XX. századi mese A naptárak túlpörögték a 2000-et. Itt vagyunk már a XXI. században. Furcsa ez egy múlt században született embernek. Mintha törvényszerű volna, hogy aki egyik században születik, annak még abban a században meg is kell halnia. Kicsit úgy érzem, hogy kiröpítettek az időmből. Az én korom a XX. század. Talán azért, mert akkor voltam gyermek, akkor szedtem össze azokat a meghatározó élményeket, amelyek eldöntötték sorsom irányát egész életemre. Annak ellenére így gondolom, hogy nem hiszek a sorsszerűségben. Soha nem történt annyi minden az emberiség történetében, mint abban az időszakban. Tudomány, politika, kultúra. Milliárdnyi ember sorsa, több száz ország történelme vett megannyi dicsőséges és gyötrelmes fordulatot. Mégsem ezekről írok, hanem egy olyan történetet mondok el, ami édesanyámmal esett meg gyermekkorában. Nem túl jelentős esemény, - hisz nem befolyásolta a világ kerekének menetét -, de mégis leírom, mert ma már nem történhetne meg ilyen. Lehetetlen, hisz amit édesanyám mondott el nekem a gyermekkorából, az egy XX. századi mese. Úgy mondom el, ahogy ő adná elő. Egy kisalföldi faluban gyerekeskedtem, Pápától nem messze, Nagyacsádon. Ezt a nagy szót persze nem kell komolyan venni, hisz ez is oly kicsiny falu volt, mint bármelyik a környéken. Nekem mégis az egész világ rejlett benne, mert a falut szegélyező rétek és tenyérnyi erdők sokáig a világ végét jelentették a számomra. Csak nyurga lány koromban léptem ki ebből a mikrovilágból. Korábban nem volt hová, és különösen a miért hiányzott. Ebben a faluban nem élt igazán vagyonos ember, csak szegény, meg valamivel – csekéllyel - módosabb. Mi – anyám, aki a tsz-es földeken dolgozott, apám, aki kubikusként járta a területrendezéseket és nyolc éhenkórász, mihaszna testvér – a szegények kasztjában is hátul kullogtunk. Mehetett volna jobban is, de apám a korcsmárost hizlalta a nehéz munkával megkeresett pénzén. Nem vetette meg az italt, és jókedvében hajnalig húzatta a cigánnyal a nótát. Ezért jobbára anyám tartott minket. De tíz emberről gondoskodva nem lehet csodát tenni. Azaz mégis, mert valahogy felnőttünk. Mivel az éhség mindennapos vendég volt a háznál – az istennek nem akart eltakarodni, pedig nem marasztaltuk –, az ember gyerekének magának kellett megoldani a napi betevő beszerzését. Persze nem úgy, hogy betörünk a falu boltjába. Hisz az bűn, és eszünkbe se jutott. A szomszéd kertjében nagyon szép gyümölcsfák voltak - alma, meggy, körte -; meg finom termésű bokrok – málna, ribizke, egres – és mennyei zöldségek – sóska, rebarbara, répa, zeller. Mi mást kívánhatna az ember? Hogy a szomszéd kertjét lelegelni is bűn? Bizonyos értelemben az. De akkor és ott, mintha Isten engedékenyebb lett volna. Hisz mégiscsak az ő teremtményei vagyunk, és valahogy etetnie kellett minket. A gyümölcs és a zöldség meg nő magától, mint út szélén a pipacs. No és mennyit bír megenni egy gyermek vagy akár nyolc is? Annyi lehullik a fáról is, annyit elrágnak a kukacok is. A szomszédaink – Gizi néni és Janó bá, akik már nyugdíjasok voltak – a szegények létráján egy grádiccsal fölöttünk tartózkodtak. Ez már a házukon is látszott. Téglából volt, és olyan szép palotának tetszett a mi düledező, zsúptetős és vályogtéglás viskónk mellett, hogy csuda. Igaz, könnyű volt nekik, mivel nem volt se nyolc, se egy gyerekük sem. Egyszer hallottam, amint anyám sugdos a házunk előtt más utcabéli asszonyokkal, hogy a Gizi néninek nem lehetett gyereke. Azt nem értettem, vagy nem fogtam fel, hogy miért. Azt -1-
gondoltam, csak az lehet az oka, hogy olyan gonosz, fukar vénasszony. Azért büntette az ég. Ha észrevette, hogy átlógtunk a kerítésen – hisz mi egy kerítés egy gyermeknek –, akkor rögtön éktelen rikácsolással rontott ki a házból, és elkergetett minket. A szüleinknek nem mert szólni, mert apám kötekedő, csongrádi bicskás ember hírében állt. Így minden haragját rajtunk élte ki. Persze Janó bácsi is kivette részét a kergetőzésből. Felváltva hajtottak minket, mintha beosztották volna a strázsát. Így zajlott az élet nap napután. Ha utcán találkoztunk velük, akkor nagy ívben futva kerültük őket, de azért odakiáltottunk mindig valami köszönésfélét, mert fő a tisztelet, még ha huncut is a világ! Köszönésünket persze nem fogadták. Pontosabban Janó bácsi néha visszaintett a pipájával, de a felesége olyankor oldalba lökte. Mintha csak azt mondaná: nem látod vénember, hogy ezek a zsizsikek a tolvajok? Ilyen örökös rabló-pandúr körforgásban telt az életünk, mióta az eszemet tudtam. Azonban egy késő nyári napon történt valami. Nem tudom, milyen ördög bújt belém azon a reggelen, de olyat tettem, amire korábban, ha mondják, sem lett volna hajlandóságom, nemhogy magamtól ötlődjön eszembe. Talán valami gyerekes, kamaszos, felelőtlen bátorság spontán hulláma kapott a hátára. Azért éreztem hullámnak, mert tudtam, hogy amit tettem, azt már két órával, vagy csak két pillantással később sem tettem volna meg. Előző nap – miközben sebtében elhagytam a szomszéd kertjét –, Gizi néni egy jókora kővel adott nyomatékot haragjának. A kő ugyan nem talált el, de igen nyomasztó közelségben süvített el a kobakom mellett. Az ijedtség elmúltával ez a precedens mélységes felháborodást váltott ki belőlem. Indokolatlannak, jogtalannak és megátalkodott ördögi cselekedetnek értékeltem az erőszak ilyetén fokú alkalmazását velem szemben. Különös tekintettel arra, hogy még azelőtt felfedezték jelenlétemet, – s ezáltal futásra ösztökéltek -, hogy egy marék diót összeszedhettem volna. Úgy éreztem, e példátlan eset nem maradhat megtorlatlanul. Mivel jómagam nem rendelkeztem elég kurázsival ahhoz, hogy hasonló eszközzel válaszoljak, és a szemet-szemért elvet alkalmazzam, ezért finomabb technikához kellett folyamodnom. Egész éjjel – míg éberen bírtam – azon törtem magam, hogy valami fortélyos, – hozzám méltó – de egyszersmind kellőképpen rettenetes bosszút álljak az engem méltatlan sérelemnek kitevő öregasszonyon, vagy akár Janó bán, hisz egy kutya mindahány. Sajnálatos módon az álom hamarább elnyomott, minthogy valami gonoszság kipattant volna a fejemből. Ezért másnap reggel rögtönöznöm kellett. Két testvéremmel nagyjából egyszerre ébredvén együtt másztunk át a már elég elgyötört kerítésen, hogy megtömjük türelmetlen hasunk valami friss zöldfélével. Még a bokrok takarásából észrevettük, hogy Gizi néni tiszta ruhában – amolyan félünneplőbe öltözve – kijön a házból és elsiet, becsukva maga mögött a kaput az utca felől. Ezt biztató kezdésnek értékeltük. Amíg Pistánk és Pali bátyám megálltak egy hívogató almafa alatt, s a megmászás tervét kidolgozandó ezután ügyet sem vetettek rám, addig én tovább lopakodtam a kertből a ház felé. A házig soha nem mentünk el, még a bátyáim se, pedig ők nemigen féltek semmitől. Olyan óvatos és elővigyázatos voltam, amennyire csak tőlem tellett. Próbáltam úgy settenkedni, mint Feri bá – ő másik szomszédságunkban lakott, s jó kapcsolatokat ápolt velünk, gyerekekkel, és gyakran vadászgatott fácánra a környéken –, aki néhány cserkészésre magával vitt, és bemutatta, hogyan közelíti meg észrevétlenül a vadat. E jártasságomat alkalmazva – s remélve, hogy Gizi néni sem eszesebb, sem figyelmesebb egy fácánnál – egészen a verandáig jutottam. -2-
Itt vettem csak észre, hogy a szívem a torkomban dobog. Visszanéztem a kert felé, ahol láttam bátyáimat szerencsétlenkedni a fa meghódításával. Ott kéne lennem – gondoltam. De a biztonságosabbnak vélt almafa már sokkal messzebbnek tetszett, mint az út, ami még előttem állt. Eszes lány lévén ráébredtem, hogy nincs értelme visszakozni. Ha belekezdtem a bosszúba, azt véghez is kell vinnem. Ezt kívánja a tisztesség és őseim vére. Nem mintha tudtam volna, hogy ez mit jelent, hisz Irma nővérem olvasta valami kalendáriumban e sorokat. Értelmem akkor inkább csak homályosan érezte, semmint tudta ezen mondat súlyát, de azért mélyen megmaradt bennem. Miután morálisan így meggyőztem magam és egy elvont frázisból bátorságot merítettem – hisz ezt tették ama kalendárium hősei is -, végigtekintettem az amúgy kényesen tiszta verandán. Egész hosszában nem volt ott más, csak egy festetlen, rozoga asztal. Az asztalon egy hatalmas bádoglavórban – melynek fehér zománca már csak nyomokban látszott itt-ott – rengeteg alma. De nem akármilyen alma ám! Olyan szép pirospozsgás, méretes, csillogó gyümölcsök voltak, hogy még életemben nem láttam olyat a fájuk legtetején lévő legmegközelíthetetlenebb ágán sem! Számban azonnal összefutott a nyál, és egyúttal a gyomrom is szurkálni kezdett. Mintha csak lökdösnének közös erővel a bádoglavór felé. Az almák is mosolyogtak és kiáltoztak felém: -Vegyél el! Engem válassz! S noha az asztal éppen a verandára nyitott ablak tövében állt, én félelmemet a ház sarkánál hagytam, és nesztelen – mezítlábas – léptekkel az ablakhoz kerültem. Két almát a blúzomba gyűrtem - több nem is fért volna oda -, és bal kezemmel magamhoz szorítottam. Jobb kezembe is felkaptam egy formás darabot. Ekkor az újólag feltörő félelem azt lármázta a fülembe, hogy fuss! De egy másik hang kontrázta. - Nézz be! - Miért néznék be? Inkább futok! – feleltem magamban, magamnak. - Nézz be! – erősködött hang, minden érvet és magyarázatot mellőzve. De ez a hang sokkal delejesebb volt, mint a félelem szava. Eszemre hallgatva menekülnöm kellett volna, hisz a bosszú – az arcátlan bátorságú almaszerzés – már teljesült. S mégis, én valószínűtlenül lassan megmozdultam – mint a készületlen nebuló, ha táblához indul feleletre –, és örökkévalóságnak tűnő idő alatt az ablak elé léptem, amennyire csak az asztal engedte. A szobában sötétebb volt, mint odakint, ezért néhány pillanatba telt, míg szemem - hozzászokva a hűvös szoba félhomályához - látni engedett valamit. Soha nem voltam náluk, így némi kíváncsisággal tekintettem körbe. A szemközti falon két ódon méretes szekrény. Szinte hallani véltem, ahogy nyekereg a zsanérjuk, ha nyitja őket valaki. Középen asztal fehér abrosszal letakarva, négy – támla nélküli – székkel körberakva. Az asztal mögött a falon egy vakotás tükör, faragatlan léckeretben. Odébb a fal tövében egy ormótlan, vasalatos, nehéznek tetsző faláda. Tán a dunyhát rejti? Több minden nem is nagyon volt ott, hacsak nem azon a falon, ahonnét én lestem be az ablakon, de azt úgysem láthattam. Ez lenne hát a palota belülről? Ilyen hitvány? Hol az a gazdagság, amiről meg voltunk győződve? Hát ez nem sokkal különb a mi a szobánknál! Csalódottan fordultam volna el, hogy csatlakozzam testvéreimhez és eldicsekedjem kalandommal, s megmutassam szavaim hiteles bizonyítékaként a három almát, amikor szemem méginkább hozzászokott a kevéske fényhez és több részlet kibontakozódott a -3-
szobából - a kert felé néző ablak előtt megpillantottam Janó bát. Megállt bennem az ütő! Elsőként úgy tűnt, engem néz. Nézi szemtelenségemet, és már ugrani készül, hogy elevenen megnyúzzon. De aztán láttam, hogy nem vett észre. Kifelé bámult a kert irányába. Pipáját jobb kezében fogta, de úgy, hogy ki nem vette a szája szegletéből. Pedig nem is füstölt, csak játszadozott vele. Azt hittem, morog valamit, de egyre inkább kitűnt, hogy kuncog. Nevet! - Hát, no! – rikkantotta, majd újfent kuncogott. Nem értettem a helyzetet. Min szórakozik ilyen önfeledten? Balra fordítottam a fejem – a kert felé -, ahol két bátyám éppen bakot próbált tartani egymásnak, hogy valami magasabb ágon megvessék a lábukat. De csak szerencsétlenkedtek. Ide-oda dőltek, bucskáztak, mert valahogy Pista bátyám nem tudta megtartani Palinkat. Ha nem fegyelmezem magam, én is felnevetek, ezzel veszélyeztetve inkognitómat. Újra benéztem a szobába. Hát ezen humorizál az öreg! De várjunk csak! Miért kuncogászik itt? Miért nem ront ki haragtól torzult arccal és kergeti el a hívatlan szüretelőket? Vártam még, de nem történt semmi, ami történni szokott. Pali bátyám keservesen ugyan, de feljutott a fára, és már szórta is lefelé Pistánknak a termést. Janó bá pedig csak nézte, nézte mozdulatlanul. Csak a pipáján igazított néha. Nem tértem napirendre a dolog felett, de már valóban mennem kellett. Igyekeztem úgy visszaóvakodni a kertbe, hogy az ablakban álló Janó bá ne vehessen észre. Annyira megdöbbentett tapasztalásom, hogy testvéreimről elfeledkezve visszamásztam hozzánk, aztán kifutottam a telek végében csendben csordogáló patakhoz. A partján elvetettem magam a magas, kaszálásra váró fűben. A zsákmányolt három almát magam mellé ejtettem, és néztem a ritkás bárányfelhőket az égen. Szerettem itt tölteni az időt, ha magányra volt szükségem a gondolkodáshoz. Egy fűszálat pörgettem a számban, ezzel serkentve gondolataim gördülékenyebb menetét. Miért nem kergetett meg minket az öreg? Mivel aznap nem sikerült épkézláb magyarázatot kreálnom, ezért úgy döntöttem, végére járok a dolognak. Amíg nem tudom, mi volt ez a csoda, addig nem szólok senkinek, hisz nem hinnének nekem. Másnap ismét a szomszéd kertjébe hajszolt minket az éhség. Épp csak reggelizni kezdtünk, mikor Janó bá döcögött felénk nagyokat kurjantva. - Takarodjatok innen, ebadta kölykök! A rosseb vigyen benneteket máshová! Több se kellett nekünk! Egymást tiporva vágtattunk a kerítés felé, amit aztán szinte átrepültünk, hogy biztonságba kerüljünk a vérszomjas öregtől. Mikor már nyugodtan voltunk – hazai földön -, megint zavarba jöttem. Tegnap kuncogott, ma meg kurjongat. Hát az Isten sem érti ezt a vén parasztot! De ettől már végképp meggyőztem magam róla, hogy ki kell derítenem ezt a kapitális rejtélyt. Következő reggel – erőt véve magamon – kicsivel korábban keltem, mint a többiek. Átcserkésztem magam a szomszédékhoz, de nem ám evésre – legalábbis nem csak arra –, hanem lesre. Megelégedve egy útközben a földön talált almával, elrejteztem egy olyan haszontalan bokorban, ahol se testvéreim, se a gazdák nem vehettek észre. Ellenben én jól beláthattam a kertet és az udvart is. Már éppen azon voltam, hogy több almát kellett volna a lesbe hoznom, – azt az egyet letudtam –, mikor Gizi néni tűnt fel a verandán. S mint két napja, ugyanúgy félünneplőbe téve magát elment valami dologra. Kisvártatva megérkezett Erzsi nővérem és Zoltán öcsém, hogy körülnézzenek, érett-e valami tegnap -4-
óta. Elhatározásomhoz híven nem fedtem fel magam előttük sem. Vártam, mi lesz. De nem lett semmi. Lassanként minden testvérem tiszteletét tette a kertben, de Janó bának se híre, se hamva nem volt sehol. Látszólag eredménytelen lett tervem, ám én nem adtam fel ilyen könnyen. Másnap is ott gubbasztottam, és rejtekemből végignézhettem, hogy Gizi néni és Janó bá milyen hévvel kergetik Pali bátyámat, aki akkor épp egyedül dézsmázott. Őrségem harmadik napján – szinte már szokásként – Gizi néni reggel el, Janó bá sehol a kert környékén. Ekkor már gyanút fogtam. S míg testvéreim körtecsatát játszottak a túlérett, lehullott vackorral, addig én ismét a verandára óvakodtam. Sejtésem beigazolódott! A veranda ablakán betekintve Janó bát a kertre néző szobaablak előtt ülve találtam. Megint kuncogott, hajrázott, meg a pipájával hadonászott a levegőbe. - Adj neki! Teringettét! Huj! Hehehe... Az öreg a legnagyobb szurkolója volt a körtecsatának. Jól szórakozott, s mintha még valami kedvesség, jóindulat is áradt volna belőle a haszontalanok felé. Megzavarodtam. Kiszédelegtem a házunk mögötti patak partjára, hogy – nyugodt körülmények közepette áttekinthessem a dolgok állását. Csekély ismeretekkel bírtam a felnőtt világ számomra áttekinthetetlenül bonyolult összefüggéseiről. Azt már korábban is megtapasztaltam, hogy a nagyok nem mindig azt mondják, ami a gondolatukban jár. Nem értettem, mit, miért tesznek. De azért néhány következményt már én is ki tudtam sejteni az előzményekből. Illetve ezeket is inkább csupán éreztem, sem mint tudatosan kiszámoltam volna. Ezzel az esettel még képzettebb lettem felnőttségből. Hát Gizi néni a ludas csúfos futtatásainkért! Ha valahol ki tudja mi dolga kétnaponta, akkor szabad a vásár, sőt még Janó bá, mintha az ablakban pipázva még támogatná is a dolgot. Ha meg otthon eszi a fene, akkor vagy ő magát riadóztatja, vagy az öreget uszítja ránk. Az meg valamiért nem mer neki ellenszegülni, hát kelletlenül elzavarja a rongyos csapatot. Ezt is csak utólag érzékeltem. Visszagondolva, Janó bá mintha ügyelt volna rá, hogy soha el ne csípjen minket. Egy kérdést megválaszoltam, de az újat vetett fel. Miért teszi egyik ezt, a másik azt? Anyám sokszor emlegette, hogy Gizi néni azért ilyen barátságtalan, szigorú asszony, mert nincs gyereke, aki meglágyítaná a szívét. Bár anyám azt is mondta alkalmanként, hogy Janó bá azért olyan tehetetlen, lehetetlen, határozatlan vén korára, mert nem volt gyereke, aki előtt tiszteletre méltó apa lehetett volna. Nemigen értettem anyámat. Hát hogy hozna létre két különböző arcot ugyanazon dolog hiánya? Érti ám a pápai pék az embereket! – füstölögtem magamban. Mindenesetre kiokosítottam a testvéreimet is. Ha páros a nap, akkor mászhatunk a kerítésen, ha páratlan, akkor meg más tájon kell keresgélni az abrakot. Bevált az okulás, nem volt több csúf futásunk Gizi néniék paradicsomi kertjéből. A következő tavasszal meghalt Janó bá. A verandájukon esett össze, pont az asztal mellett, ahol annak idején a bádoglavór állt a sok csodás almával. Harmadnapra meg is szervezték a temetést. Úgy döntöttem én is elmegyek megadni a végtisztességet. Persze csak messziről, a tömeg után várakozva. Nem akartam üres kézzel menni, hisz nem illik. Elsőként virágra gondoltam, de azt hamar el is vetettem, minekutána mindenki azt visz. Mi különböztetné meg az én virágomat az egyéb csokroktól, az én tiszteletadásomat, végső búcsúmat a más népétől? Egyedi, különc dolog kell. Olyan, amit csak én adhatok, ajánlhatok fel a halottnak. Estére meg is lett az ötletem. A temetés napján alig vártam már, -5-
hogy az igen hervasztó feketébe vedlett gyászolók – élükön az özvegy Gizi nénivel – elinduljanak a háztól a temető felé. Amint irányt vettek, én megiramodtam a kerten át a házukhoz. Bátran mentem előre, hisz nemes cél vezérelt. Ráadásul most attól sem kellett tartanom, hogy valakivel összekeveredik a pillantásunk az udvaron. Azt vettem a fejembe, hogy - a veranda mindig nyitott ablakán bemászva a szobába - előkerítem Janó bá kedves pipáját, aztán azzal teszek végtisztességet a sírnál. Voltak ugyan fenntartásaim a kutakodással kapcsolatban, de ezeket hamar elhessegette küldetésem magasztos voltába vetett hitem. Már éppen rátenyereltem az ablak tövében – most üresen árválkodó rozoga asztalra, hogy fellendítsem magam, mikor megakadt a szemem egy tárgyon, ami a földön hevert a kimustrált alkalmatosság alatt. A pipa feküdt ott árván. Hát persze! Itt esett össze az öreg! Halálakor ejthette oda kedvenc játékszerét. Másképp amúgy se szabadult volna meg tőle, csak a halál téphette ki a kezéből. A nagy riadalomban és kesergésben észre se vehette senki. Igen megörültem a szerencsémnek – bár inkább tekintettem egy felsőbb erő segítő közbeavatkozásának –, hiszen így nem kellett a kellemetlen turkálódást felvállalnom. Miután a pipa meglett és meggyőződésem szerint - a találás körülményei erre utaltak - Isten helyeslését is bírtam tervemhez, hát nekiindultam erős gyaloglással a temetőhöz. Ott már folyt a szertartás. A pap áhítatos hangon dicsérte az Urat, és kegyelmébe ajánlotta Janó bá lelkét. Gizi néni keservesen rítt, a többiek mértékkel. Magam nem könnyeztem, hisz rokoni kapcsolatban nem állottunk. Ami idehozott engem, az nem az elgyötört szív fájdalma, hanem valami egészen más volt. Akkor még nem tudtam, mi. Tiszteletlenség ugyan, de én nagyon toporogva vártam a dolog végét. Meg akartam már cselekedni, amiért jöttem. Egy óra telhetett el - mert a templom harangja megint egészet kongatott –, mire elhagyta minden eleven lélek a katolikus parcellát. Akkor már nyugodtan odasétálhattam a sírhanthoz. A friss földhányást – melyet az alkalmi temetőmunkások oly ügyesen formáztak alakba – nem borította sok virág. Tán azt is kellett volna hoznom. Már mindegy! Itt-ott előtűnt a puszta, nedves föld. Egy ilyen folthoz ereszkedtem térdre, és a pipát – amit addig a blúzom alatt rejtegetettem – jó mélyen belenyomtam a hantba. Erősen, míg csak bírta a kezem. Mikor már a kézfejem is eltűnt a földben, a pipa elakadt. No, akkor eddig! – gondoltam. Eligazgattam a lyukat, még virágot is húztam rá, hogy senki meg ne lássa. Még azt hinnék, meggyaláztam a halottat. Pedig, ha tudnák az igazat, még tán magasztalnának is cselekedetemért. Felkeltem, leporoltam a térdem és szoknyám. - Aztán hasznát vegye, Janó bá! Isten áldja! – rögtönöztem rövid gyászbeszédet. Még ácsorogtam ott, mintha arra várnék, hogy az öreg megköszönje. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy könnyezik a szemem, leveses az orrom. Eddig úgy tudtam, csak rokonokat ríkat az ember. Hát, tán valahogy rokonom lehetett az öreg. Emelkedett lélekkel tértem vissza a faluba. Még azon a nyáron át-átjárogattam a szomszédba, de már egyre ritkábban. S ha át is mentem, kevés időt töltöttem evéssel. Inkább csak ültem egy vastagabb ágon, valamely fán a lombok és érett gyümölcsök között. Múlattam az időt, gondolkodtam az élet dolgairól, meg néha olvastam. Gizi néni a temetést követően már soha nem zavart el minket a kertből. Színét se láttuk napszám. Kedvünkre kopaszthattuk volna a termést, de ez már nemcsak nekem, de a testvéreimnek se tetszett annyira. Valahogy nem volt rá -6-
ingerenciánk, pedig nem lettünk kevésbé éhenkórászok, mint korábban. Ám nem csak Gizi néni kedélyét vitte magával az öreg! Mintha a gyümölcsök zamata is sírba szállt volna Janó bával. Másvilági stafírungnak pakolta a mi gyerekes kalandvágyunkat, szemtelenségünket, a falu friss szalma illatú romantikáját, a gondtalanságot, és talán az egész gyermekkorom. Meglehet az ember akkor lép ki az öntudatlan, mesékkel teli gyermekévekből, amikor megtanulja, hogy nem minden fekete és fehér, hanem van, hogy csak szürke pipafüstön keresztül látjuk meg az igazat.
-7-
