak hívják, a súlya változatlanul nyolcvanöt kiló, és továbbra is a kettő húszas bostoni járatra fog fölszállni." Még jobban elképed, mint az imént. Valami szélhámosságot orront, elhatározza tehát, hogy akárki is a tréfacsináló, ő bizony lóvá teszi. Besiet a férfimosdóba, sebtében átöltözik, majd megint a mérlegre lép, bedob huszonöt centet, és a gép az alábbi üzenetet köpi ki: "Önt még mindig John Jonesnak hívják, a súlya változatlanul nyolcvanöt kiló, de a kettő húszas bostoni járat közben fölszállt." Ez a könyv azoknak íródott, akik lekésték a kettő húszast, vagy valamilyen okból leszálltak, mielőtt célhoz értek volna. Röviden, ez a könyv azoknak szól, akik sok mindenről lemaradtak, ami a jobb élethez tartozik. Abban kíván segíteni, hogy megkapják azokat a többletjavakat, amelyek megilletik őket, és amelyeket képesek is megszerezni. Minden szót mérlegre tettem, minden gondolatot értékeltem, minden érvet alaposan megfontoltam. Minden tőlem telhetőt elkövettem, hogy mondanivalómat személyes, közvetlen megfogalmazásban adjam elő, ezáltal olyan érzést keltsek az olvasóban, mintha négyszemközt társalognánk róla és a jövőjéről. Remélem, ki-ki személyesen átéli a remény és optimizmus üzenetét, mert írás közben ez a szándék lebegett a szemem előtt. Kezdettől fogva a remény, siker, boldogság, hit és lelkesedés magvait igyekszem elvetni. "Megöntözöm" és "megtrágyázom" ezeket a magokat, és még néhánnyal szaporítom is a számukat. A könyv végére olyan mennyiségű és érettségi fokú termést takaríthatunk be, amilyen mértékben hasznosítjuk a benne foglaltakat. Hangsúlyozom, hogy ez a pozitív lelki hozzáállás könyve, de még sokkal több is annál. A Viszlát a csúcson! pozitív életérzést sugároz. A pozitív hit ereje elengedhetetlen ahhoz, hogy a pozitív gondolkodást pozitív cselekvésre váltsa. Mivel az emberi lét háromlényegű - testi, lelki és szellemi -, a teljes személyiséggel foglalkozunk, mert csakis így érhetünk el teljes sikert, amelynek fogalmát menet közben fogom meghatározni. Felér-e egy kép tízezer szóval? Valaki egyszer azt mondta, egy kép tízezer szóval felér. Azóta ezrek idézték szavait, és milliók hisznek kijelentésében. Nekem viszont személyes meggyőződésem, hogy aki ilyet állít, az nem olvasta el a Gettysburgi beszédet - amelyet Lincoln a polgárháborús csatahely hősi temetőjében mondott el - vagy az Amerikai Egyesült Államok alaptörvényének első tíz módosítását tartalmazó alkotmánylevelet, nem ismeri vagy nem érti a Huszonharmadik zsoltárt, sem a Miatyánkot.

Az említett művek szavakat - csupán szavakat - tartalmaznak, de ezek a szavak nemzetek sorsát, a történelem menetét és emberek millióinak életét változtatták meg. A következő történet jól szemlélteti, milyen drámai befolyást gyakorolhat egy életre néhány szó. Sok-sok éve készült A férfi, akit Peternek hívtak című film. Soha nem felejtem el az egyik jelenetet, amelyben a Peter Marshallt alakító színész egy hittel teli prédikációt mondott el. A jelenet befejeződött, de a kamerák tovább működtek. A stáb tagjai a színészhez siettek, hogy gratuláljanak megragadó játékához, köztük a filmbéli gyülekezethez tartozó egyik jelenlévő, Marjorie Rambeau, akit szemlátomást megindítottak a hallottak. Ezt szó szerint kell érteni, és szerencse, hogy a kamerák még dolgoztak, ugyanis Marjorie Rambeau nem tudott járni. Egy autóbaleset következtében több mint egy éve egy lépést sem bírt tenni. Most azonban a hitet és bátorságot sugárzó szavak hallatán hatalmába kerítette a mondanivaló. Olyannyira, hogy el is hitte azt, fölállt, elindult, és attól kezdve ismét tudott járni. Nem azt akarom mondani, hogy ennek a könyvnek a szavai megváltoztatják a világtörténelmet, vagy olyan drámai hatást tesznek bárkire is, mint amilyet Marjorie Rambeau esetében láthattunk. Szilárdul hiszem azonban, hogy a kötetben bemutatott szemléletmód jelentős változást idézhet elő az olvasóban. Több ezer kéretlen beszámoló érkezett a legkülönfélébb emberektől, amelyek mind megerősítik a tényt, hogy a gazdagabb élet koncepciója hasznot hajt annak, aki nem restell komolyan foglalkozni vele. Most pedig próbáljunk ki egy gondolatébresztő feladatot! Hány négyzetet látunk? Aki tizenhatot mondott, melléfogott, de nincs egyedül. Aki tizenhetet, már kevésbé népes csoportban tudhatja magát, de ő is tévedésben leledzik. Mielőtt továbbhajtanánk a megoldáshoz, vessünk még egy pillantást az ábrára, hátha fölfedezünk még néhány négyzetet. Most már lapozhatunk. Mint láthatjuk, harminc négyzet található az ábrán. Mivel végig a kezünkben tartottuk a könyvet, senki sem csempészhetett a rajzra még néhány négyzetet. Ugyanannyi van rajta, amennyi eredetileg volt. Ez két fontos mozzanatra mutat rá. Először, az elmélyült megtekintés jóval többet tár fel, mint a felületes pillantás. Ez éppúgy érvényes a négyzetekre, mint miránk, a bennünk rejlő képességekre és a jövőnkre. Másodszor, a legtöbbünknek időnként kell valaki, aki rámutat a nyilvánvalóra, még gyakrabban pedig a kevésbé nyilvánvalóra. Mivel az oktatás célja a kibontakoztatás, ez a könyv arra hivatott, hogy előcsalogassa a bennünk rejtőző, mostani énünknél többre képes egyéniséget. Meggyőződésem, hogy nagyon sokat tudunk kihozni ebből a könyvből, és ami ennél is fontosabb, a könyv még többet tud kihozni belőlünk. Ötletgerjesztés Szeretném, ha olvasás közben mindenki érezné, hogy személy szerint hozzá szólok, neki teszem fel a kérdéseket. Ezek a kérdések jobbára eldöntendő -igennel vagy nemmel megválaszolható - típusúak. Bízom benne, hogy amikor valóban választ igénylő kérdést teszek fel, ki-ki rászánja az időt, és alaposan átgondolja a választ. Remélhetőleg senki sem arra törekszik, hogy minél előbb "végezzen" a kötettel, nem azt nézi, mennyit tud hasznosítani belőle, hanem arra figyel, mennyit hasznosít általa saját magából. Valószínűleg elsőre olvassa el a leghamarabb, a későbbi olvasások viszont további biztatást és ismereteket adnak, amelyek az azonnali hasznot a gazdagabb élet irányában terjesztik ki. Amikor egy előadót figyelünk, könyvet olvasunk vagy hangfelvételt hallgatunk, könnyen megtörténhet, hogy olyasmivel találkozunk, ami csakugyan "beindítja" képzeletünket. Ez valószínűleg emlékeztet bennünket valamire, kivált belőlünk egy ötletet. Később aztán hiába erőlködünk, sokszor nem tudjuk olyan világosan felidézni azt a dolgot, mint röviddel azelőtt. Mivel ez általában jellemző az emberre, azt ajánlom, használjunk egy jegyzetfüzetet, lehetőleg akkorát, mint ez a könyv, mert azt kényelmesen magunknál tarthatjuk. Osszuk fel az oldalakat úgy, ahogy az "Indítólap" mellékelt mintáján látjuk. A nyilak hasznosak, de nem okvetlenül szükségesek. Tartsuk ezt a jegyzettömböt a könyv mellett, mert az olvasás különféle gondolatokra és ötletekre indít bennünket. Ilyen esetekben hagyjuk abba az olvasást, és gondosan jegyezzünk fel egy indítólapra minden egyes ötletet, ahogy az eszünkbe jutott. Ez aktivizálja olvasásunkat, jobban hasznosítja érzékszerveinket, és segít az összpontosításban. Egy költő frappánsabban fogalmazta meg ezt: "Amit hallok, elfelejtem, amit látok és hallok, megjegyzem. Ám amit látok, hallok és cselekszem, azt megértem, és sikert aratok vele." Érdekes módon, amikor másodjára olvassuk ezt a könyvet, több gondolatot és ötletet meríthetünk belőle, mint első ízben. Ez különösen érvényes akkor, ha mindennap szokásos tevékenységünk kezdete előtt, valamint lefekvéskor olvasunk néhány percet. Ez a könyv valóban a "sajátunk" Azt javaslom, készítsünk elő egy piros meg egy fekete filctollat gondolataink és ötleteink papírra vetésére. A könyv első olvasásakor az indítólap aljára, az egyessel jelölt rovatba jegyezzünk, mégpedig a piros filccel. A második és minden további olvasáskor használjuk a fekete tollat és a kettes rovatot. Ezáltal jelképesen a hibák kijavításától - hiszen a piros tinta hagyományosan erre való - a jó ötletek természetes alkalmazása felé haladunk. A följegyzetlen ötlet gyakran elvész! Indítólap Bátran húzzuk alá vagy jelöljük meg szövegkiemelővel a számunkra fontos részeket! Ezek a jelzések a papírra vetett gondolatokkal együtt személyessé teszik a könyvet, éreztetik velünk, hogy az a "sajátunk". Így annyira személyessé válik, hogy rendszeres forrásmunkaként használjuk majd. Ez nagyon fontos, mert senki sem olyan okos, hogy mindent észben tarthasson, amit tud. Ebből az is következik, hogy társszerzők vagyunk, közös művünkké válik a könyv. Ez ugyebár nyerő felállás? Mi kell ahhoz, hogy elérjük, amit akarunk? A kiegyensúlyozott sikernek, amelynek alkotórészei az egészség, jólét és boldogság, nélkülözhetetlen feltétele a becsület, jellemszilárdság, hit, tisztesség, szeretet és hűség. Miközben előre és fölfelé haladunk az életben, fölfedezhetjük,

hogy ha a felsoroltak bármelyikét mellőzzük, akkor csak morzsákat kaphatunk abból, amit az élet nyújthat nekünk. Becstelenséggel, megtévesztéssel, csalással esetleg pénzhez juthatunk, de kevesebb igaz barátot és lelki békét szerezhetünk magunknak. Ez nem siker. (Egyetértek az elmésséggel, amely szerint: "Akkor hágunk a legmagasabbra, ha mindig tartjuk ugyanazt a szintet.") Ha milliókat keresünk, de közben tönkretesszük az egészségünket, az nem siker. A vállalatvezető, aki a csúcsra való kapaszkodás közben elszakad a családjától, nem arat sikert, hiszen nem viheti a sírba, amit szerzett, és kire fogja hagyni? Minél tovább élek és minél több sikeres embert ismerek meg, annál erősebb bennem a meggyőződés, hogy a fenti alapkövek a legfontosabb fegyvereink a sikerért folytatott küzdelem arzenáljában. Bármilyen válságba vagy vészhelyzetbe kerülünk is, azok, akikkel dolgunk lesz, és akiktől egészségünk, jó létünk, boldogságunk függ, készségesebben cselekszenek, inkább együttműködnek velünk, ha szavahihetőségünk minden kétségen felül áll. A képesség fontos - a megbízhatóság sorsdöntő. Bárcsak bemutathatnám mindazokat a megnyerő egyéniségű, meggyőző, tehetséges - nemegyszer éles eszű - embereket, akikkel utazásaim során találkoztam, akik általában a számláikat is alig képesek fizetni, és egy hajszál választja el őket attól, hogy összeütközésbe kerüljenek a törvénnyel. Ők mindig az "üzletre", a gyors haszonra hajtanak. Sohasem jutnak magasra, mert nélkülözik a szilárd alapokat. Mások a kellő alapozással is az alagsorban végzik, netán csirkeólat emelnek a szilárd alapra. Sokan nem hajlandók megtenni minden szükséges lépést, hogy tehetségüket gazdagabb élet megvalósítására használják. Ismét mások nem ismerik fel, hogy a siker igazi lehetősége a személyben, nem pedig a feladatban rejtőzik; hogy akkor jutunk a legmagasabbra, ha a dolgok mélyére hatolunk - és ha megmásszuk a szükséges lépcsőfokokat, mégpedig egyesével. Nem eszmélnek rá, hogy a siker és boldogság nem szerencse, hanem választás kérdése. Mint láthatjuk majd, szó szerint magunk dönthetjük el, mit akarunk az élettől. Foglaljuk jegyzékbe mindazt, amit szeretnénk elérni. Később újabb tételekkel egészítjük ki a felsorolást. Kezdetként valószínűleg több és jobb barátot, nagyobb belső gyarapodást, jobb egészséget, több pénzt, több boldogságot, nagyobb biztonságot, több szabad időt, előrelépési lehetőséget, lelki nyugalmat, több igaz szeretetet, szélesebb hatáskört akarunk, valamint azt, hogy többet segíthessünk embertársainknak. A 33. oldalon azt a lépcsőt láthatjuk, amelyen a csúcsra juthatunk. Mindazok a dolgok, amelyeket el akarunk érni, a holnap ajtajára írva láthatóak. A könyvben gyakran hivatkozunk erre a lépcsőre, hogy a haladási irányra emlékeztessen bennünket. Talán nem föltétlenül kéne leírni, milyen jellemvonások szükségesek az áhított cél eléréséhez, de mivel gyarló emberek vagyunk, bizonyára nem árt egy kis emlékeztetés. Valószínűleg egyebet is szeretnénk, de úgy hiszem, ha megkapjuk mindazt, amit felsoroltam, akkor gazdag és tartalmas élet vár ránk. Gyanítom, hogy e pillanatban még nem rendelkezünk mindazzal, amire a jövőben számítunk. Szerencsére mindez hozzáférhető, mégpedig sokkal nagyobb mértékben, mint valaha is álmodtuk volna. Hangsúlyozom, hogy egyelőre csak hozzáférhető, mert ahogy előbb az izmainkat kell erősítenünk, ha súlyemelővé akarunk válni, ahhoz is ki kell fejlesztenünk bizonyos tulajdonságokat, hogy ajtót nyithassunk az élet értékeihez, és kiaknázhassuk azokat a dolgokat, amelyeket akarunk és megérdemlünk. Hat lépés az egész Meggyőződésem, hogy az említett javak hozzáférhetőek, de még inkább meggyőződésem, hogy amennyiben igazán el akarjuk érni azokat, akkor meg kell tennünk hat konkrét lépést. Ezt okvetlenül meg kell értenünk, mert ha bármelyik lépcsőt átugorjuk, kiesünk a "játékból", és semmiképpen nem juthatunk fel. Jó barátom, a kiváló eladástechnikai szakember Dick Gardner a következő példákkal hangsúlyozza a fokozatosság elvét: Ha egy fiatalembert bemutatnak egy ifjú hölgynek, és azonnal meg akarja csókolni, akkor minden esélyt elveszít, hogy komoly kérőként számításba jöhessen. Az a diák, aki a számtani alapműveletekről rögtön át akar váltani a felsőbb matematikára, reménytelen helyzetbe hozza magát. Az az üzletkötő, aki megismerkedik egy ügyféljelölttel, és nyomban alá akarja íratni vele a megrendelőlapot, elveszíti az ígéretes kuncsaft bizalmát. A kérő, a diák és az üzletkötő egyaránt túl sok lépcsőt ugrott át, ezáltal kudarcra van ítélve. Mindegyikük összehasonlíthatatlanul jobb eséllyel indult volna, ha végigjárja a lépcsőfokokat. Egyesek nyilvánvalóan gyorsabban haladnak fölfelé, mint mások, de ha az összes lépcsőt végigjárjuk, jóval nagyobb valószínűséggel kapjuk meg mindazt, amit akarunk. A tetőre, azaz a csúcsra vezető lépcső mellett egy lift található, de sajnos ott a tábla, hogy nem működik. A mi számunkra ez a felvonó mindig üzemképtelen marad. Ha föl akarunk jutni a csúcsra, akkor a lépcsőt kell használnunk, méghozzá fokonként kell fölfelé haladnunk rajta. Szerencsére a lépcső közvetlenül előttünk emelkedik, tehát tudjuk, hol van, mi a lényege, és pontosan hány fokot kell megmásznunk, hogy a csúcsra érjünk. Miközben elindulunk a csúcsra, fejlődésünk első lépcsőfoka az egészséges énkép lesz. A második lépcsőfok mások értékének és képességeinek elismerése, valamint azé, hogy szükségszerű hatékonyan együttélnünk és együttműködnünk velük. A harmadik lépés a határozott céltudatosság. Terv nélkül egy házat sem lehet felépíteni, hát még egy életet. A negyedik lépés a helyes lelki hozzáállás, az ötödik a munka vállalása. A Viszlát a csúcson! lapjairól megtanulhatjuk, hogy a siker árát voltaképpen nem megfizetjük, hanem azt is élvezzük. Azért állítom ezt, mert a siker ára sokkal kisebb, mint a kudarcé. Ez tüstént nyilvánvalóvá válik, ha egybevetjük a sikereket a kudarcokkal. De félreértés ne essék, dolgozni természetesen kell, csak ez a munka a szemléletmódtól függően éppúgy lehet gürcölés, mint öröm. A hatodik lépcsőfok az, hogy égjen bennünk a vágy a kimagasló teljesítményre. Bizonyára sok mindent akarunk - ahhoz pedig, hogy magunk irányíthassuk a sorsunkat, piacgazdaságban kell élnünk. Szerencsére máris mindazzal a tulajdonsággal rendelkezünk, amely a sikerhez kell. Van bennünk némi jellemszilárdság, hit, tisztesség, becsület, szeretet és hűség. Van bennünk céltudatosság, helyes lelki hozzáállás, és nyilván egy kis munkakedv és sikervágy is. Tényleg nincs más teendő, csak felhasználni azt, amink van, és lehetőséget adni minden jellemvonásunknak a fejlődésre, mert minél inkább kamatoztatjuk adottságainkat, annál több kamatoztatnivalónk lesz. Emel-

lett nem sok kell a sikerhez -csupán teljes egyéniségünk, az pedig rendelkezésre áll. Idekívánkozik két történet. Egy fiatal pár eltéved valahol vidéken. Észrevesznek egy parasztbácsit, megállítják a kocsit, és kiszólnak neki az ablakon: -Elnézést, meg tudná mondani, hová vezet ez az út? Az öreg másodpercnyi habozás nélkül felel: - A világon bárhová, ha a megfelelő irányban haladnak. (Mellesleg hiába találunk rá a helyes útra, ha csak ácsorgunk rajta, a végén még elgázolnak bennünket.) Egy ifjú menedzser munkát visz haza, és a másnapi értekezletre szeretne elkészülni vele. Ötéves kisfia azonban percenként kizökkenti gondolatmenetéből. Emberünk egy darabig bosszankodik emiatt, aztán meglátja az esti újságot, amelynek egyik lapján a világ térképe terpeszkedik. Nosza, apró darabokra tépi a térképet, aztán odaadja a fiúnak, hogy rakja össze. Arra számít, hogy ez jó ideig leköti a srácot, ő pedig azalatt nyugodtan befejezheti a munkáját. Ám három perc se telik bele, a csöppség már jelentkezik, hogy ő bizony elkészült. A papa döbbenten kérdezi, hogyhogy ilyen hamar boldogult a feladattal. A kicsi mosolyogva válaszol: - A lap másik oldalán egy bácsi képe volt, úgyhogy megfordítottam, és a bácsit raktam össze. Amikor ő megvolt, a világ is megvolt. A tanulság kézenfekvő: ha magunkat rendbe szedjük, a világ is rendben lesz. Ne feledjük: minden egyes lépcsőfokon végig kell haladnunk ahhoz, hogy a csúcsra jussunk, de egyiken sem kell letáboroznunk. Ahogy az egyszeri ember mondta: -Kétféleképp juthatunk föl a tölgyfa tetejére. Vagy fölmászunk a törzsén, vagy rácsücsülünk egy makkra. Ez a könyv azért íródott, hogy inkább másszunk. Második fejezet. ITT AZ IDŐ Lóerők Jó néhány évvel ezelőtt olajat találtak egy öreg oklahomai indián birtokán. Az öreg egész addigi életében a legsötétebb nyomorban tengődött, de a felfedezés egy csapásra gazdaggá tette. Egyik első dolga volt, hogy egy nagy Cadillacet vásárolt magának. Akkoriban az effajta túrakocsik hátuljára két pótkereket szereltek, az öreg indián azonban azt akarta, hogy az övé legyen a leghosszabb kocsi a környéken, ezért még négy pótkereket rakatott fel. Frakkot öltött, csokornyakkendőt és köcsögkalapot, ráadásul hatalmas szivart biggyesztett a szájába. Mindennap bekocsizott a közeli poros kisvárosba. Útközben ez a kedélyes öreg jobbra-balra forgatta a fejét, és szóba elegyedett mindenkivel, akit csak meglátott. Egész úton csak forgolódott és tereferélt. Érdekes módon soha nem okozott balesetet, nem rohant bele semmibe, nem ütött el senkit. Nem okozott sem sérülést, sem anyagi kárt. Hogy miért? Egyszerű. A gyönyörű nagy automobilt két ló húzta. Indítás nélkül nem megy A helybeli szerelők azt mondták, a kocsi motorjának semmi baja, az öreg indián azonban nem tudta, hogy kell bedugni az indítókulcsot és ráadni a gyújtást. Benn a motorban száz lóerő feszült, készen arra, hogy nekiiramodjék, de az öreg indián csak a két kinti lovat használta. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy kint keresgélnek két lóerőt, holott ha magukba néznének, száznál is többet találnának. Más szóval, nem használják ki meglévő képességeiket. Oliver Wendell Holmes mondotta: "Amerika legnagyobb tragédiája nem a természeti erőforrások elfecsérlése, bár az is nagyon szomorú. A legnagyobb tragédia az emberi erőforrások elfecsérlése." Rámutatott, hogy az átlagember a sírba viszi a benne rejtőző muzsikát. Így a legszebb dallamok sajnos örökre rejtve maradnak. Sokáig azt hittem, nem érhet nagyobb balszerencse valakit, mint ha csak a halálos ágyán fekve értesül arról, hogy a földjén olajat vagy aranyat találtak. Most már tudom, hogy ennél sokkal, de sokkal rosszabb, ha sohasem ismeri meg azt a hatalmas értéket, amelyik benne rejlik. Jó barátom, Reuben Siverling őrnagy szerint: "Egy tízcentes ugyanannyit ér, mint egy húszdolláros aranypénz, ha mindkettő a tenger fenekén hever. Értékkülönbözetük csak akkor nyilvánul meg, ha felszínre hozzuk és rendeltetésüknek megfelelően használjuk fel őket." Saját értékünk is csak akkor jelentkezik tényleges piaci értékként, ha megtanuljuk kihasználni hatalmas belső energiáinkat. Ennek elősegítése céljából írtam ezt a könyvet. Azzal a reménnyel, hogy olvasóim ezáltal fölfedezik és kiaknázzák a bennük rejlő aranybányát vagy olajkincset. Saját természetes erőforrásaink - szemben azokkal, amelyek a föld méhében rejtőznek - csak akkor pazarlódnak el, ha sohasem használjuk fel őket. Célom tehát az, hogy segítsek mindinkább tettekre váltani olvasóim tehetségét, ezáltal ők maguk és mások is élvezhessék mindazt, amit nyújtani tudnak. Kétségkívül nem hiányzik belőlünk a tehetség, és most már fel is fogjuk használni, nem hagyjuk, hogy parlagon heverjen. Szemétlerakó mentalitás Jó néhány éve hallottam egy filozófustól: "Az ember azért tartózkodik egy bizonyos helyen, mert pontosan ott akar lenni." Magamévá tettem az elgondolást, és másoknak is továbbadtam. Aztán egy éjjel az alabamai Birminghamből a Mississippi állambeli Meridianbe autóztam. Másnap reggelre okvetlenül oda kellett érnem. Útépítés akadályozott az előrehaladásban, ezért megálltam egy autójavítónál, és segítséget kértem. Az egyik alkalmazott megmutatta, merre kell mennem, még térképet is rajzolt. Biztosított, hogy amennyiben követem a megjelölt irányt, hamar Meridianbe érek. Pontosan betartottam az instrukcióit, egy óra múlva mégis hetven kilométerrel messzebb jártam a célomtól, mint amikor megálltam tanácsot kérni. Természetesen nem azért voltam ott, mert ott akartam lenni, hanem mert valaki rossz tanácsot adott. Ugyanez érvényes mindannyiunkra. Ha tönkrementünk, reményvesztettek és letörtek vagyunk, ha nem boldogulunk a

családunkkal vagy a munkánkkal, kötve hiszem, hogy ennek az az oka, hogy ilyen viszonyokra vágyunk. Meglehet, hogy egyszerűen rossz útbaigazítást kaptunk, amely kedvezőtlenül befolyásolt bennünket, és szemétlerakó mentalitást erőltetett ránk. (Azért ne éljük bele magunkat, hogy minden egyes gondunkért valaki mást tehetünk felelőssé, mert még ha múltunkért okolhatunk is másokat, a jövőbeni fejlődés és előrehaladás kulcsa a mi kezünkben van.) Máris megmagyarázom ezt a szemétlerakó dolgot. Az Egyesült Államok déli részén káprázatos bevásárlóközpont épült egy volt városi szemétlerakó helyén. Több mint egy évszázadon át senki sem látott semmi lehetőséget abban a szemétlerakóban. Körülbelül huszonöt esztendeje azonban néhány haladó gondolkodású polgár ráeszmélt, hogy remek új üzletközpontot létesíthetnének ott. Azonnal beszüntették a szemétlerakást, tiszta feltöltőanyagot kezdtek odahordani, és kiegyengették a terepet az évszázados hulladék fölött. Az így létrehozott alapra aztán bevásárlóközpontot emeltek. Az üzletközpont végül is szemétre épült. Azért meséltem el ezt a történetet, mert nem kizárt, hogy környezetünk egy ideje "szemetet" zúdít az agyunkba. De meg kell értenünk, hogy nem számít, ha eddig így volt, sőt, az sem számít, ha mások - akár rosszindulatból, akár tudatlanságból - alacsony mennyezetet húztak fölénk. Felülemelkedhetünk mindezen a "hulladékon", azért most mindannyiunkat így köszöntöm: Boldog születésnapot! A mai ugyanis hátralévő életünk első napja. A múltnak vége, és a puszta tény, hogy ezeket a sorokat olvassuk, azt jelzi, hogy belefogtunk a szebb jövő alapjainak lerakásába. Vigyázat! Valószínűleg már régóta döntögetik a "hulladékot" az agyunkba. Ha számot vetünk a realitásokkal, be kell látnunk, hogy egy sokáig rosszul táplált egyén egészsége nem állítható helyre egyetlen étkezéssel, akármilyen kiadós vagy jóízű is az. Értsük meg tehát, hogy először is le kell takarnunk azt a "szemetet" egy vékony réteg pozitív gondolkodással és 1 helyes lelki hozzáállással. Minden valószínűség szerint időről időre előbukkan majd némi "szemét" a fedőréteg alól, és bűze ismét zavarni fog bennünket, de azért csak olvassunk tovább, mert minden egyes fejezet újabb réteget húz a hulladékra, mígnem végleg betemeti azt. Mivel azonban negativitásra hajlamos társadalomban élünk, továbbra is szembe kell néznünk a problémával, hogy nap nap után friss szemetet zúdítanak az elménkre. Barátok, ismerősök, véletlenül meghallott beszédfoszlányok újabb szennyezéssel terhelik gondolkodásunkat. Elég bekapcsolnunk a rádiót vagy a televíziót, és bumm! - csak úgy ontja magából a szemetet. De ne csüggedjünk, folytassuk az olvasást, és garantálom, hogy meg fogjuk találni a megoldást. Ez már a jövő Izgalmas, új pszichológiai irányzat van kifejlődőben, amely nem ássa elő a múlt minden hulladékát. Nem "fűrészeli a fűrészport", nem rágódik a tegnapi gondokon. Inkább a holnap reménységével foglalkozik. Nem a problémákra, hanem a megoldásokra összpontosít, és fantasztikusan eredményes. William Glasser érdekes könyve, a Schools Without Failure (Iskola bukás nélkül) ugyanezt az alapelvet követi. Glasser doktor azokról a programokról számol be, amelyeket veszélyeztetett fiatalokkal folytattak. Ezeket a fiatalokat korábban csupa kedvezőtlen élmény, csalódás és kudarc érte, Glasser azonban a jövő felé fordította a figyelmüket, pozitív megközelítést alkalmazott, szüntelenül bátorította őket, és hihetetlen eredményeket ért el. Ez visszavezet a kétezer évvel ezelőtti tanácshoz, amelyet Pál apostol adott a Bibliában, mondván: "Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé." Figyelemre méltó, hogy Pál egy római börtön siralomházában sínylődve írta ezeket a sorokat (Fii 3,13). Azt is hangsúlyozta, hogy a győzelem érdekében vívta meg az élet harcát. Az én megközelítésem is ehhez hasonló. Felismertem, hogy a győzelem nem minden, de az érte kifejtett erőfeszítés mindennél fontosabb. Kishitűség Ahhoz, hogy kiaknázhassuk képességeinket, először is kishitűségünktől kell megszabadulnunk. Jellegzetesen kishitű megjegyzés a következő: "Nem vagyok született üzletkötő, orvos, ügyvéd, művész, építész, mérnök stb." Hadd fűzzek hozzá ehhez valamit. Utazásaim során rengeteg helyi lap fordult meg a kezemben ausztráliai kistelepülésektől északamerikai és európai nagyvárosokig. Olvastam asszonyokról, akik fiúkat és lányokat szültek, de mindeddig egyszer sem olvastam arról, hogy egy anya üzletkötőnek, orvosnak, ügyvédnek, művésznek, mérnöknek stb. adott volna életet. Arról viszont olvastam, hogy orvosok, ügyvédek, üzletkötők stb. elhaláloztak. Mivel mindezek nem "születnek", viszont "meghalnak", valahol félúton a születés meg a halál között, tudatos választás és képzés nyomán azzá válnak, amivé akarnak válni. (Vajon megengednénk-e egy "született" orvosnak, hogy a hasunkban turkáljon? Vagy egy "született" ügyvédnek, hogy a bíróság előtt képviseljen bennünket?) Ami azt illeti, még nem találkoztam olyan asszonnyal, aki sikert vagy kudarcot szült volna. Mindig vagy fiút vagy lányt hoznak világra. Láttam olyan embert, aki azt mondta: "A magam erejéből értem el ezt és ezt." De eddig egyetlen urat vagy hölgyet sem láttam, aki azzal büszkélkedett volna: "A magam erejéből vallottam kudarcot." Ilyen esetben másokra szokás mutogatni, ilyenformán: "A szüleim miatt lettem sikertelen vagy boldogtalan. - Esetleg így: - A párom képtelen megérteni engem." Némelyek a tanárukat, a papjukat vagy a főnöküket hibáztatják, de hivatkozási alap lehet a bőrszíntől a vallásos meggyőződésen át a hiányos iskolázottságig és testi fogyatékosságig bármi, akár az életkor, a testsúly, a magasság vagy a lakóhely is. Bármilyen hihetetlen, egyesek azt állítják, rossz hónapban vagy rossz csillagzat alatt születtek. (Ami engem illet, a csillagokban nem hiszek, csak abban, aki a csillagokat teremtette.) Szerintem a kishitűség nem más, mint "szemét", és tekintet nélkül a sorsunkra, alapozhatunk rá valamit. Újabban egyesek visszájára fordítják a fenti okoskodást, és azt állítják, azért éri őket hátrányos megkülönböztetés, mert nem valamely kisebbségi csoport vagy a gyengébb nem tagjai. Ismét mások az egész társadalmat hibáztatják problémáikért vagy sikertelenségükért. De nem árt vigyázni, mert amikor másokra mutogatunk, észrevehetjük, hogy háromszor annyian mutogatnak vissza ránk. A siker és a boldogság kiindulópontja bennünk van. Minél jobban elmerülünk ebben a könyvben, annál nagyobb örömmel vehetjük tudomásul, hogy magunk tartjuk kezünkben a jövőnket. Talán első ízben

ébredünk rá hallatlan képességeinkre. A remény rabjai Kétségkívül a legszomorúbb élmények közé tartozik, amikor azt halljuk valakitől: "Bárcsak úgy járnék, futnék, ugranék, énekelnék, táncolnék, gondolkoznék, koncentrálnék, mint X. Y." Ilyenkor az illető hangja elcsuklik, és nem vitás, hogy a mondanivalója ez: "Ha másvalakinek a képességeivel bírnék, csodákat vihetnék véghez." A kijózanító igazság azonban az, barátaim, hogy semmire sem mennénk mások képességeivel, ha egyszer a sajátunkat is kihasználatlanul hagyjuk. Csak áltatjuk magunkat, és ez még csak nem is becsületes dolog. Ha nem vigyázunk, a remény rabjainak sorait fogjuk szaporítani. Azokat nevezem így, akik abban reménykednek, hogy egy szép napon majd belebotlanak a szerencséjükbe, amely az utcán hever. A nagy áttörésben bíznak, amely egy csapásra híressé és vagyonossá teszi őket. A parton ácsorogva várják, hogy kikössön a hajójuk, pedig tudván tudják, hogy el sem indult. Igen, ők a remény rabjai, miként azok is, akik folyton mások tehetségére, képességeire irigykednek. Az a helyzet, hogy mindannyiunkban ott lappang a sikerhez szükséges képesség. Az élet újra meg újra bebizonyítja, hogy ha felhasználjuk azt, amink van, még több felhasználnivalóhoz jutunk. Ha pedig nem használjuk, akkor elveszítjük. Gazdagok és szépek Az egyik nagyvilági üdülőhelyről a másikra röpködő és ott könnyed szórakozás közben erkölcsileg kétes kapcsolatokba bocsátkozó előkelőségek az én szememben korántsem szépek. Az igazán szépek szerintem az élet bármely területén megtalálhatóak, és éppúgy szenvedhetnek gyermekbénulásban, mint teljes vakságban. Közös vonásuk, hogy nem hajlandóak behódolni a kishitűségnek, és ettől sikeresek, boldogak, jól alkalmazkodnak körülményeikhez. Mindegy, milyen színűek, világnézetűek, az sem döntő, hogy három általánost végeztek vagy doktorátust szereztek. Ismerek olyanokat, akik valamilyen súlyos fogyatékosság ellenére, olykor éppen azért arattak sikert. Történetük mindig megragadó. Ezek az emberek kivétel nélkül hisznek abban, hogy "az ember arra teremtetett, hogy eredményesen, sikeresen éljen, és mindannyiunkban ott rejtőzik a nagyság". Ha magunkévá tesszük ezt a felfogást, rá fogunk jönni, hogy semmilyen problémáért sem kell másokat hibáztatnunk. Zöld ágra fogunk vergődni, mert fölfedezzük, hogy saját magunkra mindig támaszkodhatunk. Munkám során gyakran találkozom olyanokkal, akik még nem sikeresek, de vajmi ritkán olyanokkal, akik sohasem tudnának sikert aratni. Melegen ajánlom tehát, hogy e pillanattól higgyük el: helyzetünk - és jövőnk - biztos kezekben van - a sajátunkban! Nyisd ki a kezed, fiam! Talán egy példázat segít megvilágítani a mondanivalómat. A legenda szerint Velence gyönyörű városa közelében, egy dombtetőn élt egy öregember, akiről azt tartották, minden kérdésre válaszolni tud, amit csak emberfia föltehet neki. Két helybeli legény kisütötte, hogyan járhatna túl az öreg eszén. Fogtak egy kismadarat, és fölkeresték vele a nagyeszű vénembert. Egyikük a markában tartotta a csöppnyi jószágot, és megkérdezte a tudóst, él-e vagy meghalt. Az aggastyán habozás nélkül felelt: - Nézd, fiam, ha azt mondom, él, akkor egy szempillantás alatt agyonszorítod, ha viszont azt mondom, hogy meghalt, akkor szétnyitod az ujjaidat, és elröpül. Így hát életet és halált tartasz a kezedben. Jómagam nem vagyok ugyan bölcs aggastyán, de mindenfajta hátsó gondolat nélkül kijelenthetem: a jövő magvait, a nagyság ígéretét tartjuk a kezünkben. A kezünk sok mindenre képes, de használnunk kell - mégpedig helyesen -, hogy betakaríthassuk azokat a gyümölcsöket, amelyeket megszerezhetünk. Tessék összpontosítani! Az egész könyvben rengeteget anekdotázom, mert úgy gondolom, az élet egyetlen végtelen történet. Meg aztán igyekszem minden rendelkezésemre álló eszközzel lekötni olvasóim figyelmét, éberen tartani érdeklődésüket. Az indok egyszerű. Általában percenként kétszáz-négyszáz szót olvasunk, pedig az agyunk nyolcszáz-ezernyolcszáz szót tud feldolgozni. Fennmaradó kapacitásunkat a témához nem kapcsolódó gondolatokkal szoktuk kitölteni. Ráadásul tanulási kedvünk szeszélyesen változó, így könnyen megérthetjük, miért kalandozunk el a tárgytól. Előfordulhat az is, hogy oldalakon keresztül semmit sem jegyzünk meg. Például aki eddig a pontig eljutott, már tucatnyi alkalommal hagyott magamra. Közben mindenfélével foglalkozott, tanult a gyerekkel, nyélbe ütött egy üzletet, megnézett egy futballmeccset, kiment a mellékhelyiségbe. Aki nem hiszi, lapozzon vissza bármelyik oldalra, és figyelmesen olvassa el újra. Valószínűleg talál majd olyan szavakat, gondolatokat, ötleteket, amelyek fölött első alkalommal elsiklott. Ez véletlenül sem sértő az értelmi képességeire nézve. Sőt, tulajdonképpen minél intelligensebb az illető, annál inkább előfordulhat vele ilyesmi. Továbbá minél értelmesebb és becsvágyóbb, annál inkább igyekszik majd a jövőben ritkítani az ilyen elkalandozásokat. E könyv szerzőjeként remélem, hogy ennél a bekezdésnél teljes mértékben jelen volt. (Ami azt illeti, nem árt újra elolvasnia az utolsó két oldalt.) Ha tudjuk, hogy hajlamosak vagyunk az elkalandozásra, jobban értékelhetjük korábbi tanácsomat, miszerint jelölőtollal húzzuk alá azokat a pontokat, amelyek megragadták a figyelmünket. Ha ráadásul a javasolt jegyzettömbben is rögzítjük a felmerült gondolatokat és ötleteket, akkor passzívból valóban aktív olvasóvá válunk. Ez az esetleges ismétlésnél segítséget nyújt. Az egyik amerikai egyetemen végzett vizsgálat szerint az egyszer látott új anyagnak két hét múlva csak körülbelül két százalékára emlékszünk. Ha viszont hat egymást követő napon át ismerkedünk vele, akkor két hét múlva hatvankét százalékot tudunk felidézni. De ebből valami sokkal fontosabb is következik. Minél többször szembesülünk ugyanazzal az információval, annál valószínűbb, hogy annak értelmében cselekszünk - és az én célkitűzésem épp olvasóim cselekvésre indítása. A cselekvés egyébként a tanulás kifejeződése. Amiként "a hit munkálkodás nélkül halott", a tanulás cselekvés híján nem is tanulás. Ne süljünk bele! Amikor egy előadásom során érintek egy témát, a hallgatóság soraiban ülők gyakran bólintással jelzik, hogy már ismerik ezt a dolgot, hallottak róla. Ilyenkor elfog a kísértés, hogy megkérdezzem: Ha csakugyan ismerik a problémát, vajon

mit tettek ellene? Mert amíg nem teszünk valamit azért, amit tanultunk, addig olyan, mintha meg sem tanultuk volna. Az, aki sohasem olvas, semmivel sem különb annál, aki nem tud olvasni. Aki ismeri a siker elveit, de nem alkalmazza azokat, semmivel sem jut többre annál, akinek fogalma sincs ezekről az elvekről. Ugye, mi szeretnénk tenni valamit? (Válaszoljunk igennel!) Úgy hallom, mindenki igent mondott, tehát hadd gratuláljak, mert most már sikeresek vagyunk! A siker ugyanis nem végcél, hanem folyamat, az a pálya, amelyen haladunk. Mi pedig már elindultunk, és jó irányba tartunk. Megérdemeljük a gratulációt, mert nem vagyunk olyanok, mint "a legtöbb ember". A legtöbben kivárják, hogy a körülmények a lehető legkedvezőbben alakuljanak, mielőtt akár a kisujjukat is megmozdítanák. Nem hajlandók fölágaskodni a gyümölcsért, mert nem fogják föl, hogy a gyümölcsért mindig nyújtózkodni kell. Nem bíznak a saját esélyeikben. Számukra az élet rég lejátszott meccs, amelyet elveszítettek. Sírjukon akár ez a felirat is állhatna: "Született ekkor és ekkor, meghalt hatvan évvel később - vagy amikor a szívük megszűnt dobogni -, élt harmincöt évet." Ezek az emberek úgy végzik, mint a szakácsnő linzerje. Hadd magyarázzam meg ezt a linzeres dolgot. A Mississippi állambeli Yazoo Cityben, ahol gyerekeskedtem, valami gazdag család lakott a szomszédunkban. Onnét tudom, hogy jól ment nekik, mert nemcsak szakácsnőt tartottak, de a szakácsnőjük mindig sütött-főzött is valamit. Az 1930-as években ez a jómód csalhatatlan jelének számított. Egyik délelőtt szokás szerint ott lebzseltem, hátha leesik valami tízórai. (Félreértés ne essék, otthon is eleget kaptam enni. Ezt meg onnét tudom, mert valahányszor repetáért nyújtottam a tányéromat, mindig ez volt a válasz: "Nem, már eleget kaptál.") Ez alkalommal a szakácsnő egy tepsi linzert hozott ki, de olyan lapos süteményeket, mint egy ezüstdolláros. Meglepődtem. - Hát ezekkel meg mi történt? - kérdeztem. A szakácsnő elnevette magát. - Hát csak annyi, hogy meg akartak vastagodni, de addig-addig halogatták, míg meg nem sültek ilyen laposan. Halogatók és majdnemezők Ismerünk olyat, aki laposan sült meg? Aki majd megcsinál valamit, "mihelyt a gyerekek elvégzik az iskolát, vagy mihelyt a gyerekek beiratkoznak az iskolába"? Esetleg amint beáll a hideg idő, vagy elmúlik a hideg idő. További halogatási lehetőségek: ha eljön a karácsony, elmúlik a karácsony, X. Y. megjavítja a kocsit, kifesti a lakást, lenyírja a füvet stb. Röviden: azok, akik mindig külső változásokra várnak, mielőtt ők maguk cselekednének, a végén óhatatlanul "megsülnek laposan". Aztán ott vannak azok, akik "már majdnem" elkezdik a fogyókúrát, folytatják a tanulást, elvégzik a tanfolyamot, kigyomlálják a kertet, részt vállalnak a gyülekezeti vagy lakóközösségi munkában stb. Sajnos a halogatók és a majdnemezők egyaránt addig várnak, míg minden "tökéletesen" nem alakul, így aztán sohasem lendülnek cselekvésbe. Aki arra vár, hogy végig az úton minden lámpa zöldre váltson, ítéletnapig sem indul el otthonról. A halogatók és majdnemezők örökké tétlenek, más szóval, laposan sülnek meg. Könnyen lehet, hogy alkalmasint magunk is mondtuk már valakinek, hogy elvégezzük ezt meg ezt a feladatot, vállalkozunk erre vagy arra az előrelépésre, vagy többet is teszünk az eddiginél, mihelyt "hozzájutunk". Ha nem akarunk ebbe a csapdába esni, tekintsük adott esetben úgy, hogy máris hozzájutottunk, és fogjunk bele! Nemcsak az számít Az egész könyvben folyamatosan cáfolom a felfogást, miszerint ki kell használnunk, meg kell rövidítenünk, be kell csapnunk másokat, ha sikerre áhítozunk. Ami azt illeti, minden kétséget kizáróan be fogom bizonyítani, hogy az élet bármely területén csakis akkor lehetünk igazán sikeresek, ha fenntartás nélkül becsületesen járunk el önmagunkkal és embertársainkkal szemben. Bebizonyítom azt is, hogy bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Ez egyaránt érvényes üzletkötőre, orvosra, szülőre, vállalkozóra, diákra, lelkészre, szerelőre vagy akár választott politikai tisztségviselőre is. A következő történet segít megérteni, miért nemcsak az számít, mi van a fejünkben. A léggömbárus Néhány évvel ezelőtt egy léggömbárus járta New York utcáit. Amikor lanyhult az üzlet, fölengedett egy léggömböt. Ahogy az a levegőbe szállt, újabb vásárlókat vonzott, és néhány percre föllendült az eladás. Az árus váltogatta a színeket, először egy fehéret eresztett el, aztán egy pirosat, majd egy sárgát. Egy idő múlva egy néger kisfiú rángatta meg a kabátujját, a szemébe nézett, és nyomatékosan megkérdezte: - Bácsi kérem, ha egy fekete lufit tetszene elengedni, az is fölszállna? A férfi együttérzően pillantott a gyerekre, és bölcsen így felelt: - Tudod, fiam, az emeli föl ezeket, ami belül van. Ez a kisfiú szerencséjére olyasvalakivel találkozott, aki nemcsak a szemével látott. Aki a szívével is lát, az képes megérinteni a másik ember lelkét, és feltárja azt, ami abban lakozik. A léggömbárus nem tévedett, mint ahogy én sem tévedek, ha azt mondom, ami bennünk van, az emel föl bennünket. Nos, akár döntöttünk már, akár tétovázunk még, sőt, ha netán már magasabb sebességfokozatra kapcsoltunk munkánkban vagy magánéletünkben, akkor is mindenkit arra sürgetek, kapcsolja be a biztonsági övet, mert a csúcs felé tartunk. Izgalmas utazás ez, több benne a feszültség, mint egy Alfred Hitchcock-filmben, több a kaland, mint egy John Waynewesternben, több a dráma, mint egy Shakespeare-darabban, és több a móka, mint egy három-porondos cirkuszban. Csupa szeretet, csupa nevetés, és több jutalmat tartogat, mint Salamon király kincstára. Ez a kötet voltaképpen felhasználói kézikönyv a jövőnkhöz. Igaz, hogy megkaphatjuk, amit akarunk, tehát nem kell azt akarnunk, amink van. A siker könnyen elérhető, ha már hiszünk benne. Először azonban hinnünk kell. Tehát gyürkőzzünk neki, és olvassunk tovább. A legjobb úton haladunk a hit felé, ami egyszerűbben annyit tesz, hogy jó úton haladunk.

Második rész: ÉNKÉPÜNK CÉL I. BEMUTATJUK AZ EGÉSZSÉGES ÉNKÉP JELENTŐSÉGÉT. II. MEGHATÁROZZUK AZ ELÉGTELEN ÉNKÉP OKAIT. III. FELTÁRJUK AZ ELÉGTELEN ÉNKÉP KIFEJEZŐDÉSI FORMÁIT IV. MEGISMERTETJÜK AZ ÉNKÉP JAVÍTÁSÁNAK TIZENÖT MÓDSZERÉT V MINDENKIT ARRA BIZTATUNK, HOGY VÁLASSZA ÉS KITARTÓAN KÖVESSE AZ EGÉSZSÉGES ÉNKÉPHEZ VEZETŐ UTAT Első fejezet. A TOLVAJOK Eredeti vagy hamisítvány? A helyszín egy kisvárosi fűszerüzlet, az időpont 1887. Egy választékos külsejű, hatvan év körüli úriember épp petrezselymet vásárol. Húszdolláros bankjeggyel fizet az eladónak, és várja a visszajárót. A kisasszony elveszi a pénzt, és a kasszafiókba helyezi, miután kiszámolta, mennyi jár vissza. Ekkor azonban arra lesz figyelmes, hogy a festék az ujjaira mázolódik, amelyek még mindig nedvesek a petrezselyem zöldjétől. Pillanatnyi habozás után dönt. A vevő nem más, mint Emmanual Ninger, régi ismerős, szomszéd, rendes kuncsaft. Kizárt dolog, hogy ne valódi bankóval fizessen, tehát kiadja neki az aprót. Később mégis meggondolja magát, elvégre 1887-ben húsz dollár nem csekélység. Értesíti a rendőrséget. Az egyik rendőr bizonyos abban, hogy a húszdolláros bankjegy eredeti példány. A társa nem tudja mire vélni, hogy a festék elmázolódott. Végül a kíváncsiság és a kötelességtudat együttesen arra készteti őket, hogy házkutatási parancsot kérjenek Ninger úr otthonára. Nem is hiába, mert egy félig kész húszdollárost találnak. Ezenkívül három portrét, Emmanuel Ninger alkotásait. Ninger ugyanis művész, mégpedig ügyes. Annyira ügyes, hogy kézzel festette azokat a húszdolláros bankókat. Aprólékos gonddal, vonásról vonásra, olyan mesterségbeli tudásról téve tanúbizonyságot, hogy mindenkit meg tudott téveszteni, míg a végzet szeszélye egy eladókisasszony nedves keze által le nem leplezte. Letartóztatása után arcképeit nyilvános árverésen értékesítették összesen tizenhatezer dollárért, tehát darabját több mint ötezerért. A sors fintora, hogy majdnem ugyanannyi ideig dolgozott egy húszdollároson, mint egy-egy ötezer dolláros festményen. Bizony, ez a ragyogó tehetség a szó legteljesebb értelmében tolvaj volt. A dologban az a tragikus, hogy a legtöbbtől saját magát fosztotta meg. Ha törvényesen hasznosítja tehetségét, nemcsak meggazdagodhatott volna, de közben sok-sok gyönyörűséget és műélvezetet szerezhetett volna embertársainak. Azoknak a tolvajoknak végtelen sorát szaporította, akik önmagukat rövidítik meg, amikor másoktól próbálnak lopni. A sznob tolvaj A második tolvaj, akiről szólni szeretnék, szintén szokatlan eset. Arthur Barry, az ékszerrabló a zabolátlan húszas években tevékenykedett. Nemzetközi hírnevet szerzett mint minden idők kiemelkedő ékszertolvaja. Nem csupán sikeres tolvaj volt, hanem műértő is, sőt, inkább azt mondhatnánk, sznob, aki nem lopott akárkitől - ez nem Arthur Barryre vallott volna. Nála kizárólag olyanok jöhettek szóba, akiknél egyrészt kellő mennyiségű pénz és ékszer várt eltulajdonításra, másrészt a legelőkelőbb körökbe tartoztak. A jobbaknál úgyszólván státusszimbólummá vált, hogy meglátogassa és kifossza őket ez az úri betörő. Sietek hozzátenni, hogy ez a helyzet eléggé zavarba ejtette a rendőri erőket. Egy éjjel aztán Barryt rajtacsípték betörés közben, és háromszor belelőttek. Golyókkal a testében, üvegszilánkkal a szemében és őrjítő fájdalmak közepette erre a korántsem meglepő kijelentésre ragadtatta magát: "Többé nem teszek ilyet." Csodák csodája, megmenekült, és további három évig elkerülte a felelősségrevonást. Ekkor azonban egy féltékeny asszony feladta, és Barry tizennyolc esztendőre börtönbe került. Szabadon bocsátása után állta a szavát, valóban nem tért vissza az ékszertolvajok mesterségéhez. Egy New England-i kisvárosban telepedett le, ahol példás életet élt. A helybeliek annyira tisztelték, hogy az ottani veteránszövetség vezetőjévé választották. Végül mégis kitudódott, hogy Arthur Barry, a hirhedt ékszertolvaj ott éldegél. Az egész országból odacsődültek az újságírók, hogy nyilatkozatra bírják. Kérdésekkel árasztották el, és egy fiatal riporternek sikerült rátapintania a lényegre, amikor föltette a legmerészebb kérdést. - Mr. Barry, ön bűnöző éveiben rengeteg vagyonos embertől lopott, de szeretném tudni, emlékszik-e, kitől vette el a legtöbbet. Barry azonnal rávágta a választ: - Ez egyszerű. Egy bizonyos Arthur Barrytől. Sikeres üzletember lehettem volna, a Wall Street ura, a társadalom megbecsült tagja, ám ehelyett a tolvajlást választottam, és felnőtt életem kétharmadát rács mögött töltöttem. Igen, Arthur Barry valóban saját magától lopta a legtöbbet. Egy jól ismert tolvaj A harmadik tolvaj nyilvánvalóan bennünk bujkál. Azért állítom ezt, mert az az egyén, aki nem hisz önmagában, és nem használja ki teljes mértékben a képességeit, az szó szerint meglopja magát, meglopja szeretteit, és eközben - csökkent

termelékenysége révén - meglopja a társadalmat is. Mivel tudatosan senki sem lop magától, az ilyen tolvaj nyilvánvalóan nem szándékos elkövető. Bűncselekménye mindazon által súlyos, mert a veszteség éppolyan nagy, mintha szántszándékkal okozta volna. Kézenfekvő tehát a kérdés: Készen állunk-e arra, hogy véget vessünk önmagunk meglopásának? Kellően optimista lévén, hiszek abban, hogy mindannyian elkezdtünk már a csúcs felé kapaszkodni. Ez a könyv ösztönzést, biztatást és ismereteket ad majd ahhoz, hogy megtegyük a hosszú utat. Hadd figyelmeztessek azonban mindenkit, hogy amikor a kötet végére ér, tájékozottsága e területen még nem lesz teljes. Testünk és lelkünk napi táplálékot kíván, ezért folytassuk az olvasást, és ha majd a tükörbe pillantunk, hamarosan egy volt tolvaj szemébe nézhetünk. Cseng a telefon Személyes meggyőződésem, hogy az egészséges énkép a kiindulópont - az első és legfontosabb lépés cél kitűzéseink eléréséhez. Elvégre, ha nem indulunk el, bizonyosan nem érkezhetünk meg. Talán a következő analógia kielégítően szemlélteti ezt. Tételezzük fel, hogy cseng a telefon, és a vonal végén egy hang így szól: - Ne csodálkozz, barátom, nem akarok se kölcsönt, se szívességet. Csak azért hívtalak, hogy elmondjam, szerintem az egyik legrendesebb ember vagy, akit a föld valaha is a hátán hordott. A szakmád dísze, lakóhelyed büszkesége, az az egyéniség, akivel öröm együtt lennem, mert a társaságod mindig arra lelkesít, hogy jobb munkát végezzek. Bárcsak mindennap láthatnálak, mert te énem legjavát hozod ki belőlem. Csak ezt akartam mondani, barátom. Alig várom, hogy találkozzunk. Mivel egy bizalmas barátunk hívott fel, hogy mindezt közölje velünk, vajon milyen napnak nézünk elébe? Ne feledjük, hogy az elhangzottak őszinteségéhez kétség sem fér, mivel egy bizalmas barátunktól származnak. Egy orvos ezek után jobb orvos lesz? A tanár jobb tanár? Az üzletkötő jobb üzletkötő? Az édesanya jobb édesanya? Az apa jobb apa? Az edző jobb edző? A sportoló jobb sportoló? Jobbá válik ettől a telefonhívástól? Tekintet nélkül arra, kifélék-mifélék vagyunk, jobb munkát végzünk, és boldogabbá válunk, igaz? (Mondjuk, hogy igen!) Máris felvetődik a következő kérdés. Az iménti beszélgetés fényében mennyivel értünk többet az orvosláshoz? Vagy az üzletkötéshez? A pedagógiához? Az edzésmódszerekhez? A tanuláshoz? A sportoláshoz? Mennyivel nőtt a szakértelmünk az említett telefon után? A válasz nyilvánvalóan az, hogy semennyivel. Mégis érezzük, hogy jobban és elégedettebben fogunk dolgozni. A magyarázat egyszerű. Megváltozott az énképünk. Hiszen jó barátunk azt mondta, szakmánk dísze és lakóhelyünk büszkesége vagyunk, és az öregfiú olyan nagy koponya, egy pillanatra sem jutna eszünkbe, hogy vitatkozzunk vele. Hirtelen másképp látjuk magunkat, mint eddig. Az énképünk megváltozik, és ebben a pillanatban érdekes dolog történik. Önbizalmunk megerősödik, és ezzel egyidejűleg magabiztosabban végezzük a dolgunkat is. Összefoglalva, ha az énképünk javul, a teljesítményünk is javul. Mivel tudjuk, miként hatna ránk egy ilyen telefon, miért nem járunk el így valaki mással? Miért nem tesszük le ezt a könyvet, és kapjuk föl a telefont (hacsak nem éjjel kettőkor vagy hasonlóan lehetetlen időpontban olvassuk ezeket a sorokat)? Hívjuk fel azt, akit őszintén tisztelünk és szeretünk, mondjuk el neki, mennyire becsüljük az egyéniségéért, a tevékenységéért, milyen sokat jelent nekünk. Az illető értékeli és jó érzéssel fogadja majd figyelmességünket. Megjegyzendő, hogy mi is jobban érezzük majd magunkat a bőrünkben, mert segítettük valaki másnak a gyarapodását. Erről később bővebben is szólok. A következő - egyenesen az életből merített - történet világosan mutatja az egészséges énkép jelentőségét és azt, ami akkor történik, ha énképünk megváltozik. Tökfejből lángész egyetlen könnyed lépésben Amikor Victor Seribriakoff tizenöt éves lett, a tanára azt mondta neki, hogy sohasem fogja befejezni az iskolát, jobban tenné, ha otthagyná, és inkább valami szakmát tanulna. Victor megfogadta a tanácsot, és a következő tizenhét esztendőben afféle vándormadár volt, különböző alkalmi munkákból élt. Azt mondták neki, hogy tökfej, és tizenhét éven át ehhez tartotta magát. Harminckét esztendősen aztán elképesztő átalakulás következett be nála. Egy felmérés kiderítette, hogy Victor lángész, az intelligencia hányadosa 161. Vajon mi történt? Bizony, elkezdett lángészként viselkedni. Azóta könyveket ír, számos találmányt szabadalmaztatott, és sikeres üzletemberré vált. Az egykori rossz tanuló életének talán legjelentősebb eseménye az, hogy a Nemzetközi Mensa Társaság elnökévé választották. A Mensa egyetlen tagfelvételi követelménye a 140 feletti intelligenciahányados. Victor Seribriakoff története tűnődésre késztet. Vajon hány lángész kallódik a világban tökfejként, mert valaki azt mondta neki, hogy nincs túl sok esze? Nyilvánvalóan Victor sem egyik pillanatról a másikra okosodott meg, csupán egyik pillanatról a másikra jelentős mennyiségű önbizalomra tett szert. Ennek nyomán egyszerre eredményesebb, produktívabb lett. Mivel másként látta magát, másként kezdett viselkedni. Más eredményeket várt és kapott. Hát igen, ilyen a gondolkodás hatalma. Mennyire fontos az énkép? Mildred Newman és dr. Bernard Berkowitz How to Be Your Own Best Friend (Miként váljunk önmagunk legjobb barátjává?) című könyvükben fogós kérdést tesznek fel. "Ha önmagunkat sem tudjuk szeretni, honnét merítünk szeretetet bárki más számára?" Nem adhatunk olyasmit, amivel nem rendelkezünk. A Bibliában ez áll: "Szeresd felebarátodat, mint önmagadat." Fontos-e az énkép? Dorothy Jongeward és Muriel James csodálatos könyvet írt Born to Win (Győzelemre születve) címmel. Ebben kifejtik, hogy az ember győzelemre született, de a visszahúzó társadalmi környezet egy életen át vereségre szoktatja. Azt is hangsúlyozzák, hogy az egészséges énkép kulcsfontosságú a sikerhez. Nem viselkedhetünk következetesen olyan módon, amely ellentétben áll azzal, amilyennek látjuk magunkat. Énképünk a lépcső tetejére vagy egy csúszdán át a pincébe visz bennünket. Tekintsük magunkat arra érdemesnek, és megkapjuk,

ami kell. Tekintsük magunkat érdemtelennek, és nem kapjuk meg. Szerencsére bármilyennek láttuk is magunkat a múltban, most már itt az indíték, a módszer és a képesség a változásra, mégpedig a kedvező változásra. Teremtőnk minden adománya közül az egyik legnagyobb bizonyosan az, hogy megválaszthatjuk a kívánt utat. Mielőtt belemerülnénk énképünk taglalásába, ne feledjük, hogy bármilyen képet táplálunk elménkbe, ott további részletekkel egészül ki. A földre fektetett, harminc centi széles pallón például gyerekjáték végigsétálni. Helyezzük ezt a pallót két tízemeletes épület közé, és máris bonyolultabb a dolog. Máris szemeinkkel látjuk magunkat, amint gond nélkül végighaladunk a földön fekvő pallón, illetve lezuhanunk a háztetőket összekötőről. Mivel elménk kiegészíti az általunk beléfestett képet, félelmeink egészen valóságosnak hatnak. Sokszor előfordul, hogy a golfjátékos tóba vagy a pályán kívülre üti a labdát, majd kijelenti: "Tudtam, hogy így lesz." Előre elképzelte az eseményt, aztán beteljesítette az elképzelést. A sikeres golfozó is tudja, hogy az ütő meglendítése előtt "látnia" kell, amint a labda a lyukba esik. A baseballban a jó ütőjátékos ugyancsak előre látja a pontszerző ütést, a sikeres üzletember már a kapcsolatfelvétel előtt látja a vásárló ügyfelet. Michelangelo is tisztán látta a márványtömbben Mózes alakját, mielőtt a vésővel a kő felületéhez ért volna. Három csapás Talán a legelképesztőbb és legkiábrándítóbb jelenség a baseballban az, amikor az ütőjátékos elhelyezkedik az ütőkörben, majd tétlenül hagyja, hogy kipontozzák, azaz a bíró háromszor egymás után csapást ítéljen, ugyanis meg sem kísérli eltalálni a feléje dobott labdát, meg sem lendíti az ütőjét. Elszalaszt három kiváló lehetőséget, hogy egy futót egy határponttal előbbre juttasson, ő maga az első határponthoz fusson, vagy egy jó ütés nyomán akár az egész pályát megkerülje, tehát hazafutást teljesítsen. Nem tesz semmit, mert "látja", hogy elvéti az ütést vagy más okból, esetleg az ellenfél úgynevezett kettős játéka miatt pontozódik ki. Csak áll a helyén, és abban reménykedik, hogy négy eldobott labda után nyugodtan elsétálhat az első határpontra. Még ennél is kiábrándítóbb ugyanez a magatartás az élet labdajátékában. Dr. Larry Kimsey szerint ez a létező legnagyobb kudarc, hiszen az illető még csak nem is próbálkozik. Mert aki próbálkozik és veszít, abból is tanulhat, így jelentősen csökkenti a veszteséget. Viszont a semmittevésből nem sokat tanulhatunk. Az efféle tétlenkedő önmaga esküdtszéke és bírája, aki voltaképpen életfogytiglanra ítéli magát a középszerűség börtönében. Soha nem veti bele magát a játékba, hogy istenigazából megüssön egy labdát. Mintha saját ádáz ellensége lenne, a legvaksibb döntőbíró mind közül. Énképe szerint újra és újra kudarcot vall - vagy kipontozódik a játékból. Sajnos elméjében kiegészül a kép, és újabb jobb sorsra érdemes egyén kerül az elvetélt tehetségek halmazába. A néhai dr. Maxwell Maltz - nemzetközi hírű plasztikai sebész és több mint tízmillió példányban elkelt önsegítő könyvek szerzője - szerint ez indokolja, hogy bármiféle pszichoterápia célja a páciens énképének megváltoztatása. Hinnünk kell önmagunkban A siker és a boldogság kiindulópontja egyaránt az egészséges énkép. Dr. Joyce Brothers, az Amerikaszerte ismert szerző, újságíró és pszichológus úgy véli: "Az egyén személyiségének magját saját énfelfogása képezi. Ez az emberi viselkedés minden mozzanatát érinti: a tanulékonyságot, a fejlődőképességet, a barátszerzést, pár- és pályaválasztást. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a sikeres élet lehető legjobb előkészítése az erős, pozitív énkép." El kell fogadnunk önmagunkat, mielőtt igazán megkedvelhetnénk bárki mást vagy elfogadhatnánk a tényt, hogy megérdemeljük a sikert és boldogságot. A motiváció, célkitűzés, pozitív gondolkodás stb. mindaddig nem működik, amíg el nem fogadjuk önmagunkat. Éreznünk kell, hogy "megérdemeljük" a sikert, boldogságot, mielőtt ezeket a dolgokat megszerezhetnénk. Ha énképünk elégtelen, akkor másoknál könnyen észrevehetjük, miként hat a pozitív gondolkodás, célkitűzés, de saját magunknál aligha. Sietek leszögezni, hogy egészséges önelfogadásra gondolok, nem pedig felfuvalkodott "én vagyok a legjobb" szemléletmódra. A beképzeltségnél rémesebb betegséget nem ismerek. Mindenki hányingert kap tőle, kivéve azt, aki ebben a nyavalyában szenved. (A csúnya énkomplexusos egyén tulajdonképpeni baja a szélsőségesen gyönge énkép.) Az autóstoppos Mivel sokan nincsenek tisztában azzal, milyen hatalmas lehetőségek rejtőznek még egy iskolázatlan elméjében is, szeretném megosztani olvasóimmal egy élményemet, hogy szemléltessek egy megállapítást. Néhány évvel ezelőtt fölvettem egy autóstoppost. Amint kényelembe helyezte magát, rádöbbentem, hibát követtem el, mert az illető ihatott egy keveset, és csak ömlött belőle a szó. Rövidesen elárulta, hogy épp most engedték ki a börtönből, ahol tizennyolc hónapot ült le alkoholcsempészésért. Megkérdeztem, szert tett-e valami ismeretre, amelynek hasznát veheti most, hogy szabadlábra került, mire lelkesen azt felelte, hogy kívülről megtanulta az Egyesült Államok összes államának valamennyi megyéjét. Őszintén szólva, azt hittem, lódít, ezért próbára tettem. Dél-Carolinát választottam ki ellenőrzés céljára, mivel csaknem tizennyolc évig éltem ott. Csekély iskolázottságú utasom bebizonyította, hogy valóban betéve tudja az állam összes megyéjének nevét, és szívesen számot adott volna a többi megye ismeretéből is. Fogalmam sincs, miért épp erre a feladatra vállalkozott, hiszen rengeteg időt fordított nyilvánvalóan haszontalan ismeretek elsajátítására. A lényeg azonban az, hogy alig járt iskolába, s az agya roppant adattömeget volt képes fölvenni és elraktározni. Mindannyian képesek vagyunk erre, de remélem, inkább olyasminek a megtanulására összpontosítunk, amit a mindennapi életben jól föl tudunk használni. Sajnos sok iskolázott ember sohasem arat sikert, mert semmi sem ösztönzi arra, hogy munkára fogja a fantáziáját, felhasználja a tudását. Egyvalamit okvetlenül meg kell értenünk: iskolázottság és intelligencia két különböző dolog. Három rendkívül értelmes és sikeres embert ismerek, akik csupán három, öt, illetve nyolc osztályt végeztek. Henry Ford tizennégy évesen hagyta ott az iskolát, Thomas J. Watson, az IBM alapítója pedig heti hatdolláros üzletkötőből lett az igazgatótanács elnöke. Sok sikeres személyiség szerepel ebben a könyvben, aki még ennyi iskolai oktatásban sem részesült, mégis befutott sokra vitte az 1970-es évek szédületes műszaki fejlődése közepette, vagyis a hiányos iskolázottság nem mentség és

semmi esetre sem magyarázat az elégtelen énképre. Az oktatás nyilvánvalóan fontos, de az elhivatottság még annál is fontosabb. Ezt a könyvet nemcsak azért írtam, hogy "tanítsam" vagy tájékoztassam olvasóimat, bár mindenképpen arra számítok, hogy sok mindent megtanulnak belőle. Alapvetően arra törekedtem, hogy segítsek megszabadulniuk kudarcaik magyarázgatásától, alapot és módszert adjak a sikerre, miközben arra unszolom őket, hogy szenteljék energiáikat a bennük szunnyadó képességek kibontakoztatására. Az ötvenezer dolláros kudarc A siker bizonyos mértékig viszonyítás kérdése. Évi ötvenezer dolláros jövedelemmel sikertelennek tekint hetünk valakit, ha ötször ennyit is képes keresni. Ugyanakkor tízezer dollár éves bevétel fergeteges siker annak, aki ehhez alaposan kihasználja tehetségét, képességeit. Mindannyian más-más képességekkel rendelkezünk, nem egyforma tálentummal vagyunk megáldva. Tény, hogy nagyon kevesen használják ki képességeik zömét. Könyvem egyik célja, hogy mindenkit meggyőzzek, többre képes, mint hinné, azután arra ösztönözzem, hogy jobban aknázza ki képességeit. A fentiekben már említettem, hogy a jövedelem főként azért árulkodik a sikerről, mert a pénz a társadalmi hasznosság ismerős mércéje. Bármi is a foglalkozásunk, ugyanazon a területen akadnak mások, akik jóval többet vagy kevesebbet keresnek. Végeredményben megállapíthatjuk, hogy a fejlődés és hasznosság lehetősége az egyénben rejtőzik. A társadalmi hasznosság szinte kivétel nélkül pénzben is mérhető. Minél több hasznot hajt valaki, annál többet keres. Szolgálat és fizetség Mielőtt egyesek felfortyannának, sietek emlékeztetni, hogy azt írtam: "szinte". Ismerek tanárokat, akik nagyon keveset keresnek, és másokat, akik vagyonokat. Ugyanez áll az orvosokra, ügyvédekre, üzletkötőkre, lelkészekre, kamionsofőrökre, titkárnőkre stb. Ha az egyént tekintjük, észrevehetjük, hogy általában azok keresik a legtöbbet, akik többet használnak a társadalomnak, de azért akadnak nyilvánvaló kivételek is. Itt van például az elhivatott pedagógus, aki úgy dönt, továbbra is egy eldugott hegyi faluban vagy lepusztult lakótelepen tanít, hiszen sok hátrányos helyzetű gyermek talán egyedül benne bízhat. Az elhivatott lelkész sem hagyja ott a nyáját, mert buzgón hiszi, hogy Isten őt választotta ki annak a gyülekezetnek a szolgálatára. Általánosságban azonban azt mondhatjuk, a jól fizetett lelkipásztor több embernek többet segíthet. Ugyanez érvényes a tanárra, orvosra, kamionsofőrre, üzletkötőre stb. A gyakran ismételt elv - bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak - is azt húzza alá, hogy aki többet szolgál, többet keres. Keresztény barátaim időről időre nekem szegezik a kérdést, miként tudom összeegyeztetni vallásos hitemet a pénzzel kapcsolatos nézeteimmel. Mindig mosolyogva felelem, hogy úgy gondolom, Isten a saját népének, nem pedig a sátán követőinek teremtette a gyémántokat. Aki nem hiszi, nézzen utána a Szentírásban. Olvassa el, mit mond Isten olyan bibliai helyeken, mint Mai 3,10; Zsolt 1,3; 3Jn 2 - és mindjárt láthatja, hogy a pénz nem ellentétes a Bibliával. (Salamon a leggazdagabb ember volt, aki valaha élt, Ábrahám barmai ezer dombon legelésztek, És Jób sem folyamodhatott volna szociális támogatásért.) Isten mindössze arra int bennünket, hogy ne istenítsük az anyagi javakat, mert úgy sohasem lehetünk boldogok, bármennyit harácsolunk is össze. Tudjuk, hogy ez igaz, mert mielőtt ezeket a sorokat írtam, két év alatt öt milliárdos hunyt el Amerikában, és mind az öten az utolsó percig egyre csak gyűjtötték a pénzt. Dallasban valaki megkérdezte, mennyi pénzt hagyott hátra a különc mágnás, Howard Hughes, és ezt a választ kapta: "Az összest." Bizony, mind így járunk. Helyes dolog pénzt, sok pénzt - gyűjteni, amíg helyesen csináljuk, és nem engedjük, hogy a pénz a hatalmába kerítsen bennünket. A legtöbb embernek azért nincsen pénze, mert nem érti meg a lényegét. Sokan beszélnek rideg pénzről, kemény anyagiakról, pedig a bankjegy puha és meleg tapintású. Birtoklása kellemes érzés, a színe mindenhez tökéletesen illik. Az én Piroskámnak sohasem kellett átöltöznie azért, mert a ruhája Árnyalata nem harmonizált a tárcám bélésével. Egyesek olykor őszintén jelentik ki, hogy nem kivánnak rengeteget keresni (például lelkészek, pedagógusok, szociális munkások és mások), de általában azt mondhatjuk, aki nem restell ilyet állítani, az egyéb hazugságokra is képes. Igen, a jól fizetett egyén könnyen megbarátkozhat a könyv szemléletmódjával. Ugyanígy a szolgálatkész egyéniség is kellő biztatást és megnyugvást találhat a kötetben. Olvassuk tehát bátran - bármilyen szinten állunk is e pillanatban. Második fejezet. AZ ELÉGTELEN ÉNKÉP OKAI A hibakeresők Ha ennyire fontos az énkép, mi az oka, hogy oly sok ember énképe elégtelen? Meggyőződésem, hogy a rossz énkép abban a tényben gyökeredzik, hogy negatív társadalomban élünk, és folyton negatív egyénekkel érintkezünk. Elég átfutnunk a napi híreket, hogy igazoljuk ezt a tételt. Az úgynevezett "átlagcsaládok" jellemző megjegyzései újra meg újra arról tanúskodnak, hogy mindenütt a negativizmus uralkodik. A túlsúlyos ember úgy ül asztalhoz, hogy panaszkodik: "Bármit eszem, hájjá válik." A lusta háziasszony reggel fölkel, megszemléli a rumlit, és felsóhajt: "Ezt az életben nem tudom össze takarítani." Az üzletember belép az irodájába, a kétkezi munkás a műhelybe, és gyakran kifakad: "Atyám, ennek a munkának estig sem jutok a végére." A gyerek hazajön az iskolából, és bevallja: "Apu, szerintem elszúrtam a matekdolgozatomat." Az apja csak legyint: "Láthatod, hogy fölösleges hajtani. Ezt a vackot én sem tudtam soha bemagolni." A tévéhíradóban az időjós azzal riogat, hogy húszszázalékos valószínűséggel eső, de legalábbis részleges borultság várható. Pedig mennyivel jobban hangzana az, hogy nyolcvanszázalékos az esély a napsütésre, és részlegesen derült marad az égbolt. Érdeklődjünk az átlagember hogyléte felől, és így válaszol: "Kösz, megvagyok, csak már péntek lenne!" Az elégtelen énkép okai közül talán a legtragikusabb azoknak a jó szándékú egyházi embereknek és jó keresztényeknek a hatása, akik folyton csak tisztítótűzről meg kén köves pokolról prédikálnak. Egyre Isten ítéletét emlegetik, de

vajmi ritkán vagy sohasem utalnak Isten szeretetére. A büntetésre hivatkoznak, de megfeledkeznek a jutalomról. Ami engem illet, ha azt gondolnám, Isten ellenem "játszik", és az a célja, hogy "elkapjon", az határozottan rossz énképhez vezetne. Főként azért írtam Confessions of A Happy Cristian (Egy boldog keresztény vallomásai) című könyvemet, hogy felszínre hozzam Isten szeretetének pozitív vonatkozásait. Még egy igen egyszerű oka van annak, hogy sok ember énképe gyönge, nincs arányban a tehetségével, képességeivel. Szüleik, tanáraik és más mértékmérő tényezők ismételten kigúnyolják vagy megkérdőjelezik képességeiket, külső megjelenésüket és intelligenciájukat. Ezek a lelki tüskék sok esetben célozgatások, közvetett utalások formájában érik őket, de éppolyan valóságosak és romboló hatásúak, mintha igazak volnának. Sokszor még egy önkéntelenül elejtett megjegyzés is olyan negatív lavinát indít el, amelyet azután tényleges vagy képzelt sérelmek táplálnak tovább. A végeredmény az, hogy mások negatív szemüvegén át látjuk saját magunkat. Ha barátaink, családtagjaink vagy munkatársaink a kákán is csomót keresnek, mintha ezért fizetnék őket, akkor torzkép alakul ki bennünk valóságos énünkről. Ezt az egész részt azért írtam, hogy ki-ki új, igazabb képet nyerjen arról a figyelemre méltó személyiségről, aki a csúcsra juttatja őt azaz saját magáról. Más esetekben meggondolatlan vagy túlzó kijelentések sorozata gyakorol káros hatást egy ifjú énképére. A kisfiú eltör valamit, és a szülei jellemzően így kiabálnak vele: "Ilyen ügyetlen kölyköt még nem láttam, állandóan törsz-zúzol!" Súlyos teher ez egy gyereknek. Először is igazságtalan. Micsoda különbség leejteni egy tányért vagy "állandóan törni-zúzni"! Ha csemetéjük eltéveszt valamit, a szülők efféle nevetséges vélekedésekre ragadtatják magukat: "Na persze, mi mást várhattunk, hiszen mindig csak szerencsétlenkedik." A lurkó belép az ajtón, ledobja a kabátját vagy lerúgja a cipőjét, és az egyik szülő máris dohog: "Jaj, fiam, te vagy a legrendetlenebb gyerek az egész környéken. Egykettőre tönkreteszed minden holmidat." Ha reggel úgy indul iskolába, hogy az inge kilóg a derekánál, a mama összecsapja a kezét: "Hogy nézel ki már megint! Borzasztó, hogy mindig milyen lompos vagy!" Ez a magatartás szembeötlően romboló hatású, de ez sokak számára sajnos mégsem nyilvánvaló. A gyermeknevelésben éppoly sorsdöntő felismerés ez, mint a beosztottak irányításában. A szokásos ártalmas ledorongolások azt sejtetik, hogy az illető alapvetően rossz, pedig nyilvánvalóan óriási a különbség aközött, hogy valaki "rossz", meg aközött, hogy néha ezt-azt rosszul csinál. Vegyünk ehhez hozzá valamilyen külső vonást (elhízottság, rossz fogak, szeplők, szégyenlős mosoly, rövidlátás, langaléta vagy tömzsi alkat stb.), kissé alacsony IQ-t vagy tanulási problémát, és máris együtt az alacsony önértékelés minden kelléke. A gyerek majd úgy okoskodik, hogy mivel ő "ronda", "gyagyás" vagy ügyetlen, nem érdemli meg mások szeretetét. Ebből pedig logikusan következik, hogy ha mások nem szeretik, nem tudják szeretni, akkor ő sem szeretheti saját magát. Bill Gothard a serdülőkori problémákkal foglalkozó egyhetes tanfolyamán külön kitér arra, hogy az okos szülő sohasem dicséri egy másik gyermek külsejét a sajátja jelenlétében. Ez ugyanis azt éreztetné a gyermekkel, hogy a szülő nagyra értékeli a vonzó külsőt, netán csinosabbnak, megnyerőbbnek tartja azt a másikat, és ezzel kisebbrendűségi érzést gerjesztene benne. A bölcs szülő efféle megjegyzéseket tesz mások gyermekére: "Nahát, milyen kedves viselkedés!" vagy "Ez igazán becsületes dolog" vagy "MitSzólsz, milyen segítőkész ez a kislány?" Tehát azt a belső tulajdonságot, jellemvonást dicséri, amelyet saját gyermekében is szeretne fejleszteni. Ez kulcsfontosságú, mert egyik felmérés a másik után bizonyítja, hogy az amerikai fiatalok kilencvenöt százaléka változtatná meg a külsejét, ha tehetné. A külső megjelenést hangsúlyozó Hollywoodban foglalkoztatott "szépségek" csaknem kivétel nélkül szeretnének változtatni a külsejükön, és sokan a plasztikai sebészet segítségével változtatnak is. Az elégtelen énkép - amelyet sokan kisebbrendűségi komplexusként emlegetnek - gyakran a felnőttkorba is átnyúlik, és ha a házastárs negativizmusa is táplálja, akkor a probléma elmélyül. Okos férj elsősorban ezért nem tesz soha elismerő megjegyzést más nő külsejére a felesége jelenlétében. Mert az asszony emiatt úgy érezhetné, hogy más nőket nálánál vonzóbbaknak tart. Az ilyesmi erősíti az amúgy ís negatív énképet, és ingoványos talajra tereli a házasságot. Tovább súlyosbítják a gondokat az efféle - sem bizalmat, sem szeretetet nem sugárzó - zsémbelődések: "Folyton elkésel", "Mindent elrontasz", "Egy tisztességes ebédet se tudsz főzni." Talán nem kell hangsúlyoznunk, milyen óriási a különbség a "Nekem semmi sem sikerül", illetve a "Nem kaptam meg az emelést" vagy "Nem kaptam meg az állást" kijelentés között. Az elégtelen énkép tovább romlik - ha tápot kap Az elégtelen énkép legártalmasabb válfaja akkor alakul ki vagy mélyül el, ha a tanárok, tekintéllyel, hatalommal bíró személyek vagy a közvélemény képviselői úgy kerülnek érintkezésbe valamilyen hátrányos helyzetű emberrel, hogy kisebbrendűségi érzést ébresztenek az illetőben. Erről egy Shirley Temple-film részlete jut eszembe. A kérdéses jelenetben az ötéves Shirley Temple a születésnapját ünnepli. A zsúr már a végéhez közeledik, amikor beállít egy tizennégy éves fekete lány és néhány fiatalabb barátnője. Ajándékot hoznak "Shirley kisasszonynak". Adott egy barátságosan mosolygó, ötéves fehér lány, aki ajándékot kap egy tizennégy éves fekete lánytól, aki szemlátomást azt is kitüntetésnek érzi, hogy bekopogtathat ebbe a házba. Az ajándékozó könnyekig meghatódik, amikor az ünnepelt megkínálja a születésnapi torta maradékával. Nem kell rendkívüli képzelőerő, hogy rájöjjünk, a filmben ábrázolt sztereotip helyzet kisebbrendűségi érzéshez vezet. Szerencsére az effajta szélsőségek ma már nagyrészt eltűntek. A négerek egyetlen emberöltő alatt nagyobbat léptek előre, mint bármely nép a történelem során. Fejlődésük egyenes arányban áll énképük változásával. Az előítéletek sajnos máig sem haltak ki, de a haladás napról napra érzékelhető. A teljes megoldáshoz felvilágosító munka, szeretet és mind a fehérek, mind a feketék részéről annak megértése kell, hogy a képességek függetlenek a bőrszíntől. Nekem tetszik, amit az olimpiai bajnok atléta, Jesse Owens mondott a bőrszínről: "A fekete nem szép, és a fehér sem szép. Ezek csak színek, és semmi sem szép, ami nem lép túl a bőrszínen."

Az elégtelen énkép harmadik oka az, hogy hajlamosak vagyunk összetéveszteni az eseti kudarcot az életreszólóval. Ha egy gyerek az iskolában megbukik egy tárgyból, vagy nem kerül be a válogatott keretbe, ezt az egyetlen balsikert képes az egész élet sikertelenségével azonosítani, amiben tragikus módon a tanáraitól, illetve szüleitől is megerősítést nyer. Mihelyt megkezdődik az énkép eróziója, a kisebbrendűségi érzés természetes ösztönzést kap. Sokan emésztik magukat azért, mert nem tudnak megjegyezni mindent, amit hallanak, észben tartani mindenkit, akivel találkoznak. Ezzel el is jutottunk a negyedik okhoz, az edzetlen memóriához. Jerry Dulas és Harry Lorayne egy csodálatos könyvet írt erről a témáról The Memory Book (A memória könyve) címmel. Elolvastam, és mondhatom, fantasztikus. Jerry az emberi elme hihetetlen kapacitásának szemléltetéseként kívülről megtanulta az egész Bibliát, és a könyvben másokkal is megosztja a módszert. Jerry az a fajta, aki pontosan tudja, mit akar, és rendkívül meggyőzően állítja, hogy eljárásával bárki drámai mértékben javíthatja emlékezőtehetségét. Mindenki vigasztalására hadd tegyek máris két bemelegítő észrevételt. Az egyik az, hogy a tökéletes memória semmivel sem inkább a kimagasló elme jele, mint amennyire egy többkötetes telefonkönyv - bármilyen sokan szerepelnek is benne párját ritkító szépirodalmi alkotás. A másik pedig az, hogy a gyönge memóriájú ember sokkal, de sokkal jobban jár, mint az, aki képtelen felejteni. Ez a két gondolat pillanatnyilag megnyugtató, de ne kapaszkodjunk beléjük túlságosan. Tulajdonképpen nem is létezik "jó" vagy "rossz" memória, hanem csak edzett és edzetlen. Az pedig csakis rajtunk múlik, hogy eddzük vagy edzetlenül hagyjuk. Legyünk méltányosak - önmagunkhoz! Az elégtelen énkép ötödik oka a tapasztalatok irreális és igazságtalan összehasonlítása. Gyakorta elkövetjük azt a hibát, hogy az általunk tapasztaltakat egy másik személy tapasztalataihoz hasonlítjuk. Eltúlozzuk az ő sikeres élményeit, és lekicsinyeljük a saját sikerünket. A tapasztalatoknak semmi közük sincs a képességekhez. (Igaz, hogy gyakorlat teszi a mestert, de ez más lapra tartozik.) Például hárommillió ausztrál képes olyasmire, amire e könyv jelen kiadásának olvasói általában nem. Ugyanis a közutak menetirány szerinti bal oldalán tudnak vezetni. Másfelől viszont ha van jogosítványunk, akkor minden valószínűség szerint olyasmit tudunk művelni, amit hárommillió ausztrál nem képes balesetmentesen utánozni. Mert mi viszont az út jobb oldalán tudunk kocsival közlekedni. Ebből nem következik, hogy az egyik embercsoport okosabb a másiknál. Csak másban szerzett gyakorlatot. Valószínűleg nem beszélünk kínaiul. Több mint kétszázmillió, huszonegy év alatti kínai igen. Azt jelenti-e ez, hogy több eszük van, mint nekünk? Szó sincs róla, csak eltérőek a tapasztalataik. E pillanatban olyat teszünk, amire a föld lakóinak legnagyobb része képtelen: magyarul olvassuk ezt a könyvet. Nyilvánvalóan nem azért, mert okosabbak vagyunk. Csupán annyit jelenthetünk ki, hogy mások a tapasztalataink. Sokan közülünk alighanem borzongó tisztelettel hallgatjuk az orvost, amikor tudományos kifejezésekkel dobálózva írja le állapotunkat. Kétségkívül úgy érezzük, éles eszű és figyelemre méltó egyéniség. Meglehet, hogy az is, de mi a helyzet velünk? A doktor minden bizonnyal azt sem tudná, mit kezdjen a mi munkakörünkben, és meg sem közelítené a teljesítményünket. Ha pedig a következő tizenöt évet azzal töltenénk, hogy megtanulnánk azokat a tudós szavakat, megismernénk a betegségeket, gyógyszereket és kezelési eljárásokat, miként ő tette, akkor mi is magunkra ölthetnénk a fehér köpenyt, nyakunkba akaszthatnánk a sztetoszkópot, és "dr."-t biggyeszthetnénk a nevünk elé. Mindenki más-más módon művelt és műveletlen Az alábbi eset segít megérteni, amire gondolok. Körülbelül három éve, egy felhőszakadás után a házunk mögötti útszakasz gyakorlatilag járhatatlanná vált. Mégis végig kellett mennem rajta, hogy beállhassak a garázsba, és pórul jártam, rögtön a kocsibejáró után reménytelenül elakadtam. Vagy negyvenöt kétségbeejtő percen át gyötörtem a motort, hogy kikecmeregjek abból a kátyúból. Téglákat, deszkát és minden más rendelkezésre álló anyagot hordtam a kerekek alá, hogy a gumiabroncs megkapaszkodhasson valamiben, de hiába kínlódtam, ezért végül daruskocsit kellett hívnom - a negatív gondolkodásra hajlamosak autómentőnek hívják az ilyet -, hogy húzzon ki a csávából. A jóember áttekintette a helyzetet, és felvetette, hogy megpróbálná kivezetni a kocsit a sárgödörből. Ellenkeztem vele, hogy ennek semmi értelme, de ő magabiztos mosollyal újra megkérdezte, nem próbálhatná-e meg mégis. Beleegyeztem, de előre biztosítottam, hogy kár az Imádságért, továbbá megkértem, nehogy tönkretegye a gumikat. A férfi a volánhoz ült, kissé elfordította a kerekeket, elindította az autót, ügyesen manőverezett egy kicsit, és röpke harminc másodperc alatt lassan, de biztosan kivezette az autót a kátyúból. Miután hangot adtam megdöbbenésemnek, elmagyarázta, hogy Texas keleti részén nőtt fel, ahol megszámlálhatatlan kátyúból kellett kivergődnie. Meggyőződésem, hogy az illető semmivel sem okosabb nálam, de máshoz értett. Furcsa, de sok ember, akit szakértelme és eredményei miatt bámulunk, ugyanezért bámul bennünket. Félreértés ne essék: nem azt állítom, hogy egyes emberek alkalmatlanok különféle szakmák, foglalkozások űzésére. Csupán azt kívánom hangsúlyozni, hogy mindannyian sajátos tehetséggel, képességgel, készséggel, gyakorlattal rendelkezünk. Vegyük észre, hogy a másfajta tapasztalat miatt nem érünk se többet, se kevesebbet a másiknál. Fölösleges ügyefogyottnak tartanunk magunkat, mert valaki más olyasmire képes, amire mi nem. Inkább összpontosítsunk arra, amire viszont ő nem képes, mi pedig igen. Bámulhatjuk mások ügyességét, de ne feledjük, ugyanannyi időés energiaráfordítással jelentősen fejleszthetnénk saját teljesítményünket is. Gyakran a tapasztalat az egyetlen különbség. Nyerő négyes Az elégtelen énkép hatodik oka az, hogy legrosszabb tulajdonságainkat valaki más legjobb vonásaival hasonlítjuk össze. Egy asszony is így tett, és harmincnyolc évesen takarított, szociális segélyre szorult. Ezután elolvasta Claude M. Bristol The Magic of Believing (A hit varázsa) című könyvét. Hinni kezdett magában, megvizsgálta legelőnyösebb tulajdonságait, amelyek közül az egyik az volt, hogy meg tudta nevettetni az embereket. Phyllis Diller ma sem indul szépségversenyen, de azóta volt olyan esztendő, amikor nem kevesebb, mint egymillió dollárt

keresett. Eleanor Rooseveltben sajnálatos módon ülvöződött a régimódiság a félénkséggel. Már rég kinőtt a kislánykorból, és számtalanszor hallotta a közhelyet, hogy öreg kutyának nem tanítunk új kunsztokat, aztán nagy elhatározásra jutott. Számba vette igazi értékeit, ezekre összpontosított, és Amerika egyik legelragadóbb, legmeggyőzőbb közéleti egyéniségévé vált. Pedig az első nyilvános beszéde alkalmával elájult az izgalomtól. Humphrey Bogart vagy a komikus Jimmy Durante nem volt plakátarc, de mindketten hasznot húztak megjelenésükből, és úgy gondolták, megtalálhatják a helyüket az életben, ha kihasználják az adottságaikat. Az említettek egyike sem tartotta magát előnytelen külsejűnek. Saját tehetségükre, jó tulajdonságaikra figyeltek. Nem "legrosszabbnak" vélt vonásaikat hasonlítgatták mások "legjobb" tulajdonságaihoz. Inkább saját tehetségüket, legjobb tulajdonságaikat állították előtérbe, meglévő értékeiket használták fel, hogy megszerezzék, amit akartak. Meggyőződésem, hogy százával akadnak ügyeletes mozisztárok vagy popbálványok, akik boldogan elcserélnék pillanatnyi sikerüket azért, amit ez a négy ember elért. Használjuk, mert különben elveszítjük! Bizonyára emlékszünk a talentumokról szóló bibliai példázatra. Az egyik szolga egyet kapott, a másik kettőt, a harmadik ötöt. A gazda hosszabb időre elutazott egy messzi országba, és amikor visszatért, számadásra hívta az embereit. Az, aki az öt talentumot kapta, elmondta, hogy vállalkozásba fektette, és tízre szaporította. Ura így szólt hozzá: "Jól van, jó és hű szolgám, híven használtad, amit kaptál, még többet bízok rád ezután." Az, aki két talentumot kapott, szintén munkára fogta, és megfialtatta a pénzt. Ekkor a gazda odament ahhoz, aki egy talentumot kapott, és megkérdezte, mihez kezdett vele. Amaz így felelt: "Nekem csak egy talentumot adtál, uram, míg a többieknek sokat. Meg aztán tudtam, hogy kérlelhetetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, ezért elástam a talentumodat a földbe, hogy megmaradjon." A gazda így ripakodott rá: "Te, gonosz és rest szolga!" (Jézus Krisztus az egész Bibliában senki mással nem ilyen szigorú, tehát szemlátomást azt kívánja tőlünk, hogy használjuk a ránk bízott talentumot, vagyis a tehetségünket.) Elvette ettől a szolgájától a talentumot, és annak adta, akinek már tíz volt. A sopánkodók azóta is arra hivatkoznak, hogy "A gazdagok gazdagodnak, a szegények még szegényebbek lesznek" vagy "Mindig az kap, akinek amúgy is van". A Biblia szerint: "Mert mindenkinek, akinek van, adatik, és bővelkedni fog; attól pedig, akinek nincs, még az is elvétetik, amije van." Az üzenet világos. Használjuk fel, amink van, és tehetségünk gyarapodni fog, újabb javakat terem. Sokaknak azért elégtelen az énképük, mert irreális, elérhetetlen mércét állítanak fel, mindenáron tökéletességre törekszenek. Ez az elégtelen énkép hetedik oka. Ha kudarcot vallanak - márpedig ez elkerülhetetlen -, sohasem bocsátanak meg maguknak. Úgy érzik, vagy tökéletesek - a legjobbak -, vagy a legrosszabbak. Mivel nem aratnak sikert, úgy vélik, nyilván a legrosszabbak. Ez életük minden vonatkozására rányomja bélyegét, emiatt elégedetlenek a munkájukkal, boldogtalanok a házasságban, nem tudnak zöld ágra vergődni a gyermekneveléssel. Aki önmagát a "legrosszabbnak" tartja, nyilván úgy gondolja, nem "érdemel" jó állást, jó társat, jó gyereket, semmiféle szép vagy jó dolgot. Az elégtelen énkép szempontjából véleményem szerint az elmúlt évtizedek önmagában véve legkárosabb jelensége az, hogy féktelenné vált a pornográfia, különösen a gyermekpornográfia, amely a kizsákmányolás legrombolóbb, legaljasabb formája. Ezzel a kérdéssel bővebben is foglalkozom majd, nmikor szemügyre vesszük, milyen lépéseket tehetünk az egészséges énkép kialakításáért. Mandino The Greatest Miracle in the World (A világ legnagyobb csodája) című könyvében az elégtelen énkép két további okára mutat rá. Az első Darwin evolúciós elmélete, miszerint az ember nem Istentől, hanem az állatvilágból ered. Ez a teória súlyos csapást mért az ember önbecsülésére. Egyetértek. Ha azt hinném, hogy egy majomtól származom, az alaposan megrendítené az önbecsülésemet. Ez a felfogás közvetett módon nevelési problémát is okozott. Ha a fiatalok úgy viselkednek, mint az állatok, mi pedig behódolunk a társadalom által ránk erőszakolt túlzott engedékenységnek, és nem fegyelmezzük őket, akkor újratermeljük az elégtelen énképet, mert miként dr. James Dobson gyönyörűen megfogalmazta Dare to Discipline (Merjünk fegyelmezni!) című könyvében, a fegyelem hiánya egyértelműen elégtelen énképhez vezet. A szerző aláhúzza, hogy a szülők a szeretetteljes fegyelmezéssel gyermekük iránti személyes megbecsülést fejeznek ki. Dobson doktor csupán a Biblia kétezer éves szavait visszhangozza. Mandino felhívja a figyelmet arra a kárra is, amelyet Sigmund Freud okozott. Freud beépített kifogást szolgáltatott nekünk, amikor azt állította, hogy gondolataink és cselekedeteink mélyen a tudatalattinkban elraktározott, kora gyermekkori élményekből fakadnak, tudattalan énünket pedig sem irányítani, sem megérteni nem tudjuk, ennélfogva felelőséggel sem tartozunk érte. Ha az egyik tudós azt mondja, a legalantasabb állati létformából származunk, egy másik szerint meg nem vagyunk felelősek a magatartásunkért, könnyen beláthatjuk, miért hisszük magunkat semmirevalónak. Darwin a halála előtt elismerte, hogy Isten a világmindenség alkotója, Freud egyes kijelentései pedig vitatottak. Robert Hogan, a John Hopkins Egyetem pszichológusa például nemrégiben így nyilatkozott: "Freud úgy gondolta, neurotikusok tanulmányozásával ismereteket szerezhetünk a normálisakról. Visszájára fordította az összefüggést. A normálisakat kell tanulmányoznunk, hogy megérthessük az eltérőket." Sajnos a károk máris súlyosak. Einstein megállapította, hogy egyetlen téves adatbevitel helyreigazításához legalább tizenegy helyes adatbevitel szükséges. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy sok-sok helyes gondolkodással kell ellensúlyozni a helytelent. Ha az elégtelen énkép fentiekben felsorolt valamennyi okát figyelembe vesszük, nem csoda, hogy oly sokakat nyomorít meg ez a széles körben elterjedt, ragályos betegség. Szerencsére mi már teszünk valamit ellene. Miközben a következő fejezetben felderítjük az elégtelen énkép kifejeződési formáit, felismerhetjük magunkban azokat a viselkedési megnyilvánulásokat, amelyeket korábban nem kapcsoltunk az elégtelen énképhez. Fontos, hogy azonosítsuk az elégtelen énkép kifejeződéseit, mert így eredményesebben küzdhetünk meg saját énképünk problémáival - már ha vannak ilyenek. Emellett jobban megérthetjük a környezetünkben élő és dolgozó embereket. Ha tisztázunk egy problémát, és kellő önbizalommal, lelkesedéssel nézünk szembe vele, az már fél megoldás.

Harmadik fejezet. AZ ELÉGTELEN ÉNKÉP KIFEJEZŐDÉSI FORMÁI Az elégtelen énképű ember hamar elárulja magát kritikus, féltékeny természetével. Irigyli mások sikerét, még népes baráti körüket is. Alaptalanul féltékenykedik házastársára, partnerére. (Ha férjünk vagy feleségünk az éjszaka kellős közepén állít haza, és a másik nemre jellemző illatot áraszt, akkor nem alaptalan a féltékenység.) Mivel nem szereti önmagát, képtelen elhinni, hogy egy másik nemű lény mindenkinél jobban szeretheti őt. Féltékenységét azzal próbálja igazolni, hogy boldogboldogtalannak azt bizonygatja, mennyire imádja a párját. Valójában nem szereti, és nem is bízik benne, mivel önmagát sem szereti, önmagában sem tud bízni. Csúf pletykákat terjeszt, undok és sokszor igaztalan megjegyzésekkel tartja életben a szóbeszédet. (Nem tanulta meg, hogy aki sarat dobál, semmit Nem ér el, csak a saját lába alól húzza ki a talajt.) Bizonytalansága abból is kitetszik, hogy rosszallással figyeli, ha valaki más dicséretben, elismerésben részesül. Az elégtelen énkép talán legfeltűnőbb kifejeződése az, ahogy az ilyen személy a bírálatra és a nevetésre reagál. Rögtön azt gyanítja, hogy rajta nevetnek, és ki nem állhatja ezt. Önmagán képtelen nevetni, határozottan úgy érzi, hogy a nevetés vagy a bírálat mások részéről megszégyenítő, az ilyen viselkedés csakis az ő lejáratását célozhatja. Reakciója egyáltalán nincs arányban az azt kiváltó eseménnyel. Az elégtelen énképű személy általában feszeng, ha egyedüllétre vagy tétlenségre kényszerül. Nem bír nyugton maradni, állandóan jön-megy, folyton csinálnia kell valamit. Ha magára hagyják, legalább a rádiót vagy a tévét bekapcsolja, még akkor is, ha nem figyeli a műsort. Egyesek akkor is tranzisztoros rádiót cipelnek magukkal, ha gyalogosan közlekednek vagy járművön utaznak. Az elégtelen énkép árulkodó jele a motiváció leépülése is. Ha az illető felhagy minden versengéssel, és közönyös magatartást vesz fel, az sok esetben azért van, mert nem lát esélyt például a kiszemelt partner meghódítására, hiszen úgy gondolja, nem elég vonzó a másik számára, meg sem érdemli őt. Előfordulhat, hogy túlhajtott tiltakozással reagál, hangoskodó, fanyalgó, követelőző, zsarnokoskodó és goromba lesz. Az ilyen ember gyakran igénytelenül öltözködik, elhanyagolja a testápolást, elhízik, erkölcsileg lezüllik, kábítószerhez vagy alkoholhoz folyamodik, rászokik a közönséges, durva beszédre. Ugyanakkor fölényeskedni kezd, megpróbál lekicsinyelni másokat, akik nem osztják a nézeteit. Az ilyen kócos, slampos, ápolatlan egyén lehangoló látvány, mert a külső megjelenés az énkép megnyilvánulása, és a ziláltságból vagy mosdatlanságból természetesen még soha senkinek nem származott előnye. Érdekes, hogy gyakran mindennek az ellenkezője is elégtelen énképre utal. Az ilyen személy túlzott figyelmet fordít külsődleges dolgokra: csillogó autókra, pénzre, ruhára, frizurára, sminkre és más divathóbortokra. Attól fél, sohasem fogadnák el olyannak, amilyen. Bizonytalansága szélsőségekre ragadja, hogy barátokat és elismerést szerezzen. Bandákhoz csapódik, ahol "mindent szabad", annyira áhítozik arra, hogy elfogadják. A tragédia az, hogy végül álbarátok között találja magát, és saját egyénisége elfogadtatása helyett amazok szokásait, viselkedését majmolja. Az egyén következetesen aszerint cselekszik, amilyennek látja magát. Ezért tapasztaljuk gyakran, hogy az emberek hihetetlenül nevetséges dolgokat művelnek, és meggondolatlan kockázatot vállalnak, amikor életük álma megvalósításának küszöbén állnak. Sok sportoló például évekig készül az olimpiára, aztán a nagy erőpróbát közvetlenül megelőző másik versenyen vagy edzés közben "véletlen" baleset éri. Nem tudja elképzelni, hogy megérdemelné az aranyérmet, ezért öntudatlanul megteszi a szükséges lépéseket, amelyek mindenképpen megfosztják a jutalomtól, amelyben a világ részesíthetné. Sok küzdősportoló, labdajátékos vagy más sportág képviselője sérül le épp a nagy esemény előestélyén. A felvételire készülő diák a vizsga előtt leittasodik vagy egész éjjel kimarad az új kapcsolatával. Az előléptetésre váró dolgozó heves szóváltásba keveredik a feleségével vagy egyik munkatársával, és ez annyira felzaklatja, hogy "elpuskázza" a lehetőséget. Még az is megtörténhet, hogy merő "véletlenségből" éppen azzal a személlyel különbözik össze, akinek az ajánlása szükséges az előléptetéshez. A próbaidőre bocsátott elítéltek nemegyszer követnek el értelmetlen bűncselekményeket, amelyek után visszakerülnek a börtönbe. Ez - szerintük - azt "bizonyítja", hogy a társadalom gonoszul összeesküdött ellenük. Valójában persze csak annyi bizonyosodott be, hogy nem képesek a szabad emberek társadalmának tagjaiként látni magukat. Énképükhöz híven eleve tudták, hogy "nem méltóak" « szabadságra. Mivel a társadalom nem büntette meg őket kellőképpen vétségeikért, önmagukat kellett megbüntetniük, hogy "megkapják, amit érdemelnek". Az elégtelen énképű férj vagy feleség ritkán helyezkedik szembe bármilyen okból is a házastársával. Inkább fejet hajt, a másik fél lábtörlőjévé válik, ugyanakkor magában neheztel, ami elkerülhetetlenül súlyos házassági és testi-lelki problémákhoz vezet. A példák sora végtelen, de zárjuk le annyival, hogy sok értelmetlen tévcselekvés fő oka egyszerűen az elégtelen énkép kifejeződése. Ha az ilyen személy elolvassa ezt a könyvet, tartalmának egy részével egyetért, nagy részével nem, és azután alig vagy semmit sem változik. A múltban hozzászokott a kifogáskereséshez - a jövőben is folytatja azt -, és minden mentséget igazolva lát. Ritkán fejez be bármit is - legyen az könyv, kerítésmázolás, lakberendezés, személyiségfejlesztő tanfolyam, szakmai továbbképzés, így okoskodik: "Továbbtanulhatnék a főiskolán, diplomát szerezhetnék, de az még hat év, és addigra harmincnyolc éves leszek." (Vajon ha nem ül be újra az iskolapadba, és nem szerzi meg azt az oklevelet, akkor hány éves lesz hat év múlva?) Mások azt mondják: "Járnék én templomba, de ott annyi a képmutató." (Nem veszik észre, hogy amennyiben egy képmutató közéjük és Isten közé állhat, akkor az a képmutató közelebb áll Istenhez, mint ők.) Szerencsére mindez ránk nem vonatkozik. Talán valamikor vonatkozhatott, de már nem. Ennek a kötetnek a megvásár-

lásával nagy lépést tettünk énképünk megváltoztatása felé. A tény, hogy eljutottunk idáig, azt jelzi, hogy komolyan vesszük a fejlődést. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy a ránk váró oldalak és a ránk váró esztendők még izgalmasabbak, örömtelibbek és sokatmondóbbak lesznek. Jó énkép = Jó üzletkötő, jó menedzser Rossz énkép = Rossz üzletkötő, rossz menedzser Az értékesítésben az elégtelen énkép sok mindenben megnyilvánul, de három tünet szinte ordít. (1) Az üzletkötő egyáltalán nem dolgozik szorgalmasan. Mindjárt meglátjuk, miért nem. Megkeres egy ügyféljelöltet, aki gorombán elzavarja, hogy mást boldogítson a portékájával. Az elégtelen énképű üzletkötő nem kedveli magát, és legalábbis azt hiszi - az ügyféljelölt sem kedveli őt. Emberünk önsajnálatba merül, szenved, amiért "senki sem szereti ", és elvonul egy presszóba, haza vagy az irodájába, hogy nyalogassa a sebeit. Esetleg lazít egy órácskát, vagy úgy dönt, hogy mára elég a robotolásból. Ha az ellenőrzés nem elég feszes, az üzletkötő tucatnyi egyéb tennivalót talál ki magának, napokig húzza az Időt, mire visszatér a munkájához. Az egészséges énképű üzletkötő - aki szereti magát - teljesen másként reagál. Az elutasításból rögtön rájön, hogy az ügyféljelöltnek valami problémája van, ezért haladéktalanul és magabiztosan egy másik ügyféljelölthöz fordul, akinek nincs problémája. (2) Az elégtelen énképű üzletkötő ódzkodik megkísérelni az üzlet lezárását. Csak beszél vég nélkül, egyszer sem indítványozza, hogy az ügyféljelölt cselekedjék, azaz vásároljon valamit. Igaz, a vásárlásra való felszólítás bizonyos kockázattal jár. Ha az ügyfél jelölt nemet mond, az üzletkötő önérzetén csorba esik, ezt pedig azzal igyekszik elkerülni, hogy meg sem próbálja lezárni az üzletet. Csak mondja a magáét abban a reményben, hogy az ügyféljelölt végül azt mondja: "Megveszem", neki pedig nem kell a megrendelés szorgalmazásával kockáztatnia az önérze te épségét. Magam is láttam már ügyféljelöltet, aki felfortyant: "Ugye, nem akar rám sózni valamit?", mire az üzletkötő hevesen tiltakozott: "Nem, dehogy." (Ezzel a reakcióval azt a látszatot keltette, mintha nem is az értékesítés, csupán a szakszerű tájékoztatás lenne a célja.) A jó énképű üzletkötő őszintén megpróbálkozik az üzlet lezárásával, mivel tudja, hogy legrosszabb esetben elutasításba ütközik. Azt is tudja, hogy az elutasítás igen ritkán - ha ugyan valaha is - végleges, tehát talán mégis nyélbe ütheti majd az eladást. Ami azt illeti, határozottan vásárlásra számít. Hogy miért? Mert hisz abban, hogy megérdemli az értékesítést - és a sikert is. Emellett hisz a termékében. Egészséges énképpel nem alacsonyodna odáig, hogy ne elsőrangú terméket áruljon. Biztosan érzi, hogy szolgálatot tesz, ezért magabiztosan, meggyőződéssel lezárja az üzletet. (3) Az elégtelen énképű üzletkötő vagy irodai dolgozó nem válik be menedzseri poszton. Itt is attól fél, hogy mások fölöttesei, beosztottai vagy a rangjabéliek - visszautasítják. Ezért általában kivetkőzik önmagából, és a helyzettől függően négy álarc valamelyikét ölti fel. Az első a "minden marad a régiben" nyájaskodás, amely arról biztosítja az alárendeltjeit, hogy ő szikrányit sem változott, még most is a "brancsba" tartozik, sőt, még inkább, mint eddig. A második esetben attól fél, hogy volt kollégái hátat fordítanak neki, ezért túlzott engedményeket tesz, kivételez velük, amivel megszegi a helyes vezetés elveit. De választhatja az ellenkező megközelítést is - az arrogáns "én már beérkeztem" magatartást -, amivel magára haragítja volt munkatársait. A harmadik változatban fölöslegesen töri magát a vezetőgárda kegyeiért. Annyira tetszeni vágyik, hogy szolgalelkűvé, talpnyalóvá válik, ha kell, ha nem, tanácsokat kér. A kudarctól való félelem szinte megbénít ja, cselekvés helyett tétovázik. A negyedik lehetőség az, hogy a mindentudót játssza, nem tart Igényt senki tanácsaira, majd ő megmutatja mindenkinek, hogy kell kormányozni a hajót. Az egészséges énképű egyén nehézség nélkül lép ül a vezetők körébe. Körültekintő magabiztossága arról tanúskodik, hogy alkalmas a feladatra, boldogulni fog vele. Nem ígérget sokat, de teljesíti, amit vállal. Különbséget tud tenni szolgálat és szívélyesség között. Nem keresi a nézeteltéréseket, de nem menekül előlük, bátran vállalja a döntéshozatalt. Megérti, hogy azért léptették elő, mert a vezetőség megbízik a képességeiben, amelyek révén vagy máris el tudja látni a feladatát, vagy fel tud nőni ahhoz, tudja, hol a határ önbizalom és nagyképűség között. Ami ennél is fontosabb, határozott az elvek terén, de rugalmas a módszerekben. Tisztában van azzal, hogy az ötleteknek teljesen mindegy, kitől származnak, eléggé biztos magában ahhoz, hogy nyugodt szívvel, teljes mértékben elismerje a vele egyenrangúak és a hozzá beosztottak érdemeit. Nem téveszti össze a szívélyességet a bizalmaskodással. Nem esik kétségbe, ha rossz döntést hoz, mert tudja, hogy a legtöbb esetben a döntésképtelenség a legrosszabb, ezért mindenképpen dönt. Énképe ugyanis megengedi, hogy határozottan cselekedjen, nem érzi veszélyeztetve a pozícióját, ha feldühítik, vitába szállnak vele, vagy ha konkrét ügyekben segítséget kell kérnie. Jó énkép = Jobb szülő, becsületesebb ember Az üzleti életben a pillanat szülte, "lehetetlen" ígéretek elégtelen énképet tükröznek. Az új edző az azonnali rokonszenvkeltés reményében minden várakozást felülmúló ígéreteket tesz, amelyeket képtelen teljesíteni. A gyártó vagy termékének forgalmazója annyira szeretné kielégíteni az ügyfelet - mivel még az átmeneti visszautasítást sem viseli el -, hogy fittyet hány a realitásoknak, és lehetetlen kötelezettségeket vállal. Az értékesítőhálózatokban az elégtelen énképű, bizonytalan üzletkötőkkel fordul elő leggyakrabban, hogy feldicsérik az árut, túl sokat ígérnek - így végül csalódást okoznak. Nem bírják a visszautasítást, és úgy érzik, ezek a lépések szükségesek az értékesítéshez. Miután azonban megkötik az üzletet, bűntudat kezdi gyötörni őket, ezért kerülik az ügyfelet. Az ügyfél nem kap háttérszolgáltatást, emiatt a termékkel és az üzletkötővel egyaránt elégedetlen. Panaszkodik az üzletkötőre, ezzel még inkább elmélyíti az énkép problémáját. Az elégtelen énképű irodai dolgozó nem szerez érvényt az érdekeinek, akkor sem kér fizetésemelést, ha tudja, hogy a munkája minősége alapján többet érdemelne. Ilyenkor az a tragédia, hogy miután nem kapja meg a magasabb anyagi és erkölcsi elismerést, ami kijárna neki, megsértődik, elkeseredik, úgy érzi, senki sem fogja föl vagy senki sem képes értékelni, mit produkál. Ez végül is károsan hat a teljesítményére, és tovább csökkenti a jövőbeni fizetésemelés valószínűségét.

A családban az elégtelen énkép jele, ha a szülő vonakodik megfegyelmezni a gyermekét. Arra hivatkozik, hogy: "Nekem jobban fáj, mint neki, mert annyira szeretem." Valójában gyakran attól fél, hogy eltávolítja magától a csemetéjét, aki megvonja tőle a szeretetét. Ezzel sajnos mindkettejüknek gondot okoz. A szülő elveszíti az irányítást, a tiszteletet és részben a szeretetet. A gyermek elveszíti szüleibe vetett bizalmát és az azzal együttjáró biztonságérzetet. Ez a tekintélytisztelet elvesztésének első lépése, amely a tekintély, a hatalom elleni lázadáshoz vezet. Ez a lázadás ismét az elégtelen énkép kifejeződése, tevékeny szerepet játszott abban, hogy 1974-es adatok szerint az Egyesült Államokban a súlyos bűncselekmények negyvenöt százalékát tizennyolc évnél fiatalabbak követték el. A tragédia az, hogy ezek nagyrészt elkerülhetőek lettek volna, ha a szülők és pedagógusok értettek volna hozzá - és egyes esetekben figyeltek volna arra -, hogy felismerjék a napnál világosabban szeretetet, törődést igénylő megnyilvánulásokat. A diák, aki rendszeresen elkésik az óráról hogy aztán látványosan bevonulhasson -, otthon felejti a tankönyveit, hangoskodással zavarja az órát, szándékosan ostoba vagy a témától eltérő kérdéseket tesz föl, talán azért viselkedik így, mert nem lát más lehetőséget, hogy magára vonja a kétségbeesetten áhított figyelmet, és ne kelljen még durvább dolgokat művelnie, amelyek rács mögé juttathatnák. Gyávaság és laza erkölcs - elégtelen énkép a neved! Most vetítsük az elégtelen énkép mindezen kifejeződéseit az élet más területeire. Az elégtelen énképű diák akkor sem száll vitába a tanárával egy rossz Osztályzat miatt, ha tudja, hogy jobbat érdemel. A leginkább hosszú távú hatások kamaszkorban jelentkeznek, amikor a kis tizenéves, aki nem fogadja el önmagát, először eszmél rá, hogy a fiúk meg a lányok nem egyformák. A probléma akkor merül fel, amikor először létesít kapcsolatot a másik nem képviselőjével, és különösen súlyossá válik, ha az egyik vagy mindkét család ellenzi a dolgot. Még inkább bonyolítja a helyzetet, ha az egyik vagy mindkét fiatal vagy nem igazán vonzó külsejű, vagy nem kifejezetten nagy koponya (mivel a társadalom nagy súlyt helyez a szépségre és az észre). Az illető tinédzser vélt vagy tényleges elutasítást érzékel a másik nem részéről, ezt szinte feltétlen elfogadássá akarja változtatni, ami ebben a kritikus életkorban veszélyesen ingatag helyzetet eredményez. Annyira kétségbeesetten áhítozik az elfogadtatásra, hogy bármit megtenne, csak el ne veszítse azt az egyetlent, akinek "önmagáért kell". Vegyük hozzá ehhez az engedékeny társadalmat, amely tűr, sőt, bátorít minden "őszinte" kapcsolatot, ha az "tartalmas", és máris túlzottan felgyorsulnak az események. Az együttlét, amely gyakran az erkölcsi szabadosságot propagáló televíziós képernyő vagy mozivászon előtt megy végbe, tökéletes keretet biztosít a házasság előtti nemi élethez, a felelőtlen partnerváltogatáshoz, nemi úton terjedő betegségekhez, házasságon kívüli szüléshez vagy túl korai házasságkötéshez olyan partnerral, akivel a hormonális késztetésen kívül semmi sem köti össze az illetőt. Ha az elégtelen énképű fiatalnak nincs állandó "fiúja" vagy "nője", miközben "mindenkinek van valakije", akkor könnyen előfordulhat, hogy kihívó magatartással igyekszik "fogni" magának valakit. Olyan ez, mint a villantós horgászat, amellyel viszont az a gond, hogy az embernek mindenféle a horgára akad - kígyó, béka meg fatuskó -, és általában nehezebb "visszadobni" a "fogást", mint kihúzni. De még ha rá is harap valami megfelelő erre a csalira, fönnáll a veszély, hogy elcsábítja egy másik "villantós", akinek több a mutogatnivalója vagy többet hajlandó megmutatni. Bármely kapcsolat, amely elsődlegesen a fizikai vonzerőre épül, tiszavirágéletre van ítélve. Az egészséges énképű fiatal egyszerűen nem esik bele a másik nemmel kezdeményezett túl korai, illetve egészségtelen kapcsolat csapdájába. Elég ész és önbecsülés szorult belé ahhoz, hogy ne hagyja kihasználni magát, ne dőljön be az ősrégi, hazug csábítószövegnek, miszerint "mindenki így csinálja" és "bizonyítsd be, hogy szeretsz". Felfogja a boldogság és a kéjérzés közötti különbséget, nem hajlandó odadobni a boldog és tiszta élet ígéretét egy pillanatnyi kétes gyönyörért, amely ráadásul nyilvánvalóan erkölcstelen. Bizonyos, hogy minden "jó srác" és gyengébb nembeli megfelelője egy igen általános problémával küzd, amely kortól, nemtől, testmagasságtól, mellbőségtől, iskolai végzettségtől és bőrszíntől független. Ez a "rendes krapek leszek, és senkit sem bántok meg" jellegű énkép-tünetegyüttes. Az illető kamaszkorában cigarettázik, pedig nem ízlik neki, alkoholt fogyaszt, jóllehet nem esik jól, trágár vicceken röhög, amelyektől tulajdonképpen felfordul a gyomra, bandához csapódik, amelytől titkon viszolyog, olyan magatartáshoz igazodik és olyan öltözködési normát követ, amelytől magában irtózik. Mindezt azért, mert képtelen elfogadni önmagát, és rettenetesen aggódik, hogy ha kiáll a saját véleménye mellett, ha "összebalhézik" a társaival, akkor senki sem barátkozik majd vele. Felnőttként hajlamos mindig csak azt mondani, amit a másik szerinte hallani akar. Eszébe sem jutna az étteremben visszaküldeni az elrontott ételt, és türelmesen vár a megbeszélt időponton túl még egy órát, amíg az orvos más páciensekkel foglalkozik. A fodrásznál képes átadni a helyét, szó nélkül hagyja, hogy más foglalja el a neki fenntartott parkolót. Nem vitatkozik a főnökével, nem emel kifogást, ha az általa végzett munkáért egy munkatársa aratja le a babért. Félreértés ne essék: ha valaki ilyen áldott jó lélek, és az énképe is makkegészséges, kizárólag azért viselkedik így, mert ő maga ezt akarja, akkor semmi gond. Ha a felsorolt incidenseket lényegtelen apróságoknak tartja, amelyek mit sem változtatnak az élet lényegén, akkor az énképének kutya baja. Ám ha azért teszi meg mindezt, mert ezáltal szeretné elfogadtatni magát, azzal mindent elér, csak épp kedvező fogadtatást nem. A magyarázat pofonegyszerű. Nem az igazi énjét mutatja. Álarcot visel, és az emberek többsége - más álarcosokat is beleértve - nem szenvedheti az álarcot. Bizton állíthatjuk, hogy elégtelen énkép az élet minden területén, minden foglalkozási körben előfordul. Aki az elégtelen énképűek közé tartozik -vagy ez az érzése -, annak azt ajánlom, ne eméssze magát emiatt, mert a következő fejezetben megismerhet néhány eljárást az elégtelen énkép helyreigazítására. Máris felkészülhet arra, hogy elindul a siker lépcsőjén. Szerencsére fölfedezheti majd, hogy miután kivált a földszinti tömegből, könnyedén lépkedhet fölfelé - és ha egyáltalán valaha is a földszinten ácsorgott, most már fölfelé halad.

Negyedik fejezet TIZENÖT LÉPÉS AZ EGÉSZSÉGES ÉNKÉPHEZ ELSŐ LÉPÉS: Készítsünk számvetést - távolról sem fenyeget minket csőd. Reálisan nézve, piaci értékünk - ha "kiárusítást" terveznénk - több millió dollárra rúg. A leltár végeztével megállapíthatjuk, hogy a föld hátán senki sincs, aki akaratunk ellenére éreztethetné velünk, hogy kevesebbet érünk nála, mi pedig nem akarhatjuk ezt, hiszen annál sokkal jobban szeretjük magunkat. A kedvenceim közé tartozik Rooker T. Washington - a rabszolgából lett reformer, aki abban az időben alapította feketék részére Főiskolát, amikor a faji előítélet még szinte általános volt - egyik mondása: "Senkinek nem engedem, hogy meggyűlöltesse magát velem, és ezzel lealacsonyítsa a lelkemet." Először is három okból kell szeretnünk önmagunkat. Az első ok: A JÓZAN ÉSZ EZT KÖVETELI Nemrégiben egy indianai nő egymillió dollár kártérítést kapott, mert egy gyógyszer megfosztotta a látásától. Azért szedte az orvosságot, hogy megtisztítsa az arcát valami csalánkiütéstől, de az anyag a szemében lerakódott, és megközelítőleg kilencvennyolc százalékos látásvesztést okozott. Vajon cserélnénk vele? Kaliforniában egy másik asszonynak szintén egymillió dollárt fizettek egy repülőgép-szerencsétlenségben szerzett gerincsérüléséért. Az orvosok szerint soha többé nem fog járni. Vajon vele cserélnénk? Ezer az egyhez, hogy amennyiben a látásunk normális, és a gerincünk ép, egyik hölggyel sem óhajtunk cserélni. Még valószínűbb, hogy ha felajánlanánk a dolgot valamelyiküknek, örömmel vállalná, és nem győzne hálálkodni nekünk. A lelkünk mélyén tudjuk, hogy bármilyen is az anyagi helyzetünk, bármennyire kellene a pénz, elutasítanánk az effajta csereüzletet. Normális emberi lény szereti ugyan a pénzt, de nem annyira, hogy föláldozza érte legnagyobb értékét, az egészségét. Betty Grable, a második világháború idejének felkapott fotómodellje híressé vált "egymilliós lábáról", ugyanis egymillió dollárra biztosíttatta a nevezetes testrészt. Szeretnénk ilyen lábat látni? Semmi akadálya, csak nézzünk le a sajátunkra. Amíg elbír bennünket, eszünk ágában sincs megválni tőle még Betty Grable biztosítási összegéért sem. Na már most, ha nem fogadunk el egymillió dollárt a szemünkért, sem egymilliót a gerincünkért, de még a lábunkért sem, akkor több mint hárommilliót érünk, és még éppen csak elkezdtük a személyes leltárt. Máris jobban szeretjük magunkat, nem igaz? Szerencsére nem kell egyik értéket - az egészségünket - egy másikra - pénzre - váltanunk. Ha kialakítjuk az ebben a könyvben tárgyalt pozitív tulajdonságokat, amelyeket a jellemszilárdság, hit, tisztesség, szeretet, hűség és becsület alapjára építünk, akkor megkaphatunk mindent (egészséget, jólétet, boldogságot, békét, barátokat, biztonságot stb.). Egymilliárd közül az egyetlen! Néhány esztendeje egy dallasi újságban olvastam, hogy egy Rembrandt-festmény több mint egymillió dollárért kelt el. A cikk láttán először megrökönyödtem: "Mi a csuda kerül ilyen tenger sok pénzbe egy ujjnyi vászonra kent festéken?" Aztán eszembe jutott néhány gondolat. Elsőként az, hogy ez nyilvánvalóan páratlan alkotás. Az idők kezdete óta létrehozott képek milliárdjai között nem létezett még egy ugyanilyen. Eredeti Rembrandt volt, ritkasága is növelte az értékét. Másodszor, Rembrandt zseniális tehetség volt, amilyen talán nem is minden évszázadban születik. Egyértelmű, hogy a vételárral a mester zsenialitását is elismerték. Most pedig gondoljunk önmagunkra. Az idők kezdete óta emberek milliárdjait hordta hátán ez a föld. Ma is több milliárdan szoronganak rajta, de soha nem élt, és nem is fog élni közöttük még egy Ugyanolyan, mint mi. Mindegyikünk ritka, kizárólagos, sajátosan eltérő, egyedi emberpéldány. Ezek a tulajdonságok hallatlan értéket kölcsönöznek nekünk. Értsük meg, hogy bár Rembrandt lángelme volt, de halandó. Ugyanaz az Isten teremtette, aki bennünket, és Isten szemében éppolyan kedvesek vagyunk, mint Rembrandt vagy bárki más. Rembrandt pedig azonkívül, hogy ritka tehetséggel jött a világra, használta is a talentumát, minden áldott nap a kezébe fogta az ecsetet. A születése óta valószínűleg rembrandtok százai fordultak elő az élet minden területén, akik sohasem vették a fáradságot, hogy ecsetet ragadjanak vagy egyáltalán föltápászkodjanak a karosszékből, és valami nyomot hagyjanak maguk után. Maradjunk még egy pillanatra ennél a gondolatnál. Ha a város egyetlen autójával rendelkeznénk, rendkívüli értékes vagyontárgyat jelentene, kivéve abban az esetben, ha bezárnánk a garázsba, és ott porosodna. Mivel önmagunkból is csak egyetlenegy létezik, mi magunk vagyunk az érték, tehát ne hagyjuk parlagon heverni a tehetségünket, hanem használjuk! Ne feledjük, Isten teremtett bennünket, és azért adta a tehetségünket, hogy használjuk, nem pedig azért, hogy elássuk. A második ok: TERMÉSZETTUDOMÁNYOSAN MEGMAGYARÁZHATÓ. A legtöbb ember nagy bizalommal viseltetik a természettudományok iránt, tehát nézzük a dolgot tudományosan. A két fülünk között több adatot tudunk tárolni, mint egy tucat korszerű számítógépben. Több információ elfér a fejünkben, mint a legnagyobb könyvtár több millió kötetében. A tudósok azt állítják, ha megkísérelnénk mesterségesen létrehozni egy emberi agyat, az több millió dollárt emésztene föl, akkora helyet foglalna, mint az Empire State Building, és több villanyáramot fogyasztana, mint egy többezres város. Megépítésében a világ legragyogóbb elméinek kellene közreműködniük, ez az emberkéz alkotta agy mégsem tudna egyetlen eredeti gondolatot sem kicsiholni magából, amit pedig mi egy szempillantás alatt megteszünk. Figyelemre méltó elménk hetvenkét izmot hoz tökéletesen összehangolt mozgásba, valahányszor kiejtünk egy szót. (A barátaim szerint annyit beszélek, hogy az én számban valószínűleg sokkal több az izom.) Komolyra fordítva, nyilván nem próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy hiányzik belőlünk a képesség, amely a csúcsra vezető lépcső megmászásához kellene. Fogadok, hogy ismerünk nálunknál kevésbé tehetséges egyéneket is, akik fölfelé igyekeznek azon a lép-

csőn. Ugye, nem tévedek? Győzzük meg magunkat! Valaki ezek után tiltakozhatna: "Jó, jó, de ha ennyire okos vagyok, hogyhogy nem jutottam semmire, vagy legalábbis rosszul állok?" Jó kérdés. Íme, a legalábbis részleges válasz: sajnos ki-ki a saját agyával felszerelkezve jön világra. Pedig mindketten jobban járnánk, ha én birtokolnám tisztelt olvasóm agyát, eladhatnám neki, mondjuk, százezer dollárért, ezzel óriási haszonhoz jutnék. De minden idők igazi nagy fogását mégis a vásárló csinálná. Soha többé nem kéne önbecsmérlő megjegyzésekre ragadtatnia magát, amikor a tükörbe néz. Egész nyugodtan hízeleghetne magának egy kicsit. Szinte hallom is a hangját: "Idefigyelj, öregem. Százezer ruppót invesztáltam beléd, mert nem vagy akármi. Igen, neked sikerülni fog." Soha többé nem fitymálgatná az agyát, amely ilyen sokat ér. Másnak sem hinne, ha az illető egy rossz szót szólna az ő százezer dolláros agyáról. Hadd hangsúlyozzam még egyszer, hogy miközben az egészséges énképről beszélünk, nem holmi végtelenül felfuvalkodott "én vagyok a király" szemléletmódra kell gondolnunk. Csupán arra, hogy egyszerűen elfogadjuk önmagunkat. Ami a legjobb az egészben A harmadik ok: A BIBLIA IGAZOLJA. A legfontosabb okot, amiért szeretnünk kell önmagunkat, a minap egy autómatricán láttam, amelyik így szólt: "Isten szeret téged, akár tetszik, akár nem!" A Szentírás szerint Isten a saját képére teremtette az embert. Jézus Krisztus így fogalmazott: "Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz énbennem, azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, szintén megteszi, sőt ezeknél nagyobbakat is tesz." Nem szabott kor, nem, iskolázottság, bőrszín, testmagasság vagy más felszínes szempont szerinti feltételt. Egyikünket sem zárta ki. Ez az a hit, amelyről a kezdet kezdetén beszéltünk. A siker könnyű - mihelyt hiszünk benne -, és mivel jó úton haladunk a hit felé, közeledünk a sikerhez is. Nézzük a dolgot a következőképpen. Szülőként hogy érezzük magunkat, ha gyermekünk saját magát becsmérli? Azt mondja magáról, hogy ő egy "nulla", egy "senki", aki "mindent elszúr". Az efféle kijelentések vajon boldoggá tesznek bennünket? Hát vajon hogyan érezheti magát mennyei atyánk, ha mi, akik az ő gyermekei vagyunk, magunkat ócsároljuk? Voltaképpen jogunk sincs ahhoz, hogy lekicsinyeljük magunkat vagy bármely más emberi lényt. Isten annak örülne, ha reggelenként munkába indulás előtt még egy pillantást vetnénk a tükörbe, és annak az autómatricának a szövegét idéznénk. Mivel másoknak valószínűleg azt tanácsoljuk, legyenek egy kicsivel türelmesebbek, hagyjanak több időt bizonyos célkitűzések megvalósítására, miért nem szívleljük meg Bill Gothard tanácsát, amely arra emlékeztet, hogy Isten még nem végzett velünk? Bill azzal érvel, hogy mindannyian Isten receptje szerint készültünk, és hozzáteszi, ha elégedetlenek vagyunk magunkkal, akkor kéredzkedjünk vissza Isten festőállványára, hadd fejezze be a munkát. Isten nem hoz össze bukásra ítélt produkciókat Szeretem, amit az idős énekesnő, Ethel Waters mondott a hetvenes években Billy Graham londoni evangelizációs kőrútjával kapcsolatban. Valaki elképedve kérdezte, miért arat a híres prédikátor ilyen fergeteges sikert, amikor sok ezer halvérű angol előtt szerepel. Ethel felöltötte tündér mosolyát, és így válaszolt: "Kedvesem, Isten nem hoz össze bukásra ítélt produkciókat." Mary Crowley, az ismert dallasi üzletasszony és példás keresztény ugyanezt fejezte ki, amikor azt mondta: "Te is vagy valaki, mert Isten nem vesztegeti az idejét arra, hogy senkiket teremtsen, és miután már tudod, mennyire fontos vagy Istennek, nincs szükséged rá, hogy a világ előtt bizonygasd a fontosságodat. - Majd huncut fény villant a szemében, és mosolyogva hozzátette: - Isten megteremtette az embert, vetett rá egy pillantást, és sóhajtott: »Ennél jobb is telik tőlem.« Ekkor teremtette az asszonyt." A férfitábor oldaláról is száz százalékig egyetértek vele. Mivel részben már elvégeztük a személyes számvetést, határozottan jobban szerethetjük magunkat. (Csak óvatosan, nehogy túlzásba essünk!) MÁSODIK LÉPÉS: Külső változtatással a belső változás felé. Külső megjelenésünk határozottan befolyásolja azt, ahogy belül érezzük magunkat. A következő írást a Dallas Morning News 1974. február 6-i számából vettem. Jól illeszkedik a mondanivalómhoz. Matrónák ragyognak az arckrém alatt Hajlott korú dallasi hölgyek egy csoportja megújult külsővel büszkélkedik. Hetente egyszer tolókocsival, botra vagy járókeretre támaszkodva gyűlnek össze a Golden Acres termeiben a szokásos arcápolásra. - Egészen felvillanyoz - magyarázta egy nyolcvanegy éves hölgy, miközben a keddi bőrtisztító és szépítő beavatkozásra várt. - Tudom, hogy van valami dolgom délelőtt, van valami célom. A bőröm újjászületett. Elhinné, hogy nyolcvanegy éves vagyok? - kérdezte, és kezével megsimította az arcát. - A bőröm viszont olyan, akár egy ötvenévesé. Az asszony egészsége már nem a régi, és hivatalosan világtalannak számít, mégis minden reggel gondosan kifesti magát, mielőtt kilép a szobájából. Ötven - 57 és 94 év közötti - nő kap hetente egyszer reggel arcápolást és sminket, este pedig arclemosást, amely eltávolítja a nappali kozmetikumokat. - Azt próbáljuk bizonyítani, hogy az idősebb nőket is érdekli a külsejük - nyilatkozta Marvin Ernst, az intézmény igazgatója. - Minél jobban mutatnak, annál jobban érzik magukat. - Az előzetes tapasztalatok azt mutatták, hogy a résztvevők önértékelési pontszáma növekedett, a kontrollcsoporté változatlan maradt. - A szépségápolás kedvező hatást gyakorol az ember önbecsülésére, általában véve elégedettebbé teszi a helyzetével - fűzte hozzá Ernst. Bármelyik férj megmondhatja, hogy a felesége boldogabb, barátságosabb vagy eredményesebben végzi a munkáját,

miután látogatást tesz a fodrásznál, kozmetikusnál, vagy új ruhát vásárol magának. A tanárok jól tudják, hogy nebulóik igyekeznek jól szerepelni az órákon, amikor új ruhában jönnek iskolába. Két texasi iskolaigazgató, Jim Moore, a Port Lavaca-i Calhoun Gimnázium vezetője és Joe Graham, a Bay City-i középiskola feje sok más pedagógussal egybehangzóan állítják, hogy a diákok magaviselete sokkal jobb a "fényképeszkedős" napokon, amikor mindannyian "kiöltöznek". A közhely, miszerint nem a ruha teszi az embert, azon féligazságok egyike, amelyek könnyen gondot okoznak - különösen akkor, ha a rossz felüket ragadjuk meg. Az a helyzet, hogy külső megjelenésünk befolyásolja az általunk keltett összbenyomást, és teljesítményünket is. A külső elősegíti - vagy visszafojtja - az emberben rejlő képességek kibontakoztatását. A munkaadók tisztában vannak azzal, hogy alkalmazottaik egyébként azonos körülmények esetén - jobban dolgoznak, ha rendesen vagy divatosan öltözöttek. Meg a számítógépek is alátámasztják ezt. Vezető beosztású férfiak két azonos csoportjának hatéves vizsgálata azt az eredményt hozta, hogy a választékosan öltözött üzletemberek átlagosan évi négyezer dollárral többet kerestek, mint a másik csoport, jobb állásokat kaptak, és lelkesebben végezték a munkájukat. Énképünk javítása érdekében tehát hozzuk rendbe külsőnket! A könyv hátralévő részében többször is utalok majd erre, különösen a célkitűzések, a hozzáállás és a szokások kapcsán. A hozzáállást tárgyaló szakaszban arról is szólok, miként hajtsuk végre ezt a fizikai változtatást. HARMADIK LÉPÉS: Rendszeresen olvassuk különféle nemzetiségű, világnézetű és bőrszínű emberek életrajzát vagy önéletrajzát, olyanokét, akik használták a tehetségüket, sokat nyújtottak, és ennek révén sokat is kaptak az élettől. Nehéz vagy inkább lehetetlen lelkesedés nélkül olvasni Henry Ford, Walter Chrysler, Abraham Lincoln, Thomas Edison, Andrew Carnegie, Focker T Washington és mások élettörténetét. Mindenkinek ismernie kellene Eartha White, egy volt rabszolga lányának históriáját, amely a Reader's Digest 1974. decemberi számában jelent meg, mert biztosan elhatározná, hogy többet akar az élettől, ezek a történetek hivatkozási alapot adnak, és hőseik sikere nyomán elképzelhetjük saját sikerünket. NEGYEDIK LÉPÉS: Hallgassunk azokra a szónokokra, tanárokra és prédikátorokra, akik az emberiséget viszik előbbre! Az én szememben ilyen Norman Vincent Peale, W. A. Criswell, Paul Harvey, Ken McFarland és Rober! Schuller, akiknek szavai sok tekintetben felemelőek. A hozzáállással foglalkozó részben bővebben kitérek erre. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy mindazok a könyvek, előadások, filmek, tévéműsorok, személyek és felvételek, amelyek személyiség-fejlesztőek, jót tesznek nekünk és énképünknek. ÖTÖDIK LÉPÉS: Építsük egészséges énképünket kis lépések sorozatával! Sokan többek között a kudarctól való félelmükben tartózkodnak attól, hogy új dolgokat kíséreljenek meg. Lehetőleg minden új vállalkozást kezdjünk akkora adaggal, amekkorával magabiztosan megbirkózunk, majd a kezdeti eredmény sikerélményét vigyük át a továbbiakra. Az a gyerek, aki megtanulja a kettes szorzótáblát, utána boldogul a nagyobb számokkal is, mert érzi, hogy képes a matematikai feladatok megoldására. Az a kamaszlány, aki "túléli" az első tojásrántottát, érzi, hogy bonyolultabb dolgokat is képes remekelni a konyhában. A magasugró, aki átviszi a száznyolcvanat, minden sorozatnál először jóval alacsonyabbra teszi a lécet, mert ha az az ugrás sikerül, utána többet akar és tud majd teljesíteni. A már említett texasi Calhoun Gimnázium egyik magasugrója például tíz centiméterrel múlta felül addigi legjobb eredményét, az iskola rúdugrója pedig beállította az országos csúcsot. Mindez azután történt, hogy képességfejlesztő kurzusomat felvették az iskolák tantervébe. Ez a két fiatalember énképe javításával teljesítményét is javította. Az ugró bemelegítés közben lelki szemeivel látja, amint átviszi a kisebb magasságot, majd a nagyobbat. Az egészséges énkép felépítésében az a lényeg, hogy olyan ponton kezdjünk hozzá, ahol tudjuk, hogy sikerrel járhatunk. Mihelyt ott sikert értünk el, lépjünk tovább egyet, aztán még egyet és még egyet. Minden újabb lépés növeli magabiztosságunkat, énképünk javítja teljesítményünket, teljesítményünk javítja énképünket, ami javítja teljesítményünket, ami javítja... (Dávid McClelland, a Harvard Egyetem pszichológusa "teljesítmény-visszacsatolásnak" nevezi ezt.) Az értékesítési üzletkötők képzésében szokás tantermi körülmények között szimulált vagy gyakorló tárgyalásokat tartani, mielőtt rászabadítják az üzletkötőt az első ügyféljelöltre. Tudjuk, hogy nem okoz nagy megrázkódtatást, ha az üzletkötő kudarcot vall, ha "a nyakán marad az áru", mert a gyakorlásnál nem sokat kockáztat. Arra is szokás biztatni, hogy gyakoroljon a családjában vagy a tükör előtt. A néhai Maxwell Maltz "feszültségmentes felkészülésnek" hívta ezt, mivel az üzletkötőnek ilyenkor nincs vesztenivalója. Nem árt aláhúzni az önbizalom fontosságát, hiszen önbizalmunk bankszámlája alighanem régóta igen gyöngén áll. Józan ésszel nem várhatjuk, hogy egyik napról a másikra egyenesbe hozzuk azt a számlát. Ehhez nem elég egyszer elolvasnunk ezt a könyvet. Minél kitartóbban és minél rendszeresebben tesszük meg a szükséges lépéseket, követjük a javasolt eljárásokat, annál szebben gyarapszik önbizalmi számlánk az egészséges énkép bankjában, és minél nagyobb az önbizalmi számla, annál több az eredmény. HATODIK LÉPÉS: Lépjünk be a mosoly és bók klubjába! Ha rámosolygunk valakire, ő pedig viszonozza, akkor automatikusan jobban érezzük magunkat. De ha nem mosolyog vissza ránk, akkor is jobban érezzük magunkat, mert tudjuk, hogy a mosolytalan ember a legnincstelenebb a világon. Azonnal gazdagabbak leszünk, ha juttatunk neki a mosolyunkból. Ugyanez érvényes a dicsérő megjegyzésekre is. Ha őszintén vagy akár udvariasságból megdicsérünk valakit, annak közvetlen hasznát látja, mert jobban érzi magát a bőrében. Ha pedig másnak örömet szerzünk, azzal elkerülhetetlenül mi magunk is jól járunk. Az egyik legjobb módszer mások jó közérzetének biztosítására az, ha jó kedvet és optimizmust sugárzunk. Ehhez szinte egy pillanat is elég napi találkozásaink során.

- Szevasz, hogy s mint? - hangzik a kérdés, amelyre széles mosollyal válaszoljuk: - Szuper jól, de ettől még jobban leszek. Ha ennyire azért nem érezzük jól magunkat, az biztos, hogy szeretnénk így érezni, de még nagyobb biztonsággal jelenthetjük ki, hogy ha akarjuk ezt az érzést, hamarosan tapasztalni is fogjuk. A hozzáállással foglalkozó részből megtudhatjuk, miért igaz ez. Egy másik módszer a "helyes" telefonfelvétel. Sokan belemorognak a kagylóba valami olyasmit, hogy "Halló!" vagy "Tessék!", mintha a hívó valami gyalázatos bűnt követett volna el. Ha odahaza cseng a telefon, én lelkes hangon köszönök: "Á, jó napot kívánok!" vagy "Szép jó napot!" esetleg "Jó napot, itt Jean Ziglar férje beszél!" Azért szólok bele ilyen kedvesen, mert általában ennyire jól érzem magam, de tulajdonképpen mindig így jelentkezem be, függetlenül attól, hogy érzem magam. Az ok megintcsak egyszerű. Ha nem így érzem magam, de így teszek, hamarosan így is érzem majd magam. Egyébként is felelősséggel tartozom a hívó fél iránt. Ha optimista, derűs hangot ütök meg, jóval nagyobb a valószínűsége, hogy a másikat is jobb kedvre derítem, és ennyit igazán megtehetek az embertársamért. A Biblia szerint "a csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe", és ez a megközelítés garantálja a jó kedvet. Cégünk - a Zig Ziglar Corporation - egyik titkárnője mindig ugyanilyen lelkesen veszi föl a telefont: "Jó napot kívánok, remek napunk van a Zig Ziglarnél." Meggyőződésem, hogy velünk együtt mindenki természetszerűleg jobban érzi magát, ha derűs, optimista egyénnel kerül szembe, szinte függetlenül attól, milyen jellegű vagy időtartamú az érintkezés. HETEDIK LÉPÉS: Tegyünk valamit valaki másért! Látogassunk meg egy otthon vagy kórházban ágyhoz kötött beteget, vásároljunk be neki, süssünk tortát egy rokkantnak, vegyünk részt az idősek otthonában szervezett felolvasáson vagy más programon, vigyázzunk a szomszédasszony kisbabájára, ha az anyukának el kell intéznie valamit házon kívül. Rendszeresen szánjunk néhány percet arra, hogy egy félanalfabétát olvasni tanítunk. Vállaljunk társadalmi munkát a Vöröskeresztnél, a cserkészeknél, segítsünk átkelni a kicsiknek az iskolához közeli, forgalmas útkereszteződésben. Vegyünk pártfogásunkba egy árvát. Vigyük kirándulni egy gyermekotthon lakóit, tartsunk nekik pályaválasztási tanácsadást - százával sorolhatnám a lehetőségeket. Két fontos szempontra azonban fel kell hívnom a figyelmet. Ezekért a munkákért nem fogadhatunk el ellenszolgáltatást, és az a személy, akinek segítünk, nem lehet olyan helyzetben, hogy bármivel is viszonozhassa kedvességünket. Egyvalamit garantálok. Ha olyasvalakiért teszünk valamit, aki nem képes viszonozni a szívességet, sokkal többet kapunk cserébe, mint amennyit valaha is adhatunk. Sok esetben az, amit adunk, sokat jelent a másiknak, de az érzés, hogy segíthettünk, hogy megtehettünk valamit, amit az illető nem tehet meg saját magáért, egyszerűen leírhatatlan. Ráeszmélünk, hogy igazán szerencsések vagyunk, hogy bőven van miért hálát adnunk a sorsnak, hogy adni tudunk, hogy vagyunk valakik. Röviden, nagyot növünk a saját szemünkben, és ezt azért kapjuk, mert önzetlenül mások javára használtuk azt, amink van. Charles Dickens fogalmazta meg ezt a legszebben: "Senki sem haszontalan ezen a világon, aki könnyít valaki más terhein." NYOLCADIK LÉPÉS: Válogassuk meg társaságunkat! Tudatosan keressük olyan szilárd erkölcsi tartású egyének társaságát, akik az élet napos oldalát nézik. Ez rengeteg előnnyel jár. Meggyőződésem például, hogy ha minden orvosnak, tanárnak, ügyvédnek, rendőrnek, politikusnak, köztisztviselőnek, katonának stb. három hónapig értékesítésből kellene élnie, azután hetente egyszer lelkes hangulatú üzletkötő-találkozón kellene részt vennie, a társadalom is sokat nyerne. Az évek során a legkülönfélébb előéletű férfiak és nők százait láttam, akik félszeg, zárkózott, bizonytalan magatartással álltak munkába üzletkötőként, és hetek alatt magabiztos, határozott, a korábbinál jóval eredményesebb emberré váltak. Elárulom, miért. Ezek az emberek addig sok esetben negatív környezetben éltek, olyanok között, akik negatív hulladékot döntögettek az agyukba, egyre azt hajtogatták nekik, mi az, amire képtelenek. Az értékesítési szakmában egyszerre merőben más környezetbe, társaságba csöppentek. Itt mindenki azzal biztatta őket, mire képesek. Pozitív kijelentéseket hallottak oktatóktól, vezetőktől és hozzájuk hasonlóktól. E megközelítés nyomán nap mint nap minden téren láthatták az eredményeket. Mivel kellemesebbnek és jövedelmezőbbnek bizonyult, ha szeretik önmagukat, szinte azonnal hozzáláttak énképük megváltoztatásához. A lényeg a következő. Képzeljük el, ha mindenki rendszeresen ilyen környezetet és ilyen embereket látna, hogyan hatna ez az énképére és hozzáállására. Nyilván nem követelhetjük másoktól, hogy válogassák meg a társaságukat, de mi magunk eldönthetjük, kikkel társulunk. Tegyük ezt, és fantasztikus eredményekre számíthatunk. Válasszunk ki optimistákat, akik lelkesen szemlélik az életet, és felfogásuk bizonyosan bennünket is "megfertőz". Ne feledjük, gondolkodásmódunk, viselkedésünk és jellemvonásaink nagy részét a környezetünkben lévőktől vesszük át. Ez a jóra és a rosszra egyaránt igaz. Még az intelligenciahányadosunkat is befolyásolja a környezet és a társaság. Egy izraeli kibucban végzett felmérés kiderítette, hogy a szefárd zsidó gyermekek átlagos IQ-ja 85, az askenáziké 105. Vajon azt bizonyítja-e ez, hogy az európai bevándorlók leszármazottai okosabbak, mint a Közel-Keletről jötteké? A kibucban töltött négy év elteltével azt tapasztalták, hogy a pozitív környezetben, a tanulásra és fejlődésre ösztönző ingerek hatására a két csoport átlagos IQ-ja ugyanarra a szintre - 115-re - emelkedett. Ez érdekes. Ha megfelelő emberekkel társulunk, olyanokkal, akik pozitív erkölcsi hozzáállással viszonyulnak az élethez, az nagyban elősegíti sikerünket. Sajnos a társaság negatív befolyást is gyakorolhat ránk. Azok a fiatalok - de a felnőttek is -, akik dohányzók társaságába kerülnek, sokkal nagyobb valószínűséggel szoknak rá erre a szenvedélybetegségre, mint azok, akiket nemdohányzók csoportja vesz körül. Ugyanez érvényes a kábítószer-élvezetre, alkoholfogyasztásra, léhaságra, trágárságra, hazudozásra, csalásra, lopásra. Szerencsére megválaszthatjuk társaságunkat.

KILENCEDIK LÉPÉS: Énképünk építése céljából írjuk föl pozitív tulajdonságainkat egy kartonlapocskára, és tartsuk a kezünk ügyében a kártyát. Kérjük meg barátainkat, hogy sorolják föl, mit kedvelnek bennünk, és ezt a listát is tartsuk magunknál. A listázás közben úgy érezhetjük magunkat, mint az egyszeri fiúcska, aki az utcán ballagva magában beszélt. Valaki megállította, és megkérdezte, miért csinálja ezt. A fiú azt felelte, hogy szívesen beszél értelmes emberekhez, és még szívesebben hallgat értelmes embereket. Szerintem ez egészséges énképre vall. Időnként nem árt büszkélkednünk magunkkal. TIZEDIK LÉPÉS: Készítsünk sikerlistát, amely korábbi diadalainkra emlékeztet bennünket. Azok a dolgok szerepeljenek rajta, amelyek különös örömet és elégedettséget szereztek nekünk. A gyermekkortól egészen a jelenig terjedjen. Belefér minden, attól kezdve, hogy eltángáltuk az iskola legverekedősebb srácát, egészen addig, hogy jeles eredményt értünk el valamelyik tárgyból. Ha rendszeresen átnézzük a jegyzéket, eszünkbe jut, mi mindenben arattunk sikert a múltban, és hogy újra megtehetjük ezt. Ez gyarapítja önbizalmunkat, ami javítja az énképet, ez pedig növeli a siker, boldogság esélyét. Egyébként ez a két legutóbbi lépés azt a tényt bizonyítja, hogy magunkért, nem pedig magunk ellen dolgozunk. Listaírás közben ne feledjük, hogy számos tulajdonságot, amely az egyenletes siker létfeltétele, nem szoktak feltüntetni a tanulmányi előmenetel értékelésénél. Olyasmikre gondoljunk, mint a szavahihetőség, kitartás, szolgálatkészség. Fogadjuk el a tényt, hogy lehetünk éppolyan becsületesek, lelkiismeretesek, elhivatottak, tudunk éppolyan szorgalmasan dolgozni és buzgón imádkozni, mint más. Arról is tudjunk, hogy Isten éppúgy szeret bennünket, mint bárki mást. TIZENEGYEDIK LÉPÉS: Az egészséges énkép kialakításakor néhány dolgot kerülnünk kell. A legelső a pornográfia. A szó szoros értelmében mindaz, ami az elménkbe jut, hat rá, és tartós nyomot hagy. Vagy épít, és felkészít bennünket a jövőre, vagy rombol, és csökkenti reményünket a kívánt jövő elérésére. A pszichológusok szerint Az utolsó tangó Párizsban, Az ördögűző vagy bármely más tizennyolc éven felüli film vagy tévéműsor háromszori megtekintése ugyanolyan lelki, érzelmi romboló hatást gyakorol az elménkre, mint a személyes élmény. Azok, akik látták ezeket az alkotásokat, egyetértenek abban, hogy szexuális izgalmat váltottak ki belőlük, és csorbították az önbecsülésüket. Az ok egyszerű. Ezek a filmek az ember legsötétebb oldalát mutatják be, és ha embertársunkat lealacsonyítva látjuk, magunkat is hasonlóan lealacsonyítva érezzük. Lehetetlen, hogy az emberi nem lealacsonyodása láttán ne érezzük saját értékünket is kisebbnek. Furcsa, hogy a legtöbb tizennyolc éven felüli filmet "érett" közönségnek való, "felnőtt" szórakozásként reklámozzák, holott a legtöbb pszichológus egybehangzó véleménye szerint az ilyesmi éretlen és befolyásolható közönségnek szánt, gyermeteg szórakozás. Ha képzeletünket a véget nem érő, csacska tévésorozatok fogyasztására pazaroljuk, magunkat pusztítjuk, mert ezek az évek során egyre silányodó szappanoperák a vérfertőzéstől és házasságtöréstől a házasság nélküli együttélésen át a feleségcserélgetésig mindent felvonultattak már. Vegyük hozzá ehhez a rettenetes időveszteséget, meg a kábítószerezésre emlékeztető állapotot, amellyel a sorozat másnapi folytatását várjuk, hogy megtudjuk, merre bonyolódik tovább a cselekmény, és a kép egyre sötétebb. Szíves tájékoztatásul közlöm, hogy a holnapi részben a főhős vagy legalábbis valamelyik cimborája vagy nyakig ül a pácban, vagy éppen fejest ugrik bele, vagy kezd kimászni belőle. Ha huzamos időn keresztül ilyen negatív nézőpontból szemléljük az életet, akkor azonosulunk a helyzetekkel, amelyek valamiképpen tényleg hasonlítanak is a miénkre. Hamarosan azon kaphatjuk magunkat, hogy ilyesmik járnak a fejünkben: "Pontosan tudom, mit érez ez és ez a szereplő, mert az én párom, az a bestia (illetve gazember) is épp ezt művelte velem." A horoszkópok hasonlóan magukhoz láncolnak, és ugyanilyen romboló hatásúak. Sokan azt gondolják, "ártalmatlan" dolog horoszkópot olvasgatni, mert "úgysem hiszem egy szavát sem", de időtöltésnek jó. Az igazság az, hogy ez az időtöltés fatalizmusra szoktat. (A szokásokról szóló fejezetekből megtudhatjuk, miért.) Bármilyen meglepő, egyesek nem vállalkoznak bizonyos döntésekre vagy utazásokra, ha a horoszkópjuk mást tanácsol. A Biblia szerint a horoszkóp a sátán műve, ha tehát naponta horoszkópot olvasunk, akkor a sátán napi hírlevelét böngésszük. Aki nem hisz Istennek, illetve a Bibliának, azt hadd emlékeztessem, hogy az asztrológia "tudománya" arra a feltételezésre alapult, hogy a Nap forog a Föld körül. Szép kis tudomány! TIZENKETTEDIK LÉPÉS: Énképünk javítására tanuljunk sikeres kudarcokból. Az olyanokéból, mint Ty Cobb és Babe Ruth. Cobbot többször dobták meg a labdával, miközben "lopást" kísérelt meg, mint bárki mást a baseball történetében. Babe Rutht többször pontozták ki csapás miatt, mint bárki mást a baseball történetében. Hank Aaron ellen, aki megdöntötte Babe Ruth rekordját, többször ítéltek csapást, mint a valaha is a nemzeti bajnokságba jutott játékosok kilencvenkilenc százaléka ellen. Az említettek pályafutását egyetlen baseballrajongó sem tekinti kudarcnak, és alig akad olyan, aki egyáltalán emlékszik a balsikereikre. A sikereikre gyakorlatilag mindenki emlékszik. Enrico Caruso annyira nem bírta ki énekelni a magas hangokat, hogy az énektanára azt tanácsolta, hagyja abba. Ő azonban folytatta, és a világ legnagyobb tenorjaként ünnepelték. Thomas Edisont nehéz felfogásúnak nevezte a tanára. Az izzólámpa kikísérletezése közben több mint tizennégyezer próbálkozása balul végződött. Abraham Lincoln kudarcai legendásak, az életét mégsem tekintjük kudarcnak. Albert Einstein és Werner von Braun, az amerikai űrprogram atyja egyaránt megbukott matematikából. Henry Ford negyvenévesen tönkrement. Vince Lombardi a leginkább köztiszteletben álló amerikaifutball-edző lett Knute Rockne óta, de negyvenhárom éves korában még segéd-edzősködött a Fordham Egyetem csapatánál. Nagy a valószínűsége, hogy az amerikai értékesítőhálózatok kilencven százalékánál a legjobb üzletkötő pályája során több üzletet szalaszt el, mint a cég üzletkötőinek legtöbbje. Walt Disney hétszer ment csődbe, egyszer pedig idegösszeomlást kapott, mielőtt rámosolygott a siker. Mindezek az emberek a kitartásuk miatt arattak sikert.

TIZENHARMADIK LÉPÉS: Az énkép és a teljesítmény javításának egyik legjobb, leggyorsabb és leghatékonyabb módja az, ha olyan szervezethez csatlakozunk, amelyik arra érdemes célokat követ, és amelyben a részvételhez beszédet kell mondanunk egy csoport előtt. Sokan magánbeszélgetésben egészen jól tudják kifejezni magukat, de megdermednek a félelemtől, ha arra gondolnak, hogy ki kell állniuk bármiféle hallgatóság elé. Lelki szemeikkel látják, amint hasra esnek, és nevetségessé válnak. Ezen a bajon gyorsan segíthetünk, ha benevezünk egy Dale Carnegie- vagy ahhoz hasonló tanfolyamra. Mint volt Carnegie-oktató - és azóta a saját vállalkozásomnál is - láttam néhány figyelemre méltó átalakulást, amikor az érintettek megtanulták, hogy fölálljanak az emelvényre és hangot adjanak gondolataiknak. Nem szükséges szónokká válni, bár láttam nem egy szótlan, szürke egyéniséget, aki egészen kivirult a dobogón. Kezdetben nehezen bírtuk rá ezeket az embereket, hogy álljanak föl és beszéljenek. Amikor pedig megnőtt az önbizalmuk, újabb problémával kerültünk szembe. Bizony, némelyiknél alig tudtuk elérni, hogy üljön le és fogja be a száját. TIZENNEGYEDIK LÉPÉS: Nézzünk a másik szemébe! Az utca emberétől az egyetemi professzorig szinte mindenki azt mondja, hogy azokat kedveli, akik egyenesen a szemébe néznek. Nem tagadom, magam is így érzek, és fogadni mernék, hogy e sorok olvasója sincs ezzel másként. Sokan nincsenek tisztában vele, milyen érzést ébreszt a másikban az, ha kerülik a szemkontaktust, ezért még akkor sem néznek nyíltan a másikra, ha egyenesen hozzá beszélnek. Még többeknek olyan az énképe, hogy azt képzelik, "méltatlanok" rá, "nem érdemlik meg", hogy a másik szemébe nézhessenek. Ha ilyen problémával küzdünk, a leküzdését kezdjük azzal, hogy a tükör előtt minden adandó alkalommal nézzünk a saját szemünkbe. Szakítsunk naponta néhány percet kifejezetten arra a célra, hogy jó mélyen a saját szemünkbe nézzünk. Eközben ismételgessünk néhány pozitív állítást azokkal a dolgokkal kapcsolatban, amelyeket véghez vittünk. (Lásd a győzelmi listát a tizedik lépésnél!) Ezután ismételjük el azokat a hízelgő kijelentéseket, amelyeket mások tettek rólunk. Összpontosítsunk a tisztességet, derűt, becsületet, jellemszilárdságot, együttérzést, kitartást, megfontoltságot, jó természetet, együttműködő készséget érintő megjegyzésekre, viszont a külső megjelenésre csak akkor, ha előnytelennek érezzük a külsőnket. Ezek a megjegyzések hatékonyan fejlesztik az énképet. Az énképet fejlesztő szemkontaktus második fázisához gyerekek kellenek. Alkalomadtán beszélgessünk és játsszunk az apróságokkal, közben nézzünk a szemükbe. Óriási járulékos előnye ennek az, hogy a gyerekek jobban fognak szeretni bennünket, és ha ők elfogadnak bennünket, akkor mi is könnyebben elfogadjuk saját magunkat. A tizennegyedik lépés harmadik fázisaként koncentráljunk munkatársainkra meg a nálunk alacsonyabb beosztásban dolgozókra, és minden alkalmat használjunk ki, hogy a szemükbe nézzünk. Ez még magabiztosabbá tesz a végső fázisban, amikor egyenesen a szemébe nézünk mindenkinek, akivel találkozunk vagy szót váltunk. (Természetesen nem arra gondolok, hogy nézzünk velük farkasszemet.) Az egész eljárás nagyban hozzájárul énképünk fejlesztéséhez, és remek kapcsolatépítő. TIZENÖTÖDIK LÉPÉS: Ha lehetséges, praktikus és kívánatos, változtassunk a külsőnkön. Korábban túlsúlyos emberektől folyton azt hallom, mennyit javult az énképük, amikor lefogytak, mert attól kezdve csinosan öltözhettek, részt vehettek mindenféle programokon, sportolhattak, kifulladás nélkül fölszaladhattak az emeletre a lépcsőn, és megmenekültek a súlyuk miatti örökös - persze, "barátságos" - csipkelődéstől. A saját énképem is jelentősen javult, miután leadtam tizenhét kilót. Egyes esetekben a plasztikai sebészet is sokat segíthet az énkép alakításában. Ez különösen a szokatlanul nagy vagy hosszú orr, elálló fül, nyúlszáj, lógó vagy fejletlen mell stb. esetén igaz. Ilyenkor azonban lélektani megfontolások is szükségesek, mélyrehatóan vizsgálni kell az érintett egyén személyiségét. Körültekintés és pszichológiai tanácsadás a kulcsszó, de tény, hogy láttam már drámai személyiségváltozásokat egy-egy ilyen műtét után. Miközben áttekintjük az egészséges énkép kialakításának tizenöt lépését, hadd emlékeztessek arra, hogy ennek a lépéssornak a célja önmagunk elfogadása. Mihelyt elfogadjuk önmagunkat, már nem élethalálkérdés, hogy mások elfogadnak-e. Ezen a ponton nemcsak elfogadnak bennünket, hanem szívesen látnak, bárhová megyünk. Az ok egyszerű. Igazi énünket fogadják el, és igazi énünk sokkal kedvesebb, mint az az álságos konformista, aki kétségbeesetten igyekszik valaki mássá válni. Amikor igazi énünket elfogadják, sok minden történik. Viselkedésünk jobbá változik, erkölcsünk megszilárdul. Eltűnik belőlünk a feszültség, mert magabiztossá válunk, és egy átfogó kép keretében látjuk azokat az apróságokat, amelyek korábban aggasztottak. "Nem izgat föl minden bagatell." Önbizalmunk bankszámlája gyarapszik, a kommunikációs gátak leomlanak, családi kapcsolatrendszerünk erősödik. Mihelyt elfogadjuk önmagunkat, sokkal könnyebb elfogadnunk másokat és mások nézeteit. Vigyázni, az elfogadás nem azonos az egyetértéssel. Csupán annyit jelent, hogy elfogadjuk, sőt, akár meg is értjük, miért éreznek mások így vagy úgy. Ettől kezdve faji, vallási, etnikai hovatartozástól és foglalkozástól függetlenül könnyebben szót értünk másokkal. Szüntessük meg a tünetet, oldjuk meg a problémát! Kétségtelen, hogy a legtöbb probléma - akár gazdasági, akár szociális, házassági stb. természetű - valójában nem probléma, csak annak tünete. A kábítószerezés, az alkoholizmus, a pornográfia, a homoszexualitás, az elhízás és a közönséges, profán viselkedés meg a promiszkuitás is csupán mélyebb problémák megnyilvánulási formája. Sok más hóbort is tényleges problémák tünete, különösen olyankor, ha nyilvánvaló, ha ezek a hóbortok azoknál jelentkeznek, akik szüleikkel vagy a társadalmi renddel dacolva akarják a "maguk útját" járni. Minden társadalmi lázadóban ott a kisfiú vagy kislány, aki így duzzog: "Eddig nem figyeltetek rám, ezért most majd csinálok valamit, hogy észrevegyetek. Lehet, hogy ostobaság, hogy nektek nem fog tetszeni, hogy haragudni fogtok rám miatta, de legalább tudni fogjátok, hogy a világon vagyok." Iskolákban végzett munkám során országszerte azt hallom, hogy azok a diákok, akik rendszeresen elkésnek az órákról, "otthon felejtik" a tankönyveiket, vitát provokálnak, "okoskodnak", mindenben "jópofának" igyekeznek látszani, visel-

kedésükkel egyszerűen elégtelen énképüket bizonyítják. Valójában mindezzel mintha azt mondanák: "Vegyetek észre, szeressetek, fogadjatok el, ismerjetek el, hiszen ember vagyok!" Sok esetben, ha az ilyen személy nem kap kellő támogatást és elismerést, megpróbál a lehetőségekhez igazodni, megalkudni a helyzettel. Elkezd úgy viselkedni, mintha valaki más lenne. Ez nem szerencsés, mert ha az ember önmagaként nem képes megállni a helyét az életben, másnak csak hazudhatja magát. Lehetünk mások silány utánzatai, de a saját képünkben lehetünk a legjobbak. Amint valaki elfogadja önmagát, már nem parancsoló szükségszerűség, hogy mások is elfogadják. Nem töri le, ha elutasítják. Képes anélkül is önmagát adni, hogy folyton azon izgulna, mit szólnak mások. Ez talán önzőnek hangzik? Valójában az ellenkezője igaz. Shakespeare írta: "Mindenekelőtt magadhoz légy hű. / Úgy következik ebből, mint napra éj, / Hogy hamis akkor máshoz sem lehetsz." Ha igazi értékeinkért elfogadjuk önmagunkat, semmivé foszlanak a trágárság, istentagadás, hanyagság, léhaság tünetei. Probléma pedig volt, nincs. A példa kedvéért nézzük a drogfogyasztást. A kábítószer- vagy alkoholfüggők szinte kivétel nélkül elégtelen énképűek. Nem tetszenek önmaguknak, és azt képzelik, hogy mások sem szeretik őket olyannak, amilyenek. Kényelmes utat keresnek a változtatásra, és a narkotikum vagy a szesz alkalmasnak látszik. Tragikus esetek ezrei bizonyítják, hogy a kábítószer és az ital csak súlyosbítja a gondokat, zavart támaszt, sokszor végleg tönkreteszi az életet. Új, egészséges énképű egyéniségünk a jövőben nem fog effélék miatt aggódni. Már tettünk és teszünk érte valamit, tehát vessünk egy pillantást választási lehetőségeinkre. Kezünkben a választás A japánok a bonszaj mesterei. Így nevezzük azt a gyönyörű, tökéletes formájú fácskát, amelynek magassága centiméterekben mérhető. Kaliforniában egész erdőt alkotnak a mamutfenyők. Ezek egyike Slierman tábornok nevét viseli. Nyolcvanhárom méter magasba nyúlik, törzsének kerülete huszonnégy méter. E fenséges óriás méreteit azzal is érzékeltethetjük, hogy ha kivágnánk, elegendő anyagot adna harmincöt darab ötszobás ház felépítéséhez. Pedig valaha a bonszaj és a mamutfenyő ugyanakkora volt. A magja egyiknek sem nyomott többet egyszázad grammnál. Kifejlett kori méretkülönbségük enyhén szólva tekintélyes, de a magyarázat komoly tanulságot hordoz. Amikor a bonszajmagonc kibújt a földből, a japánok kihúzták a talajból, visszavagdosták a gyökereit, ezzel tudatosan akadályozták a növekedését. Az eredmény egy minifa - gyönyörű, de mégis miniatűr. A mamutfenyő magja a dús kaliforniai talajra hullott, bőven kapott ásványi anyagokat, esőt és napsütést. Az eredmény egy faóriás. Sem a bonszaj, sem a mamutfenyő nem dönthetett a saját sorsáról, mi viszont választhatunk. Lehetünk nagyok vagy kicsik tetszés szerint. Választhatjuk a törpeséget vagy az óriáslétet. Énképünk - az, amilyennek látjuk önmagunkat - meghatározza, mivé válunk. Kezünkben a választás. Fogadjuk el önmagunkat! Ugyanazzal zárom ezt a fejezetet, amivel elkezdtem - arra emlékeztetek, hogy a föld hátán senki sincs, aki akaratunk ellenére éreztethetné velünk, hogy kevesebbet érünk nála. Már csaknem elértünk arra a pontra, ahol akaratunkkal meggátolhatjuk, hogy ilyesmit éreztessenek velünk. Amikor elérjük ezt a pontot, akkor elfogadjuk önmagunkat. Ha elfogadjuk önmagunkat, olyan személyt látunk majd, aki valóban "megérdemli" mindazt a jót, amit az élet adhat. Ennek eredményeként eltávolítjuk a kibontakozásunkat akadályozó korlátokat, és megszerezzük az élet javait. Mielőtt továbblapoznánk a könyv harmadik részéhez, hadd biztassak mindenkit az alábbiakra: (1) Nézzük meg a következő "lépcső a csúcsra" ábrát, az "ÉNKÉP" szó mellé jó nagy betűkkel véssük oda a lap szélére, hogy "JÓ", és keretezzük be! (2) Csukjuk be előbb a könyvet, aztán a szemünket! Lazítsunk egy pillanatig, és képzeljük el, hogy máris rendelkezünk azzal a jó, egészséges énképpel meg minden mással, ami a sikerhez szükséges! (3) Ismételjük át ezt a részt, különösen azokat a sorokat, amelyeket aláhúztunk, és a megjegyzéseket, amelyeket az indítólapos tömbbe tettünk! (4) Ha gondot viselünk az autónkra, elvisz oda, ahová kell, és ha gondot viselünk az énképünkre, az is elvisz oda, ahová kell! Most pedig készüljünk fel a következő izgalmas lépésre a csúcsra vezető lépcsőn! Miközben a csúcsra vezető lépcső első fokára lépünk, legyünk tudatában, hogy elszakadunk a lent ácsorgó tömegtől. A következő lépés már könnyebb, a látvány kellemesebb lesz. ZIG TÖRTÉNETE Elismerem, kissé szokatlan, hogy a szerző a saját történetével hozakodik elő. Azért teszem ezt, mert őszintén hiszem, hogy történetem sokakéval megegyezik. Ugyanazokat az érzéseket éltem át, és első félelmeim, kudarcaim és csalódásaim oly sokakéhoz hasonlóak, hogy a történet igazi reményt ad nekik -hihető formában. E könyv első kiadásában történetemet az énképpel foglalkozó részbe illesztettem. Az idők múltán azonban mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy a történet jobban illik két rész közé. Jómagam akkor kezdtem fölfelé kapaszkodni, amikor énképem megváltozott, mert valaki más megadta az első lökést. Meggyőződésem, hogy e történet hídként szolgál majd olvasóim énképe és másokkal kialakított kapcsolata között. Tizenkét gyermekes családba születtem. Édesapám 1932-ben, a gazdasági válság kellős közepén halt meg, édesanyám ott maradt öt kicsi gyerekkel, akik még nem tudtak pénzt keresni. Szerencsére anyám hívő keresztény volt, aki feltétlen szeretetet adott nekünk, és arra tanított, hogy ha bízunk Istenben, keményen dolgozunk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk, akkor minden jóra fordul. Az iskolából hivatalosan csak öt osztályt végzett, de semmi kétségem, hogy az élet egyetemén jelesre diplomázott. A leginkább közkedvelt és köztiszteletben álló asszonyok közé tartozott a Mississippi állambeli Yazoo Cityben. Jóval azután, hogy hajlott koránál fogva munkaképtelen lett, még mindig bátran elmehetett a bankba, és bármekkora összegű kölcsönt fölvehetett az aláírására. Isten és az igazság szeretetében nem ismert megalku-

vást. Neki minden vagy fekete volt, vagy fehér, sohasem szürke. Sokszor mondta, hogy a tojás sohasem "majdnem" friss. Vagy friss, vagy záp. Ami nem igazság, az hazugság. Az elveiből egy jottányit sem engedett. Rengetegszer traktált bennünket szép kis szentbeszédekkel, melyek efféle ékszereket tartalmaztak: "Az igazság a fontos, nem pedig az, kinek a szájából hangzik el." "Aki egy dolgot nem tud megállni, mindenben elbukik." "Mindig mondj igazat, kerül, amibe kerül, mert aki takargatja a rosszat, amit elkövetett, továbbra is rosszat cselekszik." Gyermekeink születése után ezek lettek a kedvenceim: "A kicsinyek nem a szavaidra, hanem a tetteidre figyelnek"; "Ha példát mutatsz, szabályt már nem is kell mutatnod". Negyven cent többlet Az alábbi egyszerű eset jól szemlélteti a gondolkodásmódját. Kisfiú koromban szombatonként reggel fél nyolctól éjjel fél tizenkettőig lótottam-futottam egy fűszerüzletben, és ezzel hatalmas összeget, hetvenöt centet kerestem. Néhány hónap elteltével egy közeli falatozóban ajánlottak állást. Ott délelőtt tízkor kezdődött a munka, és éjfélig tartott, tehát rövidebb ideig kellett dolgozni, és egy napra egy dollár tizenötöt ígértek. Szívesen átnyergeltem volna. Mai ésszel elképzelhetetlen, mennyit jelentett az a negyven cent többlet, de 1939-ben egy kisvárosban egy kisfiúnak rengeteget. Anyámnak esze ágában sem volt hozzájárulni a munkahely-változtatáshoz, és hozzá kell tennem, egy pillanatig sem fontolgattam, hogy az akarata ellenére járjak el, mert a fűszerüzletet a buzgó keresztény és pozitív gondolkodó, Mr. John R. Anderson birtokolta és vezette. (Egyszer elküldött egy nyereménysorsolásra, és kötőféket adott a kezembe, hogy legyen mivel hazavezetnem a fődíjat, egy tehenet.) Anyám elmagyarázta, hogy nem a negyven cent a fontos, egy John Anderson hatása nem mérhető pénzzel. Hangsúlyozta, hogy fogalma sincs, ki vezeti a falatozót. Talán rendes ember, de ő jobban szereti a fiát, semhogy olyan helyen hagyja dolgozni, ahol nem tudja, milyen a főnök. Azt is rebesgették, hogy abban a falatozóban sört is árulnak. Anyám döntött, és döntése megmásíthatatlan volt. Mivel számtalanszor bizonyította már irántam való szeretetét, és születésemtől fogva engedelmességet oltott belém, természetesnek találtam, hogy ez esetben is tiszteletben tartsam a kívánságát. Vigyázó a fűszerüzletben Mivel anyám eléggé szeretett ahhoz, hogy nemet mondjon szeszélyeimre, saját szeretetén kívül azt is köszönhetem neki, hogy Mr. Anderson személyében figyelmes, gondoskodó pótapát találtam. Ez az a háttér, ahonnét elindultam. Ötödik osztályos koromtól a tizenegyedik végéig dolgoztam az üzletben, ahol mint "vigyázó" kezdtem. Nehogy valakit megtévesszen a hangzatos cím, mert csak arra utalt, hogy söprögetés közben szólnom kellett az embereknek, hogy vigyázzanak. A gimnázium utolsó évében egy házzal odébb álltam, és annál az embernél dolgoztam, aki Mr. Anderson üzletvezetőjeként tevékenykedett, mielőtt saját húsboltot nyitott. Walton Hainingnek hívták. Ő is jólelkű úriember volt, aki személyesen törődött velem. Érettségi után rövidesen behívtak a haditengerészethez. Az elutazásom előtti estén Mr. Haining utolsó "atyai" beszélgetésre invitált. Biztatott, hogy a leszerelésem után térjek vissza hozzá. Őszintén szólva, nem nagyon izgatott az ötlet, mivel heti körülbelül hetvenöt órás munkáért mindösszesen harminc dollár ütötte a markomat, Mr. Haining azonban elmagyarázta, hogy ha majd visszajövök, és két évig dolgozom nála, és kitanulom a mesterség minden csínját-bínját, hozzásegít, hogy önállósíthassam magam. Végül az győzött meg, amikor megmutatta előző évi tiszta jövedelmét, amely pontosan 5117 dollárt tett ki. Ne feledjük, hogy mindez 1944-ben történt. El sem tudtam hinni, hogy valaki ennyi pénzt kereshet egyetlen év alatt. Mr. Haining bizonygatta, hogy ez igaz, és én is elérhetem ugyanezt. 1944. július 1-jén hagytam el Yazoo Cityt, hogy bevonuljak a hadiflottához. Azt terveztem, hogy a háború végeztével visszatérek Mississippibe, húsboltot nyitok, és évi 5117 dollárt keresek. Szolgálati időm alatt megismerkedtem a jacksoni Jean Abernathyvel, beleszerettem, és ma is boldog házasságban élünk. De ne szaladjunk ennyire előre: miután levetettem az egyenruhát, beiratkoztam a Dél-Carolinai Egyetemre, esténként pedig a kollégiumi épületekben szendvicset árultam. Tanév közben elég jól ment az üzlet, de a nyári hónapokban pangott. Egyik nap Jean felfigyelt egy újsághirdetésre, amely üzletkötőt keresett évi tízezer dollárért. Úgy éreztem, nemcsak véletlen egybeesés, hogy éppen évi tízezer dollárért keresnek üzletkötőt, mert nekünk bizony nagyon kellett az a tízezer dollár. Telefonon időpontot kértem, és bementem a céghez. A beszélgetés után lélekszakadva rohantam haza, és elmondtam a feleségemnek, hogy megkaptam az állást, évi tízezer dollárt fogok keresni. Jean is fellelkesedett, és azt firtatta, mikor kezdek. Azt feleltem, hogy az illető azt ígérte, "majd jelentkezik". Tapasztalatlanságomban őszintén azt hittem, enyém az állás, egyszerűen nem fogtam fel, hogy elküldtek. Egy hónap múlva, mikor még mindig hírét sem hallottam munkának, levélben megerősítettem érdeklődésemet, és tudakoltam, mikor kezdhetek. Kertelés nélkül válaszoltak: nem látnak alkalmasnak az értékesítésre. Kitartottam, és végül újabb egy hónap elteltével beleegyeztek, hogy elvégezzem a tanfolyamot. Világossá tették azonban, hogy ez semmire sem kötelezi őket, ha a képzés végén sem látnak alkalmasnak, nem kapom meg az állást. Egyébként konyhai edényeket kellett árulni, a fizetés jutalékos rendszerben történt. Miután kiképeztek, lehetőséget kaptam, hogy bizonyítsak. A következő két és fél évben - bár értékesítési igazgatómtól, Bill Cranfordtól rengeteg segítséget kaptam - csak azt sikerült bizonyítanom, hogy kezdettől fogva igazuk volt. Na, nem mintha nem sokat adtam volna el. Dehogynem. Eladtam a kocsinkat meg a bútorunkat. Ez az utóbbi mondat csak azért nem igazán humoros - legalábbis nekem -, mert túlságosan közel áll az igazsághoz. Ha vízbe esel, nem muszáj belefulladnod Nem tudom, ki milyen tapasztalatokat szerzett a nyomorral kapcsolatban, de azt hiszem, én eleget nyomorogtam. Jó barátom, Cavett Robert, akinek szónoki és értékesítési oktatói képességeit csak emberi nagysága szárnyalja túl, bölcsen állapította meg: "Ha vízbe esel, nem muszáj belefulladnod, csak akkor, ha ott is maradsz."

Nem az a vereség, ha leterítik az embert, csak az, ha fekve marad. Ami engem illet, gondolatban annyiszor hagytam ott az üzletkötői pályát, hogy bármivel foglalkoznak is az olvasóim, annyiszor biztos nem hagyták abba, amit csinálnak. Kedvemet szegte a folytonos pénzszűke, a sok adósság, a létbizonytalanság, hogy képtelenség volt kiszámítanom, mi vár rám másnap. Ilyen időkben rendkívül fontos, hogy az ember higgyen valami felsőbb hatalomban. Anyám példamutató bátorsága, elszántsága és kitartása csodálatos, lelkesítő útmutatásként szolgált. Be kell vallanom, néha nagyon keservesen ment, a csüggedés elválaszthatatlan társam lett. Gyakran egyszerre csak ötven centért vettem benzint, és ha az élelmiszerüzletben elvétettem az összeadást, egy-két tételt ki kellett vennem a kosaramból. Amikor legnagyobbik lányunk született, a kórházi ápolás mindössze hatvannégy dollárba került. Csak az volt a bökkenő, hogy ennyink sem volt. Két üzletet kellett nyélbe ütnöm, hogy összehozzam a számláravalót. Csak tengődtünk, mert az énképem elégtelen volt, üzletkötői készségeim pedig a legjobb esetben is kérdésesek. Hogy hozzá nem értésem mértékét szemléltessem és a legügyefogyottabb üzletkötőnek is buzdítással szolgáljak, mellékelek egy megtörtént esetet. Ez a szerencsétlenkedéseim tömkelegéből kiragadott példa elegendő bátorítást adhat bárkinek, akinek van annyi sütnivalója, hogy írásos útmutatás nélkül kitaláljon egy telefonfülkéből. Némely gyakorlott üzletkötők csoportos főzési bemutatókat szerveztek, ezért úgy döntöttem, én is megpróbálkozom a módszerrel. Első főzési bemutatómra Mr. B. C. Moore columbiai lakásán került sor, két ügyféljelölt házaspár, Mr. és Mrs. Clarence Spence, valamint Mr. és Mrs. M. Gates jelenlétében. Miután befejeztem a demonstrációt, mindkét házaspár tucatnyi indokot sorolt fel a vásárlás ellen, de végül Spence-ék is, Gatesék is azt mondták, megveszik az edénykészletet. Bármely épeszű üzletkötő ilyenkor azonnal kitölti a megrendelőlapokat és besöpri a jutalékot, én azonban azzal vonultam el a színről, hogy sietnem kell egy másik megbeszélésre. Később mégis összejött az üzlet, de kíváncsi vagyok, van-e rajtam kívül - bármilyen agyalágyult, zöldfülű kezdő is -, aki elkövetett volna ekkora ostobaságot. Szóval, meggyőződésem, hogy mindenki számára van remény. Még sokra viheti Két és fél esztendei mérsékelt - úgyszólván nullára mérsékelt - értékesítési siker után drámai változás következett, és karrierem száznyolcvan fokos fordulatot vett. Íme a történet. Továbbképzésen vettem részt a dél-carolinai Charlotte-ban. Az oktató, C. Merrell Tennessee államból, Nashville-ből jött. Jól adott elő, de már rég elfelejtettem, pontosan mit is tanultam akkor. Este visszaautóztam a dél-carolinai Lancasterbe, hogy főzési bemutatót tartsak. Későn vetődtem haza, és még később kerültem ágyba, azután a kisbaba fél éjszaka nem hagyott aludni bennünket. Reggel fél hatkor csörgött a vekker, és a szokás hatalma talpra ugrasztott. Egy kis emeleti lakásban laktunk, egy fűszerüzlet fölött. Félálomban kinéztem az ablakon, és láttam, hogy havazik. Körülbelül arasznyi hó esett, én pedig egy fűtés nélküli, öreg tragacsot vezettem. Azt tettem, amit bármely értelmes emberi lény tett volna azon a reggelen, igen, igen, visszamásztam az ágyba. Ahogy ott feküdtem, felderengett előttem, hogy még soha egyetlen értékesítési tárgyalásról sem maradtam távol vagy késtem el. Anyám szavai is eszembe jutottak: "Ha dolgozol valakinek, akkor teljes erődből dolgozz. Ha belekezdesz valamibe, teljes gőzzel csináld, és ha ez nem megy, teljes gőzzel hagyd ott!" A Biblia azt mondja: "Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból." Újra kikászálódtam az ágyból, megtettem a dermesztő utat Charlotte-ba, és egészen új életet kezdtem. Amikor az aznapi oktatás véget ért, Mr. Merrell feltűnés nélkül félrevont, és így szólt: - Tudja, Zig, két és fél éve figyelem magát, és soha nem láttam még ekkora pazarlást. No, erre rögtön felkaptam a fejemet. Kissé megütközve kérdeztem, hogy érti ezt. - Maga rendkívül jó képességű - magyarázta. -Még sokra viheti, akár országos bajnok is lehet. Ez persze nagyon hízelgően hangzott, de én kétkedtem, hogy komolyan gondolja-e. Biztosított, hogy igen: - Szikrányi kétely sincs bennem, hogy ha komolyan munkához látna, és hinne önmagában, meg sem állna a csúcsig. Az igazat megvallva, amikor tényleg felfogtam szavai értelmét, megdöbbentem. Csak az előzmények ismeretében érthető, mit jelentett akkor ez nekem. Elég csenevész gyerek voltam, a középiskola utolsó osztályának alig ötvenöt kilósan rugaszkodtam neki. Ötödikes koromtól kezdve a legtöbb délutánt és a szombatokat munkával töltöttem, sportolásra nem nagyon maradt időm. Vézna alkatomhoz félénk természet társult. Tizenhét éves koromig nem jártam lánnyal, azt az első találkát is valaki más szervezte meg helyettem. Énképemben egy kisvárosi, vékonydongájú srác szerepelt, aki egy szép napon majd visszatér abba a kisvárosba, és egyetlen év alatt 5117 dollárt keres. Most pedig egyszerre valaki, akit tisztelek és csodálok, azt mondta, még sokra vihetem. Szerencsére hittem Mr. Merrellnek, és kezdtem úgy gondolkozni, úgy viselkedni, mint egy bajnok. Bajnoknak láttam magamat - és bajnokhoz méltóan is teljesítettem. A siker könnyű - ha hiszünk benne Mr. Merrell nem sok eladástechnikát tanított nekem, de az esztendő végére a második helyre tornásztam föl magamat egy országszerte hétezer üzletkötőt foglalkoztató vállalatnál. A rozzant tragacsot luxuskocsira cseréltem, és megpályáztam az előléptetést. A következő évben az Egyesült Államok egyik legjobban fizetett értékesítési vezetője lettem, később pedig az ország legfiatalabb értékesítési ágazatvezetője. Miután találkoztam Mr. Merrell-lel, nem szereztem egyik pillanatról a másikra lehengerlő értékesítési ismereteket. Az IQ-m sem szökött fel ötven ponttal. Mr. Merrell arról győzött meg, hogy képes vagyok a sikerre, adott valamit, amihez felnőhettem, és önbizalmat, hogy használjam azt, amim volt. Ha nem hiszek neki, üzenete süket fülekre talált volna. Remélem, az olvasó is hisz nekem, ha azt mondom, hogy ő is különleges egyéniség, aki sikerre, boldogságra, egészségre és arra méltó célkitűzések megvalósítására termett. Sok minden történt, amióta Mr. Merrell azokat a szavakat intézte hozzám, de az a nap fordulópont lett az életemben. Nem mintha az emlékezetes nap óta minden az én tetszésem szerint alakult volna.

Korántsem. Volt idő, amikor szeszélyesen változott « szerencsém. Az egyik hullámvölgyben került a kezembe Norman Vincent Peale Power ofPositive Thinking (Apozitív gondolkodás hatalma) című könyve, és pályám ismét felívelt. Peale doktor segített rátalálnom problémáim igazi gyökerére. Mondanom sem kell, hogy én voltam az. Sok más jó könyv és jó ember bizonyult mentőövnek más sötét időszakaimban. Ezért biztatok mindenkit arra, hogy keresse a jó emberek és jó könyvek társaságát. Továbbra is akadtak hullámvölgyek, de Mr. Merrell után megszaporodtak a hullámhegyek, különösen 1972. július 4-től, amikor életemet Jézus Krisztusnak ajánlottam. Ez a könyv és a belőle kinőtt személyiségfejlesztő tanfolyam pályafutásom csúcspontja, de az is kitüntető érzés, hogy megérhettem munkáim francia, német, japán, spanyol, magyar nyelvű és Braille-írásos kiadását. Több mint hárommillió kilométert utaztam, hogy előadásokat tartsak diákoknak, értékesítőhálózatok és egyházi szervezetek munkatársainak, hivatásos sportegyesületeknek és kereskedelmi kamaráknak, olykor egyszerre tizenhatezer főnek. Olyan neves amerikaiakkal találkozhattam, mint dr. Peale, Ronald Reagan, Daniel James tábornok, Art Linkletter, Paul Harvey, Bob Richards, dr. Ken McFarland, W. Clement Stone, Pat Boone és mások. Nem azért említem mindezeket, hogy bárkit is lenyűgözzek azzal, amiben részem volt, hanem hogy mindenkit képességei hasznosítására bátorítsak. Nem hiszem, hogy létezhet nálam "átlagosabb", ami a testi erőt, intelligenciát vagy képességeket illeti. Ha tehát nekem sikerült, másnak is sikerülhet. Minden élettörténetben sok ember és tényező játszik szerepet, de az én esetemben C. Merrell sajátos hatását nem lehet eléggé értékelni. Számomra hihetetlen, hogy egész beszélgetésünk alig néhány tucat szóból állt, és öt percig sem tartott. Többek között innen tudom, hogy egy kép nem ér fel tízezer szóval. És ezért kérem Istent minden előadásom előtt, hogy tegyen ma P. C. Merrell-lé. Ezért fohászkodtam egész idő alatt, amíg ezt a könyvet írtam. P. C. segített abban, hogy többé ne a kisvárosi kissrácnak lássam magamat, aki nagy nehezen bukdácsol előre. Rávezetett, hogy különlegesnek lássam magamat, aki valamit nyújtani tud másoknak. Megtiszteltetésnek érezném, ha bármilyen csekély, de ehhez hasonló szerepet játszhatnék olvasóim életében. Hiszek abban, hogy ha olyan gondolatokat osztok meg velük, amelyek jobbá teszik az életüket ezen a világon, akkor Isten művén munkálkodom. Abban reménykedem és azért imádkozom, hogy ez a könyv - és különösen ez a fejezet - híd legyen, amelyen könnyedén eljuthatnak önmaguk elfogadásától mások elfogadásáig. Ha ez bekövetkezik, mérhetetlen lesz a jutalmam - elmondhatom, hogy csordultig van a poharam. Harmadik rész: KAPCSOLATUNK MÁSOKKAL CÉL I. TISZTÁZZUK, MIKÉNT LÁTUNK MÁSOKAT. II. MEGÉRTJÜK, HOGY ASZERINT BÁNUNK MÁSOKKAL, AHOGY ŐKET LÁTJUK. III. MEGÁLLAPÍTJUK, HOGY BÁRMIT ELÉRHETÜNK AZ ÉLETBEN, AMIT CSAK AKARUNK, HA KELLŐKÉPPEN SEGÍTÜNK MÁSOKNAK, HOGY ŐK IS ELÉRJÉK, AMIT AKARNAK. IV. MEGHATÁROZZUK AZ IGAZI SZERETETET, ÉS KONKRÉT MÓDSZEREKET ISMERÜNK MEG ARRA, HOGYAN KELL UDVAROLNI - A HÁZASSÁGKÖTÉS UTÁN. (AZ EGYEDÜLÁLLÓK TUDJÁK A MÓDJÁT) Első fejezet. AHOGY MÁSOKAT LÁTUNK Jókeresők Évekkel ezelőtt elemzést készítettek száz olyan milliomosról, aki önerejéből lett azzá. Életkoruk huszonegytől hetven évig, iskolai végzettségük az általánostól a doktorátusig terjedt. Egyéb tulajdonságaik is meglehetősen változatosak voltak. Hetven százalékuk legfeljebb tizenötezer lakosú városban nőtt fel, mind más és más helyen, egy dologban mégis megegyeztek. Valamennyien "jókeresők" voltak. Minden helyzetben észre tudták venni másokban a jót. Egy régi történet szerint egy kisfiú hirtelen haragjában azt kiabálta az édesanyjának, hogy utálja. Aztán - talán a büntetéstől való félelmében - kiszaladt a házból a domboldalra, és onnan kiáltozott a völgybe: "Utállak, utállak, utállak!" Odalentről a visszhang azt felelte: "Utállak, utállak, utállak!" A gyerkőc meghökkent, visszafutott a házba, és szólt az anyukájának, hogy a völgyben egy komisz kisfiú azt kiabálja, hogy utálja. Az anyja visszavitte a domboldalra, és biztatta, hogy kiáltsa azt: "Szeretlek, szeretlek." A kisfiú szót fogadott, és ezúttal egy kedves kisfiú válaszolt a völgyből: "Szeretlek, szeretlek." Az élet is visszhang. Amit rábízunk, azt veri vissza. Ki mint vet, úgy arat. Azt kapjuk, amit adunk. Azt látjuk másokban, ami bennünk is megtalálható. Bárkik vagyunk és bármivel foglalkozunk, ha az élet minden területén az aratás legjobb módját keressük, akkor minden emberben és minden helyzetben a jót kell keresnünk, és a bibliai aranyszabályt kell alkalmaznunk. Egyetemes igazság, hogy pontosan aszerint bánunk másokkal, ahogy látjuk őket. Az is igaz, hogy ha "jót" vagy "tehetséget" akarunk találni valakiben, csak keresnünk kell. Mihelyt megleltük a másikban azt a "jót" vagy "tehetséget", máris jobban bánunk vele, ő pedig jobb teljesítményt nyújt. "Jókereső-nek" lenni tehát jó üzlet és emberséges dolog. Nem kell lehozni a csillagokat

Miután "megtaláltuk" a jót, ügyeljünk rá, hogy közhírré tegyük, és ezzel mi is valami jót cselekedjünk. Az emberek sokszor titokban tartják a jót, amit észrevesznek, a texasi Bay City-i Gimnáziumra azonban nem érvényes ez. Barry Tacker 1976 októberében Joe Graham igazgató feltétlen támogatásával elismerési programot kezdett azon tanulók érdekében, akik megérdemlik a dicséretet és elismerést, de pozitív, felelősségteljes magatartásuk és hozzáállásuk általában észrevétlenül marad. A tanév során a tanárok több mint ötszáz diákot dicsértek meg és "küldtek föl" az irodába. Tacker így összegzi az eredményeket: (1) A jó tanulók elismerésben részesültek. (2) A diákok megtanulták, hogy a jó magaviseletet is értékelik, nemcsak a rosszat. (3) Az igazgató sok tanulót már nemcsak arcról, hanem név szerint is ismer. (4) A diákok magaviselete javult, | méltányolják az elismerést. (5) A program arra | készteti a tanárokat, hogy az órákon a tanulók pozitív tulajdonságaira figyeljenek. Amikor a diákok beléptek Tacker irodájába, első reakciójuk általában ez volt: - Mit követtem el? -Rosszra számítottak. Azután elmosolyodtak, amikor Tacker közölte, mit "követtek el". Körülbelül négy évvel ezelőtt ismertem meg egy sikeres és dinamikus dallasi férfit, Walter Haileyt. Soha nem felejtem el a találkozásunkat, mert azon nyomban bizalmas légkört teremtettünk. Rövid be szélgetés után meg akarta mutatni nekem egyedülálló vállalkozásainak egyikét. A biztosítási szakmában dolgozik, és új módszert eszelt ki arra, hogy biztosítást értékesítsen önálló élelmiszer-kiskereskedőknek, amihez nagykereskedelmi raktárakat használ bázisként. Meglátogattuk az egyik ilyen mamutraktárat, és amint beléptünk, Hailey megállt a telefonközpontos mellett, és így szólt: - Szeretném elmondani, milyen nagyszerű munkát végez. Az emberekben olyan érzést kelt, mintha örülne a hívásuknak. A központos széles mosollyal felelte: -Köszönöm, Mr. Hailey, pontosan erre törekszem. Ezután végigsétáltunk az irodafolyosón. Amint az egyik osztályhoz értünk, Hailey odafordult hozzám: -Elnézést, Zig, menjünk be ide, szeretném, ha megismerné ezt az embert. - Belépett, bemutatkozott, és így folytatta: - Tudja, eddig nem ismertem önt, de az osztályát igen, és jól látom, mi folyik itt. Amióta átvette az osztály vezetését, egyetlen panaszt sem hallottam, és ez dicséretére válik. Az ember vigyorogva bólintott: - Nagyon köszönöm, Mr. Hailey, minden tőlem telhetőt megteszek. Fölmentünk az emeletre, és a fönti iroda előterében kísérőm így szólt: - Hadd mutassam be a legnagyszerűbb titkárnőt, aki valaha létezett. Majd a titkárnőhöz fordult: Azt hiszem, még nem említettem, de a feleségem szerint maga bármikor le tudja hozni a csillagokat is az égről, úgyhogy arra kérem, ne tegye! A hölgy elmosolyodott: - Köszönöm, igazán kedves! Az irodába lépve, Hailey így szólt: - Rázzon kezet minden idők legkiválóbb biztosítási szakemberével, Zig! Az egész körút nem tartott tovább három percnél, de Walter Hailey ezalatt mindenkinek nyújtott valami lelki muníciót, mindenkit jobb kedvre derített. Őszinte elismerését fejezte ki, amitől a megdicsértek még inkább kötődtek a munkájukhoz és a munkahelyükhöz, ennek nyomán bizonyára hatékonyabban és eredményesebben dolgoztak. Az is biztos, hogy Walter Hailey jobban érezte magát a látogatás után - miként én is. Ha másokat jó irányban befolyásolunk és biztatunk, abból óhatatlanul mi magunk is hasznot húzunk. A bökkenő Fiatal üzletkötő koromban olvastam egy történetet, amely maradandó benyomást tett rám. Egy ötéves kislány templomi kórusban kezdett énekelni. Gyönyörű hangja miatt az első pillanattól fogva nagy jövőt jósoltak neki. Ahogy cseperedett, egyre többször hívták egyházi, iskolai és társadalmi rendezvényekre. A családja fölismerte, hogy érdemes képezte tni a hangját, és elküldték egy jónevű énektanárhoz. A tanár értette a dolgát, tökéletességre törekedett, és mindenkor csúcsteljesítményt követelt. A legcsekélyebb hangmagasság- vagy ütemtévesztésnél azonnal fölhívta növendéke figyelmét a hibára. A lány az idők során mindinkább bámulta mesterét, bár az inkább bírálta, mint dicsérte. A korkülönbség ellenére beleszeretett, és feleségül ment hozzá. A férfi továbbra is tanította, de a barátai változást kezdtek észrevenni természettől fogva gyönyörű hangján, amely erőltetettnek tűnt, már nem rezgett benne az az örömteli izgalom, amely korábban jellemezte. Egyre ritkábban kérték fel szereplésre, végül gyakorlatilag teljesen elmaradtak a meghívások. Azután a férje meghalt, és az özvegy néhány évig szinte egyáltalán nem foglalkozott az énekléssel. Tehetsége parlagon hevert, mígnem egy lelkes üzletkötő udvarolni kezdett neki. Amikor az asszony egyszer-egyszer valami kis dallamot dúdolt, vagy előtört belőle egy szép melódia, a férfi nem győzte csodálni. "Énekelj még, angyalom! Neked van a legszebb hangod a világon" - mondogatta. Az igazat megvallva, nem tudta megítélni, jó, rossz vagy középszerű-e, amit hall, de azt tudta, hogy neki nagyon tetszik. Elárasztotta tehát dicséretekkel a barátnőjét. Nem meglepő, hogy az asszony önbizalma visszatért, ismét fel-fellépett. Később férjhez ment a "jókeresőhöz", és sikeres pályát futott be. Egyesek szerint a dicséret csak üres szócséplés, de szeretném hangsúlyozni, hogy az üzletkötő dicsérete teljesen őszinte, szívből jövő és okvetlenül szükséges volt. Tény, hogy az őszinte dicséret az egyik legeredményesebb tanítási és ösztönzési módszer. Lehet, hogy üres fecsegésnek tűnik, de megkönnyíti előrehaladásunkat az élet országútján. Maga is üzletember Egy New York-i üzletember látta, hogy egy férfi ceruzát árul. Beledobott egy dollárt a tányérjába, és sietve fölszállt a metróra. Aztán meggondolta magát, visszalépett a kocsiból, odament a koldushoz - mert valójában persze az volt -, és

elvett néhány ceruzát. Mentegetőzve magyarázta, hogy sietségében megfeledkezett a ceruzákról, de reméli, nem sértette meg a férfit. - Elvégre maga is üzletember, mint én, és tisztességes áron kínálja a portékáját - ezzel távozott, és még éppen elérte a következő szerelvényt. Néhány hónappal később valami társadalmi rendezvényen jól öltözött üzletkötő toppant elé, és bemutatkozott. - Bizonyára nem emlékszik rám, és én sem ismerem a nevét, de sohasem felejtem el önt. Ön adta vissza az önbecsülésemet. Ceruzákkal koldultam, amíg ön oda nem jött, és üzletembernek nem nevezett. Egy bölcs szerint: "Sokan többre jutottak, mint hitték, mert valaki más hitt benne, hogy többre jutnak." Vajon mi hogy látunk másokat? Nem akkor tesszük másokkal a legnagyobb jót, ha megosztjuk velük a gazdagságunkat, hanem akkor, ha feltárjuk előttük saját gazdagságukat. Döbbenetes, menynyi tehetség és képesség rejtőzik egy emberben. Meglehetősen sok időt szenteltünk az első két részben annak, hogy elfogadjuk önmagunkat. Ahogy a siker első lépése saját képességeink felismerése, a második lépés mások képességeinek felismerése. Szerencsére saját lehetőségeink tisztázása után már könnyen meglátjuk, mire képesek mások. Mihelyt pedig meglátjuk, segíthetünk, hogy maguk is fölfedezzék ezt. A bankárok nemet mondtak Egy asszony a bankárok előírásaival és üzleti logikájával ellentétben nem rendelkezett zálogfedezettel - azaz nem tudta bizonyítani, hogy nincs szüksége a fölvenni kívánt hatezer dollárra -, tőkét akart befektetni egy új vállalkozásba, nem volt gyakorlata a cégirányításban, egy felfogásbeli vita miatt szakítod korábbi munkaadójával, a gazdasági helyzet nem volt éppen biztató, a kölcsönigénylő pedig nemcsak hogy nő létére vállalkozni akart, de még azt is a fejébe vette, hogy keresztény elvekre üzletet lehet építeni. Bármilyen elképesztő, úgy vélte, hogy az ügyfél, a cég és az üzletkötő egyaránt hasznot húzhat az értékesítésből. Tovább súlyosbította a "problémát" az a meggyőződése, miszerint a számlákat és béreket esedékességkor kell kifizetni, nem pedig akkor, amikor kényelmes. A bankárok már ettől is elszörnyedtek, pedig ez még nem is minden. Mary Crowley abban is hitt, hogy az oktatást vagy üzletkötést imával kell kezdeni. Később a fiával, Don Carterrel együtt, aki szintén a vállalkozásban dolgozik, az a forradalmi gondolata támadt, hogy jó üzlet fogyatékosokat foglalkoztatni. Jó nekik és jó a munkáltatónak. Egyébként az üzlet már ekkor "kicsúszott az ellenőrzés alól", mert az értékesítőhálózat olyan rohamosan terjeszkedett, az értékesítés, hálózatépítés és toborzás olyan sebességgel folyt, hogy a vállalat alig tudott lépést tartani a megrendelésekkel. Érdekes, hogy egyes konkurensek szemében még mindig szervezetlen a lakberendezési és ajándéktárgyakat forgalmazó cég, ezek a vetélytársak ugyanis irigykedve figyelik, hogy a vállalat minden év október tizedikével felfüggeszti a toborzást, hogy "lélegzethez jusson", a karácsony előtt föllendülő keresletet is kielégítő, jó szolgáltatást nyújthasson. Tudomásom szerint ez az egyetlen amerikai cég, amely ilyen gyakorlatot folytat. Nyilvánvaló azonban, hogy két bankár tévedett, és a harmadik, amelyik igent mondott, helyesen döntött, mert Mrs. Mary Crowley vállalkozása, amelyet a texasi Dallasban alapított, az évszázad sikertörténetei közé tartozik. A semmiből kezdte, és a tartósan kimagasló siker összes alapelvének felhasználásával olyan vállalatot hozott létre, amely mintává vált a közvetlen értékesítés világában. A mindenható Istenbe vetett sziklaszilárd hitre és arra a meggyőződésre alapozott, hogy egy üzletet nemcsak lehetséges hitre, tisztességre, szorgalmas munkára és minden ember egyenlő esélyére építeni, hanem a maradandó eredmény érdekében erre is kell építeni. Nő lévén - amit egy percig sem bánt -, épp eleget érezte az előítéletet és hátrányos megkülönböztetést a saját bőrén, hogy tudja, a cégén belül nem létezhet ilyesmi. A legtöbben azt kérdezik, miért és hogyan ért el Mary Crowley vállalata az 1957. decemberi alapítás óta ilyen figyelemre méltó sikert. A válasz egyszerű, de mélyen a felszín alá kell hatolni hozzá. Ha néhány szóban kellene összefoglalnom Mary Crowley sikerét, azt mondhatnám, hitének mélysége juttatta ilyen magasra. Hisz abban, hogy "egyetlen hívő ember felér kilencvenkilenc olyannal, akit csak az érdek hajt". Hisz abban, hogy minden emberben óriási képességek rejtőznek, és eltökélte magát, hogy korlátlan lehetőségeket biztosít üzletkötőinek a fejlődésre és anyagi sikerre. Hisz abban, hogy ha testileg, lelkileg, erkölcsileg gyarapítjuk az embereket, akkor ugyanerre az alapra építik majd vállalkozásukat is. Mary Crowley minden szempontból "gazdag" asszony, de nem attól, amit birtokol (pedig az rengeteg), hanem attól, amit másoknak ad (az még több). Nagyon szépen vall felfogásáról saját könyvében, amelyben ilyen kitételek szerepelnek: "az embereknek akkor kell leginkább a szeretet, amikor a legkevésbé érdemlik meg", "a szorongás tévesen használt képzelőerő", "Isten az összetört szívet is megjavítja, ha minden darabot odaadunk neki", "ne azt kérdezzük, »mikor«, hanem azt, »hogyan«", "a szívünk legyen nagy, ne a mellényünk", "imádom Isten matematikáját, mert az öröm annál inkább összeadódik és megsokszorozódik, mennél több ember között osztjuk el", "Te is vagy valaki, mert Isten nem vesztegeti az idejét arra, hogy senkiket teremtsen". Mary Crowley és cégének története nem csupa móka és kacagás. Vér, verejték és könnyek is akadnak benne, de sohasem hiányoztak a legfontosabb dolgok - a sok-sok szeretet, hit, lelkesedés, együttérzés, elszántság és kitartó, szorgalmas munka. Ez magában foglalja mindazt a jót, amit az élet csak kínál. Mary története klasszikus eset, amelyet bármely ügyvéd nyugodtan citálhatna a bíróság előtt annak bizonyságául, hogy bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Patkányok az útvesztőben Dr. Robert Rosenthal néhány évvel ezelőtt érdekes kísérletsorozatot végzett a Harvard Egyetemen három diák- és három patkánycsoporttal. Az első diákcsoportot így tájékoztatta: - Önök igen szerencsések, mert zseniális patkányokkal fognak dolgozni. Ezeket az állatokat kifejezetten az értelmi képességek alapján tenyésztették, rendkívül okosak. Pillanatok alatt az útvesztő végére érnek, és befalják a sajtot, úgyhogy abból szerezzenek be rengeteget. A második csoporttal ezt közölte:

- Az önök patkányai átlagosak, nem túl okosak, nem is túl buták, szóval, egészen átlagos társaság. Előbb-utóbb végigjárják az útvesztőt, és megtalálják a sajtot, de ne várjanak tőlük semmi különöset! Átlagos képességűek és intelligenciájúak, tehát átlagos teljesítményt fognak nyújtani. A résztvevők harmadik csoportjának a következő felvilágosítást adta: - Hát ezek nagyon gyönge patkányok. Ha netán megtalálják az útvesztő végét, az csak a véletlen műve. Szörnyen ostobák, úgyhogy természetesen alacsony teljesítményre számíthatunk. Nem tudom, érdemes-e egyáltalán sajtról gondoskodni, mert úgysem lesz rá szükség. Elég, ha az útvesztő végéhez odapingálnak valami jelet, ami a sajtra utal. A diákok hat héten át kísérleteztek különféle, tudományos pontossággal meghatározott elrendezésben. A patkányzsenik zsenihez méltóan dolgoztak. Pillanatok alatt eljutottak az útvesztő végére. Az átlagpatkányok - nos, mit is várhat az ember egy rakás átlagos rágcsálótól? - elvergődtek a labirintus kijáratához, de nem mondhatni, hogy eközben sebességi rekordokat döntöttek meg. Az idióta patkányok, jaj nekem, hát azok aztán siralmas teljesítményt nyújtottak. Összevissza szerencsétlenkedtek, és ha valamelyik mégis kitalált az útvesztőből, azt szemlátomást csak a véletlennek köszönhette. Egy apróságot még nem említettem. A vizsgálatban nem szerepeltek se zseniális patkányok, se idióták. Egytől egyig ugyanabból az alomból való, átlagos patkányokat használtak. A teljesítménykülönbség közvetlenül abból adódott, hogy a diákok másmás hozzáállással hajtották végre a kísérletsorozatokat. Röviden, másképp bántak a patkányokkal, mert másképp látták őket, és az eltérő bánásmód eltérő eredményhez vezet. A diákok nem értettek a patkányok "nyelvén", de a patkányok magatartása szavak nélkül is érthető. Gyermekek, üzletkötők, páciensek, alkalmazottak, házastársak Egy gyors kérdés az olvasóhoz: Ha szülő, milyenek a gyerekei? Ha üzletkötő, milyenek az ügyféljelöltjei? Ha értékesítési vezető, milyenek az üzletkötői? Ha orvos, milyen betegeket kezel? Ha munkaadó, milyenek az alkalmazottai? Ha férj, milyen a felesége? Ha feleség, milyen a férje? Lehet, hogy valaki felfortyan: - Álljon meg a menet, Zig, az egyik percben még holmi patkányokról magyaráz, most meg a gyerekeimről, a feleségemről, a férjemről vagy az ügyféljelöltjeimről. Nem tudna egy kicsit világosabban fogalmazni? Természetesen a hozzáállásról beszélek, és arról a hatásról, amelyet a hozzáállásunk gyakorol a környezetünkre. Térjünk vissza a patkányokhoz, ugyanis a kísérletet más körülmények között, egy általános iskolában is elvégezték. Az egyik tanárnak azt mondták: - Gratulálok, önt az a szerencse érte, hogy zseniális gyerekekkel dolgozhat. Ezek a nebulók olyan okosak, hogy az félelmetes. Még el sem hangzik a kérdés, ők már fújják a választ. Rendkívül intelligens társaság. De nem árt vigyázni, mert annyira eszesek, hogy megpróbálják megtéveszteni önt. Némelyikük lustaságból igyekszik majd rávenni, hogy kevesebb feladatot adjon nekik. Ne hallgasson rájuk! A kisujjukból rázzák ki a leckét, csak rájuk kell bízni. Az is előfordulhat, hogy nyafognak: "Ezt nem tudjuk megcsinálni." Oda se neki, ne féljen, hogy nem boldogulnak. A legnehezebb feladatokat is játszva megoldják, ha bízik bennük, ha szeretettel és érdeklődéssel fordul feléjük, de nem feledkezik meg a fegyelemről sem. Egy másik tanárt így készítettek fel: Átlagos srácokat kap. Nem túl okosak, de nem is tul buták. Átlagos IQ-jú, előképzettségű és képességű gyerekek, tehát átlagos eredményeket várunk tőlük. Mondanunk sem kell, hogy a zseni diákok jobban teljesítettek, mint az átlagosak. A tanév végére a zsenicsoport egy teljes esztendei anyaggal előbbre volt a másiknál. Fogadni mernék, hogy már mindenki kitalálta a mese végét. Nos, igen, csupa átlagos diák járt mindkét osztályba, zsenik nem akadtak közöttük, csupán a két tanár hozzáállása tért el egymástól. Az, amelyik lángeszűnek hitte a tanítványait, akként is kezelte őket, zseniális teljesítményt várt és kapott. Magas mércét állított a diákok elé, ők pedig felnőttek ahhoz. Igaz, hogy aszerint bánunk másokkal, ahogy látjuk őket, és gyakran olyanná is válnak, amilyenként bánunk velük. Hadd tegyek föl egy újabb kérdést az olvasónak. Okosodtak-e a gyermekei a legutóbbi öt percben? Hát az üzletkötői, ha vannak? Alkalmazottai vagy munkatársai termelékenyebbé, bölcsebbé, szakszerűbbé és gyakorlottabbá lettek ebben a néhány percben? Mi a helyzet a feleségével? Csinosabb és érdekesebb asszony, mint az imént? Illetve a férje jobb kiállású? Ha minderről szó sincs, azt javaslom, lapozzunk vissza, és olvassuk el még egyszer ezeket az oldalakat, mert elvétettük a lényeget, és a családunk, baráti körünk vagy kollektívánk problémával küzd - velünk. Egy költő megkapóan fejezte ki ezt: "Ha úgy bánsz valakivel, amilyen, rosszabbá teszed, de ha a lehető legjobbnak látod, akkor azzá is válik." Ha gyermekeink hirtelen megokosodtak, miközben mi ezeket a sorokat olvastuk, ha férjünk, feleségünk vagy munkatársunk megjavult, akkor hadd gratuláljak az olvasónak, mert ő az, aki fejlődést mutat. Ennek a másik személyben a jót kereső felfogásnak kiváló példája az UCLA kosárlabdacsapatának nyugalmazott edzője, John Wooden, aki egyébként tökéletes cáfolata Leo Durocher híres és nyilvánva lóan téves kijelentésének, miszerint "a jó fiúk érnek célba utolsónak". Wooden mindegyik játékosában az egész embert látta, és a fiúk erkölcse éppúgy érdekelte, mint a gyorsaságuk. Azt is hitte és tanította, hogy az életben mindent elősegít, ha úgy dolgozunk, hogy közben tekintettel vagyunk a másikra. Mindenkori csapatát odaadás, hűség, lelkesedés, csapatszellem, kiegyensúlyozottság és jó forma fémjelezte. Mivel tizenkét országos bajnokságból tízet megnyertek, ebből hetet egyhuzamban, nemigen kételkedhetünk az edző álláspontjának helyességében. Talán meglepően hangzik, de ez a győzelmet győzelemre halmozó sportvezető nem a győzelmet tartotta a legfontosabbnak. Ami azt illeti, győzelemről soha említést sem tett játékosainak. Azt hangsúlyozta, hogy mindenki ereje legjavát nyújtsa, és úgy gondolta, egy játékosnak csak akkor kell restelkednie önmaga előtt, ha nem küzdött teljes erőbedobással. Pocsékul játszol, fiam A Green Bay Packers egyik edzésén a csapat lagymatagon dolgozott. Vince Lombardi, az edző az egyik tagbaszakadt védőjátékost pécézte ki, amiért nem "hajtott". A fülledt melegben Lombardi lehívta a pályáról a védőt, és híresen félelmetes hangján ráförmedt: - Pocsékul játszol, fiam. Nem blokkolsz, nem cselezel, nem hajtasz. Mára elegem van belőled, eredj zuhanyozni!

A nagydarab védő lógó orral kullogott az öltözőbe. Negyvenöt perccel később, amikor Lombardi bekukkantott, látta, hogy a nagy melák még mindig mezben ül a szekrénye előtt, és lehorgasztott fejjel, hangtalanul sír. A hullámzó kedélyállapotú, de mindig együttérző Vince Lombardi szintén rá jellemző módon afféle hátraarcot csinált. Odalépett a játékosához, és a vállára tette a kezét. - Fiam - kezdte -, igazat mondtam neked, tényleg pocsékul játszol. Nem blokkolsz, nem cselezel, nem hajtasz. De a folytatással még tartozom neked. Egy nagy futballista rejtőzik benned, és addig nem tágítok mellőled, amíg az a nagy futballista felszínre nem tör és meg nem mutatja magát. Ezek hallatán Jerry Kramer felemelte a fejét, és sokkal jobban érezte magát. Annyival jobban, hogy később minden idők legkiválóbb játékosai közé emelkedett, és nemrégiben a szakemberek szavazatai alapján az amerikai futball első ötven évének legjobb védőjátékosává választották. Ilyen volt Lombardi. Olyasmit is meglátott az emberekben, amit azok a legritkább esetben vettek volna észre. Képes volt fellelkesíteni őket, hogy használják a tehetségüket. Ezért aztán a Green Bay játékosai három egymást követő világbajnokságot szereztek neki. Miután Washingtonba költözött, sokan kíváncsian várták, hogyan boldogul a tehetséges, de fegyelmezetlen irányítójátékossal, Sonny Jurgensennel. Nem sokáig kellett várniuk. Az első edzésnapon az egyik újságíró nekiszegezett egy Jurgensennel kapcsolatos kérdést. Lombardi odahívta Sonnyt, a vállára tette a kezét, és így szólt: - Uraim, íme, a legjobb irányítójátékos, aki valaha is a futballpálya gyepét taposta. Csoda-e, ha Jurgensen élete legjobb évadját produkálta? Lombardi meglátta másokban a jót, eszerint bánt velük, és segített kibontakoztatni belőlük azt a "jót". Kicsi Annie Valamikor a tizenkilencedik század vége felé egy Boston melletti elmegyógyintézetben elkülönítőbe zártak egy fiatal lányt, akit mindenki csak Kicsi Annie-nek hívott. A massachusettsi intézmény a felvilágosultabbak közé tartozott, ami az elmebetegek kezelését illeti, az orvosok mégis úgy vélték, az ilyen "reménytelen" esetek számára az elkülönítő az egyetlen megfelelő hely. Kicsi Annie-nél nem láttak reményt, ezért élőhalottként kellett sínylődnie abban a rosszul világított, szűk cellában. Körülbelül erre az időre esett, hogy az egyik idős ápolónő nyugdíjhoz közeledett. Úgy érezte, Isten minden teremtménye számára van remény, ezért rászokott, hogy Kicsi Annie kalitkája előtt telepedjen le ebédelni. Úgy gondolta, talán valamiképp szeretetet és reményt sugározhat a lánynak. Kicsi Annie sok tekintetben állathoz hasonlított. Előfordult, hogy rátámadt a ketrecébe lépő ápolószemélyzetre. Máskor ügyet sem vetett az emberekre. Miután az idős nővér látogatni kezdte, Kicsi Annie semmi jelét sem adta, hogy egyáltalán tudomást vett volna a jelenlétéről. Egyik nap az ápolónő néhány süteményt hozott, és otthagyta a rács mellett. Kicsi Annie nem mutatta, hogy észrevette a dolgot, de mire az idős asszony másnap visszatért, a sütemény eltűnt. Ettől kezdve a nővér csütörtökönként mindig süteményt hozott. Az orvosok hamarosan változásra lettek figyelmesek. Egy idő múlva úgy döntöttek, visszateszik Kicsi Annie-t a többiek közé. Végül eljött a nap, amikor a "reménytelen esettel" közölték, hogy hazamehet. Kicsi Annie azonban nem akart távozni. Annyira sokat jelentett neki az a hely, hogy úgy érezte, segíthet valamit, ha marad, és részt vesz a többi beteg gondozásában. Az idős ápolónő annyi mindent hozott ki belőle, hogy Kicsi Annie úgy gondolta, ő is megpróbálhatja kibontakoztatni azt, ami másokban rejtőzik. Jó néhány évvel később Viktória királynő a brit birodalom külföldieknek adható legmagasabb kitűntetését nyújtotta át egy amerikai hölgynek. - Miként lehetséges, hogy ilyen figyelemre méltó munkát tudott végezni? - kérdezte az uralkodó a díjazottat. - Mivel magyarázza, hogy bár siketen és vakon nőtt fel, mégis ilyen eredményeket ért el? Helen Keller másodpercnyi habozás nélkül válaszolta, hogy ha nincs Anne Sullivan - Kicsi Annie -, akkor a Helen Keller név mindenki számára ismeretlen maradt volna. Nem sokan tudják, hogy Helen Keller normális, egészséges csecsemő volt, amíg valami rejtélyes kór meg nem nyomorította. Anne Sullivan Isten különleges teremtményét látta Helen Kellerben, eszerint bánt vele, szerette, fegyelemre szoktatta, buzdította, játszott, imádkozott és tanult vele, mígnem a pislákoló gyertyaláng, amely a súlyosan fogyatékos lány élete volt, jelzőtűzzé nem változott, hogy világszerte megvilágítsa az emberek útját és könnyítsen terheiken. Igen, Helen Keller milliók életére gyakorolt befolyást, miután Kicsi - vagy inkább Óriás - Annie megérintette a szívét. A lélek tükre Réges-régen egy öreg ember fagyoskodott egy észak-virginiai folyó partján. Híd nem vezetett át a vízen, az öreget meg majd megvette az isten hidege, de reménykedett, hogy előbb-utóbb valaki átsegíti. Hosszas ácsorgás után lovasok csoportját látta közeledni. Az elsőt átengedte, a másodikat is, aztán a harmadikat, negyediket, ötödiket. Végül már csak egy maradt. Amikor az is odaért, az öregember a szemébe nézett, és megszólította: - Bocsánat, uram, átvinne a túlsó partra? A lovas gondolkodás nélkül rávágta: - Hogyne, szálljon csak föl! A túloldalon az öreg lemászott a földre, de a lovas még tartóztatta: -Észrevettem, hogy uraságod a többieket szó nélkül továbbengedte, tőlem viszont azonnal segítséget kért. Kíváncsi vagyok, miért nem fordult hozzájuk, miért épp engem választott. - A szemükbe néztem, nem láttam szeretetet, és tudtam, hogy hiába is kérném őket - válaszolta csöndesen az öreg. Amikor azonban az ön szemébe néztem, részvétet, szeretetet és segítőkészséget láttam. Tudtam, hogy szívesen áthoz a folyón. A lovas alázatosan fejet hajtott. -Nagyon hálás vagyok a szavaiért. Igazán köszönöm! Ezzel Thomas Jefferson megfordult, és elnyargalt a Fehér Ház felé. Méltán mondják, hogy a szem a lélek tükre. Ebben

az esetben az öregember tisztán látott a tükörben. Ki-ki gondolkozzék el: vajon ha ő az utolsó lovas, az öregember őt kérte volna-e meg, hogy vigye át a folyón? Nem közömbös a válasz, mert óriási a különbség a tanácsadás és a segítségnyújtás között. Ugyanakkor egy biztató szó is rengeteget jelenthet másoknak. Harvey Firestone, aki kimagasló eredmények elérésére serkentette az embereket, nagyon szépen fejezte ki hitvallását: "A legjobbat hozhatjuk ki másokból, ha magunkból is a legjobbat adjuk." Segíts magadon... La Von és férje, Vern Dragt története kivételes példája a bátorságnak, elvhűségnek és szilárd hitnek, miszerint az akarat és a szorgalom a legtöbb problémára megoldást hoz. Vern - három kisgyermek édesapja - jól keresett mint gipszöntő, míg a gyermekbénulás meg nem támadta a szervezetét. Hősiesen küzdött az életéért, majd négy és fél éven át látallózott. Vern és La Von ma akkora hálózatot irányít, amelynek több mint ezer Tupperware-forgalmazója évi nyolcmillió dollárt meghaladó jövedelmet hoz. Ami a vírusfertőzés és a mai helyzet között történt, az nem mindennapi história. Amikor Vern ágynak esett, és a család megtakarításai elúsztak, La Von állást keresett. A munka azonban fizikailag kimerítette, és napi tíz órán át távol tartotta Verntől meg a gyerekektől. Ekkor ismerte meg a Tupperware kínálta lehetőséget, megtetszett neki, és a második bemutató után úgy döntött, teljes munkaidőben ezzel foglalkozik. A munka szórakoztatónak és jövedelmezőnek bizonyult, az asszony otthoni teendőihez tudta igazítani ahelyett, hogy azokat kellett volna ehhez igazítania, mint azelőtt. Szinte azonnal felismerte, hogy mások is az övéhez hasonló nehézségekkel küzdenek, és a segítségükre sietett. Az eredmény? Az Egyesült Államok legnagyobb értékesítőhálózata, anyagi biztonság a Dragt családnak, és lehetőség, hogy segítsék embertársaikat, városukat meg az egyházat. Miközben Vern és La Von megvalósították néhány célkitűzésüket, százhuszonöt menedzserüknek és számtalan forgalmazójuknak is lehetővé tették, hogy gyönyörű, új kocsival járjanak, és valóra váltsák saját álmaikat. Százaknak teremtettek lehetőséget, köztük Hal Empeynek, aki ma a Tupperware alelnöke. Figyelemre méltó sikerük annak az eredménye, hogy észrevették mások szükségleteit, és tettek valamit azok kielégítéséért. Aszerint bánunk az em berekkel, ahogy látjuk őket, és ha úgy látunk máso kat, mint Vern és La Von, akkor mi is sokat érünk el, mert sokat is adunk. Aki másokat táplál, maga is jóllakik Egy ember lehetőséget kapott egy mennyei és pokolbéli körutazásra, hogy értelmesen eldönthesse, hová kíván kerülni. Elsőként az ördög jutott szóhoz, magával vitte hát az "ügyféljelöltet" a pokolba. Első pillantásra meglepő kép tárult a látogató szeme elé, mert az elkárhozottak terített asztal körül ültek, előttük mindenféle földi jó, válogatott pecsenyék, gyümölcsök, saláták és csemegék garmadája. Az ördög joggal jegyezte meg, hogy kívánni sem lehet többet. Emberünk azonban alaposabban szemügyre vette a társaságot, és feltűnt neki, hogy sehol egy mosoly, nem szól a muzsika, nyoma sincs a vidámságnak, amely az ilyen lakomákon megszokott. A szó szerint csont és bőr emberek közönyös, üres tekintettel bámultak maguk elé. A turista észrevette, hogy mindegyikük bal kezéhez villát, a jobbjukhoz meg kést szíjaztak. Az evőeszközök azonban egyméteres nyélben végződtek, így nem lehetett étkezni velük. A szerencsétlenek tehát az ínycsiklandó finomságokkal az orruk előtt egyre csak éheztek. Következett a mennyország, ahol minden tekintetben hasonló látvány fogadta a látogatót - ugyanazok az ételek, ugyanazok a méteres nyelű kések és villák. A mennyország lakói mégis nevetgéltek, énekeltek, pompásan érezték magukat. Jóltápláltak voltak, majd kicsattantak az egészségtől. Az utazó egy pillanatra elképedt. Nem értette, hogyhogy ennyire különböző az eredmény, ha egyszer teljesen hasonlóak a körülmények. A pokolban mindenki korgó gyomorral senyvedett, a mennyországban pedig jóllakottan vígadtak. Aztán rátalált a rejtély nyitjára. A pokolban mindenki maga próbált enni, ami méteres nyelű késsel és villával lehetetlen. A mennyországban mindenki a vele szemközt ülőt etette, amaz pedig őt. Egymásnak segítettek, ezáltal önmaguknak is. A tanulság egyértelmű. Rendkívül fontos, hogyan látjuk az embereket és helyzeteket, mert aszerint bánunk velük, ahogy látjuk őket. Többek között ezért emlékeztetek mindig arra, hogy bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Második fejezet. JÓT-ROSSZAT TOVÁBBADUNK A középső gyerek mindig "más" Hadd meséljek el a saját élményeim közül egy eléggé zavarba ejtő történetet. Amikor a középső lányunk körülbelül ötéves lett, megszaporodtak a gondjaink. Amint az köztudott, a középső gyerek mindig "más", és gyakran "nehezen nevelhető". Előre tudtuk, hogy problémák adódhatnak a középső lányunkkal, mert minden barátunk és ismerősünk biztosított bennünket, hogy a középső gyerek "más". Ezt a másságot annak tulajdonítják, hogy nem élvezi a legidősebb gyerek magabiztosságát és önállóságát, sem pedig a legkisebbnek kijáró törődést és figyelmet. Bármit hiszünk is, a gyerekek valójában igyekeznek együttműködni velünk. Ha a szülők úgy gondolják, a középső gyerek más, akkor óhatatlanul másként is bánnak vele. Ha ez történik, akkor egészen bizonyos, hogy a középső gyerek "együttműködik", és kiderül, hogy tényleg különbözik a többiektől. Azt azonban senki sem árulta el nekünk, hogy ez a másság a bánásmódtól függően lesz negatív vagy pozitív. Én a magam részéről a klasszikus felfogásban kezeltem a középső lányunkat. Legalább ezerszer kifakadtam: - Miért nyafog annyit Cindy? Miért nem olyan, mint Suzan és Julie? Miért kell neki másnak lennie? Cindy az egyetlen tőle telhető módon reagált: nyafogott, nyávogott, hisztizett, általában véve követte a tőlünk kapott

részletes útmutatást. Az elején nem volt más, mint a többiek, de mi azzá tettük. Azután tanulmányozni kezdtük az emberi elme működését, és végül megtudtuk, amit a Biblia is hirdet: "Ki mint vet, úgy arat." Megtanultuk, hogy éppúgy nem lehet negatív módon pozitív gyereket nevelni, ahogy az elvetett babból sem lesz krumpli. Gyökeresen megváltoztattuk a hozzáállásunkat. Valahányszor vendég jött, a feleségemmel mindig megkülönböztetett módon mutattuk be Cindyt: - Íme, a kislány, akit mindenki szeret, mert olyan vidám. Mindig mosolyog és nevet. - Aztán: - Gyere, kicsim, mutatkozz be szépen a bácsinak! Ilyenkor Cindy kivillantotta hiányos fogsorát, és közölte: - Ebihalnak hívnak. (Szép kis név egy aranyos kislánynak.) - Ez az aranyos kislány mindig mosolyog és nevet - kezdtük újra. - Vidám és kedves és barátságos. Ugye, kicsim? Cindy mosolyogva bólogatott: - Igen, anya - vagy - igen, apa! (Hiszünk abban, hogy az egyik leghasznosabb és legfontosabb vonás, amelyet kifejleszthetünk gyermekeinkben, a szülők iránti udvariasság és tisztelet. Úgy gondoljuk, a gyermekek számára biztonságot nyújt, ha tudják, hogy a szülőjükként, nem pedig játszópajtásukként tisztelhetnek valakit. Ezért mindig megköveteltük, hogy anyának és apának szólítsanak bennünket.) Egy hónapja alkalmaztuk ezt a módszert, amikor olyan szívet melengető élményt szereztünk, amely egy szülő számára örökre emlékezetes marad. Vendég érkezett, szokás szerint odahívtuk Cindyt, és elmondtuk a szöveget: - Íme, a kislány, akit mindenki szeret. Mutatkozz be szépen a bácsinak! Cindy megragadta a zakóm ujját, és közölte: - Apa, megváltoztattam a nevemet. -Hát hogy hívnak, kicsim? - kérdeztem kissé meglepetten. - Nevető Ebihalnak! - felelte minden addiginál szélesebb mosollyal. Mindkét oldali szomszédaink azt firtatták, mi történt Cindyvel. Nos, valami tényleg történt vele, de csak azután, hogy apa és anya kezdték azt a gyereket látni benne, aki minden szeretetet megérdemel, amit csak adni tudnak. Miután ebbe az új megvilágításba került, vidám, mosolygós kislányként kezeltük - és azzá is vált, megédesíti minden percünket. Igen, aszerint bánunk másokkal, ahogy látjuk őket, ezért rendkívül fontos, hogy megtanuljuk más szemmel nézni az embereket. Három kislány Jó néhány éve, amikor a georgiai Stone Mountain-ban laktunk, a közeli Decaturben volt az irodám. Egyik nap benézett hozzám egy biztosítós barátom. Magával hozta három kislányát, akik három-, öt- és hétévesek lehettek. Pöttyös ruhájukban úgy festettek, mint három baba. Bármilyen hihetetlen, barátom így mutatta be őket: - Ez itt az, aki nem eszik, ez itt az, aki nem fogad szót az anyukájának, ez pedig az, aki folyton bőg. Számomra nem kérdés, hogy ez az ember szerette a lányait. Leolvashattam az arcáról, a tekintetéről, ahogy dédelgette őket vagy játszott velük. Sajnos azonban rossz útmutatást adott nekik. Aszerint bánt velük, ahogy látta őket. Valószínűleg sokat bánkódott amiatt, hogy az egyik "nem eszik", a másik "nem fogad szót az anyukájának", a harmadik pedig "folyton bőg", de sohasem jött rá, mi az oka mindennek. Valóban, ki mint vet, úgy arat, ezért kétszeresen is fontos, hogy megfelelő módon lássuk gyermekeinket, mert ettől függ, mit plántálunk beléjük, az pedig nagymértékben meghatározza, mivé válnak. A texasi Italyben született Linda Isaacben családja, barátai és tanárai korlátozott szellemi képességű törpét láttak, tehát akként is kezelték. A kisegítő iskolában úgy ítélték meg, hogy nem tanítható, ezért is nem is próbáltak sok tudást töltögetni a fejébe. Egyik osztályból a másikba rakosgatták, amíg el nem "végezte" a középiskolát. Adva volt egy százhúsz centis, harmincöt kilós, fekete bőrű lány gimnáziumi érettségivel és első osztályosnak megfelelő ismeretekkel. Ilyen körülmények között nem sok lehetőség várt rá az életben. Azután az édesanyja érintkezésbe lépett a Texasi Rehabilitációs Bizottság munkatársával, Carol Clapp-pel. Linda Dallasba költözött, az egyik nővéréhez, hogy háromhetes pályaalkalmassági vizsgálaton vegyen részt. Egy munkaterápiás programban helyezték el, ahol különféle "magvakat" vetettek el az elméjében. Hamarosan kinőtte a programot, és átirányították az Ipari Vállalkozási Központba. Jelenleg telefonüzeneteket vesz föl, kartonokat rendszerez, és naponta ellenőrzi az előrehaladást. Személyisége megváltozott az új bánásmódtól. Csatlakozott az alacsony növésűek érdekvédelmi szövetségéhez, titkárnő szeretne lenni, imádja az életet, élvezi, amit csinál, és az énképe annyira megjavult, hogy már nem zavarja, ha "Töpörtyű"-nek hívják. Linda Isaac története valószínűleg happy enddel végződik - de vajon elgondolkoztunk-e már, hány embert kényszerít középszerűségre valaki más, aki kedvezőtlen fényben látja, és eszerint bánik vele? Még a főiskolásokba is gátlásokat ültethet egy fellengzős oktató, aki fennhéjázva kijelenti, hogy az évfolyam egy bizonyos százaléka "úgyis megbukik", és az anyagot csak ő tudja jelesre. Nyilván meg sem fordul a fejében, hogy talán tanári alkalmatlanságát igyekszik palástolni a tudálékos halandzsával. Szerintem az ilyen oktatónak szorgalmasabban kéne dolgoznia, és akkor elmondhatná, hogy olyan jó tanár, akinek sok diákja jelesre vizsgázik, és mindegyik tanul valamit az előadásain. Félreértés ne essék, nem azért ágálok, hogy az oktató ész nélkül dicsérje a diákjait, és tényleges előrehaladásuktól függetlenül ujjongjon, amiért olyan biztatóan fejlődnek. Ez a megközelítés sehová sem vezet. Egy nemrégiben San Franciscóban végzett felmérés kiderítette, hogy kisebbségi csoportok tagjainak egyre azt ismételgették, milyen szépen haladnak, holott valójában gyengén teljesítettek. Ez a legkegyetlenebb bánásmód, mert diplomás funkci-

onális analfabétákat "eredményez", akik hiába próbálnak érvényesülni a munkaerőpiacon. Ettől az egyén kiábrándul, elkeseredik, és elég egy-két radikális szólam, máris készen áll arra, hogy a társadalmon vegyen "elégtételt", amiért nem kapott olyan oktatást, amely versenyképessé tette volna. Mi hát a megoldás? Nincs egyszerű válaszom erre a sokrétű közoktatási problémára, de egyvalamit tudok. A diák összes képességét figyelembe véve, türelmesen, együttérzően és szigorúan kell bánnunk vele, mélyrehatóan elemeznünk kell azt, amit tesz, és nem szabad túl sokat bírálgatnunk. A teljesítményt kell bírálni, nem pedig azt, aki teljesít. Röviden, amikor tanulókkal van dolgunk, buzdítsuk őket, de ne hazudjunk, ne vezessük félre őket azzal, hogy a fejlődésüket dicsérjük, amikor épp nem fejlődnek. Bátorítsuk őket azzal, hogy elmondjuk, jobb munkára is képesek, többet tudnak annál, amit egyelőre nyújtanak. Az énképükkel együtt a teljesítményük is változni fog. Több mint huszonhét év oktatói tapasztalata - ebből hosszú időn át alapvetően tanítással foglalkoztam - arról győzött meg, hogy ez a leghatékonyabb módszer arra, hogy maximális teljesítményre ösztönözzük az egyént. Adni kell neki valamit, amihez felnőhet. Meg kell győzni arról, mire képes - és tényleg képes lesz rá. A szülőtől: szeretetet, engedelmességet, hitet, tisztességet A tanítótól: becsületet, hazaszeretetet, kitartást, jó hozzáállást.. tanártól: céltudatosságot, jellemszilárdságot, együttműködést A munkáltatótól: hűséget, megfeszített munkát, odaadást Egy életen át megfelelő táplálékot kell kapnunk! Az értékesítés királynője Mary Kay Ash, a nevét viselő kozmetikai vállalat igazgatótanácsának elnöke pontosan tudja, mennyire fontos, hogy meglássuk másokban a jót és a bennük rejlő képességeket. Tudja, mennyit ér ez mindkét félnek. A háztartási felszerelést forgalmazó Stanley cég termékforgalmazójaként kezdett dolgozni, hogy két kisgyermekét eltartsa. Rettentő nehézkesen indult, de amikor látta, másoknak milyen jól megy az üzlet, tudta, hogy az ő ideje is eljön, és kettőzött erővel dolgozott. Nem sokkal később országos konferenciát tartottak a termékforgalmazóknak Dallasban. Mary kölcsönkért tizenkét dollárt útiköltségre és szállásra. Ezenkívül egy filérje sem volt, és a tizenkét dollárért étkezés nem járt. Sajtot és kekszet vitt magával, hogy három napig legyen mit ennie. A konferencia fantasztikusan lelkesítő volt. Az utolsó este, amikor Mr. Stanley Beverage, a társaság elnöke egy nyúlánk barna szépség fejére illesztette "Az értékesítés királynője" koronáját, Mary Kay olyan elhatározást tett, amely elindította a siker útján. Amikor a kézfogási ceremóniánál Beverage elnökhöz ért, mélyen a szemébe nézett, és így szólt: - Mr. Beverage, ön még nem ismer engem, de ához egy évre ismerni fog, mert jövőre én kapom a koronát. Stanley Beverage valami könnyed megjegyzéssel fogadhatta volna a bejelentést, de tartózkodott a szellemeskedéstől. Alighanem észrevette azt a bizonyos "valamit" Mary Kay tekintetében, miközben kezet fogott vele, mert csak ennyit mondott: - Tudja, én is azt hiszem, hogy sikerülni fog, amit tervez. Sikerült is. Mary Kay fényes pályát futott be ennél a cégnél, majd egy másiknál. Aztán "visszavonult" a termékforgalmazástól, de pihenés helyett egy hónapon át napi tizenkét órát dolgozott. Egy-két napig elmélkedett, hogy összeszedje a gondolatait, elővett egy nagyalakú jegyzettömböt, és "kalkulálni" kezdett. Listába gyűjtötte mindazokat a dolgokat, amelyek tetszettek neki az általa addig képviselt vállalatoknál. Papírra vetette mindazt, amit fontosnak tartott egy nő számára, aki értékesítési pályán akar dolgozni. Összeírta, mit szeretne csinálni, megvalósítani, elérni, ha önállósítja magát. Úgy döntött, saját céget indít, és olyan alapokra építi, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek hasznosítsák a szépséget és képességet - azt, amit ő minden nőben látott. Úgy érezte, sokkal jobb és sokkal fontosabb feltárnia másokban azt, ami bennük eleve megtalálható, mintsem átadnia nekik valamit önmagából. Mary Kay úgy látta, a nők képesek nagy összegeket keresni, megszerezni maguknak mindenféle fényűzést, akár egy Cadillacet is. 1963 augusztusában korlátozott anyagiakkal, de korlátlan hittel fogott neki vállalkozásának. Az esztendő végére körülbelül hatvanezer dollár értékű árut adott el. 1973-ban a vállalat nyolcvannyolcmillió dollár éves árbevételt ért el, és közel negyvenezer szaktanácsadó képviseli az Egyesült Államok minden részén. Ez a siker sok mindennel magyarázható, de az egész azzal kezdődött, hogy egy ember valami különlegeset látott Mary Kayben. A dolog folytatódott és egyre terebélyesedett, mert Mary Kay megfelelően ismerte fel az összefüggéseket. Arra tanítja munkatársait, hogy első Isten, máso dik a család, harmadik a cég. Ő is hallatlan képessé geket látott és lát az embereiben, akikkel ennek megfelelően bánik. Így aztán akár rózsaszínű Cadil lackel is furikázhatnak. Tudod, mennyire félsz az emberektől! Egy dél-carolinai áruházban történt eset hasonló tanulságot rejt. Karácsony előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Egy édesanya ötéves kislányával valami termékbemutatót figyelt. Az asszonyt annyira lekötötte a demonstráció, hogy nem tartotta szemmel a gyereket, aki egy-két méternyire elsodródott tőle a sokadalomban. A mama hamarosan hiányolni kezdte, körülnézett, megpillantotta, egyetlen ugrással mellette termett, és idegesen felcsattant: - Jössz ide azonnal, tudod, mennyire félsz az emberektől! Az ember el se hinné, mennyi mindentől tanul meg félni a gyerek, mire felnő. Kézenfekvő a megállapítás, hogy mi plántáljuk a félelmet - kézenfekvő, ha már tudjuk. Be kell vallanom bűnömet, miként már középső lányom kapcsán is tettem, magam is sokszor elkövettem efféle hibát, amíg valaki föl nem világosított. Akkor aztán megdöbbentem, miért nem jöttem rá erre magamtól is. Minden pofonegyszerűnek látszik - ha már tudja az ember. Sokszor mondják, hogy utólag könnyű okosnak lenni, és azt is, hogy ennek semmi értelme. Ez csak részben igaz. Az utólagos okoskodás igen hasznos, ha tanulunk belőle, és még többet ér, ha valaki más tapasztalataiból tanulunk. Ha nem így lenne, minden nemzedéknek újra föl kellene találnia a kereket. Az osztozkodás kifizetődő

Anderson őrnagy, az amerikai függetlenségi háború hőse önzetlenül megnyitotta magánkönyvtárát azon környékbeli fiatalemberek előtt, akik gyarapítani akarták ismereteiket. Az egyik ifjú, egy skót legény, aki szombat délelőttönként Anderson őrnagy otthonába látogatott, rendkívül hálásan fogadta a lehetőséget, hogy olvasással töltheti a napot. Nyilván sokat tanult, mert Andrew Carnegie az amerikai történelem egyik legeredményesebb és leggazdagabb egyéniségévé nőtte ki magát. Negyvenhárom milliomos köszönhette neki a vagyonát egy olyan korszakban, amikor a milliomos igazán ritka jelenség volt. Carnegie azonban más módon is segített másoknak. Egyesült Államok-szerte könyvtárakat alapított. Nagylelkűségének még ma is ezrek és ezrek látják hasznát. Igen, ha meglátjuk másokban a képességet, azután igyekszünk gyarapítani és kibontakoztatni azt, azzal rengeteget segíthetünk. A leginkább figyelemre méltó mozzanat természetesen az, hogy minél többet adunk tovább másoknak, annál több marad meg nekünk is. Példa erre Charles Percy, aki harminckilenc évesen lett a Bell és Howell elnöke. Felküzdötte magát a vállalati ranglétrán, közben hírnevet és vagyont szerzett. Végül a szenátorságig vitte. Érdekes, hogy leggyakrabban azt a szinte természetfölötti képességét említik, amellyel felismeri a másokban szunnyadó tehetséget, és az illetőt annak kiaknázására ösztönzi. Ez a magatartás átmenetileg háttérbe szoríthatja az embert a reflektorfény helyett. Ezt bizonyítja Chris Chattaway, a "nyúl", aki kulcsszerepet játszott az egymérföldes síkfutás négyperces rekordjának megdöntésében. Chattaway az első három körben kifullasztotta magát, de olyan iramot diktált Roger Bannisternek, hogy az áttörhette az áttörhetetlennek tartott négyperces határt. Bannister ezzel nemzetközi hírnevet szerzett, Chattaway pedig többé-kevésbé árnyékban maradt. Azóta mintegy ötszáz versenyen futották négy percnél rövidebb idő alatt ezt a távot, de immár mindörökre Chattaway az egyetlen, aki önfeláldozóan felvezette a mezőnyt, ezáltal lehetővé tette az álomhatár átlépését. Két súlyos fiaskó Egy alig ismert főiskolai tanár arról álmodott, hogy tökéletes hallókészülékkel lepi meg imádott feleségét, aki nagyothallott. Minden megtakarított fillérét és minden szabad percét erre a munkára áldozta. Ma már tudjuk, hogy vállalkozását nem koronázta siker, de amit elért, azt semmi szín alatt nem nevezhetjük kudarcnak. Alexander Graham Bell egy célt elvétett ugyan, de az emberiség óriási hasznot húzott fáradozásaiból, mert Bell odaadóan igyekezett megoldást találni valaki más bajára. Egyvalakinek akart segíteni, és ez nem sikerült. Ehelyett millióknak segített. Néhány évvel korábban egy Wilhelm Reiss nevű német feltaláló tökéletesített egy vezetékes hangtovábbító eszközt. Ha két elektródot két ezredmilliméterrel közelebb helyez egymáshoz, hogy érintkezhessenek, akkor tulajdonképpen ő találta volna fel a telefont. A sors szeszélyéből alig egy hajszálnyival maradt le a halhatatlanságról. Elgondolkoztató a kérdés: mi történhetett volna, ha Reisst is ugyanaz az indíték készteti munkára, mint Bellt? Vajon "véletlenül" nem érintkezhetett volna az a két elektród? Sohasem fogjuk megtudni. Helyettes védnök David Smith barátom néhány éve fölhívott, és megkérdezte, elvállalnám-e a helyettes védnöki tisztet egy jótékonysági szervezet az évi bálján. Mókásan azt feleltem, mindig is arról ábrándoztam, hogy egyszer helyettes védnök legyek. - Tudod, ez az év legnagyobb horderejű eseménye - magyarázta a barátom -, és egy helyi politikus megígérte, hogy eljön, de nem biztos, hogy szabaddá tudja tenni magát. Nagyszabású, szmokingos, estélyis, szalonzenekaros esemény volt. Feleségemmel elég korán érkeztünk, és megdöbbenve figyeltük, milyen kecsesen, elegánsan táncol David. Nyilvánvaló örömmel, de kissé zavartan fogadta áradozó megjegyzéseinket. Végül kibökte, hogy egy időben társastáncot tanított. Ráeszméltem, hogy bár évek óta látom, jóformán nem is ismerem. Némi rábeszélésre kötélnek állt, és elmesélte élettörténetét. Elmondta, hogy tizenhat évesen kimaradt az iskolából. Segítenie kellett a testvérei eltartásában. Huszonkét éves fejjel ült vissza az iskolapadba, huszonöt esztendősen érettségizett. Megtudtuk, hogy három leánya közül kettő általános iskolai tanár, az egyikük egyetemi diplomát szerzett. Szemlátomást - és teljes joggal - büszke volt a családjára. A legérdekesebb azonban az életkora volt: nem sok ilyen szorgosan dolgozó hatvanhat évessel találkoztam. David a kertészünk, és története több tanulsággal is szolgál. Megerősíti azt az igazságot, hogy nem ítélhetünk meg egy könyvet a kötéséről. Azt is bizonyítja, hogy bármilyen becsületes munkának méltóságot ad, ha úgy végezzük. A kertészkedést nem mindenki tartja fényes karriernek, de David Smith ebből élt és taníttatta három leányát. További tanulság, hogy a lehetőség az emberben, nem pedig a feladatban rejtőzik. David jó munkát végez, és mások vevők a szolgálataira. A lényeg azonban az, hogy David azt akarta, a lányai többre vigyék, ezért többet adott nekik magából. Végeredményben mindenki jól járt. Érdekes azokra a gyerekekre gondolni, akik többet kapnak az élettől, mert David Smith tanult, aztán taníttatta a lányait, akik tanítják a gyerekeket, akik... Óvakodjunk-e a börtöntölteléktől? Társadalmunk furcsán vélekedik az igazságról. Azt mondjuk, ha valaki bűncselekményt követ el, büntetést érdemel. Ezzel több okból is egyetértek. A társadalom azonban egy lépéssel továbbmegy azoknak az elbírálásában, akik már vezekeltek a bűneikért. Azt mondjuk ugyan: "Rendben, most már kvittek vagyunk, megszegted a törvényt, megfizetted az árát, és ezzel vége", valójában azonban a legtöbb esetben nincs vége. A társadalom - vagy roszindulatból, vagy tudatlanságból - továbbra is úgy bánik a volt elítélttel, hogy az USA egyes államaiban a szabadságvesztésüket letöltöttek több mint nyolcvan százaléka visszakerül a börtönbe. Nehezen tudom elhinni, hogy ennyi ember azért záratja ismét be magát, mert jobb szeret a rácsok mögött, mint szabadon. Ha egy volt elítélt közli az igazságot reménybeli munkáltatójával, a túlnyomó többség nem ad neki második lehetőséget. Ha elhallgatja sötét múltját, az óhatatlanul is napvilágra kerül, és az illető gyakran teljesítményétől szinte függetlenül elveszíti az állását. Egyszerű okból. Hajlamosak vagyunk csak az elítéltet látni, és a "volt" szócskáról megfeledkezni. Ránézünk az illetőre, és újra meg újra ez villan át az agyunkon: "Ez itt egy börtöntöltelék, egy tolvaj, csaló, szélhá-

mos." Ne feledjük: aszerint bánunk az emberekkel, ahogy látjuk őket. Ha tehát a volt elítéltben tolvajt látunk, ez sugárzik belőlünk. Vegyük hozzá ehhez a vélt és valós sérelmek iránti túlérzékenységet, és kész a robbanásveszélyes helyzet. Ha az érintettek becsületesen igyekeznek alkalmazkodni, csalódások sorozata után gyakran kezdik megideologizálni a helyzetüket. Valahogy így okoskodnak: "Mindenki tudja, hogy ültem, tehát senki sem bízik bennem. Azt hiszik, újra megszédülök, ezért árgus szemekkel figyelnek. Az első botlásnál kipenderítenek innét. Jobb, ha időben szerzek egy kis pénzt, és erre csak egy mód van. Egyébként meg is érdemlik." Ez az érvelés egyenesen a bűnözéshez és a börtönbe vezet. Ez hát a probléma, most pedig nézzünk egy megoldást. Először is összpontosítsunk arra, hogy felkészítsük az illetőt a társadalomba való sikeres visszatérésre - elfogult vagyok, de azt hiszem, erre módfelett alkalmas a könyvemre alapozott személyiségfejlesztő tanfolyam - ahelyett, hogy csupán megbüntetnénk a hibájáért, amelyet a társadalom tagjaként elkövetett. Másodszor, merítsünk abból a forrásból, amelyhez annyi problémánk megoldásakor nyúlunk, a Szent Bibliából. Az evangéliumban (Lk, 17.3) Jézus arra int, hogy ha atyánkfia vetkezik ellenünk, figyelmeztessük (azaz büntessük meg), és ha megbánja (tehát felismeri a hibáját), bocsássunk meg neki, és kezeljük ennek megfelelően. A megoldás másik fele megtalálható János evan géliuma nyolcadik részének első néhány versében. Az írástudók és a farizeusok házasságtörésen értek egy asszonyt. Tudták, hogy Mózes törvénye azt parancsolja, kövezzék meg. Odavezették Jézushoz, hogy mondja meg, mit tegyenek vele. Jézus először nem válaszolt, hanem lehajolt, és ujjával írt a földre. Az asszony vádlói továbbra is faggatták, erre felegyenesedett, és ezt mondta nekik: "Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ." És lehajolva tovább írt a földre. A Biblia megkapó egyszerűséggel ezt írja: "Azok pedig ezt hallva, és mivel lelkiismeretük vádolta őket, egymás után kimentek." Biztosan hallottuk már, hogy azt látjuk másokban, ami bennünk is megtalálható. Keressük másokban a jót - ez a legjobb módja, hogy magunkban megtaláljuk. A legtöbben kettős mércével mérünk Egy pék gyanút fogott, hogy a gazda, aki vajat szállít neki, megrövidíti. Gondosan ellenőrizte a szállítmány súlyát, és gyanúja igazolódott. Felháborodásában rendőrért kiáltott, és a gazdát letartóztatták. A tárgyaláson a bíró elégedetten hallgatta a vádlott védekezését, amely megszégyenítette a péket. A gazda ugyanis egyéb mérőeszköz híján egyszerű kézimérleget használt, ellensúlynak pedig azt az egyfontos veknit, amelyet naponta a péktől vásárolt. Sok börtönviselt embert főként az különböztet meg a büntetlen előéletűektől, hogy az utóbbiakat sohasem kapták rajta. Sokkal többen viselnék a volt elítéltek bélyegét, ha nyakon csípték volna őket, amikor csaltak az adóbevallásnál. Jó néhányan nélkülözni lennének kénytelenek a gépjárművezetői jogosítványukat, ha lebuktak volna, amikor túllépték a sebességhatárt - a CB-rádió elterjedése óta sajnos a suhancok is tudják, hogyan bújhatnak ki a törvény alól -, áthajtottak a piroson, vagy alkoholos állapotban ültek a volán mögé. Nyomatékosan megismétlem: a törvényszegésért szerintem is büntetés jár, de a méltányosság azt kívánja, hogy azután tekintsük úgy, az elkövető rendezte a számláját. Ezzel bizalmat szavazunk neki, ami segít helyreállítani az önbizalmát. Ekkor pedig sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy képes a társadalom hasznos tagjává válni. Sok függ attól, ahogy látjuk őt. A börtönviselt egyén valójában sokunknál előbbrevaló, mert ő valamiképp törlesztette az adósságát, míg mi nem, mert minket nem füleltek le. Meggyőződésem, hogy a legerősebb elrettentő eszköz az első ízben elítélt fiatalkorú elkövetők esetében valamilyen munka vagy szabadságvesztés kiszabása. Határozottan támogatja ezt az alapelvet az Amerikai Jellemformálási Intézet is, amelynek tanári segédletnek szánt tanfolyama arra az elméletre épül, miszerint "azok az iskoláskorúak, akiket megtanítanak cselekedeteik valószínű következményeire, megtanulnak viselkedni". A tanfolyamot az óvodától az ötödik osztályig több mint ötszáz oktatási intézményben tesztelték. Az indianapolisi 63. számú általános iskola kiválóan példázza ennek a megközelítésnek a hatékonyságát. A U. S. News and World Report 1976. június 14-i száma szerint 1970-ig "az épület zavargások sújtotta területre emlékeztetett. Sok ablakot betörtek, az üveget farostlemezzel pó tolták... A diákok goromba, udvariatlan, sértő han got használtak a pedagógusokkal szemben... Semmire sem becsülték az iskolájukat". "1970 óta - folytatódik a cikk - nem egészen száz dollár értékű üvegkár keletkezett, az is véletlenül... A diákok most tisztelettel együttműködnek tanáraikkal, a mindenki egyért, egy mindenkiért elve látszik érvényesülni." Ez a szemlélet az óvodában és a tizenhat éveseknél egyaránt hatásos. Sietek hozzátenni, hogy ez a praktikus megközelítés még inkább csökkentené a bűnözést, ha zsenge korban, a családi otthon falai között már a szülők elkezdenék. Mint dr. James Dobson oly meggyőzően fejtegeti Dare to Discipline (Merjünk fegyelmezni!) című könyvében, erre mód is lenne, ha megértenénk, hogy a fegyelmezés a gyermek érdekében, nem pedig vele szemben történik. William Glasser, az úgynevezett realitásterápia atyja hangsúlyozza, hogy a szülőknek meg kéne érteniük, a fegyelmezés célpontja a gyermek kifogásolható viselkedése, javító szándékú szeretetnek tekinthető, és ekként az egyén számára is elfogadható. A büntetés az egyénre irányul, ellenséges támadásnak tekinthető, ezért neheztelést vált ki. A gyermekkel okvetlenül meg kell értetni a kettő közötti különbséget, ezért Glasser doktor azt javasolja, a fegyelmezést zárjuk le szeretetteljesen. Ez lehetővé teszi a szülő számára, hogy kifejezze a gyermek iránti megbecsülését. Jó vagy rossz irányban, pozitívan vagy negatívan, de mindenképpen befolyásoljuk a másikat. Többek között ezért olyan fontos, hogy kellő nézőpontból, megfelelő hozzáállással szemléljük embertársainkat. Szerepet játszunk mindazok életében, akikkel érintkezésbe kerülünk. Ami azt illeti, könnyen előfordulhat, hogy a jövőjük kulcsát tartjuk a kezünkben. A következő történet gyönyörűen szemlélteti mind az ebben rejlő lehetőséget, mind a felelősséget, ami együtt jár vele. Kérem a kulcsot! Egy öregember ült a székesegyház orgonájánál. Alkonyodott. A gyakorlott orgonista szomorú, mélabús dalokat játszott, mert tudta, hogy hamarosan fölváltja egy fiatal. Szürkületkor fiatal férfi toppant be a templom hátsó bejáratán. Az öreg

észrevette az érkezését, kivette a kulcsot az orgonából, zsebre süllyesztette, és lassan megindult az épület végébe. Amikor elhaladt a jövevény mellett, az kinyújtotta a kezét, és így szólt: - Kérem a kulcsot! Az öreg átadta neki, ő pedig sietős léptekkel az orgonához ment, egy röpke pillanatra megállt, majd a billentyűsorok elé ült, helyére illesztette a kulcsot, és játszani kezdett. Az öreg is ügyesen és nagyon szépen játszott, de a fiatal egyszerűen zseniálisan. Soha nem hallott muzsika áradt a sípokból. Betöltötte a katedrálist, a várost, de még a környéket is. A világ először ámulhatott Johann Sebastian Bach zenéjén. Az öreg arcán könnyek gördültek le. - Mi lett volna, jaj, mi lett volna, ha nem adom oda a mesternek a kulcsot? Természetesen odaadta neki, és a fiatal természetesen fel is használta azt a kulcsot. Kijózanító gondolat, hogy mások jövőjének kulcsát tartjuk a kezünkben. Nem vagyunk egyedül a világon. Cselekedeteink másokat befolyásolnak, akik közül sokakat soha nem is fogunk megismerni. Ezért kötelességünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk mindazzal, ami túlmutat saját létünk határain. Harmadik fejezet. A LEGFONTOSABB MÁSIK Rómeó otthon Sok évvel ezelőtt volt egy barátom, aki folyton félrelépett, és emiatt otthon állandóan vihar tombolt. A városban boldognak hitték, de valójában minden volt, csak boldog nem. Útjaink néhány esztendőre elváltak, és amikor legközelebb találkoztunk, barátomat mintha kicserélték volna. Boldogabb, nyugodtabb és sokkal sikeresebb volt, mint azelőtt. Természetesen rögtön azt firtattam, mi történt vele. Lelkesen újságolta, hogy talált magának egy gyönyörű, de magányos, mellőzött asszonykát, aki egy önző fráterhez ment férjhez, de ő "bevetette magát", hevesen udvarolni kezdett a kicsikének, és pompásan alakulnak a dolgok. Alaposan kiélvezte megütközésemet, majd elmagyarázta, hogy az a menyecske idestova tizenöt éve a felesége. Fellélegeztem, de végképp semmit sem értettem. Újabb kérdésemre egyszerű magyarázatot kaptam, amely azonban napjaink legtöbb házassági problémájára megoldást kínál. - Tudod, Zig - mondta a barátom -, fölfedeztem, hogy ha figyelmesen és körültekintően bánok a nejemmel, ha ugyanúgy udvarolok, ugyanolyan kedves dolgokat mondok neki és teszek érte, mint más nőknek, akkor gyönyört és boldogságot találok az otthonomban. Kijelentette, hogy az a legcsodásabb a világon, ha az ember kizárólag a magáénak tudhat, akként szerethet, becsülhet és fogadhat bizalmába valakit. Erre én is rámondom az áment! Ezt a fajta szeretetet a társunk iránti maradéktalan, "vak" hűség bizonyítja. Meggyőződésem, hogy a boldogság, biztonság, lelki béke mind-mind hűséget feltételez. Feleségemmel mindketten úgy érezzük, hogy teljesen megnyomorítana bennünket, ha bármi kétség merülne fel bennünk egymás hűségét illetően. Sajnos sok férj és feleség kedvesen, figyelmesen bánik munkatársakkal, eladókkal, titkárnőkkel, postásokkal, sőt, vadidegenekkel is, de egymással gyakran vagy kurtán-furcsán beszélnek, vagy szinte levegőnek nézik a másikat. Hogy miért? Megkísérlek választ adni a kérdésre, és javaslok néhány megoldást annak a harmincegy csodálatos évnek az alapján, amelyet azzal a gyönyörű nővel tölthettem, akit Isten szeretnem és becsülnöm engedett. Ő a legfontosabb személy az életemben, és napról napra közelebb kerülünk egymáshoz. Azért említem ezt, mert remélem, hogy azok a gondolatok, amelyeket kifejtek, olvasóimnak és szeretteiknek is jelentenek valamit. Nehéz elhinnem, hogy bármely felelősségteljes házasember vagy férjes asszony eredményesen és boldogan élhet a párjával kialakított harmonikus kapcsolat nélkül. Mivel a házasság a család, a család pedig a társadalom alapja, ez a fejezet talán a legfontosabb az egész könyvben. (Dr. Paul Pepense nyilatkozta a Time magazin 1970. december 29-i számában: "A történelemből láthatjuk, hogy egyetlen társadalom sem tudott fennmaradni, miután családi élete leromlott.") Rendkívül fontos, hogyan látjuk társunkat, bánunk vele és értünk szót egymással. Ami azt illeti, ez a kapcsolat minden más kapcsolatnál inkább befolyásolja sikerünket és boldogságunkat. Nos, hogyan látjuk férjünket Vagy feleségünket? Hogyan látjuk egymást mint házaspár vagy mint család? Nem akarom a szakértőt játszani, de tapasztalataim és megfigyeléseim alapján a legtöbb házassági problémának három lehetséges okát látom. Először is, a legtöbb férj és feleség egy idő múltán hozzászokik házastársa közelségéhez. Úgy gondolja, minden rendben, a másikra mindig számíthat. Nyilvánvalóan nem mindig, mert tíz házasságból négy válással végződik, sok másik pedig csak névleg létezik. Másodszor, környezetünk is szítja a problémát. Sok ismerősünk régimódian érzelgős, puhány dolognak 1 ártja, hogy őszinte szeretetet és figyelmet mutasson házastársa iránt. Humoristák kedvenc céltáblája a házasság intézménye, külön nyilakat tartogatnak a feleségek és anyósok számára. Harmadszor, bizonytalanságot szül a változó közerkölcs, amely elismeri a szabad szerelmet, a házasság nélküli együttélést, a házasságon kívüli nemi kapcsolatokat, a merő unaloműzésből folytatott párcserét. A nők még azt is kiharcolták, hogy házasságkötés után hivatalosan is megtarthassák leánykori nevüket, így ha később elválnak, nem olyan "macerás" a bankszámlák, hitelkártyák stb. ügyintézése. Ezt nevezem előre beprogramozott kudarcnak. Mi is az a szerelem? Mivel a szerelem az a szilárd alap, amelyre minden jó házasság épül, nézzük meg egy pillanatra a szerelmet. A költők írnak róla, az énekesek dalolnak róla, mindenki beszél róla, és gyakorlatilag mindenkinek - engem is beleértve - megvan a maga elképzelése, hogy mi is ez a dolog. A korinthusiakhoz írott első levél tizenharmadik része gyönyörű képet ad arról, mit jelent igazán szeretni. A Példabeszédek könyve arra tanít, hogy a szeretet elfedez minden bűnt. Jé zus Krisztus azt mondta: "Először szeresd az Urat, a te Istenedet, másodszor szeresd felebarátodat, mint önmagadat." János

evangéliuma (3,16) a szeretet netovábbját fogalmazza meg. Pszichológusok és házassági tanácsadók szerint az apa és az anya azzal tehetik a legtöbbet gyermekeikért, ha szeretik egymást. Hangsúlyozzák, hogy a gyermekek sokkal inkább biztonságban érzik magukat, ha tudják, hogy szüleik szeretik egymást, még akkor is, ha ez a szeretet a gyermekekre nem terjed ki. A gyermek érzi, hogy anya és apa együttesen biztonságot nyújtanak, és neki soha nem kell szembenéznie a megrázkódtatással, amelyet az jelent, ha választania kell a két szülő között. Manapság annyira egy kalap alá veszik a szerelmet és a nemiséget, hogy sokan azt hiszik, rokon értelmű szavak. Nyilvánvalóan nem azok. A szerelem a másik iránti teljesen önzetlen érzés. A kéjvágy abszolút önző. A Biblia sohasem említi együtt a kettőt, de a modern ember önző és kereskedelmi érdekből folyton összekapcsolja. Bár a szerelem fontosságát egyetemlegesen elismerik - teológusok és tudósok éppúgy, mint az utca embere -, alig rendelkezünk valami útmutatással arra nézve, hogyan tartósítsuk a házasságot, amelyet Isten férfi és nő eszményi kapcsolatának nyilatkoztatott ki. Sokan sírig tartó szerelemről szavalnak, amikor gyűrűt váltanak, majd rövidesen egymás torkának esnek. Személyes meggyőződésem, hogy kezdetben az ilyen szerelem is őszinte, de a szerelem éppúgy elhervad, ha nem ápolják, mint egy virág, fa vagy bokor. Hiszem, hogy a boldog házasság jobb tanárt, orvost, lelkészt, edzőt, háziasszonyt, kamionsofőrt, titkárnőt, üzletkötőt eredményez. Abban is hiszek, hogy a boldogtalan házasság meghiúsítja a házasfelek minden egyéb irányú erőfeszítését, lerontja teljesítményüket. George W. Crane pszichológus szerint a szerelmet a szerető cselekedetek és megnyilvánulások táplálják. Egyetértek, a szerelem az ezüsthöz hasonlóan megfeketedik, ha nem fényesítik naponta a figyelem, érdeklődés és szeretet kifejeződései. Sajnos, sok házaspár annyira magától értetődőnek tekinti egymás jelenlétét, hogy közéjük férkőzik a házasság legveszedelmesebb rombolója, az unalom. Íme, az igaz szerelem! Dr. Crane úgy véli, sok házasság holtpontra jut, majd a házasfelek ismét egymásba szeretnek. Ha erkölcsileg felelősségteljes emberek, akik meg kívánják menteni házasságukat, kötelességérzetből újabb udvarlási folyamatba bocsátkoznak. Crane aláhúzza, hogy a szeretet fizikai kifejezésének és kimutatásának felelőssége a szó szoros értelmében visszahozza az életükbe a szerelmet. Ezek szerint, ha elég gyakran, elég határozottan és elég sokáig tápláljuk a szerelmet, akkor házasságunk pozitív mozzanatai erősödnek, a negatívak pedig gyengülnek. Erre a kijelentésre lelkesen bólogatni tudok. A későbbi részekben majd alátámasztjuk William James megállapítását: "Az ember nem azért énekel, mert boldog, hanem azért boldog, mert énekel." James bizonygatja, hogy a fizikai kifejeződés mentális elfogadást von maga után. Dale Carnegie szerint: "Cselekedjünk lelkesen, és fellelkesedünk." Jelen esetben ezt ekként módosítjuk: cselekedjünk szerelmesen, és azon kapjuk magunkat, hogy szerelmesek vagyunk. A házasélet legszebb megnyilvánulását tizenhárom évvel ezelőtt lelkész bátyámnál láttam. Gyermekkori szerelme és akkor már harminchárom éve felesége, Jewell tíznapos utazásból tért haza. Az indianai Michigan Cityben járt, a lányuknál, aki akkor szült először. Most fordult elő első ízben, hogy a bátyám és a felesége egy időre elváltak. Amikor Jewell kiszállt a kocsiból, és a ház felé indult, a bátyám az ajtócsapódás hallatán kisietett. Az előkertben találkoztak, összeölelkeztek, úgy sírtak, mint két kisbaba, és megfogadták, hogy soha többé nem válnak el egymástól. Be kell vallanom, hogy az én szemem is erősen nedvedzett, ahogy ezt a spontán érzelmi kitörést láttam. Milyen kár, hogy a kis vidéki prédikátor és élete párja közötti jelenetet nem örökítette meg filmszalag, hogy minden családi otthonba eljuthasson! De szép is lett volna, ha mindenki láthatja, milyen a szerelem, az igaz szerelem. A szerelem, amely kamaszkorban csírázott ki, a felnőttség küszöbén szökkent szárba, harmincon túl érett meg, és az élet delén teljesedett ki. Az igaz szerelem fejlődési és gyarapodási folyamat, amely magába foglal minden ismert érzelmet, problémát, örömet és diadalt. Gyakran inkább nehéz, mint könnyű, inkább követel, mint ad, inkább korlátoz, mint felszabadít, és sokszor több gondot hoz magával, mint derűt. Ez volt az eset Hule és Jewell Ziglar háza táján is. Sokszor úgy érezték, nem bírják tovább cérnával. Amikor ez bekövetkezett - mert bizony, bekövetkezett -, csomót kötöttek annak a cérnának a végére, és jól megkapaszkodtak benne. Az asszony gyerekeket szült, főzött és vasalt a családra, és mindenben rendíthetetlen hittel és szeretettel támogatta a férjét. A férfi pedig mindenét odaadta neki. Szerette, tisztelte, becézte, udvarolt neki, becsben tartotta, mint egy ékszert, hiszen "Jewell" ékszert jelent. Öt fiú meg egy lány sok kiadást, időt és szerető szigort igényel, de együtt, a mindenható Istenbe vetett megingathatatlan hittel gyönyörű családot neveltek. Bárkit lelkesíthet a nyilvánvaló szeretet, amely ezt az odaadó házaspárt és a család minden tagját összefűzi. Még sohasem láttam ennyi szeretetet és derűt egyetlen kis közösségben. Nem is kell más szórakozás, ha a gyerekek és unokák összejönnek. Hule átveszi a terepet, és bár hivatalosan az én kenyerem a beszéd a Ziglar rokonságban, készséggel elismerem, hogy amikor a bátyám mesélni kezd, tüstént háttérbe húzódom. Órákon át mulattat kicsiket és nagyokat. Szavaiból kiviláglik a szeretet, amely mintha arra intené ezt a megvadult világot, hogy fedezze fel újra a régi értékeket. Arra sürget, hogy ismerjük el a lehetőséget és a felelősséget, amelyet Isten szánt nekünk, amikor szentesítette a családot, mint egységet, és kinyilatkoztatta, hogy nem jó az embernek egyedül lennie. Mint láthatjuk, valóban bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Ugyebár, mindannyian azt akarjuk, hogy őszintén szeressenek, és mi is őszintén szeressünk valaki mást! Amit tényleg elhiszek Gyakran tapasztaljuk, hogy egy-egy könyvet vagy filmet "minden idők legszebb szerelmi történeteként" hirdetnek. Nyilván nem minden ilyen állítás igaz, de az is nyilvánvaló, hogy egyszer megszületett vagy meg fog születni minden idők legszebb szerelmi története. Szilárd meggyőződésem azonban, hogy az igazán szép szerelmi történeteket nem mesélték és nem mesélik el. Átélik azokat, minél távolabb a nyomtatott sajtótól, a tévéképernyőtől és a filmvászontól. Az ok egyszerű. Ha egy férj és feleség igazán törődik egymással, ha minden és mindenki más fölé helyezi a társát, eszébe sem jut kiteregetni életét és szerelme részleteit. Elképzelhetetlen, hogy egy jó érzésű, szerető férj vagy feleség fejében

megfordul jon, hogy bárki más - még kevésbé ország-világ - elé tárja a számtalan módot, amellyel kimutatják és megosztják a társuk iránti mélységes szeretetet. Ha egy bensőséges, meghitt, gyönyörű kapcsolatot közprédává tennének, az lealacsonyítaná, közönségessé silányítaná a kötést, amelyet a mindenható Isten szentnek nyilvánított. Az igaz szerelem gyönyörű és teljesen bizalmas. Mint mostanára minden olvasóm rájöhetett, régimódi alak vagyok, aki hisz Istenben, családban és hazában meg abban, hogy az az eskü - miszerint jóban-rosszban... - nem csupán üres szó. Hanem lehetőség arra, hogy együtt maradva gyarapodjunk tovább. Ahogy a finom acélt csak hideg és meleg edzi meg igazán, és az országúthoz hozzátartoznak a hegyek, völgyek, kanyarok, úgy a szerelem és házasság is megpróbáltatások közepette halad előre. Ezért olyan lehangoló látvány, ha fiatalok vadházassággal vagy kommunaélettel űznek csúfot Isten törvényéből. Vagy ha már itt tartunk, az se jobb, ha az első összezörrenés után búcsút intenek, holott még annyi idejük se volt, hogy megismerjék egymást, a szerelemről nem is beszélve. Fogalmuk sincs, mit jelent két felelősségteljes ember szerelme. Nem tanultak meg különbséget tenni szerelem és szeretkezés között - talán egymáshoz illenek, talán egyáltalán nem. Ha a testiség a szerelem megnyilvánulása, és a szent házasságban teljesedik be, akkor szép és Isten szándéka szerint való. Ha a kéjvágy kifejeződése, akkor állati és önző. A szerelem - ellentétben a költő és forgatókönyvíró véleményével - nem azonnali érzés. Részemről első látásra vonzódtam az én gyönyörű Piroskámhoz. Az udvarlás alatt és házasságunk első éveiben azt hittem, szeretem, de az igazat megvallva, csak huszonöt év után jöttem rá, mi a szerelem. November 26-án újabb házassági évfordulót ünneplünk, és szerelmünk most is napról napra erősödik. Most is ő a legeslegszebb, legérdekesebb és legizgatóbb nő, akit valaha láttam. Ha választanom kell, hogy vele töltsek öt percet, vagy valami mást csináljak, minden alkalommal ő nyer. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindig mindenben egyetértünk, mert hazudnék. Azt sem jelenti, hogy nincs köztünk vita, mert van. De az igaz, hogy nézeteltéréseinkbe soha nem vegyült rosszindulat vagy keserűség. Hogy mindketten készségesen elismerjük, ha hibáztunk vagy tévedtünk, és bocsánatot kérünk érte. Hogy élvezzük egymás társaságát, és eléggé szeretjük egymást, hogy a másikat helyezzük előtérbe. Soha nem válunk el vagy térünk nyugovóra anélkül, hogy elsimítanánk a véleménykülönbségeket és megerősítenénk szerelmünket. Mindketten hálásak vagyunk Istennek, amiért engedte, hogy ennyi éven át építgessük kapcsolatunkat és fölfedezzük, mi az igazi szerelem. Azért imádkozunk, hogy még sok éven át maradhassunk együtt, mielőtt egymás kezét fogva útnak indulunk az öröklétbe. Néhány józan tanács férjnek és feleségnek Lássunk egy módszert, amelyet a boldog házasság fel- vagy újjáépítésekor lépésről lépésre követhetünk. 1. Emlékszünk még, mit csináltunk, mielőtt öszszeházasodtunk? Emlékszünk, hogyan igyekeztünk a legelőnyösebb oldalunkat mutatni, illedelmesen, figyelmesen, előzékenyen és kedvesen viselkedni? Mindez kiváló arra, hogy házasságunkat tartósan megszilárdítsa. Még ha pillanatnyilag megingott is, ismét helyreállíthatjuk. 2. Mary Crowley írja Moments With Mary (Pillanatok Maryvel) című gyönyörű könyvében, hogy a házasság nem ötven-ötven, hanem száz-száz százalékos ügylet. A férj száz százalékot visz a házasságba, a feleség úgyszintén. 3. Kezdjünk és fejezzünk be minden napot a há zastársi szeretet kinyilvánításával, és a nap folya mán, ha lehetséges, szánjunk három percet egy tele fonra, hogy halljuk a másik hangját, és kifejezzük szerelmünket. Akkor a legjobb kifejezni párunk iránti érzéseinket, mielőtt valaki más teszi meg. Alkalmanként csempésszünk egy "szerelmes levelet" a postaládába. Kis befektetés nagy haszonnal. 4. Hébe-hóba lepjük meg párunkat valami ajándékkal vagy egy üdvözlőlappal. Természetesen nem az ajándék számít, hanem ami mögötte van. Ahogy Sir Lancelot mondta: "Az ajándék az ajándékozó nélkül sivár." Egy másik költő elég ékesszólóan fogalmazott: "A gyűrű és ékkő nem ajándék, csupán az ajándék pótszere. Csak az az igazi ajándék, ha önmagam egy darabját adom." 5. Töltsünk együtt zavartalan órákat. Emlékszünk, milyen hevesen udvaroltunk és milyen sok időt tudtunk szakítani az udvarlásra a házasság előtt? Elevenítsük fel ezt. Sétáljunk egyet vagy egyszerűen kapcsoljuk ki a tévét, és éreztessük házastársunkkal, hogy ő a legfontosabb személy az életünkben. Hiszen az is, akár felfogjuk ezt ebben a pillanatban, akár nem. 6. Hallgassunk figyelmesen. Egy bölcs mondotta, hogy a beszéd osztozás, de a hallgatás törődés. Hallgassuk végig a tengernyi részletet és apró-cseprő dolgot, amely párunk napját kitölti. Mindig lebegjen a szemünk előtt, hogy kötelességből tesszük jól a dolgunkat, de szerelemből tesszük szépen. Ismét hangsúlyozom, hogy ami alkalmasint kötelességként kezdődik, szerelembe torkollik. Érdekes, de meg fogunk lepődni, mennyire érdekesek lehetnek azok az apróságok. 7. Ne hagyjuk, hogy házastársunk a gyerekeinkkel versengjen a figyelmünkért. Szakítsunk időt mindegyikükre. 8. Ha nem értünk egyet, rendben, csak tegyük kellemetlenkedés nélkül. De soha ne feküdjünk le este úgy, hogy valami megoldatlan ellentét marad közöttünk. Nem fogunk jól aludni, és az a tisztázatlanság befészkeli magát a tudatalattinkba, azután folyton kiújuló problémák forrásává válik. Az őszinteséggel összefér az egymás iránti érzékenység. 9. Ne feledjük, Teremtőnk kinyilvánította, hogy a férfi a ház feje. Talán ezzel kellett volna kezdenem. A nőt sokkalta magabiztosabbá teszi a tudat, hogy egy férfira hagyhatja a nagyobb döntéseket. Nemigen láttam még boldog házasságot, ahol nem a férj volt a család feje. Ha a férfi egyértelművé teszi, hogy a mindenható Isten az ő ura, az végképp megerősíti a kapcsolatot. A férjnek azonban arra is emlékeznie kell, hogy szerepét csak szerető jósággal, mindazonáltal határozottsággal töltheti be. Isten arra is tanít, hogy a férfiak tiszteljék a feleségüket, és szeressék, mint a saját testüket (Ef 5,28). Ne feledjük, hogy Isten Ádám oldalbordájából formálta az asszonyt. Nem a fejéből, hogy uralkodjék rajta, nem is a lábából, hogy a férfi rátaposson. Az oldalából vette ki, biztonságos és védett helyről, hogy férj és feleség együtt haladhassanak az élet útján. 10. Tartsuk észben, akár fejre is kell állnunk, hogy megértsük vagy kielégítsük párunkat. Ez a póz kissé kényelmetlen lehet, de még mindig jobb, ha mi állunk tótágast, mint ha a házasságunk fordul fel fenekestül.

11. Próbáljuk ki a boldog házasság következő, garantáltan sikeres receptjét. 1 csésze szeretet 2 csésze hűség 3 csésze megbocsátás 1 csésze barátság 5 kanál remény 2 kanál gyöngédség 4 liter hit 1 hordó nevetés A szeretetet és hűséget alaposan gyúrjuk össze hittel, keverjünk bele gyöngédséget, jóságot és megértést, adjunk hozzá barátságot és reményt. Szórjuk meg bőségesen nevetéssel. Melegítsük át napsütéssel. Naponta tálaljunk jókora adagokat. 12. Használjuk napi útmutatóként az Ef 4,32 (Legyetek egymáshoz jóságosak, irgalmasak, bocsássatok meg egymásnak) szavait. 13. Imádkozzunk közösen. Rengeteg adat bizonyítja, hogy azoknál a házaspároknál, akik naponta együtt imádkoznak, a válások aránya nem éri el a három százalékot. 14. Ne feledjük, amikor az elkerülhetetlen nézeteltérés bekövetkezik, nem számít, melyik fél enged. De az a fél több érettségről és szeretetről tesz tanúbizonyságot. Férjek, udvaroljatok feleségeteknek! 1. Halmozzuk el azokkal az apró figyelmességekkel, amelyek olyan rettentő fontosak egy nőnek. Nyissuk ki előtte a kocsiajtót, toljuk alá a széket, a járdán haladjunk mellette az úttest felőli oldalon, és fogjuk a kezét. 2. Újságoljuk el neki részletesen a munkánkkal kapcsolatos jó híreket vagy a nap folyamán történt érdekes eseményeket. 3. Társasági összejövetelen maradjunk mellette. Emlékezzünk, milyen büszkén feszítettünk az oldalán házasságkötésünk előtt. Viselkedjünk most is ugyanolyan figyelmesen. 4. Soha, de soha ne bocsátkozzunk feleségviccek mesélésébe, mert az rendkívül faragatlan ízlésre vall. Miután valaki ideges nevetéssel nyugtázta tréfánkat, mulatságunk véget ér, de nejünk tovább emészti magát. És ha egy percig is azt képzeljük, elvisszük szárazon ezeket az aranyos kis feleségvicceket, akkor nem ismerjük a női nemet. Inkább tegyük az ellenkezőjét, és bókoljunk az asszonynak, hiszen mi is szeretjük, ha dicsérnek bennünket. 5. Az asszonyoknak sokkal fontosabb a biztonságérzet, mint a férfiaknak. Újra meg újra emlékeztessük Feleségünket, hogy nemcsak akarjuk őt, de szükségünk is van rá, és nagyra értékeljük. Biztonságérzetét jelentősen fokozza a szerelem szó ismételt használata. Sokkal többször kell hallania, mint amilyen gyakran egy férfi általában használni szokta. Használjuk gyakran, ezzel feleségünket boldogabbá és magabiztosabbá tesszük, ez pedig jobb házasságot jelent. 6. Válasszunk szét bizonyos házi munkákat. Egyenjogúság ide vagy oda, meggyőződésem, hogy természetünk a kötelességek bizonyos megosztását követeli. Ha például feleségünk bevásárlásból tér haza, és otthon vagyunk, cipeljük be mi, amit hozott. A ház körül a férfi végezze a nehéz munkát, mi vigyük ki a szemetet, nyírjuk a füvet és intézzünk el minden alapvetően férfimunkát. Ha igaz a mondás, miszerint az én házam az én váram, akkor a várba király és királynő is kell. Feleségünk örömmel vállalja a királynő szerepét, ha aszerint bánunk vele. Feleségek, udvaroljatok férjeteknek! 1. Kezdjünk minden napot azzal, hogy elmondjuk neki, mennyire szeretjük, és fejezzünk be minden napot ugyanígy. 2. Ne feledjük, hogy férfi és nő természete jelentősen eltér egymástól. A férfi önérzetét rendszeresen táplálni kell, különösen akkor, ha ő a kenyérkereső. Sokat jelent, ha egyszerűen, határozottan kifejezésre juttatjuk, mennyire bízunk benne és a munkájában. Ezt a szeretett nőtől különösen nagyra értékeli. Éreztessük vele, hogy fontos ő maga és az is, amit csinál. Ismételten közöljük, hogy büszkék vagyunk rá és a munkájára. 3. Ha nem járunk el otthonról dolgozni, szakítsunk néhány percet, mielőtt férjünk várhatóan hazaér. Gyorsan fürödjünk meg, bújjunk tiszta ruhába, egy csepp kölni vagy parfüm sem árt. Szenteljünk néhány percet erre, hogy összeszedetten, frissen fogadjuk, amikor belép. 4. Időnként süssük vagy főzzük neki a kedvencét. Hogy mi vagy a gyerekek szeretik-e azt az ételt, az lényegtelen. Készítsük el neki, mert őt szeretjük. 5. Legyünk kedvesek, viselkedjünk szeretetre-méltóan (ez a férjekre is vonatkozik). Salamon, a bölcsek bölcse mondta: "Jobb a puszta földjén lakni, mint zsémbes és bosszús asszonnyal." A modern világban a férj nem hagyja viszonzás nélkül, ha az asszonya zsémbes és bosszús. Szükségtelenül időzik a munkahelyén meg a presszóban a barátaival és - sajnos - barátnőivel. 6. Végezzük el az alapvetően női munkákat. Meggyőződésem, hogy napjaink sok problémájához hozzájárul a nő és férfi közötti világos megkülönböztetés hiánya. A férfi öltözködjék, viselkedjék, gondolkozzék és beszéljen úgy, mint egy férfi. A nő öltözködjék, viselkedjék, gondolkozzék és beszéljen úgy, mint egy nő. Ha egy pillanatig is azon kell tűnődnünk, férfit vagy nőt látunk-e, az elég baj. Úgy vélem, rendes körülmények között a nő mosogasson és ágyazzon. Nyilvánvalóan adódhat olyan helyzet, amely azt parancsolja, hogy a szerető férj beszálljon, általában azonban nem tartom szerencsésnek, ha egy kisfiú a mosogatódézsában pancsolva látja az apját, sem pedig azt, ha egy kislány folyton azt látja, hogy az anyja férfiszerepet vállal és férfimunkát végez. Anyám gyakran mondogatta: "A kicsinyek nem a szavaidra, hanem a tetteidre figyelnek." A kisfiú hadd lássa, mi a férfi szerepe, akkor majd férfivá serdül, és természetes módon a másik nemhez vonzódik. A kislány hadd lássa, mi a nő szerepe, akkor majd nővé serdül, és természetes módon a másik nemhez vonzódik.

7. Királynővé akarunk válni? Bánjunk a férjünkkel úgy, mint egy királlyal, és nem marad más választása, mert a király semmit sem ér királynő nélkül. Ismétlem, a házasság nem ötven-ötven, hanem száz-száz százalékos ügylet. Meggyőződésem, hogy ha boldoggá tesszük párunkat, óhatatlanul magunk is rengeteg hasznot húzunk belőle. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, hogy bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Ez házastársak között különösen érvényes. Próbáljuk ki, nem bánjuk meg. Ha komolyan megpróbáljuk, már nyugodtan felhághatunk a lépcső következő fokára. Nézzünk jól körül. Ott állunk széles mosollyal az arcunkon, készen arra, hogy megtegyük a második lépést, mert igazán boldoggá tesszük azt a személyt, aki a legfontosabb az életünkben. Negyedik rész: CÉLOK CÉL I. MEGMUTATJUK A CÉLOK JELENTŐSÉGÉT MUNKÁNKBAN ÉS MAGÁNÉLETÜNKBEN. II. MEGMAGYARÁZZUK, MIÉRT NEM TŰZNEK KI A LEGTÖBBEN SOHA CÉLOKAT III. MEGHATÁROZZUK, MILYEN CÉLJAINK LEGYENEK. IV. KIDOLGOZZUK CÉLJAINK JELLEMZÉSÉT. V. KONKRÉTAN RÉSZLETEZZÜK, HOGYAN KELL KITŰZNÜNK CÉLJAINKAT VI. RÉSZLETES MÓDSZERT ISMERÜNK MEG CÉLJAINK ELÉRÉSÉHEZ. Első fejezet. VALÓBAN FONTOSAK-E A CÉLJAINK? A láthatatlan célpont Howard Hill minden idők talán legnagyobb íjásza volt. Egy szál íjjal és nyíllal felfegyverkezve halálos biztonsággal leterített elefántbikát, bengáli tigrist vagy kafferbivalyt. A híradóban nemegyszer láttam, hogy mindig pontosan a célba talált. Ha egy nyilat a céltábla közepébe küldött, a következővel szó szerint szétforgácsolta az elsőt, mert az is ugyanott csapódott be. A következő kijelentéstől sokaknak bizonyára félarasznyit fölszalad a szemöldökük. Nos, ha olvasóm jó egészségnek örvend, minden további nélkül lepipálhatta volna Howard Hill nyilazótudományát. Még nagyobb biztonsággal a céltábla közepébe találhatott volna, pedig talán életében nem volt a kezében egyéb, mint valami gyerekkori játékíj. Persze előbb be kellett volna kötni Howard Hill szemét, aztán egyszer-kétszer meg kellett volna pördíteni a tengelye körül, de akkor aztán tényleg az olvasó is nagyobb biztonsággal talált volna célba, mint ő. Remélem, elég nevetséges az analógia, hogy mindenki felfortyanjon: "Még szép, hát hogy tudna valaki célba találni, ha nem is lát?" Jó kérdés, de tudok egy még jobbat. Ha Howard Hill nem tudott eltalálni olyan célt, amelyet nem látott, mi hogy találhatnánk el a célunkat, amelyik nincs is? Vajon van célunk? Kell, hogy legyen, mert nem létező célállomásra eljutni éppoly nehéz, mint visszajönni olyan helyről, ahol nem is jártunk. Határozott, pontos, világosan kitűzött célok híján nem bontakoztathatjuk ki maradéktalanul a bennük rejlő képességeket. A megfoghatatlan általánosság nem elég. Jelentéssel bíró, konkrét cél kell. Nos, hogy állunk ezen a téren? Világosak már a céljaink, vagy még elmosódottak? Fáradozás és teljesítés A céltalan ember olyan, akár a kormányát vesztett hajó. Csak sodródik, nem pedig halad. A reménytelenség, kudarc és kétségbeesés partjain fog szárazra vetődni. Jean Henri Fabre, a nagy francia rovarkutató rendkívül szokatlan kísérletet végzett a búcsújáró lepke lárváival. Ezek a hernyók vakon követik a sorban előttük kúszót, innen kapták a nevüket. Fabre gondosan körbe rendezte a hernyókat egy virágcserép peremén, úgyhogy a legelső hernyó a legutolsóhoz ért, tehát bezárult a kör. A virágcserép közepére fenyőtűket helyezett, a hernyók táplálékát. A hernyók elindultak, és körbe-körbe jártak órákon át, nap nap után. Hét teljes napon és éjszakán keresztül tartott a körmenet, aztán a kimerültségtől és az éhezéstől mind egy szálig elpusztultak. A bőséges tápláléktól alig néhány centiméterre szó szerint éhen vesztek, mert összetévesztették a fáradozást a teljesítéssel. Sok ember követi el ugyanezt a hibát, és emiatt csak töredékét takarítja be annak, amit az élet aratni kínál. Annak ellenére, hogy mindegyikükben kimondhatatlan értékek rejtőznek, nagyon keveset szereznek meg azokból, mert vakon, kérdés nélkül követik a tömeget a sehová sem vezető körben. Olyan módszereket és eljárásokat alkalmaznak, amelyeket semmi más nem igazol, mint a jól ismert fordulat: "Mindig is így csinálták." Ebben a tekintetben éppolyan hibásak, mint az egyszeri ember, akit a felesége a boltba küldött ürücombért. Miután az atyafi bevásárolt, a felesége kérdőre vonta, miért nem vágatta le a hentessel az ürücomb végét. A jóember csodálkozott, miért akarja a neje levágatni az ürücomb végét. Az asszony azt felelte, csak azért, mert az anyja is mindig úgy csinálta, és ez neki épp elég ok. Mivel az anyós épp ellátogatott hozzájuk, nála érdeklődtek, miért vágja le mindig az ürücomb

végét. A mama azt válaszolta, az ő anyja is mindig így csinálta. Anya, lánya és veje ekkor elhatározták, hogy fölhívják a nagymamát, oldja meg ő ezt a háromgenerációs rejtélyt. A nagyi rögtön elárulta, hogy ő azért szokta levágni az ürücomb végét, mert a sütője olyan kicsi, hogy nem fér bele egyben. A nagymamának tehát volt indoka a cselekedeteire. Hát nekünk? Út a kudarchoz Vajon a legtöbb ember célokat követ? Szemlátomást nem. Száz fiatalt is megállíthatunk az utcán, és föltehetjük nekik a kérdést: - Mit tesz ön azért, hogy abszolút biztonsággal kudarcot valljon? Miután első megdöbbenésükből magukhoz térnek, valószínűleg azt mondják majd: - Hogyhogy mit teszek a biztos kudarcért? Én a sikerért dolgozom. A legtöbben ezt hiszik, és ez tragikus. Szinte mindenki azt képzeli, megcsinálja a szerencséjét, pedig az esélyek ellene szólnak. Azért állítom ezt ilyen határozottan, mert ha figyelemmel kísérjük ezt a száz amerikai fiatalt egészen hatvanöt esztendős koráig, azt tapasztalhatjuk, hogy közülük csak öt éri el az anyagi biztonságot, és csak egyetlenegy gyűjt vagyont. Ez valószínűbb, mint a bankrobbantás Las Vegasban. Nem hiszem, hogy a kudarc oka a lehetőségek hiánya, hiszen Amerika rengeteg páratlan lehetőséget kínál. Néhány évvel ezelőtt például egy gazdag elítéltet bocsátottak szabadon az atlantai szövetségi börtönből. Az illető kisebb vagyon gyűjtött azzal, hogy a fegyintézetben varrodát működtetett. Miután egy súlyos hibát elkövetett, és az a rács mögé juttatta, úgy döntött, nem tetézi ezt újabb hibával, inkább kihasználja az idejét, amelyet mindenképpen le kellett töltenie. Vajon azok, akik nem aratnak sikert az életben, eleve bukást terveznek? Nem valószínű. A baj inkább az, hogy semmit sem terveznek. Mivel a célok annyira fontosak, miért csupán az amerikaiak három százaléka veti ténylegesen papírra céljait? Négy alapvető okból. Először azért, mert soha nem győzték meg őket ennek fontosságáról. Mondták nekik, de nem győzték meg őket. Másodszor, nem tudják, hogyan kell. Harmadszor, attól félnek, nem fogják elérni a kitűzött célokat, és emiatt szégyenkezniük kell. Negyedszer, elégtelen az énképük. Nem hiszik, hogy megérdemlik mindazt a jót, amit az élet kínál, akkor hát minek bajlódjanak firkálással, ha úgysem érdemlik meg azt, amit akarnak, vagyis - szerintük -meg sem fogják kapni. Most tessék kapaszkodni, mert súlyos kijelentés következik! Az ebben a könyvben vázolt szemlélet és módszerek igenis gondoskodnak arról, hogy mind a négy ok elháruljon, ha igazán nekiveselkedünk. Ebben a negyedik részben célokat igyekszem elfogadtatni olvasóimmal, és pontosan megmondom, hogyan kell kitűzni azokat. A második rész - sőt, voltaképpen az egész kötet - az énképpel foglalko zik, tehát most már nyilván jobban szeretjük magunkat. Rendelkezésünkre áll minden tennivaló és módszer, hogy énképünket arra a szintre fejlesszük, amelyen már tudjuk, hogy megérdemeljük az élet kínálta javakat, tehát rajtunk múlik, hogy hozzá kezdjünk ehhez. Ezzel eljutottunk a félelem kérdéséhez, vegyük te hát józanul szemügyre ezt. Ha a félelem a problé mánk, az egyszerűen azt jelenti, hogy nem akarunk rossz színben feltűnni barátaink előtt, ezért inkább nem is kötelezzük el magunkat. Ez "félig-meddig" helyes is, mert sohasem szabad megosztanunk céljain kat senkivel, amíg nem tudjuk, hogy nemcsak bízik a képességeinkben, hanem akarja is, hogy elérjük azokat a célokat. Némelyek azért nem írják le céljaikat, mert ha netán "nem jön össze" a dolog, így kézenfekvő a magyarázat: voltaképpen nem is vallottak kudarcot, hiszen nem tűztek ki semmiféle célt. Számukra ez a biztonságos, sőt, "kockázatmentes" megoldás. Ezt az okoskodást követve, azt is kijelenthetjük, hogy "biztonságosabb" a hajónak a kikötőben horgonyoznia, "biztonságosabb" a repülőgépnek a földön vesztegelnie, "biztonságosabb" a házat üresen hagyni, mert "kockázatos", ha a hajó kifut a nyílt vízre, "kockázatos", ha a repülőgép a levegőbe emelkedik, "kockázatos", ha valaki beköltözik a házba. Csakhogy a hajót a kikötőben is megtámadják a fúrókagylók, és még hamarabb elveszíti tengerállóságát. A repülő sokkal gyorsabban rozsdásodik a betonon, a ház állaga is sokkal gyorsabban romlik, ha üresen marad. A célok kitűzése valóban veszélyekkel jár, de sokkalta nagyobb a kockázat, ha nem vállalunk célokat. Az ok egyszerű. Ahogy a hajót tengerjárásra, a repülőt fölszállásra, a házat pedig lakóhely gyanánt építették, az ember is céllal teremtetett. Mi is okkal jöttünk a világra. A cél az, hogy kibontakoztassuk magunkból mindazt, ami emberileg lehetséges, és ezzel az emberiség javát szolgáljuk. A célok által válik lehetővé, hogy többet tegyünk magunkért és másokért. Mivel az első és leginkább nyilvánvaló lépés az, hogy meggyőzzem az olvasót: máris tennie kell valamit saját céljaiért, pontosan ehhez látok hozzá. (A tisztesség megkívánta, hogy leírjam ezt a "figyelmeztetést", bár az olvasó alighanem érdekelt ebben az "üzletben", különben nem jutott volna el eddig az oldalig a könyvben.) Irány Acapulco! Tegyük fel, hogy holnap felhív telefonon egy régi és általunk tisztelt barátunk, aki lelkesen közli: - Pompás hírem van, öregem. A csoportunkkal három napra Acapulcóba mehetsz, és egy filléredbe sem kerül. Holnap reggel nyolckor indulunk, és két szabad szálláshelyünk van. A főnök visz oda bennünket a magánrepülőgépén, és a tengerparti villájában fogunk lakni. Első reakciónk talán ez: - Hát ez csodálatos, de rengeteg a dolgom, nem tudom, hogy készülhetnék el mindennel az indulásig. Mielőtt azonban válaszolhatnánk, drága hitvesünknek egy ötlete támad, és azt ajánlja, mondjuk a barátunknak, hogy pár perc múlva visszahívjuk. Letesszük a kagylót, és kettesben tüstént tanakodni, tervezgetni kezdünk. Először azt kérdezzük: - Mit is kell csinálnom? Előkerül a papír és a ceruza, és sorban leírunk minden tennivalót. Ezután fontossági sorrendbe rakjuk a dolgokat. Végül néhány teendőt átruházunk másokra, majd föltárcsázzuk a barátunkat, és tájékoztatjuk: - Figyelj, pajtás, átnéztem a dolgaimat, és úgy néz ki, meg tudjuk szervezni ezt a kirándulást. Garantálom, hogy a következő huszonnégy órában annyit végzünk, mit máskor több nap alatt. Jól gondolom?

Mivel erre a kérdésre igennel kell válaszolnunk, hadd tegyek föl egy másikat. Miért nem tervezünk másnapra acapulcói kirándulást - mindennap? Miért nem szedjük sorba következő háromnapi teendőinket? Azután csak úgy kéne eljárnunk, mintha egyetlen nap alatt kellene elintézni a három napra valót. Ahogy a főnököm mondta a fűszerüzletben: "ehhez a fejünkbe kell nyomni a gondolkodósüveget". Használnunk kell az agyunkat, hogy gondolkozzunk, tervezzünk és kiosszunk, mielőtt munkához látnánk. Ez módot ad arra, hogy sokkal többet teljesítsünk, hogy a valóságban is elutazzunk Acapulcóba - vagy ahová csak kedvünk tartja - életünk holnapjain. Magyarázat: megfoghatatlan általánosságból jelentéssel bíró konkrétumra váltottunk át. Az életünk irányt kapott. Az emberek gyakran panaszkodnak időhiányra, holott az iránynélküliség a valódi baj. Sok "szakértő" szerint le kéne tartóztatni bennünket gyilkosságért, mert agyonütjük az időt. Alapos vizsgálat után azonban nyilvánvaló, hogy az idő agyonütése nem gyilkosság - hanem öngyilkosság. Az idő ugyanis szövetségesünkké vagy ellenségünkké válhat. Hogy melyik lesz a kettő közül, az teljesen tőlünk, céljainktól és attól az elszántságtól függ, hogy minden rendelkezésünkre álló percet kihasználunk. Cél nélkül nincs játék Hadd szemléltessem a célok fontosságát egy kosárlabda-bajnokság döntő mérkőzéséből vett jelenettel. A csapatok elvégezték a bemelegítő dobásokat, fizikailag készen állnak a viadalra. Az adrenalin-szint emelkedik, a játékosokról lerí a bajnoki rangadóval együttjáró izgalom. Visszatérnek az öltözőbe, és az edző az utolsó lelkesítő szavakat intézi hozzájuk, mielőtt megkezdődne a játék. - Ez az, fiúk. Most vagy soha. Ma este vagy győzünk, vagy mindent elveszítünk. Senki sem jegyzi meg magának az esküvőn a vőfélyt, senki sem emlékszik, ki futott be másodiknak. Az egész szezon értelme most dől el. A játékosok értenek a szóból. Annyira feltöltődnek energiával, hogy kis híján kitépik az ajtót a sarkaiból, ahogy kitódulnak a pályára. Ott aztán megtorpannak, teljesen összezavarodnak, ami rögtön csalódottságba, majd dühbe vált át, mert észreveszik, hogy valaki eltávolította a kosárpalánkokat. Mérgesen kiabálnak: Hogyan játsszanak palánk nélkül? Tudják, hogy cél nélkül nem lehet pontot dobni, nem tudják, betaláltak-e, vagy elvétették, nem tudják, hogy állnak az ellenfélhez képest, nem tudják, elérik-e a várt eredményt. Mi több, hozzá sem kezdhetnek a játékhoz, ha nincs cél. A kosárlabdában ez a helyzet. Hát nálunk? Vajon mi megkíséreljük-e az élet játékát cél nélkül? Ha igen, mi az eredmény? Az élet érték Érdekes jelenség tapasztalható a nyugdíjasházakban és idősek otthonaiban. Ünnepek és bizonyos napok, például házassági évfordulók és születésnapok előtt meredeken lecsökken a halálozási arányszám. Sokan tűzik ki célul, hogy még egy karácsonyt, még egy házassági évfordulót, még egy nemzeti ünnepet... megérnek. Közvetlenül az esemény után mivel a cél teljesült - életkedvük hanyatlik, és a halálozási ráta felszökik. Igen, az élet érték, és csak addig tartják meg, amíg valami cél értékessé teszi. Az élet céljai fontosak, ezt gyakorlatilag mindenki tudja. Az utca embere azonban tudatosan - vagy közömbösségből - a legkisebb ellenállás irányában pergeti tovább napjait, inkább megfoghatatlan általánosságok, mint jelentéssel bíró konkrétumok felé. A néhai Maxwell Maltz írt egy könyvet Psicho-Cybernetics (Pszichokibernetika) címmel. Hátborzongató cím, de egyszerű, gyönyörűen megfogalmazott és közérthető kötetet takar. Maltz ebben azt állítja, az ember úgy működik, mint a kerékpár. Ha nem halad előre és fölfelé - egy cél irányában -, akkor eldől, és a földre zuhan. A cél lehet díjnyertes ló Julie imádta a kancáját, Irisht, de most sértődött, dühös, csalódott, kiábrándult, fáradt, elkeseredett és boldogtalan volt. Heteken át csutakolta, ápolta, dolgoztatta és edzette a lovat a nagy bemutatóra. A nevezetes napon hajnali háromkor kelt, és gondosan előkészítette Irisht. Gyönyörűen befonta a sörényét, a farka egyenesen műremek lett, a szőre csillogott, mint a polírozott acél, a patkóján hanyatt esett a napsugár. Zabla, kantár és nyereg tisztán ragyogott, Julie pedig makulátlan öltözékében úgy festett, mint egy tündér, amikor a porondra lépett. No, és mi történt? Semmi, az égvilágon semmi. Irish, az ugratásra képzett ló nem akart ugrani. Ami azt illeti, még csak neki sem rugaszkodott. Több száz órányi megfeszített munka és a díj álma vált semmivé Julie számára, amikor a ló háromszor ellenszegült az első akadálynál, és kizárták a versenyzésből. Mint egy másik részben taglalni fogom, csalódottság esetén vagy a kezünket tördeljük, és azt is elveszítjük, amink van, vagy pedig nekigyürkőzünk, és megszerezzük, amit akarunk. A tizenhat esztendős és alig negyvenöt kilós Julie Ziglar úgy döntött, nekigyürkőzik, és megszerzi, amit akar - egy díjnyertes lovat. Kikötötte Irish árát, újsághirdetést adott fel, ellenállt az alkudozásnak és "szakértő" meggyőzésnek, míg meg nem kapta a kívánt összeget. Azt takarékbetétbe fektette, és másik álomlovat kezdett keresni magának. Sorra járta a helyi istállókat, felkereste az állatvásárokat, elolvasott minden hozzáférhető szakkiadványt, és végül rábukkant a szépséges, de még nyeretlen kétéves telivér herékre, Butter Rumra. Mindkettőjük részéről tiszta szerelem volt ez az első látásra - de akadt egy kis probléma. Butter Rum jóval többe került annál, amit Julie Irishért kapott, ő pedig makacsul visszautasította aput és anyut, akik fedezni akarták a különbözetet. Julie azonban az a lány, aki úgy gondolja, ha az ember akar valamit, akkor tennie is kell érte valamit, így hát az akadály nem állíthatta meg. Hitt abban a célok elérésénél alapvető tételben is, hogy menjünk el addig, ameddig ellátunk, és onnan mindig messzebbre látunk majd. Részletfizetési megállapodást dolgozott ki, beugrónak leszurkolta Irish vételárát, és megvásárolta Butter Rumot. Azután állást vállalt, hogy megkeresse a törlesztésrevalót. Hivatásos trénert is fölhajtott Butter Rum mellé, és ezt a költséget is maga fizette. Kitartóan dolgozott, rengeteget edzett. Hamarosan nyerni kezdtek. Julie falát elborítják a legkülönbözőbb díjak és valaki négy és félszer annyit ajánlott neki Butter Rumért, mint amennyiért vásárolta. A történetben - azonkívül, hogy a saját lányomról szól - az az érdekes, hogy ismét arról tanúskodik: ha valamit nagyon akarunk, akkor határozott célul kell tűznünk magunk elé. Ha úgy vágunk neki, mintha nem vallhatnánk kudarcot, sok minden játszik majd a kezünkre, hogy célt érjünk.

Az energia kiaknázása Évekkel ezelőtt abban a szerencsében volt részem, hogy életemben először átrepülhettem a Niagaravízesés fölött. Ahogy a zuhataghoz közeledtünk, a kapitány szavait hallottuk a hangszóróban: - Hölgyeim és uraim, balra a Niagara-vízesést láthatják. Akinek eddig még nem volt módja a levegőből megtekinteni, fáradjon át a repülőgép bal oldalára. Lélegzetelállító látvány. Megfogadtam a tanácsát, és bár több kilométerre jártunk a természeti csodától, érzékeltem az odalent tomboló, roppant erőket, miközben a százméteres magasságba felcsapó permetet figyeltem. Néztem a vízesést, a felszálló vízcseppeket, és egy gondolat suhant át az agyamon. Évezredeken át megszámlálhatatlan ezermilliárd tonna víz zubogott alá az ötvenméteres mélységbe, és hullámzott tova úgyszólván a semmibe. Aztán egy nap az ember - tervvel a fejében - munkára fogta ennek a félelmetes energiának egy hányadát. A lehulló víz egy részét egy bizonyos cél felé terelte, és több milliárd kilowattóra villamosságot termelt, amely az ipar fogaskerekeit hajtja. Otthonok ezreit világítják, sok tonna élelmet takarítanak be, számos terméket állítanak elő és hoznak forgalomba ennek segítségével. Munkahelyeket teremtettek, gyermekeket oktattak, utakat építettek, lakótelepeket és kórházakat emeltek ennek az új energiaforrásnak az eredményeként. Az előnyök sora szinte végtelen, és mindezt annak köszönhetjük, hogy valaki egy terv alapján kifogott egy részt a Niagara energiájából, és konkrét cél felé irányította azt. Ezt kérem most olvasóimtól is. Kinek kell cél? A szótár szerint cél az, amire valamely törekvésünk irányul. Terv, rendeltetés, olyasmi, amit tenni szándékozunk. Fenntartás nélkül állíthatom, hogy cél mindenféle rendű-rangú embernek kell. J. C. Penney találóan fogalmazta meg ezt: "Kérek egy raktári segédmunkást határozott céllal, és olyan ember lesz belőle, aki történelmet csinál. Kérek egy embert cél nélkül, és raktári segédmunkás lesz belőle." Az édesanyának cél kell. Az üzletkötőnek cél kell. A háziasszonynak, diáknak, gyári munkásnak, orvosnak és sportolónak cél kell. Lehet, hogy nem egy egész várost fogunk kivilágítani, mint a Niagara, de ha határozott céllal szabadjára engedjük saját energiánkat, valami megindul. Hogy megértsük a cél szükségességét, próbáljuk elképzelni Sir Edmund Hillaryt, a Mount Everest első megmászóját, amint azt magyarázza, miként volt képes megvalósítani ezt a világraszóló tettet. Mondjuk, hogy kijelenti, egy nap éppen arra járt, és egyszer csak a világ legmagasabb hegyének tetején találta magát. Vagy a General Motors igazgatótanácsának elnöke azt mondja, úgy jutott jelenlegi pozíciójához, hogy újra meg újra jelentkezett munkáért, és mindig magasabbra tették, mígnem egy szép napon ő lett az igazgatótanács elnöke. Ez persze nevetséges, de semmivel sem nevetségesebb, mint ha azt hisszük, hogy bármi érdemlegeset megvalósíthatunk konkrét cél nélkül. Célfajták A céloknak hét különböző fajtája van: fizikai, anyagi, szellemi, hitbeli, szakmai, családi és szociális. Az egész könyvben példákon keresztül valamennyi célt bemutatom, de terjedelmi okokból arra kényszerülök, hogy csak egy részükre összpontosítsak. Mivel gondolkodásmódomat joggal nevezhetjük idealistának, egyeseket talán meglep, milyen bő teret szentelek az anyagi céloknak. Nem kéne meglepődniük. A pénz, amennyiben törvényes úton szerezzük, egyszerűen méterrúd, amely az általunk nyújtott szolgálatokat méri. Kötelességünk, hogy szükségleteinknél többet keressünk, mert ezzel munkalehetőséget biztosítunk a nálunknál kevésbé tehetségeseknek. Sokan és elég gyakran félreértelmezik a Szentírást, és azt mondják, a pénz minden gonoszság gyökere. Pedig valójában a pénzimádat minden gonoszság gyökere. Ezek után hadd húzzam alá, hogy Isten első parancsolata szerint ne legyen más istenünk, mint az Úr - és ez a pénzre is vonatkozik. Salamon, a bölcsek bölcse arra tanít a Prédikátor könyvében, hogy: "Aki szereti a pénzt, nem elégszik meg a pénzzel; sem a jövedelemmel az, aki szereti a vagyont." Egyszerűen szólva, ha a pénz az istenünk, akkor bármennyit szerzünk is, nem tudunk betelni vele. Tudjuk, hogy ez igaz, mert a legutóbbi két évben öt milliárdos halt meg, és mind az öten utolsó leheletükig arra törekedtek, hogy még több pénzt szerezzenek. Idéztem már az egyszeri embert, akitől megkérdezték, mit gondol, mennyi pénzt hagyott hátra Howard Hughes, és ezt válaszolta: "Az összeset." Ha valaki megkérdi tőlünk, mennyit fogunk hátrahagyni, bátran felelhetjük: "Ugyanannyit, mint Howard Hughes." A pénz mindazonáltal csodás mércéje az általunk nyújtott szolgálatoknak. Foglalkozástól függetlenül szinte kivétel nélkül érvényes, hogy minél többet teljesítünk, annál nagyobb az anyagi elismerés. Már bizonyára fölfedeztük, hogy a pénz igen kevés dologgal helyettesíthető. Ki merem jelenteni, hogy egyébként azonos feltételek esetén jobb, ha van, mint ha nincs. Mellesleg szép a színe, és bármivel jól harmonizál. Az acélos álmodó Nagy szónokok évszázadok óta hangoztatják az álmok fontosságát. A hatvanas években Martin Luther King új tartalmat adott ennek a gondolatnak híres washingtoni beszédében, amely felrázta Amerika lelkiismeretét, és milliókat mozgatott meg, amikor azt kiáltotta világgá a Lincoln-emlékmű előtt: "Van egy álmom!" Egy másik férfinak is volt egy álma, és meg is valósította. A köpcös, csupa energia Dexter Yager szeretete kiapadhatatlan forrás, szorosan kötődik a családjához, vallásos hite sziklaszilárd. Dexter elszalasztott egy ösztöndíjat a Yale Egyetemre, mert annyira sietett a siker útjára lépni. A szabad vállalkozásról szőtt álma egy kancsó hűsítővel kezdődött, majd egykettőre jól jövedelmező pattogatott kukoricás bódévá fejlődött. Miután hamar belekóstolt a sikerbe, végképp letette a garast az önálló üzlet mellett. Meglehetős sikerrel tevékenykedett gépkocsieladóként, a Sears és más cégek értékesítési alkalmazottjaként, sőt, egy ideig egy építkezési vállalat kötelékében is, de Dexter és odaadó társa, Birdie mindaddig nem találták meg az igazit, amíg különféle körülmények folytán - amelyekről tudják, hogy Isten rendezte úgy őket - el nem jutottak az Amway vállalathoz, amelyhez 1965. november 1-jén csatlakoztak. Azóta fejlődésük és sikerük egyenletes, sőt, látványos. (Azt nem mondom, hogy könnyű.) Ma már - háromszoros Gyémántok - megközelítették a csúcsot. Sokórányi kemény munka és hihetetlen lelkesedés tette lehetővé Yageréknek, hogy megvalósítsák az álmukat, amiben a

múlt megszegett ígéretei hátráltatták őket. A Yager-hálózat ma már világméretű és világhírű, több tízezer tagot számlál. Dexter sikere azonban nemcsak annak tulajdonítható, amit az Amway keretein belül tett. Éveken át építkezett a becsületjellemszilárdság, szeretet, hűség, tisztesség és a mindenható Istenbe vetett hit alappilléreire. Lelki szemeivel réges-régen előre látta a sikert, és az álom akkor vált valóra, amikor a felkészültség találkozott a lehetőséggel. Dexter előre tudta, hogy így lesz, mert az álma sihederkorában fogant meg. Fiatal felnőttként ápolta és táplálta ezt az álmot, és férfiként látta, amint megnő és megerősödik. Yagerék a sikerhez vezető úton minden tőlük telhetőt megtettek, ezért óhatatlanul rengeteget kaptak cserébe (ezer négyzetméteres villát, úszómedencét, elegáns autókat, lakókocsit, gyémántgyűrűket stb.). Birdie így összegezte felfogásukat: "Ha az ember megjelöl egy határt, ameddig ereje megfeszítésével hajlandó elmenni, akkor egyszersmind korlátozza, meddig juthat el, és mit kap majd, ha odaér." Mivel Dexter nem jelölt meg határt abban, amit nyújtani hajlandó volt, eltávolította a korlátokat előbbrejutása útjából. Lehet, hogy nem Dexter leleménye a "Ne engedjük, hogy elrabolják az álmunkat!" gondolata, de ha nem ő eszelte is ki, az vitathatatlan, hogy egészen azonosult vele. Országjáró előadó körútjai során arra inti hallgatóit, óvatosan válasszák meg, kivel társulnak, nehogy valaki elrabolhassa az álmukat. Ami Dexter és Birdie Yagert illeti, ők már rég acélba foglalták az álmukat. A módszer másnak is beválhat, ahogy Dexter Yagernek bevált. Története sok szempontból megtestesíti e könyv szemléletmódját, mert Dexter mindazt megkapta, amit a kötet illusztrátora a csúcsra vezető lépcsősoron ábrázolt. Feljutott a csúcsra, mert testi, lelki, hitbéli vonatkozásokkal egyaránt törődött, és fönn is marad, mert szilárd alapra épített, és felismeri, hogy a csúcson szűkre szabott a hely (leülni nem lehet). Mindent megkap az életben, amit csak akar, mert emberek százainak segít, hogy ők is megkapják, amit akarnak. Ami pedig ennél is fontosabb, még közelebb került gyönyörű feleségéhez, és hét boldog, egészséges gyermekükhöz. Ez Dexter Yager, az "acélos" álmodó. Mostanára alighanem meggyőztem olvasóimat, hogy valamit tenniük kell saját céljaik érdekében, tehát haladjunk tovább, és dolgozzuk ki céljaink jellemzését, tanuljuk meg, miként tűzhetjük ki és érhetjük el őket. Második fejezet. A CÉLOK JELLEMZŐI 1. A cél legyen nagyratörő! Amikor célokat tűzünk magunk elé, valami megszólal bennünk, hogy "gyerünk, gyerünk", és a korlátok kezdenek kinyílni. A következő részekben és fejezetekben az élet szinte minden területéről vett sikerpéldákat ismerhetünk meg. Mindegyik említett személy célokat követett, és fantasztikus dolgokat vitt véghez. Szeretném, ha mindenki figyelmesen olvasná el ezeket a történeteket, mert mindegyik példában közvetlenül az olvasóhoz szólok. Csak saját körülményeire kell vetítenie azt, bele kell képzelnie magát a másik helyzetébe. Ha magáévá teszi a sikeremberek odaadó céltudatosságát, varázslatos dolgok történhetnek és történnek is vele - ezt nyugodtan ígérhetem. A hatékony célnak merésznek kell lennie, mert csak a merész cél gerjeszt a megvalósításhoz szükséges izgalmat. A középszerűségben semmi izgalmas sincs. Miért akarnánk lépést tartani "akárkivel"? Csöppet sem izgalmas dolog törleszteni a lakáshitelt, a kocsikölcsönt vagy egyszerűen csak boldogulni. Az izgalom akkor kezdődik, ha képességeink legjavát nyújtjuk, azt pedig csak megfelelő célok esetén tesszük meg. Határozott tény, hogy a sportolók jobban teljesítenek szoros versenyben, mint középszerű mezőnyben. A golfozó, a teniszező, a futballista, az ökölvívó mind hajlamos elkényelmesedni a középszerű vagy lanyha versenyben. Többek között ezért fordul elő annyiszor a sportvilágban, hogy az eredmények rácáfolnak a papírformára. Ugyanez érvényes a politikában is. Ha a cél - azaz a "verseny" - elég nehéz, akkor teljes erőbedobásra késztet. Izgalmat gerjeszt, ebben a felajzott állapotban a lehető legjobb teljesítményünket nyújtjuk, és elérjük a célunkat. Ha legjobb formánkat nyújtjuk, este azzal hajthatjuk álomra a fejünket, hogy "ma mindent megtettem". Ezután nyugodt és pihentető éjszaka következik, mert tudjuk, hogy a lehető legjobb úton haladunk a nagy cél elérése felé. Felvillanyozó a tudat, hogy ha a csillagok (a nagy cél) felé nyújtózkodunk, a végén nem egy marék port kapunk. Nagy és izgalmas dolognak kell látnunk az életet, és merészen kell megfogalmaznunk a célokat. Egy bölcs mondta egyszer: "Ne szőjj kisszerű terveket, mert azok nem tudják megragadni az emberek lelkét." Az, ahogyan az életet látjuk, nagymértékben meghatározza, mit tudunk nyerni belőle. Egy vasrúdból készülhet ajtóütköző, amely egy dollárt ér. Kovácsolhatnak belőle lópatkókat, akkor körülbelül ötven dollárra emelkedik az értéke. De ha ugyanezt a vasrudat megtisztítják a szennyeződésektől, finomacéllá alakítják, és precíziós órák rugóit gyártják belőle, akkor negyedmillió dollárt hozhat a konyhára. A különbség abból fakad, ahogyan a vasrudat látjuk, és ugyanilyen sok múlik azon is, ahogyan önmagunkat és a jövőnket látjuk. Merész cél kell. Mindegy, hogy kozmetikus, háziasszony, sportoló, diák, ügynök vagy üzletember, mindegyiknek merész cél kell. A cél nagyságrendje persze egyénenként változik. Booker T. Washington mondotta: "A teljesítmény nagysága a cél eléréséhez legyőzendő akadályokkal mérhető." Egyetértek vele, mert: "Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak." Garantáltan a legrosszabb A fűszerüzlet mellett, ahol gyerekkoromban dolgoztam, egy kávémérés működött, ahol mogyorót is árultak. A tulajdonosát mindenki csak Joe bácsinak hívta. A pörkölődő kávé és mogyoró részegítő illata szinte mindig tömegeket vonzott. Joe bácsi kézzel forgatható, faszenes pörkölőben készítette a mogyorót. Amikor befejezte a pörkölést, egy nagy kartondobozba borította a mogyorót, onnan pedig papírzacskókba töltötte. Akkoriban öt centbe került egy stanicli. Miután megtöltötte a zacskót, kiemelt belőle két szem mogyorót, és egy skatulyába helyezte. Mire végzett a zacskózással, a do-

bozkában több zacskónyi mogyoró gyűlt össze. Joe bácsi szegény ember volt. Szegénységben élt és úgy is halt meg. Sokat foglalkozott a mogyoróval, de nem a mogyoró okozta a baját. Soha nem felejtem el a cégért, amelyet Columbiában láttam. A táblán csak ennyi állt: "Cromer-féle mogyoró - garantáltan a legrosszabb a városban". A kíváncsiság tudakozódásra késztetett. Elmondták nekem, hogy amikor Mr. Cromer megindította a vállalkozását, egy kis táblára festette fel ezt a szöveget. Az emberek vigyorogtak, amikor meglátták, de vettek a mogyoróból. Később a mogyorós zacskókra is rányomatta ugyanezt. Az emberek még inkább derültek, de vásároltak. Mr. Cromer idővel egy csomó fiút szerződtetett, akik jutalékos alapon a város utcáin kínálták a mogyorót. A táblák egyre nőttek, és velük együtt a vállalkozása is terjeszkedett. Hamarosan árusítási jogot szerzett a dél-carolinai vásáron és különféle sporteseményeken, köztük a Dél-Carolinai Egyetemen rendezett mérkőzéseken. Híre és jövedelme nőttön nőtt. Ma már gazdag és sikeres ember. Ő is sokat foglalkozott a mogyoróval. Íme, két ember, akik ugyanazt a terméket árulták, lényegében ugyanolyan jellegű területen. Az egyik szegény volt, és az is maradt. A másik is szegény volt, de nem akarta annyiban hagyni. Ugyanazt a terméket árulták, de más-más célt követtek. Nem a feladaton múlik Egyáltalán nem számít, milyen foglalkozást űzünk. Lehetünk orvosok, üzletemberek, ügyvédek, kereskedelmi ügynökök, lelkészek, bármivel keressük a kenyerünket, azon a területen is akadnak vagyonos emberek. Ismerek tehetős embereket, akik benzinkutat üzemeltetnek, és ismerek benzinkút-tulajdonosokat, akiknek egy fillérjük sincs. Találni jómódú üzletkötőket és üres zsebűeket, gazdag tanárokat és szegényeket, tehetős ügyvédeket és nincsteleneket. Vég nélkül folytathatnánk a sort. A lehetőség elsősorban az egyénben és csak azután a foglalkozásban rejtőzik. A foglalkozás csupán akkor kínál lehetőséget, ha az egyén is ellátja a maga szerepét. Bármiből élünk, sokan űzik ugyanazt a mesterséget, akik jelentősen előbbre viszik azt a szakmát, és ennek eredményeként rengeteg pénzt keresnek. Nem a szakma vagy foglalkozás tesz sikeressé vagy sikertelenné, hanem az, ahogyan magunkat és a foglalkozásunkat látjuk. A nagyratörő célokfeltétlenül szükségesek. Előre kell látnunk a sikert, hogy elérhessük. 2. A cél legyen hosszú távú! Hosszú távú cél nélkül valószínűleg erőt vesznek rajtunk a rövid távú kudarcok. Az ok egyszerű. Nem mindenki annyira érdekelt a sikerünkben, mint mi. Időnként úgy érezhetjük, egyesek utunkat állják, szántszándékkal lassítják haladásunkat, de valójában leginkább mi magunk állunk az utunkban. Átmenetileg mások is feltartóztathatnak bennünket -tartósan csak mi magunk. Adódhatnak olyan körülmények, amelyeken nincs hatalmunk. Hosszú távú cél híján ezek az időleges akadályok szükségtelenül csüggesztően hatnak. A családi problémák, betegségek, közlekedési balesetek vagy más tényezők, amelyek a hatáskörünkön kívül esnek, akadályok lehetnek, de nem feltétlenül azok. Egy későbbi fejezetben megmutatom, miként reagáljunk pozitív és negatív helyzetekre egyaránt pozitívan. Megtanulhatjuk majd, hogy a visszaesés - bármilyen súlyos is - gát helyett ugródeszkává válhat. Hosszú távú cél birtokában ez könnyebb. Miért? Mert addig megyünk el, ameddig ellátunk, és onnan mindig messzebbre látunk majd. Ha arra várunk, hogy végig a csúcsra vezető úton minden lámpa zöldre váltson, ítéletnapig sem indulunk el otthonról. Az akadályok leküzdése Miközben ezeket a sorokat írom, egy DC 10-es fedélzetén repülök Los Angelesből Dallasba. A menetrend szerint 17.15-kor kellett volna elindulnunk, de elháríthatatlan okok 18.03-ig késleltették a felszállást. Amikor elhagytuk a Los Angeles-i repülőteret, Dallas felé tartottunk, de húsz percen belül megváltozott a helyzet. Az oldalszél kissé eltért a felszálláskor előrejelzettől, ezért némileg mi is eltértünk a tervezett iránytól. A kapitány enyhe pályakorrekciót hajtott végre, és ismét Dallas felé haladtunk. A lényeg a következő: amikor egy kicsit eltértünk a kívánt iránytól, a kapitány nem fordította meg a gépet, hogy visszatérjen Los Angelesbe, és újból felszálljon. Amikor céljaink felé tartunk, legyünk felkészülve arra, hogy kisebb iránymódosításokat eszközöljünk! Vigyázat, hosszú távú céljaink kitűzésekor ne akarjunk már indulás előtt leküzdeni minden akadályt! Soha semmi számottevő célt nem érhetnénk el, ha minden akadályt előre el kellene söpörni az útból. Ha munkába indulás előtt telefonon érdeklődnénk a rendőrkapitányságon, hogy valamennyi közlekedési lámpát zöldre állították-e, joggal hihetnék rólunk, hogy "nyomás alatt" vagyunk. Pontosan tudjuk, hogy a piros lámpákat egyenként kell leküzdenünk, miközben célunk felé haladunk. Minden más akadállyal ugyanígy kell eljárnunk, és akkor egy szép napon célba érünk majd. Igen, menjünk el addig, ameddig ellátunk, és onnan mindig messzebbre látunk majd. 3. A cél legyen napi! Napi célkitűzések híján ábrándozásba veszünk. Az ábrándozás helyes dolog, feltéve, hogy a megvalósításukhoz vezető napi munkával alapozzuk meg álmainkat. A néhai Charlie Cullen így fogalmazta meg ezt: "A nagyság lehetősége nem zúdul ránk, mint a mennydörgő Niagara-vízesés, inkább lassan, cseppenként csordogál." A nagyság és a majdnem nagyság között gyakran az a felismerés tesz különbséget, hogy ha nagyot akarunk, akkor napi munkával kell célkitűzéseink felé haladnunk. A súlyemelő tudja, hogy ha kimagasló eredményt akar elérni, akkor minden áldott nap mozgatnia és erősítenie kell az izmait. A szülő, aki fegyelmezett, szerető gyermeket akar nevelni -akire igazán büszke lehet -, tudja, hogy napi példamutatás által plántálhat csemetéjébe szilárd jellemet és hitet. Ha a jelenleginél többet akarunk az élettől, akkor napi célkitűzéseink között szerepelnie kell az őszinte erőfeszítésnek, hogy tegnapi önmagunknál jobbá váljunk. Ha változtatni, jobbítani akarunk körülményeinken, magunknak is változnunk, javulnunk kell - mert válnunk kell valamivé, mielőtt tehetnénk valamit. A napi célkitűzések jelzik - és építik - leginkább a jellemszilárdságot. Itt jut szerephez az odaadás, önfegyelem és eltökéltség. Elvész a nagyratörő, hosszú távú cél vagy álom csillogása, és előtérbe kerül a napi aprómunka, amely segít biz-

tosítani, hogy álmunk a holnapunk legyen. A következő rész szokásokkal foglalkozó fejezetei különösen hasznosak lesznek az építő jellegű napi szokások kialakításánál. 4. A cél legyen konkrét! Korábban már említettem, hogy megfoghatatlan általánosságból jelentéssel bíró konkrétumra kell átváltanunk. Elmagyarázom, miért. Képzeljük el a létező legperzselőbb napsütést, a kapható legerősebb nagyítólencsét és egy doboz újságkivágást. Tartsuk a nagyítót az újságcikkek fölé! Bár a lencse összegyűjti a nap sugárzó energiáját, mégsem okoz tüzet -amennyiben folyamatosan mozgatjuk. Ha viszont mozdulatlanul tartjuk, és a papírra fókuszáljuk, akkor munkára fogjuk a napenergiát, és az üveggel megsokszorozzuk, így már lángra lobbantjuk a papírt. Mindegy, mennyi erő, energia vagy ész szorult belénk, ha nem fogjuk munkára és nem összpontosítjuk kitartóan valamely konkrét célra, akkor sohasem érünk el annyit, amennyire képességeink feljogosítanának. A vadász nem úgy szerez zsákmányt, hogy vaktában belelő a felröppenő madárrajba, hanem egy bizonyos fürjet szemel ki magának célpontként. A célkitűzésnek az a titka, hogy egyetlen konkrét, részletesen meghatározott célt választunk ki. A "sok" pénz, "szép" vagy "nagy" ház, "jól fizetett" munka, "magasabb" iskolai végzettség, "eredményesebb" értékesítés, "valami tevékenység" éppoly homályos cél, mint az, hogy "többet" adjunk a köznek, vagy "jobb" férjjé, feleséggé, diákká, személyiséggé váljunk. Általában azt mondhatjuk, hogy ezek nem elég konkrét célok. A "szép" vagy "nagy" ház helyett például a legapróbb részletekig megfogalmazott cél szükséges. Ha nem ismerjük a pontos részleteket, akkor kezdjünk képeslapokat és nekünk tetsző házak alaprajzait gyűjteni. Merítsünk ötleteket és elveket, ha valahol parcelláznak vagy építkezési vállalkozók és ingatlanközvetítők mintaházakat mutatnak be. Tekintsünk meg minél több ilyet, de ne vezessük félre az ingatlanügynököket olyan látszatot keltve, mintha máris vásárolni szándékoznánk. Ha csalárd módon arra késztetjük a másikat, hogy rengeteg időt áldozzon ránk különféle házak bemutatásával, az tisztességtelen, becstelen, és még le is lassítja előrehaladásunkat a részletek kidolgozásában. Elképzeléseinket vessük papírra. (Hány négyzetméter, milyen méretű, jellegű és fekvésű telek, a szobák száma, stílus, szín stb.) Ezután készíttessünk mintarajzot. (Egy művészeti főiskolás valószínűleg minimális összegért kivitelezi.) A könyv egy későbbi részében majd láthatjuk, hogy ez különösen fontos. Remélem, teljesen érthető, hogy a célkitűzéshez általános információt kell gyűjtenünk, majd saját konkrét helyzetünkre kell alkalmazni azt. Később még konkrétumokkal is fogok szolgálni, amelyek saját helyzetünkre vonatkoznak. Bármit akarunk is, ha komoly eredményt kívánunk elérni, a részleteket illetően konkrétan kell fogalmaznunk. Lehet-e a cél negatív? A válasz hangsúlyozottan igen. A cél lehet negatív, ha három feltétel valamelyike érvényesül. Először, ha nem fogadjuk el a tényt, hogy a megvalósítás a mi dolgunk, a "szerencse" nem jön számításba. Másodszor, ha irreálisan merész. Harmadszor, ha érdeklődési körünkön kívül esik, vagy valaki mást kíván kielégíteni. Nézzük mind közül a legnagyobb problémát - a túl merész vagy irreális célt. Sokan szántszándékkal tűznek ki túlzottan nagyratörő vagy a valóságtól elrugaszkodott célt, mert ezzel előre gondoskodnak mentségről kudarc esetén. Aki így jár el, ösztönösen kudarcra tervez, és tulajdonképpen mások megértésére pályázik abban a tudatban, hogy nem fogják "hibáztatni", ha nem sikerül megvalósítania a lehetetlent. A következő történet ifjú hőse is ilyesfajta problémával küszködhetett. Néhány évvel ezelőtt, amikor Detroitban adtam elő, egy húsz év körüli, rosszul öltözött és nem túl iskolázott fiatalember meghökkentő kijelentéssel fordult hozzám. - Mr. Ziglar, ön annnyira felkavart, szeretném megszorítani a kezét, és elmondani, mit művelt ma velem. Természetesen biztattam, hogy folytassa, de különben sem tudtam volna elhallgattatni. - Mit műveltem? - érdeklődtem. -Egymillió dollárt szerzett nekem - válaszolta lelkesen. - Nahát, ez fantasztikus! Remélem, nekem is juttat belőle. - Komolyan beszélek - magyarázta kissé bosszús képpel. - Egymillió dollárt fogok keresni, mégpedig ebben az évben. Ez némi fejtörést okozott nekem. Szárnyát szegjem ennek a hallatlan lelkesedésnek, vagy hagyjam fáradozni egy valószínűtlen cél ábrándjától vezérelve, hogy csúfos kudarcot valljon? Azért beszélek valószínűtlenségről, mert évi egymillió dollár csaknem heti húszezret jelent. Ez tekintélyes summa egy tőkével nem rendelkező, gyakorlatlan, iskolázatlan fiatalembernek, kivált hogy még kétezer dollárja sem volt az indulókészletre, amely alapfeltétele a szóban forgó vállalkozásnak. Körülbelül huszonöt év alatt nem tudott összegyűjteni kétezer dollárt, most pedig egyetlen esztendő alatt ötszázszor ennyit akart előteremteni. Hadd szemléltessem még tovább a feladat nagyságrendjét. Ha csak három hétbe telik felhajtania a kétezret, máris hatvanezerrel marad el a tervétől. Óvatos becsléssel arra jutottam, hogy ha huszonöt év alatt nem bírt összekaparni kétezer dollárt, valószínűleg három-hat hét kell ahhoz, hogy megszerezze ezt a pénzt. Hat hét százhúszezer dolláros elmaradás a tervhez képest. Addigra nevetség tárgya lesz barátai és rokonai körében. Valószínűleg bedobja majd a törülközőt, és legszívesebben megállítaná a világot, hogy kiszálljon. Bizonyára ostoba, sikertelen fajankónak érzi majd magát, és joggal gondolja, hogy mindenki rajta nevet, mindenki ellene fordult. Ugyanez történhet bármelyikünkkel, ha hihetetlenül vagy kivitelezhetetlenül nagyratörő célokat tűzünk magunk elé. Ha a cél irreálisan nagy, és bármilyen csekély összeggel elmaradunk tőle, a kudarc mértéke szélsőségesen negatív érzelmi hatást gyakorolhat jövőbeni teljesítményünkre. Annyira lesújthatja az embert, hogy soha többé semmiféle erőfeszítést sem tesz majd. Ezért hát bölcsebb magas, de elérhető célt kitűzni. A cél akkor is lehet negatív, ha érdeklődési körünkön kívül esik, és valaki másnak a tetszését keressük vele. Ha más irányítja célkitűzésünket, nem valószínű, hogy megmenekszünk a rosszalló megjegyzésektől, ami határozottan fékezi

erőfeszítéseinket. A negatív cél jele az is, ha azt hisszük, hogy a szerencsétől is függ. A sikeres emberek azért jutnak el a csúcsra, mert meghatározzák célkitűzéseiket, használják a képességeiket, és odaadó, szorgalmas munkával állandóan fejlesztik azokat. Ha emellett más is számít, az százszor inkább a kurázsi, mint a szerencse. Harmadik fejezet. A CÉLOK KITŰZÉSE Hol állunk? Most már joggal vetődik fel a kérdés, miként tűzzük ki a célokat, hiszen mindenkit meggyőztem arról, hogy ez szükséges, de még nem foglalkoztam azzal, hogyan és miféle célokat tűzzünk ki. Látni fogjuk, hogy a célokat tulajdonképpen egyszerűbb elérni, mint kitűzni. A megfelelően kitűzött célt részben már el is értük, mert létezése erőteljes kifejeződése annak a hitünknek, hogy el tudjuk és el is fogjuk érni. Mint korábban mondottam, a siker könnyű, mihelyt hiszünk benne. Ismét értékesítési példához folyamodom, de újból hangsúlyozom, hogy ezek a példák és eljárások lefordíthatók bármilyen szakmára vagy hivatásra. Ha az üzletkötő eredményesebben akar értékesíteni, célokat kell kitűznie. Nem árt, ha szerzett már némi gyakorlatot a jelenlegi cégénél, de tapasztaltságtól függetlenül szükséges valamiféle nyilvántartás, hogy nagyratörő, de józan célt tűzhessen ki. A legpontosabb világtérképpel sem jutunk el sehová, ha nem tudjuk, hol állunk éppen. Kell egy kiindulópont. Ha harminc napon át napi néhány percet szakítunk nyilvántartásra, akkor valós képet kapunk teljesítőképességünkről, terhelhetőségünkről és időkihasználásunkról. Fölfedezhetjük, hogy a második tizenöt napon többet teljesítünk, mint az első tizenöt napon, ami a nyilvántartás vezetésének közvetlen eredménye. Ez alatt a harminc nap alatt kegyetlenül őszintének kell lennünk, elvégre a jövőnkről van szó. Feljegyzéseinket kizárólag önmagunknak szánjuk. Több mozzanat szükséges a megfelelő nyilvántartás vezetéséhez. Először is, jegyezzük fel, mikor ébredünk, mikor kelünk fel és mikor látunk hozzá a produktív munkához. Másodszor, jegyezzük fel, mennyi időt töltünk a nap folyamán ebédeléssel, kávézással, magánjellegű telefonokkal és más személyes ügyek intézésével. Harmadszor, jegyezzük fel az időpont-egyeztető telefonokat, előre nem tervezett látogatásokat, ügyfélszolgálati látogatásokat, ajánláskérő látogatásokat, termékbemutatókat, a vásárlóval szemkontaktusban töltött időt és az összegszerűen kifejezett értékesítést. Végül, tartsuk nyilván az úgynevezett "szürkületi" időt. Ideértendő az előszobákban töltött idő, az értékesítési tárgyalás utolsó harminc perce, az az idő, amely alatt az ügyféljelöltek kartotékjában lapozgatunk stb. Az első néhány nap kemény lesz, de aztán már könnyebb, mert szokássá válik; és az eredmény elkezd fölfelé kúszni. Mihelyt megállapítjuk a jellemző sajátosságokat, könnyű javításokat eszközölni. Ha korábbi adatainkat tanulmányozzuk, kiválaszthatjuk a legjobb napot, legjobb hetet, legjobb hónapot és legjobb negyedévet. Hasonlítsuk össze ezeket az adatokat új ütemtervünkkel. Valószínűleg azt tapasztaljuk, hogy ha legjobb negyedévi teljesítményünket megszorozzuk kettővel, ez csupán legjobb évünkkel lesz egyenlő. Ez persze a terméktől függően nyilván erősen változik. A kis egyedi értékű termékek (kefék vagy kozmetikumok) nem mutatnak olyan jelentős napi, heti vagy havi szórást, mint a nagy egyedi értékűek (számítógép, ingatlan). Az új cél legyen konkrét és a legtöbb esetben a korábbinál magasabb, de ne feledjük, hogy jobb egy hónap múlva fölfelé korrigálni a célt, mint alaposan visszafogni. A verseny gyakran rendkívül hasznos, úgyhogy vessünk erre is egy pillantást. Először azt nézzük, mitől óvakodjunk. Ne harapjunk le nagyobb falatot, mint amekkorát meg tudunk rágni. Ne keljünk versenyre mindjárt a bajnokkal, ha eddig a középmezőnyben mozogtunk. Inkább a sorban közvetlenül előttünk állót igyekezzünk lepipálni. Még jobb, ha kombinált erőpróbára vállalkozunk, azaz a sorban előttünk állót és saját eddigi legjobb teljesítményünket próbáljuk túlszárnyalni. Így a győzelemhez nem elég a másik fél kudarca. Minden győzelem erősebbé tesz bennünket a következő kihívásra. Akárhányan előznek is meg minket egyelőre a sorban, ha állandóan saját rekordunk megdöntésére törekszünk, akkor sokat haladunk előre, sokat adunk el és sok pénzt keresünk. Az is nyilvánvaló, hogy ha mindig megelőzzük a sorban előttünk állót, akkor csak idő kérdése, hogy a sor elejére érjünk. Ami a legfontosabb Nézzük a fizikai, anyagi, hitbéli, szakmai, családi, szellemi és szociális célokat. Íme, néhány szabály, amely lehetővé teszi, hogy pontosabban "belőjük magunknak" ezeket a célokat. Ne feledjük, hogy ezek a szabályok szükségképpen többé-kevésbé általános érvényűek, tehát a példákat fordítsuk le saját helyzetünkhöz illően. Vessük papírra azt, amit akarunk és várunk. Szinte hallom a zúgolódókat: "Három napba is beletelik, mire leírok mindent, amit akarok." Meg fogunk lepődni, mert korántsem tart olyan sokáig, mint hinnénk, írjunk le mindent, és rendezzük sorba a tételeket fontosság szerint. Nyilván egyszerre több célon is dolgozni fogunk. Lehet fizikai célunk (a golfklub házi bajnokságának megnyerése), továbbá első hely a vállalati értékesítési versenyben, vezető poszt a szülői munkaközösségben, valamint egy gyülekezeti tisztség. Ebben az esetben fontossági sorrendet kell meghatároznunk, mert mindegyik cél időráfordítást igényel, és mindegyikhez igazodni kell. Előfordulhat, hogy meg kell alkudnunk, például be kell érnünk szerényebb sporteredménnyel és vezető szerep helyett aktív részvétellel a szülői munkaközösségben. A lényeg az, hogy a célkitűzések megvalósításához szervezettségre van szükség. Lépőkövek vagy buktatók? Miután fontossági sorrendbe raktuk céljainkat, listát kell készítenünk az akadályokról, amelyek az utunkban állnak. Ha semmi sem választana el a céljainktól, már mindenünk meglenne, amit szeretnénk. Az akadályok összegyűjtése után tervet kovácsolhatunk ezek leküzdésére, és meghatározhatjuk az ütemezést. A vezetéstani szakemberek többsége egyetért

abban, hogy ha kellően meghatározunk egy problémát, azzal félig meg is oldjuk. Elképesztő, hogy mennyivel gyorsabban leküzdhetünk egy-egy problémát, miután azonosítottuk azt. Ha a célhoz közeledve, elhárítjuk az akadályokat, más célok akadályai könnyebben ledőlnek majd. Az előző fejezetben szóltam a fiatalemberről, aki szerintem irreális célt tűzött maga elé, egymillió dollárt akart keresni egyetlen év alatt. Azt tanácsoltam neki, a világrengető eredmény azonnali megpályázása helyett válassza inkább azt a megközelítést, amellyel az ökölvívó jut el a világbajnokságig. Amikor egy versenyző a hivatásosok közé lép, először a ranglistán fölötte állót hívja ki. Minden egyes győzelemmel följebb lép, közben önbizalma és tapasztalatai is gyarapodnak. Sok ígéretes öklöző tette tönkre a karrierjét azzal, hogy túl kemény ellenféllel szemben állt ki, amikor még hiányzott a szükséges tapasztalata. - Céljai elérésében és megvalósításában törekedjék fokozatosságra! - tanácsoltam a fiatalembernek. Lényegében azt javasoltam, érdeklődje meg, menynyit keres a hálózat legjobb ügynöke. Ebből láthatja, milyen célt tűzhet ki egyáltalán. Azután arra biztattam, hogy tudakolja meg a cég üzletkötőinek átlagos jövedelmét, továbbá azt ajánlottam, válasszon az átlagnál valamivel alacsonyabb összeget, és ezt tűzze ki célnak az első hónapra. Sejtettem, hogy ennél többre is képes, de azt akartam, hogy megszerezze azt a kezdeti önbizalmat, amely az első cél elérésével együttjár. Az önbizalom a siker szolgálóleánya. Mihelyt bármiféle sikert tudhatunk magunk mögött, könnyebben elérjük a nagyobb sikert (ha valamit jól csinálunk, könnyebb kiváló szintre emelkednünk). Arra buzdítottam a lelkes fiatalembert, hogy a továbbiakban keressen újabb célpontokat a vállalaton belül, kezdje megelőzni a sorban fölötte állókat. Ezzel az eljárással végül a cég legjobb üzletkötője lett, azután még merészebb anyagi célokat tűzhetett maga elé. Mindennek a megvalósításához napi lépésekre kellett lebontania ütemtervét. Hogy elérhette volna-e az eredetileg tervezett egymillió dollárt egyetlen év alatt, az merőben elméleti kérdés. Meggyőződésem, hogy a megfelelő célkitűzési megközelítéssel gyorsabban többre jutott, és boldogabb lett. Mindezek után hadd emlékeztessek mindenkit, hogy nem neveztem a célját lehetetlennek. Nem ijedek meg a saját árnyékomtól, de ahhoz nincs merszem, hogy abszolút korlátot merjek meghatározni egy elhivatott ember teljesítőképességének. A tudatlanság magabiztossága Évekkel ezelőtt egy fiatal konyhaedény-értékesítő ült columbiai irodámban. December elején jártunk, a következő évi tervekről beszélgettünk. - Mennyit adsz el jövőre? - Egyet garantálhatok - felelte fülig érő szájjal -, hogy jövőre többet adok el, mint idén. - Ez csodálatos. Idén mennyit adtál el? - Hát, nem is tudom - válaszolta újabb mosoly kíséretében. Ugye, érdekes? Szerintem szomorú is. Ez a fiatalember nem tudta, hol áll, fogalma sem volt, honnan jutott el odáig, de a tudatlanságból általában fakadó magabiztossággal tudta, hová igyekszik. Sajnos a legtöbben hasonló cipőben járnak. Nem tudják, hol tartanak, de minden esetben tudni vélik, hová mennek. Ha e sorok olvasója magára ismer, akkor alighanem éppen időben szerezte be ezt a könyvet. - Hogyan szeretnéd halhatatlanná tenni a nevedet a konyhaedényszakmában? - szegeztem a kérdést a fiatalembernek. A "halhatatlan" eléggé kihívó szó. Ráharapott a csalira, és fellelkesedett. - Miért, hogy lehetne? - Egyszerű, csak a vállalati csúcsot kellene megdöntened - közöltem. Ettől némileg lelohadt a lelkesedése. - Könnyű mondani, de azt a csúcsot soha senki nem fogja megdönteni, még én sem. Természetesen felébresztette a kíváncsiságomat. Tudni akartam, miért olyan biztos ebben, mire nyomatékosan kijelentette, hogy az a rekord nem volt "tisztességes", mert az, aki felállította, a vejével is dolgoztatott a saját nevén. Az ösztönzés a siker lelke A fiatalember teljesítményét az a vélekedés fogta vissza, hogy úgysem győzhet, mert a rekord nem tisztességes. Biztosítottam, hogy az említett eredmény szabályos körülmények között született, és kihívóan hozzáfűztem: - Ha valaki fölállította, másvalaki megdöntheti. Mivel az ösztönzés a siker lelke, meglobogtattam előtte néhány várható jutalmat. Először is azt, hogy amennyiben megdönti az eddigi abszolút csúcsot, a fényképét a vállalat elnökéé mellé akasztják a központban. Ez tetszett neki. Ezután elmondtam, hogy a fotóját országos hirdetésekben és újságcikkekben használják fel, híres lesz mint a világ legjobb fazékeladója. Ez még inkább tetszett neki. Végül megpendítettem, hogy kap ajándékba egy aranyfazekat vagy legalábbis egy olyat, amelyik úgy néz ki, mintha aranyból lenne. Ugy tűnt, hogy a motivációt ezzel kipipálhatjuk, de a fiatalembernek továbbra is kételyei voltak, hogy mennyit tud eladni. Emlékeztettem, hogy ha a legjobb hetét megszorozza ötvennel, már meg is dönti a rekordot. Felragyogott az arca. - Hát persze, könnyű mondani... Félbeszakítottam: - Igen, és megcsinálni is könnyű lesz, ha hiszel benne, hogy képes vagy rá. Még mindig nem volt meggyőződve, de megígérte, hogy komolyan elgondolkozik a dolgon. Ez nagyon lényeges, mert az ötletszerűen kitűzött és könnyelműen felfogott célt könnyen elvetik már az első akadálynál. Semmi "ha" December huszonhatodikán felhívott a lakásáról, a georgiai Augustából. Se azelőtt, se azóta nem folytattam ehhez hasonlítható telefonbeszélgetést. Alighanem felizzott a drót. Augustától a dél-carolinai Columbiáig érezhető volt a fiatalember izgatottsága, ahogy tájékoztatott a pillanatnyi helyzetről. - Tudod, a múlt hónapi látogatásom óta pontos nyilvántartást vezettem mindenről, amit csináltam. Tudom, hány üzletet

kötök, mikor kopogok be egy ajtón, telefonálok, tartok termékbemutatót vagy veszem elő a mintakollekciót. Meg fogom dönteni azt a csúcsot! - tette hozzá leírhatatlanul ujjongó hangon. Kihasználtam a pillanatnyi szünetet, hogy én is szóhoz jussak: - Nem, nem fogod megdönteni, mert már meg is döntötted. Azért mondtam ezt, mert egyszer sem használta a "ha" szócskát. Döntése feltétlen volt. Sokan egész életükben csak feltételes döntéseket hoznak. Ezek a döntések nem a sikert határozzák el, hanem a bukásra készülnek fel. Ez a fiú nem így tett. Nem azt mondta, hogy megdönti a rekordot, ha nem robban le a kocsija. Még szerencse, mert pontosan ez következett be. Azt sem mondta, hogy megdönti a rekordot, ha nem jön közbe betegség a családjában. Közbejött. Azt sem mondta, hogy megdönti a rekordot, ha nem történik haláleset a családjában. Sajnos kettő is történt, az egyik fivérét is eltemette. Azt sem mondta, hogy megdönti a rekordot, ha nem veszíti el a hangját. Jó, hogy nem mondta, mert a következő év decemberében, a céltól szó szerint karnyújtásnyira annyira berekedt, hogy az orvosa eltiltotta a beszédtől, mire az egyetlen járható utat választotta - orvost váltott. Döntését nehezen hozta, de egyszerűen fogalmazta meg: "Megdöntöm azt a rekordot, pont." Közelebbről meg kell néznünk a célkitűzését, hogy igazán értékelhessük, mire vállalkozott. Soha azelőtt nem adott el egy évben 34 000 dollárnál többet, ami az idő tájt nem is volt rossz. A következő évben azonban ugyanabban a körzetben, ugyanazzal a termékkel, ugyanazon az áron, az összes visszamondás levonása után 104 000 dollár értékű konyhaedényt szállított le és fizettetett ki. Több mint háromszor annyit értékesített, mint korábban valaha is. Ennek eredményeként megdöntötte az abszolút vállalati rekordot. Egyébként a vállalat mindabban a jutalomban részesítette, amelyről kettesben beszélgettünk. Megkapta a sajtónyilvánosságot, és megkapta az aranyfazekat is. Ésszel és erővel Sokan azt kérdik, ennyit okosodott-e. Erre azt felelhetem, hogy valamennyit okosodott, hiszen tíz év helyett immár tizenegy év gyakorlata volt. Mások arra kíváncsiak, ennyivel többet dolgozott-e. Biztosíthatom őket, hogy valamivel többet és bizonyosan okosabban dolgozott. Jól beosztotta az idejét, és megtanulta, mennyit ér egy perc. Rájött, hogy tíz perc itt, húsz perc ott hamarosan napi egy-két órává adódik össze. Ez hetente tíz, évente pedig - bármilyen hihetetlen négy-ötszáz óra, vagyis nem kevesebb, mint ötven darab nyolcórás munkanap. Röviden, fölfedezte, hogy nem mindenkinek hatvan perc minden óra, huszonnégy óra minden nap és hét nap egy hét. Mindenki csak annyi idővel számolhat, amennyit kihasznál. Miután az időmérésről áttért az időkihasználás mérésére, jóval több üzletet kötött, mégis több ideje maradt magára és a családjára. Nyilvántartása alapján kiderítette, hogy pontosan hol áll. Aki értékesítéssel foglalkozik, annak ugyanezt kell tennie. Állapítsa meg, hány ügyféljelöltet kell megkeresnie, hogy egy személyes találkozást elérjen. Hány találkozást kell megszerveznie, hogy kifejthesse a mondanivalóját. Hány termékbemutatót kell lebonyolítania, hogy egyszer eladjon. Vesse össze ezeket az adatokat azzal, hogy mennyi időbe telik egy találkozás megszervezése, egy termékbemutató és eladás, beleértve az utazást, ügyfélszolgálatot, papírmunkát stb. Ennek alapján tudni fogja, hol áll. Egyszerű számolás kérdése az egész. Mindebből tudni fogja, mit ér egy munkaórája, de ezzel még nincs vége. Ugyanis szinte azonnal följebb kell emelnie a mércét, méghozzá gyakran jelentős mértékben, mert az adatoktól szárnyat kap az önbizalma, és ez még termelékenyebbé teszi. Ha elemezzük a fenti történetet, rájöhetünk, hogy a fiatalember felhasználta a cél kitűzésének és elérésének valamennyi alapelvét. (1) Nyilvántartást vezetett, hogy tudja, jelenleg hol áll. (2) Papírra vetette az elérendő célokat, méghozzá éves, havi és napi bontásban. (3) Egészen konkrétan fogalmazott (104 000 dollár). (4) Magas, de elérhető célt tűzött ki, hogy kellően izgalmas legyen az erőpróba. (5) Hosszú távra (egy év) tervezett, hogy a napi csalódások ne szegjék kedvét. (6) Listába szedte az útjában álló akadályokat, és tervet kovácsolt a leküzdésükre. (7) Napi lépésekre bontotta le a célt. (8) Szellemileg fölkészült, hogy fegyelmezetten megtegye a célja eléréséhez szükséges lépéseket. (9) Tökéletesen meg volt győződve arról, hogy képes elérni a célt. (10) Mielőtt elkezdte az évet, elképzelte magát, amint eléri a célt. Hadd utaljak vissza az ebben a részben már említett figyelmeztetésre, miszerint óvakodjunk másokkal megosztani céljainkat. Ha szükségünk van rá, és kellően megbízunk valakiben, akkor rajta! De nagyon körültekintően válogassuk meg, kit avatunk a bizalmunkba. Hasznos, ha munkatársaink vagy szeretteink osztoznak optimizmusunkban, és még inkább bátorítanak bennünket, hogy el tudjuk érni céljainkat. Kifejezetten káros viszont, ha egy "hervasztónak" áruljuk el álmainkat, aki csak kigúnyolja elgondolásainkat és lekicsinyli erőfeszítéseinket. A történetbeli fiatalember (később majd fölfedem a kilétét) a családtagjaival osztotta meg céljait, akik hittek benne, és támogatást adtak neki. Másokkal is közölte, mire készül, mert ismerte magát annyira, hogy nagyobb valószínűséggel éri el, amit kitűzött, ha az nem titok. Tisztában vagyok azzal, hogy a célkitűzésnél felhasznált példáim nem illenek minden helyzetre, de az elvek igen. A fejezet zárásaként következzék még néhány gondolat, amely hasznos lehet. Szép jelen, szebb jövő Vegyük a családanya esetét, aki azt kérdezte, hogyan tűzzön ki egy egész sor célt. Először is, egy anyának valami nagy cél kell. Az egyik legnagyobb cél bármely anya számára az, hogy megtanítsa gyermekeit, miként álljanak meg a saját lábukon egy bonyolult társadalomban. Nagy cél bármely anyának, hogy boldog, egészséges, erkölcsileg és érzelmileg kiegyensúlyozott gyermekeket neveljen. Hosszú távú cél lehet, hogy a társadalom hasznos tagjaivá nevelje gyermekeit.

Szóval és tettekkel arra is megtaníthatja őket, hogy tisztességes lehetőséget kapnak, hogy az öröklétben Jézus Krisztussal egyesüljenek. Az egyik legszebb napi cél az, hogy önállóságra tanítsuk gyermekeinket. Helyesen mondják a kínaiak: "Ha halat kínálsz valakinek, aznapra jóllakatod, de ha halászni tanítod, egy életre enni adsz neki." Tanítsuk meg gyermekeinket, hogyan boldoguljanak egyedül, hogyan lássák el és tartsák fenn magukat. Mi lehetne ennél jobb napi cél egy anyának? Mindannyiunk napi célja lehet, hogy minden tőlünk telhetőt kövessünk el ma egy jobb holnapért. A jövő az a hely, ahol életünk hátralévő részét tölteni fogjuk. A napi eredmények kövezik ki apránként az odavezető utat. Ha rendszeresen és határozottan, a megfelelő célkitűzési módszerekkel helyükre tesszük azokat a köveket, végül megépítjük a tetőre, azaz a csúcsra vezető lépcsőt. Hogy a fentiek jegyében megfelelően kitűzhessük céljainkat, világosan kell látnunk, hogy a felvonó nem működik. A lépcsőt kell használnunk, méghozzá fokonként kell fölfelé haladnunk rajta. Szerencsére a lépcsőfokok egyértelműen meg vannak jelölve, és hívogatnak, hogy másszuk meg őket - egészen a legfelsőig. Negyedik fejezet. A CÉLOK ELÉRÉSE Legyünk őszinték önmagunkkal! Amikor hozzákezdtem ehhez a könyvhöz, a szavak könnyedén sorjáztak, simán követték egymást, legalábbis az elmémben. Be kell vallanom, amikor leírtam ezt: "Eljuthatunk, ahová akarunk, megtehetjük, amit akarunk, megszerezhetjük, amit akarunk, és azzá válhatunk, amivé akarunk", magam elé tartottam a papírt, és bizonyos elégedettséggel állapítottam meg, hogy ez egész jó. Sajnos jó messzire kellett tartanom a papírt, mert száznégy centiméteres derékbőségem és kilencvenkét kilóm némileg útban volt. Elgondolkodtam, és kérdéseket tettem föl magamnak. (Az nem baj, ha magunkban beszélünk, még az sem baj, ha válaszolunk, de ha meghökkenünk a választól, az már gond. Pontosan ez történt velem.) Az jutott eszembe, hogy végül valamelyik olvasó azt tudakolja majd, tényleg hiszek-e abban, amit leírtam. Mivel az őszinteség önmagunkban kezdődik, újra kellett értékelnem a leírt szavakat. Nagyjából ott lyukadtam ki, hogy ha hinnék abban, amit írtam, akkor aszerint kéne élnem, ha pedig nem hinnék, akkor nem kéne leírnom. Ennek szellemében azt kérdeztem magamtól: "Tényleg olyan vagy, Zig, amilyen lenni akarsz?" Miközben a kérdéssel birkóztam, mindinkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy vagy törölnöm kell a könyvnek ezt a részét, vagy nehezen tudok a tükörbe nézni. Az is elkerülhetetlennek látszott, hogy mások zavaró kérdéseket fognak föltenni nekem. Ráadásul a fiam akkor nyolcéves volt, és határozottan úgy gondoltam, egy apának legalább tizenkét éves korukig el kell tudnia náspángolni a gyerekeit. Én viszont olyan ütemben gyarapodtam, hogy hamarosan utolérni sem bírtam volna a csemetémet. Végül mégsem ez késztetett arra, hogy szakemberhez forduljak, hanem az én Piroskám, aki folyton rám szólt, hogy húzzam be a pocakomat - holott már behúztam. Szerencsére Dallasban működik a világhírű aerobicközpont, amelyet dr. Kenneth Cooper alapított. Cooper doktor számottevő kutatásokat folytatott az aerobic kondíciójavító hatásaival kapcsolatban, és elévülhetetlen érdemeket szerzett a kocogás elterjesztésében. Bejelentkeztem hozzá, és végigcsináltam az ötórás vizsgálatot. Először is levettek két liter vért. Lehet, hogy nem pont két litert, de én annyinak éreztem. Nem győzték töltögetni azokat a kis kémcsöveket. Azt hittem, vérbankot nyitnak, és én leszek a fő beszerzési forrásuk. Ezután egymás után háromszor teljesen belenyomtak egy víztartályba, hogy megállapítsák a szervezetem zsiradéktartalmát. Kimutatták, hogy a testem 23,9%-a tiszta zsír, ami nem éppen eszményi arány. Következett a futópad. Egy géphez drótoztak, hogy figyelhessék a szívműködésemet, miközben gyalogolok. A megtett út hossza, vagyis hogy az illető meddig bírta, a fizikai állapotról árulkodott, így aztán megszégyenültem, mivel mindössze négy másodperccel sikerült átjutnom a "borzalmas" fokozatból a "szimplán ijesztő" alsó régiójába. A vizsgálat befejezése és az adatok összegzése után dr. Randy Martin, a vizsgálóorvos behívott az irodájába, hogy áttekintsük az eredményeket. Széles mosollyal magyarázta, hogy számítógéppel értékelték ki az észleleteket, és a számok tanúsága szerint nem vagyok túlsúlyos. Igaz viszont, hogy pontosan tizennégy centiméterrel alacsonyabb vagyok a kelleténél. Ugy véltem, hogy ez lehangoló, de dr. Martin kifejtette, hogy tulajdonképpen figyelemreméltóan jó a fizikai állapotom - hatvanhat évemhez képest. Amikor emlékeztettem, hogy még csak negyvenhat vagyok, arckifejezése drámai változáson ment át. - Rémes formában van - csóválta a fejét. - Az az igazság, ha épület lenne, lebontásra ítélném. Természetesen tudni akartam, mit kell tennem, mire dr. Martin részletes programot teregetett elém, és ráadásnak egy kis lelkesítő beszédet rögtönzött. Még be sem fejezte tennivalóim ismertetését, már olyasformán éreztem magam, mint a kisfiú, aki kérdez valamit az apjától. Az apja rámordul: - Miért nem anyádat kérdezed? A kisfiú azt feleli: - Mert annyira azért nem érdekel. Egy háztömb meg egy levélszekrény Amikor hazaértem, a feleségem ezzel fogadott: - Szóval most majd összevissza futkorászol a szomszédságban? - Igenlő válaszomra kijelentette: - Ha már egy negyvenhat éves dagi futkos a környéken, legalább tűrhetően nézzen ki! - Ezzel le az üzletbe, és vett valami mutatós futómezt meg sortot és hozzá olyan futócipőt, amilyet dr. Martin javasolt. A doktor szobájában egyébként csúnya dolgot műveltem, de mentségemre szolgáljon, hogy akkoriban még nem olvastam Ann Landerst. Landers szerint nem ildomos mások képes újságjából lapokat kitépni. Igazából persze akkor is tudtam ezt, úgyhogy nincs jogom az etikettszakértővel takarózni. Szóval, eltulajdonítottam azt az oldalt, amelyiken

testhezálló sortot reklámoztak. Azoknak, akik nem olvasnak sztreccsnadrághirdetéseket, azt javaslom, legközelebb vessenek egy pillantást a mellékelt fotóra. Tüstént fölfedezhetik, hogy a képeken nem dagikra aggatják azokat a sortokat. Másnap reggel, amikor megszólalt a vekker, kiszökkentem az ágyból, magamra öltöttem csábos futószerelésemet, kiviharzottam a főbejáraton - és egy egész háztömböt lefutottam teljesen önállóan. Másnap azért már jobban teljesítettem. Egy háztömböt meg egy levélszekrényt. Harmadik nap még egy kapuval továbbjutottam a sarkon, aztán már hárommal, mígnem egy szép napon az összes háztömböt körbe tudtam futni. Amikor elértem ezt a mérföldkövet, az egész családot fölkeltettem, hogy elújságoljam, mit vitt véghez apa. Aztán az egy háztömbből egy kilométer lett, majd kettő, három, négy. Elkezdtem gimnasztikázni. Hat fekvőtámasz, nyolc, tíz, húsz, harminc, negyven. Ma már a katonai fekvőtámaszt is be tudom mutatni, ami egyszerűen annyit jelent, hogy felnyomom magam, és közben tapsolok. Elkezdtem a felüléseket is, az első nap nyolcat csináltam, aztán tízet, húszat, negyvenet, nyolcvanat, százhúszat. Mindez azt eredményezte, hogy a testsúlyom apadni, a derekam vékonyodni kezdett. Hitbuzgó fogyókúrát is folytattam (abbahagytam az evést a templomban). De komolyan diétáztam, és erről hamarosan több szót is ejtek. A testsúlyom kilencvenkét kilóról előbb kilencvenre csökkent, aztán nyolcvanötre, nyolcvanra és hetvenötre. A derékbőségem száznégy centiméterről százra, kilencvennyolcra, kilencvenötre, kilencvenkettőre, kilencvenre, nyolcvannyolcra, nyolcvanötre szelídült. Tíz hónappal azután, hogy leírtam: "a súlyom hetvenöt kiló, a derékbőségem nyolcvanöt centiméter", az álom valóra vált. A cél kitűzésének alapelvei Azért untatom olvasóimat ezekkel a részletekkel, mert a történet magába foglalja a célok kitűzésének és elérésének valamennyi alapelvét. Olyan célt választottam, amely a sajátom volt, és mivel szavahihetőségem forgott kockán, a cél elérésére ösztönző tényező a kitűzéskor eleve fennállt. A cél elég nagy volt ahhoz, hogy igazi kihívást jelentsen, és arra késztetett, hogy megvalósítása érdekében alaposan merítsek erőforrásaimból. Ugyanakkor nem volt sem felelőtlen, sem lehetetlen. Ha csak két kilót akartam volna leadni, és sikerül, azt senki sem vette volna észre, kivéve talán az én Piroskámat. Ahogy a dekák elpárologtak - persze miközben az eltüntetésükért verejtékeztem, nem úgy éreztem, mintha maguktól párolognának el -, és a derekam vékonyodni kezdett, családom és baráti köröm nem fukarkodott a dicséretekkel. Ez sokat segített. Kezdtem kellemesebben érezni magamat, energiaszintem emelkedett. A futásra fordított időm visszatérült nagyobb munkabírásomban. A cél mérete rettentően fontos. Az egyik korábbi fejezetben hangsúlyoztam, hogy a cél lehet túl nagy is, de ne feledjük, hogy ezt egy egészségügyi szakember útmutatása alapján jelöltem meg. A cél világosan meghatározott és egészen konkrét volt. Egyértelműen a célra összpontosítottam. Hosszú távra terveztem. (Gyakorlati szempontból tulajdonképpen középtávú volt a cél, de a szemléltetés végett hosszú távúként kezelem.) Az elhatározástól a könyv kiadásáig tíz hónap maradt. Ezalatt tizenhét kilót kellett leadnom, ami lehetetlennek tűnhet, amíg el nem osztjuk tízzel, mert akkor ráeszmélünk, hogy egy hónapra csak 1,7 kg jut. Ez a felismerés optimistává tett, ami nagyon fontos, ha el akarjuk érni a célunkat. Sajnos optimizmusom magabiztosságba, majd elbizakodottságba fordult, ami azzal a következménnyel járt, hogy az első huszonnyolc napon nem is bajlódtam a megvalósítással. A súlyleadási cél akkor vált elérhetővé, amikor napi részletekre bontottam le. Amint földerengett előttem, hogy a tíz hónap alatti tizenhét kilós fogyáshoz naponta öt dekától kell megszabadulnom, tényleg izgalomba jöttem. Tizenhét kiló jó sok, 1,7 már nem annyira, de öt deka az már csekélység. Apránként híztam meg, és ugyanúgy kellett lefogynom is. A régi mondás szerint egy mérföld megpróbáltatás, de egy hüvelyk potomság, és ez biztosan igaz, mert létezik az, amit a pszichológusok teljesítmény-visszacsatolásnak neveznek. Minden egyes megtett lépés, minden részeredmény - az én esetemben minden leadott gramm - növelte lelkesedésemet, és gyarapította önbizalmamat, hogy újra meg újra sikert arathatok. Igen, a siker sikert szül. Ezért annyira fontos, hogy amikor bármiféle célt kitűzünk és elérni igyekszünk, oly módon rendezzük el, hogy gyakorlatilag mindennap valamiféle sikert élvezhessünk. Ez a pozitív visszacsatolás növeli önbizalmunkat, így már komolyan számítunk az egyre nagyobb teljesítményre, lelki szemeinkkel már látjuk is azt, így aztán egyre többet és többet érünk el. A hosszú távú célok elérésének egyedüli módja az, hogy rövid távú célkitűzéseket valósítunk meg. A fő cél lebegjen szemünk előtt, de ne feledjük, hogy miközben napi részcéljainkat elérjük, mind közelebb kerülünk a hosszú távúakhoz. Hogy a cél számottevő legyen, ésszerű határidőt kellett megjelölnöm. Ha a tizenhét kilót tizenhét vagy akár két-három évre terveztem volna, akkor túlzottan elhúzódott volna a megvalósítás. Ha viszont tizenhét hétre, akkor még nevetségesebbé válok, és nemcsak a lehetetlent kísérlem meg, hanem még az egészségemet is veszélyeztetem. Ütemtervem tehát nagyratörő volt, mindazonáltal ésszerű és megvalósítható. A mártír Mielőtt folytatjuk, hadd tegyek föl egy kérdést. Láttunk-e már valaha eleven, hús-vér mártírt? Én egyszer már annak éreztem magamat. Hadd magyarázzam meg. Amikor minden reggel megszólalt az ébresztőóra, sokszor azt gondoltam: "Minek akar fölkelni és a háztömb körül futkosni egy negyvenhat éves dagadék, amikor a hasonszőrűek még mélyen alszanak?" Aztán lenéztem száznégy centiméteres derekamra, és következett a gondolatbeli kérdés: "Ziglar, így akarsz kinézni vagy úgy, mint az a fickó a reklámfotón?" Mivel az előbbi lehetőség nem tetszett, kipattantam az ágyból, és hozzáláttam a futáshoz. Az persze, hogy elhatároztam magam a futásra és fogyásra, még nem azt jelenti, hogy élveznem is kellett. Ami azt illeti, óriási erőfeszítésnek tekintettem minden egyes lépést. Futottam winnipegi hóban, acapulcói homokban, minneapolisi esőben és floridai narancsligetekben. Senki ne higgye egy percig se, hogy egyetlen alkalmat is elmulasztottam, ha barátnak, ellenségnek, családtagnak vagy vadidegennek erről a hatalmas "áldozatról" beszélhettem, ami fogyási elhatározásommal járt. Biztos mindenki unt már, és meglep, hogy nem távolítottam el magamtól a barátaimat vagy akár a családomat. Egyébként éveken át szó szerint több száz alkalommal magyaráztam hallgatóságomnak, hogy ha el akarunk érni

valami jelentőset, akkor "meg kell fizetnünk az árát". (Olyan megrázó hangon és fájdalmas arckifejezéssel adtam ezt elő, hogy csak a legerősebbek szemébe nem csaltam könnyeket.) Aztán egy verőfényes tavaszi napon a Portlandi Állami Egyetem területén futottam az oregoni Portlandben. Volt vagy huszonöt fok, a diákok tanultak, napoztak vagy a lányoknak udvaroltak, Zig bácsi meg ott futkározott. A hátamon és lábamon csorgott az izzadság, de ahogy a fű meg a beton szaladt a talpam alatt, ráébredtem, hogy ez a futás valahogy "más". Egyszerre tudtam, hogy élek. Most - ötvenévesen -, annak tudatában, hogy jobb erőnlétnek örvendek, mint huszonöt esztendős koromban, három kilométeres futásban az amerikai főiskolások kilencvennyolc százalékát lehagyom, és nyilvánvaló számomra, hogy nem "megfizetjük", hanem élvezzük az árat. Hogy még szebb legyen a dolog, amikor már csak három kiló választott el a céltól, megrepedt az epe-hólyagom. Az orvos csak négy nap elteltével fedezte föl a problémát. Az alatt a négy nap alatt többet szenvedtem, mint egész életemben együttvéve. Mire befeküdtem a kórházba, hogy kigyógyítsanak a bajomból, tályog alakult ki a májam alatt, és megteltem méreggel. A doktor azt mondta, felépülésemben fontos szerepet játszott kiváló fizikai állapotom. Ami azt illeti, az én Piroskám kissé meg is döbbent, hogy a műtét után még csak fáradt sem voltam. Igen, szilárd meggyőződésem, hogy nem "megfizetjük", hanem élvezzük az árat. Ez az élet minden területére érvényes. A siker árát nem megfizetjük (ne feledjük, hogy a siker azt jelenti, hogy számottevő vagy jókora részt szerzünk mindenféle jóból), hanem élvezzük azt. Fizetni a kudarcért kell. Végleges megoldás Amennyiben súlyfölösleggel küzdünk, és véglegesen szeretnénk megoldani azt, a következő alapelveket kell követnünk. Először, bizonyosodjunk meg arról, hogy a fogyás a saját ötletünk és saját elhatározásunk, és nem valami külső nyomás késztet cselekvésre. Másodszor, sovány orvoshoz menjünk kivizsgálásra. A túlsúlyos vagy nem tudja, vagy nem hiszi, vagy nem érti, hogy a jelentős súlytöbblet cipelése romboló hatású. Hiányzik belőle a kellő meggyőződés, és pszichológiai megerősítést sem tud adni nekünk, hogy kitartsunk a fogyókúra mellett. Harmadszor, ne szedjünk tablettákat. Nem gyógyszerszedéstől lettünk kövérek - Ugye, milyen csúnyán hangzik? Éppolyan csúnyán fest is. -, és maradandó karcsúságot sem remélhetünk gyógyszerektől. Ha a tabletták használnának, nyilván nem lennének túlsúlyos orvosok sem. Negyedszer, ügyeljünk arra, hogy orvosunk pozitív gondolkodó legyen, ne azt hangsúlyozza, mit nem ehetünk. Miért kéne negatívumokkal terhelnünk az agyunkat? Inkább azzal törődjünk, arra összpontosítsunk, amit ehetünk. Készítsünk listát, és tartsuk azt magunk előtt. Folyamodjunk a jó öreg, józan paraszti étrendi alapelvhez. Az istenért, nehogy bedőljünk a villámfogyókúra-divatoknak, amelyek drámai súlycsökkenést ígérnek "anélkül, hogy éheznünk kellene". (A harmincnapos csodakúrákon semmi mást nem adunk le, csak egy hónapi időt.) A legtöbb esetben egyetlen ok miatt hízunk meg: mert túl sokat eszünk (rossz szokás). És egyetlen ok miatt fogyunk le: mert kevesebbet eszünk, és hosszabb időn keresztül kiegyensúlyozott étrendet tartunk (jó szokás). A több tíz kilót sem egyetlen hétvégén szedjük fel. A "csak még egy falat" árt meg. Következő megfigyelésem nem tudományos jellegű, de azt ajánlom, ne fogyasszunk túrót. Saját tapasztalataim szerint a túró hizlal. Azért mondom ezt, mert csak a kövérek esznek túrót. (Dr. Martin azt mondta, azt egyek, amit csak akarok azután adott egy listát, hogy mit akarjak.) Komolyra fordítva a szót, a ripsz-ropsz fogyózással két baj van. Először az, hogy a fogyás, majd újbóli hízás romboló hatású az önbecsülésre. Másodszor az, hogy megerőlteti a szervezetet. (Kérdezzük meg a sovány orvost, hogy miért.) Beszéljünk egészen nyíltan. Ha fogyni akarunk, éhesek leszünk, ez tény. Segíteni fog, ha egy névjegykartonra rányomtatjuk ezt a szöveget: "Éhes vagy? Nem csoda, de érdemes a zsírt izomra cserélni!" A lányok írhatják ezt: "Éhes vagy? Nem csoda, de érdemes a hajat bájra cserélni!" Ettől még éhesek maradunk ugyan, de sírás helyett nevetve éhezünk. Érdemes visszalapoznunk az énképről szóló részhez is, és emlékeznünk arra, hogy megérdemeljük a karcsúságot és az egészséget. Ne feledjük, hogy a gyönyör (a degeszre tömött has) igen rövid életű, a boldogság (a karcsúság, egészség, öt-húsz évvel meghosszabbított élet öröme) viszont sokkal tartósabb. A fogyás járulékos előnyei megszámlálhatatlanok, de egyet aláhúzok. Amikor elérjük kitűzött súlyleadási célunkat, önbecsülésünk és önbizalmunk ugrásszerűen javul, ez pedig életünk sok más területére kihat. Ne feledjük, hogy a siker sikert szül. Senki ne értsen félre. Nem azért meséltem el ilyen részletesen a történetet, hogy mindenkit fogyásra serkentsek, hanem mert a cél kitűzésének és elérésének valamennyi alapelvét szemlélteti. Először is, a cél a sajátom volt. Nem Piroska, nem is az orvos beszélt rá, hogy fogyókúrázzak. Másodszor, a szavahihetőségem forgott kockán, mert azt állítottam, olyanná válhatunk, amilyenné akarunk, és nyilván nem olyan akartam lenni, amilyen akkor voltam. Harmadszor, a cél erős elszántságot igényelt, ami elengedhetetlen, ha célba akarunk érni. Tényként vetettem papírra, hogy a súlyom hetvenöt kiló, amikor valójában még kilencvenkettőt nyomtam. Ez tíz hónappal azelőtt történt, hogy nyomdába került a könyvem, és mivel egyetlen kiadó sem volt hajlandó foglalkozni vele - egészen a negyedik kiadásig, amikor már úgy látták, hogy tényleg kelendő -, saját szakállamra, azaz költségemre adtam ki. Először huszonötezer példányt rendeltem. Vajon elképzelhető, hogy huszonötezer példányt akarjak eladni, amikor hetvenöt kilósnak állítom magamat, miközben kilencvenkettővel döcögök? Bizony, el kellett szánnom magamat. Negyedszer, a cél elég nagy volt - tizenhét kilós fogyás. A szabály egyszerű. Ahhoz, hogy a cél eredményes legyen, változás szükséges. Ötödször, a cél konkrét volt (tizenhét kiló), mert megfoghatatlan általánosság helyett jelentéssel bíró konkrétum kell. Hatodszor, hosszú távra - tíz hónapra - terveztem (vagy legalábbis középtávra, mint azt fentebb elmagyaráztam). Hetedszer, a célt napi ötdekás lépésekre bontottam le. Nyolcadszor, tervet készítettem a súlytöbblet leadására (fogyókúra és kocogás). Kilencedszer, alapos kivizsgálással pontosan tisztáztam, hol állok (tizenhét kiló súlyfölöslegnél), ezt pedig föltétlenül tudnunk kell, hogy helyes irányban indulhassunk el.

Bolhaidomítás Ennek a célokról szóló résznek a harmadik fejezetében elmondtam az edényárus történetét, aki egyetlen év alatt harmincnégyezer dollárról száznégyezerre emelte a forgalmát. Most következzék a történet kiegészítése arról, hogyan érte el a kitűzött célt. A meghatározó tényező indokolja, hogy elmeséltem a történetet. A fiatalember megtanult valamit, ami képessé tette arra, hogy felfuttassa az üzletet. Megtanulta, hogyan kell "bolhát idomítani". Tudjuk, hogyan kell? Komolyan beszélek. Rendkívül fontos, hogy tudjuk, mert amíg nem tudjuk, addig sohasem arathatunk sikert. Ezt nem győzöm hangsúlyozni. Nem arathatunk sikert, nem lehetünk boldogok, amíg nem tudjuk, hogyan kell bolhát idomítani. (Erről jut eszembe, ismerjük a viccet, amikor két bolha a hegy lábánál tanakszik, hogy gyalog menjenek, vagy kutyára szálljanak?) Ez tény. Most pedig nyilván mindenki szeretné tudni, hogyan kell bolhát idomítani. Tessék szíveskedni bólintani. Úgy kell bolhát idomítani, hogy egy csavarzáras befőttes üvegbe tesszük. A bolhák ugrálni szoktak, tehát a miénk is ugrálni fog. Megfigyelhetjük, hogy miközben újra meg újra beveri a fejét a befőttes üveg fedelébe, nem hagyja ugyan abba az ugrálást, de már nem szökken olyan magasra, hogy a fedélig érjen. Ha ezután levesszük a fedelet, a bolha már nem ugrik akkorát, hogy kiszabadulhasson az üvegből. Ismétlem, nem azért, mert nem képes rá. Egyszerű a magyarázat. Rászokott, hogy csak a fedélig ugorjon. Mihelyt rászokik, hogy csak addig ugorjon, tovább nem is bír. Negativizálhatóak vagyunk? Az emberre is ugyanez érvényes. Nekifog, hogy könyvet írjon, hegyet másszon, rekordot döntsön vagy a köz javára tevékenykedjék. Álmai és becsvágyai kezdetben nem ismernek határt, de az idők során itt-ott beveri a fejét, megüti a bokáját. Ilyenkor "barátai" és üzletfelei gyakran negatív megjegyzéseket tesznek általában az életre és konkrétan őrá vonatkozóan, így aztán "negativizálható" lesz, azaz fogékony mások negatív hatására. Ezért ajánlom, hogy legyünk óvatosak, kivel osztjuk meg céljainkat. Érdekes módon, a világ legpozitívabb személyiségei is "negativizálhatják" az embert. Így például amikor Joe Louis volt a nehézsúlyú ökölvívó világbajnok, sorra "negativizálta" ellenfeleit, akiket gyakran annyira megbénított a félelem, hogy könnyen áldozatul estek Louis félelmetes technikájának és erejének. Amikor John Wooden pályára küldte az UCLA Bruins kosárlabdázóit, annyira "negativizálta" az ellenfelet, hogy gyakran a mérkőzés első másodperce előtt eldőlt a végeredmény. Ez az egyik, de csak az egyik oka, hogy az UCLA tizenkét év alatt tíz országos bajnokságot nyert. Ez az egyik oka annak is, hogy az edzők újra meg újra arra tanítják versenyzőiket, hogy a maguk rangadóját vívják vagy játékát játsszák, és ne engedjék, hogy az ellenfél ossza a lapokat. A Kirby cégnél dolgozik egy jó barátom, akit gyakran vádolok azzal, hogy "negativizálja" a többi igazgatót, hogy csak a második helyért hajtsanak az értékesítési versenyben. Ő ilyenkor csak vigyorog, de tény, hogy Jim Sperry tizenöt éve egyhuzamban az első, és minden esztendőben javított a saját teljesítményén. Szerencsére Jim tudja, hogy a többi igazgató úgyis elmarad tőle. Tulajdonképpen minden lehetséges módon biztatja is őket, mert tisztában van azzal, hogy minél kiélezettebb az első helyért folyó küzdelem, annál jobb eredményt fog elérni a saját igazgatósága is. Aki "negativizálható", az mindig hallgat a vészmadarakra, akik a siker módszerei helyett a bukás I mentségeit plántálják belé. Eközben egyre kishitűbbé válik. Nem úgy a mi lelkes edényárusunk. Nemcsak nem hagyta magát "negativizálni", hanem a kishitűséget is lerázta magáról, és nagy célt tűzött maga elé. Hosszú távú célt: hogy megdönti a rekordot, és a világ legjobb "fazékértékesítője" lesz. Volt napi célja: munkanaponként háromszázötven dolláros forgalom. Nem is maradt el az eredmény: egyetlen év alatt megháromszorozta a teljesítményét. Véletlenül elég jól ismerem a fiatalember történetét, mivel az öcsém, Judge Ziglar. Arra is büszke vagyok, hogy ugyanezen célelérési, bolhaidomítási elvek alkalmazásával lett az egyik legkeresettebb értékesítési oktató Amerikában. Ma már országszerte másokat tanít arra, miképpen érjék el céljaikat. Mint vállalatunk egyik vezetője és tanfolyamaink oktatója lelkesen terelget másokat a csúcsok megdöntése és a bolhaidomítás felé. A lélektani határ A bolhaidomítás legkiválóbb példája Roger Bannister. Az atléták éveken át próbálták négy perc alatt lefutni az egy mérföldet. A lélektani határ átléphetetlennek tűnt, mert az atléták hagyták magukat "negativizálni". Lehet, hogy egyik-másik elhatározta, négy perc alatt ér célba, de amint rajthoz állt, megszólalt benne egy hang: "Az eddigi legjobb eredményed négy perc, hat másodperc. Nem törheted át a határt. Tudományos alapon kiszámították, és kétséges, hogy valaha is áttörhető-e." Az orvos sztetoszkóppal a kezében ugyanezt erősítette meg: - Négy perc alatt akarja megtenni az egy mérföldet? A szíve ki fog ugrani a helyéből. Nem, ez lehetetlen. A sajtó hosszasan elemezgette a négyperces időhatárt, és az általános vélemény az volt, hogy egy mérföld négy perc alatt meghaladja az emberi teljesítőképességet. Mindez "negativizálta" az atlétákat. Roger Bannister nem hagyta magát. Ő bolhaidomárvolt, tehát elsőként sikerült átlépnie az álomhatárt. Ezután világszerte egymás után értek el hasonló eredményt. Nem egészen hat héttel Bannister sikere után az ausztrál John Landy is négy percen belül teljesített. Napjainkig több mint ötszáz versenyen értek el négy percnél alacsonyabb eredményt, többek között egy harminchét éves sportoló is. 1973 júniusában a louisianai Baton Rouge-ban rendezett országos atlétikai bajnokságon nyolc futó ért célba négy perc alatt! A négyperces lélektani határ megtört, de nem azért, mert az ember teljesítőképessége növekedett, hanem mert a határ lélektani volt, nem pedig fizikai lehetetlenség. Ha valaki nem értette volna a lényeget, bolhaidomító az, aki kiugrik az üvegből. Belső késztetés hajtja, és nem hagyja, hogy káros külső hatások "negativizálják". Lépésről lépésre A célok az élet minden területén nyomasztóan hathatnak az egyénre, aki még sohasem tűzött maga elé számottevő célt. Aki el akarja kerülni ezt a nyomasztó hatást, szívlelje meg a tanácsot, amelyet Judge Ziglar ad üzletkötői tanfolyamain:

"Ha még sohasem tűztek célokat maguk elé, hadd javasoljam, hogy kezdjék egyetlen, rövid távú céllal. Válasszák ki eddigi legjobb hónapjukat, adjanak hozzá tíz százalékot, és tűzzék ki azt havi célnak. Nézzék meg annak a hónapnak a legjobb napját, írják le az eredményt, és tartsák maguk előtt az adatot. Írják alá azt a forgalmat, amelyet napi átlagban teljesíteniük kell, hogy megdöntsék a havi rekordjukat. A tervezett átlagos érték annyival alatta marad majd az addigi legjobbnak, hogy magabiztosan megállapíthatják: képesek elérni a havi célt." A hónap végén, amennyiben elérjük a célt, kitűzhetünk egy negyedéveset. Ha nem, akkor ismét tűzzük ki a havit. Fontos, hogy teljesítsük a havi tervet, mielőtt továbblépünk. Miután elértük, szorozzuk meg hárommal, adjunk hozzá tíz százalékot, és az legyen a negyedéves cél. Ezúttal addigi legjobb hetünk adatát állapítsuk meg, írjuk alá a tervezett heti átlagot, amely persze jóval alacsonyabb lesz, mint az addigi heti rekord, de ha tartjuk az átlagos szintet, elérjük a kitűzött célt. A negyedéves cél teljesítése után lehetővé válik, hogy a már ismert módszerrel (a negyedév négyszerese, plusz tíz százalék) meghatározzuk éves célunkat. Ez a tízszázalékos módszer ésszerű és elérhető, de a következetesség révén számottevő növekedést eredményez. Az eljárás ugyanaz, mint az eddigiekben. Vegyük a legjobb hónapunkat, írjuk le merészen egy kartonlapra, majd számítsuk ki az éves cél eléréséhez szükséges havi átlagforgalmat. Ez jelentős bevételnövekedésnek felel meg, mégis jóval elmarad a már teljesített legjobb hónaptól, tehát magabiztosan leszögezhetjük, hogy képesek vagyunk a feladat végrehajtására. Tudatában vagyok, hogy bizonyos körülményekre valóban nincs befolyásunk. Így például a játék, fürdőruha, babakelengye, fűnyíró és más cikkek erősen idényjellegűek. Ezt az általunk befolyásolhatatlan ingadozást korrekciókkal kell ellensúlyoznunk. De ha eltökéljük magunkat, fölfedezhetjük majd, hogy sok úgynevezett szezonális üzlet nem is annyira évszakhoz kötött, mint hittük, és a "holtidényben" több üzletet ütünk nyélbe, mint valaha. Mire benne járunk az első negyedévben, késztetést érzük, hogy életünk más területein is valamiféle célokat tűzzünk ki. A siker sikert szül, de valahol nyilvánvalóan el kell kezdeni. Az ajtók kitárása Ahhoz, hogy elérjük céljainkat, nem árt megismernünk Houdini történetét. Houdini híres bűvész és legendás szabadulóművész. Azzal dicsekedett, hogy nincs az a börtöncella a világon, amelyből egy órán belül ki ne tudna szabadulni, feltéve, hogy saját utcai ruhájában sétálhat be. Egy brit kisvárosban új fogház épült, amelyre az ottaniak rendkívül büszkék voltak. Kihívást intéztek Houdinihoz, felszólították, hogy tegyen egy próbát. Houdini imádta a sajtónyilvánosságot meg a pénzt, tehát fölvette a kesztyűt. Mire a helyszínre érkezett, az izgalom a tetőfokára hágott. A bűvész diadalmenetben kocsizott be a városba, aztán belépett a zárkába. Csak úgy áradt belőle a magabiztosság, miközben becsukták az ajtót. Houdini levetette a kabátját, és munkához látott. Az övébe rejtve egy tizenöt centiméteres, rugalmas és különlegesen erős acéldarabot hordott, amelyet a zárak kinyitásához használt. Harminc perc múlva magabiztos arckifejezése eltűnt. Az első óra végére verejtékben úszott. Két óra után szó szerint összeesett, az ajtónak dőlt - az pedig magától kinyílt. Ugyanis be sem volt zárva, csak ő hitte úgy, és ez a hit ezer lakattal felér. Egyetlen pöccintéssel könnyedén kinyithatta volna az ajtót. Sokszor csak ez a kis pöccintés kell ahhoz, hogy szélesre tárjuk lehetőségeink ajtaját. Az élet játékában fölfedezhetjük, hogy miközben kitűzzük céljainkat, és kioldjuk saját elménk lakatjait, a világ kincsei és ajándékai elénk tárulnak. Valójában a legtöbb bezárt ajtó saját elménkben terpeszkedik előttünk. Jaj, mit is beszélek, csak terpeszkedett, elvégre lapról lapra többet nyitunk ki, nem igaz? Az elképzelt célbaérés Nesmeth őrnagy afféle vasárnapi golfozó volt, aki általában kilencven pont körül teljesített. Azután hét évre teljesen abbahagyta a játékot. Szinte hihetetlen, de igaz, hogy a következő alkalommal ragyogó eredményt, hetvennégy pontot ért el, tehát mindössze ennyi ütéssel ért a tizennyolc lyukas pálya végére. Hétéves "alkotói szabadsága" alatt nem vett golfleckéket, erőnléte pedig még romlott is. Az igazat megvallva, azt a hét esztendőt egy száznegyven centi magas és másfél méter hosszú kalitkában töltötte. Hadifogoly volt Észak-Vietnamban. Története azt szemlélteti, hogy el kell képzelnünk a célbaérést, ha el akarunk jutni odáig, ha teljesíteni akarjuk az életben kitűzött céljainkat. Nesmeth őrnagyot hadifogsága alatt öt és fél éven át teljesen elszigetelték a külvilágtól. Egy lelket sem látott, senkivel sem beszélt, és megszokott értelemben vett testedzésre sem nyílt módja. Az első néhány hónapban gyakorlatilag semmit sem csinált, csak imádkozott, hogy szabadon bocsássák. Azután ráeszmélt, hogy valamilyen határozott, pozitív lépést kell tennie, ha meg akarja őrizni szellemi épségét, egyáltalán életben akar maradni. Kiválasztotta kedvenc golfpályáját, és a ketrecében golfozni kezdett. Gondolatban minden áldott nap végigjátszott egy tizennyolc lyukas menetet. Mindent a legteljesebb részletességgel elképzelt. "Látta" magát, amint golföltözékben az első gombához áll. Pontosan elképzelte az időjárási viszonyokat. Pontosan látta az indítógombát, a gyepet, a fákat, a madarakat és a golfpálya minden tartozékát. A legapróbb részletekig "látta", ahogy kézbe veszi az ütőt, és fogást talál rajta. Gondosan szoktatta magát, hogy a bal karját egyenesen tartsa. Figyelt, hogy a tekintete a labdára szegeződjön. Vigyázott, hogy lassan és könnyedén lendítsen hátra, miközben nem téveszti szem elől a labdát. Megtanulta, hogy simán suhintson lefelé, azután elröpítse a labdát. Képzeletben követte a labda útját a levegőben, aztán ahogy földet ért, továbbgurult, míg meg nem állt az általa kiválasztott ponton. Gondolatban ugyanannyi időt töltött el, amennyit valójában kellett volna, hogy a pályán az éppen elütött labdához sétáljon. Más szóval, jelentéssel bíró konkrétumokban gondolkodott megfoghatatlan általánosságok helyett. Gyakorlás nyomás nélkül Hét álló esztendőn át heti hét napon keresztül végigjátszott egy tizennyolc lyukas, tökéletes golfmérkőzést. Soha egyetlen lövést sem szalasztott el, egyetlenegyszer sem hagyta a lyukon kívül a labdát. Tökéletesen játszott. A képzeletbeli golfozás révén hét évig napi négy órán át mozgatta az agyát, és meg tudta őrizni szellemi épségét. Ugyanakkor rengeteget fejlődött a golfban. Esete mondanivalóm lényegét szemlélteti. Ha el akarjuk érni célunkat, képzeletben látnunk kell

a célbaérést, mielőtt ténylegesen eljutnánk odáig. Ha fizetésemelést vagy jobb munkakört akarunk a cégnél, jobb osztályzatot, zsírosabb falatot, jobb egérfogót, kacsalábon forgó villát, ajánlatos nagyon figyelmesen újra elolvasnunk a fenti történetet. Kövessük pontosan ezt az eljárást, mindennap szakítsunk rá néhány percet, és eljön a nap, amikor a képzelet valósággá válik, és a célban találjuk magunkat. Ez a gyakorlás minden külső nyomástól mentes, olyan helyzet ez, amikor a tényleges küzdelmet megelőzően semmi vagy igen csekély a tét. Olyan ez, mint a sportoló edzőmérkőzése, az orvostanhallgatónál a hullaboncolás, az üzletkötőnél a tantermi próbaértékesítés. Bármilyen területen tevékenykedünk is, elegendő nyomás nélküli gyakorlás jobb teljesítményt eredményez, mint ha nyomás alatt kell dolgoznunk. Ami a fogyókúrámat illeti, én azáltal képzeltem el a célbaérést, hogy kitéptem azt a reklámfotót, és elmémbe véstem annak a nyurga fickónak a képét. Eltökéltem magam, hogy én is úgy fogok kinézni. Többé nem a kedélyes, pocakos úriembert láttam magamban, hanem a kedélyes lapos hasút. Ugyanez az alapelv érvényes a munkában is. Bette Sundin, a hálózai értékesítéssel terjesztett World Book enciklopédia egyetlen női területi menedzsere megtestesíti a "bolhaidomítás" és az elképzelt célbaérés felfogását. Pályafutása kezdetén munkáltatója, egy nagy acélmű közölte vele, hogy bármenynyire rátermett és lelkes is, nő létére sohasem fogják előléptetni. Ez elfogadhatatlan olyan ember számára, akinek az a rendeltetése, hogy "kiugorjék a befőttes üvegből", tehát sértődés nélkül, de tüstént és magabiztosan felmondott. Két évig dolgozott a lánycserkészeknél, mielőtt az édesanyja fölfedezte azt az újsághirdetést, amely megváltoztatta az életét. A hirdetésben erős jellemű, becsvágyó személyt kerestek. Bette válaszolt a hirdetésre, és miután alaposan meghányta-vetette, végül beleegyezett, hogy elvégzi az enciklopédiaértékesítő tanfolyamot. Repülőstartot vett, és minden lépésnél sikert sikerre halmozott. 1960-ban értékesítési igazgatóvá nevezték ki. Ennél többet nem is akart. Pompás jövedelmet mondhatott a magáénak, minden estéjét otthon tölthette, azzal foglalkozott, amit szívesen csinált - lehetőségeket kínált másoknak, és hozzájárult a gyarapodásukhoz -, nem akaródzott folyton utazgatnia és elhagynia a vállalati központot. 1974-ben azonban megváltoztak a céljai, mert a vállalat átszervezte értékesítőhálózatát, és a regionális alelnökséget a területre helyezte ki. Ez már izgatta az asszonyt, mert azt jelentette, hogy minimális utazással a terepen dolgozhat. Megcélozta a területi menedzseri posztot, de nem akármelyiket, hanem az ötös számú régiót, a középnyugatit. Nem egészen egy év múlva megkapta a megcélzott állást. Bette Sundin esete két különösen fontos tanulságra világít rá. Kevesebb feszültséggel és több önbizalommal dolgozik, mert a kezét abba a kézbe helyezte, amely az egész teremtett világot igazgatja. Ezenkívül minden alkalommal előre elképzelte magát a következő poszton, mielőtt eljutott volna oda. Látta magát területi menedzserként, mielőtt kinevezték. Igen, előre el kell képzelnünk a célbaérést, hogy azután eljuthassunk oda. Rozsda és dudva Egy kiváló szónok, Heartsell Wilson elmeséli, hogyan játszott kelet-texasi kisfiúként két pajtásával egy használaton kívüli vasúti vágányon. Az egyik társa átlagos termetű volt, a másikról lerítt, hogy soha nem mulaszt el egy jó falatot. A fiúk versenyeztek, ki tud tovább egyensúlyozni a sínen. Heartsell és egyik barátja néhány lépés után leszédültek. A túlsúlyos gyerkőc bezzeg csak ment, ment, és sosem esett le. Végül Heartsell kíváncsian tudakolta, mi a titka. Duci barátja elmagyarázta, hogy Heartsell meg a másik fiú folyton lefelé, a cipőjük orra elé néznek, ezért bukdácsolnak. Ő viszont a nagy hasától nem is látja a lábát, ezért valahol odébb, a sínek között kiszemel egy célpontot - hosszú távú célt -, és afelé halad. Amikor a közelébe ér, kiválaszt egy újabb célpontot - menjünk el addig, ameddig ellátunk, és onnan mindig messzebbre látunk majd -, és afelé halad. Hát nem érdekes ez? A mi ifjú bölcselőnk rájött, hogy ha a lábunk elé nézünk, csak rozsdát és dudvát látunk, ha viszont a távolba függesztjük tekintetünket a sínek mentén, akkor "látjuk" a célbaérést. Milyen igaz! Szeretnék rámutatni még valamire. Ha Heartsell és barátja a két párhuzamos sínszálon kézen fogva haladtak volna, a világ végéig eljuthattak volna leesés nélkül. Ez az együttműködés - nemcsak embertársunkkal, hanem a világmindenség törvényével is. Ahogy George Matthew Adams mondta: "Az mászik legmagasabbra, aki valaki mást fölsegít." Bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. A könyvben számtalanszor elismétlem ezt, mert sok fiatalt győznek meg arról az ostobaságról, hogy mások fejére lépve, másokat tönkretéve és kihasználva juthatunk a csúcsra. Valójában épp az ellenkezője igaz. A vadludak ösztönösen ismerik az együttműködés jelentőségét. Biztos láttuk már, hogy mindig V alakban repülnek, és a V egyik szára gyakran hosszabb, mint a másik. (Ezennel elárulom a meglepő tényt, hogy a V egyik szára azért hosszabb a másiknál, mert abban több lúd repül.) A lúdcsapat rendszeresen váltja a vezetőjét, mert amelyikük az élen halad, részleges vákuumot képez a tőle jobbra és balra haladó társai számára. A tudósok szélcsatornában végzett kísérletekkel megállapították, hogy a csapat 72%-kal messzebbre képes repülni, mint a magányos egyedek. Az ember is gyorsabban, magasabbra és messzebbre szárnyalhat embertársával együttműködve, mint ellene harcolva. Az egyik legjobb - és sajnos a leginkább elhanyagolt - segítőtárs a család, különösen a házastárs. Ha a párunk összedolgozik velünk, nem pedig csak mellettünk halad, akkor gyorsabban és könnyebben célhoz érhetünk, ráadásul jobban érezzük magunkat útközben. Ne csodálkozzunk és ne csüggedjünk, ha házastársunk kezdetben nem osztozik lelkesedésünkben. Ha azonban szorgalmasan meggyőzzük álláspontunk helyességéről, ha megértetjük vele, menynyire fontos az érdeklődése és együttműködése, akkor mindketten sokat nyerünk. A szoros együttműködés és kölcsönös érdeklődés rendkívül fontos, mert lehetővé teszi, hogy jóval tartalmasabb kapcsolatot alakítsunk ki. Ez önmagában véve is gyönyörű cél az átfogó célon belül. Miközben kettesben elindulunk célunk felé, egyikünk sem láthatja még az alagút végét. A

világ azonban nemcsak kitér azok útjából, akik tudják, merre tartanak, hanem gyakran még csatlakozik is hozzájuk, és segíti őket céljuk elérésében. Célkövető automatika Az Egyesült Államok a második világháború alatt kifejlesztett egy rettenetes romboló erejű fegyvert, egy intelligens torpedót. Amerika élethalálharcot vívott a fennmaradásért, ezért a torpedó nagy izgalmat keltett. Amikor célba vettek vele egy objektumot, és kibocsátották, a torpedó "ráállt" a céltárgyra. Ha a cél elmozdult vagy irányt változtatott, a torpedó követte. Érdekes módon a konstruktőröknek az emberi agy működése szolgáltatta a mintát. Az agyunkban működik egy rendszer, amely lehetővé teszi, hogy "belőjük magunkat" egy célra. Még ha a céltárgy elmozdul, vagy bennünket térít el valami, ennek a "célkövető automatikának" köszönhetően akkor is célba érünk. Bármely terület "szakértői" megmondhatják, hogy előre elképzelik a célbaérést, a kosárba vagy a golfpálya lyukába találó labdát, a sikeresen lezárt üzletet stb. Vagyis ráállnak a célra, mielőtt elsütnék a fegyvert. Ha a családanya jobb anyává akar válni, álljon rá a célra, képzelje el a célbaérést! Képzelje el, amint azokat a dolgokat műveli, amelyek jobb édesanyává teszik. Ha az orvos jobb orvossá akar válni, képzelje el, amint azokat a dolgokat műveli, amelyek jobb orvossá teszik. Ha a hívő ember jobb kereszténnyé akar válni, ugyanez érvényes rá. Ha a diák jobban akar tanulni, képzelje el magát jobb diáknak. Ha az üzletkötő meg akarja nyerni az értékesítési versenyt, képzelje el, hogy máris megnyerte. Ezáltal láthatatlan erők kezdenek munkálni benne, hogy "minden összejöjjön", és előrelendítik célja felé. Akarat Néhány éve nemzetközi expedíciót szerveztek a Matterhorn északi falára, amelyet addig soha senki nem tudott megmászni. Újságírók faggatták a világ minden részéből verbuvált hegymászó csapatot. Egy riporter megkérdezte a csoport egyik tagját: - Ön fel fog mászni a Matterhorn északi falán? - Mindent beleadok - hangzott a felelet. Egy másik hegymászónak is föltették ugyanezt a kérdést. - Minden tőlem telhetőt elkövetek - válaszolta. Egy harmadikat is megkérdeztek. - Nagyon fogok igyekezni - mondta az illető. Végül egy fiatal amerikaira került a sor. A jenki a riporter szemébe nézett, és kijelentette: - Föl fogok mászni a Matterhornra. Csak egyetlen ember ért föl a csúcsra. Az, aki azt állította, hogy föl fog mászni. Ő előre látta a célbaérést. Az élet minden területén, legyen szó jobb állásról, bőségesebb anyagi javakról, mélyebb vallásos hitről, több szerető gyermekről, tartósan boldog házasságról vagy mindezekről együttvéve, mindig előre látnunk kell a célbaérést, mielőtt eljutnánk odáig. Ki mit lát? Azt hiszem, sokatmondó tény, hogy Muhammad Ali, korábbi nevén Cassius Clay e kötet első kiadásáig mindössze két mérkőzést veszített el. Úgy gondolom, az is jelez valamit, hogy mindössze két összecsapás előtt használta a "ha" szócskát. "Ha elveszteném ezt a meccset" - volt valami profetikus ezekben a szavakban. Negatív nézőpontból látta előre a végeredményt. Péter apostol néhány lépést megtett a vízen, mielőtt süllyedni kezdett. A Szentírás világosan beszél: "Amikor azonban az erős szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott: »Uram, ments meg!«" Miért süllyedt el? Nyilvánvalóan azért, mert levette a tekintetét a célról, azaz Jézus Krisztusról. Amikor levesszük a tekintetünket a célunkról, mi is süllyedni kezdünk. Igen, ha elképzeljük a célbaérést, akár pozitívan, akár negatívan, ezzel megelőlegezzük a végkifejletet. Ha a tekintetünket a célra szegezzük, a cél elérésének valószínűsége mérhetetlenül nagyobb lesz. Ez igaz, akár győzelmet látunk (mint a Matterhorn északi falának megmászója), akár vereséget (mint Muhammad Ali vagy Péter apostol). Nézz föl, fiam, nézz föl! Réges-régen, a vitorlás hajók korában egy ifjú matróz életében először szállt tengerre. A hajó az észak-atlanti vizeken heves viharba került. A legénység parancsot kapott, hogy másszon föl a kötélzetre, és a szélnek megfelelően igazítsa meg a vitorlákat. Az ifjú matróz mászni kezdett, de elkövette azt a hibát, hogy lenézett. A hullámok hátán bukdácsoló hajó rémisztő látványt nyújtott odafentről. A legény szédülni kezdett. Ekkor lentről fölkiáltott egy vén tengeri medve: - Nézz föl, fiam, nézz föl! A fiatalember fölemelte a fejét, és visszanyerte az egyensúlyát. Amikor a helyzet súlyosnak látszik, ügyeljünk arra, nehogy rossz irányba tekintsünk. Aki a napba néz, nem lát árnyékot. Nézzünk vissza, és biciklit látunk, nézzünk előre, és sportkocsit. Ha magunk előtt nem sok jót látunk, nézzünk föl, az mindig jót tesz. Alkalmazzuk a már tárgyalt alapelveket, vegyük hozzájuk azokat, amelyekre ezután kerítek sort, és el fogjuk érni célunkat. Cselekedni kell Hadd hangsúlyozzam, hogy közel sem olyan fontos, mit érünk el, mint az, mivé válunk általa. Mi a helyzet a saját portánkon? Elfogadtuk a célok szükségességét? Elkezdtünk nyilvántartást vezetni, hogy felmérhessük, hol állunk? Megtettük az első lépést céljaink kitűzése felé? Hozzáláttunk, hogy listába szedjük a céljaink elérésének útjában álló akadályokat? Látjuk legalább részben, amint elérjük a célt? Ha mindezekre a kérdésekre igennel feleltünk, akkor keretezzük be jó vastagon a "CÉLOK" szót a "lépcsős" rajzon. Azután jegyezzük fel indítólapunkon, hogy harminc napon belül célkitűzéseink papírra vetésével egészítjük ki a nyilvántartást. Ezen idő elteltével lapozzunk ismét a rajzhoz, és karikázzuk be a "CÉLOK" szót.

Céljainkat egy vagy több névjegykartonra jegyezzük fel. Nyomtatót vagy írógépet használjunk, hogy minden sor minden egyes szava könnyen olvasható legyen. Fóliáztassuk be a kártyát vagy kártyákat, és tartsuk mindenkor magunknál ezeket a leírt célokat. Naponta nézzük át őket. Egy későbbi fejezetből jobban megértjük majd, miért annyira fontos ez. Egyelőre a cselekvés a célunk. Ne feledjük, a világ legerősebb mozdonya is álló helyzetben tartható egyszerűen azáltal, hogy mind a nyolc hajtókereke elé egy-egy ujjnyi fakockát helyezünk. Ugyanez a lokomotív százötven kilométeres óránkénti sebességgel száguldva tizenöt centiméter vastag vasbeton falon is áttör. Ez érvényes ránk is, ha cselekvésbe lendülünk. Induljunk el máris teljes gőzzel, törjünk át az akadályokon, amelyek elválasztanak céljainktól! E rész befejezésével a harmadik lépcsőfokra hágunk. Jól láthatjuk, ez sem elég széles ahhoz, hogy leüljünk rá. Csak addig tarthatjuk rajta a lábunkat, míg a negyedik lépcsőfokra nem lépünk. Ez lebegjen a szemünk előtt, kapjuk föl a filctollat, és merész betűkkel írjuk a harmadik lépcsőfokra: "ÚTON VAGYOK!" HOLNAP Ha tudjuk, merre tartunk, félig már oda is értünk. Ötödik rész: HOZZÁÁLLÁS CÉL I. BEMUTATJUK A HELYES LELKI HOZZÁÁLLÁS JELENTŐSÉGÉT II. MEGHATÁROZZUK A HOZZÁÁLLÁS NÉHÁNY JELLEMZŐJÉT A SOK KÖZÜL. III. BIZTOSÍTJUK, HOGY HOZZÁÁLLÁSUNK ELLENSZEGÜLJÖN A KISHITŰSÉGNEK. IV. MEGISMERÜNK EGY NÉGYLÉPÉSES MÓDSZERT HOZZÁÁLLÁSUNK IRÁNYÍTÁSÁRA, HOGY A KÖRÜLMÉNYEKTŐL FÜGGETLENÜL SZILÁRD ALAPUL SZOLGÁLJON. V. RÁMUTATUNK, HOGY AMIKOR EGY SZOKÁS MELLETT DÖNTÜNK, ANNAK A SZOKÁSNAK A VÉGEREDMÉNYE MELLETT IS DÖNTÜNK. VI. MEGTANULJUK, HOGYAN KERÜLJÜK EL, ILLETVE KÜSZÖBÖLJÜK KI AZ ÖNPUSZTÍTÓ SZOKÁSOKAT ÉS SAJÁTÍTSUNK EL HELYESEKET. Első fejezet. FONTOS-E A HELYES HOZZÁÁLLÁS? A középszerűség harmincezer iskolája Akarunk-e több pénzt, több szórakozást, több örömöt az életben, kevesebb fáradozást, eredményesebb munkát, jobb kapcsolatot a szomszédainkkal, több hasznot hajtani a társadalomnak, jobb egészséget és bensőségesebb családi életet? Nem, nem egy szappanopera szövegét idéztem, a való életről beszélek. Mindezek a dolgok nemcsak lehetségessé, hanem valószínűvé is válnak a helyes lelki hozzáállás alkalmazásával. Amerikában jelenleg több mint harmincezer iskola tanít különféle mesterségekre a pedikűrözéstől erőgépek vezetésén és mandulaeltávolításon át a hajbodorításig. Egyetlenegy sincs azonban, amelyik arra tanítana, hogyan válhatunk a középszernél jobbá, hacsak nem helyes lelki hozzáállással. Mert ebben az egyben mindenki egyetért, orvosok, ügyvédek, pedagógusok, üzletkötők, szülők, gyermekek, kormánypártiak, ellenzékiek, edzők és sportolók. Mindannyian osztoznak a véleményben, hogy amikor valamilyen vállalkozásba fogunk, a hozzáállás a siker meghatározó tényezője. Röviden, a hozzáállás fontosabb, mint a képesség. Bár bizonyítékok tömege igazolja a helyes lelki hozzáállás jelentőségét, egész oktatási rendszerünk az óvodától a diplomáig gyakorlatilag tudomást sem vesz életünk e sorsdöntő tényezőjéről. Az oktatás kilencven százalékban az adatok, tényszerű ismeretek átadására irányul, és csupán tíz százalékban foglalkozik érzéseinkkel vagy hozzáállásunkkal. Sőt, még ez a tíz százalék is kissé félrevezető arány, mert ez is jórészt iskolai sport- és egyéb (énekkar, zenekar, színjátszó szakkör stb.) tevékenységgel kapcsolatos. Ezek az adatok egészen hihetetlenek és kétségbeejtőek, ha figyelembe vesszük a Harvard Egyetem kutatásait, amelyek kimutatták, hogy a sikerek, kimagasló eredmények, előléptetések okai 85%-ban a hozzáállásban keresendők, és csupán 15%-ot indokol a szakértelem (a tények ismerete). Ez egyszerűen azt jelenti, hogy az oktatásra fordított idő és költség 90%-a annak a fejlesztésére megy el, ami sikereink 15%-át adja. És akkor a boldogságot és élvezetet még számításba sem vettük. Elsősorban ez adja e könyvem és a rá alapozott tanfolyam létjogosultságát, ez teszi annyira eredményessé, hiszen hatalmas űrt tölt ki. A diákok és tanárok számára égetően szükséges a megfelelő hozzáállásbeli alapozás. Ami azt illeti, William James, az amerikai pszichológia atyja megállapítása szerint korunk legfontosabb felfedezése az, hogy hozzáállásunk módosításával megváltoztathatjuk az életünket. Laikus nyelvre fordítva, nem vagyunk "hozzákötve" jelenlegi hozzáállásunkhoz. Akár jó, akár rossz, akár semleges, a hozzáállás megváltoztatható, és ez a kötet némi segítséget nyújt abban, hogy pozitívra hangoljuk. Az egymillió dolláros különbség Ennek az izgalmas tárgynak, amelyet hozzáállásnak nevezünk, számos vonatkozása van, ezek közül az egyik az optimizmus. Mint valószínűleg tudjuk, optimista az, aki miután elvásott a cipője, örömmel nyugtázza, hogy két lábbal áll a földön. Imádom, ahogy Robert Schuller megfogalmazza az optimista és a pesszimista közötti különbséget. A pesszimis-

ta azt mondja: "Hiszem, ha látom." Az optimista azt mondja: "Látom, ha hiszem." Az optimista nekilendül, a pesszimista nem lendül, csak leül. Az optimista egy fél pohár vizet lát, és úgy érzékeli, hogy a pohár félig teli van. A pesszimista ugyanezen fél pohár víz láttán félig üres poharat érzékel. Az ok egyszerű. Az optimista vizet tölt a pohárba, a pesszimista elfogyasztja a vizet a pohárból. Szinte egyetemes igazság, hogy aki csak kapni akar a társadalomtól, és semmi tényleges erőfeszítést sem tesz a köz javáért, az pesszimista és gyakran fatalista is, mert attól fél, hogy nem jut elég neki. Aki viszont minden tőle telhetőt elkövet, és hasznot hajt a közösségnek, az optimista és magabiztos, mert személy szerint dolgozik a megoldáson. Az életben a siker és a kudarc között gyakran alig egy-két ujjnyi a különbség. Egy nagyszerű versenyló, Nashua például több mint egymillió dollárt nyert nem egészen egy órai tényleges versenyzéssel. A felkészülés több száz órát vett igénybe, de magán a pályán csupán egyetlen órát kellett versengenie a többi lóval. Nashua persze legalább egymillió dollárt ért, és az egymillió dolláros ló igazán ritka állat. Egymillió dollárért száz darab tízezer dolláros lovat vehetünk, ez ugyebár matematikai tény. Az ok nyilvánvaló. Az egymillió dolláros ló százszor gyorsabban fut, mint a tízezer dolláros. Igaz? Dehogy! Csak kétszer olyan gyorsan fut. Igaz? Ujabb tévedés. Akkor mennyivel gyorsabb, huszonöt százalékkal, tíz százalékkal, netán csak egy százalékkal? Csupa-csupa téves számítás. Mennyivel gyorsabb hát az egymillió dolláros ló, mint a tízezer dolláros? Néhány évvel ezelőtt az arlingtoni lóversenyen az első és a második díj közötti különbség százezer dollár volt. Az arlingtoni versenypálya hossza egy egész egynyolcad mérföld, amely - mint jól tudjuk - 71 280 hüvelyk. (Na jó, ha nem tudjuk, az se szégyen.) Az első helyezett a másodikat egyetlen hüvelykkel, azaz durván két és fél centiméterrel előzte meg. Összesen ennyivel utasította maga mögé, és ez az 1/71 280 különbség százezer dollárt jelentett. Az 1974-es kentuckyi derbin a győztes zsoké huszonhétezer dollárt kapott, az a másik pedig, aki nem egészen két másodperccel később negyedikként haladt át lovával a célvonalon, harminc dollárt. Hogy ez helyes vagy nem, az most mellékes. A lényeg az, hogy az élet már csak ilyen, és a játékszabályokon nem változtathatunk. Amit megtehetünk és meg is kell tennünk, az az, hogy jól megtanuljuk a szabályokat, azután ezeket betartva, legjobb képességeink szerint játsszunk. A hozzáállás az az "apróság", amely nagy különbséget eredményez. Az élet bizonyítja, hogy gyakran parányi dolgokon múlik diadal vagy tragédia, siker vagy kudarc, győzelem vagy vereség. Ha például cicusnak hívunk egy lányt, imád minket. Ha macskának, mindjárt megnézhetjük magunkat. Mondjuk rá, hogy jelenség, és behízelegjük magunkat a kegyeibe. Mondjuk, hogy jelenés, és már ki is estünk a pikszisből. Ha egy karóra négy órát késik, semmi gond, mert bárki első ránézésre látja, hogy rosszul jár, és eszerint intézkedik. Ha azonban csak négy perccel mutat mást, mint a pontos idő - kivált, ha kevesebbet -, akkor óriási galibát okozhat. Ha például tíz óráig jelentkeznem kell az utasfelvételnél, és tíz óra négykor érek a reptérre, akkor komoly bajba kerülök, mert a légitársaság nem vár. A szabály úgy szól, hogy ha nem jelenek meg időben, akkor nélkülem indítják a járatot. Tavaly nyáron tapasztaltam, hogy ennek érvényt is szereznek. Hiába, sokkal egyszerűbb fölszállni a repülőgépre, mielőtt az száll föl. A majdnemben nincs semmi élvezet Miközben az élet játékában a csúcsra törekszünk, a siker és a kudarc közötti különbség gyakorta egészen elenyésző. Sokszor a boldogság és boldogtalanság, megkötött vagy meghiúsult üzlet, győzelem vagy "futottak még" kategória között is néhány centiméter a különbség, de a két teljesítményért kapott elismerés különbsége már tetemes. A majdnem tető alá hozott üzletért nem jár jutalék, a majdnem megtett utazásban nincs semmi mulatság, és a majdnem kieszközölt előléptetés sem hoz különösebb nyereséget. Nincs öröm abban, ha valamit majdnem megteszünk az életben. Az öröm a teljesítményből fakad, a teljesítmény és a kudarc között pedig sokszor csak a helyes lelki hozzáállás a különbség. A hozzáállásnak számos oldala van, többek között ezért foglalkozunk vele olyan bő terjedelemben. Vegyük például saját hozzáállásunkat. Ha iskolába járunk, és érdemjegyekért tanulunk, megkaphatjuk azokat, de ha a tudásért tanulunk, még jobb osztályzatokat és lényegesen több ismeretet szerezhetünk. Ha eladásra törekszünk, valószínűleg elérjük azt, ám ha úgy igyekszünk értékesíteni, hogy karriert építsünk, akkor még többet adunk majd el, és közben a pályán is előbbre jutunk. Ha csak fizetésért dolgozunk, meg fogjuk kapni, de valószínűleg nem nagy összegű. Ha viszont az általunk képviselt cég javáért fáradozunk, nemcsak nagyobb fizetést tehetünk zsebre, de a jól végzett munka örömén túl még kollégáink tiszteletét is kivívjuk. Összehasonlíthatatlanul többet teszünk a vállalatért, ez pedig nagyobb szakmai és személyes előnyökkel jár. Ékes példája ennek a következő történet. Néhány évvel ezelőtt vasúti pályamunkások dolgoztak a rekkenő hőségben, amikor egy lassan haladó szerelvény szakította félbe a munkájukat. A vonat megállt, és az - amúgy egyedi kivitelezésű, légkondicionált - utolsó vagon egyik ablaka kinyílt. Barátságos hang bömbölt ki rajta: - Te vagy az, Dave? Dave Anderson, a brigádvezető visszakiáltott: - Hát persze, Jim, de jó, hogy látlak. A kedélyes üdvözlés után Jim Murphy, a vasúttársaság elnöke a kocsiba invitálta Dave Andersont. A két férfi egy félórát diskurált, aztán kezet szorítottak, majd a szerelvény elhúzott. A munkások nyomban Dave Anderson köré sereglettek, és megdöbbenésüket fejezték ki, hogy ilyen baráti viszonyban van Jim Murphyvel, a társaság elnökével. Dave ekkor elmagyarázta, hogy több mint húsz esztendeje ugyanazon a napon léptek munkába a vállalatnál. Az egyik jelenlévő félig tréfásan, félig komolyan megkérdezte, hogyhogy Dave még mindig a tűző napon krampácsol, Jim Murphy-nek meg így fölvitte az isten a dolgát. Dave szellemesen megjegyezte: - Huszonhárom éven át én az egy dollár hetvenöt centes órabérért dolgoztam, Jim Murphy pedig a vasútért. Pozitív gondolkodás

Mondjuk ki a "hozzáállás" szót, és a legtöbb ember a pozitív és negatív lelki hozzáállásra gondol, még ha nem használja is ezt a kifejezést. Bár a hozzáállás rendkívül sokoldalú jelenség, egy pillanatra szeretném a legismerősebb oldaláról megragadni. Vizsgáljuk meg együtt a hozzáállás pozitív aspektusát. Az úgynevezett "pozitív gondolkodás" általam ismert legjobb meghatározása Suzan leányomtól ered, aki tízéves korában fogalmazta meg. Épp akkor tértem vissza a floridai Pensacolából, ahol előadás-sorozatot tartottam az Egyesült Államok haditengerészeténél. A családom kocsival értem jött az atlantai repülőtérre, onnan autóztunk haza a georgiai Stone Mountainba. Az utazás nagyon felajzott, lelkesen ecseteltem bizonyos részleteket az én Piroskámnak. Megütötte a fülemet, hogy Suzan barátnője azt kérdezi a lányomtól, mivel foglalkozik az apukája. Suzan azt felelte, hogy "azzal a pozitív gondolkodási izével". A másik kislány persze tudni akarta, mi az a pozitív gondolkodási izé, mire Suzan elmagyarázta neki: - Tudod, ez az, amitől az embernek olyan jó kedve lesz, amikor rossz kedve van. Azóta sem hallottam ennél jobb definíciót a pozitív gondolkodásra. Gondolkodásunk meghatározza, hogy mivé válunk. De mókás lenne Meggyőződésem, hogy mindannyian ismerünk valakit, aki tíz-huszonöt évi terméketlen házasság után örökbe fogadott egy apróságot, majd egy-két éven belül mégis született gyermeke. Félreértés ne essék, természetesen sok ezer ember élettani okokból meddő, de még többen akadnak olyanok, akiknek lelki okokból nem lehet gyermekük. A házaspárok sokszor indokolatlanul aggódni kezdenek, ha nem jön azonnal a baba, és hamarosan hangot is adnak félelmüknek, hogy nem alapíthatnak családot. Ekkor elhatározzák, hogy magukhoz vesznek egy csecsemőt, "amíg nem késő". Amint hazaérkeznek a kicsivel, a rokonok és ismerősök minden esetben megjegyzik: - De mókás lenne, ha ugyanaz történne veletek is, mint az unokatestvéremmel, nővéremmel, barátommal, szomszédommal, kollégámmal. Az orvos azt mondta, nem lehet gyerekük, és néhány hónap múlva kiderült, hogy az asszony várandós. Az elme kötelességtudó szolga, híven követi a kapott útmutatásokat. A házaspár éveken át negatívan befolyásolja az elméjét azzal, hogy nem lehet gyermeke, a szervezet pedig engedelmeskedik az agy utasításainak. Később, amikor a környezet sorolni kezdi a hasonló helyzetűek pozitív példáit, férj és feleség óhatatlanul felkiált: - De mókás lenne, ha ugyanez történne velünk is! Ugye, tudjuk a történet végét? Sztrájk Néhány éve a michigani Flintben mondtam beszédet az ottani ingatlanközvetítők szövetségének díszebédjén. Mielőtt szereplésemre sor került volna, kellemesen elcsevegtem a tőlem balra ülő úriemberrel, és ekkor a nap legsúlyosabb hibáját követtem el. Az üzletről kérdeztem, és lelkes válaszra számítottam, de az illető a következő tíz percben részletesen kifejtette, milyen pocsék a helyzet. Tájékoztatott, hogy a General Motorsnál sztrájkolnak, és ha a General Motorsnál sztrájkolnak, akkor senki sem vesz semmit. Panaszkodott, hogy a helyzet már odáig fajult, hogy az emberek még cipőt, ruhát, autót, sőt, ennivalót sem vásárolnak, ingatlant meg végképp nem. - Olyan régóta nem adtam el házat, hogy azt sem tudom, hogy tegyek eleget a szerződéses kötelezettségeimnek. Ha gyorsan nem történik valami változás, csődbe megyek - kesergett. Hozzáállása annyira ragályos és oly negatív volt, hogy könnyűszerrel fénybe boríthatta volna a termet - a távozásával. Végül valaki megmentett, egy kérdéssel elvonta az úriember figyelmét, én pedig sietve a jobbomon ülő hölgyhöz fordultam: -Mi újság? - Gondolom, egyetértünk abban, hogy igazán általános kérdést tettem föl neki, kellő mozgásteret hagytam, így tetszése szerinti irányba terelhette a társalgást, olyan témát hoz szóba, amilyet csak akar. Na, vajon miről kezdett beszélni? - Tudja, Mr. Ziglar, sztrájkolnak a General Motorsnál... Jaj, ne! - gondoltam, de asztaltársnőm ajka széles mosolyra nyílt, és ekképpen folytatta: -Úgyhogy fantasztikusan beindult az üzlet. Az emberek hónapok óta először érnek rá alaposan körülnézni, hogy megvegyék álmaik házát. Némelyikük fél napot is eltölt egyetlen helyen. A padláson kezdik, ellenőrzik a tetőszigetelést. Kimérnek minden négyzetcentimétert, szemügyre vesznek a gardróbfülkéktől a beépített konyhaszekrényen át az alapozásig mindent. Tudják, hogy a sztrájk úgyis véget ér, és bíznak az amerikai gazdaságban, de az a legfontosabb, hogy tudják, most olcsóbban vásárolhatnak házat, mint valaha is. Így aztán felvirágzott az üzlet. - Aztán a hölgy bizalmasabb hangra váltott: - Mondja, Mr. Ziglar, ismer valakit Washingtonban? - Ez persze még a Watergate-ügy előtt történt. - Hogyne - feleltem -, az unokaöcsém ott főiskolás. - Jaj, nem úgy értettem. Ismer valakit Washingtonban, aki politikai befolyással bír? - Nem, sajnos, nem, de miért kérdezi? - Tudja, azon gondolkodtam, ha ismerne valakit, aki közbenjárna, hogy ez a sztrájk még hat hétig elhúzódjon, több nem is kellene, csak még hat hét, és erre az évre le is tehetném a lantot. Az egyik ember tönkrement a sztrájk miatt, a másik meggazdagodott ugyanezen okból. A külső feltételek azonosak voltak, de kettejük hozzáállása homlokegyenest ellenkező. Meggyőződésem, hogy az üzlet nem a külső tényezőkön múlik. Az üzlet sikere a két fülünk között dől el. Ha kishitűen gondolkozunk, az üzlet sem fog nekiiramodni. Ha viszont helyesen, akkor az üzlet is jó irányban halad. Csak egy rakás fa Az 1930-as években a második ligás baseball igazán kiváló volt az Egyesült Államokban, különösen Texasban. A San Antonió-i csapatnak például hét ütőjátékosa teljesített háromszáz pont fölött. (Az 1976-os évadban mindössze tíz első ligás ütőjátékos produkált ennyit, az egész nemzeti bajnokságban, tehát a két ligában együtvéve pedig tizennégy!) Mindenki biztosra vette, hogy a San Antonio viszi el a pálmát, már csak azért is, mert egymás sarkát tapossák benne a

kiváló ütők. De ahogy az már a "tuti tippeknél" lenni szokott, útban a döntő felé fura dolog történt. A San Antonio elvesztette az első mérkőzést, aztán a másodikat, a harmadikat. Vereséget szenvedett a negyediken, ötödiken és hatodikon is. Egy szó, mint száz, a huszonegy meccsből a nagyágyúkkal teli San Antonió-i baseballcsapat tizennyolcat elveszített. A dobójátékos a fogót hibáztatta, a fogó a középjátékost, a középjátékos az első pontjátékost, az meg a külső játékost. Lényeg az, hogy mindenki a többieket okolta a katasztrofális és érthetően elkeserítő eredményekért. Aztán egy napon a tehetségekkel zsúfolt, mégis lecsúszott San Antonio a Dallasszal, az egész liga leggyengébben ütő csapatával játszott délutáni meccset, amelyet a Dallas 1:0 arányban megnyert. A San Antonió-iak egyetlen pontot ütöttek. Josh O'Reilly, a csapat kitűnő menedzsere tudta, hogy a baj oka nem a fizikai felkészültségben, hanem a "pocsék lelki hozzáállásban" keresendő. Magyarán, a kishitűségben, ezért O'Reilly "orvosság" után nézett erre a nyavalyára. Akkoriban működött Dallasban egy Slater nevű szent ember, akiről csodákat regéltek. O'Reilly erre alapozta a tervét. A sorozat második összecsapása előtt egy órával akcióba lépett. Kitörő lelkesedéssel toppant be a klubépületbe. - Fiúk, megoldást találtam a problémánkra. Semmit se féljetek, csak mindenki adja ide a két legjobb ütőjét, és még a meccs előtt visszakapja. Ma győzni fogunk, és elnyerjük a zászlót. Talicskába gyűjtötte az ütőket, és elgurította az egészet. Körülbelül öt perccel a mérkőzés kezdete előtt ujjongva robbant be az öltözőbe. - Megoldottam a problémát, srácok. Semmi pánik, Mr. Slaternél jártam, megáldotta az ütőiteket. Azt mondja, csak álljunk be az ütőkörbe, vegyünk lendületet, és miénk a labda. Megnyerjük ezt a meccset, és megszerezzük a zászlót. Egy percig se aggódjatok. Kapjátok el azokat a tigriseket! Vajon mit műveltek az ő tigrisei? Ne feledjük, ez a csapat egy nappal korábban 1:0-ra kikapott. De a sláger is azt mondja: "What a difference a day makes..." (egy napon rengeteg múlik). A San Antonió-iak, akik előző nap csak egy jó ütést produkáltak, most 22 futást teljesítettek, többek között a 37 jó ütésből 11 hazafutást. A gyengébbek kedvéért elárulom, hogy ezzel nyertek. Megnyerték a meccset, és a zászlót is. Ez a történet néhány érdekes gondolatot juttatott eszembe, annál is inkább, mert a Slater-féle ütők éveken át jó áron cseréltek gazdát a texasi klubcsapatok között. Először is soha senki sem bizonyította be, valóban látta-e Slater azokat az ütőket. De amennyiben igen, vajon mit csinálhatott a gyógyítóerejéről híres Slater azzal a rakás fával, amelyből az ütők készültek? Nyilván egyetértünk abban, hogy az égvilágon semmit. Személyes meggyőződésem viszont, hogy nagyon is sokat lehetett tenni azoknak az embereknek a hozzáállásával, akik az ütőket forgatták. Hát, igen, valami tényleg lezajlott a fiúk agyában, és ezért teljesítették azokat az ütéseket, amelyek megnyerték a mérkőzést és a trófeát. A lelkesedés is hozzáállás A pozitív hozzáállás pozitív eredményekkel jár, mert a hozzáállás ragadós. Ilyen hozzáállás a lelkesedés is. Elbert Hubbart mondotta: "Soha semmi nagyszerűt nem értek még el lelkesedés nélkül." A jó prédikátor és a kiváló prédikátor, a jó anya és a kiváló anya, a jó szónok és a kiváló szónok vagy a jó üzletkötő és a kiváló üzletkötő között gyakran a lelkesedés a különbség. Az igazi lelkesedés nem ruhadarab, amelyet alkalomtól függően öltünk magunkra és vetünk le. A lelkesedés életforma, nem pedig olyasmi, amivel másokra igyekszünk benyomást tenni. Semmi köze a hangoskodáshoz, feltűnéshez; csupán egy belső érzés külső kifejeződése. Sok rendkívül lelkes ember meglehetősen csöndes, mégis minden rezdülésével, minden szavával és cselekedetével tanúsítja, mit jelent és mennyi örömet nyújt neki az élet. Némelyek a lelkesedéstől nyilvánvalóan hangosak, de a zajkeltés nem szükségképpen árulkodik lelkesedésről, és nem is elengedhetetlen kelléke annak. Az őrült húsos Allan Bellamy szerint, aki a lelkesedés megtestesítője, az emberek hagyják, hogy a körülmények határozzák meg hozzáállásukat ahelyett, hogy hozzáállásuk határozná meg a körülményeket. Ha a "dolgok" jól mennek, a hozzáállásuk is jó, ha viszont rosszul, akkor rossz. Bellamy úgy véli, ez rossz megközelítés. Hisz abban, hogy szilárd hozzáállásbeli alapot kell építenünk, így amikor a helyzet kedvező, a hozzáállásunk jó, de ha a helyzet kedvezőtlen, a hozzáállásunk akkor is jó, ennek folytán hamarosan a helyzet is jóra fordul. Saját története alátámasztja érvelését. Amikor Bellamy hazatért a koreai háborúból, az édesanyja biztatta, hogy szálljon be a családi fűszerüzletbe. Bellamy elmondása szerint a bolt akkorka volt, hogy amikor az ember benyitott az ajtón, az beleütközött a húspultba - amely a hátsó ajtónál állt. Az üzlet jól ment - elég jól Allan és édesanyja számára az Arkansas állambeli Pine Bluffban. Ami nem is meglepő, mert egy édesanya, aki a gazdasági válság idején magára marad, és egy földes padlójú kalyibában képes fölnevelni a családját, sok mindennel boldogul. Mivel Allan abban a szemléletben nőtt fel, hogy "egyszer befutunk", cseppet sem szégyenlősködött, amikor a helyi bankhoz fordult kölcsönért, mégpedig jókoráért, mert bővíteni akarta az üzletet. Korlátozott tőkével, de korlátlan lelkesedéssel rábeszélte a pénzintézetet, hogy hitelezzen neki kilencvenötezer dollárt élelmiszer-áruházra. A megnyitás zűrösnek ígérkezett - zuhogott az eső a szilárd burkolat nélküli autóparkolóra -, de fergeteges sikert hozott. Az üzlet egyre gyarapodott és virágzott - el is terjedt a hír, hogy Pine Bluffban érdemes szupermarketet létesíteni. A következő hat hónapban tíz jelentős élelmiszeráruház-lánc nyitott egységet a környéken. Mindegyik kihasított egy-egy szeletet az "őrült húsos" piacából. (Akkor kapta ezt a nevet, amikor egy üzletkötő azt mondta, őrültség tizenöt centért venni és tíz centért eladni valamit, mire Allan azt felelte, ez így van rendjén, mivel ő az "őrült húsos" - és a név rajta ragadt.) Az áruház hamarosan kevesebb hasznot hozott, mint a kis bolt, és a helyzet elég siralmasnak látszott. Ekkor Allan négy emberével beiratkozott egy beszédkészség-fejlesztő tanfolyamra, amely nagy súlyt helyezett a helyes lelki hozzáállásra. Az ötödik foglalkozáson a lelkesedésről tanultak, amely végül is hozzáállás kérdése. Ezután Bellamy elhatározta, hogy az embereivel ötször olyan lelkesek lesznek, mint addig. Mostanra egész Pine Bluff tudta, hogy tényleg nem

normális. A vásárlókat a bejáratnál lelkes üdvözléssel fogadták, és az egész hozzáállás kívül-belül, pincétől a padlásig gyökeresen megváltozott. A forgalom röpke egy hónap alatt heti tizenötezer dollárról harmincezerre ugrott - és azóta sem csökkent. Csak azt ne képzelje valaki, hogy Pine Bluff lakossága hirtelen a kétszeresére duzzadt, vagy a konkurencia lehúzta a rolót (ámbár azóta a tízből heten bedobták a törülközőt). Az egyetlen változást a lelkesedés jelentette. Mivel rövid távon annyira eredményesnek bizonyult, Allan úgy döntött, végleg megtartja. A következő tizenhét évben az Őrült Húsos mert már így hívták a vállalkozást is - huszonhat, kiemelkedően sikeres áruházból álló lánccá terebélyesedett. 1974-ben az általános gazdasági hanyatlás közepette a cég addigi legnagyobb abszolút és százalékos bevételnövekedését érte el. 1976 még jobban sikerült, a forgalom valahol a harmincötmillió dollár környékén járt. (Elég jó környék.) A lelkesedés annyira ragadós, hogy a személyzet fluktuációja gyakorlatilag nulla. Mivel egy üzlet sikere vagy kudarca alapvetően az emberektől függ, Allan Bellamy - az őrült húsos - lelkesen igyekszik fejleszteni az emberi erőforrásokat. Hisz abban miként a legtöbb sikeres üzletember -, hogy aki az embereibe invesztál, az üzletbe invesztál. Rámenősek és építkezők Manapság annyit hallani a rámenősökről, hogy az építkezőkről egészen megfeledkezünk. Félre ne értsen valaki, száz százalékig helyeslem a rámenősséget. Egyetértek az atyafival, aki valamikor réges-régen révészkedett a Yazoo-folyón, amelyik a mississippi Yazoo City peremén kanyarog. Ezen a folyón, a városhatáron belül vetették hadba a történelem első torpedóját. Ez még az északi agressziós háború idején történt, amelyet egyes jenki történelemkönyvek polgárháborúnak neveznek. (Beee, jól megmondtam nekik!) Az öreg tíz centet kért egy átkelésért. Valaki megkérdezte, hány utat tesz meg naponta, mire azt felelte: - Amennyit csak bírok, mert minél többször evezek át, annál többet kapok, és ha nem evezek, semmit sem kapok. Hiszek a rámenősökben, és az építkezőkben is. Voltaképpen nem hiszem, hogy élesen elválaszthatnánk a kettőt, amint a huszadik század legizgalmasabb története, Izrael története oly szemléletesen bizonyítja. A harcok közepette 1948-ban létrehozott országban az izraeliek - a Biblia jövendöléséhez híven - virágzó életet, igazi oázist teremtettek a homok és a nyomor tengerének közepén, arab szomszédaik gyűrűjében. (Senkit ne vezessenek félre a dúsgazdag olajsejkek, a túlnyomó többség elképzelhetetlen nyomorban és tudatlanságban tengődik.) Bár Izrael rettenetes hiányt szenvedett természeti kincsekben, lakói nem hagyták, hogy a nélkülözött értékek akadályozzák őket a meglévők hasznosításában. Miután kétezer évi üldöztetés és megkülönböztetés után tértek haza a világ minden tájáról, mondanunk sem kell, hogy hallatlan lelkesedéssel és elszántsággal érkeztek új otthonukba. Mindegyikük két évezred szabadságvágyát, az addig hiába várt egyenlő esélyek igényét vitte magával. Mindegyikük azzal a szándékkal jött, hogy egy zugot szerezzen magának az új hazában, és cserébe nemcsak hajlandóak voltak nyújtani valamit, de alig várták, hogy adhassanak. Az eredmény az évszázad csodája. A sivatag öntözésével bőven termő szőlészeteket teremtettek. A szorgos munkát leleményességgel ötvözték, amivel a világ minden tájáról tőkét és idegenforgalmat vonzottak. A néhány milliós népet elszántság, nemzeti büszkeség és az adok-kapok szelleme hatotta át. Odaadó eltökéltséggel szabad és virágzó országot építettek, amely képes volt százmillió arab között nemcsak fennmaradni, de fejlődni is. Igen, Izrael nem hétköznapi történet. Azért érkeztek az ősi földre, hogy adjanak és kapjanak. Ügyeltek is mindkettőre. Mellesleg az egész nyugati világban Izraelben a legalacsonyabb a bűnözési arányszám, és gyakorlatilag ismeretlen a vandalizmus. Egyetemes igazság, hogy amikor valaki a saját véres verejtékével hoz létre valamit, aligha fogja lerombolni. Az építkezők nem rombolnak - a rombolók pedig nem építenek. A bevitel meghatározza a kihozatalt Azt, amivé váltunk és ahová elértünk, annak köszönhetjük, ami a fejünkben van. Változtatni is azáltal tudunk ezeken, ami a fejünkben végbemegy. 1979 végén cégem jelentős összeget költött számítógépre. Mindenkinek áradoztam erről a csodálatos gépről, amelyik kezeli a készletnyilvántartást, a bérelszámolást, a postázást, a címkézést, egyáltalán mindent elvégez, talán még kávét is főz, és elmosogat maga után. Tényleg lázba hozott ez a masina! Hat hónappal később bagóért is túladtam volna rajta. Ma már, ha nem lehetne pótolni a számítógépemet, az ára tízszereséért sem válnék meg tőle. Hogy mi változott? Egyszerű. Az elsőként szerződtetett programozók két autóval is forgalmi dugót tudtak volna előidézni. (Ami azt illeti, jó nagy zűrzavart is okoztak!) Aztán egy szép napon bekopogtatott hozzánk Marilyn és Dave Bauer, és biztosítottak róla, hogy a komputerünk hét nyelven fog beszélni, sőt, még dolgozik is valamicskét. Buzgón munkába állítottuk őket, és a számítógép egykettőre mindent megcsinált, amiben reménykedtünk - illetve sokkal többet. Csakugyan elképesztő az a gép - de a kihozatalt meghatározza a bevitel. Se nem jobb, se nem rosszabb annál, aki beletáplálja a programokat. Így működünk mi magunk is. Nagymértékben aszerint cselekszünk, gondolkodunk és teljesítünk, amit belénk "programoztak". Jelentős különbség köztünk és a számítógép között, hogy mi megválaszthatjuk elménk programját és programozóit. Ha még nem jutottunk annyira az élet országútján, amennyire szeretnénk, talán rossz programot követünk. Talán - talán negatív az adatbevitel, ez tart vissza bennünket ahelyett, hogy előrelendítene. E könyvem egyik rendeltetése az, hogy segítsen megtalálni azt a "tudati szoftvert", amely segít megtenni, amit tenni akarunk, megszerezni, amit szerezni akarunk, és azzá válni, amivé válni akarunk. Eltalálni vagy mellétalálni nehéz? A siker legfontosabb tényezője az, ahogy látjuk a dolgokat, azaz a hozzáállásunk. Mindig is így volt, miként egy több ezer éves történet is bizonyítja. Nagyon szeretem a Bibliát, és hiszek abban, hogy minden iskolában tanítani kellene, mert Isten oly világosan bemutatja általa a pozitív és negatív gondolkodás közötti különbséget. Egyik kedvencem Dávid és Góliát története, amely egyér-

telműen alátámasztja mondanivalómat. A háromméteres, kétmázsás Góliát viadalra hívja ki Izrael fiait, és gyalázza a mindenható Istent. Dávid, a tizenhét éves, szeleburdi legény, aki látogatóba érkezett fivéreihez, csodálkozik, miért nem fogadja el senki a kihívást. (A folytatás pontosan igazodik a Szentíráshoz, de kissé ziglaresítettem.) Testvérei elmagyarázzák, hogy az ilyen behemóttal veszélyes megmérkőzni, Góliát túl nagy ahhoz, hogy eltalálják. Dávid tudja, Góliát olyan nagy, hogy mellétalálni nehéz. Ezután azt kérdezi, hol a király, mire bátyjai közlik, hogy az uralkodó gyengélkedik. Amikor Dávid kijelenti, hogy megvív Góliáttal, úgy gondolják, megháborodott. Nyilván összemérték Góliáttal, és túlméretesnek találták az ellenfelet. Dávid Istennel mérte össze Góliátot, akit így nyilván törpének talált. A tájékozatlanabbak kedvéért elárulom, hogy Isten és Dávid győztek. Azért is nagyon szeretem a Bibliát, mert megkapóan egyszerű és kristálytiszta. Sokan azt mondják, azért nem olvassák, mert nem értik. Meggyőződésem, hogy nem az a bajuk, amit nem értenek belőle, hanem az, amit nagyon is értenek. Személy szerint úgy vélem, Isten elég világosan beszél. Bizonyára észrevettük, hogy nem tízjavaslatot, hanem tízparancsolatot adott. A helyes lelki hozzáállás oly sok területet ölel fel, hogy nehéz lenne eldönteni, melyik a legfontosabb. A következő történet ezek közül az egyik leginkább elhanyagoltat veszi célba. Amíg zöld, érik Amikor a New York-i Dale Carnegie Intézet oktatójaként tevékenykedtem, abban a kitüntetésben volt részem, hogy megismerkedhettem egy hatvan év fölötti, kiváló üzletemberrel. Ed Greennek hívták, és hirdetésszervezéssel foglalkozott. Úgy hírlett, éves jövedelme meghaladja a hetvenötezer dollárt, ami a mai viszonyok között a többszörösének felelne meg. Egyik este, az aznapi tanfolyamok után beszélgetésre invitáltam, és őszintén megkérdeztem tőle, mit akar tanulni három oktatótól, akik együttvéve sem keresnek annyit, mint ő. Mosolyogva válaszolt: - Hadd mondjak el egy kis történetet. Kisfiúkoromban apám kivitt a kertünkbe. Alighanem a legjobb kertész volt a környéken. Szeretettel gondozta a kertjét, és nagyon büszke volt rá. Miután körbesétáltunk, apám megkérdezte, mit tanultam a terepszemléből. Én bizony csak annyit láttam, hogy a papa bizonyára rengeteget dolgozott. Erre kissé türelmetlenül magyarázta: "Azt reméltem, fiam, észreveszed, hogy amíg a vetemény zöld, addig érik, de miután megérett, már rothadni kezd." Ed így fejezte be elbeszélését: - Tudja, Zig, azóta is szem előtt tartom ezt. Azért jöttem ide, mert úgy gondoltam, tanulhatok valamit. Őszintén szólva, tanultam is az egyik órán, méghozzá olyat, ami hozzásegített egy sok ezer dollár jutalékot hozó üzlethez. Több mint két éven át próbáltam tető alá hozni. Ez a jutalék kárpótol mindazért, amit egész eddigi életemben tanfolyamokra költöttem. Természetesen felvillanyozott, hogy ilyen egyéniség értékeli a munkánkat. Folytattuk a beszélgetést, és megemlítettem, mennyire jólesett az elismerése. Arra is utaltam, hogy a tanfolyam egyik fiatalabb résztvevője kijelentette, ő már mindezt hallotta, és fikarcnyi haszna sincs az egészből. Ed úgy vélte, a fiatalembernek a hozzáállásával van problémája. Azután érdekes analógiával állt elő: - Több mint negyven éve nősültem, de ha a feleségem odabújik hozzám, hogy megcsókoljam, előre tudom, milyen lesz, mégis mindig élvezem. Őrizzük meg ezt a lelkesedést az élet dolgai iránt, és tudásszomjtól vezérelve, szüntelenül igyekezzünk olyasmivel megmozgatni az elménket, ami gyarapodáshoz vezet! Peter Drucker így fogalmazta meg ezt: "Ismereteinket szüntelenül gyarapítanunk, csiszolgatnunk kell, és újra meg újra próbára kell tennünk, különben elenyésznek." Hatás - ellenhatás Az alábbi példa talán a legfontosabb tanulságot hordozza az egész könyvben. Mr. N. elégedetlen volt a dolgok folyásával vállalatánál. Értekezletet hívott össze, és bejelentette: -Na, emberek, össze kell kapnunk magunkat. Egyesek késve jönnek munkába, mások idő előtt távoznak. Sőt, akadnak, akik akkor sem dolgoznak tisztességesen, amíg a helyükön tartózkodnak. Úgy döntöttem, hogy változtatunk ezen. Elnök lévén, nekem kell példát mutatnom a többieknek, és ezt is fogom tenni. Mostantól korán jövök be, és későig maradok. Minden cselekedetemmel követendő példát kívánok szolgáltatni. Ha a példa jó, elvárom, hogy kövessék. Ha nem jó, észre fogom venni, mihelyt követik. Ez egy rendes cég, és fényes jövő vár ránk, ha mindenki megfogja a munka végét, és megteszi a magáét. Mint oly gyakran az életben, Mr. N. szándékai is jók voltak, de néhány nappal később a golfklubban ebédelt, és megfeledkezett az időről. Amikor végre az órájára pillantott, úgy hátrahőkölt, hogy kis híján magára öntötte a kávéját: -Jesszusom, tíz perc múlva az irodámban kell lennem. Fölpattant, kirobogott a parkolóba, kocsiba vágta magát, sikoltó gumikkal nekiiramodott, és úgy elszáguldott, mint akinek elment a józan esze. Óránként százötven kilométeres sebességgel száguldott a gyorsforgalmi úton, ám a törvény hosszú karja utolérte egy dörgedelmes kioktatás és egy büntetéscédula formájában. (Remélem, senkiben nem ébresztettem fájdalmas emlékeket.) - Na tessék - füstölgött magában Mr. N. -, itt állok én, a békés, adófizető, törvénytisztelő állampolgár, aki mindig a magam dolgával törődtem, erre jön ez a fickó, és megbírságol ahelyett, hogy a tolvajokat, betörőket és más brigantikat üldözné. Attól, hogy a gázra léptem, még nem vagyok veszélyes a társadalomra. Nevetséges! Az elnök fel volt dúlva Miután visszaért az irodájába, igyekezett elterelni a figyelmet késéséről, ezért hívatta az értékesítési igazgatót, és dühösen firtatta, hogy végére jutottak-e már az Armstrong-féle ügyletnek. - Nem tudom, mi történt, Mr. N. - hebegett az igazgató -, de valaminek történnie kellett, mert elvesztettük az ügyfelet. Ha valaki azt hiszi, Mr. N. felzaklatva érkezett vissza a céghez, most kellett volna látnia. Majd szétrobbant dühében, lehordta a sárga földig az igazgatót.

- Tizennyolc éve fizetem magát. Egész idő alatt bíztam benne, hogy valami hasznot hoz. Most végre itt a lehetőség, hogy megcsináljuk a nagy fogást, amelyik módot nyújt a termékskálánk kiszélesítésére, erre mit művel? Elpuskázza. Mondok én magának valamit, barátom. Vagy összeférceli ezt az eladást, vagy kereshet másik munkahelyet. Az, hogy tizennyolc évig ronthatta itt a levegőt, még nem jelent élethossziglani szerződést. Teremtőm, most aztán tényleg föl volt dúlva! Az igazgató is De ez még mind semmi ahhoz képest, ahogy az értékesítési igazgató távozott a nagyfőnöktől. A bajsza alatt dörmögve csörtetett ki: - Még hogy rontottam a levegőt! Tizennyolc éven át a lelkemet is kitettem. A vállalat egész sikere és gyarapodása az én érdemem, mert én hoztam minden új ügyfelet. Én tartom egyben a céget, miattam működik. Ez a Mr. N. csak díszpinty. Ha én nem vagyok, már rég eltűnt volna a süllyesztőben ez a kóceráj. Most meg lecsúszok egyetlen nyavalyás üzletről, és máris jön ezzel az ócska dumával, és azzal fenyegetőzik, hogy kirúg. Hol az igazság? Még mindig magában morgolódva csenget a titkárnőjének, és ráreccsen: - Elkészült már azzal az öt levéllel, amit reggel adtam ki magának? - Nem - hökken meg a nő -, már nem emlékszik, hogy azt mondta, a Hillard-üzlet mindennél előbbre való? Azzal foglalkoztam egész délelőtt. Na, csak ez kellett az értékesítési igazgatónak. - Ne próbálkozzon nekem ilyen silány kifogásokkal! - üvöltötte. - Megmondtam, hogy küldje el azokat a leveleket, és ha képtelen rá, akkor magát küldöm el. Azért, mert hét éve élősködik a vállalaton, még nem kell azt hinnie, hogy ez örökké így marad. Még ma postázza el azokat a leveleket, de hiba nélkül, ha jót akar! Hű, de föl volt dúlva! Hát még a titkárnő Jaj, de a java még csak eztán jön! A titkárnő szeme villámokat szórt, miközben fojtott hangon zsémbelődve kiviharzott az értékesítési igazgató irodájából. - Hát ez mindennek a teteje! Hét évig szívvel-lélekkel dolgoztam. Megszámlálhatatlan túlórát teljesítettem zokszó és egy fillér fizetség nélkül. Három másik helyett húzom az igát. Ha jól meggondoljuk, én cipelem a vállamon az egész céget. Most meg azzal fenyeget, hogy kiteszi a szűrömet, csak mert nem tudok egyszerre kétfélét csinálni. Ez a hála? Egyébként is, azok után, amit tudok a viselt dolgairól, mit képzel, kivel pattog? Meg sem állt a recepciós pultig, és lecsapta a letisztázandó leveleket. - Ezeket lesz szíves legépelni, de sürgősen! Tudom, hogy ez különben nem a maga feladata, de úgy sincs más dolga, mint itt terpeszkedni, és időnként fölvenni a telefont. Azonkívül ez most életbevágó, még ma el kell postázni ezeket a leveleket. Úgyhogy ha még ennyire sem képes, csak szóljon, majd találok mást, aki dolgozni is hajlandó. Nem rejtette véka alá, hogy rettentően fel van dúlva. A recepciós nemkülönben Persze, ha ő fel volt dúlva, akkor mit mondjunk a recepciósra? Majd szétvetette a méreg. - Hallottak még ilyet! - dohogott az üres előtérnek. - Én nem vagyok hajlandó dolgozni, én, aki a legtöbbet robotolok a legkevesebb pénzért? Egyszerre négyfelé szakadok, azok meg ott, hátul csak kávézgatnak, pletykálnak meg telefonon trécselnek. Legfeljebb elvétve mimelnek valami munkát, és valahányszor összegyűlik a restancia, nekem kell kihúznom őket a csávából. Hol itt az igazság? Micsoda süket duma, hogy talál helyettem mást, még viccnek is rossz, hiszen rajtam kívül senkinek fogalma sincs, mi folyik itt egyáltalán. Ha én nem lennék, már rég szétesett volna ez az egész vircsaft. Egyébként is tudják, hogy kétszer ennyiért sem találnak olyan bolondot, aki elvégezné a munkámat. Legépelte a leveleket, de szinte tüzet okádott. Mikor hazaért, még mindig föl volt paprikázva. Belépett a házba, becsapta az ajtót, és a nappali felé vette az irányt. Elsőként tizenkét éves fia ötlött a szemébe, amint a padlószőnyegen hasalva a televíziót nézte. Azután a jókora szakadást, amelyik a gyerek nadrágján éktelenkedett. Tüstént ráförmedt: - Hányszor mondtam már, hogy öltözz át játszóruhába, amikor hazajössz az iskolából? Anyád látástól vakulásig gürcöl, hogy etessen, taníttasson téged, és még a háztartás is rám vár. Mars föl a szobádba! Ma nem kapsz vacsorát, és három hétig nincs tévézés, megértetted?! Te jó ég, hogy föl volt dúlva! Azért a legjobban mégis a kamasz volt földúlva. Földübörgött a lépcsőn, és ezt motyogta: - Hát ilyet! Épp neki csináltam valamit, de azt se hagyta, hogy megmagyarázzam, mi történt. Baleset volt, ez mindenkivel előfordulhat. Körülbelül ekkor keveredett az útjába a kandúrmacskája. Vesztére! A fiú megcélozta a cipője orrával. - Tűnés innét! Biztos te is valami rosszban sántikáltál. Szegény macska! Nyilvánvalóan a szerencsétlen cirmos volt az egyetlen érintett ebben az eseménysorban, aki semmit sem változtathatott a dolgok alakulásán, és ebből egy egészen egyszerű kérdés következik. Nem lett volna sokkal jobb, ha Mr. N. egyenesen a recepciós házához autózik, és maga rúgja föl a macskát? Bár akad itt fontosabb kérdés is. Kinek a macskáját rúgtuk föl mostanában? Hogy segítsek választ adni, vizsgáljuk meg bizonyos helyzetekben mutatott reakcióinkat. Hogyan fogadjuk a humort? Hát a mosolyt? A dicséretet? Hogyan viszonyulunk a kellemes emberekhez? Hogyan viselkedünk, ha bejön egy üzlet, vagy ha az emberek kedvesek, barátságosak és udvariasak hozzánk? Hogyan reagálunk a napfényes időre vagy a csinos pincérnőre, aki figyelmesen szolgál ki bennünket? Fogadok, hogy kedvesen visszamosolygunk, és udvariasak vagyunk. De ez nem nagy érdem, mert ilyen körül-

mények között senkinek sem esik nehezére a kedvező magatartás. Hogyan fogadjuk a gorombaságot, veszekedést, epés megjegyzést, elutasítást vagy a tohonya, udvariatlan pincért? Milyen képet vágunk a forgalmi dugóhoz vagy a nyirkos, pocsék időhöz? Ha valaki ok nélkül vérig sért bennünket, habozás nélkül visszavágunk? Hagyjuk, hogy mások lerángassanak a saját szintjükre, vagy felismerjük, hogy az incidensnek valószínűleg semmi köze a személyünkhöz, valaki másnak kellett volna inkább fölrúgnia a más macskáját? Mi csak véletlenül keveredtünk a képbe. Amikor a kocsisorban mögöttünk veszteglő a frászt hozza ránk a dudájával, pedig mindkét irányban kilométerekre áll a forgalom, mit teszünk? Hátrafordulunk, és gyilkos pillantással az öklünket rázzuk? Lealacsonyodunk az ő szintjére, vagy mosolyogva azt gondoljuk: Azért, mert valaki fölrúgta az ő "macskáját", semmi okom, hogy miatta én is fölrúgjam az enyémet. Ha házastársunk rajtunk tölti ki a mérgét, mit szólunk? Milyen reakciót vált ki belőlünk, ha kihagynak az előléptetésnél, ha jeles helyett közepest kapunk, ha elesünk egy jelentős üzlettől, ha Mr. Nagykutya lekap a tíz körmünkről, ha nem hívnak meg a szalagavatóra, nem kerülünk be a válogatott keretbe vagy a klub elnökségébe? Az ilyen "macska-felrúgós" szituációkra adott válaszunk nagymértékben befolyásolja sikerünket és boldogságunkat az életben. A csavargó a híd alatt, a polgármester, az eminens diák, az önerőből milliomossá lett mágnás és az év nagymamája sok mindenben megegyeznek egymással. Mindegyiküket éri kudarc, sértés, fájdalom, bánat, csalódás. A teljesítménykülönbség az élet negatív megnyilvánulásaira adott eltérő reakcióikból fakad. A csavargó azzal válaszol, hogy önsajnálatában az italba menekül, de az alkohol nem a problémáit orvosolja, hanem őt magát teszi emberronccsá. A sikeres ember hasonló vagy gyakran még súlyosabb gondokkal szembesül - pozitívan reagál -, a problémák előnyös oldalát keresi, és mindebből megerősödve, még sikeresebben kerül ki. Az élethelyzeteket nem tudjuk testre szabni, de azokra adott válaszainkat igen - méghozzá előre. Ez a hozzáállás szabályozása, amelynek mikéntjét megismerhetjük ebből a könyvből. Megtanulhatjuk, hogy ha valaki méltatlanul sérteget, az a legtöbb esetben abból ered, hogy valaki más felrúgta az illető "macskáját". Megérthetjük, hogy ennek semmi köze a személyünkhöz. De ami ennél is fontosabb, megtanulhatjuk, hogyan tükrözzük vissza pozitívan az ilyen és más negatív hatásokat. Kiindulásként hadd javasoljam, hogy amikor legközelebb valaki - kezdjük szeretteinkkel - vihart zúdít ártatlan fejünkre - a hangsúly az "ártatlan" szón van -, mosolyogva kérdezzük azt: - No, mi az, valaki fölrúgta a "macskádat", édesem? Ha ezt a próbálkozást túléljük (túl fogjuk), akkor csekély módosítással nyilvánosság elé vihetjük az eljárást. Ha egy idegen vagy alkalmi ismerős ok nélkül - vigyázat, fontos, hogy ok nélkül! - "nekünk esik", mosolyogva forduljunk felé: - Hadd kérdezzek egy szokatlan dolgot: nem rúgta fel ma valaki a macskáját? Erre számtalan válasz következhet, de ne feledjük, hogy ekkor egy nyilat már kivédtünk ahelyett, hogy visszalőttük volna. (Ne lepődjünk meg, ha az illető - esetleg némi undorral - azt feleli, hogy nincs is macskája.) Ez pedig valóban azt jelenti, hogy pozitívan reagálunk a negatívra és kellemesen a kellemetlenre. Természetes és emberi dolog, ha úgy érezzük, hogy az a másik nem érdemel tőlünk ilyen finom bánásmódot. Talán még igaz is, de ez a válasz a legjobb nekünk, és mi megérdemeljük a legjobb bánásmódot, amelyet adhatunk magunknak. Fel a fejjel! Most vessünk egy pozitív pillantást némely pozitív gondolkodásra. Barátom és kollégám, Cavett Robert bölcs, józan és üdítő módon közelít a negativizmushoz, amikor megjegyzi: "Senki sem attól vall kudarcot, ha elbukik vagy elkeseredik, hanem ha fekve marad, vagy nem veti le a negatív gondolkodást." Cavett hangsúlyozza, hogy úgy kell viselkednünk, mint a szelelő gumiabroncs. A vereség kissé kimeríthet, ettől némileg le is ereszthetünk. Ha nem így történne, az azt jelezné, hogy nemcsak a veszteséggel nem törődünk, de a győzelem sem igazán érdekel bennünket. Hadd tegyem azonban hozzá, hogy a vereség által kiváltott belső érzelmeinkről beszélek. Természetesen nem arra gondolok, hogy duzzogjunk, őrjöngjünk, olcsó gúnyolódásra vagy egyéb gyerekes viselkedésre ragadtassuk magunkat. Viselkedjünk éretten és fegyelmezetten, ne feledjük, aki tanul a vereségből, valójában nem veszített. Ezzel az új hozzáállással nagyobb az esélyünk, hogy a következő dobásnál belépünk a nyerő körbe. Képesnek kell lennünk arra, hogy érzelmileg kellően aktívak maradjunk, mert csak így hasznosíthatjuk tehetségünket teljes mértékben. Örökös rejtély számomra, miért képzelik egyesek, hogy szörnyű hibát követtek el, miért gyötri őket bűntudat, kétség, lelkiismeret-furdalás pusztán azért, mert egy kicsit elkeseredtek. Ez természetes lelkiállapot, nincs is vele semmi baj. Hadd hangsúlyozzam azonban, hogy míg elcsüggedni teljesen normális dolog, úgy maradni egyáltalán nincs rendjén. Nos, hogyan térjünk magunkhoz? Először is, ismerjük fel, hogy "leeresztettünk". Másodszor, értsük meg, hogy a "reménytelen" helyzet nagyon ritka, ha ugyan egyáltalán létezik. Harmadszor, tudjunk róla, hogy ez az állapot átmeneti, negyedszer pedig, szabjunk meg határidőt, ameddig leeresztve óhajtunk maradni. Példa: Jómagam egyetlen politikai pártnak sem vagyok tagja, de a republikánusokat támogatom. Amikor Jimmy Carter legyőzte Gerald Fordot az elnökválasztáson, rettentően csalódott voltam. Biztosra vettem, hogy Forddal jobban jártunk volna. A választások után döntenem kellett, hogy a helyzeten próbálok segíteni - vagy pedig Carterrel, Amerikával és jómagammal kitolni. Tudtam, mit kéne tennem, mit tanácsol a Bibliám, de annyira elkeseredtem, hogy úgy éreztem, "kijár nekem" néhány nap nyavalygás, és november 15-ét jelöltem meg a "feltámadás" napjaként. A közbeeső időben negatív kijelentésekkel és gondolatokkal bombáztam Carter urat. November 15-től elkezdtem "jókat" gondolni Carterrel kapcsolatban. Meghallgattam a Carter-rajongókat, tájékoztató anyagokat olvastam, figyelemmel kísértem az elnök kinevezési terveit, tanulmányoztam a hivatali apparátus karcsúsítására vonatkozó egyes elképzeléseit. Néhány nap alatt magam is meglepődtem, mennyit változott a szememben.

Kisebb horderejű dolgoknál persze két óra is elég a kesergésre, de a követendő eljárás ugyanez. A legtöbb esetben valószínűleg így fest majd másokkal való érintkezésünk: A másik: - Hogy van? Mi: - Köszönöm, fél tizenkettő után remekül. A másik: - Miért csak fél tizenkettő után? Mi: - Épp most ért valami csalódás, és addig negatív leszek. A másik: - Úgy érti, fél tizenkettőig negatív lesz, attól kezdve pozitív? Mi: - Úgy. A másik: - Ez szamárság, ha fél tizenkettőtől úgyis pozitív lesz, miért nem pozitív máris? Mi: - Üsse kő, rábeszélt. Igen, valóban szamárság, sőt, nevetséges csacsiság, de hatékony, mert nevetünk a problémáinkon ahelyett, hogy sírnánk miattuk. Azt hiszem, ez a példa segít elfogadnunk kijelentésemet, miszerint nincs reménytelen helyzet. Egy híres festményen az ördög egy fiatalemberrel sakkozik. A patás épp lépett, és úgy tűnik, a fiatalember királyára sakk-matt vár. Az ifjú arcán teljes levertség és kétségbeesés tükröződik. Paul Mercer, a zseniális sakkozó egyszer elidőzött a kép előtt. Töprengve tanulmányozta az állást, azután felderült, és vidáman kiáltotta oda a vásznon búslakodó fiatalembernek: "Ne add föl, még van egy lépésed!" Nekünk is mindig van még egy lépésünk. Hadd húzzak alá valamit. A hozzáállás ragadós. Olyan, mint az influenza. Ha az ember influenzát akar, meglátogat valakit, aki már elkapta, és hagyja, hogy őt is megfertőzze. Valahányszor "el akarunk kapni" valamit, oda menjünk, ahol elterjedt. Ha helyes lelki hozzáállásra vágyunk, keressünk fel olyan helyet, ahol az uralkodik. Kezdjük azoknál az embereknél, akik helyes lelki hozzáállást mutatnak. Ha ilyenek épp nem állnak rendelkezésre, akkor forduljunk megfelelő könyvekhez vagy oktatókazettákhoz. Napjainkban szinte mindenki egyetért abban, amit mostanáig igyekeztem elfogadtatni az olvasókkal. Tanárok, edzők, orvosok, értékesítési vezetők, anyák mind úgy látják, hogy a helyes lelki hozzáállás fontos. A kérdés csak az: Hogyan szerezzük, majd tartsuk meg a helyes lelki hozzáállást, tekintet nélkül külső körülményekre, személyekre, időjárásra, és így tovább? Milyen jó, hogy fölmerült ez a kérdés. A válasz a következő két fejezetben található. Második fejezet. HOZZÁÁLLÁSUNK BIZTOSÍTÁSA Elménk működése A legtöbb sikeres, boldog, kiegyensúlyozott ismerősöm szereti tudni a választ az élet hogyanjaira és mikéntjeire. Ha valami tennivalót adunk nekik, meg is kell indokolnunk azt, és akkor a vállalkozás részesének érzik magukat, nem csupán utasításokat teljesítő alkalmazottnak. Az eredmények ekkor határozottan jobbak. Mivel ez a fejezet talán a legjelentősebb az egész könyvben - mindenesetre a leggyorsabb eredményeket ígérő -, szeretném közérthetően elmagyarázni, miként működik az elménk, hogy világossá váljék, miért javasolok bizonyos lépéseket és eljárásokat. Ezután elmélyedünk egy egészen konkrét módszerben, amely lehetővé teszi, hogy "biztosítsuk" hozzáállásunkat, és olyan szilárd alapot építsünk, hogy hozzáállásunk irányítsa körülményeinket, ne pedig körülményeink a hozzáállásunkat. Az elménk úgy működik, mint egy kert. Mindenki tudja, hogy ha babot vet, nem nevelhet belőle burgonyát - csakis babot. Egy-egy babszemet természetesen nem azért vetünk a földbe, hogy egy szem babot takarítsunk be - hanem jó sokat. A vetés és aratás között hatalmas mennyiségi növekedést várunk. Így működik az elménk is. Bármit ültetünk is belé, az ott felnő, megsokasodik. Akár negatívat, akár pozitívat plántálunk belé, az megsokszorozódik, mert a vetés és aratás között színre lép a képzelet, és megsokszorozza az eredményt. Bizonyos értelemben az elménk úgy is működik, mint egy bank, más szempontból viszont egészen eltérően. Például akárki vagy akármi - tévé, rádió stb. - pozitív vagy negatív befolyást gyakorolhat elmebankunkra. Általában azt mondhatjuk, egyedül mi magunk helyezhetünk el betéteket a bankszámlánkon, és valamennyi bankbetét pozitív. Csakis mi határozzuk meg, ki vehet föl akár a bankból, akár az elménkből. A pénzintézetnél valamennyi felvét csökkenti a számlát. Az elménél a felvétel gyarapodást eredményezhet, ha megfelelő "pénztárnál" történik. Elmebankunkban két pénztárablak található -mindkettő minden parancsunknak engedelmeskedik. Az egyik ablak pozitív, ez a pozitív betéteket és felvéteket kezeli. A másik ablak negatív, ez fogad el minden negatív betétet, és ez biztosít nekünk negatív visszacsatolást. Elménk tulajdonosaiként teljes ellenőrzést gyakorolunk valamennyi felvét és a legtöbb betét fölött. A betétek képviselik összes élettapasztalatunkat. Nyilvánvalóan semmit sem adhatunk ki, ami nem került be. (Ez ugyanígy van a pénzzel is, nem igaz?) Minden egyes bankműveletnél ki kell választani a megfelelő ablakot. Forduljunk egy problémával a negatív ablakhoz, és ott majd emlékeztetni fognak bennünket, milyen rosszul viselkedtünk a múltban, jelenlegi problémánknál pedig kudarcot fognak jósolni. Forduljunk a pozitív ablakhoz, és lelkesen idézik föl, milyen sikeresen birkóztunk meg a múltban ennél sokkal súlyosabb gondokkal is. Példákat sorolnak ügyességünkre és zsenialitásunkra, biztosítanak, hogy ezen a nehézségen is játszva felülkerekedünk. Egyik helyen sem tévednek, mert akár képesnek tartjuk magunkat valamire, akár nem - igazunk lesz. Nyilván tudjuk már, hogy csak a pozitív ablakkal kellene foglalkoznunk, de képesek és hajlandóak vagyunk-e erre? Természetes tendencia az, hogy felvét céljából mindig a legutolsó betét helyére járulunk, függetlenül attól, hogy az a betét segítő és pozitív vagy bíráló és negatív volt. Hangsúlyozom, hogy hajlamosak vagyunk a legutolsó betét helyén felvétért folyamodni, viszont nyilván a teljes betétállomány határozza meg felvéteinket. Vajon az eddigi betétek túlnyomórészt becsületesek vagy becstelenek? Erkölcsösek vagy erkölcstelenek? Konzervatí-

vak vagy liberálisak? Istenfélők vagy önzők? Pazarloak vagy takarékosak? Merészek vagy óvatosak? Lusták vagy szorgosak? Pozitívak vagy negatívak? Vállalkozáspártiak vagy szociális érzékenységűek? Sietek hangsúlyozni valamit. Rengeteg negatív hulladékot döntöttek és döntenek az agyunkba, de rengeteg jó, tiszta, hatékony betét és biztatás is érkezett oda, és még több van úton. Most pedig térjünk rá a konkrétumokra, nézzük meg, miként temethetjük be a negatív betéteket még több pozitív betéttel, hogy a pozitív ablaknál mindig készen álljanak a pozitív válaszok, ha felvét céljából közeledünk. Hulladék a földön, hulladék az agyban Ha egy vödör szeméttel vonulnék be az olvasó lakásába, és kiborítanám a nappali padlójára, rögtön problémák támadnának. Három dolog történhetne. Vagy fizikailag bántalmazna, vagy rendőrt hívna, hogy letartóztassanak, vagy pedig felkapna egy konyhakést, és rám rivallna: - Na, Ziglar, most szépen összeszedi a szemetét a földről! Össze is szedném, az biztos. Valószínűleg olyan gondosan, hogy nyoma sem maradna szemétnek. Érdekes azonban, hogy alighanem fűnek-fának mesélne a fickóról, aki beszemtelenkedett, és szemetet borított a padlójára. Még hónapok múltán is emlegetne: - Le akartam döfni, már bánom is, hogy nem tettem. - Nagy feneket kerítene az esetnek. Mit teszünk azokkal az emberekkel, akik az elménkbe borítanak hulladékot? Hogyan reagálunk azokra, akik azt magyarázzák, mire nem vagyunk képesek, akik láthatatlan korlátok közé szorítják képességeinket? Mit válaszolunk azoknak, akik kedvezőtlenül nyilatkoznak termékünkről, lakóhelyünkről, egyházunkról, hazánkról, családunkról, főnökünkről vagy iskolánkról? Hogyan bánunk azokkal, akik negatív szemetüket az agyunkba zúdítják? Talán mosolyogva azt mondjuk: - Nagyon helyes, engem tulajdonképpen nem zavar. Szórja csak ide nyugodtan a szemetét! Ha igen, azt nagyon-nagyon rosszul tesszük. Ahová szemetet öntenek be, onnét csak szemét fog kijönni. Az, aki hulladékot dobál az elménkbe, sokkal nagyobb kárt okoz nekünk, mint aki a padlónkat szennyezi be. Minden gondolat, amelyik az elménket éri, valamilyen mértékig hat rá. A náthával kapcsolatos kiterjedt kutatások például mindeddig semmiféle megbízható adatot sem szolgáltattak a gyógymódra nézve. Az azonban már bebizonyosodott, hogy levert érzelmi állapotban sokkal nagyobb valószínűséggel megkapjuk a náthát. Ugye, hogy a negatív gondolkodás egészségtelen? A pozitív gondolkodás viszont, ahogy dr. Norman Vincent Peale már évtizedekkel ezelőtt megmondta, pozitív eredményeket terem. 1969-ben az iowai Sac Citybe való Charles Ritter egyik veséjét el kellett távolítani, mert rákos volt. Három hónappal később rosszindulatú daganatot fedeztek fel a férfi mindkét tüdőfelében. Mivel Charles fizikai állapota miatt nem bírta volna ki a műtétet, a Mayo Klinika orvosai megkérdezték, hajlandó-e alávetni magát egy kísérleti gyógyszerkezelésnek. Mivel semmit sem veszthetett, viszont egy életet nyerhetett, Charles Ritter beleegyezett, hogy tesz egy próbát. Ez a bizonyos készítmény állítólag csak hatvan éven felülieknél hatásos, de még náluk is csak az esetek körülbelül tíz százalékánál. Charles esetében hatott. Még hat évet élt, akkor szívroham végzett vele. A boncolás nyomát sem lelte daganatnak. A Mayo Klinika orvosai két általános vonást fedeztek föl azoknál a rákos betegeknél, akiknél a gyógyszer hatásosnak bizonyult. Mindannyian ragaszkodnak az élethez, és valamennyien hiszik, hogy a gyógyszer hatni fog. Ez nevetséges Mindig elképeszt a gondolkodásbeli következetlenség azzal kapcsolatban, ami az elménket éri. A fejlődéslélektan szakértői egyhangúlag állítják, hogy az oktatás fontos. Egyik tanulmányt a másik után idézik, amelyek szerintük bizonyítják az oktatás értékét, és cáfolhatatlan érveket sorakoztatnak föl igazuk védelmében. Bizonyítani vélik azt, hogy amit tanulunk, ami az elménkbe jut, az ott hatást fejt ki, mégpedig pozitívat. Ugyanezek az emberek furcsamód nem győzik hangoztatni, hogy fölöslegesen aggódunk a nyomtatásban, filmen vagy a képernyőn terjesztett pornográf szenny miatt, mert az ilyesmi nincs hatással az elménkre. Remélem, olvasóim is egyetértenek velem, hogy ez a gondolkodás kissé ellentmondásos. Nyilvánvaló, hogy az olvasott, hallott vagy a televízióban látott információk akár magaslatokba röpíthetnek, akár negatívan befolyásolhatják úgy motivációnkat, mint erkölcseinket. Sietek leszögezni, hogy ez nemcsak magánvélemény. Az Egyesült Államok tiszti főorvosa 1972-ben kétévi vizsgálat után bejelentette, hogy bizonyítottan határozott összefüggés tapasztalható a televízióban sugárzott erőszak és a közveszélyes magatartás között. Dr. Albert Bendura a Stanford, dr. Leonard Berkowitz pedig a Wisconsini Egyetemen olyan kutatásokat folytatott, amelyek kimutatták, hogy az erőszakot megtekintő személyek csaknem kétszer olyan erőszakosan viselkedtek, mint azok, akik nem láttak erőszakot. Az erőszak bemutatása bárkit még inkább agresszívvá tehet. A gyermekek a leginkább befolyásolhatóak, ennélfogva a leginkább veszélyeztetettek is. Dr. Berkowitz szerint: "Igencsak biztos, hogy akik szexfilmeket néznek, utána szexuálisan aktívak lesznek." Mivel az átlagos amerikai fiatal hozzávetőlegesen tizenötezer órát tölt a tévé előtt, mire elvégzi a középiskolát, gondolkodását és ennélfogva cselekedeteit határozottan befolyásolja, hogy mit néz. Aki negatívat vet, negatívat arat Negatív környezetünk miatt sajnos a legtöbben mindig a legrosszabbra számítanak, és ritkán csalódnak. Negatívat vetnek, tehát negatívat aratnak. Íme, egy példa. Képzeljük el, hogy reggel bemegyünk a munkahelyünkre, és az íróasztalunkon üzenetet találunk a főnökünktől, miszerint munkakezdéskor azonnal látni kíván. Az irodájába sietünk, de a titkárnője föltartóztat, hogy a főnök távolsági hívást kapott, néhány percet várnunk kell. Erre megindul a gondolkodási folyamat. "Vajon mit akarhat? Talán tegnap meglátta, hogy előbb léptem le? Kíváncsi vagyok, tudja-e, hogy X meg én összevitatkoztunk az irodisták előtt? Vagy talán..." így sorjáznak gondolataink. Tény, hogy negatív magot vetünk el, és gyakran negatív aratás a következmény.

Hadd mutassak még egy példát. Kisfiúnk üzenetet hoz haza az iskolából, hogy a tanító néni vár a fogadóóráján. Első gondolatunk az, hogy vajon mi a probléma. Talán így fogalmazunk: "Vajon mit csinált már megint ez a gyerek?" Nem szerencsés, hogy annyi negatív dolgot táplálunk az elménkbe, mert amit betáplálunk, az jön újból ki onnan. Olyan ez, mint a wilmingtoni Teresa Jones esete. Ez a Delaware állambeli hölgy súlyos vesegyulladást kapott. Kitűzték a műtétet, hogy eltávolítsák a fél veséjét. Miután elaltatták, lefuttatták az utolsó tesztet, és megállapították, hogy az operációra még sincs szükség. Nem vették ki a veséjét, mégis rögtön nyögni kezdett, amint magához tért: -Jaj, a derekam! Jaj nekem, de fáj! Jaj, de borzasztó! Jaj, de fáj! Amikor közölték vele, hogy nem hajtották végre a műtétet, kissé zavarba jött. Nyilván azzal a várakozással szenderült el, hogy fájdalmakkal ébred majd fel, és eszerint is viselkedett. Az agyában éppoly valósnak érezte a fájdalmakat, mintha megműtötték volna. Bármit. eszünk is az agyunkba, énünk részévé válik. Ha például Kínában jövünk a világra, kínaiul beszélünk és egész életünkben a kínai szemléletmód hat ránk, akkor teljesen kínaiakká válunk, mert személyiségünkben mindaz összegződik, ami az elménkre hat. A kijelentés, miszerint ha nem azt az életet éljük, amelyben hiszünk, azt fogjuk hinni, amelyben élünk, jóval több, mint közhely. Minden cselekedetünk és minden gondolatunk hatást gyakorol az elménkre. A legveszedelmesebb betegség Gyermekkoromban rettegett betegségnek számított a gyermekbénulás, amely minden évben rengeteg áldozatot szedett, a dühöngő járványok útját megnyomorodott végtagok, eltorzult testek, idő előtt sírba szállt életek jelezték. Azután dr. Jonas Salk és munkatársai kidolgozták a Salk-oltást, amely megálljt parancsolt a halálos kór pusztításának. Elvétve azonban továbbra is előfordul egy-egy eset, ha a szülő vagy nevelő valamilyen okból elmulasztja beoltatni a betegség ellen a gyermeket. Ha ez megtörténik - ami hála istennek, ritkaság -, sokan a fejüket csóválják, nem értik, hogy hanyagolhat el valaki ilyen egyszerű dolgot, hiszen az eljárás szinte százszázalékosan hatékony és biztonságos. A megbetegedések elenyésző gyakoriságához képest szinte hihetetlen, hogy Amerika-szerte körülbelül húszmillió fiatal beoltatlan, és egyes közegészségügyi illetékesek szerint reális veszély áll fenn egy új járvány kitörésére. Az igazat megvallva, fel nem foghatom, hogy létezhetnek ilyen állapotok, de hadd szóljak egy másik betegségről, amely összehasonlíthatatlanul rosszabb. Életkortól, bőrszíntől, faji, vallási hovatartozástól függetlenül támadja meg az embereket, több fizikai és érzelmi problémát okoz, mint az összes többi betegség együttvéve. Életük virágjában taszítja sírba az érintetteket, házasságokat tép szét, gyermekeket tesz árvává, munkahelyeket szüntet meg, szociális ellátásra szorulókat, kábítószerfüggőket, alkoholistákat és bűnözőket hagy maga után. Ráadásul a legfertőzőképesebb betegség mind közül. Ez a félelmetes ragály a hozzáállás-elmeszesedés, amelyet a negatív gondolkodás okoz. Szerencsére gyógyítható, ha netán már megkaptuk, és a kúra enyhe és súlyosabb eseteken egyaránt segít. És ez még nem minden. Kifejlesztettünk egy védőoltást, amely csaknem nullára csökkenti a megfertőződés valószínűségét, ha a betegség eddig elkerült bennünket. Mielőtt folytatnám, hadd tegyek föl egy kérdést. Mit gondolnánk arról a személyről, aki naponta érintkezik a gyermekbénulás vírusával, mégsem hajlandó oltással védekezni a betegség ellen? Ne feledjük, a vakcina ingyenes, fájdalommentes, mindenki számára hozzáférhető, és az illető főnöke fizetésemelést ígért, ha hajlandó megtenni ezt az egyszerű lépést, amellyel megvédi önmagát és munkatársait a rendkívül ragályos betegségtől. Vigyázzunk a válasszal, mert a megfogalmazással természetesen eleve az általam kívánt irányba tereltem az olvasó gondolatait. De hát nem is sétakocsikázásra hívtam, hanem a csúcsra vezető lépcsőn kísérem fölfelé. Akárhogy is, nyilván kritikus szemmel néznénk az illetőt, nemdebár? Talán még azt a kijelentést is megkockáztatnánk, hogy meggondolatlan tapló, nem éppen szellemi óriás. Akkor lássuk a következő kézenfekvő kérdést. Hogyan vélekednénk arról az egyénről, aki nem hajlandó beoltatni vagy megvédeni magát a hozzáállás-elmeszesedés ellen, jóllehet az oltás fájdalommentes, mi több, kellemes, a tetejében nemcsak védi testi-lelki egészségünket, de még meg is erősíti? Ha ez mind nem elég, hozzáteszem, hogy segít a munkában, jövedelemnövekedést biztosít, továbbá fokozza az életkedvet, javítja a családdal, barátokkal, munkatársakkal, sőt, idegenekkel kialakított kapcsolatokat. Szóval, mit gondolnak arról, bárki legyen is az, aki elutasítana ilyen csodaszérumot? Bizonyára bölcsen mosolygunk - kivéve azokat, akiket már megtámadott a hozzáállás-elmeszesedés -, és lényegében valami olyasmit mondunk, hogy annak az embernek nincs ki a négy kereke. Legalábbis remélem, hogy ezt mondjuk, mert mindjárt lehetőséget kapunk az "oltásra", amely kiküszöböli a negatív gondolkodást, és segít elkerülni a hozzáállás-elmeszesedést. Ez a kezelés valójában egy biztosítási forma, amely minden elképzelhető tekintetben egyedülálló. A kötvény egy fillérbe sem kerül, garantáltan megújítható, és a vele járó szolgáltatások az igénybevételek számával egyenes arányban bővülnek. Egyéni biztosítási módozat, mivel a szolgáltatások személyreszólóak, ugyanakkor csoportos biztosítás is, mert a kedvezményezettek körét kiterjeszthetjük, egyszersmind mi magunk is további előnyöket élvezhetünk. Ha ezek után aggódnánk, hogy "jó, jó, de mibe van ez nekünk?", megnyugtatásul közlöm, hogy az idő-, pénz- és energiaráfordítás a nullánál is kevesebb. Minden erre a célra szánt másodperc sokszorosan visszatérül a megnövekedett eredményességben. Az anyagi befektetés oly csekély, hogy nem befolyásolhatja észrevehetően az életszínvonalunkat, viszont az eredmények nagyon is megváltoztatják életformánkat, és számottevő jövedelmet hoznak. Mindaz a fáradság, amelyet erre a biztosításra áldozunk, megtérül az energia-, lelkesedés- és életkedv-többletben. Minden ködösítés nélkül kijelenthetem, hogy aki megköti a biztosítást, és mindössze huszonegy napon át követi a módszert, az megkapja mindazokat az előnyöket, amelyeket bemutattam és ígértem. Tehát: megkötjük a biztosítást és elfogadjuk a minden megszorítás nélkül azzal együttjáró szolgáltatásokat? Aki igennel válaszol, nyilván hajlandó aláírni a következő oldalon található kötvényt. (Ne feledjük, kezdettől hangsúlyoztam, hogy

ez egy aktív részvételre alapozott tanfolyam, amely kötelezettségvállalást igényel, amennyiben eredményekre számítunk.) Istenien vagyok, de leszek még jobban is! ÉLETHOSSZIGLANI BIZTOSÍTÁS A NEGATÍV GONDOLKODÁS KIKÜSZÖBÖLÉSÉRE ÉS A HOZZÁÁLLÁSELMESZESEDÉS ELKERÜLÉSÉRE Szellemi képességeim és becsvágyam teljes birtokában, attól a vágytól vezérelve, hogy hosszú, boldog, hasznos, termékeny, örömteli, tartalmas életet éljek, ezennel elfogadom mindazokat az örömöket és előnyöket, amelyeket ez a negatív gondolkodás kiküszöbölésére és a hozzáállás-elmeszesedés elkerülésére élethossziglani biztosítás nyújt. Felelősségem tudatában kijelentem, hogy érett felnőttként, aki addig kíván élni, amíg meg nem hal, a szerződésből fakadó előnyök elfogadásával a mindenkori "díjak" élvezetére számítok, egyúttal vállalom a lehetőségeket és kötelezettségeket, amelyek a biztosítás szerves részét képezik. Abban a tudatban, hogy a kétkedők és bírálgatók sohasem boldogok, nincsenek biztonságban, sőt, a legtöbb helyen nem szívesen látott vendégek, és mivel a hit a boldogság sarkköve, ezennel aláírásommal igazolom, hogy követem azokat az útmutatásokat, amelyeket Zig Ziglartől kapok, hogy az itt leírt előnyöket maradéktalanul élvezhessem. A HIT, REMÉNY ÉS SZERETET JEGYÉBEN Kelt aláírás Szavatolom e kötvény hitelességét, amennyiben a szerződő pontosan betartja ajánlásainkat. Kezeskedem afelől, hogy korra, nemre, vallásra, derékbőségre vagy bőrszínre való tekintet nélkül érvényes. Most, hogy aláírtuk a kötvényt, be kell vallanom, hogy a sok ígéret közepette "elfelejtettem" megemlíteni valamit. (Kérem a nyájas olvasót, hogy a bekezdés hátralévő részében szíveskedjék percenként körülbelül húszszavas sebességre lelassulni.) Miután elolvastuk az iménti mondatot, és láttuk, hogy "elfelejtettem" szólni valamiről, mire gondoltunk azonnal? Ha valami affélére, hogy "rögtön sejtettem, mindig van valami huncutság", akkor melegen ajánlom, hogy különös gonddal vegyük át a módszer minden egyes szakaszát, mert valóban rászorulunk valamire, amit ez a módszer nyújtani tud. A módszer, biztosítás, oltás vagy ahogy tetszik Aki lelkesen érdeklődik valami iránt, legyen az az élet, egy munkakör, sportág, a hazája stb., igyekszik minél több adatot és ismeretet összegyűjteni a témáról, így ismerjük meg új lakóhelyünket, szomszédainkat, a sportágat, amelyet gyermekünk űz. De lássuk, miként lelkesítjük fel magunkat mindaz iránt, amit az élet kínál. A pszichológusok régóta tudják, hogy lelkessé válunk, ha lelkesen viselkedünk. Tételezzük fel egy vonás vagy tulajdonság meglétét, és később rendelkezni is fogunk vele. Megragadjuk - azután az ragad meg bennünket. Ez a módszer nemcsak képessé tesz arra, hogy azonnali lelkesedést és helyes lelki hozzáállást alakítsunk ki, de éjjelnappal segítségül is hívható. Ez annyira felajz, ösztönöz, annyira feltöltődünk tőle, hogy megsokszorozhatjuk eredményességünket. A lelkesedés idővel életformává válik, és nehéz egyetlen dologra korlátozni. Felfedezhetjük majd, hogy miközben lelkesedést gerjesztünk, annyi örömben lesz részünk, annyi jó dolgot vonzunk magunkhoz, és annyival többet érünk el, hogy akár kellemes anyagi gondjaink is adódhatnak. A sok kellemes élmény és a kellemes társaság több élvezetet és teljesebb sikert hoz. Nemcsak mi jutunk számottevő előnyökhöz - részben már az első naptól kezdődően -, de szeretteink, barátaink, ismerőseink, sőt vadidegenek is részesülhetnek azokból. Tudom, hogy merészen hangzik, de szó szerint tanúk ezrei állítják ugyanezt. Működik a dolog. Első lépés: fordított fölkelés Ha lelkesedést akarunk kialakítani, és helyes lelki hozzáállást mindahhoz, amit az élet kínál, meg kell fordítanunk fölkelésünk módját. Nem, ne arra gondoljunk, hogy háttal kell kikászálódnunk az ágyból. Azon a módon kell változtatnunk, ahogy a legtöbben a napjukat kezdik, nevezetesen vagy semlegesen, vagy visszafelé. Amikor megszólal az ébresztőóra, nyögnek egyet, megdörzsölik a szemüket, és azt morogják: "Jaj, ne, máris föl kell kelni, hiszen még csak most feküdtem le." Sokan úgy kezdenek minden napot, mintha újabb tegnap lenne, pedig már a tegnapot sem szerették. Ilyen indítás után csoda-e, ha egyik "rossz nap" a másikat követi? Létezik jobb módszer is, és az szembeszökően jobb eredményeket ígér. Kövessük a javasolt eljárást, és állandó életformánkká tesszük a lelkesedést. Némi rossz és némi jó hírrel szolgálhatok. Lássuk előbb a rosszat. A módszer követése közben valószínűleg habókosnak, sőt, talán gyerekesnek fogjuk érezni magunkat. Ezt valamelyest enyhíti a tény, hogy egyedül a párunk - ha van - szerez tudomást róla. Most jöhet a jó hír. Először, több örömet szerzünk magunknak és mindazoknak, akik körülöttünk élnek, mozognak, dolgoznak. Másodszor, több pénzt keresünk. Talán nem azonnal, de biztosan többet, mégpedig hamarosan. (Gondoljuk csak végig komolyan, nyilván szívesen vállaljuk, hogy naponta öt percig kissé nevetségesnek érezzük magunkat, ha cserébe több örömet és több pénzt kapunk.) Holnap reggel, amikor csörög a vekker, nyúljunk oda, és hallgattassuk el. (Ez fontos.) Azután nyomban üljünk föl az ágyban, csapjuk össze a tenyerünket, és mondjuk ezt: - Ej, micsoda pompás nap arra, hogy nekivágjak, és hasznot húzzak az élet kínálta lehetőségekből! Most továbbra is képzeljük magunk elé a jelenetet. Az ágy szélén ülünk, kétharmadálomban, a hajunk a szemünkbe lóg. Mindez nem elég, de még tapsikolunk is, mint egy kisiskolás, és ujjongunk: - Juj, de jó fölkelni, és szembenézni a világgal! Ha száz évig élnénk, akkor se tudnánk ennél nagyobbat mondani. De hadd hangsúlyozzak valamit. Már fölkeltünk, és pontosan ezt akartuk, amikor beállítottuk az ébresztőórát. Irányítjuk hozzáállásunkat. Annak tudatában hangoztatom ezt, hogy könyvemet - mint már eddig is - sikeres emberek olvassák, fiatalok és időseb-

bek az élet minden területéről. Tisztában vagyok azzal, hogy egyesek infantilisnek tartják, amit javasolok. Ha így gondolják, akkor különösen ajánlom, hogy komolyan próbálják meg, mert ők tényleg nagyon rászorulnak. Elvégre semmi vesztenivalójuk sincs, viszont rengeteget nyerhetnek. Mellesleg nagyon jó, ha van egy nagy tükrünk, amelyikben láthatjuk, milyen nevetségesen festünk. Ez egy egyfelvonásos bohózat színesben, és nincs az az épeszű ember, aki ne fakadna harsány hahotára e jelenet láttán. Képtelenül mulatságos, éppen ez teszi izgalmassá. Saját magunkon nevetünk, és amíg ez a helyzet, addig nincs olyan valós probléma, amelyet ne tudnánk megoldani. Aki magán nem képes nevetni, mástól sem tűri el, hogy nevessen rajta. Az érzelmi érettség és kiegyensúlyozottság jele, ha nevetni tudunk önmagunkon. Még jobb, ha férj és feleség együtt kelnek föl, mert akkor kétszemélyes a komédia. A házaspár végül együtt, nem pedig egymáson nevet. Ez egy csapásra mulatságosabbá teszi az életet. Ha felajzva és lelkesen kezdjük a napot, akkor a Biblia (Zsolt 118,24) szerint célnál vagyunk: "Ez az a nap, amelyet az ÚR elrendelt, vigadozzunk és örüljünk ezen!" Bárcsak a helyszűke ne akadályozná, hogy megosszam olvasóimmal a számtalan levelet és telefonhívást, amelyet férjektől és feleségektől kaptam! Mind azt mondták: "Tudja, emiatt ismét tudunk együtt nevetni, és ez egészen megújította a házasságunkat." Éneklés a zuhany alatt Ha már fölkeltünk, zuhanyozzunk le, és ha nem alszanak kisgyerekek a lakásban, hangosan énekeljünk egy vidám dalt. Jaj, csak azt ne kezdje valaki, hogy: "Jó, de nem tudok énekelni!" Én már egy revücsillagtól is kaptam levelet, hogy inkább ne énekeljek vele, sőt, a saját gyerekeim kértek, hogy hallgassak a templomban. Sem az orgánum, sem az énektehetség nem számít. A gondolat a lényeg. A zuhany alatti éneklés koncepciója igen egyszerű. Fennhangon nem lehetünk negatívak. William James mondotta: "Az ember nem azért énekel, mert boldog, hanem azért boldog, mert énekel." (A zuhany alatt egyébként is mindenkinek tisztán szól a hangja.) Ennek analógiájára: "Nem azért hagyjuk abba a munkát és a játékot, mert megöregszünk, hanem azért öregszünk meg, mert nem dolgozunk és nem játszunk." Férjeknek további előnyt kínál, ha még egy lépést tesznek. Amikor reggelihez ülnek, csapjanak néhányszor az asztalra, és lelkendezzenek: "Nahát, édesem, szalonnás tojás és pirítós! Pont erre áhítoztam!" Még ha az elmúlt hatszázhuszonkét napon ugyanezt kaptuk is, érdekes dolog történik. Először is, az asszony meghökkenve pillant ránk, és meghökkenése önmagában is hasznos. Ha a reggeli netán nem sikerült olyan jól, minden esélyünk megvan arra, hogy holnap jobban igyekszik majd. Vagyis csak nyerhetünk. Hadd magyarázzam meg, mit érünk el ezzel az eljárással. Mivel a gondolat megelőzi a tettet, este tervezzük meg, mit teszünk másnap reggel. Ez kialakítja a pozitív tervezés szokását, amely messzeható következményekkel jár. "Aki tettet vet, szokást arat; aki szokást vet, jellemet arat; és aki jellemet vet, sorsot arat." Az ok egyszerű. A logika nem változtat az érzelmeken - például a negativitáson -, de a cselekvés igen. Vagy ahogy Bruce Norman jó barátom, a dallasi Delej Egészségügyi Szakközépiskola igazgatója szokta mondani: "Újfajta cselekvésbe nem tudjuk »beleérezni« magunkat, de újfajta érzésbe »belecselekedni« igen." E cselekedetek végeredménye nagyobb, vibrálóbb lelkesedés, és a történelem ismétlődően bizonyítja, hogy lelkes hozzáállással jobb sorsra számíthatunk. Ha lelkesen kelünk fel és lelkesen ülünk le reggelizni, megalapozunk egy jó napot. Egy nap az egész élet kicsiben, és sok jó napból összeáll egy jó élet. Ez hasznot hajt a családi és baráti körnek is, mert a lelkesedés fertőzőbb, mint a kanyaró. Ha egyszer megkaptuk, elterjed a családban és ismerőseink között, ezzel pedig mindenki jól jár. Az említett cselekedetek járulékos haszna, hogy hatékony támadást intéznek a csúcsra vezető lépcsőt eltorlaszoló egyik legnagyobb akadály, nevezetesen a halogatás ellen. Ha a halogatás problémáink közé tartozik, ezekkel az egyszerű módszerekkel kezdhetjük el leküzdeni. Ez még egyértelműbbé válik, amikor áttérünk a szokásokkal foglalkozó fejezetre. De máris nyilvánvaló, hogy mielőtt bárhová eljutnánk, először is el kell indulnunk. Éppen ennyire kézenfekvő, hogy felkelésünk módja nagy szerepet játszik abban, milyen magasra jutunk az életben. Szeretném megjegyezni, hogy ez a felkelési eljárás "jó" szokás, és minden jó szokást "meg kell ragadnunk", és két kézzel kell kapaszkodnunk belé. Biztatásul hozzáteszem, hogy kezdettől, talán már az első naptól érzékelhetünk bizonyos "érdekes" előnyöket, mindössze huszonegy egymást követő nap után pedig drámai változásokra számíthatunk. Ugyanakkor minden "rossz" szokás alattomban és olyan apránként kerít a hatalmába, hogy mire észrevesszük, már késő. E rész végén két fejezetet szentelek a szokásoknak, úgyhogy most foglalkozzunk tovább a módszerrel. Második lépés: szimbólumok alkalmazása Manapság lényegében negatív társadalomban élünk. Például minden forgalmas útkereszteződésben különféle készülékek vannak kihelyezve, amelyeket piros lámpának nevezünk. Ez nyilvánvalóan negatív gondolkodásra vall, a megállási kényszerre utal, pedig ezek valójában zöld lámpák, áthaladási lehetőséget teremtenek. Aki nem hiszi, figyelje meg, mi történik, ha a lámpák nem működnek. A forgalom több saroknyira feltorlódik, mégpedig nem azért, mert nincs piros jelzés, hanem mert hiányzik a zöld. Akkor hát miért hívják mégis piros lámpának a közlekedési lámpákat? Azért, mert az emberek negativizálhatóak. Másoktól így hallják, és ők is alkalmazkodnak. Sajnálatos tény, hogy az átlag amerikai évente mintegy huszonhét órát tölt ilyen lámpák előtt a megfelelő fényre várva, hogy továbbmehessen. Mire fordítják a legtöbben ezt a huszonhét órát? Általában háromfélére. Először, jól megmarkolják a kormányt, így vigyáznak arra, nehogy a kocsi nekilóduljon velük. Másodszor, csücsörítenek, mintha azt mondanák: "Zöld!" Harmadszor, és ez a legfontosabb, nyomkodják a gázpedált, mintha a motor bőgetésével gyorsabb színváltásra ösztökélhetnék a lámpát. Mi is elkövettünk már effélét? Talán nem is tudatosan, de ha igen, és ha gyerekesnek éreztük a tapsikolós fölkelést, vajon miként vélekedünk a pedálnyomogatósdiról?

Személyre szabottan Gondoljuk át együtt a dolgot. Ahelyett, hogy a fent leírtakat művelnénk, miközben a szabad jelzésre várunk, viselkedjünk egészen másként. Két építő javaslatot is megszívlelhetünk. Először, miközben várakozunk, próbáljuk személyessé tenni azt a lámpát. Nézzünk rá, és gondoljuk ezt: "Ez az enyém. Nekem rakták oda. Névre szólóan. Azért tették oda, hogy messzebbre mehessek, gyorsabban, könnyebben és biztonságosabban célhoz érhessek." Mert valójában ez a lámpa rendeltetése. Másodszor, ha már így fogjuk fel a közlekedési lámpát, akkor kezdődik a móka. Bárhol járunk, bármit csinálunk, beszélgetéseink során használjuk a "zöld lámpa" kifejezést, és próbáljunk semleges arcot vágni. Teljességgel lehetetlen. Abban a minutumban, ahogy kimondjuk, két dolog történik. Egyrészt széles mosolyra húzódik az ajkunk, és a másik személy is elmosolyodik. Másrészt azonnal változni kezd a hozzáállásunk. Visszatérünk ennek a könyvnek a lapjaihoz, és ráeszmélünk a benne foglaltak gyakorlati hasznára. Ha az élet pozitív oldalára figyelünk, egy szó vagy tett pozitív gondolatok sorát váltja ki, ezek a pozitív cselekedetek előfutárai, amazok pedig pozitív eredményeket teremnek. Zöld lámpák, víg kendek és meghevülések Egy jó barátom a kanadai Winnipegben lakik. Tulajdonképpen több, mint jó barát, majdnem testvér. Bernie Lofchicknak hívják, és alighanem a legpozitívabb egyéniség, akivel valaha is találkoztam. Annyira pozitív, hogy sohasem fázott meg, bár azt nem titkolja, hogy néhányszor "meghevült". Annyira pozitív, hogy sohasem beszél víkendről, mert az neki túl negatív. Inkább "víg kendet" emleget. Sokan talán fintorognak mindezek olvastán, hogy tényleg kell-e ez. Erre én azt felelem, nem, nem kell, maradhatunk középszerűek is az ilyen apróságok nélkül, de remélem, most ahhoz az olvasóhoz beszélek, aki már bizonyította, hogy többet akar az élettől. Ugye, többet? (Helyeseljünk!) Szeretném újra hangsúlyozni, nem a nagy dolgok okozzák a nagy különbséget, hanem a kicsik. Ha elkezdünk "zöld lámpákat", "felhevüléseket" és "víg kendeket" szőni társalgásunkba és életünkbe, drámai változás következik be. Jobban élvezzük majd az életet, és több örömünk lesz, ami azt jelenti, hogy egészségesebbé válunk, tovább élünk, mert ez a módszer mosolyt csal az arcunkra és nevetést lop a szívünkbe. Ezt igazolja a Példabeszédek könyve is: "A csüggedőnek mindig rossz napja van, a jókedvűnek pedig mindig ünnepe." Ezzel a megközelítéssel könnyű és egyszerű lesz a harmadik lépés hozzáállásunk irányítása felé. Harmadik lépés: iránystabilizáció a sikerre Néhány évvel ezelőtt a "Kandi Kamera" egyik epizódja kitörölhetetlen emléket hagyott az elmémben. Egy filmcsillag ácsorgott egy irodaépület folyosóján, a lábánál nehéz bőrönd, és arra várt, hogy valaki segítsen elvinni a bőröndöt a folyosón nem messze található irodába. Valahányszor feltűnt egy férfi, a színésznő segítséget kért tőle. Minden esetben kedvező válaszra lelt. Ahogy az úriember fölemelte a koffert, és elindult a folyosón a filmsztárral, beszédbe elegyedtek. A nő megmutatta, melyik helyiségbe igyekszik, de amikor a férfi be akarta vinni az ajtón a bőröndöt, a feladat kivitelezhetetlennek bizonyult. Ő maga be tudott ugyan menni, de a bőröndbe rejtett giroszkóp egyenesre volt állítva, és határozottan ellenállt minden irányváltoztatási kísérletnek. A föld minden teremtményében születésétől fogva alapfelszerelésként működik egy beépített giroszkóp. Vegyünk egy mókust, amelyik minden más mókustól több ezer kilométerre él. A hűvös idő közeledtével mogyorót raktároz télire, pedig talán még egyetlen telet sem élt meg. Ez a létfenntartás törvénye. Így működik az ő beépített giroszkópja. A kiskacsa is délre repül telelni, még akkor is, ha minden más kacsától teljesen elszigetelték. Ilyen a beépített giroszkópja. Az emberben is dolgozik egy iránystabilizáló pörgettyű, de a fentiektől különböző. Az ember ugyanis maga állíthatja be a giroszkópja forgássíkját. Ha a tengerparton megnézzük a vitorlás hajókat, észrevehetjük, hogy mindenféle irányban mozognak, noha mindegyiket ugyanaz a szél fújja. Hogy haladhatnak ennyiféleképpen, ha egyszer a szél csak egy irányban fúj? Egyszerű a válasz. Mindegyik hajón utazik valaki, aki beállította a vitorlát. A hajó menetiránya a vitorla állásától függ. Ahogy beállítjuk a magunk vitorláját (giroszkópját), azzal meghatározzuk haladási irányunkat - az iránnyal pedig a sorsunkat. Csekély módosítás a komoly sikerért Emlékszünk még az egyik korábbi fejezetben említett edénykereskedőre? Ő mindennap beállította a giroszkópját. Ami azt illeti, a nap folyamán többször is beállította, mert szükséges volt a sikeréhez, és nekünk is szükséges. Mint fentebb jeleztem, számos előre nem látható esemény és zavaró tényező adódhat, amelyekre nincs befolyásunk. Nem jósolhatjuk meg teljes biztonsággal, mi minden jöhet közbe a cél felé vezető úton. Hangsúlyozom azonban, hogy amikor valami kissé letérít a pályánkról, fölösleges teljesen megfordulnunk, és visszatérnünk a kiindulási pontra. Egyszerűen csekély módosítást hajtunk végre, és továbbhaladunk célunk felé. Ne feledjük, menjünk el addig, ameddig ellátunk, és onnan mindig messzebbre látunk majd. Hogyan állítsuk be giroszkópunkat? A válasz egyszerű, de előbb hadd kérdezzek valamit. Amikor hosszas telefonbeszélgetésbe bonyolódunk, nem szoktunk közben firkálgatni, köröket, négyzeteket, téglalapokat rajzolgatni? Ha a társalgás igazán hosszúra nyúlik, esetleg be is satírozzuk és mintákkal díszítjük ábráinkat? Hogyan értékeljük firkáló-művészetünket? Mint talán tudjuk, egyes gyakorlott firkálók szertehagyják krikszkrakszaikat abban a reményben, hogy valaki "fölfedezi" őket. Mi a legtöbb, amit valaha is egy firkálmányunkért kaptunk? Az évek során rengeteg emberrel dolgoztam, de soha senkivel nem találkoztam, aki eladott volna ilyen irkafirkát. Ennek alapján szilárd meggyőződésem, hogy a firkapiac igen korlátozott. A cseppet sem jövedelmező firkálás helyett tehát vegyünk elő egy tiszta papírlapot, és írogassuk egymás alá: "Képes vagyok... Képes vagyok... Képes vagyok..." Azután írjuk le konkrétan, mire vagyunk képesek, írjuk le újra meg újra ezeket a dolgokat papírlapokra és a fürdőszoba tükrére. Azután a papír vagy a tükör aljára kanyarítsuk oda: "Megteszem, megteszem, megteszem." Ezzel "beállítjuk giroszkópunkat", kitörölhetetlenül tudatalattinkba véssük célkitűzéseinket. Ez a könyvem az eddigiekben sokak számára a nagyobb teljesítményhez vezető útikalauzként szolgált, és ez az egyszerű eljárás volt a katalizátor, amely elindította őket. Azzá válhat az újabb olvasók számára is, de vigyázat, mert a

módszer követése nem teljesen veszélytelen. Aki magáévá teszi az általamjavasolt gondolatokat, hozzáállást, és követi az eljárásokat, érdekes reakciókat tapasztalhat. Egyesek bírálgatni fogják, másnak bélyegzik, és nem is alaptalanul. Valóban mássá válik, azon kevesek egyikévé, akik képesek kinyitni az élet kincsestárát, és megkapják azt, amit akarnak ahelyett, hogy azt kellene akarniuk, amik kapnak. Ami azt illeti, ne nagyon izgassuk magunkat a kritizálók miatt! Az írott történelem kezdete óta sehol sem emeltek még szobrot kritikusoknak, úgyhogy nem sokra becsülhetik őket. Lesznek, akik nevetnek rajtunk, de hadd hangsúlyozzak valamit. Csak a törpék nevetnek majd, akiknek kisszerű világából hiányoznak az élet javai. Nem árt tudni, hogy a törpék nevettek, de a többiek összesereglettek a Hudson folyó partján, hogy láthassák Robert Fulton elhaladó gőzösét. A törpék nevettek, de a többiek felkapták a fejüket, amikor Alexander Graham Bell lebonyolította történelmi telefonbeszélgetését. A törpék nevettek, de a többiek Kitty Hawk felé tekintettek, amikor a Wright fivérek először emelkedtek a levegőbe. Nevessenek csak a törpék, amikor megkezdjük utunkat, de a többiek - ebben biztos vagyok - ott szurkolnak majd a célvonalnál, hogy ujjongjanak, amikor áthaladunk. A legjobb az egészben az, hogy amit a cél elérésével nyerünk, az közel sem annyira fontos, mint amivé az elérés közben válunk. Harmadik fejezet. ELMÉNK TÁPLÁLÁSA A hozzáállásunk irányítására szolgáló módszer első három lépése rendkívül egyszerű. Ismételjük át az eddigieket: 1. lépés: reggeli fölkelés lelkes tapssal; 2. lépés: a "zöld lámpa", "meghevülés" és "víg kend" szimbólumok alkalmazása; 3. lépés: giroszkópunk beállítása a pozitív "Képes vagyok" mondatokkal. A negyedik lépés komolyabb elmélyülést kíván, ezért egy egész fejezetet szentelek neki. Biztosíthatom olvasóimat, hogy a téma bőven megér ennyit. Testi éhség - evés Kérdés következik. Ettünk valamit a múlt hónapban? Hát a múlt héten? Tegnap? Ma? Az érdeklődés nagy valószínűséggel elképedésre késztet. Természetesen ettünk a múlt hónapban, a múlt héten, ahogy tegnap és ma is. Holnap is szándékozunk enni? Ha igen, azt jelenti-e ez, hogy ma hiába ettünk? Egyáltalán nem. Egyszerűen azt jelenti, hogy amit ma ettünk, az a mai napra szól. Az átlag amerikai nemcsak mindennap eszik, de általában bizonyos rendszerességgel étkezik. Megfigyeltem, hogy akinek összesűrűsödnek a tennivalói, és emiatt kihagy egy étkezést, boldog-boldogtalannak elmeséli: "Képzelje, tegnap annyit lótottam-futottam, hogy ebédelni sem volt időm." Aztán még néhányszor elismétli, nehogy elkerülje a másik figyelmét. Számára nagy dolog elmulasztani egy étkezést, és mindenkiben tudatosítani akarja "áldozata" nagyságát. Tegyük fel, hogy ugyanettől az illetőtől a szellemi táplálkozása felől tudakozódunk. "Mikor táplálta utoljára tudatosan, előre meghatározott időpontban az elméjét?" Vajon mit válaszol? Tényleg - mi mit válaszolunk? Ez nagyon fontos, mert szellemi étvágy ugyanúgy létezik, mint testi. Szellemi éhség - mi a teendő? Furcsák az emberek. Még soha senkivel nem találkoztam, aki éhségében azt mondta volna: "Mindjárt éhen halok. Nem tudom, mitévő legyek. Nincs valami ötlete? Mit gondol, hogy oldhatnám meg a problémámat?" Valószínűleg soha nem is fogok ilyen helyzetbe kerülni. Aki éhes, az tudja, hogy ezen a bajon evéssel segíthet. Nyaktól lefelé nagyon kevesen érnek heti száz dollárnál többet. Nyaktól fölfelé az ember értékének nincs határa. Ehhez képest mit csinálunk? Mindennap megtömjük a hasunkat, a száz dollárt sem érő, nyakon aluli részünket. Milyen gyakran tápláljuk az elménket, azt a részünket, amelynek az értéke, kereső- és boldogságszerző képessége határtalan? A legtöbben esetlegesen, alkalomszerűen törődünk a táplálásával, ha épp ráérünk, ha nincs semmi más dolgunk. Gyakran arra hivatkozunk, hogy nincs időnk. Ez nevetséges. Ha mindennap találunk időt százdolláros testünk etetésére, nem kéne időt szakítanunk azon részünk táplálására is, amelynek képességei határtalanok? Sokszor találkoztam emberekkel, akik csüggedtek, lehangoltak, negatívak, összetörtek, elesettek, boldogtalanok voltak és még sorolhatnám. Minden negatív jelző illik rájuk. Az a fura ezekben az emberekben, hogy a legmerevebben ellenállnak elméjük vagy hozzáállásuk bármiféle táplálásának. Rettentően rászorulnának a lelkesítésre és felvilágosításra, de következetesen visszautasítják, hogy tanfolyamokon vegyenek részt vagy jó könyveket olvassanak, személyiségfejlesztő kazettákat hallgassanak. Némelyikük szinte komikus, ahogy beszél... vagy talán inkább a "tragikus" szót kellett volna használnom? Amikor kiugróan sikeres emberekre utalunk, és megemlítjük, mennyire optimisták és pozitívak, a balsikeres azt mondja: "Nem csoda, hogy sikeresek és jó a hozzáállásuk, hiszen évi ötvenezer dollárt keresnek. Évi ötvenezer dollárral én is pozitív lennék." A sikertelen ember azt hiszi, a sikeresek azért pozitívak, mert évi ötvenezret keresnek. Holott nyilván fordított az összefüggés. A sikeres emberek azért keresnek évi ötvenezer dollárt, mert helyes a lelki hozzáállásuk. Nem lenne-e csodálatos, ha az üres gyomorhoz hasonlóan az üres fej is addig korogna, amíg a gazdája bele nem tesz valamit? Az élet minden területén -jog, egészségügy, értékesítés, oktatás, sportvezetés, tudomány, művészet - egyaránt igaz, hogy azok tartoznak a legfelső rétegbe, illetve tartanak oda, akik a saját erejükből vagy költségükre rendszeresen továbbképzik magukat. Tanfolyamokra járnak, jó könyveket olvasnak, rendszeresen hallgatnak oktatókazettákat. Tudatosan tájékozódnak, ihlető forrásokat keresnek, és ennek eredményeképpen folyamatosan fejlődnek. Jól csinálni tudat alatt Miért pozitívak a sikeres emberek? Megfordítva: miért sikeresek a pozitív emberek? Azért pozitívak, mert tudatosan és rendszeresen táplálják elméjüket jó, tiszta, hatékony, pozitív gondolatokkal. Éppúgy napi étrendjük részévé teszik ezeket, ahogy testük táplálására ételt vesznek magukhoz. Tudják, hogy a nyakon felüli rész táplálása esetén sohasem kell aggódniuk a nyakon aluli rész táp-

lálása miatt. Nem kell szoronganiuk sem az időskorral gyakran összefüggő anyagi nehézségeket illetően, sem azért, hogy lesz-e tető a fejük felett. Ha mélyebbre ásunk a tanulási folyamatban, és szemügyre veszünk néhány való életből merített példát, nyilvánvalóvá válik, miért igaz ez. Szinte minden tanulnivalót tudatosan sajátítunk el, de csak akkor csináljuk jól, ha már tudat alatt csináljuk. Autót vezetni is tudatosan tanultunk. Emlékszünk? Ha sebességet kellett váltanunk, magunkban soroltuk a teendőket. Benyomjuk a kuplungot. Picit a gázpedálra lépünk, óvatosan lenyomjuk a sebességváltót. Kiengedjük a kuplungot - csak finoman. Átállítjuk a sebességváltót... Erre a kocsi rángatózni kezdett, és a motor halálsikolyt hallatott. Közveszélyes hullajelöltként cirkáltunk a közutakon, mert tudatosan tanultunk vezetni. Nem sokkal később már nyomtuk a gázt, sebességet váltottunk, kiengedtük a kuplungot, kicsomagoltunk egy rágógumit, letekertük az ablakot, és mindezzel egyidejűleg csevegtünk a mellettünk ülővel. Tökéletes biztonsággal műveltük mindezt, mert a vezetésben átléptünk a tudatos szakaszból a tudat alattiba. Tudatosan tanultunk meg vezetni, majd ez "öntudatlanná" vagy automatikussá vált. Szinte reflexszerűvé. Minden muzsikus - hangszertől függetlenül - átmegy azon a lassú és sokszor gyötrelmes szakaszon, amikor tudatosan tanul az adott zeneszerszámon játszani. A tanulási folyamat alatt rokonok és ismerősök kétségbeesetten igyekeznek távol tartani magukat a zsenijelölt gyakorlásától. A zenész csak akkor játszik ügyesen, amikor ösztönösen vagy öntudatlanul mozog a keze. Akkor már mindenki szívesen hallgatja - kivált ingyen. Emlékszünk, hogy tanultunk gépelni? Minden mozdulatra ügyeltünk, ahogy percenként körülbelül tizenöt szótagos sebességgel pötyögtünk. Tudatosan ütögettük a billentyűket, és hitvány munkát végeztünk. Később már nem gondolkoztunk, melyik billentyűhöz nyúljunk, csak zongoráztunk. Ekkor már öntudatlanul gépeltünk, és jól csináltuk. Amikor tudatosan megtanulunk valamit, áthelyezzük a tudatalattinkba, és jól csináljuk. Mindazt, amit jól csinálunk, tudat alatt csináljuk. Ez vonatkozik a hozzáállásunkra is. Hozzáállásunkkal kapcsolatos reakcióinkat áthelyezhetjük a tudatalattinkba. Olyannyira áthelyezhetjük, hogy negatív helyzetekre éppúgy ösztönösen pozitívan reagálunk, mint a pozitívakra. Ezt megígérhetem. Odaadó munka és gyakorlás kell hozzá, de elérhető. A bármiféle ingerre adott pozitív válasz olyan, akár egy feltétlen vagy feltételes reflex. Az ötödik rész után található ráadásfejezetben mélyebb betekintést nyerhetünk a tudat alatti elmébe és annak ösztönös vagy kondicionált használatába. Egy megrögzött optimista Ha egy időn át jó, tiszta, hatékony információkkal tápláljuk elménket, olyan hozzáállást alakíthatunk ki, mint az egyszeri gazda, aki a hirtelen jött árvíz elől a háztetőre menekült. Az egyik szomszéd ott evezett el a ház mellett, és kétségbeesve kiáltott neki: - Borzasztó ez az özönvíz, nem igaz, John? - Nem is olyan rossz - felelte John. - Hogyhogy nem is olyan rossz? - rökönyödött meg a szomszéd. - Ott viszi a víz a baromfióladat. - Az igaz, de hat hónapja kezdtem kacsákat nevelni, és tessék, már itt úszkálnak mind. Nincs semmi baj. - De, John, hiszen a termésed tönkre fog menni -makacskodott a szomszéd, de Johnt nem lehetett megingatni. - Szó sincs róla. Már tönkrement, múlt héten jártak itt a megyétől, akkor mondták, hogy több víz kéne a földnek, hát most ez a gond is megoldódott. A pesszimista tovább próbálkozott. - Figyelj, John, még mindig emelkedik a víz. Mire kettőt pislantasz, az ablakokig ér. A rendíthetetlen optimista azonban még inkább elvigyorodott. - Remélem is, mert elég koszosak, rájuk fér már a lemosás. Jó, ez csak vicc, de mint oly gyakran, a humorban sok az igazság. Nyilvánvaló, hogy hősünk úgy döntött, pozitívan reagál a helyzetre. Végül is a szótár szerint a hozzáállás valamihez való viszony, az a magatartás, ahogyan valaki hozzáfog, hozzákezd valamihez. Ez a magatartás tehát valamiféle célt szolgál. Az idők során úgy kondicionálhatjuk elménket, hogy ösztönösen és automatikusan pozitív módon válaszoljon az életben felmerülő negatív helyzetekre. Azért, hogy ilyenné váljunk - és ilyenek is maradjunk -, bőségesen kell táplálnunk elménket jó, tiszta, hatékony, ösztönző üzenetekkel, méghozzá hosszú távon. Korábban már említettem, hogy teljesen eltemethetjük a régi hulladékot - emlékszünk a szemétlerakón épült bevásárlóközpontra -, de aztán bekapcsolhatjuk a rádiót vagy tévét, belelapozhatunk az újságba, szót válthatunk egy negatív egyénnel, vagy akár véletlenül elkaphatunk néhány beszélgetésfoszlányt, és bumm! - valaki máris friss hulladékot hány a mi tiszta, pozitív elménkre. Mi tehát a teendő? Pontosan az, amiről a két legutóbbi fejezetben beszéltünk. Előre behangoljuk elménket a fölkeléssel, azonosulunk a pozitív szimbólumokkal (zöld lámpa stb.), és "beállítjuk a giroszkópunkat" (miközben telefonálgatunk). Ezután követjük az ebben a fejezetben vázolt eljárást: rendszeresen tápláljuk elménket. Az ok egyszerű. Ugyanis: Háromfajta motiváció létezik Az első a félelem motivációja, amely szerint: "Ha tizenegyre nem vagy itthon, ebben a hónapban most engedtelek el utoljára." Vagy: "Ha nem növeli az értékesítést, elbocsátjuk." Egyeseknél működik a félelem motivációja, de a legtöbb embernél nem, mert rosszallást szül, amely ellenszegüléshez vezet. A félelem motivációja olyan, akár a következő texasi történet. Egy gazdag texasi fényes estélyt rendez. A több tucat meghívott között nagy arányban szerepelnek házasulandó korban lévő fiatalemberek. Az est előrehaladtával egyre oldottabb a hangulat. A házigazda egyszer csak a medencéhez invitálja a jelenlévőket. A vízben mérges kígyók és aligátorok nyüzsögnek. A mágnás bejelenti, hogy aki végigússza a medencét, választhat három tekintélyes jutalom közül, amelyek a következők: egymillió dollár készpénzben, ötszáz hektár kiváló termőföld vagy a leánya keze. Alig hangzik el a kecsegtető ajánlat, amikor nagy csobbanás hallatszik, majd iszonyatos zubogás után a medence túlsó végén szinte azon-

nal kiugrik egy fiatalember, miután nem hivatalos világcsúcsot úszott. A házigazda lelkesen gratulál az ifjúnak, és igéretéhez híven megkérdezi a csöpögő nyertest, mit kíván. Az egymilliót? A fiatalember a fejét rázza. Az ötszáz hektárt? Nem, nem. Akkor hát a leánya kezét? Miután a fiatalember ismét nemmel felel, a házigazda alig jut szóhoz a csodálkozástól: - Hát akkor mit akar? - Azt akarom tudni - vágja rá az ifjú -, ki lökött be a vízbe! A második ösztönzési lehetőség a jutalmazási vagy "sárgarépa" motiváció. Ez így szól: "Ha vállalati rekordot ér el, hawaii utazásra mehet. Ha három százalékkal javítja a nyereséget, fizetésemelést kap. Ha megfelelő teljesítményt nyújt, véglegesítjük." Ez a motiváció a piacgazdaság viszonyai között jóval több embernél hatásos. Bizonyára láttuk már a csacsifogat rajzát, amelyen a szamár orra elé sárgarépát lógatnak. A füles megy a répa felé, és húzza a kordét. Több tényezőnek kell együttműködnie, hogy ez a motiváció hatékony legyen. Az egész csak akkor eredményes, ha a teher nem túl nehéz, a répát tartó bot elég rövid, maga a répa pedig elég csábító ahhoz, hogy a szamarat munkára bírja. A tapasztalat arra tanít, hogy időnként egy-egy harapást kell engednünk a csacsinak, különben előbbutóbb kedvét szegjük, mert úgy fogja érezni, hiába erőlködik, és nem törekszik tovább a csemege után. Ha viszont kap egy falatot, némi módosítás válik szükségessé. Például meg kell kurtítanunk a botot, édesítenünk a répát vagy könnyítenünk a terhet, ha cselekvésre akarjuk ösztönözni a szamarat. Végül elérünk egy szintet, amikor a módszer már nem praktikus. A jutalom vagy ösztönzés olyan magas, hogy felemészti a nyereséget, ez pedig megakasztja a folyamatot. A résztvevő esetleg eléri úgynevezett komfortzónáját, és nem igényel vagy nem akar több komfortot (sárgarépát). Ilyenkor mi a teendő? Segít a szomjúság Egyszerű a válasz. Cseréljük a szamarat versenylóra, és csináljunk neki kedvet a futáshoz a harmadik fajta motiváció - a belső - alkalmazásával. Ebben segít ez a könyv. Igaz a régi mondás, miszerint vízhez vezethetjük a lovat, de akarata ellenére nem itathatjuk meg, viszont az is igaz, hogy ha elég sokáig nyalatunk vele egy sótömböt, akkor megszomjazik, és magától is iszik. Természetes optimizmusom azt hiteti velem, hogy olvasóim számára ez a könyv a "nyalósó". A Harvard Egyetemen David McClelland pszichológus vezetésével huszonöt éven át folytatott vizsgálat tudományosan igazolta, hogy a motiváció megváltoztatható, ha változtatunk azon, ahogy magunkat és körülményeinket látjuk. Pontosan erről szól ez a kötet is. Meggyőződésem - mivel már eredmények is rendelkezésre állnak -, hogy az itt közölt információk a gyakorlati erőfeszítésekkel együtt képessé teszik az olvasót, hogy másképp - tegyük hozzá: kedvezőbben - lássa önmagát és körülményeit, ami egyben azt is jelenti, hogy javít a teljesítményén. "Szellemi munkatársaimmal" gyakran cserélünk eszmét a motivációról "kanmurijainkon". A résztvevők csaknem egyöntetű meggyőződése szerint minden motiváció önmotiváció, mert senki sem motiválhat másokat. Széltében-hosszában taglaljuk a témát, ki-ki elméleteket gyárt, bizonyítékokkal rukkol elő. Kedvencem a következő analógia. Vasárnap délutánonként szeretek tüzet rakni a nappali kandallójában, fél szemmel a pattogó fahasábokat, fél szemmel a meccset figyelem. Időnként, amikor a csapatom jókora előnyt szerez, el-elbóbiskolok. Mire felébredek, a lángok általában kialszanak, a fa épp csak parázslik. Fölkelek, fölkapom a piszkavasat, és jól megbökdösöm a hasábokat. Szinte azon nyomban föllobbannak a lángok, és újra gyönyörködhetem a tűz színpompás látványában. Pedig egy szem fát sem tettem rá. Mindössze annyit csináltam, hogy "megmozgattam", ami benne volt, egy kis aktivitást idéztem elő, ami többletoxigént vitt a rendszerbe, és meggyorsította a folyamatot. Az ebben a könyvben közölt információ arra való, hogy megmozgassa és lángra lobbantsa azt, ami e pillanatban az olvasóban parázslik. A legnagyobb részét már hallhatta, de valószínűleg még nem igazán látta vagy tanulta meg, mert még nem hasznosítja az értesüléseket a legjobb eredmény érdekében azáltal, hogy tesz is valamit. Nem mindegy, hogy hallunk, látunk vagy megtanulunk valamit. Megtanulás alatt azt értem, hogy teljesen a sajátunkká válik a dolog, akár a kezünk vagy a lábunk. Egészen elsajátítjuk, mígnem tudatosan látjuk és öntudatlanul érezzük, ezért ösztönösen és automatikusan pozitív módon reagálunk az élet negatív eseményeire. Ez a hozzáállás irányítása, és a következő három példa bizonyítja, hogy ez a célkitűzés kívánatos, elérhető, és némi külső "piszkálással" vagy ingerrel aktivizálható. Változás és változtatás Dr. Joost A. Meerlo jó néhány évvel ezelőtt írt egy könyvet The Rape ofthe Mind (Az elme megerőszakolása) címmel. Ebben a szerző elmagyarázza, miért vált a koreai háború alatt néhány amerikai hadifogoly köpönyegforgatóvá, miért tagadta meg a hazáját és maradt Észak-Koreában. Arról is beszél, miért keseredtek el és zavarodtak össze sokan mások annyira, hogy félresöpörték saját értékrendjüket, elutasították a piacgazdaságot. Meerlo beszámol arról, hogy a kiválasztott fiatal amerikai katonát két minden hájjal megkent kommunista szakember tíz-tizenkét órás "agymosásnak" vetette alá, majd egy második és egy harmadik csapat követte őket. A huszonnégy-harminchat órás tortúra alatt a fiatalembert elárasztották kommunista szeméttel. Megkérdőjeleztek mindent, amiben valaha hitt. Elméje igazságok, féligazságok és szemenszedett hazugságok kotyvalékával telítődött. Az egy-másfél napos kezelés alatt, amelyet étlen-szomjan, szemhunyásnyi alvás nélkül kellett elviselnie, a fiatal katona testileg, lelkileg, érzelmileg kimerült. Néhány ilyen beavatkozás után rendszerint "bedobta a törülközőt", és felüvöltött: "Jó, jó, értem, elhiszem, csak hagyjanak már aludni!" Istentelen kínzóinak természetesen eszük ágában sem volt, hogy ekkor pihenni engedjék. Tovább töltögették a fejébe a szemetet. Ezek a fiatalemberek teljesen tehetetlenek voltak fogvatartóikkal szemben. Csak azok képeztek kivételt - írja Meerlo -, akikben erős vallásos meggyőződés munkált, és Isten segítségével ellenálltak az agymosásnak. A Biblia (Ézs 40,31) megmagyarázza, miért. "De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el." A "megújul" ige a héberben halaf, azaz "változik" vagy

"felvált". Amikor Istent szolgáljuk, erőnket az övére váltjuk. Ez a létező legjobb csere, mert egyedül sok mindent nem tehetünk meg, de nincs olyan jó, amit Istennel együtt meg ne tehetnénk. Amikor ezekről a hazájuk ellen forduló fiatalemberekről hallottam, elborzadtam. Meerlo könyvéből meggyőződtem arról, hogy éppoly védtelenek voltak gondolkodásuk átalakításával szemben, mintha puszta kézzel akartak volna megállítani egy harckocsit. Szeretném hangsúlyozni, hogy kezdetben a legtöbb esetben ellenálltak az idegen befolyásnak, de végül áldozatul estek az elméjükre kényszerített ideológiának. Most gondolkodjunk el a következőn: ezek az emberek akaratuk ellenére váltak egy hazug, pusztító eszmerendszer martalékává. Ugye, hihetően hangzik, hogy ha rendszeresen, szabad elhatározásunkból jó, tiszta, hatékony információkkal és ihlető forrásokkal tápláljuk elménket, abból fantasztikus előnyökre tehetünk szert? A következő történet erősen alátámasztja ezt a nézetet. Mindent betöltő muzsika Szuzuki Sinicsi rendhagyó japán tudós, aki olyasmit művel, ami sokak szerint korunk egyik csodája. Néhány hetes csecsemőknek komolyzenét játszik. A bölcső mellett körülbelül harminc napig újra meg újra ugyanaz a hangfelvétel szól, aztán másik darabbal folytatódik az eljárás egészen a gyermek kétéves koráig. Ekkor Szuzuki körülbelül három hónapig zeneórákat ad az anyának, a kisded csak megfigyelőként van jelen, majd miniatűr hegedűt kap a kezébe, hogy megismerkedjék a hangszerrel, és tanulni kezdi a vonótartást. Az első lecke csak két-három percig tart, azután fokozatosan egyórásra hosszabbodik. Mire a gyermek akkorára cseperedik, hogy megérthetné, hogy a hegedülés állítólag bonyolult dolog, már mesterévé válik a hangszernek, és örömét leli a vele való foglalkozásban. Nemrégiben Szuzuki professzor hangversenyt adott mintegy ezerötszáz japán tanítványával. A gyermekek átlagos életkora hét év körül mozgott. Klasszikusokat játszottak: Chopint, Beethovent, Vivaldit. Szuzuki hangsúlyozza, hogy ezeknek a gyermekeknek a túlnyomó többsége nem "született" zenei tehetség. Hisz azonban abban, hogy minden gyermek képezhető, ha ugyanazt a módszert alkalmazzuk, amellyel beszélni tanítjuk. A kisbabát nagyok veszik körül, akik állandóan beszélnek, az első lépés tehát az expozíció. Ezután a baba beszélni próbál, ez az utánzás. A rokonok és ismerősök dicsérik az igyekezetét, ez a bátorítás további próbálkozásra ösztönzi a gyermeket, ami nem más, mint ismétlés. A kicsi már szavakat használ, ezeket kifejezésekké, mondatokká fűzi össze. Ez a finomítás. Háromnégyéves korában már elég nagy a szókincse, miközben még egy betűt sem tud olvasni. Szuzuki professzor szerint gyakorlatilag bármi megtanulható ugyanezzel a módszerrel. Úgy tűnik, elég sok emberből sikerült kigyomlálnia a kishitűséget. E könyvem lapjain elejétől végig azt hangsúlyozom, hogy az életben szerezhető jutalmak inkább viselkedésünknek, semmint születésünknek tulajdoníthatóak. Viselkedésünket pedig fantasztikus mértékben befolyásolja környezetünk és mindaz, amit elménkbe táplálunk vagy táplálni engedünk. A következő eset érdekes bizonyság erre. Az indiánok nem dadognak Évekkel ezelőtt egy kutató két amerikai indiántörzsnél felfigyelt arra, hogy a törzsek egyetlen tagja sem dadog. Érdekelte, vajon ez véletlen-e, vagy az indiánok sajátossága. Tudományos kíváncsisága arra indította, hogy az Egyesült Államokban élő összes indiántörzset megvizsgálja. Egyetlen dadogó indiánt sem talált, sőt, fölfedezte, hogy az indián nyelvek egyikében sincs szó a dadogásra, de még csak a jelenséget körülíró kifejezés sem akad. Hogy is dadoghatna egy indián, ha egyszer szava sincs a dadogásra! Erre persze mosolyoghatunk, hogy érdekes, érdekes - hát aztán? Lépjünk eggyel tovább. Tudjuk, hogy a szavak elménkben képeket idéznek fel, az agy képekben gondolkozik. Ha például a "bukás", "kudarc", "hazudós", "ostoba" szavakat olvassuk vagy halljuk, elménk kiegészíti az általuk felrajzolt képet. Na már most, ha nem létezik szó a dadogásra, az elme nem tudja vizualizálni, képpé alakítani a dadogást, ennélfogva nincs dadogás. Az International Paper Company statisztikai adatokkal támasztotta alá állítását, miszerint minél nagyobb egy személy szókészlete, annál nagyobb a jövedelme. Meggyőződésem, hogy szókincsünk gyarapításával több jövedelemre, élvezetre tehetünk szert, megváltoztathatjuk egész életünket. Vegyük a "gyűlölet" szót, és töröljük szótárunkból. Ne lássuk, ne olvassuk, ne gondoljunk rá. Írjuk, gondoljuk, lássuk és álmodjuk a helyébe a "szeretet" szót. Távolítsuk el szótárunkból az "előítélet" szót, és helyettesítsük a "megértés"-sel. Irtsuk ki a "negatív" szót, és cseréljük fel a "pozitív"-val. Az eltüntethető és mással pótolható szavak sora gyakorlatilag végtelen - akárcsak az előnyöké, amelyek ezáltal nyerhetők. Elménk annak alapján cselekszik, amit beletáplálunk. Változtassuk meg szellemi étrendünket, küszöböljük ki a negatív betáplálást! Előbb szorítsuk vissza, azután gyakorlatilag szüntessük meg a negatív adatbevitelt. Mikor és milyen szellemi táplálékot fogyasztunk? Mostanára remélhetőleg teljesen meggyőztem az olvasót, hogy jövője szempontjából rendkívül fontos, mit enged be az agyába. Kézenfekvő a kérdés, hogyan tápláljuk az agyunkat, mikor szakítsunk időt a szellemi étkezésekre, hiszen amúgy is annyi a tennivalónk, hogy alig boldogulunk. Hadd feleljek a kérdésre kérdéssel: hallottunk-e már a favágóról, aki egyre kevesebbet tudott termelni, mert nem szakított időt arra, hogy megélesítse a fejszéjét? Gondolkozzunk el: az átlagos amerikai férfi évente több mint kétszáz dollárt fordít - és jóval több időt, mintsem bevallaná - feje külsejének ápolására (hajvágás, borotválkozás, illatszer stb.). Hogy az átlagos nő mennyit ad ki erre, azt senki sem tudja. (Részemről nem is akarom tudni, hogy az én Piroskám mennyit költ!) Vajon nem lenne-e értelme legalább ugyanennyi időt és pénzt szentelni a fejünk belsejének kiadjusztálására? Megítélésem szerint a jelenleg rendelkezésünkre álló legnagyszerűbb oktatási és motivációs eszköz a hordozható kazettás magnetofon. Annyira nagyra értékelem a kazettás oktatást és motivációt, hogy ha nem pótolhatnám a saját kazettás magnómat, ötezer dollárért sem válnék meg tőle. Merész kijelentés, tudom - de korántsem túl merész ahhoz képest, amilyen hathatós segítséget nyújt ez a készülék az oktatásban és motivációban. Személy szerint egyetlen önerőből lett milliomost sem ismerek, aki ne használná a

motivációban és oktatásban. Egyre több anyag készül, és a legkülönbözőbb helyen és időben használható fel. A humoros, motivációs, oktató jellegű és vallási üzenet felgyorsítja a házimunkát, enyhíti a monoton feladatok unalmát. Ötleteket és ihletet meríthetünk borotválkozás, öltözködés vagy sminkelés közben. Visszanyerhetjük az utazás közben elvesztegetett időt motivációra és tanulásra, így szellemi és érzelmi téren lépést tarthatunk a napjainkban mindinkább élesedő versennyel. A Kaliforniai Egyetem vizsgálata például feltárta, hogy a Los Angeles környékén élő kétévnyi főiskolának megfelelő anyagmennyiséget sajátíthat el három esztendő alatt, ha autóvezetés közben hangfelvételeket hallgat. Így az időbefektetés szinte a nullával egyenlő. Azok, akik rendszeresen hallgatnak helyesen megválogatott kazettákat, tapasztalataim szerint a legboldogabb, legkiegyensúlyozottabb, legérdekesebb embercsoportot alkotják. Vegyünk hozzá ehhez még egy jól kidolgozott olvasási programot is, és már sínen vagyunk. A szabály a következő: mozgás közben hallgassunk, egy helyben ülve olvassunk. Ez telíti az agyunkat optimista életszemlélettel, emellett széles körű általános műveltséget, valamint olyan értékrendet és hozzáállást ad, amely rendkívül sokat segít az életben. Az olvasás tervezést igényel, ezért újfajta emlékeztetőkre lesz szükségünk, hogy az olvasást szokássá fejlesszük. A szokványos magyarázat az olvasás mellőzésére az, hogy nem érünk rá. Nyilván nem mindenkinek ugyanannyi az ideje, de azt állítani, hogy épp elménk táplálására nincs időnk, ez a kudarcra készülők üres kifogása. Azt tesszük, amit tennünk kell, és amit tenni akarunk. Ha tehát időt akarunk teremteni arra, amit meg kéne tennünk (a jó irodalom olvasására), egykettőre lerövidítjük egyéb teendőink listáját. Javaslom, hogy ne kölcsönözzünk könyveket. Vásároljunk minél gyakrabban olvasnivalót, és alakítsunk ki könyvtárat saját jelzésekkel a jövőbeni használat megkönnyítésére. Tartsunk jó olvasnivalót otthonunk stratégiai pontjain: (1) az ágyunk mellett, (2) a fürdőszobában, (3) a televízió tetején, (4) kedvenc fotelunknál, (5) egy csöndes sarokban, ahová el tudunk vonulni. Amit a sikeremberek csinálnak Szerencsémnek tartom, hogy személyesen ismerhetem Alan Beant, az amerikai haditengerészet századosát és a NASA űrhajósát. Ő is rendszeresen hallgat motivációs anyagokat. Bean százados, aki az elsők között járt a Holdon, az amerikai űrlaboratórium második legénységének parancsnoka volt. Részt vett a szovjet-amerikai közös űrprogramban is. Felismervén az énkép, a célkitűzés, a helyes lelki hozzáállás kritikus fontosságát, autójában a NASA központjába menet rendszeresen motivációs kazettákat hallgatott, miközben az ötvenkilenc napos űrrepülésre készült. Megtiszteltetés számomra, hogy programjába iktatta az én felvételeimet is. Ezek a kazetták tartalmazták az e könyvben olvasható anyag jelentős részét. Remélem, senki nem tekinti olcsó szóviccnek, ha szerintem ez azt igazolja, hogy ez az anyag kozmikus magaslatokat ért el. Hogy Alan Bean fontosnak találja ezeket a kérdéseket, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy korlátozott idejéből is tudott szakítani azokra a felbecsülhetetlen értékű javaslatokra, amelyekkel még hasznosabbá tette ezt a könyvet. Hadd emlékeztessek arra, hogy valamennyi űrhajóst az összes elképzelhető vizsgálat után nagyobb gonddal választották ki, mint az írott történelem kezdete óta valaha is bármilyen célra szánt embercsoportot. Mindegyiküknek erős, egészséges énképpel kellett rendelkeznie. Mindegyiküknek képesnek kellett lennie arra, hogy a létező legnehezebb körülmények között együttműködjék társaival. Mindegyiküknek céltudatosnak kellett lennie. Mindegyiküknek helyes lelki hozzáállással kellett rendelkeznie, úgymint lelkierő, önfegyelem, elszántság és szuperpozitív lelki hozzáállás. Szépen is festett volna, ha negatív gondolkodó is feljut a fedélzetre, aki azon tűnődik, hazakeverednek-e élve! Mindegyiküknek rendelkeznie kellett mindezekkel a tulajdonságokkal, mielőtt kiválasztották az űrprogramra. Nyilvánvalóan meg is kellett őrizniük ezeket a tulajdonságokat, hogy benn maradhassanak a programban. Ezek az emberek munkájuk során nemcsak az életüket kockáztatják, de a nemzeti büszkeség eleven jelképei is, ezért hihetetlen lelki teher nehezedik rájuk. A World Wide Distributors a legnagyobb kanadai háztartásicikk-forgalmazó. A cég winnipegi konferenciáján a vezérigazgató elmondta nekem, hogy tizenkilenc legjobb üzletkötőjükből tizenhét, köztük az első tizenegy mindennap hallgat motivációs és eladástechnikai kazettákat. Hangsúlyozta, hogy nem azért teszik ezt, mert ők a legjobbak, hanem azért a legjobbak, mert így tesznek. Ami azt illeti, az értékesítési igazgatók és vállalatvezetők mindenütt arról biztosítanak, hogy legjobb embereik szinte kivétel nélkül rendszeresen olvasnak és hallgatnak ilyen anyagokat. Azért hangsúlyozom annyira ezt a kérdést, mert épp azok keresik és használják a leginkább ezeket az anyagokat, akik a világon a legkevésbé lennének rászorulva. Meggyőződésem, hogy éppen ezért jutottak el oda, ahol tartanak. Régóta művelik azt, amire most olvasóimat is buzdítom. A magyarázat igen egyszerű. Az a hajtóerő, amely a csúcsra segíti az embert, folytonos táplálást és megerősítést igényel. Azok, akik hivatásuk magaslataira érnek, kivétel nélkül felismerik a tényt, hogy odafönt rengeteg a hely, de ahhoz mégis kevés, hogy leüljenek. Azt is megértik, hogy az elme, akárcsak a test, állandó táplálást követel. Tudják, hogy ha fontos táplálni azt, ami nyaktól lefelé található, akkor legalább annyira ésszerű dolog táplálékot biztosítani annak, ami nyakon felül helyezkedik el. Megértik, hogy ennek a tápláléknak fizikai, szellemi és hitbeli összetevőkből kell állnia. Nemcsak lehangoltaknak Sokan abban a tévhitben leledzenek, hogy csak akkor "szükséges" motivációs kazettákat hallgatniuk, vagy lélekemelő könyveket olvasniuk, amikor lehangoltak. A szükséglet olyankor valóban szembeötlőbb, és az előnyök számottevőek lehetnek, de az összesített hosszú távú előnyök tovább gyarapodhatnak, ha olyankor is foglalkozunk ilyesmivel, amikor jó lelkiállapotban vagyunk. Az ok kettős. Elkeseredésünkben minden szalmaszálba belekapaszkodunk, és előfordulhat, hogy a végén rossz szalmaszálnál kötünk ki, vagy az ellentétes megközelítést választjuk, és összességében sok értékes gondolatot elvetünk. Amikor "magunk alatt" vagyunk, nagyobb valószínűséggel összpontosítunk a megoldás helyett a problémára.

Kedvező lelkiállapotban, emelkedett hangulatban optimizmusunk és becsvágyunk állandóan "túlórázik". Képzeletünk felfokozottan működik, és sokkal fogékonyabbak vagyunk a képességeinket illető pozitív sugallatokra. A megoldásra koncentrálunk a probléma helyett, ezért hamarabb megragadjuk a jó ötleteket, és sokkalta valószínűbb, hogy ezeknek az új elgondolásoknak az alapján cselekszünk. Ekkor aztán teljesítményszintünk jelentősen emelkedik. Hozzáállásunk, lelkesedésünk, együttműködési kedvünk és a munkáltató számára mutatott értékünk megugrik. Ilyenkor várhatóak a fizetésemelések és előléptetések. Sandy Breighner, az egyik legdinamikusabb és leginkább motivált ember, akit ismerek, megerősíti ezt a gondolatmenetet, és hozzátesz valamit. Sandy, aki értékesítési és motivációs programokat ad el magánszemélyeknek és nagyvállalatoknak, rámutat, hogy az ember gyakran olyan sokat merít egy könyv elolvasásából vagy kazettasorozat meghallgatásából, ami magasabb tudati szintre emeli. Ha ezen az új szinten ismét elolvassa vagy meghallgatja ugyanazt az anyagot, olyasmit is észrevesz benne, ami az első alkalommal teljesen elkerülte a figyelmét. Ez még magasabb szintre juttatja, még többet ért meg, és még többet teljesít. Ez az oka, hogy aki sikerre törekszik, annak saját szakkönyvtárat kell kialakítania, amely állandóan kéznél van a folyamatos gyarapodáshoz. Mindebből nem az következik, hogy rossz hangulatban ne keressünk motivációs segítséget. Csak azt szeretném mindenkivel megértetni, hogy a motivációs könyvek és kazetták szolgálhatnak lépőkőként, hogy kikeveredjünk a kátyúból - de létraként is, hogy följebb hághassunk a középszer ösvényéről, sőt, akár akadálytalanul haladó futószalagként, amely egyenesen a csúcsra visz. Kezdetben talán erőltetnünk kell a napi olvasást és kazettahallgatást, de egy idő múltán három dolgot fedezünk fel: élvezzük, tanulunk belőle, és kezdünk ösztönösen, öntudatlanul cselekedni az elsajátítottak alapján. Ismétlem: azok nyerik a legtöbbet, akik rendszeresen táplálnak magukba motivációs anyagokat. A következő két fejezetben részletesen foglalkozom a jó és rossz szokásokkal. Most éppen egy jó szokást tárgyalok, és mint láthatjuk, szükséges, hogy a jó szokás alapján való cselekvésre erőltessük magunkat. Erőltessük magunkat, hogy jó társaságot keressünk. Erőltessük magunkat, hogy kövessük a "tapsolós fölkelés" és a "zöld lámpa" gyakorlatát. Erőltessük magunkat, hogy hallgassunk kazettákat. Tegyük mindezt huszonegy napon át, és a megragadott szokás megragad bennünket. A sikert komolyan kell venni Reális ésszel a tapsikolós fölkelés nyilván nem olyasmi, amit egy életen át folytatunk. Kezdetben viszont azonnali lelkesedést hoz, és olyan drámai eredményeket produkál, amelyek biztosítják a kellő buzdítást, amikor az valószínűleg a legszükségesebb. Előkészíti elménket arra az ébredési élményre, amely gazdagabb és izgalmasabb életet ad nekünk, ha rászánjuk a huszonegy napos próbaidőt. Most pedig nézzük meg, mi a legjobb módja a folyamatos gyarapodásnak testi, szellemi és lelki értelemben. Felkelés után - akár tapssal, akár anélkül - és mielőtt bármiféle negatív gondolat vagy adatbevitel érhetné az elménket (se újság, se rádió, se tévé!) keressünk egy csöndes "sikerzugot", ahol magunkhoz vehetjük az első szellemi falatokat. Válasszunk ki egy lelkesítő önsegítő könyvet, és olvassuk tíz-tizenöt percig. Ezután tegyünk egy tizenöt perces sétát, vagy kocogjunk, és magunkban jegyezzük fel azokat a jó dolgokat, amelyeket megfigyelünk. Ezután szenteljünk néhány percet az orvosunk által előírt testedzésnek, amelyet úgy terveztek, hogy egy bizonyos ideig tartson, nem pedig úgy, hogy ennyi és ennyi akármilyen gyakorlatot végezzünk el. Miközben tornázunk, hallgassunk oktató, motivációs jellegű kazettát. Miután a fejünket megtömtük, a hasunkat se hagyjuk üresen, fogyasszunk tápláló reggelit, hogy elég energiánk legyen az éppen fejünkbe töltött jó dolgok felhasználásához. Ha napunkat - minden napunkat - megfelelő testi, lelki, szellemi reggelivel kezdjük, az teljes és tartalmas napot - és életet - szavatol. Igen, tudatában vagyok, hogy mindehhez korán kell fölkelni. Igen, tudom, hogy így is sok a dolgunk és kevés az időnk, és igen, tudom, hogy a könyvek meg kazetták pénzbe kerülnek. Az idő azonban megtérül energia, lelkesedés és állóképesség formájában, talán évekkel meghosszabbodott élet formájában is. A könyvekre és kazettákra fordított összeg nagyobb jövedelmet és sokkalta gazdagabb, értelmesebb életet hoz. Voltaképpen azt javaslom, hogy fordítsunk időt és pénzt arra, hogy tartósan gazdagabb életet élhessünk. Negyedik fejezet. SZOKÁSOK ÉS HOZZÁÁLLÁSOK Először megragadjuk a szokást Amikor egy szokást kiválasztunk, azzal együtt a szokás végeredményét is választjuk. A jó szokásokat nehéz elsajátítani, de könnyű együttélni velük. A rossz szokásokat könnyű fölvenni, de nehéz együttélni velük. A rossz szokások szinte kivétel nélkül lassan és kellemesen kerítenek hatalmukba, és mire észbe kapunk, már úrrá is lesznek rajtunk. A folyamat általában alig vagy egyáltalán nem fájdalmas, bár gyakran találkozunk olyan emberekkel, akik rászoknak a dohányzásra, italra, kábítószerre, pedig kezdetben kellemetlen érzéseik vannak ezekkel kapcsolatban. Nézzük a dohányzást, amelyet Murray Banks pszichológus a kisebbrendűségi komplexus biztos jelének tart. Valószínűleg emlékszünk arra, amikor elfogadtuk az első cigarettát, hogy "a bandához tartozzunk". Minden porcikánk tiltakozott ellene, mégis magunkra erőltettük. Elhatároztuk, hogy megmutatjuk a többi srácnak, mi is vagyunk olyan nagyfiú vagy nagylány, dohányzunk úgy, mint ők. Büszkék voltunk, mikor az első füstkarikát fújtuk, aztán egyik füstkarikát a másikon át. Élveztük, amikor először sikerült fuldoklás nélkül letüdőznünk. Nagymenőnek éreztük magunkat, amikor megtanultunk úgy beszélni, hogy a füst közben kitódult a szánkon. Hát még az milyen fölemelő érzés volt, ha mindezt "lazán" tudtuk előadni, és nem lepleződött le, hogy újoncok vagyunk a koporsószög klubban. Milyen jó lenne, ha az ember olyan könnyedén le tudna szokni, amilyen könnyedén rászokott! Akit akár egy kicsit is aggasztanak a dohányzás ártalmas hatásai, azt bizonyára megörvendezteti a hír, hogy egy dallasi klinikán tizenegy éven át több mint huszonhétezer

emberen próbáltak ki egy új összetételű - fele dohány, fele füstszűrő - cigarettát, és egyetlenegy daganatos megbetegedést sem észleltek. Sérvet viszont ezrével. (Haha, ez vicc volt!) Hogy mennyire érett vagy éretlen szokás a dohányzás, arról árulkodik az adat, hogy egyes becslések szerint az amerikai dohányosok alig öt százaléka szokott rá a dohányzásra huszonkét éves kora után. Ez azt mutatja, hogy gondolkodó, érett emberek, akik egy ideig látnak maguk körül dohányosokat, nem veszik föl ezt a szokást. Az is sokatmondó, hogy huszonegymillió felnőtt és több mint százezer orvos hagyta abba a füstölést, amióta közvetlen összefüggést találtak a cigarettázás és a tüdőrák között. De térjünk vissza a dohányzásra való rászokás kérdéséhez. Még ha a szervezetünk vitézül, egyes esetekben hevesen ellenállt is a dohányzásnak, továbbra is ráerőltettük a cigarettát. Ekkor a szervezetünk alkalmazkodni kezdett. Elfogadta a helyzetet, bár nem tetszett neki. Mi nem zavartattuk magunkat ettől, és egy idő múlva szervezetünk újabb engedményeket tett: "Nem is tudom, miért ellenkeztem annyira, nem is olyan rossz." Még később annyira megszokta, hogy már élvezte. Ekkor már azt magyaráztuk a barátainknak, azért dohányzunk, mert élvezzük - elvégre az embernek kell egy kis élvezet. Azt is hozzátettük, hogy bármikor leszokhatnánk, ha akarnánk, mert már vagy tízszer abbahagytuk, úgyhogy ez nem igazán "szokás". Végül a szervezetünk megtette az utolsó lépést, és már igényelte azt a cigarettát. Azután a szokás ragad meg bennünket Ezt bizonyítja azoknak a nagy száma, akiken nikotinelvonási tünetek jelentkeznek, valahányszor kifogynak a cigarettából, egészen addig, amíg vásárolni, kérni, kölcsönözni vagy lopni tudnak egyet. Láttam már egyébként egészséges, kilencvenkilós férfit reszketeg emberronccsá alacsonyodva sóvárogni egy néhány grammos cigaretta után. Ilyenkor arra gondolok, miért is nem az értelem irányít bennünket az érzelmek helyett. Hát igen, a szokások fura dolgok. Az viszont inkább tragikus, hogy a rossz szokások mennyire előre kiszámíthatóak és elkerülhetőek. És mégis, emberek milliói ragaszkodnak rossz, költséges és problémákat okozó szokásokhoz. A dohányzás esetében a felhasználó tapasztalhatja, hogy a szokás láncai csak akkor válnak érzékelhetővé, amikor már eltörhetetlenül erősek. A szokás rabjává válik. Az erkölcs és az erkölcstelenség is szokás. Mindkettő hamarabb megszokható, mint megérthető. A mélyen erkölcsös ember egy szinte pontosan előrejelezhető folyamatban fokozatosan erkölcstelenné válhat. A "jó" fiú vagy kislány véletlenül vagy elővigyázatlanságból olyan helyzetbe kerül, amelytől elborzad, undorodik. Egy bálon, bulin vagy más társas összejövetelen olyan csoportba keveredhet, amely hisz a szabad szerelemben, a házasság nélküli együttélésben, a drogokkal való kísérletezésben, partnercserében, italozásban stb. Bár kezdetben kifogásolja vagy teljesen helyteleníti az adott viselkedést, amennyiben a csoport valamelyik tagját valamilyen szempontból vonzónak találja, ott marad. Az ilyen kapcsolat kialakulhat fogékony életkorban. Ha az illető továbbra is érintkezik az ártalmas hatásokkal, az események természetes láncolata az eredetileg eléggé berzenkedő személyt mindinkább összeköti az így megismert egyénekkel és más hasonlókkal is. (Madarat tolláról...) Az elme csodálatosan rugalmas mechanizmus, amely figyelemre méltó alkalmazkodásra és az adott helyzet megideologizálására képes. A bűnök, erkölcstelenségek, amelyek eredetileg annyira taszították, kevésbé kifogásolhatóaknak tűnnek néhány újabb együttlét után, amelyeknek során a "tolerancia" a legfőbb erény mezében tündököl. A tolerancia fokról fokra elfogadássá változik, kivált akkor, ha szoros kapcsolat jön létre az érintett személyek között. Az elfogadást hallgatólagos beleegyezés, azt helyeslés, majd aktív részvétel követi. Az ideologizálás az egész folyamatban teljes gőzzel halad előre. Ugyanez érvényes a pornográfiára is. Alexander M. Bickel, a Yale Egyetem jogi karának professzora élesen bírálta a pornográfia hatásait. Ezzel kapcsolatban megállapította: "A pornográfia morális atmoszférát teremt, és a morális atmoszféra a magatartás végső szabályozója. Ha valamit ki szabad mondani, ha valamit be szabad mutatni, ha valamit a társadalom nyilvánvalóan megenged, akkor az a társadalom kezdi úgy gondolni, hogy csinálni is szabad." Falatonként A falánkság szokás, és sokakban olyan mélyen rögzült, hogy nem is tudatosodik bennük, milyen mennyiséget esznek. Ez kiindulhat a jó szándékú, de félretájékozott szülőktől, akik azt hitték, akkor szeretik a gyereket, ha mindent megadnak neki, amit az adott pillanatban akar. Az én korcsoportomban nagyon sok a "duci", mert a szüleink keményen küszködtek azért, hogy előteremtsék a mindennapi betevőt, és az ennivaló egyet jelentett a létbiztonsággal. Úgy gondolták, az ételt elpazarolni bűn, ezért sok szülő arra intette gyermekeit, hogy ürítsék ki teljesen a tányérjukat. Ez a tápláléktöbblet rendszeressé vált, és heti néhány deka súlytöbbletben csapódott le. Ha naponta két-három dekát hízunk, akkor évente akár tíz kilót is. Egy deka nem sok, de tíz kiló már igen. Aki túlsúlyos, az nem tegnap szedte föl a fölös kilókat, és nem fogja megoldani a problémát azzal, ha holnap koplal. Falatonként gyarapodunk, amíg elhízottságunk feltűnővé nem válik. Ritka kivétellel az a baj, hogy egyszerűen túl gyakran túl sokat eszünk. Ugyanúgy kell orvosolni, ahogy előidéztük falatonként. Sokak számára kissé más a probléma. Némelyek annyira vágynak az ízekre és érzéki örömökre, hogy a rengeteg szénhidrát fogyasztásával ártalmas táplálkozási szokásokat vesznek föl. Ha ehhez "tespedt", testmozgás nélküli életmód társul, a súlytöbblet még több is lehet, mint napi két-három deka. Aki súlyfölösleggel küzd, lapozzon vissza a célokról szóló rész negyedik fejezetéhez, és ismételje át, amire szüksége van ahhoz, hogy megszabaduljon zavaró kilóitól. A legbölcsebb és a legerősebb Ne áltassuk magunkat, mindannyiunkat befolyásolhat a rossz társaság. Salamon, a bölcsek bölcse filiszteus asszonyokat vett magához, akik bálványokat imádtak. Vajon mi történt vele? Elméje és ítélőképessége nem sokáig állt ellen a gonoszságnak, amely körülvette. Ő is bálványokat kezdett imádni. Sámson, az erősek legerősebbike megszédült Delila állandó szexuális ráhatásától, engedett az asszony kívánságának, és elárulta a titkot, ami vakságra és rabszolgaságra kár-

hoztatta. A Példabeszédek könyve (22,24-27) kristálytisztán szól a rossz társaság hatásáról, akárcsak Pál apostol, amikor ezt írja (lKor 15,33): "Ne tévelyegjetek: »A jó erkölcsöt megrontja a rossz társaság!«" A legjobb példa ebben a tekintetben a beszéd. A gyerekek hamar átveszik annak a közegnek a beszédmódját, amelybe kerülnek. Ezt jól érzékelhetik azok a szülők, akik más országrészbe költöznek. Az ember a környezetéhez igazodik, a befolyása alatt áll és a részévé válik. Tizenkét éves fiam nemrégiben ebédpénzt kért. Megpróbáltam rábeszélni, hogy mondjon le a sok szénhidrátról, inkább sok fehérjét fogyasszon. Hevesen ellenkezett, mire rámutattam, hogy én is azt eszem, amire őt igyekszem rászoktatni. A válasza mindent elárult. "Na persze, apa, de körülötted nem hamburgerezik egy rakás srác." Ugyanez a csoportnyomás drámai szerepet játszik a fiatalok kábítószerezésében, öltözködésében, nemi életében, az erőszakhoz való viszonyukban stb. Nemcsak azoknak az embereknek a tulajdonságaihoz hasonulunk, akikkel rendszeresen érintkezünk, de környezetünk zajaival és illataival szemben is érzéketlenné válunk. Azok az emberek, akik cellulóz- vagy műtrágyagyárak közelében élnek, annyira megszokják az állandó szagot, hogy észre sem veszik, amíg valaki fel nem hívja rá a figyelmüket. A második világháború idején, amikor tizenéves voltam, a házunk tizenöt kilométerre állt az olajmezőtől, és a vonatok éjjelnappal ott csattogtak el. Annyira megszoktuk a dübörgést és a falak remegését, hogy már nem is figyeltünk, ha elhaladtak - hacsak meg nem álltak. Akkor aztán a csöndre felébredtünk. Ezek a példák is hangsúlyozzák, hogy ha elég sokáig tartózkodunk negatív, ártalmas, destruktív helyzetben, környezetben, akkor ellenkezésünk toleranciává, az elfogadássá, részvétellé és végül élvezetté alakul át. Nem számít, mi volt kezdetben, a vége ez. Senki sem vágyik heroinfüggőségre A szerfüggőség - ideértve az alkoholt is - a legnagyobb veszély, amely az ifjúságra valaha leselkedett. Az elmúlt néhány évben jómagam is bekapcsolódtam a drogok elleni küzdelembe. Ezen munkám során egyetlenegy szenvedélybeteggel sem beszéltem, aki elismerte volna, hogy előre elhatározott szándékkal vált drogfüggővé. Olyan fiatallal sem találkoztam, aki abból a célból fogyasztott volna marihuánát, hogy az bevezesse a kemény kábítószerek élvezetébe. Soha senki nem tárta elém terveit, melyek szerint előbb áttér a hasisra, majd arról a speedre, végül pedig a heroinra. Egyikük sem fitymálgatta a "füvet", hogy az gyerekes dolog vagy csak átmeneti állomás. Egy sráctól sem hallottam, hogy heroinfüggőségre vágyik, az a becsvágya, mert az igazán nagymenőknek csak az kell. A gyerekek minden egyes esetben azt mondják, nekik több eszük van annál. Tudják, mit csinál belőlük, és esküdöznek, hogy ők aztán soha, de soha. Ezek persze csak szavak, mert ahogy egy már majdnem elhamvadt gyufaszál erdőtüzet okozhat, ugyanúgy a "még egy adag" - vagy még egy korty - utáni mindent elemésztő sóvárgás is az első marihuánás cigaretta meggyújtásával vagy az első pohárral kezdődött jó néhány hónappal azelőtt. A szokás drótkötél - napról napra újabb szál fonódik rá, míg eltéphetetlenül erőssé nem válik. Akkor az az erős kötél a csúcsra húz vagy a mélységhez rögzít bennünket attól függően, hogy jó vagy rossz szokásról van szó. Inkább a pénzt A leglelkesebb jégkorongrajongók ma is emlegetik Derrick Sanderson nevét, pedig sok év eltelt azóta, hogy utoljára pályára lépett. Szupersztár volt, olyan játékos, akiben a hihetetlen technikai készség és fizikai erőnlét karizmatikus egyéniséggel társult. Dollármilliókat keresett, de sajnos rászokott a kábítószerekre, a felpörgetett életre. Autókat és százdolláros bankókat osztogatott borravaló gyanánt. Hamar a pénze nyakára hágott, a formája is leromlott, mehetett vissza a második ligába. Azután olyan életkorban vonult vissza, amikor pályája csúcsán lehetett volna. Rövid második ligás szereplése idején egy újságíró megkérdezte, sajnálja-e, hogy annyi pénzt eltékozolt. Derrick kertelés nélkül válaszolt: "Nem, azt nem sajnálom, hogy a pénzt eltékozoltam, azt sokkal inkább, hogy önmagamat." Tragikus, ha valaki eltékozolja magát, de mint már mondottam, senki sem azzal a szándékkal vág neki, hogy drogfüggő vagy alkoholista lesz. Még mindig sok mindent nem tudunk a kábítószerekről, különösen a marihuánáról, de gyűlnek az adatok, és egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy káros mellékhatásainak se szeri, se száma. Egyértelmű, hogy befolyásolja az ítélőképességet, megsokszorozza a veleszületett elváltozások gyakoriságát, csökkenti az éberséget és a bölcsesség, érzelmi érettség illúzióját teremti meg. A fogyasztók sokszor azt hitték, megokosodtak, de a környezetük nem erősítette meg ezt. A füvezés csökkenti a szexuális érdeklődést, rontja a távolságérzékelést, sejtpusztító hatású, a rendszeres fogyasztóknál apátiát idéz elő. Olykor a fiatalt figyelmezteti egy igaz barátja, aki felfogja a marihuánafogyasztással járó veszélyeket, de a szer által okozott változások olyan finomak, hogy a fogyasztó nem érzékel sem veszélyt, sem változást. Azt hiszi, a fű ártalmatlan. Dr. Neil Soloman azonban rámutat, hogy ez az elterjedt hiedelem téves. Igaz, hogy a marihuána relatíve, mondjuk, a heroinhoz viszonyítva ártalmatlan, de ugyanezzel a logikával a lábunkat is levághatjuk, mert kevésbé árt, mintha a torkunkat metszenénk el. Sok fogyasztó el is jut eddig a szintig, mondván, hogy ez az ő élete, és legfeljebb magának árt, senki másnak. Egyébként is jó móka, és így befogadja a "banda". Még ha mindez igaz volna, akkor is szomorú, hogy fiatalok megnyomorítják magukat, tönkreteszik az életüket. Tragikus személyes tapasztalatból állíthatom azonban, hogy a füvezők - éppúgy, mint az alkoholisták -gyakran mások életét is tönkreteszik. Egyik bátyám elveszítette legkisebb fiát, egy remek, huszonöt éves fiatalembert, akit elütött egy marihuánás, mert a kábítószer mámorában nem tudta felmérni az autó sebességét és a távolságot. A szülők gyásza leírhatatlan, és a tragédiáért felelős fiú bűntudata kétségkívül kijózanító hatással lesz mindazokra, akik ismerik a családot. Imádkozom azért, hogy azoknak, akik a marihuánát ártalmatlannak hiszik, soha ne kelljen egy ártatlan áldozat vigasztalhatatlan szeretteivel szembenézniük. A füvezők igen jelentős hányada idővel felbátorodik, és mind gyakrabban él a szerrel. Végül rászokik, és megindul a heroin felé vezető úton. A kemény kábítószerezők legtöbbje ezt a pályát futja be, legalábbis ezt állítják a kérdés legavatottabb szakértői maguk a kemény kábítószerezők.

Ideje fölfelé indulni Van egy furcsa dolog a marihuána élvezetében. Egy idő után a csoport egyik tagja felveti, hogy füvet szívni gyerekeknek való. Ki kéne próbálni a hasist, a speedet vagy valami más komolyabb "anyagot". "Ha azt hiszitek, a fű is valami, próbáljátok ki ezt meg ezt!" - biztatja a többieket. Nem nehéz rábeszélnie őket, hiszen a csoport eleve kábítószerezik. Miután magukban már igazolást találtak erre a szokásra, könnyen továbblépnek, és arra is mérget vehetünk, hogy aki eddig a füvet szállította nekik, kemény anyaggal is el tudja látni őket. Az is nyilvánvaló, hogy amennyiben barátaink vagy szeretteink valamelyike érintett ebben a dologban, eredetileg nem volt romlott, alvilági jellem. Csak behódolt valakinek, akit ismert és akiben megbízott. Ha valaki illegális tevékenységben vesz részt, saját bűntudatát igyekszik csökkenteni azzal, hogy másokat is csatlakozásra bír. Az alkoholt leszámítva a marihuána a legveszélyesebb szer. Ahány kemény narkóssal beszéltem, kivétel nélkül mindegyik a fűvel kezdte. Bajtársaim a drog elleni küzdelemben ugyanezt a megfigyelést tették. A szakemberek szinte egyhangú véleménye szerint a marihuána nem okoz élettani függőséget. Az amerikai törvényhozás Claude Pepper elnökletével működő vizsgálóbizottsága azonban egy iskolázatlan serdülő kérdésével szembesült: "Ha a marihuánára nem lehet rászokni, akkor miért nem bírom abbahagyni?" A bizottság nem tudott választ adni. A pszichológusok azt mondják, a marihuána nem fiziológiai, hanem pszichológiai szokásformáló. Szomorú ez a szófacsarás, mert egy lelki szokást sokkal, de sokkal nehezebb megingatni, mint egy anyagi jellegűt. A volt heroinisták - tulajdonképpen éppoly kevéssé beszélhetünk "volt" heroinistáról, mint "volt" alkoholistáról - még évekkel azután is küzdenek a lelki heroinfüggőséggel, hogy fizikai szükségletük már elmúlt. Egyesek soha nem szűnnek meg sóvárogni egy "adag" után. Sajnálatosan kellemes A marihuánás "feldobottságot" nem követi másnaposság vagy fizikai rosszullét. Mivel a füvet szívó jól érzi magát, ellazul, béke szállja meg, nem látja okát, hogy ne csinálja többé, és ezzel meg is indul a lejtőn. A fű egészen fokozatos, kezdetben alig észrevehető változásokat okoz, amelyek a fogyasztóban szinte sohasem tudatosodnak. Rojtosra beszélhetjük a szánkat, akkor sem tud - és nem is fog - hinni nekünk. Még akik naponta találkoznak vele, azok sem érzékelik a változást. Általánosságban azt mondhatjuk, elsőként az a barát vagy rokon figyel fel a dologra, aki hetek óta nem látta az illetőt. Az első időszakban a költségek csekélyek, a fiatal a rendes zsebpénzéből képes finanszírozni az új "szokást". Amikor azonban rendszeresebb fogyasztóvá lép elő, már megnövekszenek a kiadásai. Ilyenkor kezdenek eltűnni kisebb-nagyobb összegek az asztalról, anya aprópénzes erszényéből vagy apa tárcájából. Ahogy a szokás elmélyül, úgy fokozódik a ráfordítás, ügyesednek a pénzszerzés módszerei. A drogfüggőjelölt mind többet csen, már el is adogat a házból ezt-azt, aminek a hiánya várhatóan nem tűnik fel. Ahogy a szokás elhatalmasodik rajta, kisebb értékű bolti tolvaj lásra is rávetemedik a környékbeli üzletekben. A lopott holmit "kéz alatt" értékesíti a tényleges piaci ár tíz-húsz százalékáért. Ilyen árak mellett némi leleményesség szükséges egy akár kevéssé eszközigényes szokás fenntartásához is. Minél inkább erősödik a szokás, annál nagyobb tételeket kell eltulajdonítani. Amint megjelenik a kemény drogok, a speed, az LSD, a heroin, a kokain és egyebek rendszeres élvezete, a lopások riasztó méreteket öltenek. Minél nagyobb arányú a szokás, annál tetemesebb költségekkel jár, mígnem a drogfüggő már gyakorlatilag fő foglalkozásként kénytelen lopni. Végül eléri a végső határt. A lányok gyakran prostituálódnak, a fiúk futtatják őket. A következő lépésben a részvétel annyira elmélyül, hogy a drogos sehogyan sem tudja előteremteni a rávalót. Ekkor az a kedves fiú vagy lány a szomszédból, aki először "csak egy kis füvet szívott", maga is árulni kezdi a gyilkos szert. A kezdet kezdetén egyikük sem hitte volna, hogy ilyesmi történhet velük. Gyilkolás lebegés közben Két dolgot kell megértenünk a drogokkal kapcsolatban. Először, semmi módon nem látható előre, milyen cselekedetekre ragadtatja magát a fogyasztó a kábítószer befolyása alatt. Másodszor, azt sem tudjuk megjósolni, mire képes, hogy csillapítsa drogéhségét, ha már kialakult a szokás. Ismerünk eseteket, amikor a kábítószer-élvezők saját húgukat vagy feleségüket kényszerítették prostitúcióra vagy rokonaikat ölték meg, hogy megszerezzék az anyagravalót. Egy fiú megölte a barátját, és megette a szívét, miután hallucinogént fogyasztott. Amikor a drogfüggő belép az értékesítésbe, sajátos helyzetbe kerül. A legtöbb esetben nem tudja meglévő fogyasztóknak árulni a portékáját, ezért új piacot "teremt" neki. Az új drogdíler a saját torkára tenné a kést, ha egy másik díler ügyfeleinél próbálkozna, ezért saját körzetet hasít ki magának. Ezzel bezárul az ördögi kör, mert az új dílernek további keresletet kell gerjesztenie arra az anyagra, amelyre egykor oly könnyedén rászokott. Micsoda árat kell fizetnie azért, hogy "a bandához tartozhasson"! Mégis ki a felelős? Ez az életforma rendkívül kritikussá tette generációmat a mai ifjúsággal szemben. Dörgedelmes nyilatkozatok hangzanak el az erkölcstelen, felelőtlen fiatalokról, azt állítjuk, hogy ilyen romlott nemzedéket még nem hordott a hátán a föld. Ebben jó adag igazság lehet, de sajnos elkövettük azt a hibát, hogy a problémára összpontosítottunk, miközben figyelmen kívül hagytuk annak okát. Amint azonban anyagot gyűjtöttem ehhez a könyvhöz, mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy a fiatalkori magatartás gyakran a felnőtt példák követéséből ered, az érintettek olyan kísértéseknek esnek áldozatul, amelyeket az idősebb generációk tettek lehetővé. Mostanára az olvasó is világosan képet kaphatott nézeteimről, tehát ismételgetés helyett csak arra emlékeztetek, hogy "ki mint vet, úgy arat". Az eszmék és ösztönzések forrása a televíziós képernyő - amely napjaink Amerikájában az otthon és az egyház befolyását egyaránt túlszárnyalta -, a mozi, a rádió, a nyomtatott sajtó és a környezet viselkedése. Mondanunk sem kell, hogy a legtöbb tévécsatorna, újság, masszázsszalon, kábítószercsempész vállalkozás, alkoholt és szerencsejátékot kínáló intézmény nem tinédzserek birtokában van. Az áldozatok azonban gyakran tizenévesek, és a kö-

vetkezmény éppoly pusztító, amilyen zsíros a tulajdonosok profitja. Amikor ma a vergődő ifjúságra tekintek, kénytelen vagyok elismerni, hogy a saját nemzedékem, a velem egyívásúak nem kevésbé bűnösek. Nem mentség ezalól, hogy minden egyén, aki eléri azt az életkort, amikor számot adhat tetteiről, elháríthatatlan felelősséggel tartozik az emberiség sorsa iránt, és egyszer majd Isten ítélőszéke elé kell állnia. Egyszerűen elismerem a felelősséget, amelyet nemzedékemnek vállalnia kell azért, amit igenis megtettünk, hogy bátorítsuk a pusztító szokások propagálóit, vagy pedig nem tettünk meg, hogy gazdasági és jogi kényszerrel gátat vessünk a bűn terjedésének. A legnagyobb hiba tétlenül szemlélődni azért, mert úgy gondoljuk, nem sokat tehetünk. Nem úgy gondolta A trágárság szintén rossz szokás. Kiábrándító dolog bármiféle mosdatlan beszédet hallani, mert nem tudjuk, mikor és hol fog megállni ez a folyamat. Magam is nemegyszer fültanúja vagyok "színes kifejezéseknek". Sokszor valamelyik ismerősöm vagy alárendeltem magyarázza, hogy "X. Y. nem így gondolta - mármint a káromkodást -, de ő már csak ilyen". Nekem csak az a bajom, ami nyilván az olvasónak is. Nem tudom, mikor gondolja "úgy" az illető. Szerintem neveletlenség lenne, ha minden vaskosabb kitétel után félbeszakítanánk a beszélőt, és megkérdeznénk, ezt most "úgy" gondolta, vagy "csak úgy mondta". Nehezen tudom elhinni, hogy trágársággal bárki is kölcsönösen előnyös, kedvező irányban befolyásolhatná embertársát, viszont számos példáról tudok, amikor üzletek estek kútba, barátságok szakadtak meg, lehetőségek vesztek el, párkapcsolatok értek véget emiatt. A trágárság is olyan rossz szokás, amely olyan fokozatosan nyer tért, hogy a legtöbben tudatában sincsenek, mikor kezdenek rákapni. Még a nemi erőszak is általában egy mindinkább elhatalmasodó rossz szokás végkövetkezménye. Dr. Dorothy Hicks floridai kutatásai szerint a legtöbb erőszaktevő ugyanígy kezdte. Dr. Hicks rámutat, hogy a nemi erőszak a megrögzött elkövető részéről nem szexuális, hanem erőszakos cselekmény. Az adott pillanatban az elkövető gyűlöli a nőket, teljesen közömbös számára az áldozat életkora vagy külseje, sokszor nem is tud visszaemlékezni rá. Az erőszaktevő - állítja Hicks doktornő - kukkolással kezdi, majd nők hálószobájába oson be, hogy alvás közben meglesse őket, azután előbb szépszerével próbál célt érni, végül következik az erőszakos nemi közösülés. A megrögzött hazudozó, a notórius késő, a partnereit naponta váltogató egyén vagy az, aki mindig elalszik, mert "nem hallja a vekkert", mind ugyanígy kezdi. Először csak egy kis engedményt tesz, aztán egyre többet és nagyobbat, végül életformájává válik a rossz szokás. Lassan, de biztosan Valamennyi káros szokás, hajlam lassan, csöndben, látszólag ártalmatlanul burjánzik el, akár a rák. Ez egyéni, országos és nemzetközi szinten egyaránt érvényes. Először ostobaságnak tűnik nagy hűhót csapni egy ilyen "csip-csup ügy" miatt. Senki sem tudta ezt jobban, mint Nyikita Hruscsov, a budapesti mészáros. Az amerikai törvényhozás archívuma megörökítette a kommunisták egyértelmű álláspontját: "Nem várhatjuk az amerikaiaktól, hogy fejest ugorjanak a kapitalizmusból a kommunizmusba, de segédkezhetünk választott vezetőiknek, hogy kis dózisokban adagolják nekik a szocializmust, amíg hirtelen rá nem eszmélnek, hogy már a kommunizmusban élnek." A Hruscsov által emlegetett "kis dózisok" még a gazdasági válság éveiben kezdődtek, amikor a segélyprogramok lábra kaptak. Az amerikaiak ebben az időszakban kezdték kongresszusi képviselőiket és szenátoraikat képességeik, tisztességük és hazafiasságuk helyett azon ígéreteik alapján megválasztani, hogy több szociális támogatást járnak ki az adott országrésznek. Ezzel lerakták az alapjait annak a nemzeti magatartásnak, amely erő és méltóság helyett félelemre és mohóságra épül. A defetista politika kialakításának első "kis dózisait" akkor nyeltük le, amikor Truman Berlin peremén megálljt parancsolt Patton tábornok tankjainak, megfosztva a szövetségeseket a győzelemtől, amelyet a Mindenható adott kezünkbe istentelen ellenségünk fölött. Ezzel előkészítette a terepet ahhoz a kishitűséghez, amely azóta is uralja nemzeti gondolkodásunkat. "Barátunk" és szövetségesünk, Joszif Sztálin kedvéért tette ezt, aki a lemészárolt milliók számában csak Mao Cetung mögött marad el. Később Churchill ékesszóló beszédei dacára elutasítottuk, hogy megtámadjuk "Európa lágy hasát", és átengedtük az ottani országokat a kommunizmusnak. Ez az irányzat folytatódott, amikor hadba hívtuk az oroszokat a már térdre kényszerített Japán ellen, és Észak-Korea a kommunizmus ölébe hullott. Később - még mindig grandiózus önfeladási programunk keretében - George Marshallra hallgattunk, aki biztosított bennünket, hogy Mao és cimborái csak egy rakás ártalmatlan reformer. Megvontuk a segítséget régi barátunktól és szövetségesünktől, Csang Kajsektől, sorsára hagytuk a kommunista hordákkal szemben, és átengedtük Kínát a kommunizmusnak. Ekkorra minden amerikai politikus és szavazópolgár előtt nyilvánvalóvá kellett volna válnia, hogy a katasztrófa felé rohanunk, de még mindig nem tanultunk eleget. A kommunizmusban készséges tanítómesterre leltünk. Koreában már a kezünkben volt a győzelem, de a liberális gondolkodás és saját kishitűségünk patthelyzetbe kényszerített, amely azóta is tart. Aztán jött Kuba, ahol - néhány riasztó hírszerzési jelentés ellenére - segédkezet nyújtottunk Fidel Castro hatalomátvételében. Azóta tapasztaltuk kishitűségünk tragédiáját Vietnamban. A legtöbb katonai szakértő szerint gyorsan megnyerhettük volna a háborút, ha időben elvágjuk a Ho Si Minh-ösvényt és lezárjuk a haiphongi kikötőt. Hadd emlékeztessek arra, hogy Hruscsov ténylegesen kijelentette, el fognak "temetni" bennünket, és hogy a kommunisták mindig minden, a nyugati országokkal kötött szerződést felrúgtak, ha érdekeik úgy kívánták. Az Egyesült Államok és Dél-Vietnam aláírta a párizsi tűzszüneti egyezményt Észak-Vietnammal és a partizánokkal, a déli országrész és Kambodzsa mégis a kommunisták zsákmánya lett. A kommunistákat egyszerűen nem kötik azok az erkölcsi törvények, amelyek bennünket. A nép szószólóinak és felszabadítóinak nevezik magukat, de észrevehettük, mi történik minden esetben, ha "felszabadítanak" egy országot. Talán Nyugat-Németországból Kelet-Németországba, Hongkongból a kommunista Kínába, Miamiból Havannába és Nyugat-Európából Magyarországra és Oroszországba indult menekültáradat? Hát később délről Hanoiba menekültek-e a vietnamiak, hogy keblükre öleljék "felszabadítóikat"? (Két okból nem menekül senki a kommunista "felszabadítókhoz":

egyrészt a történelem bebizonyította, hogy ott elveszítené a szabadságát, másrészt enni akar, és egyetlen kommunista ország sincs a földön, amelyik képes lenne eltartani magát.) Újra azt láthatjuk, hogy minden káros irányzat és szokás egyéni és országos szinten egyaránt - lassan és csöndben indul, de aztán felgyorsul és fölerősödik. Meggyőződésem, hogy ideje megfordítanunk az irányzatot, de ehhez személyesen - és nemzetként is - most kell a sarkunkra állnunk. Ha mindenki - kezdve velünk - erkölcsileg szilárd és erős marad, se külső, se belső ellenségtől nincs félnivalónk. Eléggé előrehaladt az idő, de még nem késő irányt változtatni. Alattomos rossz szokások Hangsúlyozom, hogy minden meglévő rossz szokásunk lassan és csöndben kerített hatalmába bennünket. A marihuánáról elmondottak ugyanúgy érvényesek az alkoholra is. Most is akadnak szülők, akik elítélik a kábítószert, de mentegetik saját italozásukat. Sokan csodálkoznak: - Hogyan, hol és miért vette föl ezt a szokást a mi fiunk vagy lányunk? Miért fordult a droghoz, amikor semmiben nem szenvedett hiányt? A gyerekek ugyanezt kérdezhetnék a szüleiktől, elvégre az alkohol is egyfajta drog. Az önérzetükben sértett szülők így dohognak: - Hogy tehették ezt velünk! Hadd húzzak alá valamit. Sok szülő kezdi a napot "gyorsító" tablettával. Aztán beszed egy "dilibogyót", hogy felzaklatott idegeit nyugtassa. Ujabb labdacs kell, hogy az étvágyát kordában tartsa. Vacsora előtt felhajt egy "pohárkával", a nap végén pedig még eggyel "álmosítónak". Napközben elfüstöl egy-két csomag cigarettát, és lenyel néhány aszpirint, mert az mindenre jó. Azután méltatlankodva kérdezi: - Kitől tanulják a kábítószerezést a gyerekeink? Sok évvel ezelőtt édesanyámmal épp Columbiából Charlestonba autóztunk, amikor egy volt osztálytársamról érdeklődtem, akivel még szülővárosomban, Yazoo Cityben jártam iskolába. Anyám suttogóra fogta a hangját: - Jaj, fiam, a legrosszabb fajta ivásra adta a fejét! - Milyen az a "legrosszabb fajta ivás", mama? -kérdeztem félig tréfásan, mire elmagyarázta, hogy az osztálytársam zugivó lett, hazaviszi a szeszt, és szép csöndben, a négy fal között üríti ki az üveget. A családjától nem tagad meg semmit, sohasem bántalmazza az övéit, és nem részegedik le. A munkája sem látja kárát szenvedélyének, köztiszteletben álló polgár, nemrégiben valami politikai tisztségre is megválasztották. Kissé meghökkentem. - Ez lenne az a "legrosszabb fajta ivás", anyám? -kérdeztem évődve. A mama a leghatározottabban kijelentette, hogy az, és igen egyszerűen érvelt. Ez a férfi "jó" példaként állította gyermekei elé az ivást, a kicsik semmi rosszat sem láttak abban, hogy a papa, aki annyit dolgozik értük, kikapcsolódásként a pohár fenekére néz. A jólelkű, figyelmes, odaadó férjjel és apával azonosították az ivást. Ahogy anyám rámutatott, a részeget senki sem akarja utánozni. Ha ez az ember bántalmazza a családját vagy megfosztja szeretteit a legelemibb javaktól, akkor a gyermekei undorodtak volna az ivástól. Ha kocsmatöltelék, szeszkazán, aki a züllés útjára lép, senki sem akart volna olyanná válni, mint ő. (Talán ez az oka, hogy az alkoholgyártók kegyesen arra biztatnak, igyunk "mértékkel"?) Anyám érveit támasztja alá, hogy Franciaországban a világon a legmagasabb az egy főre jutó borfogyasztás. A galloknál a legmagasabb az alkoholisták aránya is. Mielőtt arra gyanakodnánk, ez csak véletlen egybeesés, hadd említsem meg, hogy az egy főre jutó borfogyasztás ranglistáján Chile a második a világon, és Franciaország után itt a legnagyobb az alkoholisták aránya is. Rá kell világítanunk egy további "véletlen egybeesésre" is. Határozott adatokat még korai lenne keresni, de a kamaszkori alkoholizmus drámai előretörése közvetlenül egybeesik azzal, hogy a televízióban hirtelen elharapódzott a könnyű borok reklámozása. Ezek a hirdetések - csakúgy, mint a sörökéi - a legrangosabb sporteseményekre koncentrálódnak, amelyeket nagy számban kísérnek figyelemmel fiatal nézők. Hihetetlen ez a képmutatás, hiszen az életet, az egészséget építő sportolók a mindezeket romboló alkohol anyagi támogatását élvezik. Az alkoholizálás szokása a csekély alkoholtartalmú borok fogyasztásával kezdődik. Egy idő múltán a szervezet alkoholigénye és -tűrése fokozódik, ami katasztrofális következményekkel jár. Amikor azt veszem észre, hogy szülők egy korty sörrel kínálják kisgyermeküket, óhatatlanul eltűnődöm, vajon a holnap alkoholistáját látom-e magam előtt. Elég baj, ha valaki az alkohol dzsungelébe téved, de ha egy szülő a saját gyermekét vezeti oda, akkor a legesztelenebb és legmegvetendőbb dolgot műveli, ami napjainkban csak tapasztalható. Nyilvánvalóan olyan félresiklott gondolkodásról tanúskodik ez, amely a tudatlanságból fakad, de amíg nem juttatjuk el minél több emberhez az igazságot, az alkoholizmus tovább hódít. Fontos, hogy még többet megtudjunk az alkoholizmusról, és minden lehetséges intézkedést megtegyünk azért, hogy visszasegítsük az alkoholistákat az értelmes életbe. Ezek a lépések azonban megelőző felvilágosítás nélkül épp annyit érnek, mintha jégkockát teszünk a lázmérőre, miután regisztrálta negyvenfokos testhőmérsékletünket, és abba a tévhitbe ringatjuk magunkat, hogy ezzel kikúráljuk betegségünket. Minden civilizált nemzet tanulhat a franciák és chileiek szomorú példájából - vagy a kilencmillió amerikai alkoholistáéból. (Egyes szakértők szerint a valós adat közelebb áll a huszonötmillióhoz.) Jelenleg az alkohol az Egyesült Államok első számú "drogproblémája", és rohamléptekben terjed - főként az ifjúság soraiban. New Yorkban például egy közelmúltbeli vizsgálat megállapította, hogy az amerikai általános iskolások 12%-a küzd az italozás problémájával, a középiskolások közel 60%-a pedig legalább havonta egyszer lerészegedik. Ugyanennek a felmérésnek a készítői azt javasolták, hogy a megelőzést az általános iskolában kell kezdeni. Ezt annyiban pontosítanám, hogy az általános iskolában kell megerősíteni, mert elkezdeni anyu és apu példájával kell akkor, amikor a picik még a mama ölében ringatóznak.

Mindezek ellenére némely szülők büszkén hirdetik, hogy az ő gyerekeik nem vacakolnak narkóval -csak isznak. Még azzal is hencegnek, hogy megtanították a gyerekeiket "rendesen" inni. Miért, hát lehet rendesen is? A szakemberek tudják, hogy azok közül, akik társaságban nem vetnek meg egy pohár italt, minden tizenhatodik alkoholistává válik. Megismétlem, az alkoholisták más szenvedélybetegekhez hasonlóan nem azzal a szándékkal indulnak el, hogy alkoholistává válnak, de minden rossz szokás lassan és fokozatosan kezdődik, és mire ráeszmélünk, már a hatalmába is kerít bennünket. Az Egyesült Államok tiszti főorvosa megköveteli, hogy minden dohánygyártó helyezzen el enyhe figyelmeztetést a cigaretták csomagolásán, és ez így van rendjén. Csak azt nem értem, miért nem ír elő sokkal szigorúbb figyelmeztetést minden alkoholt tartalmazó palack címkéjére. A dohányzás veszélyeit az alkoholéval összehasonlítani annyi, mint a sörétes puskát a gépfegyver pusztító hatásával egybevetni. Ha bárkinek kételye lenne aziránt, hogy az alkohol a legnagyobb gyilkos, hadd hivatkozzak a Time magazin cikkére, amely szerint a vietnami beavatkozás húsz esztendő alatt körülbelül 141 milliárd dollárba és 56 000 emberéletbe került az Egyesült Államoknak. Ugyanezen húsz év során az ittas vezetés hozzávetőlegesen félmillió amerikai polgár idő előtti halálát okozta, és csaknem ötszázmilliárd dollár költséggel járt. Ha ugyanazok, akik olyan hevesen tüntettek a vietnami hadviselés ellen, csak fele annyira álltak volna ki az alkoholgyártás és az általa okozott sokkalta nagyobb emberveszteség ellen, akkor valóban szolgálatot tettek volna Amerikának. Az Egyesült Államokban még mindig a közvélemény az igazi legfelsőbb jogi fórum. A szavazópolgárok mégsem ostromolják levelek sokaságával a törvényhozást, hogy ne csak annak feltüntetését írja elő jogszabályban, mit tartalmaznak a palackok, mert sokkal több értelme lenne nyilvánosság elé tárni, milyen hatást vált ki a tartalmuk. Pedig milyen picik A Sziklás-hegység nyugati lejtőin egy kidőlt óriás mamutfenyő korhad. Még magonc volt, amikor Jézus a Genezáreti-tó partján járt-kelt. Kifejlett példány volt, amikor Kolumbusz fölfedezte Amerikát, a polgárháborút pedig már szédítő magasból figyelte. Ellenállt tomboló tüzeknek, árvizeknek, zivataroknak és aszályoknak. Úgy tűnt, még sok-sok évszázadon át tekinthet le a tájra. Néhány évvel ezelőtt azonban egy icipici bogár fúrta be magát a kérge alá, hogy lerakja a petéit, amelyekből újabb bogarak keltek ki. Kezdetben egyenlőtlen küzdelemnek látszott, de a néhány bogár százakká, ezrekké, majd milliókká szaporodott. Először csak a kérget támadták meg, de azután egyre mélyebbre hatoltak, végül teljesen átlyuggatták az erdő fenséges gigászának roppant törzsét. Miután a faóriás évszázadokig dacolt az elemekkel, egyszer csak eleredt az eső, föltámadt a szél, villám hasított végig az égbolton, és a mamutfenyő a földre zuhant. Nem a förgeteg döntötte le, hanem a sok pici bogár gyengítő hatása. A rossz szokások ugyanígy tesznek az emberrel. Lassanként rágják magukat belé, mígnem az ember éppúgy eldől, mint a fa. Az Elfújta a szél volt az első családi mozi, amelyben trágár szó elhangzott, és micsoda vihart kavart! Hetedik osztályba jártam akkor, és sohasem felejtem el túlnyomórészt déli baptista környezetem döbbent megbotránkozását. A liberálisok gúnyolódtak rajtunk, nevetségesnek bélyegezték aggodalmaskodásunkat. Ugyan mi kárt tehet egyetlen kis szó? A következő évben újabb szó nyert polgárjogot a családi filmekben, és már meg is indultunk - a lejtőn. A hatvanas évek elején Jack Parrt kíméletlenül bírálták, amiért műsorában kiejtette a "vécé" szót. Azután, miként egy tévékritikus fogalmazott: "Kezdtünk felnőni." A kemény pornó kilépett a "csak felnőtteknek" szánt könyvesboltokból az újságos bódékba. Más televíziós programok és vitaműsorok mind több "tizennyolc éven felüli" kitételt tartalmaztak, mígnem eljutottunk a "mindent szabad" korszakáig. Manapság olyan filmeket vetítenek a nagyközönségnek, mint Az utolsó tangó Párizsban vagy a Mély torok. A televíziós talk showkban nyíltan támogatják a szabad szerelmet, a házasság nélküli együttélést, a homoszexualitást stb. Mindez azzal indult, hogy hajszálrepedés támadt a gáton. Az egyén erkölcsi eróziója egy csekély engedménnyel kezdődik. Először eggyel, azután még eggyel. A promiszkuitás azzal kezdődik, hogy egy fiú vagy lány föladja szüzességét, ezt a felbecsülhetetlen értéket, és az erkölcsöt sutba dobják, mert a pillanatnyi szenvedély zűrzavara elbitorolja az igaz szerelem helyét. Mihelyt egyszer ledőltek a korlátok, sajnos sokkal könnyebb másodszor és harmadszor is ledönteni őket. Igen, a rossz szokások lassan és csöndesen nyernek tért, és mire feleszmélünk, már hatalmukba is kerítettek, a következmények pedig katasztrofálisak. Azt azonban tudjuk, hogy a rossz szokások a rossz tanulás következményei, és amit meg lehet tanulni, azt el is lehet felejteni. Miután megvizsgáltunk néhány rossz szokást, térjünk át a következő fejezetre, és tanuljuk meg, miként lehet kiküszöbölni vagy elfelejteni ezeket a rossz szokásokat - hogy másokat sajátítsunk el helyettük. Ötödik fejezet. A ROSSZ SZOKÁSOK VÉGE, AZ ÚJAK KEZDETE A szokás elkerülése Nyilván az a legjobb, ha soha rá sem szokunk a dohányzásra, ivásra, kábítószerre, törvénysértésre, szexuális szabadosságra, csalásra, káromkodásra, körömrágásra, falánkságra stb. Mivel az aggódó szülőket és felelősségteljes polgárokat mindenütt komolyan foglalkoztatják ezek a kérdések, nézzünk néhány irányelvet, amelyek hasznosak lehetnek a káros szokások elkerülésében. Sam Maglitto, a Bay City-i független tankerület vezetője úgy véli, ha e könyvem anyagát az ötödikhatodik osztályosoknak tanítanák, nem is volna szükség szexuális felvilágosításra, pályaválasztási tanácsadásra, nem kéne külön felhívni a figyelmet a kábítószerek veszélyeire. Merész kijelentés, de tudnunk kell, hogy Maglitto tapasztalatból beszél, mint szülő és mint annak az intézménynek a vezetője, ahol a szóban forgó anyagot tanítják. Úgy gondolja, első lépésként meg

kell mutatnunk fiataljainknak, milyen előnyökkel jár az egészséges test, tiszta elme és szilárd erkölcs, mert ezáltal elháríthatják a problémákat és csírájukban elfojthatják a káros szokásokat. Ezzel természetesen egyetértek. A második lépés a rossz szokások, különösen a kábítószerek elkerülésében dr. Forest Tenant, az UCLA oktatója szerint az, ha "elfenekeljük és templomba visszük a kölykeinket". Biztos vagyok benne, hogy a polgári szabadságjogok hívei közül sokan jajveszékelni kezdenek, hogy idejétmúlt dolog kezet emelnünk gyermekeinkre. A pszichológusok azonban általában egyetértenek abban, hogy ha a gyermek megérti, felelősségre vonják tetteiért, akkor sokkal nagyobb valószínűséggel ügyel majd arra, amit cselekszik. Dr. Tenant átfogóan vizsgálta a kábítószerezés problémáját az NSZK-ban állomásozó amerikai katonák körében, ahol a drogfogyasztás csupán a Vietnamba küldött csapatokétól maradt el. Fölfedezte, hogy a kábítószer szempontjából mindössze két dolog bizonyult kellően visszatartó hatásúnak. Az első az, ha a gyermeket tizenöt éves koráig legalább ötvenszer templomba vitték. A második az, ha szükség esetén rendszeresen és mérsékelten elnadrágolták. A Biblia világosan kifejti, hogy ez a teendő, ha szeretjük gyermekünket. James Dobson pszichológus határozottan úgy érzi, rendkívül ártalmas, ha anélkül hagyjuk felnőni gyermekeinket, hogy a szeretetteljes fegyelmezéssel kifejezésre juttatnánk megbecsülésünket. A fegyelmezés jelzi a gyermeknek, hogy értékeljük és szeretjük őt annyira, hogy megfenyítsük, ha viselkedése nem a saját érdekeit szolgálja. A harmadik lépés a példamutatás. Fiatal apa koromban édesanyám gyakran mondogatta: "A kicsinyek nem a szavaidra, hanem a tetteidre figyelnek." Ha a szülő őszintén törődik azzal, hogy gyermekei ne igyanak, ne dohányozzanak, ne fogyasszanak kábítószert és ne éljenek erkölcstelenül, akkor jó példával kell elöljárnia. Minden jel arra vall, hogy ha a szülők dohányoznak és isznak, a gyermekek sokkal nagyobb valószínűséggel követik ezt a példát. Mint már említettem, némelyik szülő élénkítővel kezdi a napot, majd nyugtatóval tartja egyensúlyban zilált idegeit. A nap folyamán esetleg beszed néhány aszpirint, vacsora előtt elfogyaszt egy pohár italt, majd még egyet, mielőtt nyugovóra tér. Mindeközben elfüstöl egy-két doboz cigarettát, és még csodálkozik, amikor a csemetéi rászoknak a "narkóra". Nem fér a fejébe, mikor és kitől tanultak ilyesmit, pedig tőle igazán mindent megkaptak. A negyedik lépés a megtévesztő reklám elleni küzdelem. A dohány- és szeszesital-gyártók kétségkívül a legköltségesebb és legfantáziadúsabb reklámkampányokat folytatják. A sörgyárak a legmeggyőzőbb hirdetésekkel kínálják termékeiket a televízióban. Különösen ügyesen használnak fel neves sportolókat az árpalé propagálására, jól tudván, hogy a fiatalok azonosulnak a sportolókkal. Elvégre a bajnokok igazán sikeresek, és ha szerintük az a dolog rendben van, és nagy élvezet, akkor nyilván az is! A röviditalgyártók fényűző életet mutatnak be, mert aki ilyesmit iszik, az "nem akárki", és jámbor képpel hozzáteszik, hogy "csak mértékkel". A cigarettahirdetések a férfiasságra vagy nőiességre teszik a hangsúlyt, miközben aláhúzzák, hogy a dohányzó a divatkövető, eszes "jobbak" közé tartozik. Ezek a megtévesztő reklámok annyira meggyőzőek és annyiszor ismétlődnek, hogy a legtöbb gyerek hétéves korára már elhatározza, hogy kipróbálja a dohányzást. Mint korábban szóltunk róla, a kamaszkori alkoholizmus a legutóbbi öt évben ugyanezeknek a hirdetési módszereknek a jóvoltából drámaian megugrott. Hírverés az igazságnak Megítélésem szerint azzal kéne harcolnunk az álságos reklámok ellen, hogy drámai módon feltárjuk az igazságot. Láttunk-e már például éltes hölgyet, akinek a szája sarkában cigaretta fityegett, majd kivette onnan, hogy kikrákogja magát? Vagy öregembert, aki nikotintól sárga ujjakkal biggyesztette a szájába a cigarettáját, aztán megfeledkezett róla, és a hamu a ruhájára pottyant? Jusson eszünkbe a mondás: "Dohányos lányt megcsókolni olyan, mint hamutartót nyalni." Ennek tudatában vajon hozzájárul-e a dohányzás nemiségünkhöz és szellemi képességeinkhez, vagy inkább csorbítja ezeket? Egyébként nem árt felhívni a lányok figyelmét a cáfolhatatlanul bizonyított tényre, miszerint a dohányzás szárítja a bőrt, így az idő előtt ráncosodik. Az ártalmakat - azt hiszem, a tüdőrákot és a szívbetegséget túlzás nélkül nevezhetjük ártalomnak -az amerikai állam még a közvélemény arculcsapásával is tetézi, amikor dollármilliókkal támogatja a dohánytermelőket, majd miután több millió dolláros költséggel bebizonyította, hogy a dohányzás rákot és keringési megbetegedéseket okoz, több százmillió dollárt fordít annak a ráknak a kezelésére, amelynek kialakulásához maga is hozzájárult! Kellő nyomásra tehát Sam bácsi biztosan további összegeket áldozna annak a terméknek a visszaszorítására, amelyet mezőgazdasági segélyekkel támogat. Persze most csak a csúfolódás beszél belőlem, de csakugyan érdekes meghallgatni, amint egyesek azt magyarázzák, miért kellene támogatnunk a dohány termesztését, majd korlátoznunk a reklámját, mivel ártalmas az egészségre, azután hozzájárulnunk a rákkutatáshoz és -gyógyításhoz, vagyis harcolnunk a kórral, amelyet a cigarettázás okozott, mert az adófizetők dollárjaiból finanszírozott kutatások már bizonyították a dohányzás rákkeltő hatását. (Talán érdemes még egyszer elolvasnunk ezt a bekezdést.) Hadd lássák a saját szemükkel! Az ötödik lépés a rossz szokások elkerülésében az, hogy kézen fogjuk gyermekeinket, és megmutatjuk nekik a dohányzás, alkohol- és kábítószer-fogyasztás következményeit. Javaslom, hogy látogassunk meg valakit, aki dohányzás okozta tüdőtágulásban vagy tüdőrákban szenved, és vigyük magunkkal gyermekünket. Adjunk neki lehetőséget, hogy beszélgessen a - lehetőleg ismerős - beteggel, hallhassa ziháló lélegzetvételét. Mi tagadás, drasztikus módszer, de ne feledjük, hogy az a beteg is egy cigarettával kezdte. Így a fiatalok a saját szemükkel láthatják a másik oldalt, amelyről a reklámok megfeledkeznek. A rákban nincs semmi elegáns, menő, érzéki, élvezetes, jó ízű, pihentető - ezt bármely áldozat megerősítheti, aki bedőlt a dohánytermékek reklámjának. Talán kicsit durva módszer, de olykor nem árt tudatosítanunk gyermekeinkben, hogy a rossz szokásokért valóban fizetni kell. E tanulmányi kirándulásokon kívül időnként faggassunk ki volt dohányosokat gyermekünk jelenlétében. Kérdezzük meg őket, mai ismereteik birtokában újrakezdenék-e a dohányzást. A túlnyomó többség határozottan kijelenti majd,

hogy még egyszer nem követi el ugyanazt a hibát. Néhány gondolat feltétlenül idekívánkozik. A dohányzás, ivás, kábítószerezés, ész nélküli evés, házasság előtti nemi élet melletti elhatározás érzelmi alapon, nem pedig logikus megfontolás után születik. A fiatalok a legtöbb esetben arra vágynak, hogy elfogadják őket, és úgy érzik, ezek a cselekedetek vagy szokások biztosítják ezt. Ezért fontos a szeretet kimutatása és a nyílt kommunikáció szülő és gyermek között. És ez az oka, hogy e könyvem szemléletmódjának átvételére sürgetem olvasóimat. Ha gyermekünk elfogadja és értékeli önmagát (egészséges énkép), akkor nem szorul rá mások elfogadására és jóváhagyására. Emellett, ha céljaink jól meghatározottak, akkor világosan megértjük, hogy a káros szokások nagymértékben csökkentik esélyünket e célok elérésére, és jóval inkább a gondosan eltervezett jövőre összpontosítunk. Ha akár gyermekeink, akár mi magunk még fiatalok vagyunk, és társaságban szoktunk poharazgatni, javaslom, hogy nézzünk körül az italboltokban, és jól jegyezzük meg, amit látunk. Döntsük el, megkockáztatjuk-e akár egy a tizenhathoz valószínűséggel is, hogy mi is úgy járjunk, mint azok, akik már lecsúsztak a lejtőn. Mert úgy járhatunk. Ezután menjünk el volt alkoholisták közé. Megdöbbenünk majd, hogy ezek a legkülönfélébb előéletű, értelmes és tehetséges emberek mind azt hitték, velük nem történhet ilyesmi. Miközben történeteiket hallgatjuk, más színben tűnik fel előttünk az alkohol, amelyet a hirdetések a nagymenők ártalmatlan élvezetének festenek le. Az alkoholisták szavai emlékeztessenek arra, hogy mindegyik eset egyetlen pohárral kezdődött. Tudjunk arról, hogy évente több mint huszonötezer amerikai veszti életét a közutakon ittas vezetők miatt, akik valamikor egyetlen pohárral kezdték. A statisztika nem válogat, és az alkohol sem. Biztassuk gyermekeinket, kérdezzék meg az ital áldozatait, hányan tervezték azt, hogy alkoholistává válnak. Azt hiszem, kijózanító lesz a hatás. Ha egy fiatal egy elvonási tünetektől szenvedő drogfüggő sikoltásait hallja, majd az egyszerű magyarázatot, hogy honnét ered ez a szenvedés, annak a kíváncsisága nagyrészt kielégül. Vigyük el gyermekeinket a tárgyalóterembe, ahol a bíró javítón tézetbe küld egy tizennégy éves fiút vagy lányt tolvaj lás miatt, amelyet a vádlottak padján ülő vagy azért követett el, hogy káros szenvedélyére pénzt szerezzen, vagy azért, hogy bátorságát bizonyítsa. Azt hiszem, ez is kijózanítólag hat majd. Elismerem, a javasolt lépések némelyike elég kemény, de szeretteink jövője forog kockán, az pedig elég komoly tét. A káros szokások megtörése Most nézzük meg, mit tehetünk egy káros szokás - elhízás, notórius késés, trágárság, dohányzás, lobbanékonyság, homoszexualitás, alkoholizmus, promiszkuitás stb. - kiküszöböléséért. Az első és legfontosabb teendő annak eldöntése, hogy meg akarjuk szüntetni azt a szokást. Ezt a döntést egyedül mi hozhatjuk meg. Ha nincs ez a belső indíték, senki és semmi nem gyakorolhat ránk számottevő hatást. Ha valaki más akar cselekvésre bírni bennünket, akkor valószínű, hogy nekifogunk ugyan, de erőfeszítésünk kérészéletű lesz. (Ne feledjük, hogy mások célját általában nem érjük el.) Sokszor még hátrébb kötünk ki, mint ahonnét elindultunk, amikor megkíséreltünk abbahagyni egy szokást, amelynek a feladására még nem álltunk készen (a leadott és visszahízott súlyfölösleg klasszikus példa erre). Az első és legfontosabb tehát az elhatározás, hogy többé nem leszünk semmiféle káros szokás rabjai. Határozzuk el, hogy saját kezünkbe akarjuk venni az életünket, hogy szabadok leszünk, hogy mi akarjuk irányítani a sorsunkat ahelyett, hogy a sorsunk irányítana bennünket. A leszokottak példája Egy rossz szokást levetkőzni nehezebb - sokkal nehezebb -, mint fölvenni, de szerencsére az eredmény sokkal hálásabb. Volt dohányosok, alkoholisták, egykori "pufik" egybehangzóan, szemléletes részletességgel - és a leglelkesebb szavakkal - nyilatkoznak arról az örömteli izgalomról, amelyet az okozott, hogy leadták a fölösleges kilókat, eldobták a füvet, letették a poharat. A volt dohányos az ételek ínycsiklandó izéről, a levegő, a ruhák, a bútor tiszta illatáról beszél. Valamennyien megemlítik újra megtalált önbecsülésüket, a kielégülést, amelyet az ad, hogy legyűrtek egy szokást, amely éveket (kettőt, ötöt, tízet) rabolt el az életükből - és rengeteg életet az éveikből. (AzAssociate Press 1977. június 1-jei tudósítása szerint a brit királyi orvostársaság és a brit orvosegyetemek közös felmérése kiderítette, hogy minden cigaretta öt és fél perccel rövidíti meg a dohányos várható élettartamát, durván minden harmadik dohányos a dohányzás következtében halálozik el, és a dohányzás okozta betegségek miatt körülbelül évi ötvenmillió nap munkaidőkiesést regisztrálnak Nagy-Britanniában. Azt is megállapították, hogy az a dohányos, aki leszokik szenvedélyéről, azonnali előnyöket élvezhet, további tíz-tizenöt év alatt pedig teljesen megszabadul az idő előtti halál kockázatától. Egyébként a cigarettánkénti öt és fél perc egy év alatt huszonnyolc napot jelent annál, aki naponta egy dobozzal szív el.) Ha a gazdagabb életet választjuk, hallgassuk meg a leszokottak magyarázatát, miért ujjonganak a felismeréstől, hogy több évre számíthatnak és hogy értelmesebb célokra fordíthatják a pénzüket, mint egy önpusztító szokás finanszírozására. Aki elhízott, annak azt ajánlom, keresse fel a megfelelő önsegítő csoportokat, és hallgassa meg azokat, akik legalább tíz kilót fogytak. (Olyan is akad, aki százötvenet!) Hallgassa meg, hogyan küzdöttek, és mit kaptak jutalmul. Hallgassa meg, milyen öröm, hogy rendes áron vásárolhatnak maguknak konfekcióruhát. Hallgassa meg beszámolójukat az újra megtalált romantikáról, az olyan apró élvezetekről, hogy nyögés nélkül képesek befűzni a cipőjüket, föl tudnak szaladni a lépcsőn egy emeletet ahelyett, hogy a felvonóra kellene várniuk. Hallgassa meg, mennyi hízelgő megjegyzést kapnak csinos alakjukra, míg korábban a nevetség és gúny céltáblái voltak. Hallgassa meg azokat, akik leszoktak a habzsolásról, és ez neki is segíteni fog, hogy ne egyék annyit. A leszokott alkoholisták új barátaikról meg a visszaszerzett régiekről beszélnek, azután gyakran könnyek szöknek a szemükbe, amikor újra megtalált családjukat említik, félbeszakadt karrierjük folytatását, föltámadt önbecsülésüket, megújult társas életüket, a kimondhatatlan sikerélményt, amiért a maguk útját járják - és még sok mindent. Aki kiszáll - nyer Érdekes módon sokan pontosan úgy vetik le rossz szokásaikat, ahogyan fölveszik őket - olyanok társaságát keresik,

akik pozitív életcélokat követnek. Ezt a régóta ismert jelenséget használják fel az Anonim Alkoholisták, illetve újabban a kényszeres szerencsejátékosok, túlsúlyosak és mások önsegítő csoportjai. Számos oka van annak, hogy ezek a szervezetek akkor is eredményt érnek el, amikor már semmi más nem használ. Az alkoholista, a szenvedélyes játékos vagy az elhízott egyén hirtelen olyanok közé csöppen, akik sikeresen gyürkőznek azzal a problémával, amely korábban legyűrte őket. Figyelmes, érdeklődő emberek veszik körül, akik megízlelték a vereség keservét és a győzelem édességét. A számtalan történet - "nekem sikerült, magának is sikerülni fog" - megadja neki azt a támogatást és önbizalmat, amelyre szüksége van. Az optimizmus, lelkesedés és bátorító, helyes gondolkodás légköre drámai eredményeket hoz. Nem győzöm ismételni, hogy környezetünk igenis befolyásolja szokásainkat, és a siker, egészség, boldogság árát nem megfizetjük, hanem élvezzük. Az Anonim Alkoholisták esetében két másik jelentős tényezőről is meg kell emlékeznünk. Az alkoholista először is arra a felismerésre jut, hogy saját maga az égvilágon semmit sem tehet a szenvedélye ellen. Magatehetetlen, mégpedig nem azért, mintha nem akarná abbahagyni az ivást. Egyetlen épeszű ember sem akar alkoholizálni, szenvedést zúdítani önmagára és családjára. Amikor aztán az alkoholista elismeri, hogy egy felsőbb hatalom segítségére szorul, akkor már a legjobb úton halad a megoldás felé. Elfogadja Istent. Visszautalok az Ézsaiás könyvéből vett idézetre (40,31), amelyben a "megújul" ige azt jelenti, "változik" vagy "felvált". Igaz, hogy mi nem tudjuk megváltoztatni magunkat, de Isten képes erre. Az alkoholisták egyetlen reménye hangsúlyozottan egy náluknál magasabb hatalom. (A Jn 15,5-7 eléggé világos ebben a tekintetben.) Amíg az alkoholista el nem jut erre a következtetésre, csekély az esélye a betegség feltartóztatására. Ugyanez áll a kemény drog-függőre. A másik fontos tényező az, hogy az Anonim Alkoholisták nem engedik, hogy a hozzájuk forduló mindenféle mentségeket keressen. (Anyám megijedt egy megbokrosodott lótól, mielőtt születtem, az osztálytársaim kiközösítettek, anyám túl hamar akart szobatisztaságra szoktatni.) Az alkoholista kénytelen elismerni, hogy alkoholista, mivel túl sok szeszt nyakal, és pont. Amikor az egyén szembesül a ténnyel, hogy bármiféle ürüggyel kezdte is el az önpusztító szokást, ő az egyetlen, aki megszenvedi a következményeit, amikor megérti és elfogadja, hogy viselkedéséért teljes felelősség terheli, akkor hatalmas lépést tesz előre a szokás megtörése felé. Sokszor az illető azzal is szembesül, hogy a szokás elkezdésének indoka már nem létezik. Lehet például, hogy azért kezdett dohányozni, káromkodni, kártyázni, inni, kábítószerezni, mert biztonságra vágyott, azt akarta, hogy a társai elfogadják. Ha ezt felismeri, és egészséges énképet alakít ki, megszabadul a káros szokás indokától, és megnövekszik az esélye, hogy abbahagyhassa azt. A tevékeny fiatal - például sportoló - rengeteg energiát éget el, és nagy mennyiségű tápanyagot igényel. Amikor felhagy a testmozgással, már jóval kevesebb ennivalóra van szüksége, csakhogy a bőséges étkezés szokása már kialakult. Ha felismeri megváltozott szükségleteit és érdekeit, az sokat segít a szokás megváltoztatásában. A harmadik lépés a helyettesítés. Valójában nem lehet kiküszöbölni a szokásokat, csupán jókkal helyettesíteni a rosszakat. Az alkoholista optimista, figyelmes, törődő barátokkal és reményteli, serkentő légkörrel váltja fel a szesz, az italbolt, a piások, a fásultság és a másnaposság együttesét, amely oly gyakran az alkoholisták testi és lelki kísérője. Lélektani szempontból fontos, hogy új tevékenységgel töltsük ki az űrt, amikor elkezdünk kiküszöbölni valamely rossz szokást. Ha az alkoholista látja az ivás abbahagyásának eredményét és a többiek meg a saját életében egyaránt lezajló változásokat, új célokat tűz maga elé, és első ízben képzeli el a sikeres megvalósítást. Mivel a rossz szokások az elménkben fészkelnek -a dohány, alkohol és kábítószer iránti testi szükséglet vagy vágy viszonylag hamar elmúlik -, visszautalok e rész harmadik fejezetére. Kössük le az agyunkat, töltsük ki jó, tiszta, lelkesítő, önbizalmat fejlesztő üzenetekkel, amelyeket olvasásból, kazettahallgatásból merítünk. Egy időben két dologra nem tudunk összpontosítani. Ha pozitívan lefoglaljuk az agyunkat, kiszorítjuk a rossz szokás iránti vágyat, a tartós siker és boldogság vágyával építjük jellemünket. Más szóval, az oktalan szokások helyett törekedjünk érettségre és bölcsességre, tartsuk rendben elménket, összpontosítsuk érzelmeinket pozitív eszmékre. A dohányzás szokásának megtörése egyszerű is lehet - azt nem mondom, hogy könnyű -, legalábbis jó barátom, dr. Bill Schmelzer szerint, aki a következőt javasolja. A cigarettás doboz helyén tartsunk egy zsebméretű Újszövetséget. Amikor megkívánjuk a dohányzást - vagy sokkal inkább a megszokottá vált, automatikus mozdulatot, amellyel rágyújtunk -, a cigarettáért nyúlunk, de az életünket megrövidítő bűzrudacska helyett Isten életmentő igéje akad a kezünkbe. Mormoljunk el egy egyszerű fohászt - "Istenem, segíts!" -, majd olvassunk el két részt a Szentírásból (Jn 15,5-7 és Fi 4,13). Ezekkel a lépésekkel kielégítettük a beidegzett izommozgás igényét, ugyanakkor helyettesítettük a rágyújtást Isten igéjének élvezetével. Néhány nap alatt ez automatikussá válik, és újabb rossz szokás fejére tiprunk. Ez évekkel hosszabbítja meg az életünket. Most lapozzunk az efezusi levélhez (2,8-9), és tanuljuk meg, miként nyújthatjuk meg igazán az életünket - mondjuk, örökké. Ez nemcsak most tisztítja ki a füstöt a szemünkből, de - és ez még fontosabb - később is enyhíti a feszültséget. Tudtam A rossz szokás leküzdésére azt is ajánlom, hogy rendszeresen tekintsük át az énképpel foglalkozó részt, amely állandóan arra emlékeztet, hogy megérdemeljük a sikert. Ugyanígy megérdemeljük a rossz szokás legyőzésével járó jutalmakat is. Lapozzunk vissza a célokról szóló részhez, tanuljuk meg lelki szemeinkkel előre látni a cél elérését. Képzeljük el magunkat, amint már megszabadultunk az önpusztító szokástól. Lássuk magunkat győztesen -és hatalmas lépést tettünk a győzelem felé. Mint mondottam, a rossz szokás megállításának az a legjobb módja, ha el sem indítjuk. Ha nem szívjuk le az első slukkot, nem hörpintjük fel az első italt, magunkba fojtjuk az első füllentést, nem isszuk meg azt az első, "ártatlan" csésze kávét azzal a "kedves" kollégával vagy kolléganővel, nem emeljük az ajkunkhoz az első marihuánás cigarettát, nem vesszük kezünkbe az első pornográf vagy homoszexuális magazint, nem veszünk lottót, nem puskázunk az iskolában,

akkor nem kell majd szenvednünk az ezeknek a kezdeti cselekményeknek a nyomán kialakuló szokásokkal. Ha káros szokásokkal küzdünk, akkor nem kell másoktól megtudnunk, hogy el sem kellett volna kezdenünk ezeket a szokásokat. Inkább azt szeretnénk tudni, hogyan állítsuk le őket. A legjobb, legegyszerűbb és legbiztosabb mód megint az, ha Istenhez fordulunk segítségért. David Wilkerson evangelizátor, a The Cross and the Switchblade (A kereszt és a rugós kés) szerzője arról számol be, hogy az általa vezetett szervezet nem használ semmiféle "mankót", semmiféle gyógyszert a keménydrog-függők kezelésére. Csak Jézus Krisztus gyógyító erejére támaszkodnak, és az esetek több mint nyolcvan százalékában sikerrel. A Drogfüggők Rehabilitációs Központjának számos bennlakóját látogattam meg az új-mexikói Albuquerque-ben. Akadnak köztük kisstílű tolvajok, prostituáltak, szélhámosok és gyilkosok. Egyetlen közös vonásuk az, hogy kábítószerfüggők, és szeretnének megszabadulni káros szenvedélyüktől. A központban a bibliai alapelvek alkalmazása az egyetlen gyógymód. Ha az ápolt negyvennyolc óráig az intézményben marad, a felépülési arány több mint 85%. A legtöbb esetben nem is szenved a jól ismert elvonási tünetektől, és nem kap semmiféle gyógyszert. Ezzel szemben a szövetségi irányítás alatt álló lexingtoni intézményt a legkorszerűbb eszközökkel és gyógyszerekkel látták el. Felépítése milliókat emésztett fel, és egy-egy beteg kezelési költsége több ezer dollárra rúgott. Mégis csupán a páciensek két százalékánál tudtak végleges gyógyulást elérni. Az eredmények annyira kiábrándítóak voltak, hogy bezárták az intézményt. Hadd tegyek fel egy kérdést. Ha komoly műtét előtt állnánk, és csak két sebész jöhetne számításba, melyiket választanánk? Az egyik biztosít bennünket, hogy pácienseinek 2%-a meggyógyult, a másik pedig közli, hogy az általa megoperáltak 80%-a távozott gyógyultan. Ugye, nem kétséges, melyik mellett döntünk? A kábítószerfüggés és az alkoholizmus olyan probléma, amely meghaladja az egyén erejét, tehát nálánál nagyobb hatalom kell, hogy legyőzze ezeket az önmaga által gerjesztett betegségeket. A jó szokások megragadása E rész második fejezetében eléggé részletesen leírtam a reggeli fölkelés szertartását. Saját megítélésem szerint ez jó szokás. Hangsúlyozom, hogy amikor ilyesmibe kezdünk, az bizonyos nehézségekkel jár. Rá kell kényszerítenünk magunkat, hogy megragadjuk az új szokást. Azután két kézzel kell kapaszkodnunk belé. Néhány nap múlva azután érdekes jelenség kezdődik. Könnyebbé, sőt, szórakoztatóvá válik a dolog. Folytassuk huszonegy napig, és kész az új, jó szokás. Az eredmények annyira nagyszerűek, hogy egészen megváltozik a világ. Boldog, erősebben motivált, lelkes egyéniség néz vissza ránk a tükörből. Gondosan válasszunk ki bármely jó szokást, és próbáljuk elsajátítani. Sokkal többet élvezünk az életből, ha megtesszük. E könyvem negyedik részében aprólékos részletességgel foglalkoztam a célok kitűzésével. Tény, hogy amikor elkezdtem kocogni, iszonyatosan nehéznek tűnt a szokás elsajátítása. Az első nap szó szerint kényszerítenem kellett magamat a futásra, aztán a másodikon meg a harmadikon is. Ahogy azonban a napok hetekké, a hetek hónapokká szaporodtak, mind könnyebben eredtem futásnak. Azért vált könnyebbé, mert kezdtem tapasztalni a jól végzett munka örömét. Ma már elszontyolodom, ha rajtam kívül álló körülmények megnehezítik vagy olykor lehetetlenné teszik a futást. A futást és tornázást - mint minden jó szokást - nehezen sajátítottam el. De a nehéz szokások örömteli szokásokká válnak, főként akkor, ha emlékszünk arra, hogy a mai nehéz feladatok végrehajtása fölkészít bennünket a holnap nagy eredményeire. Ennyivel tartozunk magunknak A takarékoskodás szintén jó szokás. Kezdetben kényszerítenünk kell magunkat, hogy előbb "magunknak" fizessünk, csak azután egyenlítsük ki egyéb számláinkat. Mégis azt ajánlom, bármekkora is a jövedelmünk, első dolgunk mindig az legyen, hogy minden keresményünkből tegyünk félre egy bizonyos hányadot magunkra és a jövőnkre. A megtakarítás izgalma növekszik minden fillérrel, amely számlánkat gyarapítja. Ez a jó szokás hamarosan belénk ivódik, a vérünkké válik. Igen, a takarékosság jó szokás, de kezdetben meg kell "ragadnunk", és foggal-körömmel kapaszkodnunk belé. Eleinte gyakran előfordul - mondhatni minden alkalommal -, hogy kísértést érzünk, ezúttal ezért meg ezért ne tegyünk félre. Hadd vonultassam fel minden rábeszélő képességemet latba vetve a következő érvet: bármilyen jó érv szól is a takarékosság ellen, nem érhet fel azzal a szemponttal, hogy megszilárdítsuk a takarékoskodás szokását. Sok évvel ezelőtt első munkaadóm Yazoo Cityben rámutatott, hogy ha hetente valahány dollárból tudok megélni, akkor tíz százalékkal kevesebből sem halok éhen. Nyilvánvalóan igaza volt. Abban sem tévedett, amikor kijelentette, hogy a takarékoskodás képessége a jellemszilárdság határozott jele, és ha jelenlegi jövedelmemből semmit sem teszek félre, akkor a jövőbeniből sem fogok. Valamennyi "sikerbölcselő" egyetért abban, hogy a rendszeres takarékoskodás abszolút szükséges, ha azt akarjuk, hogy a szerencse ránk mosolyogjon. A pénz sorsdöntővé válhat, amikor üzleti lehetőségek vagy nehézségek merülnek fel életünkben. Még fontosabbak az előnyök, amelyeket a pillanatnyi örömökön felülemelkedő, céltudatos önfegyelemnek köszönhetünk. Az udvariasság, vidámság és lelkesedés mind-mind jó szokás. Szó szerint kényszeríthetjük magunkat, hogy udvariasan, vidáman és lelkesen viselkedjünk mindenkivel, akivel csak találkozunk. Miután egy ideig magunkra erőltetjük ezt, a szokás elhatalmasodik rajtunk. A mosolygás is szokás. Időnként hallhatjuk egyesektől, hogy nem szeretik az őszintétlen mosolyt. Ami engem illet, inkább nézem az őszintétlen mosolyt, mint az őszintén fancsali ábrázatot. Szerencsére mihelyt néhány akármilyen mosolyt kicsikarunk magunkból, és rákapunk a szokásra, mosolyunk többé nem mesterkélt. Emlékszünk, mit mondott William James az éneklésről? Ugyanez érvényes a mosolyra is. Az ember nem azért mosolyog, mert boldog, hanem azért boldog, mert mosolyog. További fontos ok a mosolyra az, hogy az emberek visszatükrözik az arckifejezésünket. Mosolyogjunk, és visszamosolyognak. Vágjunk morcos képet, és ők is morcos képet vágnak. Amint fölfe-

dezzük a mosolygás előnyeit, tüstént elsajátítjuk ezt a jó szokást. A folyamat közben mosolyunk egészen természetessé válik, mert belső érzésünk külső kifejeződése lesz. Járulékos előnyként fölfedezzük azt is, hogy a mosoly olyan görbület, amely sok mindent egyenesbe hoz. Az optimizmus, a házastársunk iránti figyelem vagy a templomba járás ugyancsak jó szokás. Érdekes igazság a jó szokásokkal kapcsolatban, hogy mindegyiknek van egy társa. Sajátítsunk el bármely jó szokást, és ráadásként automatikusan megkapunk egy másikat. A takarékoskodás például fokozza létbiztonságunkat, ami növeli önbizalmunkat, ezáltal megkönnyíti, hogy felengedjünk, és barátságosan viselkedjünk. Kezdetben talán mindezen jó szokásokért meg kell dolgoznunk, de olyan drámai hatást gyakorolnak ránk és környezetünkre, hogy hamarosan már nem kell izzadnunk értük. A jó szokások dolgoznak majd miértünk, és ebből születik a siker meg a boldogság. Bizony, a szokások vagy fölemelnek, vagy letepernek. A jó szokásokat nehéz elsajátítani, de könnyű együttélni velük. A rossz szokásokat könnyű elsajátítani, de nehéz együttélni velük. Valójában - mint minden jó dolog az életben - ez is elhatározás kérdése. Határozhatunk a boldogság, egészség, kedvesség, udvariasság, siker mellett. Határozunk, amikor szokásokat választunk. Miután kialakítottuk szokásainkat, azok alakítanak bennünket. Jogos a megállapítás, miszerint a nap nap után egymásra halmozott szokások tégláiból építjük jellemünket. Egy-egy tégla apróságnak tűnhet, de mire észbe kapunk, már áll is a ház, amelyben élünk. Valaki megjegyezte, hogy a siker és a boldogság nem végállomás, hanem maga az utazás. Az élet izgalmas dolog, és a csúcsra vezető út minden egyes lépéssel még izgalmasabbá válik. Egyetemes igazság, hogy minél közelebb jutunk célkitűzésünkhöz, annál inkább "megszimatoljuk" a célvonalat, és fokozzuk az iramot. Hiszem és remélem, hogy olvasóim már igencsak érzik ezt az izgalmat, miközben a csúcsra vezető lépcsőre tekintenek, és a negyedik fokon látják magukat. Feljutottunk tehát a negyedik lépcsőre, mind közelebb kerül a holnap igazgatósági szintjének üvegajtaja meg a sok-sok jutalom, amelyet tartogat. Büszke vagyok arra, hogy elértünk idáig. Még büszkébbé tesz a tény, hogy folytatjuk a fölfelé kapaszkodást. Hadd emlékeztessek azonban mindenkit arra, hogy továbbra is használja az indítólapokat, kötelezze el magát mindinkább a kiválóság mellett. Nos, azt hiszem, ideje egy kis lelkesedést mutatnunk, úgyhogy a lépcsős ábrán firkantsuk jó nagy betűkkel a bennünket jelképező emberke mellé: "JUHÉJ!" Ugyan már, mit habozunk, hiszen a saját könyvünk. HOLNAP Hozzáállásunk, nem pedig képességeink határozzák meg, milyen magasra jutunk. Ráadásfejezet AZ ÖNTUDATLAN ELME Az álomalkalmazott Tegyük fel - csak a példa kedvéért -, hogy munkaadóként egyetlen személyt foglalkoztatunk. Miféle munkaerőt szeretnénk? Ha katalógusból választhatnánk ki, milyen tulajdonságokat kívánnánk tőle? Legyen százszázalékosan megbízható, talpig becsületes, aki mindig a munkájával törődik, készségesen végrehajtja az utasításokat, éles eszű, rendkívül tehetséges, lefegyverzően kedves, kellemes jelenség, és élethossziglani szerződéssel boldogan dolgozik pusztán szállásért és ellátásért? Hát ez eszményi alkalmazott, nem? Hogy bánnánk egy ilyen munkavállalóval? Borzasztóan fontos, mit válaszolunk, mert ennek az eszményi alkalmazottnak a teljesítménye teljes mértékben a bánásmódtól függ. Ha udvariasak és figyelmesek vagyunk vele, sokáig és keményen dolgozik. Ha gorombák és figyelmetlenek vagyunk, akkor csökönyössé és lázongóvá válik. Dicsérjük, hangoztassuk, milyen remek munkaerő, és ragyogó teljesítményt nyújt. Nevezzük lustának, fafejűnek vagy felelőtlennek, akkor zúgolódni fog, annyira fölzaklatja magát, hogy mindent összezagyvál. Mondjuk neki, hogy szeretjük, becsüljük, erre egész éjjel fönnmarad, hogy a problémáinkat megoldja. Kössünk bele, mondjuk, hogy nem szeretjük, ettől annyira nekikeseredik, hogy a munkanapot sem dolgozza végig. Mindent tekintetbe véve, ha ilyen munkavállaló kopogtatna be hozzánk állást keresve, vajon alkalmaznánk? Ugye, milyen bugyuta kérdés? Miután hozzánk szegődik, miként bánnánk vele? Ugye, nem kétséges a válasz? Jaj, majdnem elfelejtettem - ezt az "álomalkalmazottat" könnyen befolyásolhatja a környezete. Ha negatív gondolkodó "hulladéklerakók" veszik körül, ő is olyanná válik, és nem lesz sok élvezet a társaságában, meg a munkája sem sokat ér. De vegyük csak körül egy rakás pozitív gondolkodóval, pozitív beszélővel és pozitív cselekvővel, akkor egészen elképesztő dolgokat produkál - és pompás társaság válik belőle. Fogadok, máris elhatároztuk, hogy pozitív emberekkel, pozitív környezettel vesszük körül ezt az álomalkalmazottat. Nyilván azt tervezzük, rendkívül kedvesen, barátságosan bánunk vele, súlyt helyezünk arra, hogy észrevegyünk minden jót, amit csinál, megdicsérjük érte, és akkor majd még többet tesz. Nem kétséges, hogy mindent kigondolunk, eltervezünk, megszervezünk, egy kicsit talán még ravaszkodunk is, hogy maximális termelékenységet érjünk el. Rengeteget nyerhetünk és az égvilágon semmit sem veszíthetünk azzal, ha végtelenül kedvesen bánunk ezzel a szuper jó alkalmazottal. Nyilván okosan élnénk a lehetőséggel. Nyilván - és biztosra veszem, hogy pontosan ezt terveznénk. Rendkívül valószínű azonban, hogy inkább visszaélnénk a helyzettel, kihasználnánk az álomalkalmazottat, mostohán bánnánk vele. Arra a nyomorúságra alapozom ezt, amely milliók életének kísérője. A legtöbb ember mostohán bánik az alkalmazottal vagy szolgával, aki nem más, mint a saját tudatalattink. Ez a hihetetlen alkalmazott vagy "szolga"pontosan olyan teljesítményt nyújt, mint az általam leírt álomalkalmazott. Tegyük a szívünkre a kezünket: hogyan bántunk mostanáig ezzel a becses alkalmazottal, tudatalattinkkal, amely pontosan azt teszi, amit parancsolunk neki, tekintet nélkül arra, hogy az utasítás pozitív vagy negatív? Azt hozza elénk, amit akarunk vagy amit nem akarunk - mindig a tőlünk kapott utasítás szerint.

Most vessünk egy pillantást tudat alatti elménkre - nézzük meg, mi történik, ha használjuk -, és tanuljuk meg, miként tehetjük tudatos és rendszeres erőfeszítéssel jobb, termelékenyebb alkalmazottá vagy szolgává. Elöljáróban három különböző területről találomra kiválasztott példákkal és analógiákkal igyekszem gyors betekintést engedni e fantasztikus szolga erejébe és sokoldalúságába. A tudat alatti elme Charles Dennis Jones tagbaszakadt néger volt, valójában körülbelül száznyolcvan magas, de akik látták a következő esetet, azok szerint óriás. Egy teherautó leszaladt az útról, és iszonyatos erővel egy fának ütközött. A motor a vezetőfülkébe nyomódott, a sofőr teste a lelapult tető alá szorult, a lába pedig beakadt a kuplung és a fékpedál közé. Az ajtók behorpadtak, és teljesen deformálódtak. Kihívták az autómentőket, akik mindent elkövettek, hogy kinyissák a vezetőfülkét és kiszabadítsák a sofőrt. A roncs azonban annyira eltorzult, hogy a tapasztalt szakemberek hiába küszködtek, az ajtók minden próbálkozásnak ellenálltak. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy tűz ütött ki az utastérben. Az aggodalom páni félelembe váltott, mert nyilvánvaló volt, hogy mire a tűzoltók a helyszínre érnek, a gépkocsivezető halálát leli a lángokban. Annak ellenére, hogy az autómentők nem bírtak az ajtóval, Charles Dennis Jones úgy döntött, megnézi, mit tehet. Nekifeszült az ajtónak, és húzni kezdte. Az ajtó lassan, vonakodva, de engedett. Jones izmai úgy kidagadtak a karján az erőlködéstől, hogy az ingujja szó szerint cafatokra szakadt. Végül kinyílt az ajtó, Jones benyúlt, puszta kézzel félrehajlította az útból a pedálokat, kiszabadította a szerencsétlenül járt ember lábát, a tenyerével eloltotta a tüzet, aztán bemászott a súlyosan sérült vezetőhöz. A padlóra guggolt, a hátát nekitámasztotta a vezetőfülke tetejének, és irtózatos erővel felnyomta a fémlemezt. így a vezető szabaddá vált, és az addig tétlenül szemlélődök ki tudták húzni, hogy biztonságba helyezzék. Ekkor Charles Dennis Jones feltűnés nélkül, sietve távozott. Később, amikor megkeresték, valaki azt kérdezte tőle, miért és hogyan tudott ilyen herkulesi tettet véghez vinni. Egyszerűen ennyit válaszolt: "Utálom a tüzet." Oka volt rá. Néhány hónappal azelőtt tehetetlenül kellett végignéznie, hogy a kishúga halálra égett. Egy másik alkalommal egy harminchét éves nő fölemelt egy több mint másfél tonnás autót, hogy a kisfiát kiszabadíthassák alóla. Gondolkodás, habozás nélkül cselekedett. Oka volt rá. Bizonyára előfordult már velünk, hogy vezettük a kocsinkat az utcán, nem gondoltunk semmi különösre. Aztán hirtelen az elménkbe villant valami, és felkiáltottunk: "Megvan! Ez az! Ejnye, hogyhogy előbb nem jutott eszembe?" Ebben a pillanatban jöttünk rá egy probléma megoldására, amellyel már napok óta birkóztunk, és most örömünkben majd kiugrottunk a bőrünkből. Érdekes, de Charles Dennis Jones meg a harminchét éves asszony ugyanazt művelték, amit az előbbi esetben mi. Mindannyian tudat alatti elménk tudását, erejét és hatalmát használtuk fel. Az ember régóta álmodik arról, hogy felszabadítsa és rendszeres munkára fogja tudatalattija hihetetlen képességeit. Századokon át csak alkalmanként, véletlenszerűen férhetett hozzá ehhez a hatalmas erőhöz. A legutóbbi időkig nem sokat tudtunk erről a rejtélyes értelemről, amelyet tudatalattinak nevezünk. Közelítsük meg a laikus szemszögéből, és nézzük meg, miként működik, hogyan viszonyul a tudatos elméhez. Ezután mutatok néhány lépést, amely lehetővé teszi, hogy sokat feltárjunk ebből a hallatlan erőforrásból. A tudatos elme agyunk logikus, gondolkodó, oksági összefüggéseket kereső része. Képes befogadni vagy elutasítani, amit felkínálnak neki. Általánosságban azt mondhatjuk, amit tanulunk, azt tudatosan tanuljuk meg, de ha jól el akarjuk sajátítani, akkor át kell helyeznünk a tudatos énből a tudattalanba. A tudatalatti tökéletes memóriával rendelkezik. Bármit látunk, hallunk, szaglunk, ízlelünk, tapintunk vagy akár gondolunk, az tartósan rögzül tudat alatti elménkben. A tudatalatti éjjel-nappal, hétfőtől vasárnapig az év 365 napján át éber és válaszra kész. Kérdés nélkül elfogadja, amit mondanak neki, nem elemezget, nem utasít vissza semmi információt. Elfogadja az utasítást, és olyan biztosan kitölti a képzeletbeli munkalapot, ahogy az írógép billentyűjének megütésére papírra kerül a megfelelő betű. A tudat alatti elme energiája és befogadóképessége is korlátlan, minden belétáplált értesülést elraktároz. Hipnózis és tudatalatti A hipnózis, amely elsősorban a tudat alatti elmével foglalkozik, a legtöbb ember számára rejtély. Vagy hisznek benne, vagy nem - attól függően, amit akár helyesen, akár tévesen tudnak róla -, de a legtöbben nem nagyon értik. Tulajdonképpen egész életünkben egyik érdeklődésből a másikba hipnotizáljuk magunkat. Csakugyan sajnálatos, hogy a legtöbben azoknak a dolgoknak a megszerzésére hipnotizálják magukat, amelyeket nem akarnak, nem pedig azokéra, amelyeket akarnak. A hipnotizőr célja az, hogy segítsen ellazulnunk, koncentrálnunk és felhasználnunk saját tudat alatti elménket. A hipnózis nem olyan játék, amelyet egy barátunkkal vagy olyasvalakivel űzünk, aki gyorstalpaló tanfolyamon tanulta. Nem okvetlenül igaz, hogy hipnózis alatt semmi becstelent vagy erkölcstelent nem művelhetünk. Már csak ez is indokolja, hogy nagyon körültekintően járjunk el, és csak különlegesen képzett szakembernek engedjük meg, hogy hipnotizáljon bennünket. A hipnotizálás meglehetősen egyszerű eljárás, de a hipnotikus transzállapotból visszahozni valakit már korántsem olyan egyszerű. Ha egy képzetlen vagy tapasztalatlan, műkedvelő hipnotizőr pánikba esik, miközben mi "lemerültünk", az nagyon súlyos következményekkel járhat. A hipnózis utáni szuggesztió hatalma jól ismert. Az amatőr hipnotizőr, aki azt ígéri, hogy kikúrálja vagy megoldja súly-, dohányzási, alkohol-, szexuális stb. problémánkat, esetleg meg is teszi ezt - és olyan egyéb problémákat hagyhat hátra, amelyek talán még súlyosabbak. Egy szó, mint száz, a szakember által megfelelően alkalmazott hipnózis jó dolog, avatatlan kézben viszont veszedelmessé válhat. Némelyik fogász például egészen sikeresen alkalmazza a hipnózist,

az orvosok kisebb műtétekhez is használják. A hipnózisnak határozottan megvan a helye, de nem játék, és nem amatőröknek való. Erő és önbizalom hipnózissal Egy főiskolai hallgató elé újságot tettek, amelyen három bekezdést bekarikáztak, és azt az utasítást adták, hogy azokat tanulja meg kívülről. Addig összpontosított a feladatra, amíg úgy nem érezte, hogy elkészült. Szinte szóról szóra fel tudta idézni a bekezdéseket, csak egy vagy két helyen tévesztett. A pszichológus ekkor megkérdezte, mi mást jegyzett meg az újságlapról. A diák mosolyogva felelte: "Semmi mást, mert a három bekezdésre koncentráltam." A pszichológus hipnotizálta a fiatalembert, és elképesztő dolog történt. A kísérleti alany nemcsak a három bekezdést tudta fölmondani, hanem az oldal többi részéből is jó sokat. Az újságból fölszedett információ közvetlenül a tudatalattijába táplálódott, amelynek tökéletes a memóriája. Ha a látásunk normális, akkor ez nem túl meglepő, mivel jobbra és balra lévő tárgyakat éppúgy érzékelünk, mint az egyenesen előttünk elhelyezkedőket. Ha nem így volna, ön- és közveszélyesek lennénk, amikor az utcán járunk, kerékpározunk vagy gépkocsit vezetünk. Mint fentebb megállapítottuk, a legtöbb ember negatív képekre és azoknak a dolgoknak a megszerzésére hipnotizálja magát, amelyeket nem akar. Szerencsére mi nem a "legtöbb ember" vagyunk, és ennek az információnak a segítségével, hozzávéve a forgalomban lévő könyveket és oktatókazettákat, olyan dolgokra "hipnotizálhatjuk" magunkat, amelyek jók, tiszták, pozitívak és hatékonyak. Röviden, "belehipnotizálhatjuk" magunkat meglévő erőnk, tehetségünk és tájékozottságunk felhasználásába. Ez pedig képessé tesz bennünket, hogy elérjük, amit akarunk. Mint minden más, ez is komoly erőfeszítést igényel a részünkről, de csak azt ismételhetem, amit korábban is mondottam. A jól végzett munka jutalma oly nagy, hogy minden olvasó elfogadja majd vélekedésemet, miszerint nem "megfizetjük", hanem "élvezzük az árat". Rend az asztalon Talán nincs olyan olvasó, aki egy irodába lépve, ne látott volna papírokkal borított íróasztalt, teli a tegnapi újságtól és mai sürgős levelektől kezdve a tavalyi adóelszámoláson át a jövő havi költségvetési előirányzatig mindenfélével. Az asztal mögött ülő fölnézett, és ketten egyszerre jegyezték meg: "Meglátszik, ha valaki elfoglalt..." Az is meglátszik, mennyit keres az íróasztal gazdája. Ha halomban állnak a papírok, az illető jövedelme szinte bizonyosan kevesebb, mint évi húszezer dollár. Akadnak említésre méltó kivételek, például írók, üzletkötők, értékesítési vezetők és vállalkozók, akik a munkájukhoz szükséges fejtörést és tervezést nem az asztalnál végzik. Az üres asztal sem feltétlenül jelent magas jövedelmet, az évi ötvenezer dollárnál többet keresők elsöprő többségének tiszta az íróasztala. Elárulom, miért. Sokszor úgy ülünk a rendetlen íróasztalnál, hogy többfélét csinálunk. Épp az egyik dologgal foglalatoskodunk, amikor - minden nyilvánvaló ok nélkül - belekapunk egy másikba, és azon kezdünk dolgozni. Szemünkbe ötlik az a másik irat, és önkéntelenül érte nyúlunk. Ahelyett, hogy teljes erővel az adott problémára összpontosítanánk, több területre aprózzuk szét figyelmünket. Tucatnyi különböző problémával foglalkozunk - és egyikre sem koncentrálunk igazán. Nos, a hipnózis valójában az a képesség, hogy egy konkrét tárgyra összpontosítsunk. Takarítsunk el tehát mindent az íróasztalunkról, távolítsuk el a látókörünkből. Mivel egyszerre csak egy dolgot lehet csinálni, helyezzük feladatainkat egyenként az íróasztalunkra. Azonnal három dolog történik. Először, abban a pillanatban, hogy az asztal kiürül, jobban érezzük magunkat. Másodszor, nemcsak jobb munkát tudunk végezni, de jóval gyorsabban elkészülünk vele. Harmadszor, mindent megtalálunk akkor, amikor szükségünk van rá, ami óriási időmegtakarítást jelent. Amikor este fölállunk az íróasztaltól, a befejezett napi munkát hagyjuk ott. Érezzük, hogy elvégeztünk valamit - befejeztük a vállalkozást, nem pedig abbahagytuk. Nem mindegy. Amikor másnap leülünk, érezzük, hogy valami újba kezdünk, nem pedig a régihez térünk vissza. Ha befejezzük és lefűzzük vagy továbbítjuk a munkánkat, nem pedig vég nélkül ide-oda rakosgatjuk, akkor több és jobb munkát tudunk végezni. Megkönnyebbülünk attól, hogy nincs elmaradásunk, állandóan lépést tartunk teendőinkkel. Jó érzés, hogy többet végzünk, többé válunk. Ez önmagában is jutalom. Figyelmeztetés Mivel a tudat alatti elme kérdezés nélkül elfogadja, amit "belétáplálunk", sok kár érhet bennünket, ha elménket mindenre nyitva hagyjuk. Például a manapság a rádióban hallható zeneszámok egy része kábítószer-fogyasztásra, szabad szerelemre, házasságon kívüli együttélésre csábít, arra, hogy másokra való tekintet nélkül azt csináljuk, ami jólesik. Ha ez a fajta szemét ritmikus lüktetéssel alátámasztva nyitott elménkbe tódul, az katasztrofális következményekkel járhat. Tragikus példája ennek a Manson-ügy. Charles Mansont egy beatszám indította Sharon Tate és más ártatlan emberek szadista legyilkolására. Ez is ok arra, hogy senki ne aludjon el a bekapcsolt rádió mellett. Pihenni sem tudunk rendesen, és szó szerint nyitva hagyjuk az elménket, hogy az éteren át sugárzott legvadabb eszmék is szabadon garázdálkodhassanak benne. Részben ennek tulajdonítható egyesek kiszámíthatatlan viselkedése, ez magyarázza, miért kéne némely "nyitott" elméket egy időre "tatarozás miatt zárva" tartani. Mindaz, amit most a hipnózisról, a rádió melletti elalvásról stb. mondok, a józan paraszti észen alapul. A józan ész azt diktálja, hogy elménket csakis képzett és arra hivatott szakemberre bölcs dolog bízni, olyanra, aki ért a pszichológiai tanácsadáshoz vagy a személyiségfejlesztéshez. Használjuk tudatalattinkat! Mivel tudat alatti elménk sohasem alszik, tudatos elménk pihenése alatt további tanulási és motivációs időhöz jutunk. Hadd osszam meg olvasóimmal egy egyszerű, személyes tapasztalatomat, amely a tudat alatti elme felhasználását szemlélteti. Egyik kislányunk ágybavizelős volt, ez aggasztott bennünket, ezért élénken érdeklődtünk az "alva tanulás" és a tudat alatti elme iránt. Elhatároztuk, hogy kipróbálunk egy kísérletet. Miután a kicsi elaludt, egyikünk az ágya mellé térdelt, és azt duruzsolta neki: "Aranyos kislány vagy, és nagyon szeretünk téged. Mindenki szeret, mert olyan kedves, derűs és vidám vagy. Azért szeretünk, mert csak meleg, száraz ágyban alszol. Mindig meleg, száraz ágyban alszol. Ha ki kéne menned a fürdőszobába, időben fölébredsz majd." Ügyeltünk arra, hogy sohase használjuk a "ne pisilj be!" kifeje-

zést. Ilyen helyzetben tilos negatív utasítást adni. Mindig pozitívan kell fogalmazni. Ugyanezt erősítettük meg nappal is, amikor kislányunk hallótávolságban volt. Mintegy mellékesen megjegyeztük, mennyire boldogok és elégedettek vagyunk, hogy ilyen szépen cseperedik, mennyire büszkék vagyunk rá és így tovább. Ez a tudatos elmén keresztüli pozitív megerősítése volt annak a pozitív utasításnak, amelyet közvetlenül a tudatalattijába kapott. Az eredmények magukért beszélnek. Röpke tíz nap alatt megszűnt az ágybavizelés, és kislányunk egész további gyermekkorában egy vagy két "baleset" fordult elő. Könnyű lépések A tudat alatti elme tervszerű felhasználása izgalmas lehetőség, és előnyei szinte korlátlanok. Hat lépés vagy előfeltétel szükséges ahhoz, hogy naponta élhessünk ezzel a lehetőséggel. Először, tudnunk kell, hogy mindaz, amit valaha láttunk, hallottunk, szagoltunk, ízleltünk, tapintottunk vagy gondoltunk, tartósan rögződött bennünk. Bekerült a számítógép memóriájába, felhasználásra vár. Ez a mi számítógépünk képes egymástól időben akár sok évvel elszigetelt adatokat fölvenni, majd azokat bámulatos módon egymáshoz kötni. Megoldást találhatunk problémákra, választ kérdésekre, ami különösen az első néhány alkalommal megdöbbenthet bennünket. Másodszor, tudnunk kell, hogy a tudat alatti elme nem nyomásra, hanem serkentő ingerekre válaszol. Nem követelhetünk választ egy bizonyos időben. Ezt hiába várjuk. További aktivitásra serkenthetjük tudatalattinkat azzal, ha kazettára vett oktató vagy motivációs anyagot hallgatunk. Minél erőteljesebben és lelkesebben adagoljuk elménkbe az új anyagot, annál használhatóbb. A legjobb az, hogy minél több új anyagot közlünk, annál használhatóbbá válik a már meglévő információ. Harmadszor, észben kell tartanunk, hogy nem csaphatjuk be, nem vezethetjük félre tudat alatti elménket. Ha rossz gondolatokat vagy információkat juttatunk bele, tudatalattink válaszolni fog. Ezért olyan fontos, hogy gondosan válogassuk meg a könyveket, amelyeket elolvasunk, a társaságot, amelyben forgolódunk, de még a mozifilmeket és tévéműsorokat is, amelyeket megnézünk. Ha negatív anyagot juttatunk be, negatív visszacsatolásra számíthatunk. A számítógépesek azt mondják, ami bement, az jön ki. Ezért kifogásolom a televízióadások nagy részét. Ha a képernyőn látott hős vagy hősnő bajba jut, hajiunk arra, hogy azonosuljunk vele. Gyakran magunk is ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, amelyeket nap nap után látunk, ahogy mások is. Érdekes például, hogy az orvostanhallgatók közel kétharmada ismeri fel önmagán az éppen tanult betegségek tüneteit. A pszichológiában azonosulásnak nevezik ezt. Negyedszer, téves tanács, hogy ne vigyük magunkkal gondjainkat az ágyba, ugyanis ez az a hely, ahol sok problémánk megoldódik. Mégpedig a következőképpen. Amikor este lefekszünk, lazuljunk el, helyezzük magunkat tökéletes nyugalomba, azután éljük újra át a nap kellemes élményeit, és tegyünk félre minden kellemetlent. Ahogy ott fekszünk, maradjunk csöndben, és gondoljunk arra, hogy ez a némaság erőt hordoz. Ha azzal az előnynyel is rendelkezünk, hogy hiszünk a mindenható Istenben, az egész lépést leegyszerűsíthetjük a következők elmondására: "Uram, tudom, hogy nálad a válasz, ezért hozzád küldöm a kérdést. Immár a te kezedben van, és én türelmesen várom a megoldást, amelyet adsz." Ezt hívják hitnek, ez a reakciónk Isten képességére. George Washington a Valley Forge-i táborban egy ilyen csöndes pillanatban talált erőt, hogy a szabadságba vezesse Amerikát. Krisztus a Getsemánéi kertben egy másik csöndes pillanatban talált erőt, hogy elviselje a szörnyű megpróbáltatásokat. Ahogy ott fekszünk, figyeljünk mindazokra az áldásokra, amelyekben részünk van. Csöndes önbizalom tölt majd el bennünket, ahogy a szavakra figyelünk, és az erőt keressük, amely képessé tesz, hogy boldoguljunk és sikert arassunk az életben. Ez az eljárás lehetővé teszi, hogy egészen mélyen elaludjunk. Szinte teljes biztonságérzet alakul ki bennünk, negativizmusnak nyoma sincs, így kreatív vagy tudat alatti elménk szabadon "végezheti a dolgát". Ahogy dr. Schuller mondja, ez a nyugalom kreativitást gerjeszt. Ötödször, várjunk pozitív előnyöket és pozitív válaszokat minden kérdésünkre. Ne feledjük, akik jó dolgokra számítanak, azokkal jó dolgok történnek. Miután jó, hatékony gondolatokat tápláltunk tudat alatti elménkbe, adjuk a következő instrukciót: "Tudom, hogy megvan a válaszod a kérdésre, és tudom, hogy akkor felelsz majd, amikor közölni akarod velem, tehát teljes bizalommal, türelmesen várok." Hatodszor, tartsunk az ágyunk mellett papírt, ceruzát vagy még jobb, ha egy kazettás magnót. Tudat alatti elménk sokszor olyan fürgén működik, hogy az éjszaka közepén egy pompás ötlettel vagy egy probléma megoldásával ébredünk fel. Bármennyire éberek vagyunk is, amikor az ötlet vagy megoldás fölmerül bennünk, valószínű, hogy másnap már nem emlékszünk rá. Ha papírra vagy szalagra rögzítjük, visszatérhetünk a mély, pihentető alváshoz, mert tudjuk, hogy amikor fölébredünk, az információ azonnal rendelkezésünkre áll majd. Ezért OKVETLENÜL legyen az ágyunknál azonnal használható papír és írószer vagy egy kazettás magnó. Elvégre jó okkal ébredtünk fel, ne rontsuk el azzal, hogy még öt percig aludni próbálunk. Ha azután esetleg nehezen alszunk el újra, nyugodtan hunyjuk le a szemünket, és magunkban mondjuk ezt: "Köszönöm, köszönöm, köszönöm az egészséget, jólétet, boldogságot és békét!" Azután ismételgessük az egészség, jólét, boldogság és béke szavakat. Miközben ezeket a lépéseket követjük, elámulhatunk, milyen gyorsan választ kapunk kérdéseinkre. Éppilyen fontos az is, hogy az eredményekkel együtt önbizalmunk is gyarapszik. Ez újabb eredményeket szül, azok még több önbizalmat adnak, és így tovább a végtelenségig. Hatodik rész: MUNKA CÉL I. MAGUNKÉVÁ TESSZÜK A GONDOLATOT, HOGY SEMMIT SEM ADNAK INGYEN.

II. TISZTÁZZUK AZ ÁR MEGFIZETÉSE ÉS ÉLVEZETE KÖZÖTTI KÜLÖNBSÉGET. III. MEGISMERÜNK EGY MUNKÁNKHOZ VALÓ ÚJFAJTA HOZZÁÁLLÁST. IV. ELMAGYARÁZZUK, MIÉRT KELL ADNUNK VALAMIT AZ ÉLETBEN, MIELŐTT ELVEHETNÉNK VALAMIT Első fejezet. A JÓ MUNKA JUTALMA Semmi sincs ingyen Réges-régen egy bölcs öreg király összehívta a bölcseket, és ezt a megbízást adta nekik: - Gyűjtsétek egybe nekem az évezredek bölcsességét, és foglaljátok könyvbe, hogy hátrahagyhassuk az utókornak! A bölcsek távoztak, és hosszú ideig munkálkodtak. Végül tizenkét kötettel tértek vissza, és fennhangon kijelentették, hogy ez már csakugyan az évezredek bölcsessége. A király ránézett a tizenkét kötetre, és így szólt: -Urak, biztosra veszem, hogy ez az évezredek bölcsessége, és magában foglalja a tudást, amelyet az emberiségre hagyhatunk, ámde olyan terjedelmes, hogy attól félek, az emberek nem fogják elolvasni. Sűrítsétek össze! A bölcsek megint sokáig szorgoskodtak, majd egyetlen kötettel tértek vissza. A király azonban tudta, hogy ez is túl vaskos, és azt parancsolta, rövidítsék le. A bölcsek a kötetet egy fejezetre, azután egy oldalra, majd egy bekezdésre, végül egy mondatra tömörítették. Amikor a bölcs öreg király megpillantotta a mondatot, földerült az arca. - Urak, ez valóban az évezredek bölcsessége, és mihelyt mindenütt mindenki megismeri ezt az igazságot, legtöbb gondunk-bajunk megoldódik majd. A mondat csupán ennyi volt: "Semmit sem adnak ingyen." És valóban semmit sem. Furcsa - vagy inkább képmutató - dolog, hogy felelősségteljes emberek egyetértenek a "Semmit sem adnak ingyen" felfogásával, mégis sokszor a törvényesített szerencsejátékra, lóversenyre, agárversenyre és lottóra szavaznak. Nem csoda, ha az ifjabb nemzedék nem érti, mit is hisz valójában apu és anyu. Egy bölcs megállapította, hogy a siker családjában a munka az apa és a tisztesség az anya. Ha jól megértjük magunkat a "szülőkkel", a család többi tagjával sem lesz gondunk. A munka minden üzlet alapja, minden gazdagság forrása és a lángész szülője. A munka többet segít az ifjúnak, mint a saját szülei, legyenek bár mégoly gazdagok. Jelen van a legszerényebb megtakarításban, megteremti minden vagyon alapját. Ez a só, amely ízt ad az életnek, de szeretni kell, hogy kifejthesse legnagyobb áldását és elérhesse legvégső célját. Ha szeretik, édessé, céltudatossá és gyümölcsözővé teszi az életet. (Ismeretlen szerző) Betonfejek Mindenkit arra biztatok, hogy tartsa nyitottan az elméjét, miközben a munka jelentőségét boncolgatjuk. Mint valószínűleg tudjuk, egyes emberek elméje olyan, akár a beton - minden összekeverve és végleg megkötve. Pedig tudjuk, hogy az elme olyan, mint az ejtőernyő, csak akkor működik, ha kinyílik. Azt is tudjuk, hogy egy üzenetet egy pillanat alatt elküldhetünk a világ másik felére, ugyanakkor gyakran évekbe telik, míg áthatol az agyunkat körülvevő koponya fél centiméteres falán. Sokszor látok őszintén motivált embereket olyan elméletért lelkesedni, amely többet ígér nekik az élet színpadán. Éberen figyelnek a szépségre, boldogságra, örömökre és előnyökre, amelyek együttjárnak a helyes lelki hozzáállással, az egészséges énképpel, a célok kitűzésével és az elmélet összes pozitív vonatkozásával. Sajnos sokszor az elvek gyakorlati alkalmazása mégis elmarad. Szeretném hangsúlyozni a tényt, hogy a világ legpraktikusabb, leggyönyörűbb, leghasználhatóbb elmélete sem használ - ha nem dolgozunk vele. Sajnálatosan sokan csak addig keresnek munkát, amíg állást nem találnak. Olyanok, mint az egyszeri ember, akit megkérdeztek, mióta dolgozik a vállalatnál, mire azt felelte: "Hát amióta megfenyegettek, hogy elbocsátanak." Egy cégtulajdonost megkérdeztek, hányan dolgoznak neki. Válasza így hangzott: "Nagyjából az embereim fele." Elképesztően sokan vannak, akik munkára jelentkeznek, de aztán kerülik, mint a pestist! A munka szinte csodagyógyszer A bölcs öreg király fején találta a szöget. Amikor az emberek megtanulják, hogy ha helyet akarnak maguknak az életben, akkor egy-két vízhólyagra számíthatnak, sok minden megoldódik. A munka az az ár, amelyet a siker felé vezető úton élvezhetünk. Ha nem akarjuk elveszíteni az ingünket, az a legbiztosabb, ha felgyűrjük az ujját. A csónakot azok viszik előre, akik nekiveselkednek, és húzzák az evezőt, nem pedig azok, akik csak ülnek a babérjaikon. Nem számít, milyen sima és kényelmes a menet, mindig akadnak, akik elmaradoznak. Ugyanígy az is igaz, hogy bármilyen nehéz is az előrehaladás, mindig lesznek, akik az élre törnek. A régi mondás szerint: "Amikor az iram kemény, a kemények nekiiramodnak." Az egyik nagy amerikai gumigyár igazgatótanácsának elnöke kijelentette, hogy a munkát élvezni kell. Will Rogers megjegyezte: "A sikerhez tudnunk kell, mit csinálunk, szeretnünk kell és hinnünk kell benne." H. M. Greenberg pszichológiai értékelése szerint több mint 180 000 ember közel 80%-a minden nap vonakodva megy munkába. Egyszerűen nem szeretik, amit csinálnak. Ez tragikus. Nem csoda, ha léteznek másodosztályú teljesítmények és harmadosztályú áruk. Gyakran megdöbbent azon emberek száma, akik teljesen negatív módon válaszolnak a munkájukkal kapcsolatos kérdésekre. Érdeklődjünk, hogy vannak, és efféléket válaszolnak: "Hétfőhöz képest nem is olyan rosszul" vagy "Remekül, elvégre itt a péntek". Sajnálatos tény, hogy a munkaórák közel 80%-át arra használják az emberek, hogy a munkaidő végét lessék.

Nemrégiben Las Vegasban adtam elő, ott hallottam, hogy az egyik kaszinó akkora, hogy két futball-pálya is elférne benne. A hatalmas teremben berendezések százai működnek, hogy a vendéget megszabadítsák a pénzétől. Ebben a kaszinóban egyetlen órát sem találni, miként Las Vegas többi szerencsejátékra szolgáló létesítményében sem. Egyetlenegyet sem. A magyarázat kézenfekvő. Az emberek sokféle okból játszanak ezeken a helyeken, de az biztos, hogy élvezik. Annyira belemerülnek a játékba, hogy teljesen megfeledkeznek az idő múlásáról. A kaszinótulajdonosok nyilvánvalóan nem akarják órákkal emlékeztetni őket a rohanó időre. Így aztán az emberek órákon át játszanak. Egyes esetekben addig, míg mindenüket el nem veszítik, vagy szó szerint el nem alszanak a játékasztal mellett. Meggyőződésem, hogy ha a szerencsejátékosok ilyen önfeledten dolgoznának, akkor megszerezhetnék az anyagi javakat és azt a pszichológiai kielégülést, amelyet a játékasztalnál soha. A munka is hozzáállás Amikor beléptem az üzleti világba, gyakran hallottam szónokokat, akik a csúcsra való följutáshoz szükséges hatalmas áldozatokat taglalták. Később, miután magam is szónok lettem, gyakran ismételgettem ezeket a véleményeket. Ám az évek múltán ráeszméltem, hogy a legtöbben, akik a csúcs felé tartanak, nem "megfizetik az árat". Azért dolgoznak szorgalmasan, mert igazán élvezik a pályájukat és az azzal együttjáró munkát. A legjobbakra minden területen érvényes, hogy nekiveselkednek, beleássák magukat a munkába, és a siker azért nem marad el, mert szeretik, amit csinálnak. Önszántukból töltik azokat az órákat munkával. Van állásuk, de ami ennél fontosabb, számukra az állás nem álldogálást jelent. Röviden, fantasztikus a hozzáállásuk, és ez gyakran a legmegerőltetőbb munkát is örömtelivé változtatja. Többek között ezért hangsúlyozom a helyes lelki hozzáállás fontosságát. Néhány éve, amikor előadó körutat tettem Ausztráliában, megismerkedtem egy John Nevin nevű fiatalemberrel, aki helyes lelki hozzáállással végezte a munkáját. Imádta az életet, a családját és a munkáját. Szívvel-lélekkel dolgozott, ami elkerülhetetlenül gyors előrehaladást eredményezett. Tizennégy éve részmunkaidősként kezdte a hálózatos értékesítést akkor még főállásban tejet hordott ki -, és eljutott a Field Enterprises ausztráliai ügyvezető igazgatói posztjáig. Nemrégiben ő lett a második nem amerikai, akit beválasztottak a Field Enterprises igazgatótanácsába. Elérte az anyagi biztonságot, és hálás azért, hogy olyan országban élhet és dolgozhat, amelyben virágzik a szabad vállalkozás. Charles Getts közölte a következő kis történetet, amely az árat "élvező" hozzáállást hangsúlyozza: Pierre August Renoir, a nagy francia festő idős korában ízületi gyulladásban szenvedett, amely eltorzította a kezét. Pályatársa, Henri Matisse sajnálkozva figyelte, ahogy Renoir folytatta a festést, noha csak ujjai hegyével szorongatta görcsösen az ecsetet, és minden mozdulat pokoli kínokat okozott neki. Egyszer Matisse megkérdezte, miért ragaszkodik az alkotáshoz, ha ilyen gyötrelmeket kell kiállnia. - A fájdalom elmúlik - felelte Renoir -, de a szépség megmarad. Nevelés Ha rendesen bejárunk a munkahelyünkre, tisztességgel végigdolgozzuk a napot, hűségesek vagyunk munkaadónkhoz, és elvesszük a megállapodás szerinti munkabért - akkor rendben is vagyunk. Ez elég ahhoz, hogy megtartsuk az állásunkat (hacsak nincs leépítés), de ahhoz már nem, hogy megkapjuk azt a fizetésemelést, amelyet munkáltatónk adni szeretne nekünk. Megfigyelésem szerint munkáltatónk szinte alig várja, hogy többet fizethessen, de üzleti vállalkozást vezet, nem pedig jótékonysági intézményt. Ahhoz, hogy többet fizethessen, hasznosabbá kell tennünk magunkat a számára. Ezt többlet-erőfeszítéssel, többlethűséggel, többletlelkesedéssel, többletmunkaidővel és többlet-felelősségvállalással érhetjük el. Dióhéjban, előrébb kell haladnunk azon az úton, ahol soha nincs tülekedés. Ezek a lépések nehéz időkben biztosítják állásunkat, jobb időkben pedig a fizetésemelést és előléptetést. Jelenlegi munkáltatónk valószínűleg megadja az emelést, de a törvény világos: "Ki mint vet, úgy arat." Ha tehát mostani munkahelyünkön nem kapjuk meg a fizetésemelést, akkor majd megkapjuk valahol másutt. Amikor kisfiú koromban a fűszerüzletben dolgoztam, sokat futkostam más boltokba, hogy kölcsönkérjek és visszavigyek holmikat. A szemközti kereskedésben dolgozott egy magamfajta fiú, Charles Scott. Charles úgy "spurizott", mint senki más. Sohasem gyalogolt, mindig rohant, ha a főnöke megbízásait teljesítette. Egyszer megkérdeztem a főnökömet, Mr. Andersont, miért galoppozik mindig Charles Scott. Mr. Anderson elmagyarázta, hogy Charles fizetésemelésre hajt, amelyet bizonyosan meg is fog kapni, mert ha a jelenlegi főnöke nem adja meg, akkor ő (Mr. Anderson) majd igen. Egyetért ezzel a felfogással Lou Scott, a Management Recruiters International alelnöke is. Ez a vállalat a legnagyobb "fejvadász" cég az Egyesült Államokban, országszerte több mint háromszáz irodával rendelkezik. Tapasztalataik szerint az általuk elhelyezettek 95%-a (nem számítva a pályakezdő gyakornokokat) rendelkezik állással, amikor hozzájuk fordul. Azt is megállapították, hogy az "átlag fölötti" dolgozónak, aki nem restelli megtenni azokat a bizonyos lépéseket, és többet nyújt, mint amennyiért fizetnek neki, cseppet sem kell félnie a munkanélküliségtől. Lou szavaival élve: "A jókat nem szokták leépíteni." Igen, a többlet az, ami drámai eredményeket hoz. Vajmi ritkán hallani olyan személyről, aki sokra viszi pusztán azzal, hogy annyit tesz, amennyiért fizetik. Ennek oka a versenyben keresendő. Negyven órát szinte mindenki hajlandó dolgozni. Efölött azonban lanyhul az érdeklődés, a verseny rohamosan gyengül. Nem nehéz győzni olyan versenyben, ahol a konkurencia vagy kiszáll, vagy nem hajt tovább. Elismerem, hogy talán azért állok így hozzá a munkához, mert a nagy gazdasági válság idején nőttem fel. Kisfiúkoromban láttam férfiakat, akik nap mint nap elindultak bármilyen alkalmi munkát keresni, csak becsületes legyen. Mély nyomot hagyott bennem túláradó örömük, amikor állást találtak. Kitüntetésnek tekintem a munkát, mert nemcsak megélhetést biztosít, hanem felkészülés az életre, amint a következő történet is jelzi. Egy gazda rettentő keményen dolgoztatta a fiait a birtokán. Egyszer egy szomszéd megjegyezte, hogy nem kéne ennyit dolgoztatnia a fiait, attól még beérne a termés. - Az nekem nem elég - felelte a gazda halk szavú határozottsággal. - Azt akarom, hogy ők is beérjenek.

Drága ingyenesség Nagyon szeretem a Smoky Mountains-beli öregember történetét. Jó pár évvel ezelőtt valami sertések elbitangoltak a hegység egy eldugott részén. Nemzedékek során át egyre jobban elvadultak, végül már halálos veszélyt jelentettek mindenkire, aki az útjukba vetődött. Tapasztalt vadászok próbálták felkutatni és megölni őket, de a disznók a környék legjobb vadászainak erőfeszítéseit is meghiúsították. Egyszer aztán egy öregember egy kis csacsi vontatta kordéval állított be az elvadult disznók élőhelyéhez legközelebb eső faluba. A kordé meg volt rakva deszkával meg kukoricával. A helybeliek kíváncsian várták, hová megy és mire készül. A jövevény elmondta, hogy a disznókat akarja befogni. Felhördültek, mert nem hitték, hogy az öregembernek sikerülhet, ami az odavalósi vadászoknak nem. Két hónappal később azonban az öreg visszatért a faluba, és bejelentette, hogy a disznókat nem messze a hegytetőtől egy ólba zárta. Aztán elmondta, hogyan csípte fülön őket: - Először is megkerestem, hova járnak enni. Akkor kiszórtam nekik egy kis kukoricát a tisztás közepére. Először elriadtak, de végül úrrá lett rajtuk a kíváncsiság, és az öreg vezérkan elkezdett szimatolni. Amikor az első falást bekapta, a többiek is odacsődültek, és akkor már tudtam, hogy megvannak. Másnap egy kicsivel több kukoricát szórtam ki, és egykét méterrel odébb leraktam egy deszkát. Na, az a deszka egy kicsit megijesztette őket, de az ingyen lakoma olyan csábító volt, hogy nemsokára már megint ott csámcsogtak. Nem tudták, hogy már az én disznóim. Nem maradt más dolgom, mint mindennap kirakni még egy pár deszkát a kukoricához, amíg helyben nem volt minden anyag. Akkor ástam egy lyukat, és levertem az első sarokoszlopot. Valahányszor építettem egy kicsit, egy ideig távol maradtak, de végül visszajöttek az ingyenkukoricáért. Amikor elkészült az ól, csapóajtót fabrikáltam hozzá, de a megszokás egyenesen behajtotta a disznókat, mert meg akarták kapni a kukoricájukat, mint addig, én meg rájuk csaptam az ajtót. Igazán nem volt nehéz azután, hogy becsaltam őket az ingyenlakomával. Az igaz történet tanulsága eléggé egyszerű. Ha egy állat tápláléka az embertől függ, akkor elkényelmesedik, és ez lesz a veszte. Ugyanez érvényes az emberre is. Ha nyomorékot akarunk, adjunk valakinek néhány hónapra két mankót - vagy pedig adjunk neki "ingyenebédet" addig, amíg meg nem szokj a, hogy semmiért kap valamit. Indulótőke Három dolgot nagyon nehéz megtenni. Olyan kerítésre fölmászni, amelyik felénk hajlik. Olyan lányt megcsókolni, aki az ellenkező irányba hajlik. Végül olyasvalakinek segíteni, aki nem igazán akarja, hogy segítsenek neki. Őszintén bevallom, hogy a kerítésre sosem próbáltam fölmászni. (A többin lehet egy kicsit tűnődni.) Sokszor hallok effélét: "Ha valaki adna egy kis indulótőkét, hogy egyenesbe jöjjek, kifizessem a számláimat, és ezer dollárom legyen a bankban, attól kezdve megállnék a magam lábán." Sajnos sokan hisznek ebben, és arra várnak, hogy valaki majd odapenderül, és megadja nekik ezt az indítólökést. Híve vagyok az emberek megsegítésének, de mint azt egy korábbi fejezetben jeleztem, hiszek abban, hogy ha halat kínálsz valakinek, aznapra jóllakatod, de ha halászni tanítod, egy életre enni adsz neki. Hiszek a "halászati oktatásban". Ha megpróbálunk egyenesbe hozni valakit, és pénztartalékot adunk neki, az általában nem jó formája a segítségnek. Az illető minden esetben fölmarkolja a pénzt, és vagy az adósságait törleszti belőle, vagy olyasmire költi, amit eddig nem tudott megszerezni. Ez így megy tovább, a költekezés folytatódik, és az illető megint a nulláról kezdheti. Mihelyt megragadjuk a - jó vagy rossz - szokást, a szokás ragad meg minket. A hatvanas években például sok tévévetélkedőt sugároztak. Némelyikben hetvenötezer, százezer dollár vagy még több volt a nyeremény. Hét évvel később felmérést végeztek a nyertesek körében, és érdekes módon a legalább hetvenötezret nyertek között egy sem akadt, akinek több pénze lett volna, mint a busás díj kézhezvétele előtt. Mindannyian elköltötték a pénzt ahelyett, hogy jó hozamú részvényekbe vagy kamatozó betétbe fektették volna, ami tartós életszínvonal-emelkedést biztosított volna a számukra. Ujabban a lottón a nem kevesebb, mint egymillió dolláros nyeremények alapvetően negatív hatást gyakoroltak. Életek törtek derékba, családok zilálódtak szét, pályák roppantak meg, barátságok értek véget, hozzáállások és énképek szenvedtek súlyos károkat. A könnyen jött pénz nem hoz tartós boldogságot, az ember általában többet veszít, mint nyer. Őrlés és csiszolás Az amerikai indiánok tragikus története is mutatja, mi történik, ha valaki más "gondoskodik" az emberről. A századforduló körül az Egyesült Államok kormánya szerződések hosszú sorát kötötte az indián törzsekkel, különösen az ország nyugati részén. A szerződések sok mindent tartalmaztak, de az indiánoktól elsősorban azt követelték, hogy tegyék le a fegyvert, vonuljanak rezervátumokba, és engedjék, hogy az állam "gondoskodjék" róluk. Ma elég felkeresni egy rezervátumot, megfigyelni az indiánok sorsát, és látható, mi történik, ha az ember arra kényszerül, hogy lemondjon az önbecsüléséről. Ha valakinek segélyt adunk, megfosztjuk a méltóságától, és ha megfosztjuk a méltóságától, elraboljuk a jövőjét. Elismerem, hogy Washington ma sok mindent ad ingyen, de valójában mindazt bizományba adja. Előbbutóbb nekünk és a kedvezményezetteknek kamatostul kell megfizetniük azokért a javakért. Manapság gyakori beszédtéma a munkahét lerövidítése. Sokan úgy érzik, hetente csak harminc órát kellene dolgoznunk negyven helyett. Jobban szeretnének négynapos munkahetet. Azt hiszem, többre mennénk, ha a munkaintenzitással foglalkoznánk, és békén hagynánk a munkahetet. A munkába kevesebben rokkannak bele, mint a munkakerülésbe. Az élet olyan, akár egy malomkő. Attól függően, milyen anyagból vagyunk, felőröl vagy lecsiszol bennünket. Munka és létbiztonság Amikor Egyesült Államok-szerte vállalatoknak és magánszemélyeknek tartok előadásokat, gyakran kérdezem az embereket, mit éreznek a legfontosabbnak a jövőjükben. Az egyik leggyakoribb válasz a létbiztonság. Ha a munka méltóságáról és az ebből eredő létbiztonságról ejtünk szót, idekívánkozik egy példa, amely érdekes, de számomra nem meglepő. Azzal kapcsolatos, ami az utóbbi években Svédországban történt. A svéd törvények biztosítják, hogy az állam

mindenkiről születésétől a haláláig gondoskodik. Annak ellenére, hogy a Biblia világosan kimondja, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék, sok svéd azt képzeli, az állam köteles biztosítani a megélhetését, hiszen gondoskodnia kell róla. Ez nagymértékben meg is történik. Ha az állampolgár orvoshoz, fogorvoshoz, kórházba megy, nem kell fizetnie - az állam fedezi a számlát. Ha kisbaba születik, az állam fedezi a számlát, és hozzájárul az anya és gyermeke ellátásához. Ha a család jövedelme nem elegendő a létminimumhoz, az állam közbelép, és pótolja a különbözetet. A külső szemlélőnek úgy tűnhet, a svédek a világon a legboldogabbak, mert ilyen nagyszerűek a körülményeik. Megfogták az isten lábát - vagy talán mégsem? Ráadásul a jövedelmi adók a legmagasabbak közé tartoznak a nyugati világban. Svédországban növekszik leggyorsabban a fiatalkori bűnözés, itt terjed a leggyorsabban a kábítószer, itt legmagasabb a válások aránya, itt csökken a legrohamosabban a templomok látogatottsága. Mindez hozzáadódik a jelenlegi problémákhoz, és a jövőben még továbbiak várhatóak. Ezek az adatok sokat elárulnak a svéd fiatalokról és középkorúakról, de mi a helyzet az idősekkel? A "létbiztonság országában" a legmagasabb a nyugdíjas kori öngyilkosságok száma a nyugati államok közül. Nyilvánvalóan egészen óriási a különbség aközött, ha magunk teremtünk létbiztonságot és nyugdíjat, meg aközött, hogy valaki más gondoskodik rólunk. Igen, a valódi létbiztonság egyéni feladat. Nem kapható vagy szavatolható - magunknak kell megszolgálnunk. Szorgalom és erőbedobás A második világháború óta eltelt évtizedekben jelentősen megnőtt az amerikaiak szabad ideje. Ugyanezen időszakban megszaporodtak a társadalmi problémák is. Frusztráltság, ideg-összeroppanás, zátonyra futott házasságok, alkoholizmus, kábítószer, bűnözés mind-mind közvetlenül összefügg a túl sok tétlen idővel. Vegyük hozzá ehhez a túlzott engedékenységet, amely áthatja kultúránkat, és azt a hozzáállást, amely épp csak annyit tesz, amennyit okvetlenül muszáj, és a problémák máris megsokasodnak. A dolgozókból gyakran kihal az öntudat, és teljesítményük hanyatlani kezd. Ha a teljesítmény csökken, silány gyártmány keletkezik, az ilyen termék pedig nem talál felvevőpiacra, mert az amerikai fogyasztók kényesek a minőségre. Inkább az importárut választják, és az amerikai termelőt a csökkenő forgalom szorongatja. Újra meg kell teremteni a teljesítmény és a szorgalmas munka becsületét. Tény, hogy a világ köteles életlehetőséget adni nekünk, de meg kell dolgoznunk érte. Meg kell fordítanunk a kevés munkáért sokat követelés szemléletét, vagy az árképzés miatt kiszorulunk a minőségi termékek és szolgáltatások piacáról. Hosszú távon nincs más járható út, csak ez a szemléletváltás. A keresletnek megfelelő, színvonalas terméket kell előállítanunk értékarányos áron, vagy az amerikai fogyasztó mindinkább a külföldről behozott áruk felé fordul. Szerencsére van rá mód, hogy megtegyük ezt. Minden fenntartás nélkül állíthatjuk, hogy így van, mert ellenőrzött próbák során az amerikai munkás következetesen jobb teljesítményt produkál japán vagy európai társainál. Jobb minőség - jobb ár. Ha minden tőlünk telhetőt elkövetünk, az amerikai know-how és termelékenység még mindig a legjobb a világon. Sajnos legutóbbi erőfeszítéseink nem a legeredményesebbek. 1974-ben a tizenkét legfejlettebb ipari ország összehasonlítása feltárta, hogy az amerikai munka termelékenysége csupán a tizenegyedik helyhez volt elég. Ez gyengébb minőséget és magasabb árat jelent, az pedig több importot. A probléma megoldása a tisztességes erőfeszítés - nem pedig a magasabb vám. Az erőfeszítésért nem "megfizetünk", hanem "élvezzük" azt. Ez a következő cikkből is kiderül. A pincérkabátosok rendje. A virginiai William és Mary Főiskola öregdiákjainak évenkénti bálján híres kormányzót vagy főiskolai főigazgatót vagy jó néhány prominens üzletembert és értelmiségit láthatunk, amint fehér zakóban feszítenek. Ezek a zakók azt jelzik, hogy viselőik felszolgálással segítették át magukat diákéveik nagy részén vagy egészén. Nem szégyellték a fizikai munkát, nem kerestek kevésbé alantasat, nem folyamodtak segélyért -pincérkedtek, és az ezzel keresett pénzből fedezték tanulmányaikat, amelyeket azóta oly fényesen kamatoztattak. A pincérkabátosok rendje olyan névsorral dicsekedhet, amely az ország bármely klubjának díszére válna. Talán minden amerikai felsőoktatási intézményben nyithatna egy-egy tagozatot. A szótár szerint a biztonság kockázattól, veszélyektől, kétségektől, félelemtől, aggodalomtól mentes állapot. Azt hiszem, Douglas MacArthur tábornok jobb meghatározást adott, amikor kijelentette: "A biztonság a produkálás képessége." Egyetértek. Az, aki kivívja saját önbecsülését és önbizalmát azzal, hogy megtermeli azt, ami saját szükségleteinek fedezéséhez kell, sokkal inkább biztonságban van, mint az, aki másokra hagyja problémáinak megoldását. Mint korábban utaltam rá, a munka nemcsak megélhetésünket biztosítja, hanem életet is ad. Az ember nemigen lehet boldog, ha nem tartja el önmagát és nem járul hozzá a köz javához. Először is el kell indulni A munkáltatók egyetértenek abban, hogy a foglalkoztatott egyén sokkal könnyebben talál másik állást, mint a munkanélküli. Ez különösen igaz, ha a munkanélküli már nagyon régen állástalan. A foglalkoztatottság az első fok a létrán, és ezt a legnehezebb elérni. Aki állást képes szerezni magának, könnyebben lép feljebb - ha megteszi a szükséges lépéseket. A legtöbb embernél komoly probléma, hogy túl sok követelményt támaszt egy állással szemben. "Tökéletes" állást vagy munkáltatót keres, miközben nem veszi észre, hogy ő talán nem tökéletes munkaerő. Sokan túlzottan beleélik magukat abba, hogy az állásnak önmegvalósítást, fizetett szabadságot, táppénzt és nyugdíjat is kell nyújtania. A sikeres, már foglalkoztatott egyén számára, aki váltani akar, ezek a tényezők mind megszerezhetőek egyetlen munkahelyen. A sikertelenek és munkanélküliek számára talán túlzottan nagyratörő célkitűzések a kezdet kezdetén. Ne feledjük, jóformán a sírásó az egyetlen, aki fönt kezdi - ő viszont a végén mindig a gödörben köt ki. Bármely területen úgy jutunk a csúcsra, hogy elindulunk valahonnét, és ehhez belső késztetés kell. Ha egyszer elindultunk, már nem olyan nehéz továbbhaladni. Ha a feladat nehéz vagy kellemetlen, végezzük el azonnal. Minél tovább várunk, annál nehezebbé és ijesztőbbé válik. Olyan ez, mint amikor először állunk az uszodában a legfelső trambulinra.

Amíg azon vacillálunk, leugorjunk-e vagy sem, minél tovább várunk, annál kisebb az esély, hogy tényleg vállalkozunk az ugrásra. Második fejezet. KÉSZENLÉT Türelem, kitartás és verejték Képtelenség úgy beszélni a munkáról, hogy a hozzáállásról szót ne ejtenénk. Thomas Edison klasszikus példája annak, miként viszonyul a hozzáállás a munkához. Amikor egy fiatal újságíró egy találmányáról érdeklődött, amelyen már régóta dolgozott, elárulta nagyságának egyik titkát. - Mr. Edison, milyen érzés, hogy eddig tízezerszer vallott kudarcot ebben a vállalkozásban? - kérdezte a riporter. - Mivel maga még csak most kezdi az életet, fiatalember, mondok valamit, aminek még hasznát veheti - felelte Edison. - Nem kudarcot vallottam tízezerszer, hanem sikerült tízezer olyan megoldást találnom, amelyik nem használható. Edison saját becslése szerint végül több mint tizennégyezer kísérletet végzett, amíg feltalálta és tökéletesítette a villanyégőt. Sikeresen talált sok megoldást, amelyik nem működött, de addig folytatta a munkát, amíg meg nem lelte azt az egyet, amelyik igen. Csak az bukik el végleg, aki feladja Nincs vége a játszmának, amíg ki nem szállunk. Lássunk néhány további példát. Jerry West, minden idők egyik legnagyobb kosárlabdázója gyerekkorában annyira gyengén játszott, hogy a környékbeli srácok nem akartak kosarazni vele. A szorgalmas edzés és gyakorlás azután megtette a hatását. Az olyan szavak, mint kitartás, odaadás, többleterőfeszítés, no meg a vér, verejték és könnyek, amelyeket Churchill oly ékesszólóan sorakoztatott fel, amikor harcba hívta Angliát a fenyegető ellenséggel szemben, talán nem hangzanak csábítóan, de hatásosak - és a nagyság receptjének legfontosabb hozzávalói. Ezek a szavak voltaképpen az egyedüli tulajdonságokat takarják, amelyek legyőzhetnek bizonyos akadályokat. Démoszthenész, a nagy görög szónok olyan beszédhibával küzdött, amely félszeggé és visszahúzódóvá tette. Az apja földbirtokot hagyott rá, amelyből gazdagon élhetett volna, de a törvények értelmében nyilvános vitában kellett kiállnia a tulajdonjogért, hogy megkaphassa az örökségét. Beszédhibája és félénksége együttesen megfosztotta a jussától. Ezután azonban munkához látott, és konok erőfeszítéssel az ékesszólás oly magaslataira jutott, amelyeket előtte halandó még nem ért el. A történelem nem jegyezte föl annak a nevét, aki elvette tőle az örökségét, de Démoszthenész történetét azóta is világszerte tanítják az iskolákban. Való igaz, hogy akárhányszor bukunk is el, nem vallunk kudarcot, ha eggyel többször állunk föl, mint ahányszor leterítettek. Nem kell félni a kudarctól Ha tudjuk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, mégsem arattunk sikert, ne adjuk föl! Egyszerűen fogjunk másik vállalkozásba. Egy közeli jó barátom bevont egy üzletbe, egy bizonyos szerkentyű értékesítésébe, amely azonban nem kelt el. Szerencsére kiszálltam, mielőtt összedőlt a ház, barátom azonban több ezer dollárt veszített. Amikor lezárult az ügy, bölcselkedve jegyezte meg: -Tudod, Zig, utálok pénzt veszíteni, de az aggaszt igazán, nehogy emiatt túl óvatossá váljak, és féljek megragadni más üzleti lehetőségeket. Mert ha ez megtörténik, akkor sokkalta többet veszítek. Bizony, milyen igaz. Egy fiatalember nem hagyta, hogy ez történjék vele. Egy olajvállalkozásban volt érdekeltsége, de kifutott a pénzből, ezért eladta az üzletrészét a társainak, akik megtartották azt. Jó sok idő- és energiaráfordítás után rájuk mosolygott a szerencse, és jelentős olajkészletre bukkantak. A fiatalember, aki kiszállt, a ruházati iparban próbálkozott, és még rosszabbul járt, mint korábban. Ami azt illeti, teljesen tönkrement. De ez sem szegte kedvét. Politikai pályára tért. A történészek ma már elismerően nyilatkoznak Harry S. Trumanról, aki a kettős kudarc után sem adta fel, tovább küzdött, míg az Egyesült Államok elnöke nem lett. A kudarcot helyesen tartják a legkisebb kitartás útjának, míg a siker gyakran egyszerűen a feladat, a munka és hit melletti kitartás kérdése. Ha nehezebb feladat jutott nekünk, mint szeretnénk, jusson eszünkbe, hogy bársonyon nem lehet borotvát élesíteni, az embert pedig nem edzi meg, ha kanállal etetik. A siker akkor jön el, amikor a lehetőség a felkészültséggel találkozik. Sok esetben csak a domb tetejéig vagy a sarokig kell elmenni. Néha azon a többletigyekezeten múlik, amellyel megmásszuk azt a dombot vagy befordulunk a sarkon. Helyes a megállapítás, hogy aki elég szorgosan evez, annak nem kell a hátszél miatt aggódnia. Calvin Coolidge elnök írta: "Semmi a világon nem pótolhatja a kitartást. A tehetség nem. Nincs közönségesebb a sikertelen tehetségeknél. A lángész sem. A meg nem értett zseni szinte közhely. A műveltség sem. A világ tele van tanult senkikkel. A kitartás, elszántság és szorgalmas munka meghozza az eredményt." A kitartás legyőzi az ellenállást Miközben folytatjuk utunkat a csúcsra, ne feledjük, minden lépcsőfok avégből van ott, hogy a lábunkat megtámasszuk rajta, amíg eggyel följebb lépünk, nem pedig azért, hogy megpihenjünk rajta. Mindannyian elfáradunk és elcsüggedünk, de ahogy James J. Corbett nehézsúlyú ökölvívó bajnok szokta volt mondogatni: "Az ember attól lesz bajnok, hogy még egy menetet küzd. Ha a dolgok keservesre fordulnak, küzdjünk még egy menetet!" William James hangsúlyozta, hogy nemcsak második csörlőnk van, hanem harmadik, negyedik, ötödik, hatodik, sőt, hetedik is. Minden egyénben hihetetlen tartalékok rejtőznek, de semmit sem érnek, amíg nem tudunk róluk, és kitartóan fel nem használjuk őket. Pablo Casals, a világhírű gordonkaművész már rég nemzetközi elismerést szerzett, amikor még mindig napi hat órát gyakorolt. Valaki megkérdezte, miért töri magát ennyire. "Mert úgy érzem, még fejlődöm" -felelte egyszerűen.

A nagyság lehetősége nem kopogtat az ajtón, ott bujkál valamennyiünkben. De meg kell dolgoznunk azért, hogy a felszínre hozzuk. Gyakran hallhatjuk, hogy addig üssük a vasat, amíg meleg, és ez jó tanács. Még jobb azonban, ha addig ütjük, míg föl nem melegszik. Igen, a kitartás és az erőfeszítés létfontosságú. Bármelyik értékesítési vezető megmondhatja, hogy minden egyes nem sokkal közelebb visz bennünket egy igenhez. Nem csupán közhely, hogy sokszor épp hajnal előtt van a legsötétebb. Ha dolgozunk és fejlesztjük képességeinket, készségeinket, akkor felvirrad a mi napunk. Úgy is fogalmazhatnék, hogy még ha sohasem virrad fel, akkor is mi nyerünk, mert tudni fogjuk, hogy a rendelkezésünkre álló eszközökkel mindent elkövettünk, és ez a megközelítés, ez a vágy és elszántság megnöveli a valószínűségét, hogy befutunk és sokra visszük. Vince Lombardi, a legendás edzőzseni volt az egyetlen az amerikai futballban, akinek a csapata három egymást követő évben megnyerte a bajnokságot. Ő mondta egyszer: "Sohasem láttam valamirevaló férfit, aki hosszú távon a szíve mélyén ne értékelte volna a szorgos munkát és az önfegyelmet. Az igazi férfiak igénylik a fegyelmezettséget." Lusta ember nem létezik Ebben a részben végig a munka fontosságáról igyekszem meggyőzni olvasóimat. Ennélfogva talán meglepő, ha azt állítom, hogy nem létezik lusta ember, csak vagy beteg, vagy nem elég lelkes. Aki beteg, forduljon orvoshoz. Aki nem elég lelkes, több dolgot tehet. Elolvashatja és újraolvashatja ezt a könyvet, hallgathat személyiségfejlesztő előadókat és keresheti lelkesítő emberek társaságát. Bob Richards, egykori olimpiai bajnok és az igazán nagy amerikai szónokok egyike az ihlető társaság mellett tör lándzsát. Hangoztatja, hogy az olimpiák újra meg újra rekordokat döntögető teljesítményeket produkálnak, mert a sportolókat magával ragadja a nagyság atmoszférája. Amikor egy fiatal más sportolókat lát a világ minden tájáról, akik sorra túlszárnyalják addigi legjobb eredményeiket, ő is fellelkesedik, hogy egyéni rekordot döntsön. Az ember a legjobb formájában félelmetes eredményekre képes, és Richards rámutat, hogy a bajnokok társasága bajnoki teljesítményt gerjeszt. A túlzott egyszerűsítést megkockáztatva, azt hiszem, sok "lusta" ember énkép- és hozzáállásbeli problémával küzd. Vonakodik teljes erőbedobással dolgozni. Úgy érzi, ha mindent belead, és nem arat sikert, akkor kudarcot vall. Úgy okoskodik, ha csak fél szívvel fáradozik, és nem ér célt, akkor lesz mivel mentegetőznie. Magában nem érzi majd kudarcnak a sikertelenséget, hiszen nem is hajtott igazán. Gyakran csak vállat von, és azt mondja: "Nekem teljesen mindegy." Ugyanez a helyzet sok dolgozóval. Sokszor a munkakedv hiánya más, mélyebb problémákban gyökeredzik. Ezt szem előtt tartva, vessünk még egy pillantást önmagunkra. Ha bármiféle, elégtelen énképpel kapcsolatos érzést fedezünk fel, lapozzunk vissza a második részhez, és ássuk bele magunkat, amíg helyére nem tesszük az énképünket. 1. Kezdeti teljes erőbedobás. 2. A szivattyú feltöltése (beleadjuk magunkat abba, amit csinálunk). 3. Kitartás és verejtékezés az eredmény előtt. 4. Az élet bőven megjutalmaz, miután megtettük a magunkét. Harmadik fejezet. BEFEKTETÉS, FÁRADOZÁS, EREDMÉNY A szivattyú feltöltése Országszerte tartott előadásaim egyik kelléke egy régimódi, krómozott kútszivattyú. Személyes kedvencem ez a pumpa, mert számomra Amerika, a szabad vállalkozás és az élet történetét jelképezi. Remélem, olvasóim legalább egyszer láttak már ilyen régimódi szivattyút. A tapasztalat birtokában könnyebben megértik majd a következő gondolatmenetet. Néhány évvel ezelőtt egy forró augusztusi napon két barátom, Bernard Haygood és Jimmy Glenn a dél-alabamai dombok között autózott. Megszomjaztak, ezért Bernard lekanyarodott egy elhagyott tanyánál, amelynek udvarán szivattyús kút állt. Kiugrott a kocsiból, a kúthoz futott, megragadta a szivattyúkart, és pumpálni kezdett. Egy-két karmozdulat után egy régi vödörre mutatott, és javasolta Jimmynek, fogja a vödröt, és merítsen egy kis vizet a közeli patakból, hogy feltöltsék a szivattyút. Mint a hozzáértők tudják, némi vizet kell önteni a szivattyúba, hogy feltöltsük, csak azután indíthatjuk meg a folyadékáramlást. Az életben is érvényes, hogy mielőtt valamit kiveszünk, valamit be kell tennünk. Sajnos sokan csak ácsorognak az élet kályhája előtt, és várják, hogy valami meleget adjon, ők majd aztán akarnak fát rakni belé. A titkárnő gyakran ezzel lép be a főnökéhez: - Fizetésemelést kérek, azután majd jobb munkát végzek és lelkiismeretesebben dolgozom. Az üzletkötő gyakran ezzel áll a főnöke elé: - Léptessenek elő értékesítési vezetőnek, akkor majd megmutatom, mit tudok. Igaz, eddig nem sokat csináltam, de hatáskört kell kapnom, hogy a legjobb képességeimet nyújthassam. Szóval, tegyenek főnökké, aztán csak figyeljék, hogy haladok! A diák gyakran így szól a tanárához: - Ha rossz félévi osztályzatot viszek haza, az öregeim rám szállnak, úgyhogy most az egyszer még tessék jobb jegyet adni, és ígérem, a következő félévben komolyan rákapcsolok. Tapasztalataim szerint így nem működik a dolog. Ha működne, a gazda így fohászkodhatna: - Uram, csak még idén adj termést, ígérem, jövőre elvetem a magot, és keményen dolgozom. Mindezen felvetések így összegezhetőek: "Jutalmazzanak most, azután termelek." Az életben azonban ez nem megy. Először valamit adnunk kell, hogy azután valamit elvehessünk. Ha ezt az igazságot átfordítjuk az élet más területeire, sok problémánkat megoldhatjuk. A gazdának tavasszal vagy nyáron el kell vetnie a magot, hogy ősszel betakaríthassa a termést. Rengeteg munkát is be-

fektet, mielőtt aratásra kerülne a sor. A diák több száz órán át tanul, mielőtt megszerzi a kellő ismereteket és az érettségi bizonyítványt vagy a diplomát. A mai titkárnő, aki a holnapi titkárságvezető, sok többlet-erőfeszítést tesz a munkahelyén. A mai versenyző, aki a jövő bajnoka, sokat izzad és "hajt", hogy majd learathassa a babérokat. A mai osztályvezető, aki a holnapi vezérigazgató, egész egyéniségét beleadja a munkájába. A mai üzletkötő, akiből holnap értékesítési vezető válik, tisztában van a szivattyú feltöltésének jelentőségével. Ha valamit beteszünk, akkor az egyensúly törvénye értelmében valamit majd ki is vehetünk. Nincs megállás Nos, térjünk vissza barátainkhoz Dél-Alabamába, ahol augusztusban rekkenő a hőség, és néhány percnyi pumpálás után Bernard alaposan megizzadt. Kezdett eltűnődni, vajon mennyi munkára hajlandó azért a vízért. Aggódott, hogy mennyi jutalmat nyer a befektetett energiáért. Egy idő múlva megszólalt: - Jimmy, szerintem nincs víz ebben a kútban. - Dehogy nincs, Bernard - ellenkezett Jimmy. -Dél-Alabamában mélyek a kutak, ami helyes is, mert a mély kutak kristálytiszta, jó ízű vizet adnak. Jimmy az életről is beszélt, nem igaz? Azokat a dolgokat értékeljük a leginkább, amelyekért meg kell dolgoznunk. Bernard már egészen kimelegedett és elfáradt, úgyhogy széttárta a kezét. - Jimmy, ebben a kútban nincs víz. Jimmy gyorsan megragadta a szivattyúkart, és tovább pumpált. - Most nem szabad megállni, Bernard, különben megint lemegy a víz, és kezdhetjük elölről az egészet. Ez is az életről szól. Korra, nemre, foglalkozásra való tekintet nélkül nem létezik olyan ember, aki időnként ne érezné úgy, hogy akár abba is hagyhatná a "pumpálást", mert nincs víz odalent. Ha tehát alkalmasint így érezzük, vigasztaljon a tudat, hogy korántsem vagyunk egyedül. Csak még egyszer Most nézzünk valami érdekeset és nyilvánvalót. Nincs rá mód, hogy kívülről szemügyre vegyünk egy szivattyút, és megállapítsuk, még két vagy még kétszáz nyomással tudjuk felszínre hozni vele a vizet. Gyakran semmi módon nem tekinthetünk bele a dolgok alakulásába, hogy meghatározzuk, holnap, a jövő héten, hónapban, évben vagy még később juthatunk el a nagy áttörésig. Egyvalami minden kétségen felül áll. Bármivel foglalkozunk is, ha elég sokáig, elég szorgalmasan és elég lelkesen szivattyúzunk, fáradozásunk előbb-utóbb elnyeri a jutalmát. Azt is tudom, hogy amiképp a baseballban nem gyarapítjuk a pontszámot, ha lecövekelünk a harmadik határponton, ugyanúgy a szomjunkat sem olthatjuk azzal a vízzel, amelyik már majdnem feljött a szivattyún. Szerencsére mihelyt a víz folyni kezd, már csak némi egyenletes nyomást kell gyakorolnunk a pumpára, és annyi vizet kapunk, amennyit csak akarunk. Ez a siker és boldogság képlete az életben. A tanulság világos. Bármit csinálunk is, dolgozzunk helyes hozzáállással és helyes szokásokkal, de mindenekfölött egy buldog szívósságával és kitartásával. Miként a víz csak még egy pumpálásnyira van, ugyanúgy sokszor a siker és győzelem is az első dombon vagy sarkon túl vár ránk. Akár orvos, ügyvéd, diák, háziasszony, segédmunkás vagy üzletkötő, ha egyszer megindította a vizet, némi egyenletes erőfeszítéssel könnyen folyathatja tovább. Hiszem, hogy a szivattyú története az élet és a szabad vállalkozás története is. Azért mondom ezt, mert semmi köze életkorhoz, iskolai végzettséghez, bőrszínhez, nemhez, testsúlyhoz, zárkózott vagy kitárulkozó egyéniséghez, sem pedig vallási meggyőződéshez. Annál több köze van isten adta jogunkhoz, hogy szabad emberként addig, olyan keményen és olyan lelkesen dolgozzunk, ameddig és ahogyan tetszik, hogy mindent megkaphassunk az élettől, amit csak igazán akarunk. Miközben a csúcs felé tartunk, emlékezzünk a szivattyú történetére. Ha csak mellékesen vagy félszívvel pumpálunk, ítéletnapig nyomkodhatjuk a szivattyúkart. Ha kezdettől jól nekifekszünk, és kitartunk, ameddig folyni nem kezd a víz, akkor viszont nagy dolog történik. Mihelyt megindult a víz, csak fönn kell tartanunk az egyenletes nyomást, és elérkezik az idő, amikor a jutalom oly hatalmas lesz, hogy megkapjuk, amit akarunk ahelyett, hogy azt kéne akarnunk, amit kapunk. A korábban a mozdony elindításánál használt analógiám bizonyosan itt is helyénvaló. Gyakran nehéz elindítani a szerelvényt, de miután mozgásba lendült, jóval kevesebb üzemanyagot igényel, hogy tartsa a sebességet. Ha most a lépcsőn bennünket jelképező figurára nézünk, a munka lépcsőfokán találjuk magunkat. Felkészültünk arra, hogy megtegyük az utolsó lépést, amely egyenesen a holnap üvegajtaja elé juttat bennünket, az pedig csak arra vár, hogy saját kezűleg kinyissuk. Ezen a ponton nyilvánvaló, hogy még egy kis többlet-erőfeszítéssel célt érhetünk. Kapcsoljunk tehát rá, barátaim, már csak egyetlen lépcsőfok választ el az élet bankett-termétől. A siker nem végállomás, hanem maga az utazás. Most éppen jó úton haladunk, és minden lépést élvezünk. Hetedik rész: VÁGY CÉL I. OLYAN MÉRTÉKBEN FELSZÍTJUK MOTIVÁCIÓNK LÁNGJÁT, HOGY A KÖZÉPSZERŰSÉG FORRÓ VIZE A MINDENT ELSÖPRŐ VÁGY GŐZÉVÉ ALAKULJON.

II. MEGISMERJÜK INTELLIGENS TUDATLANSÁGUNKAT, ÉS MEGTANULJUK, MIKÉNT FACSARHATUNK LIMONÁDÉT AZ ÉLET CITROMJAIBÓL. III. MEGTANULJUK, MIKÉNT HASZNÁLJUK AZ AKADÁLYOKAT LÉPŐKŐNEK A GAZDAGABB ÉLETHEZ. Első fejezet. A KÖZÉPSZERTŐL A KIUGRÁSIG Az egyenlősítő A vadnyugaton létezett egy egyenlősítő, úgy nevezték, hogy hatlövetű. A kis embert is képessé tette arra, hogy leterítse a nagyot. A hatlövetű ma már nem divat, de van helyette másik egyenlősítő, ezt úgy hívják: "vágy". A vágy az az összetevő, amely a középszerűség forró vizét a kiugró siker gőzévé változtatja. Ez az összetevő teszi képessé az átlagos tehetségű embert arra, hogy sikeresen felvegye a versenyt azokkal, akiket sokkal többel áldott meg a sors. A vágy az a többlet, amely az apró eltéréseket eredményezi, és az életben az apró eltérésekből adódik a nagy különbség. A vágy a többlet, az a csekély ráadás, amely a vízből gőzt fejleszt. A 99 °C-os víz elég forró a borotválkozáshoz vagy a teafőzéshez. Adjunk hozzá még egy fokot, és a forró víz gőzzé válik, amely mozdonyt hajt a sínen vagy hajót a világ körül. Ez a kis ráadás segít fel bennünket a létra tetejére. Másokkal is ezt tette. Ty Cobb-ban például hihetetlen vágy buzgott. Grantland Rice így méltatja ezt a vágyat: "Emlékszem a napra, amikor Cobb mindkét lábszára merő nyílt seb volt. A láza 39,5 °C-ra szökött fel, az orvosok több napi ágynyugalmat rendeltek. A csapat azonban pályára lépett aznap, és Ty Cobb számára ez azt jelentette, hogy neki is játszania kell. Játszott is, három sikeres ütéssel és négy lopással szerzett pontot, megnyerte a meccset, azután összeesett a kispadon." Amikor a vágyra gondolok, egy másik baseballjátékos jut eszembe. Az én szememben Pete Gray halhatatlan klasszis, akinek ott a helye a sportág dicsőségcsarnokában, a New York állambeli Cooperstownban. Fiatalemberként izzott benne a vágy, hogy az első ligában baseballozhasson. "Befutok, meg sem állok a csúcsig" - ismételte egyre. Legnagyobb becsvágya az volt, hogy a Yankee Stadionban játszhasson. 1945-ben be is került az első ligába a St. Louis Browns csapatában. Egyetlen évadot játszott odafönt, akkor sem szerepelt rendszeresen, és egyetlenegy hazafutást sem ütött. Mindazonáltal kitartok amellett, hogy a dicsőségcsarnokban a helye. Azért mondom ezt, mert annak dacára jutott fel a csúcsra, hogy hiányzott a jobb karja. Nem azt nézte, mije nincs, hanem azt, mije van. A siker az életben nem attól függ, jó kezet kaptunk-e. A siker azon múlik, hogy legjobb képességünk szerint használjuk a kezet, amelyet kaptunk. Miként Ty Boyd, a kiváló észak-carolinai szónok és tévészemélyiség mondja: "Teljes erőnkből játsszunk a kezünkkel, amink van." A vágy képessé teszi az egyént, hogy minden képességét maximálisan hasznosítsa abban, amit csinál. Arra készteti, hogy apró lépések során át teljes erőbedobással haladjon előre. Képessé teszi, hogy teljes sebességre kapcsoljon, és semmi ne tarthassa vissza. A mindennapi életben az az egyén vagy csapat ér győztesen a célba, aki vagy amely sorra megtesz minden szükséges lépést. Megítélésem szerint mindig mindenben képességeink legjavát kell nyújtanunk, legyen szó vizsgáról, munkahelyi jelentésről vagy sporteseményről. Mindent be kell dobnunk és még azon fölül is egy keveset, mert a vágynál semmi sem fontosabb. Ha mindent megteszünk, békében élhetünk önmagunkkal - tekintet nélkül az eredményekre. Ha ennél kevesebbet nyújtunk, akkor a vágy csak ácsingózás marad, és az nagyon szomorú. Knute Rockne rámutatott, hogy sokan úgy gondolják, vagy jó vesztesnek, vagy rossz győztesnek kell lenniük. Ő szerencsétlen választásnak érezte ezt. Kijelentette, hogy nem óhajt annyi tapasztalatot szerezni a vesztésben, hogy azon a téren jó legyen. - Mutassatok egy jó vesztest - mondta -, és én csak egy vesztest látok. Adjatok tizenegy nyavalyás győztest, és bajnokcsapatot mutatok. Egyetértek. Ahogy az ember győz, az sokat elárul a jelleméről, ahogy pedig veszít, az mindent. Engem azonban a győznivágyás, a győzelemre irányuló akarat és elszántság érdekel. Egyszerűen nem választhatunk jó vesztés és rossz győzelem között. Jó győzteseknek kell lennünk, és minél több tapasztalatot szerzünk a győzelemben, annál inkább elsajátítjuk a jó győztessé váláshoz szükséges tulajdonságokat. Ez érvényes csapatokra, érvényes egyénekre, és garantáltan érvényes ránk is. A tartalékok előhívása A győznivágyás sok embert képessé tesz a győzelemre, aki - legalábbis elvileg - vagy nem, vagy csak nagyon csekély eséllyel győzhetne. Ilyen ember volt Billy Miske, a régi iskolából való, és abban jó ökölvívó is, aki olyanokkal mérkőzött meg, mint Tommy Gibbons, Harry Greb és a Harcos Levinsky. Jack Dempsey ellen is küzdött a nehézsúlyú világbajnoki címért. Huszonöt évesen, amikor ereje teljében egyre újabb és újabb magaslatokra kellett volna törnie, súlyos betegen kórházban feküdt. Az orvosok azt tanácsolták, fordítson hátat a szorítónak. Szót kellett fogadnia, de ő csak az öklözéshez értett. Huszonkilenc éves korára szétment a veséje. Tudta, hogy a Bright-kór elemészti, és abban az évadban csak egy mérkőzése volt. Annyi ereje sem volt, hogy lemenjen az edzőterembe, a betegsége miatt munkát sem vállalhatott, csak otthon gubbasztott, és figyelte, ahogy a család kétségbeejtő anyagi helyzetbe kerül. Közeledett a szeretet ünnepe, és Miske családszeretete azt kívánta, hogy boldog karácsonyt teremtsen az övéinek. Novemberben Minneapolisba utazott, felkereste barátját és menedzserét, Jack Reddyt, hogy rábeszélje, szervezzen neki egy mérkőzést. Reddy először a leghatározottabban visszautasította. Ismerte Miske állapotát, és ilyen viadalban nem akart részt vállalni. Miske ügyesen érvelt, elmagyarázta, hogy neki vége, már nem húzza sokáig. Csak még egy mérkőzésre van szüksége, mert jön a karácsony, és a családja szűkölködik. Reddy végül beadta a derekát, de azzal a feltétellel, hogy Miske edz és formába hozza magát. Miske tudta, hogy túl gyönge ehhez, de megígérte, hogy tisztességesen fog küzdeni.

Reddy - megint csak saját meggyőződése ellenére - ezt is tudomásul vette, és összehozta régi barátját Bill Brennannel. A mérkőzést Omahában tűzték ki. Brennan kemény, szívós öklöző volt, korábban tizenkét menetet csinált végig Dempsey ellen. Már túl volt a csúcson, de egy haldokló számára így is komoly ellenfélnek számított. Mivel Miske edzeni már nem bírt, otthon maradt, hogy kímélje az erejét. Közvetlenül a mérkőzés előtt utazott Omahába. Azokban az időkben az ellenőrzés jóval lazább volt, mint manapság, úgyhogy a bizottság szorítóba engedte. Az összecsapás kedvezően alakult, Billy Miske fölvette a 2400 dolláros díjat, és hazautazott karácsonyozni a családjához. Az egész pénzt szeretteire költötte, megvette nekik mindazt, amire áhítoztak, és amit addig nélkülözniük kellett. Boldog ünnepet töltöttek együtt, életük legszebb karácsonyát. Miske december 26-án fölhívta Jack Reddyt, hogy vigye be a Szent Pál Kórházba, ahol újév napján meghalt. Barátai el sem akarták hinni, hogy mindössze hat héttel ezelőtt vívta utolsó mérkőzését. Billy gyönge volt, már csak hálni járt belé a lélek, könnyen összeeshetett volna, de nem, az önérzet és a vágy, hogy mindent megtegyen szeretett családjáért, hihetetlen erőfeszítésekre hajtotta. A negyedik menetben kiütötte Bill Brennant. A győzni-vágyás mozgósította erőtartalékait. A mi tartalékaink is rendelkezésre állnak, ha nem hiányzik belőlünk a vágy, hogy felhasználjuk őket. Amikor teljes erőbedobással dolgozunk valamiért, mindenképpen győzünk, bármi is az eredmény, mert a jól végzett munka öröme győztessé avat bennünket. Randy Martin, akit korábban már említettem, első ízben 1972-ben vett részt a bostoni maratoni versenyen. A 42 km-es pálya rendkívül nehéz, dimbes-dombos terepen kanyarog. Dr. Martintól tudom, hogy valamennyi befutó díjat kap. A legtöbben nem azzal a hittel érnek célba, hogy győzhetnek, de mindenki győztes, aki átlépi a célvonalat, mert a jól végzett munka igazi jutalma a munka elvégzésének tudata. Ez különlegesen fontos szempont, mert valójában önmagunkkal versenyzünk. Semmi sem okoz olyan kielégülést, mint a tudat, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk, hogy képességeink legvégső határáig való felhasználására késztettük magunkat. A teljes erőbedobás sajátos győzelem élményével ajándékoz meg bennünket - önmagunk legyőzésével, mert a legtöbbet megtenni fontosabb, mint a legjobbnak lenni. Győztes - és ismét bajnok Ha a vágyra gondolok, azt hiszem, Ben Hogan közel áll a lista éléhez. Mindent egybevetve, Hogan talán a legjobb golfozó lehetne, aki valaha élt. Nem rendelkezett olyan fizikai adottságokkal, mint számos sporttársa, de amit kondícióban talán nélkülözött, azt bőven ellensúlyozta kitartással, elszántsággal és vággyal. Ben Hogan valójában két pályát futott be, mert az első csúcsán kis híján végzetes baleset érte. Egy ködös reggelen az országúton autózott a feleségével, Valerie-vel, befordultak egy kanyarban, és egy távolsági busz fényszóróit látták közvetlenül maguk előtt. Bennek csak szemvillanásnyi ideje maradt, hogy a felesége elé vesse magát, a testével védelmezze az asszonyt. Kétségkívül ez a mozdulat mentette meg a saját életét, mert a kormánykerék mélyen benyomódott a vezetőülésbe, ahol Ben egy másodperccel előbb még tartózkodott. Napokon át élet és halál között lebegett, mire közölték, hogy túl van az életveszélyen. Abban azonban valamennyi orvos egyetértett, hogy hivatásos golfozói pályájának vége, szerencsésnek mondhatja magát, ha valaha is lábra tud állni. Csakhogy Ben Hogan akaraterejével és vágyával nem számoltak. Mihelyt meg tudta tenni az első kínkeserves lépéseket, a golfsikerekről szőtt álma újjáéledt. Szüntelenül gyakorolt és erősítette a kezét. Bárhová ment, magával vitt egy golfütőt, és a célba gurítást gyakorolta, miközben úgy remegett a lába, hogy alig bírta tartani magát. Az első adandó alkalommal kint volt a pályán, bár még csak támolyogni tudott. Tovább dolgozott, járkált, erősítette sérült lábait, aztán az indítógombához állt. Kezdetben csak néhányat ütött, de minden alkalommal többet és többet. Végül elérkezett a nap, amikor képes volt végighaladni a pályán. Amikor ismét versenybe szállt, szélsebesen visszatért a csúcsra. Az ok egyszerű. Ben Hogan látta magát győztesként. Olyan mindent elsöprő vágy hajtotta a győzelemre, hogy tudta, újra fel fog kapaszkodni a csúcsra. Igen, a vágy az az összetevő, amely megkülönbözteti az átlagos teljesítményt a bajnokétól. Második fejezet. INTELLIGENS TUDATLANSÁG A poszméh nem tud repülni A vágy megteremti az intelligens tudatlanságot. Az intelligens tudatlanság az a jellemvonás vagy képesség, hogy nem tudjuk, mit nem tudunk megcsinálni, így aztán mégis megtesszük. Sokszor ez teszi lehetővé, hogy a szinte lehetetlent is véghez vigyük. Például új üzletkötő lép be egy értékesítési hálózatba. Nincs értékesítési tapasztalata, így jóformán semmit sem tud az eladásról. Szerencsére azt sem tudja, hogy tudatlan, és valaki motiválja. Ennek eredményeként annyira lelkes, hogy az egész szervezetben ő vezeti az értékesítési versenyt. Nem tudja, mit nem tud, így mégis megteszi. Talán ez az oka, hogy a zöldfülű üzletkötő jobban teljesít, mint a lehangolt vagy bátortalan gyakorlott. Jól ismert tény, hogy a poszméh nem tud repülni. A tudományos bizonyítékok meggyőzőek - a dongó röpképtelen. Túl nehéz a teste, a szárnyai nem elég erősek. A poszméh repülése aerodinamikai képtelenség, de a poszméh nem tud olvasni - így aztán mégis repül. Építsenek nekem egy V8-ast! Henry Ford igencsak szokatlan ember volt. Negyvenéves koráig anyagi tekintetben nem sokra jutott. Iskolába járt is, meg nem is. Miután felépítette vállalatbirodalmát, kieszelte a V8-as motort. Összehívta mérnökeit, és kiadta a jelszót: - Uraim, építsenek nekem egy V8-as motort! Ezek a ragyogóan képzett szakemberek ismerték a matematika, fizika és a műszaki tudományok elveit. Tudták, mi lehetséges és mi nem. Fölényes mosollyal pillantottak Fordra, mintha azt akarnák mondani: "Vágjunk jó képet az öreg hóbortjához, elvégre mégiscsak ő a főnök!" Nagyon tü-

relmesen elmagyarázták neki, hogy a V8-as elrendezésű hajtómű gazdaságilag megvalósíthatatlan, sőt, még azt is kifejtették, miért nem építhető meg gazdaságosan. Fordnak azonban egyik fülén be, a másikon ki, ő csak ezt hajtogatta: -Uraim, nekem V8-as motor kell, építsenek egyet! Egy darabig ímmel-ámmal dolgozgattak rajta, és beszámoltak a végzett munkáról. - Minden eddiginél határozottabb meggyőződésünk, hogy a V8-as motor technikai lehetetlenség. Mr. Ford azonban nem egykönnyen adta meg magát. - Uraim, nekem okvetlenül kell a V8-as motor, úgyhogy teljes gőzzel előre! Újra nekifogtak, és ezúttal egy kicsit jobban rákapcsoltak, valamivel több időt szenteltek az ügynek, és több pénzt fordítottak rá, de ugyanazzal a hírrel tértek vissza: -Mr. Ford, a V8-as motor abszolút lehetetlenség. A "lehetetlenség" szó nem szerepelt annak a vállalkozónak a szótárában, aki már forradalmasította az iparágat a futószalag-termeléssel, az ötdolláros napibérrel, a T modellel és az A modellel. Henry Ford szeme szikrákat szórt. - Uraim, önök nem értenek engem, nekem kell az a V8-as motor, önök pedig meg fogják építeni. Gyerünk, lássanak hozzá! Vajon mi történt? Megépítették a V8-as motort. Azért építették meg, mert egy ember eléggé intelligensen tudatlan volt ahhoz, hogy ne tudja, hogy valamit lehetetlen megcsinálni, tehát megcsinálta. Nap mint nap tapasztalhatunk hasonlót. Az egyik ember azt mondja, nem tudja - és tényleg nem. A másik azt mondja, tudja - és valóban. Ez a "képes vagyok" felfogás annyira fontos Mamie McCullough, a thomasville-i Központi Középiskola tanárnője számára, hogy a tanórákon is felhasználja, méghozzá kiváló eredménnyel. (Egyebek közt ezt a könyvet is alkalmazza tananyagként.) Vajon milyen eredményeket hozna, ha országszerte tízezer Mamie McCullough tanítaná ezt a szemléletet hasonló lelkesedéssel? Intelligens tudatlanság és citrom együtt annyi, mint limonádé Creighton Abrams tábornokot a második világháború idején egy ízben csapataival együtt körülzárták. Minden égtájon ellenség. A tábornok így reagált a hírre (citrom): - Uraim, ennek a hadjáratnak a során először kerültünk olyan helyzetbe, hogy bármerről megtámadhatjuk az ellenséget. Abrams tábornok nemcsak élni vágyott, hanem győzni is. Nem a helyzet (citrom) a fontos, hanem az, ahogy reagálunk rá (hasznot húzunk belőle). Mi az intelligens tudatlanság? Az intelligens tudatlanság lényegében az a mód, ahogyan a negatív vagy nem kecsegtető élethelyzetekre reagálunk. Ez a tulajdonság tesz képessé bennünket arra, hogy a citromból limonádét készítsünk. Jól mutatja ezt két Heine-Medin-kóros, azaz gyermekbénulásban szenvedő férfi hozzáállása. Az egyik Washington utcáin kéregetett, a másikat Franklin Delano Rooseveltnek hívták. Az intelligens tudatlanság a remény magja, a jó ígérete mindabban, ami történik velünk. Bármi történik is, valami pozitív fakadhat belőle, és valami hasznot húzhatunk belőle. Röviden, bármilyen citromot ad a kezünkbe az élet, limonádét facsarhatunk belőle. Charles Ketteringnek eléggé szokatlan citrom jutott - egy törött kar. Sok-sok évvel ezelőtt az autóját akarta bekurblizni, és az "megrúgta". Az ifjabb generáció kedvéért elmagyarázom, hogy a kurbli, vagyis a forgattyúkar akkoriban a mai indítómotor szerepét töltötte be, ebben az esetben azonban hirtelen megrándult, ahogy az egyik henger dolgozni kezdett, tehát megfordult a helyzet, a motor "indította be" a kurblit, az pedig eltörte Kettering karját. Hát ő vajon mi csinált? Először is a karjához kapott fájdalmában, de szinte azonnal arra gondolt, milyen borzasztó, hogy ilyesmi történik kurblizás közben. Könnyebb, jobb, biztonságosabb módszert kell kifejleszteni a gépkocsik beindítására, különben a tömegek sohasem akarnak majd automobilt vásárolni. Így aztán föltalálta az önindítót. Az ő citromából, azaz törött karjából lett a mi limonádénk. Az aranyásó Jacob Schick citroma a mínusz ötvenfokos hőmérséklet volt. A dermesztő hidegben nem tudott pengével borotválkozni - ezért találta föl a villanyborotvát, amely jó nagy aranybányának bizonyult, és rengeteg limonádét vehetett belőle. Neal Jeffreynek, a Baylor Egyetem elsőéves futballistájának jókora citrom adatott. Dadogott. Elárulta Teaff edzőnek az álmát, hogy első osztályú futballistává akar előlépni. Olthatatlan vágya addig hajtotta előre, míg valóra nem váltotta az álmát. 1974-ben ő vezette a csapatot ötven év után először a délnyugati főcsoport bajnoki címéig, őt magát pedig a főcsoport legeredményesebb játékosának választották abban az évadban. Eugene O'Neill céltalanul csellengett, amíg citroma egy betegség formájában a kórházi ágyhoz nem szegezte. Akkor a citromot limonádévá lényegítette át, mert hanyatt fekve színdarabokat kezdett írni. Hasonló történetek százai magyarázzák, miért és hogyan indulhatunk ki gyakorlatilag bármilyen citromból, hogy elegendő vágy hozzáadásával, az abból fakadó intelligens tudatlanság nyomán limonádéhoz jussunk. Mike Weldon meg a nagy zsák citrom Mike egyévesen megbetegedett, kórházba került, ahol megfertőződött a gyermekbénulás vírusával. Kétévesen egész ügyesen mozgott járógéppel és mankóval. Tizenhat esztendősen a pusztító kór mindkét lábára megbénította és tolószékbe parancsolta. 1971 augusztusában a huszonegy éves Mike-ot leépítették műszaki rajzolói állásából (órabér: két dollár kilencvenkilenc cent). Mint valószínűleg olvasóim is sejtik, a munkaerőpiacon nem kifejezetten kapkodnak huszonegy éves paraplégek után. Odaadó, lelkes munkaerőre persze mindig mutatkozik igény. Így hát Mike-ot alig egy hónap múltán foglalkoztatási tanácsadóként szerződtette egy - a több mint 1300 főt foglalkoztató Management Recruiters International hálózatába tartozó - munkaközvetítő az Illinois állambeli Rockfordban. 1975 márciusában Mike Weldon a Sonesta Beach Hotelban átvette az év tanácsadójának díját. Mike hisz abban, hogy bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak,

életét mások megsegítésének szenteli, és ennek eredményeként több mint hatvanezer dollárt keresett 1974-ben - egy recessziós évben! Azt viszont nem hiszi, hogy ő rokkant, és azzal mindenki egyetért, hogy kishitűségnek nyoma sincs benne. Úgy gondolja, mivel az élet nagy zsák citrommal áldotta meg, egy egész kád limonádét facsarhat belőle. Téves feltételezés Térjünk vissza egy pillanatra a második világháborúhoz, amely a legtöbb amerikai számára a Pearl Harbor elleni japán légitámadással kezdődött. Sokan elfelejtik, hogy számos hazaszerető amerikai japánt éppúgy felháborított Pearl Harbor, mint bármely más ötödik generációs amerikait. Ezek közül az amerikai japánok közül sokakkal szégyenletesen bántak, internálótáborokba zárták őket. Az Egyesült Államok kormánya abból a feltételezésből indult ki - mint a történelem bebizonyította, tévesen -, hogy ezek az amerikai japánok hűtlenné váltak vagy válhattak volna a hazájukhoz. Végül, mindenféle meghurcoltatás és vallatás után sokan közülük lehetőséget kaptak, hogy bevonuljanak, és fegyverrel a kezükben bizonyítsák hazaszeretetüket. Belőlük alakult a 442-es harci ezred. Érdekes módon ez az ezred több vitézségi érdemrendet kapott, mint bármely más ezred az Egyesült Államok története folyamán. Az amerikai japánok csoportjában magasabb volt a diplomások aránya, mint bármely más első generációs amerikai etnikai csoportban. Pozitívan reagáltak egy helyzetre, amely egyszerre volt negatív és erősen érzelmi jellegű. A citromból limonádét facsartak. Charles Goodyear citroma egy börtönbüntetés volt, amelyet a bíróság megsértéséért róttak ki rá. Szabadságvesztését nem morgolódással és panaszkodással töltötte, inkább a konyhában segédkezett. Ott kezdte el foglalkoztatni az ötlet, amelyből megszületett a gumi vulkanizálásának eljárása. Az ő citromából, a börtönbüntetésből lett a mi limonádénk. Jobb gumiabroncsokon autózhatunk, így kényelmesebben élünk. Luther Márton citroma az volt, hogy Wartburg várában rostokolt. A limonádéja pedig a Biblia német fordítása. John Bunyón limonádéja A vándor útja volt. Azalatt született meg, amíg tömlőében ült. A győztes és új bajnok Gene Tunney akkor lett nehézsúlyú ökölvívó világbajnok, amikor legyőzte Jack Dempseyt. Kevesen tudják, hogy ő is limonádét facsart a citromból. Öklöző pályafutása kezdetén rendkívül erős ütéseivel tűnt ki, jobbal vagy ballal egyaránt padlóra tudta küldeni ellenfeleit. Az első világháború idején az amerikai expedíciós haderő katonájaként bemutató mérkőzéseket vívott Franciaországban, és mindkét keze eltörött. Az orvos és a menedzsere azt mondták, soha többé nem válthatja valóra álmát, törött kézzel nem lehet nehézsúlyú világbajnok. Tunney nem zavartatta magát: - Ha az ütéseimmel nem lehetek világbajnok, majd a technikámmal az leszek. Megtanulta az önvédelem minden csínját-bínját. Az egyik legmegfontoltabb, legtechnikásabb bokszoló lett, aki valaha is a kötelek közé lépett. Ügyessége tette lehetővé, hogy lefőzze Jack Dempseyt, és megszerezze a bajnoki címet. A szakemberek körében általános az egyetértés, hogy Tunney sohasem lehetett volna nehézsúlyú világbajnok, ha nem töri el a kezét. Úgy vélik, ütőereje alapján sohasem győzhette volna le Dempseyt. Mivel azonban nem üthette ki, technikai fölényére támaszkodott, és így lehengerelte. Citroma, azaz két törött keze limonádét, vagyis világbajnoki címet eredményezett. Gondolom, mostanára világos a tanulság. Ha az élet citromot ad a kezünkbe, ezzel megkaptuk limonádénk fő összetevőjét. Nem az a legfontosabb, mi történik velünk. Önfegyelemmel, odaadással, elszántsággal és vággyal pozitívan reagálhatunk, ami nagymértékben növeli győzelmi esélyünket. Az intelligens tudatlanság, egy citrom és nagy adag vágy segít, hogy elérhessük az életben, amit akarunk. A kudarc útja A kudarc útján számtalan ember vánszorog. Boldog-boldogtalant azzal traktálnak, miért "képtelenség" valamit megvalósítani. Közben ezrével haladnak el mellettük náluknál sokkal csekélyebb képességűek, akik nem jöttek rá, mi az, ami "képtelenség", ezért intelligens tudatlanságukban megragadják és felhasználják az élet citromait. A kudarc útjának vánszorgói gyakran többre képesek, és kevesebb "problémával" küzdenek, de kishitűségük csetlés-botlásra kárhoztatja őket. Az üzleti életben az egyik legelterjedtebb kishitűségi változat a hagyományos "az itteniek mások" vagy "ez egy elmaradott térség". Elroy Croston, a dél-dakotai Winnerben élő építési vállalkozó is joggal hivatkozhatott volna ezekre - ha tudott volna róluk. Szerencsére Elroy - aki egyébként a Simpson cég képviselője is - intelligensen tudatlan, nem "ismeri" a "korlátait". Croston körzete két indiánrezervátumot foglal magában, és három másik határolja. Az Egyesült Államok kormánya már akkor "elmaradott térség"-nek nyilvánította, amikor Croston és Simpson 1970-ben összefogtak. Azóta Croston minden évben elnyerte a kiváló márkaképviselő díját, és a legutóbbi három esztendőben vagy az üzletkötések számát, vagy az összforgalmat tekintve első helyen végzett. Bár Elroy Crostonnak nincs meg a szakmában szokásos iskolai végzettsége, ez nem hátráltatja abban, hogy kamatoztassa azt, amije van. Sikerének eszköztárában pozitív tulajdonságok sora szerepel: türelem, alázat, megbízhatóság, önbizalom, megértés és hit. Írjunk be még egy győzelmet a régimódi erények javára, és emeljünk kalapot egy intelligensen tudatlan jóember előtt! Harmadik fejezet. DÁVID ÉS GÓLIÁT Vevő vagyok David Lofchick története sok tekintetben gyakorlatilag mindent elmond, amit ebben a könyvben közölni akarok. 1965-

ben az Egyesült Államok hat élvonalbeli szónoka társaságában tartottam előadást Kansas Cityben. A program szombat esti befejeztével magányos vacsorához készülődtem, amint azonban a liftből a Muhlbach Szálló halljába léptem, a winnipegi Bernie Lofchick mennydörgő hangját hallottam: - Hova lesz a séta, Zig? Kifogástalan öltözékben kurjantott oda a hallon át, és rám villantotta elmaradhatatlan mosolyát. - Vacsorázni megyek, Bernie - feleltem. Felcsillant a szeme. - Van egy ötletem. Ha együtt vacsorázunk, én fizetek. Nos, állandó elvem, hogy ha valaki fizetni akarja a vacsorámat, nem tiltakozom. Miközben asztalhoz ültünk, élénk eszmecserébe merültünk, kialakítottuk azt a bizalmas kapcsolatot, amely azóta is mélyült, s ma már inkább testvérinek mondható, olyannyira, hogy én Bern bátyónak hívom őt. Akkor este a szokásos kérdéseket tettük fel: ki milyen célból érkezett, mivel foglalkozik, van-e családja. Efféléket. Néhány perc után megjegyeztem Bernie-nek, hogy eléggé hosszú utat tett meg egy értékesítési tanfolyam kedvéért. - Igen - felelte -, de megérte, mert sok jó ötletet kaptam, amely segíteni fogja a vállalkozásunk fejlődését. Továbbra is azt feszegettem, hogy Winnipeg nagyon messze van Kansas Citytől, és sokba kerül az utazás. Bernie mosolyogva bólogatott: - Igen, de hála a fiamnak, Davidnek, a pénz miatt nem kell aggódnom. - Ez izgalmasan hangzik. Beavatnál? Bernie nem kérette magát, kitárta a szívét, és életem egyik legérdekesebb történetével ajándékozott meg. - Amikor a fiunk megszületett, az örömünk szó szerint nem ismert határt. Már volt két lányunk, és Daviddel teljessé vált a család. Nemsokára azonban észrevettük, hogy valami nincs rendjén. A kicsi jobbra döntötte a fejét, és szokatlanul erősen nyálzott. A háziorvos biztosított bennünket, hogy aggodalomra semmi ok, és David ki fogja nőni a dolgot, de a szívünk mélyén éreztük, hogy nem ez a helyzet. Elvittük egy szakorvoshoz, aki megállapította, hogy a dongaláb fordítottjával van dolgunk. Hetekig kezelték a gyereket ezzel a problémával. A fia béna - Tudtuk, hogy a baj még ennél is nagyobb, ezért az egyik legnevesebb kanadai specialistához fordultunk, aki alapos vizsgálat után közölte: "A kisfiú béna. Agyhűdést kapott, nem fog tudni se járni, se beszélni, se tízig számolni." Ezután javasolta, hogy Davidet "a saját és a család normális tagjainak érdekében" helyezzük el intézetben. Bernie izzó tekintettel folytatta: - Tudod, Zig, én nem vagyok vevő arra, hogy vegetálásra ítéljem a saját fiamat. Egyébként is eladó vagyok, nem vevő. Én egy erős, boldog, egészséges babát láttam magam előtt, aki majd férfivá cseperedik, és tartalmas, teljes életet él. Ennek okán megkérdeztem az orvost, tud-e valami helyet, ahová segítségért fordulhatnék. Hajthatatlannak bizonyult, leszögezte, hogy ő a lehető legjobb tanácsot adta, és felállt. Ezzel jelezte, hogy a vizit véget ért. Miközben Bern bátyó elmesélte a történetet, figyelemre méltó kijelentést tett: -A szakember összesen annyit tett, hogy meggyőzött bennünket, olyan orvost kell keresnünk, aki a megoldásra koncentrál, és nem homályosítják el a látását a problémák. Probléma helyett megoldás Mire Lofchickék kutatása befejeződött, több mint húsz specialistához vitték el Davidet. Lényegében mindegyik ugyanazt mondta és javasolta. Végül valahonnét hallottak a chicagói Pearlstein doktorról, aki az agyhűdés legnagyobb szaktekintélyének hírében állt. A világ minden tájáról zarándokoltak hozzá a páciensek, és több mint egy évre előre be volt táblázva. Mivel dr. Pearlstein kizárólag más orvosok közvetítésével dolgozott, Bernie a háziorvosához fordult. David összes leletét elküldték Pearlstein doktornak, és érintkezésbe léptek vele, hogy időpontot kérjenek. Sajnos a szakember annyira tele volt előjegyzésekkel, hogy azt kérte a háziorvostól, keresse meg egy későbbi időpontban. Amikor Bernie meghallotta ezt, úgy döntött, saját kezébe veszi az ügyek intézését. Ha a háziorvos már nem tud mit tenni, majd ő megpróbál találkozót kieszközölni dr. Pearlsteinnél. Hosszas erőfeszítések után végül egy este telefonon elérte a szakorvost. Rábeszélte, hogy vegye Davidet várólistára a következő elmaradó vizit helyett. Már tizenegy nap múlva adódott is alkalom, így David találkozhatott Pearlstein doktorral és a sorsával. Felderengett egy reménysugár, és Lofchickék feszülten várták a folytatást. A betegség Góliátjának új ellenfele támadt, bár még nem tudta ezt. Néhány órás vizsgálat után az eddigi diagnózis nyert megerősítést: David béna, agyhűdéses. De az új szakvélemény látott reményt, feltéve, hogy Bernie hajlandó fölvenni az elkeseredett és soha véget nem érő harcot. Lofchickék semmilyen árat sem tartottak túlzottnak azért, hogy esélyt adhassanak fiuknak az életre. Izgatottan kérdezték tehát, hogy mi a teendő. Pearlstein doktor és munkatársa aprólékos részletességgel közölték velük az utasításokat. Megtudták, hogy addig kell dolgozniuk Daviddel, amíg el nem ájul, és még azután is folytatniuk kell. Az emberi teljesítőképesség határán túlra kell kényszeríteniük. Bernie és Elaine előtt világossá vált, hogy hosszú, nehéz, időnként reménytelennek tűnő küzdelem vár rájuk. Az orvos hangsúlyozta, hogy ha feladják, vagy ellankadnak, David visszaesik, és minden addigi munka kárba vész. Igen, valóban megkezdődött David párviadala Góliát ellen. A szülők immár láttak reményt, és a remény hihetőnek tetszett. Könnyebb léptekkel, könnyebb szívvel indultak haza, és felkészültek az előttük álló harcra. Egy gyógytornászt és egy edzőt szerződtettek, házuk alagsorában kis tornatermet alakítottak ki. Testi-lelki erőfeszítések határozták meg a napirendet. Több hónapi odaadó és emberfeletti munka után szaporodni kezdtek a reménysugarak. David némi mozgásképességre tett szert. Bár csigalassúsággal, de egész hosszában megmozdította a testét. Hatalmas mérföldkövet értek el. Felnőtt

Az újabb mérföldkövet a gyógytornász izgatott hangja jelezte a telefonban. Hazahívta Bernie-t az irodából. Mire Bernie megérkezett, minden készen állt a nagy mutatványhoz. David megkísérelt egy fekvőtámaszt. A hatéves fiú minden tartalékát mozgósította a felnőttnél is ritka erőfeszítéshez. Amikor kezdte felnyomni magát a szőnyegről, akkora érzelmi és testi erőkifejtést produkált, hogy kis testének minden négyzetcentimétere verejtékben úszott. A szőnyegen tócsába gyűlt a víz. Amikor az egyetlen fekvőtámasz sikeresen befejeződött, David, a gyógytornász meg a két szülő könnyei bizonyították, hogy a boldogság nem gyönyör, hanem győzelem. Még figyelemreméltóbb a történet, ha tudjuk, hogy az Egyesült Államok egyik legrangosabb egyetemén is vizsgálták Davidet, és megállapították, hogy a teste jobb oldalán nincs "motoros kapcsolat", azaz működőképes mozgatóideg-pálya, továbbá fogyatékos egyensúly-érzékelése miatt nem fog tudni járni, úszni, korcsolyázni, kerékpározni. Góliát, a betegség erősen tartotta magát. David azonban szakadatlanul tanult, egyenletesen, sőt, egyes szakértők szerint látványosan fejlődött. Valóban különleges fiú, hihetetlenül fejlődött, ami nem meglepő, mert a szülei kezdettől a biztatóan növekvő gyermeket látták benne, aki megállíthatatlanul halad az egészség felé. Mára ez a "kisfiú" gyakorlatilag félretette negyedik biciklijét, csak olyankor veszi elő, ha vagy túl meleg van a korcsolyázáshoz, vagy nem az autóját vezeti. A korcsolyatanulás keservesen ment. Csaknem egy évig tartott, amíg egy hokibot segítségével egyáltalán meg tudott állni a jégen, de David minden áldott nap gyakorolt. Mindent megtett, hogy leküzdje az akadályokat, és olyan sikeresen, hogy bal szélső poszton játszott a helyi jégkorongcsapatban. Az orvosok még ezek után a sikerek után is azt mondták, hogy valószínűleg két évbe is beletelik, amíg megtanul a vízben lebegni, de ő két hét múlva lebegett, és az első nyár vége előtt úszni is tudott. Egyetlen nap alatt ezer fekvőtámaszt is produkált, egyszer pedig tíz kilométert futott egyhuzamban. Tizenegy évesen kezdett golfozni, és ebben is ugyanolyan lelkesedést és elszántságot mutatott, mint mindenben. Az eredmény: már átlépte a kilencvenes ponthatárt. Izgalmas dolog figyelemmel kísérni David fejlődését abban a tudatban, hogy mindazok a tulajdonságok, amelyeket kibontakoztatott magában, és az elvek, amelyeket fizikai és szellemi sikerei eléréséhez alkalmazott, ugyanígy előreviszik majd választott hivatásában. Nemkevésbé izgalmas tudni azt, hogy mi is kifejleszthetjük ugyanezeket a tulajdonságokat, alkalmazhatjuk ugyanezeket az elveket, és ugyanakkora sikereket érhetünk el az életben, mint David. David szellemileg éppolyan kimagasló formában van, mint fizikailag. 1969 szeptemberében fölvételt nyert a Raven Court-i Szent János Fiúiskolába, az egyik legigényesebb kanadai magániskolába. Hetedik osztályos korában már szépen haladt előre a kilencedikes matematikaanyagban, ami igazán nem rossz olyan gyereknél, akire az orvosok azt mondták, hogy tízig sem fog tudni számolni. 1971. október 23-án feleségemmel az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy részt vehettünk David Lofchick barmicváján. Bár minden olvasóm láthatta volna, amint David megtette ezt a hatalmas lépést a férfivá válás felé! A csillogó szemű, tisztán csengő hangú, biztos léptű fiú az Egyesült Államokból és Kanadából összegyűlt szerető barátok körében férfivá lett. Érthető, hogy kimagasló teljesítményt nyújtott, hiszen egész életében erre az alkalomra készült. Igen, Góliát kétségtelenül meghátrált, de éppen ilyen kétségtelen az is, hogy David még nem terítette le végképp, és valószínűleg soha nem is fogja. A fiatalembernek egész hátralévő életében rendszeresen sokat kell edzenie. Már néhány nap kihagyás is megköveteli az árát. Mint minden tizenkilenc éves, David is sokszor szívesebben töltené az időt a barátaival, de amikor elérkezik az edzés ideje, tudja, mit kell tennie, és indul a tornaterembe. Természetesen nem csupa munka az élete, mert a szülein kívül ott a két nővére, egy sereg barát meg sok-sok rokon, szóval eléggé népes társaság és szurkolótábor. David életének egyik jelentős pillanata érkezett el 1974 februárjában, amikor százezer dolláros, vegyes módozatú életbiztosítást kötöttek David nevére. A szerződés szokványos feltételekkel köttetett, ami tudomásom szerint első ízben fordult elő agyhűdéses betegnél. A teljesítmény ragályos Akik ismerik a Lofchick családot, könnyen megmondhatják, hogy minden egyes tagja sorsdöntő szerepet játszott David életében, és külön adománynak érzi, hogy vele együtt fejlődhetett. Csupa remek ember, valamennyien sokat tettek a családért és a köz javáért. Bernie fejlődése például nemkevésbé elképesztő. Bernie valóban a legműveltebb iskolázatlan ember, akit valaha ismertem. Hivatalosan csak hét osztályt járt ki, de minden napját az élet iskolájában tölti. Mindenkitől tanul valamit, kiválóságra való törekvése az egyik legrátermettebb üzletemberré tette, akit életemben láttam. A szükség úgy hozta, hogy Bernie keményebben és okosabban dolgozott szakmájában és magánéletében egyaránt. Hét esztendőn át minden héten hét nap és hét este dolgozott, az egész időszak alatt egyetlen szabad estét vett ki. Ez a fegyvertény önmagában mutatja odaadását, önfeláldozását, elszántságát és vágyát. Fáradozásai közben felismerte, hogy egy sikeres és boldog életben bármit elérhetünk, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Ezt az elvet alkalmazta munkájában is, ezzel a legnagyobb konyhaeszköz-értékesítő hálózatot hozta létre Kanadában, és közben anyagi függetlenségre tett szert. David és segítőtársai bármilyen mércével mérve sikeresek. Együtt vívták meg harcukat, és közösen győztek, valamennyien fontos szerepet játszottak Góliát visszaszorításában. Valamennyien jelentős szerepet játszanak abban, hogy háttérben is tartják ellenségüket. Kész a leltár David Lofchick történetét észben tartva, térjünk vissza a lépcsős ábrához. A csecsemő David nem rendelkezhetett saját egészséges énképpel, a rajz első lépcsőfokával. Mindazonáltal szülei szemében különleges kisfiú volt, aki megérdemelte, hogy esélyt kapjon az életben, és efelé is tartott. Olyannak látták Davidet, amilyen ma, önmagukat pedig alkalmasnak látták arra, hogy megadják neki a lehetőséget. Ma már David egészséges énképpel bír, aminek az eredményei egyértelműek. A csúcsra vezető lépcső második foka a másokkal való kapcsolat. Nyilvánvalóan számosan játszottak létfontosságú sze-

repet David Lofchick növekedésében és fejlődésében. Orvosok, ápolónők, gyógytornászok, tanárok, ki-ki a maga módján. A "vér, verejték és könnyek" elviselhetőbbé váltak a szülők, David és a szakemberek türelmes, szeretetteljes kapcsolatának kialakulásával. E sok-sok segítség nélkül David helyzete kilátástalan lett volna. Szerencsére megkapta a szükséges segítséget, és győztessé vált. Azok is győztek, akik segítettek neki, mert: "Az mászik legmagasabbra, aki valaki mást fölsegít." A harmadik lépcső a célokra, ezek kitűzésére és elérésére vonatkozott. A célok kitűzésének minden mozzanata nyilvánvaló David történetében. A Daviddel kapcsolatos célokkal összhangban Bernie kitűzte a maga személyes, szakmai és anyagi céljait. Kezdetben nem könnyen hordozta a David gyógykezelésével járó terheket, de azt tette, amit a bajnokok szoktak. Felnőtt a feladathoz. Most már mindent elér az életben, amit csak akar, mivel segít Davidnek és másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. A negyedik lépés a helyes lelki hozzáállás volt, ami széles területet fed le, és David Lofchick története tökéletesen szemlélteti ezt. A család munkához való hozzáállása - egyszerre egy lépés, az akadályok lépőkővé alakítása és pozitív reagálás minden negatív helyzetre - átsugárzott Davidre is. Folyamatosan táplálták belé a "Képes vagy rá, David!" üzenetét. David lelkesítő, pozitív hangfelvételeket hallgatott, miközben öltözködött, tornázott vagy szüleivel az iskolába autózott. Edzője, Syd Pukalo, az egykori Mr. Manitoba, valamint szülei és a család bizalmas barátai megerősítették élete pozitív tényezőit. Végül a megfelelő szellemi étrend David életének részévé vált, és annyira jó és erős szokásokat sajátított el, amelyek biztosították fejlődését és előrehaladását. Az ötödik, munkával kapcsolatos lépcső jól illeszkedik David történetéhez. Ha legközelebb arra akarunk panaszkodni, hogy a nap csak huszonnégy órából áll, jusson eszünkbe David Lofchick. Az ő napjai éveken át csupán huszonegy órából álltak, mert napi három órát szó szerint a fizikai küzdelemre áldozott, hogy kitarthasson az agyhűdéssel szemben. Időigénye ma is hatalmas. Ha nem dolgozik mindennap a betegség ellen, Góliát ismét előrenyomul. Igen dolgoznia kellett és kell, de David meg a Lofchick család tudja, hogy a jó egészség árát nem megfizetjük, hanem élvezzük. David története gyönyörűen példázza a hatodik lépcsőt, amely a vágyat taglalja. Őszintén mondhatom, hogy bár emberek százaival foglalkozom, soha nem láttam családot, ahol a vágy nyilvánvalóbb lett volna, mint a Lofchick famíliában. Izzó vágyuk, hogy Davidnek esélye lehessen az életben, olyan cselekedetekben nyert kifejezést, amelyek megteremtették ezt az esélyt. Némelyik kemény volt, rettentő kemény, mert azt a különleges, mélységes szeretetet foglalta magában, amelyik megkövetelte, hogy felülemelkedjenek természetes rokonszenvükön és együttérzésükön. Sok esetben, amikor Bernie és Elaine az orvos utasítására szorosabbra húzták a szabályzókeretet, David sírva könyörgött, hogy "csak egyetlen éjszakára" lazítsák meg egy kicsit vagy vegyék le. A szülők szinte bármit megadtak volna, hogy teljesíthessék a kérést, de szeretetük segített nemet mondani David pillanatnyi könnyeire, ami azt jelentette, hogy igent mondtak élethossziglani egészségére és boldogságára. David történetét figyelve, felismerhetjük, hogy a jellemszilárdság, becsület, szeretet, hűség és tisztesség elejétől végig nyilvánvaló benne. A könyv első részében rámutattam, hogy ha bármely tulajdonságnak híján vagyunk, elsajátíthatjuk. Hiszem, hogy David története igazolja ezt a tényt. Ha most David-re nézünk, alig hisszük el, hogy valaha is bármi baja lehetett. Sokszor eltűnődtem, milyen fantasztikus lehetett volna David, ha egészséges, normális kisbabaként kezdi az életét. Nem volt nehéz elképzelnem, hogy magasabb, erősebb, gyorsabb, okosabb. Azután egy napon rám zuhant az igazság, akár egy tonna tégla. Ha David többel kezdi, talán kevesebbel végezte volna. Meggyőződésem, hogy nem az agyhűdése dacára, hanem éppen amiatt lett több, talán sokkal több. Ezért mondja Isten olyan világosan, hogy adjunk hálát neki mindenért (IThessz 5,18). Igen, különleges és bámulatos csoda, hogy Lofchickék olyan fiút láttak Davidben, aki meg fogja kapni a maga lehetőségét az élet váltóversenyében. Elindították, átadták neki a stafétabotot, és David azóta is fut vele tovább. David történetének legjobb részét még nem írhattam meg, hiszen David most is éli az életét. Hitem szerint mindaz, amit a jövőben cselekszik, messze túlszárnyalja azt, amit a múltban tett. Ez izgalmas, de még izgalmasabb a gondolat, hogy mit adhat ez a történet az egészséges gyermekek millióinak. Ha David erről a kiindulópontról ezekkel az adottságokkal ezeket cselekedte, gondoljuk csak el, mit jelenthetnének ugyanezek az elvek és módszerek az egészséges gyermekeknél alkalmazva. Hátborzongatóan izgalmas a gondolat. David története most újabb szálon folytatódik. Egy este Amarillóban adtam elő, amikor észrevettem, hogy az első sorban ülő fiatal pár láthatólag megrendült. Később megkerestek, és a chicagói orvos nevét tudakolták, aki dr. Pearlstein halála után átvette elődje praxisát. Tizenöt hónapos kislányuk agyhűdésben szenvedett, és remélték, hogy valamit tehetnek érte. Elvitték Chicagóba, és az orvos a vizsgálat után azt mondta nekik, a gyermek a betegség valamennyi tünetét mutatja, de határozottan nem agyhűdéses. Egyszerűen koraszülött, és az orvos helytelenül diagnosztizálta állapotát. A koraszülés kissé lassúbbá tette a normálisnál, de mivel agyhűdéssel kezelték, felöltötte a betegség valamennyi tünetét. Azonnal elkezdték normális, egészséges gyermekként kezelni, és az agyhűdés tünetei hetek alatt megszűntek. Igen, ahogy látjuk az embereket, akként bánunk velük, és válaszolnak is a kezelésre, akár jó, akár rossz, akár pozitív, akár negatív. Ezért annyira fontos, hogy "jókeresők" legyünk. Elértünk tehát a lépcső tetejére. Megmásztuk valamennyi fokot, most pedig közvetlenül az élet bankett-termébe vezető ajtó előtt állunk. Itt állunk a holnap igazgatósági szintjére vezető üvegajtó előtt. Már csak annyi a dolgunk, hogy egy kicsit megtoljuk, és kinyílik. KEZDŐDIK Zavaró? Annak is szántam. Igen, tudom, épp most fejeztük be először a Viszlát a csúcson! elolvasását, és tudom, hogy a

legtöbb ember ilyenkor a "Vége" feliratra számít. De mi nem vagyunk a legtöbb ember. Mi önmagunk vagyunk, és most már tudjuk, hogy soha többé nem lesz belőlünk még egy. Tudjuk, hogy Isten a saját képére teremtett bennünket, alig valamivel kevésbé, mint az angyalokat. Ezt tudván önmagunkról, és másokról is, soha többé nem nézünk le - sem föl - másokra. Megértjük, hogy senki sincs, aki akaratunk ellenére éreztethetné velünk, hogy kevesebbet érünk nála, ezt pedig most már senkinek sem engedjük meg. Nyilvánvalóan tudjuk, hogy bármit elérhetünk az életben, amit csak akarunk, ha kellőképpen segítünk másoknak, hogy ők is elérjék, amit akarnak. Azt is megértjük, hogy a képességek eljuttathatnak bennünket a csúcsra, de jellemszilárdság kell ahhoz, hogy ott is maradjunk. És bár bőven van hely odafönt, annyi nincs, hogy leülhessünk. Tehát, mint látjuk, ez a kezdete annak az új életformának, amely világosan mutatja, hogy a boldogság nem gyönyör, hanem győzelem. Talán a legfontosabb dolog az, hogy tudjuk és elfogadjuk a tényt, miszerint a kezdetnek mindig kezdetnek kell maradnia, mert a siker és a boldogság nem végállomás, hanem izgalmas, soha véget nem érő utazás. Ez a kezdet abba az irigylésre méltó helyzetbe hoz bennünket, hogy az eddigi rámenősökből építőkké kezdhetünk válni. Amikor tehát most elbúcsúzom régi énünktől, és üdvözlöm az újat, "másként" fogom befejezni ezt a könyvet, ami olvasóimat már nem lepheti meg, hiszen "másként" is kezdtem. Manapság sokan azzal fejeznek be egy látogatást vagy telefonbeszélgetést, hogy kellemes napot kívánnak. Ez kedves és jóleső, de hiszem, hogy az élet jóval többet kínál egy kellemes napnál. Hiszem, hogy ha hiszünk önmagunkban, embertársunkban, hazánkban, munkánkban és a mindenható Istenben, akkor kellemes napjaink kellemes öröklétben folytatódnak majd, és valóban viszontlátjuk egymást azon a csúcson. HU ISSN 1219-5154 ISBN 963 85981 6 6 Network TwentyOne Kft., Budapest Felelős kiadó: a Network TwentyOne Kft. igazgatója Tipográfia és műszaki szerkesztés: Szakálos Mihály Szedte és tördelte az Alinea Kft. Nyomtatás és kötés: Verano Kft. Terjedelem: 26,5 (A/5) ív